Litkai Gergely

 
Anthony Hopkins nettó 27 perc képi jelenlétért kapott egy darab Oscart. Stadler József nettó tíz év vállalkozásért pedig kilenc darab évet. Így készül a magyar film, rögvalóság, miegymás.
Hazai Dallas, egy nem mindennapi sorozat, de mégis, szóval értik.

Idén beindult nálunk a filmipar, tiszta Hollywood. eEgymás sarkát tapossák a forgatócsoportok a tárgyalóteremben, a Lewinsky lány ehhez képest akvárium a Duna tévén. A forgatókönyvek változatosak, a hős hol elbukik, hol eltűnik a naplementében, hol felrobban. Mindenesetre mindezek előtt, után és közben még lenyom pár sztárinterjút, videofantáziákban vesz részt, és közvéleményt Rózsa Sándorként megosztva beépül a köztudatba. Ráadásul egyes politikusoknál kizárólag külföldiként. Aztán mégse.

Áprilisban épp népi szappanhorrorsorozatunk érkezett el az első széria végére, a már említett kilenc év formájában. Őszintén meg kell mondanom, én azóta se látok tisztán. Ilyenkor szoktak a Vészhelyzetben szívást kérni. Egyszerűen feltéve a kérdést: ilyenkor kinek kell drukkolni? A Stadlernek, mert csapata van és furfangos, vagy az apeknak, akinek nincs csapata, nem is furfangos, de amit beszed pénzt, abból lehet konszolidálni a Postabankot?
Szóval manapság ki a gonosz? Az ember beül egy cineplex megahollywoodba és ott megmondják neki egy nagy amerikaivajas popcorn, egy vájdling kóla és egy feketeműkörmözött bula között. A Vandam jó, négy láb rossz. Aztán szükség szerint helyesbítünk.

A magyar életszagú rögvalóságos filmünkben meg mi van? Semmi dolby sorround, meg virtuális szék... Bankigazgató van és bankigazgató, az egyik ül, s a másik nem. És nem úgy van ám, mint buszon, hogy majd átadjuk egymásnak a helyet. De nem ám. Aki leült, az ülve is marad.

Kivéve, aki nem bírja egészségileg. De mit csinál akkor, ha nincs sitten? Talán áll? Vagy guggol? Mert feküdni a sitten is lehet. De visszatérve a hazai filmtermésre, az utóbbi időkben kiderült végre, hogy a Família Kft. nem fiction. És lassan ez kiderül a Szomszédokról is. Igaz, A família, a kft., sőt néha még a szomszédok is. De ehhez meg kellett érnünk egy kormányváltást. Pedig eddig se volt fiction, csak nem derült ki.

Ugye a Stadler-sztorit is megírta már Petőfi, s zenét tett rá Kacsóh. A posztmodernben persze Iluska lelép a gyerekekkel és pár garnitúra ülőbútorral, de attól még pásztor marad a pásztor. Maximum a bemutatóra aktualizálni kell a végét, esetleg átemelhető bele az Ott túl a rácson virulnak a rózsák... Arról már nem is beszélve, hogy a rendezés milyen remek lehetőséget jelentene a nemzet ceremóniamesterének is, aki annyi ló után végre birkákat is rendezhetne a színpadon... A focicsapatról már nem is beszélve.

De nincs eldöntve, hogy a főszereplő jó vagy gonosz. Mert úgy általában sincs eldöntve. És ez a nézőnek nem jó, megkeseredik szájában a kóla, kihull fogai közül a popcorn, a buláról nem is beszélve. Mert a vasorrú bába nem lehet egyik évben tiszteletben álló vállalkozó, másik évben pándyandrás. Sőt nem lehet Jancsi jó, Juliska meg gonosz. Megkavarná a gyerekek fejét, és esetleg még a gonosz mostohákat is jónak vennék. Pedig ők tutira nem azok.
Egy hatásos befejezés sok problémát megold. A záróképben Stadler üldögél a sitten, Akasztón a bárányok hallgatnak.