Fábry Sándor

Most, hogy nyakunkon a megújult köntösű bécsi Collegium Hungaricum kormányfői átadása – a fölújítást kiizzadók finom zárójelbe tétele közepette – nem haszontalan tán, ha a jeles intézmény történetét áttekintjük kicsinyt. A Klebersberg által a 20-as évek közepén nem mindennapi furmánnyal gründolt intézmény eredeti székhelye az egykori testőrpalota vala, melyet 1710 körül nem más, mint id. Fischer von Erlach épített a Trautson hercegek számára. A század 60-as éveitől a testőrírók révén játszott fontos szerepet a magyar kultúrhistóriában a Museumstrassei épület.

A szocializmus vérzivataros évtizedeinek idején először 1956 januárjában merült fel az átkos múltra emlékeztető pompázatos barokk műemlék elidegenítésének ötlete. A forradalom „miatt” az eladásra végül is csak 1961-ben került sor. Sík Endre külügyminszter, Puja Frigyes nagykövet, sőt még Benke Valéria akkori művelődésügyi miniszter is kiállt a patinás épület megtartása mellett, de hiába. Győzött Marosán, aki szerint „Ha mi propaganda célra modern, szép, az ország mostani életét kifejező épületet építünk, az sokkal inkább jelképezni fogja Magyarország életét, mint ez az ósdi, régi épület”. Az osztrák állam 18 millió schillinget– a valós forgalmi érték töredékét–fizette a palotáért. Ebből az összegből építették föl 1963-ra a Collegium Hungarium Hollandstrasse-i épületét, tőkeszegény, de megbízható osztrák elvtársak a hazaira kísértetiesen emlékeztető kivitelezésében.
 

A ház egészen a legutóbbi időkig híven őrizte a szocializmus valamennyi kísértetét a fémmunkás nyílászáróktól a klöpli függönyökön és álmatyó asztali futókon keresztül a sajátos illatú linóleum burkolatig. A kiállítóterem megközelítése gyakorlatilag lehetetlen föladat elé állította a magyar kultúra iránt netán érdeklődő burkus sógorakat. A közvetlen bejárást biztosító utcára nyíló alumínium ajtó hamarost „nyithatatlannak” bizonyult, a „bejáratot” kartonból kivágott kéz mutatja. Az ajtó belső letapétázása világosan jelzi, hogy az ajtó nyithatalan állapotát nem futó szeszélynek gondolták. A TÜK-ös fílinget (titkos ügykezelés) emeletközi rácsok illetve a speciális kulccsal működtethető felvonó biztosította. Az előtér afteropart mintázatú szkájkarfájú „kanapéja” laza 12 esztendei átfutással third hand (!) a nagykövettől a konzulon át szivárgott a kultúra „fojerjébe”.

Az épületbe belépő alapélményként kapta az elegantosnak hitt valójában középsnassz faburkolatok generálta sötétet valamint a kinti és benti világot egymástól „megőrizve-megszűntetve” elválasztó rácsok alapélményét. A németül természetesen nem tudó zord portást felcsöngető látogató a villanyórát és a kapcsolószekrényeket rejtő „pásszázson” körösztül juthatott a kiállítóterembe, ahova kintről-nyilván konspiratív okokból -nem lehetett belátni a sűrű szövetű barna brokát függöny miatt. A magyar kultúra jelenlétét a sopvindóba kihelyezett nehány poros könyv biztosította.

A lépcsőfordulóban terrakotta Bartók hervadt a zizegő neoncső alatt. Az ún. coctail terem előtt poros pálmázatok, zártszelvényből hegesztett fogasfal, piros buklé fémszékek és az obligát álnépi terítő „társaságában” múlathatta az időt a szorongó látogató. Az igazgatói titkárság szobájában (is) eldúdolhatta a nosztalgikus érzemények iránt fogékony látogató az egykori slágert: ez az a ház, ahol semmi sem változik. A Csabi szekrénysor sokunknak fájó ismerős. Mindezeket a szerény eszközeinkkel nem prezentálható sajátos, Brixolból, padlópasztából, Omnia kávéból és lehellet menzai ételszagból gyúrt illatvilággal egyetemben magam is megtapasztalhattam a Rádiókabaré tavaly őszi látogatásakor.
 

Azóta „mifelénk” szokatlan tempóban váltott kívül s bévül arculatot az egykor oly ingerszegény kockaház, Rajk László és János Balázs építészek álmaként. És a mór? A mór megtette kötelességét, a mór mehet.