Kövesdi Miklós Gábor

 
A május az év talán legkellemesebb hónapja. A nap bőkezűen ontja simogató sugarait. Az idő már nyárias, de még nem perzselő a forróság. A kabátot be lehet akasztani a szekrénybe a naftalin közé. Hétvégén kiülünk a kertbe, netán a folyópartra, vagy egy árnyas ligetbe, ha csak tehetjük, kedvesünk oldalán, és hagyjuk, hogy visszatérjen testünkbe az energia, amit az enyhén hideg tél, de inkább a fagyos március kiszívott. Az élet idillikus, minden gondot könnyedebben dolgoz föl az ember. Négyévente pedig – ritka, mint a szökőév –, ha jön a május, egy hónapban kétszer felkerekedünk, és szemünkben hamiskás fénnyel elmegyünk szavazni, mert kötelességtudó állampolgárok vagyunk. Ilyenkor – ha mégoly rövid időre is – fontosak vagyunk az ország nagyembereinek. Keblünk dagad, mert szent meggyőződésünk, hogy mi alakítjuk a sorsunkat. Idén épp polgárosodunk. A huncut napsugarak áttörnek az ablaküvegen, pajkosan szemünkbe sütnek, és kilesik, hova tesszük az x-eket. A kijáratnál már kedves exitpoloskák várnak, és azzal a jóleső gondolattal térhetünk haza, hogy számít a véleményünk, és ha más nem, a Szonda Ipsos még kíváncsi ránk. Jelszavaktól hangos az este, a család összegyűlik a lágyan duruzsoló tévékészüléknél. Az összefogás hónapja ez: régi haragosok most megbékülnek, hajdan egymást támadó pártok szövetséget kötnek, és mindenki tudja, mit kell tenni, mi a megoldás. A bőség zavara ez, valóságos Kánaán. Persze a szócsaták felhevülnek, megannyi éles elme feszül egymásnak, mint ősi gigászok, hogy két vállra fektessék a másikat. Felületes szemlélő azt hinné, a hatalomért versengenek, de erről szó sincs. Jót akarnak nekünk. Tudják, hogy csak magukban bízhatnak, és ha ők bízhatnak magukban, akkor mi is bízhatunk bennük és pártjukban, családjukban. „Magamban bízom, tehát a rokonaimban is bízom.” Így lesz az egész ország egy nagy család. Végül, de nem utolsósorban, ez a karambolok ideje... Hangos csattanások rázzák az étert. Hiszen baleset nélkül nem választás a választás. Az élet a legjobb dramaturg. A politikus szakma már csak ilyen: örök rohanás, megannyi leselkedő veszély. Nem is igazi politikus, akit nem ért még valamilyen baleset, miközben népét szolgálta. A balesetek megmutatják, hogy a honatya is ember: törékeny anyagból gyúrták, csak úgy, mint bármelyikünket. Sajnálhatjuk, és ez rokonszenvet ébreszt bennünk. A rokonszenv pedig kormányokat emel fel és buktat meg. Mindannyian emlékszünk, milyen torokszorító látvány volt a felesküdő Horn Gyula, fején egy fájdalmas autóút emlékeivel. De idén csak a 86-os buszt stuccolta meg. A május sem maradt adósunk, és ismét a nyertesek között szedte áldozatát: a népvezér – miután példát mutatva a magyaroknak, lokálpatriotizmusának engedve leadta voksát – hazafelé tartott, hogy az ország szívében bátorítsa hívei szívét, nem sejtvén, idén rajta a sor. De a sors megint csak májusi tréfát űzött, nagyobb baj ezúttal sem történt. A karambol koronázatlan királya azonban kétségtelenül – és talán törvényszerűen – az idei mezőny abszolút befutója, Orbán Viktor. Legnagyobb ütközésére a közgázon került sor. Aki átesett hasonlón, tudja: egy baleset, legyen mégoly szerencsés kimenetelű is, megrázza az ember lelkét. Ezzel magyarázható, hogy főpolgárunk, bár, ha győztesen is távozott a helyszínről, azóta úgy viselkedik, mint a jó kisfiú a dodzsemben: szabályosan megy körbe-körbe, és kétségbeesetten próbál kitérni az őt üldöző csúnya nagyfiúk, Demszky Gábor és Kovács László elől, akiknek minden vágyuk, hogy beléhajtsanak egy-egy tévés vita során. Csak egyvalakinek sikerült utolérnie, a Dráva utcánál, de Viktorunk akkor sem vállalta a személyes találkozást.

Ez a május is elmúlt, összes varázsával, csattanásával, de emléke velünk marad, örökre a szívünkben él. Négy évig biztosan.