andrassew.hu ivan@andrassew.hu
andrassew webb napok 2002 április (legfrissebb)

 

 

Április 1. Onagy azt gondolta, milyen jó lesz, a naplómban majd arról írok, hogy miképpen készülünk a gyerek fogadására. Már majdnem két hete megszületett, egy hónappal előbb, mint gondoltuk. Most meg itt ülök, virrasztok, vigyázom az álmát, meg az anyjáét, hogy aludjon egy kicsit. Aztán majd szoptat, és hát még ki kell nyerni a maradék tejet is, ügyesen el kell pakolni, nehogy egy csöpp is odavesszen.
Elképesztő, mennyire hülye országban élünk. Itt folyamatosan mindenkit arra biztatgatnak, hogy szaporodjon, mert hogy itt aztán most már minden gyerekről olyan szinten gondoskodnak, hogy direkt jól jár az, akinek kölyke van. A jövő elkezdődött.
Úgy néz ki, hogy aligha számolnak a nem várt kiadásokkal. Például: mi van akkor, ha valakinek sok teje van? A zacsikészlet, amiben a mélyhűtőben tartani lehet, higiénikusan, fölcímkézve: ezerötszáz forint. Elég egy hétre.
De nagyon úgy néz ki, hogy kell vennem egy új mélyhűtőt, mert pár hét múlva kihízzuk.
Hallom lelki füleimmel, hogy a ciberált térben ezt olvasván emberek százai és ezrei sikkantanak, a szívükhöz kapva. Hiszen nincs olyan kicsi gyerekekkel foglalkozó rádióműsor, tévéelőadás, újságtanács amelyik ne azt hangsúlyozná, hogy bármi áron adjunk anyatejet a gyerekeknek. Az az egyetlen, amiben minden benne van, ami a megfelelő fejlődésükhöz szükséges, rendben tartja az immunrendszerüket… Miért nem adjuk oda valakinek, egy rászoruló újszülöttnek, ha olyan sok van?
Mert az nem úgy van.
Természetesen a gyerekorvostól is és a védőnőtől is azt kérdeztem, hogy nem lehetne-e, akár ingyen is odaadjuk, ha kell valakinek. Biztosan van arra egy szervezet, hogy összegyűjtse.
Hát nincs. A Duna túlsó partján van, itt, Budapesttől 29 kilométerre nincsen. Ha találunk valakit a környéken, akinek kell a tej, akkor el kell menni egy AIDS-vizsgálatra, meg a székletet is meg kell nézetni illetékes helyen. (Ebből kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, ha ma nem szűrik AIDS-re a várandós anyákat Magyarországon, amiben azért van valami elképesztő.)
Nagyjából a következőket illene megszervezni:
1. Értesíteni egy központot arról, hogy hazament egy mamácska egy újszülöttel.
2. Egy-két hét múlva telefonálni, hogy van-e sok tej.
3. Ha túl sok van, akkor ki kell küldeni egy autót, benne egy szakavatott emberrel, aki leveszi a vért az AIDS- vizsgálathoz, és odaadja a kakis dobozkát, majd megtöltés után azt illedelmesen elcsomagolja. Ezután ad néhány hétre való tárolózacskót, köszön és elmegy.
4. Amennyiben a vizsgálati eredményekkel minden rendben, telefonál, hogy mikor lenne alkalmas, ha jönne a tejért. (És aztán minden héten…)
5. Mi ugyan ingyen is adnánk, mert megtehetjük, de ha arra gondolnak, hogy azért vannak itt költségek meg fáradtságok, lehet például eldobható pelenkát adni ajándékba. De ha meg tudnak győzni vállalatokat szponzorálásra, akkor kaphat a gyerek hintalovat, kisvasutat, búgócsigát, gyerekülést, LEGO-t, meg amit még találnak. A mama esetleg mindenféle valódi gyümölcsitalokat. Például.
Már arra is gondoltam, hogy létesítek egy kicsi üzemet. Gyártok a kicsiknek anyatejből túrórudit, kefírt, pudingot, jégkrémet, tejcsokit… Nem azért, hogy eladjam, hanem mert talán akkora balhé lenne belőle, hogy valaki mégiscsak fölfigyelne arra, hogy itt valami talán mégsincs egészen rendben a világ legértékesebb tápláléka körül.
Még a kampánycsend beállta előtt üzenem az összes egészségügyi illetékesnek, a miniszter úrig bezárólag, hogy csak azért nem illethetik a nyelvükkel a kisfiam és az összes anyatejre szoruló újszülött fenekecskéjét, mert méltatlanok erre is. Lelketlen, felelőtlen népség.

---

 

Április 3. Az a jó, hogy Onagy mindig ír valamit a naplómra válaszolva. Most például azt, hogy „még nagyon fiatal voltam apának, seregnyi fontosabb dolgom volt, minthogy kiélvezzem a gyerekeim gyerekkorát.”
Itt jegyzem meg, hogy én még mindig nagyon fiatalka vagyok apának, most is pályaválasztás előtt állok. El kellene például döntenem, hogy író akarok lenni, vagy valami más. Mert attól tartok, hogy az írósághoz többet kellene írni. Amit viszont utálok. Meg is kellene nézetni magam valami derék gyógyásszal, hogy normális-e, ha egy író nem szeret írni. Mi van ilyenkor?
Bár lehet, hogy végre a szemembe mondaná, hogy nagy szerencséje ez a hazának és az emberiségnek, legalább csak ritkán és röviden traktálom a világot a hülyeségeimmel.
Én huszonegy éves voltam, mikor először gyerekem született, és ma már persze pontosan tudom, hogy korai volt, és csak a hallatlan szerencsének köszönhetem, hogy nem vesztettem el a gyerekeimet.
 Tegnap is itt voltak. Az egyik lányom Szentendréről az unokáimmal, a másik lányom Amsterdamból. És nagyon jó, hogy itt zsibongnak. Persze most a testvérük a fontos, nézegetik. Meg a születés körülményei, hallgatják, megbeszélik. Érett asszonyok végülis, miről beszéljenek? Aztán beszámolnak arról, hogy mindenki odavan, hogy nekik kicsi testvérük született.
És ettől most boldogok mind, hála Istennek.
Rám szólnak, hogy nevelési szempontból mégsem helyes, ha odaadok valamit az unokámnak, amiről ők azt mondták, hogy nem kaphatja meg… Így van ez rendjén.
Csak el ne hülyüljek a kicsi fiammal. Nehogy mindent megengedjek neki, mert az csakugyan veszedelmes.
Ma a nagyobbik fiam is megérkezett. Kicsit bejöhetett a fürdetésre. Megnézhette, hogy milyen volt ő húsz éve. Megmutattam neki, hogy azért egy csirkecombon több hús van, mint egy ilyen kicsi gyerek lábán. Megérinthette a talpát, meg a hasát. Volt ebben valami rituális. És van ebben valami nagyon jó.
Szóval Onagynak szerencséje volt, mert nem vált el. Nekem meg talán szerencsém van, mert elváltam, és mégis itt vannak a gyerekeim.
Még azt is írja, hogy szerinte „harminc alatt nem volna szabad apának lenni”.
Igaza van, de ezt a nőknek kell megmondani. Mert szerencsétlen az a férfi, aki azt képzeli magáról, hogy majd a megfelelő időpontban, a megfelelő körülmények között, és a csillagok megfelelő konstellációjában nemz kölyköket. Nincs megfelelő időpont, sose elég jók a körülmények, a csillagok pedig mindig kifejezetten csálén állnak. Ha mi döntenénk, alig születne gyerek.

---

Április 4. Tegnap (is) elolvastam Demes Réka naplóját, amit úgy fejezett be, hogy „Aztán pedig inni fogok.”
Volt egy nő, aki harminc éve ugyanezt mondta nekem, ugyanígy fejezte be teendőinek fölsorolását, miután valamiért megkérdeztem, hogy mik a tervei aznapra.
Nem is olyan régen halt meg. Az egyik régi haverom találta meg. Belebotlott egy bokor aljában. Hajnalban. Részeg álmában kihűlt.
Zseniális nő volt szegény. Nem csak legalább tízszer többet olvasott, mint én, nem csak kiválón tudott zongorázni, nem csak megyei harmadik volt az egyik, és országos tizedik a másik sportágban, hanem például jobban tudott tolatva beállni, mint bármelyik férfi, és talán már születésétől fogva tudta, hogy mi a különbség a bolygók és a csillagok között. (Állva pisálni is tudott, piszoárba. Ez akkor derült ki, amikor valaki azzal nagypofájúskodott, hogy a nők mennyire szánalmasak, hiszen csak ülve tudnak. Bement a kocsma férfiklotyójába, és megmutatta, hogy nem egészen úgy van az.)
Hanemha ivott, akkor belemászott a lelkébe, hogy őt senkise szereti. És ilyen állapotában, ha valaki csak rámosolygott, azt máris úgy értékelte, hogy jutalmat érdemel. Gyakorlatilag három pohár bor után bárkit megkínált magával.  Nem csak a férfiakat. Nőket is. Kicsi kamaszokat is.
Ebből lett sok botrány. Pláne, hogy nem messze lakott az iskolától.
Így aztán egyedül maradt. Először hízott, puffadt a gyönyörű teste, aztán megposhadt – legalábbis a poshadtság szagát árasztotta. Ez némiképp hasonlatos volt egy borvidéki pince illatához, csak felülírta egy pici hányásszag. Végül fonnyadt, ráncosodott.
Csak a szeme maradt szép. Ez azért érdekes, mert az iszákos nők szeme, a hűdés résén át többnyire targyagosnak mutatkozik. De az övé meglepően tiszta maradt.
Egyszer mondta is, hogy még mielőtt végképp megöregszünk, szeretne velem szerelmeskedni. Én meg eléggé aljas módon azt mondtam: ha a szemeiddel lehetne…
Senki nem akart élni vele. Aki mégis, az már annyira ótvaros volt, hogy neki se kellett. Vagy csak pár napra.
Hiába magyaráztam mindenkinek, hogy ő nem kurva. Elismerték, hogy biztosan igazam van, de azt kérték, hogy mint írástudóféle, pontosan határozzam meg, hogy akkor minek is nevezzük az ilyen némbert.
Sohasem sikerült pontosan.
Egyedül maradt a kedvenc talpas poharaival. Azokat gyűjtötte. Ezt nem csak úgy, közhelyes-jelképesen mondom. Ő volt az első nő, akin megfigyeltem azt a pohárfogást, amiről ma is azonnal meg tudom állapítani, hogy egy nő milyen viszonyban él a szesszel.
Ha most jól meggondolom az ugyanaz a mozdulat, melyikkel most a kisfiam fogja a mutató ujjamat. Csak az ilyen nők kezén valahogy karommá nő a lerágott köröm is, ha az ujjak a pohárra fonódnak.

---

Április 5. Tegnap végre elmentem az APEH-be. Már hetek óta tartoztam ezzel, mert értesítettek, hogy – mint rendesen – idén is elrontottam valamit a bevallásban. De az is kiderült, hogy fejlődőképes vagyok, már csak annyit hibáztam, hogy egy táblára beírtam egy számot, fölöslegesen. Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták, vagy eldobhatták volna. Kiszámoltam: az út nekem 3000 forintomba került, nem számítva a benzinköltséget.  1800 a váci komp oda-vissza, 1200 a büntetés, amit egy helytelen, tizenkét perces parkolásért kellett fizetnem. (Az utóbbiról persze végképp nem az APEH tehet, hiszen az én magánhülyeségem. De ha nem megyek Vácra, nem is parkolok.)
Bár az összeg egy részét visszakapom. Egyrészt beírom az útnyilvántartásba, levonom költségként esztendő múlva. De ennél is fontosabb, hogy többet fizetnek vissza, mint amennyit igényeltem.
És ez nagyon fontos fejlemény a mi államunk történetében.
Minden évben úgy megyek be az APEH-be, hogy rendes halálfélelmem van. Csak azért nem végrendelkezem külön erre az alkalomra, mert az talán mégiscsak sok lenne. Nem is halálfélelem ez, hanem olyan, mint amikor az ember például vérebektől fél. Csak az értheti meg igazán, akit már kergettek olyan kutyák, akiket ember irányított - és csak az ember kegyelmén múlott, hogy az utolsó pillanatban megállnak-e. Vagy széttépnek. Jó étvággyal.
Elemi félelem ez.
Hanem minden évben nagyot csalódom. Kedves asszonyok várnak, akik azonnal elkezdik intézni az ügyemet. Most is, talán ha negyed óráig tartott az egész. A hölgy, aki rámutatott a hibámra, azt mondta, hogy nem baj, ha már befáradtam, nézzük át az egész bevallást, hátha találunk még valamit. „Na, ezt nem szeretném én annyira.” – gondoltam, de nem mondtam, persze.
Nem mintha csalnék. Amiből élek, abból nem lehet, írogatással meg annyit bírok keresni, amiből csak annyira pitiáner összegeket lehetne lecsiegetni, hogy az már kínos is meg szégyenletes is. Kár vele bíbelődni.
De mit lehet tudni: ez a kedves asszony talál valamit, és akkor én hetekig piszkálgathatom a számláimat,  mászkálhatok föl és alá, álmatlanul. Nem könyvelőhöz, mert én azon az állásponton vagyok, hogy aki elvégezte az általános iskolát, az egy normális államban ki tud tölteni egy adóbevallást. Ha nem, akkor kár volt iskolába járni. Vagy le kell dönteni az államot. Vagy: legalább el kell zavarni a politikusokat is, meg a hivatalnokokat is. (Ez a két „is” azért fontos, mert többnyire azt hisszük, hogy csak a politikusokat kell. Pedig egy kitölthetetlen adóbevallás arról tanúskodik, hogy az állam szolgái is erősen élősködnek. Biztos jel, ha a legcsekélyebb dologban is hülyének néznek minket, vagy hülyét csinálnak belőlünk.)
Ráadásul én nem áfázok, nem igényelgetek vissza semmit… Nem számolok el repiköltséget, tisztítószereket… (Pedig reprezentálok és tisztálkodom.)
Persze a hölgy talált hibát. Az Eső című folyóirattól kaptam 7000 forintot egy novelláért, amit szépen be is vallottam, ám kifizettek utána 1400 forint adóelőleget, amit én elfelejtettem hozzáadni a többihez. Vagyis, nekem még jár 1400.
Azért az egy jó érzés, ha az ember úgy megy be a mumushivatalba, hogy talán ma még hazamehet, és úgy jön ki, hogy valami mégiscsak változik ebben az országban.
Annyira boldog voltam, hogy arra gondoltam: cselekszem valami jót. És valóban, föltűnően keresztényi módon viselkedtem: egy a kokárdája mérete alapján nagyon MIÉP-esnek látszó asszonynak fölajánlottam, hogy elviszem a kompig. Meg is tettem, és egész úton visszafogtam magam, egyetlen gúnyos megjegyzést se jött ki belőlem, és meg se botránkoztattam semmivel.
Több mint egy órára jó ember lettem, és ezt az APEH-nek köszönhetem.

---

Április 6. Most nagyon kampánycsöndes leszek. Nem mintha kívánkozna fontos mondanivalóm azon kívül, hogy csakugyan mindenki menjen el szavazni. Már csak azért is, mert fölöttébb érdekes lenne egyszer megtudni, hogy valóban mi mennyi. (Hopp, már majdnem belekezdtem… Ilyenkor az a baj, hogy ha valami tilos, akkor azonnal keletkezik bennem valami, ami ki is akar jönni, ha már ilyen jó alkalom is van, és pláne tilos is.)
Most már van annyi időm, hogy kicsit olvasgatok is. (Zilahy Pétertől Az utolsó Ablakzsiráf című CD-t, de erről majd a Kritikába írok.) Meg kimegyek a kertbe.
Azelőtt a kedvenc gondolkodós időtöltésem a mosogatás volt, most kezd följönni az udvarsöprögetés is.
A mosogatás azért jó, mert kellemes melegben van a kezem, teljesen kitisztul az örökösen, földes, agyagos, festékes, ja és persze nikotinos bőröm. Szépen, sorban, rendben megy a munka. Nem kell gondolkozni, mindennek meg van a helye, a sora. Az eszközöket nem kell keresgélni. Minden jól bevált.
Nem kell, de lehet közben gondolkozni. Ez azért fontos, mert nekem már elég régóta naponta legföljebb egy gondolatom van. Legalábbis olyan, aminél megállok. Mert vannak bennem képek, dallamok és mondatok, érzések és csöndek, de azok csak átfolynak, nem érdemes megállítani őket.  Lehet, hogy régebben is ugyanennyi volt, csak az utóbbi időben kezdtem el számolgatni.
Például a mai gondolatom éppen ez, hogy ki kell mondanom, magamnak, magamban is, hogy naponta csak egy gondolatom van. Első hallásra rémisztő, de talán nem is olyan kevés, ha úgy vesszük.
Régebben megvilágosodásaim voltak, ezek többnyire reggel törtek rám, az első cigaretta és kávé közben. Például egy mondat, amiből aztán novella lett. Tegnap is volt egy ilyen, de nem írom le, mert akkor nem lesz belőle semmi. Hacsak végig nem írom az egész történetet.
De még nem érett meg. Csak mocorogjon még egy picit. Ha nem találja a helyét, úgyis elfelejtem. Amit elfelejtek, az nem volt fontos. Ráérek. Néha már az is megrémiszt, hogy mennyire ráérek mindig.
Mitől van az, hogy az emberek állandóan arról beszélnek, hogy mennyire fölgyorsult a világ, hogy ők rohangálnak, nincs idejük semmire, elszalad az élet, félnek, hogy lemaradnak…. Miről? Csak magukról maradhatnak le. Az meg nem lehet, mert a maguk együtt mozog velük kívül is és belül is.
Vagyis inkább az lehet, hogy beugranak valaminek. Valaki itt gyorsaságérzetet mér, árul, és megetette mindenkivel, hogy azt meg kell venni. Hogy azt higgyük, élünk, éltünk. Jó nagyot.
Hát nem kell. Járj lassan, és boldog leszel. Jól fogsz aludni. És lesz egy gondolatod reggel.
Szerelmeskedj lassan, és lesz egy gyereked nem is olyan sokára.
Na ezt abba is hagyom, mert kezdek gurusodni.
De azt még ide írom, hogy a legszebb az, amikor a lassú szerelmeskedésből fogant kölyköd az anyján alszik.
Ezen kívül úgy lehet legjobban megnyugtatni, amikor például fáj a hasa, ha nagyon mély, szinte már tibeties hangon dorombolunk neki és közben simogatjuk a tenyerét. (Tenyér alatt azt a kis lapos madárlábnyi vég belső felét értjük, amin ujjak is vannak.)
A söprésről meg más kerti dolgokról inkább a holnapi kampánycsöndben mesélek.

---

Április 7. Valamelyik nap kint nézelődtem a kertben, jött egy szél, fölkapta a port, és hirtelen rá kellett jönnöm, mennyi apró kis szemcse van a házam közelében. De nem gondoltam volna, hogy annyi, amennyi.

Ez egy hosszú, tornácos parasztház. Nem nagy a kert. A fele gazdasági udvar volt, lekerítve, kapuval, ólakkal, istállóval, pajtával. Van füstölő is. Volt trágyagödör, de azt konyhakertté alakítottam. Az udvar gazdasági részét le is betonozták. Jó vastagon, bár néhol már megrepedezett ez az undok anyag. (Mindenki azon van, hogy törjem föl, de kiszámoltam, hogy a mai konténerárak mellett csak a törmelék elszállítása több mint százezerbe kerülne.) A repedésekbe különféle növények fészkelték be magukat. Ahol meg ez nem sikerült, oda a por. Nyilván a levegő mozgásának hatására bizonyos helyeken nagyon sok van belőle. Összecsomósodik, ha lehet ezt így mondani. Vagy inkább apró dűnék vándorolnak, amíg nem jön valami eső, és elmossa őket.

Mivel a gyerek születése miatt kénytelen voltam egy RETTENETESEN NAGYOT takarítani, rájöttem, hogy a lakásban egy-egy szeles nap után, bár ez alig észrevehető, egy nagyon sunyi kis porréteg alakul ki. Ezzel jóformán nem is lehet megbirkózni.

Hacsak nem úgy, hogy magáról az udvarról takarítom el a port, és akkor hiába jön a szél, hiába pörög itt az épületek között.

Neki is láttam a szisztematikus söprésnek. Meglepetésemre, negyedóránként egy vödör port tudok lebányászni egy tízszer hat méteres felületről. Ezt most már három napja csinálom, naponta egy órácskát, és még mindig nem találom úgy, hogy vége lenne.

Maga söprés nagyon jó, szellemileg a mosogatáshoz hasonlítható üveges tekintetűen szemlélődő elfoglaltság. Annyival jobb a konyhai lubickolásnál, hogy jó levegőn vagyok és némi fizikai munkát is végzek.

Ideológiailag is kezdek rendbe jönni: már a második napon az emberiség egyik legnagyobb ellenségének minősítettem a port. Ez harccá változtatja a konok söprögetést, ami szinte fölbecsülhetetlen energiát ad. Ebben lehet is valami, ha arra gondolok, mennyi  kórokozó jut be a hátán a házamba, mennyi sunnyog be a drága masináimba, és mennyi energiát költök a szívózására.

És végre nem emberek ellen kell harcolni, hanem valami elemi dologgal állok szemben. Ez még akkor is heroikus dolog, ha a létező legpitiánerebb anyag az ellenség. Sziszifuszt úgy lehetett volna még jobban megalázni, ha vödörben port hordatnak vele.

Amúgy a kert kirittyent. A dolgos asszonyi kéz nem hiába kapirgálta át a múlt nyarat meg az őszt. Teli van minden gyönyörű kis virágokkal. Hamarosan palántázunk is a konyhakertben. Ha azt meg tudnám oldani valamiképpen, hogy a kutya ne mindig a fű közepére kakáljon, szinte boldog lennék.

A kutyának van itt egy különös haszna: egyre több madár fészkel a fákon és a bokrokon. Ez eleinte meglepő volt, hiszen ez a kedves, de oktalan állat naphosszat üldözi a röpülő barmokat. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nyári estéken a falu összes verebe a tujákra meg a bodzákra kötözik. Ettől a kutya annyira ideges, hogy nem csak ugatja őket, hanem például a bodzák ágait letépi és lerágja, két lábra állva rázza a tujákat. Egyszer elővettem azt a hibát, hogy a kedvéért tömlős vízsugárral zavartam el a verebeket. Attól kezdve, ha az estvéli csiripelés idején kimegyek a kertbe, azonnal rohan a slaghoz, rábök az orrával, aztán szalad a tujához, két lábra áll, és ugat. Ha nem nyitom ki a csapot, akkor ezt párszor megismétli. (A dolog azért is érdekes, mert amúgy rettenetesen fél a vízsugártól. Menhelyi kutya, nyilván nem valami nagy szeretettel tisztogatták vagy hűtötték őt és a többi szerencsétlen állatot nyaranta, vagy amikor büdösnek találták őket.)

De nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy német ihászunk ellenséges viselkedése dacára egyre több madár fészkel a kertben. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért választják egy ilyen kellemetlenkedő állat közelségét. És rájöttem: van annyi eszük, hogy a kutya csak ugat, meg legföljebb rázza a fákat, fölmászni nem tud. Viszont macska nincs ebben a kertben, hiszen az ilyen kutya azt se tűri meg - a madarak legnagyobb ellensége civilizált környezetben a házimacska.

Azt hiszem sikerült kampánycsöndben maradnom, bár az utolsó bekezdésben lehetnek áthallások.

Köszönöm, hogy ezen a különös héten veletek lehettem.

---

Április 8. Kína bejelentette, hogy Tibet fővárosában, Lhászában 37 emeletes torony nyílt, tetején egy forgó étteremmel turisták számára. Tibeti ellenzékiek szerint az építmény elcsúfítja a várost, és még egy darabot elpusztít a tibeti kultúrából.

Sokszor gondolok arra, hogy ha a kínaiak nem szállják meg Tibetet, ma jóformán semmit nem tudnánk arról az országról. (Bár talán ez éppen ránk, magyarokra nem igaz, Csoma Sándor miatt. Pár percig még azon is gondolkoztam, hogy a kisebbik fiamnak második név gyanánt a Csomát adom, mert annyira tisztelem azt, aki miatt meghíresült.)
Semmit nem tudnánk a tibetiekről, jóformán semmit a Dalai Lámáról, ha az országa szabad lenne. Legalábbis én csaknem ugyanannyira figyelem a megnyilatkozásait, mint II. János Pál pápáét. Az is lehet persze, hogy csak azért, mert mindketten rendkívül tiszteletreméltó, karizmatikus emberek. Tanításai ma már biztosan nagyobb példányszámban jelennek meg a világon, mint bármelyik kínai ideológusé. És bizonyos, hogy hatással is vannak ránk.
Ki gondolta volna pár éve, hogy sztupák épülnek Európában - és persze Magyarországon nem is egy, és nyilván itt a legnagyobb. De ez már inkább a mi természetünkből való.
Azt nagyjából tudjuk, hogy mibe került a tibeti népnek ez a megszállás, de az is vélhető, hogy a kínaiak veszteségei is rettenetesek. Anyagi értelemben, talán emberéletekben is, de erkölcsi értelemben feltétlenül.
Nem hiszem, hogy ma létezik olyan ember - Kínán kívül -, aki jogosnak találná ezt a brutális uralmat. Jómagam is - amúgy hiába kedvelem a kínaiakat, mindig ott motoszkál bennem valami. Valami kis méltatlankodás. Mert Tibet megszállása méltatlan ahhoz a kínai kultúrához, amelyiket kedvelek. (Van persze egy másik is. Kína akkor lesz nagy és szabad, ha azt legyőzi.)
Ezt a tornyot le fogják dönteni.
Talán még az én életemben.
Nem tudom, tudják-e már a kínaiak, hogy Tibet előbb-vagy utóbb fölszabadul. Ez a kínaiak akaratától független folyamat. Maguk a kínaiak küzdenek majd ezért.

---

Április 9.   Ma megkezdődött a szokásos éves hangyacsata. Mindig nagy türelemmel és szeretettel nézegetem őket, mert azt gondolom, talán nem is haszontalan, ha szedegetik a morzsákat a konyhában. Aztán, nagyjából akkor, amikor egyszerre tizet látok az asztalomon vagy a kredencemen, nekiállok kiirtani őket.
   Ha valamiképpen kommunikálni tudnánk. Hogy például egy-két járőrt szívesen fogadok… Vagy egymásnak tudnák jelezni - esetleg a szagomból állapítanák meg -, hogy a gazda valamitől földühödött, kicsit tartózkodjunk.
   Pedig ők, egymás között társalognak, ez biztos. Sokszor megfigyeltem. Ha például egy falon való vonulás közben rájuk fúj az ember, a csapatnak az a része, amely széllökést kapott, megáll. De a sor nem. Azok, akik odaérnek az állókhoz, egyenként megközelítik őket, és összeérintik, együtt mozgatják a csápjaikat. Aztán az állók szépen, lassan elindulnak.
   Igazán sajnálom őket, pláne, hogy nagyon sunyi eszközt vetek be. Egy kis dobozkában méreg van, oda bejárnak, onnan elviszik a tápláléknak látszó mérget a fészekbe, ahol a méreggel megetetik a királynőt. Ettől aztán kipusztul az egész család.
   Nagyon durva. Akkor is, ha tudom, hogy marad belőlük elég, hiszen minden emberre ötvenmillió hangya jut. Ami súlyra alighanem kicsit több, mint egy ember.
   Sose értettem, hogy a tömeglényekben miért nincs meg az a képesség, hogy észreveszik, ha már túl sok van belőlük. Már a vírusokat és a baktériumokat se értem. Beköltöznek a szervezetünkbe és - ha nem teszünk ellenük semmit, és valamiért nem működik a védrendszerünk - addig szaporodnak, amíg meg nem ölnek minket. Ettől aztán vélhetően ők is elpusztulnak. Pedig az lenne az érdekük, hogy egy optimális szinten tartva népességüket úgy élősködjenek rajtunk, hogy ők is jól érezzék magukat és mi se betegedjünk meg.
   Sőt, talán éppen úgy van, hogy egyre több jelzés érkezik a szervezetünkből arról, hogy nagy bajban van, és ez nem visszafogott szaporodásra vagy szinten tartásra inti, hanem még erősebb támadásra sarkallja őket.
   Mintha az ember is így viselkedne a Földdel, dacára annak, hogy - a vírusokkal és a baktériumokkal ellentétben - már régóta, pontosan tudja, hogy a gazdaszervezet nem bírja a terjeszkedést, el fog pusztulni vagy olyan védekező ellentámadásba kezd, ami kibírhatatlan körülményeket teremt.
   Talán azért röstellem, amikor hangyákat ölök, mert magunkat látom bennük.

---

Április 10. Ha valaki egy olyan választás után szólítja utcára a híveit, amelyiken az első fordulóban a lehető legnyilvánvalóbban megmutatkozott, hogy a nép tökéletesen érett arra, hogy a polgári demokratikus intézményrendszer keretein belül, a szavazófülkékben döntsön a saját sorsáról, az nem politikus, hanem kalandor. Kétségbeesett kalandor, ami retteg a saját népétől, amely elvenni készül a hatalmát. Az ilyen ember ne nevezhesse magát többé demokratának. Beszéljünk ezentúl Fiatal Diktátorok Szövevényéről.

"Azt gondolom, hogy Kövér Lászlót öngyilkosságba akarják kergetni, és sajnos ebben a szocialista párt elnöke és alelnöke élen jár" - jelentette ki kedd este Szegeden, a Tisza Konzervatív Kör fórumán Schmidt Mária, a miniszterelnök főtanácsadója, a Terror Háza Múzeum igazgatója - írta a Népszabadság.

Valahogy én ezt nem is tudom már követni. Nem az volt, hogy Kövér bíztatott embereket öngyilkosságra? Ha ezt valaki erősen kifogásolja, akkor ez azt jelenti, hogy Kövért akarja öngyilkosságba kergetni? Amúgy Kövért egyáltalán nem kell ilyesmibe belekergetni. A választások első fordulója azt bizonyította, hogy az önakasztásra való buzdítás nem más, mint politikai öngyilkosság.

---

Április 11. Éjjel elkészültem a Hócipőbe való yes, commentekkel. De azokat nem másolom ide, mert akkor mi marad a hírlevelem olvasóinak?
Ma kimozdultam. Már hetek óta csak egyszer, az APEH-be mentem el. Most megint Vácra, hogy angolpólyát vegyek. Viszonylag olcsó volt, de azért otthagytam a boltban tízezret. Még jó, hogy nem volt egészen kicsiknek való pelenka, mert nem tudtam volna kifizetni.
A fővárosban aztán két egészen kiváló emberrel találkoztam. Barnás Ferenc ideadta Bagatell című regényét, hogy e-bookot építsek belőle. Remélem, hamarosan megnyílik az e-book-oldal, amin hetek óta dolgozom. Már csak a végső jóváhagyásokra várunk.
Aztán Császár Tamással készítettem egy interjút. Jókora beszélgetés, fogalmam sincs, hogyan tudok rendet vágni benne, mert természetesen nagyokat parttalankodtunk. Alighanem mégegyszer le kell ülnünk, ha már látom, hogy mi hiányzik.
Utálok interjút készíteni, de Császár Tamás egészen kivételes ember. Rájöttem, hogy másképp nem tudom megérteni, csak ha belekényszerítem egy olyan beszélgetésbe, amelyikből legalább én megtudhatom, hogy mit is gondol a karikatúráról. Ha csak úgy beszélgettünk, akkor mindenfélét mondott, nagyon sokat tanultam tőle, de a vége az volt, hogy még lett volna ezer kérdésem, mert egy csöppet sem közelítettünk a lényeghez. Most megint itt tartunk, de van remény, mert most leírom, amit mondott, aztán szisztematikusan nekiszegezhetem a kérdéseimet.
Kerítettem tőle egy három rajzból álló félelmetes sorozatot, hamarosan föl is teszem az internetre. Azt hiszem, érdemes lesz végig böngészni, bár kivételesen erre néhány órácskát kérek majd a látogatóktól.
A MIÉP OVB-s delegáltján keresztül a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, mert úgy látják, hogy a "liberálbal" pártjai egy szervezett csalási akcióval - melyhez a magyar média nagy része asszisztált - befolyásolták az első forduló eredményeit.
Csurkától persze sohasem vártam elaganciát. Miért gondolhatná bárki, hogy a vereséget méltósággal fogadja? Igaza is van: ezen ő már csak nyerhet. Meg az úgynevezett nemzeti oldal.
Nagy lehet a baj jobboldalon. Olvastam ilyen sms-t a választás éjszakájából: "Krisztust is megfeszítették, mégis föltámadt. Mostantól fogva böjtölök és imádkozom Orbán Viktorért."
Én is úgy gondolom, hogy fontos dolog a választás. De azért ennyire nem kellene komolyan venni. Amúgy egyáltalán nem lenne baj, ha ezek a szegény emberek jó nagyot böjtölnének az utcai tömegdemonstrációk előtt. Talán átszellemült állapotukban kevésbé lennének harciasak.
Jut eszembe: azért azt remélem, hogy egynémely felekezetek papjai levonják a következtetéseket. Jó, ha tudják: beszéltem olyan keresztény emberekkel, akik csakazértis balra szavaztak, mert fölháborítónak találták a papok beprédikálását.
Nekünk meg azt a következtetést kell levonni, hogy mégiscsak össze kellene számolni valahogy, hogy hány aktív - nem csak újszülöttként megkeresztelt és ezért hívőként bejegyzett - tagja lehet az egyházaknak. Mert vagy túlbecsüljük a számukat, vagy nagyon tehetségtelenek a papok, ha egy többségi keresztény népet nem tudnak rávenni arra, hogy a többség az úgynevezett keresztény pártokra szavazzon.
"…az óra elején a nebulókat a tanár arra szólította fel, hogy akik viselik a nemzeti jelképet, azok üljenek a hátsó padokba, akik nem, azok az elsőkben foglaljanak helyet. A diákok legnagyobb megdöbbenésére a jelkép nélküli, első sorokba ültetettek dolgozatot írtak…"
Nyilván nem megbüntetni kell a tanárt, hanem megnézetni egy erős tekintetű pszichiáterrel. Mindenesetre megint sikerült egy pár gyerekkel megutáltatni a kokárdát.
Én soha többé nem tűzöm magamra, mert teljesen összenyálazták.
Nem tudom, hány szülő dönt úgy, ha a gyereke ilyen helyzetbe kerül, hogy azt tanácsolja neki: tűzze csak föl azt a kokárdát. Tanuljon meg ugyanúgy hazudni, ahogy mi megtanultunk, amikor a pulóverünk alatt úttörő nyakkendővel mentünk a templomba hitoktatásra. Tanuljon csak a gyerek, hátha mégis a nemzetinek mondott erők győznek.

---

Április 12. A fiam meséli, hogy az egyik barátja találkozott a Moszkva-téren egy lánnyal - volt közös osztálytársukkal -, aki éppen Fidesz-röplapokat osztogatott. Kicsit beszélgettek. Egyszercsak a lány odasúgta: "Hallottad? A szocialisták letiltották a diákhitel folyósítását!!?"
Erre a fiú: "De hiszen a Fidesz van kormányon. A szocialisták nem tudnak semmit letiltani."
"De igenis letiltották!!"

Természetesen nagyon remélem - hogy pártszimpátiámtól függetlenül - ez a fajta propaganda nem vezet sikerre, sőt visszaüt majd a jövő hét végén. Engem ez a módszer kifejezetten a múlt század negyvenes éveinek ádázul lelkes ifjú kommunistáit juttatja eszembe.
A rendszerváltás idején beszélgettem olyanokkal, akik ott lobogtak a kékcédulás csalások idején. Szembesülniük kellett azzal, hogy hülyét csináltak belőlük, egy otrombán hazug rendszert képviseltek, gyakorlatilag megnyomorították őket.
Mi viszi rá az amúgy nyilván tisztességes neveltetésben fölnőtt gyerekeket arra, hogy ilyesmiben részt vegyenek? És mire vehetők még rá?
De az is fölmerül bennem, hogy mit szólnak ehhez a papok. A kereszténynek és nemzetinek mondott pártok szakemberei egész egyszerűen hazudozásra veszik rá a gyerekeket.
A cél - a hatalom, most már bármi áron való megtartása - minden eszközt szentesít? A fiatalok megrontását is?

---

Április 13. (11.30) Ma igen rémisztő dolgot láttam. Le is fényképeztem.
Reggel, miután fölkeltem, mint rendesen, kimentem a kertbe kávézni, meg cigarettázni, meg kutyázni. Van itt egy fehér műanyag asztal, szintén fröccsöntött székekkel. Azt vettem észre, hogy mintha véresek lennének. Persze csak egy pillanatra volt rémisztő, mert azt hittem, hogy az én derék kutyám tépett szét valamit, mondjuk egy madarat. Aztán rájöttem: veres eső esett az éjjel, vagy talán még tegnap este. Láttam már ilyet pár éve Budapesten, az ennél sokkal sűrűbb volt.
Pár évszázada ebből akkora rettegés lett volna, hogy dehogy mennének az utcára az emberek. Ma már tudjuk, hogy rendkívül finom szaharai homok jött a felhőkben, az hullott alá a vízzel.
De valahogy mégis rossz előérzetem van.

---

Április 14. (01.12) morticia addams ezt írta az indexes fórumomban: két napja bizonyára többen gondoltunk rá, de mostanában inkább mindenki hallgat. ma reggel úgy gondoltam, mégis leírom a nevét ide, hogy ne menjen el ez az év se nélküle: József Attila. gondoljon rá mindenki belátása szerint.

Az a különös József Attilában, hogy egész tudatos életemben olvastam, olvasgattam - nyilván minden versét többször is. Számosat kívülről megtanultam. Sőt: szenvedélyesen hallgattam is. Főleg akkor, ha Jordán mondta. Ez annyira belém ívódott, hogy a saját munkáimat is Jordán Tamás hangján hallom.
Mégis, ha előveszem József verseit, mindig találok valami egészen újat. Olyan az ő kötete, mint valami Borges-könyv. Akárhogyan és akárhányszor olvasom, nem lehet minden titkát meglelni.
A kérdés csak az, hogy mire meghalok, elérem-e azt a József Attila-tudás állapotot, mi szinte teljesnek mondható?
És annyira szép, hogy néha egészen megrémülök.

---

április 15.(22.36) A mai napot - legalábbis déltől este hétig - lényegében átaludtam. Ez eléggé különös, mert nem érzem úgy, mintha beteg lennék - leszámítva csöndesen megbúvó epeköveim kicsit kínos, de megszokható hatásait. Talán attól is van ez, hogy az utóbbi napokban szinte példátlanul alacsonyra süllyedt a légnyomás. Van egy repülőbe való magasságmérőm, ami barométerként is használható: három napja 720 alá zuhant, a normális 760 higanymilliméter helyett, és ma is csak alig érte el a 725-öt.
Nyilván azzal is összefüggésben lehet a dolog, hogy minden éjjel megvárom az utolsó etetést, vagyis kettő után fekszem le, és ájulok alvásba. Aztán ha nem is hajnalban, de elég korán fölkelek. (Ez viszont lehetőséget ad arra, hogy például ezt a naplót írogassam.)
Tegnap meg három is elmúlt, mert vártam a lányomtól az új könyvem borítóját. Aztán megjött, de akkorára sikerült, hogy lefagyasztotta a gépemet. Újraindítani, aztán kicsinyíteni kellett. A fagyás károkat okozott, futtatni kellett a ScanDiscet. De aztán mégis sikerült elküldeni a képet a könyvheti katalógusba.
(Kicsit hírtelen jött, hogy a Beszélések már a Könyvhétre megjelenik - én karácsonyra gondoltam.)
Ma voltunk a védőnőnél, szokásos hétfői mérlegelésen, a kicsi fiunk már három kiló és huszonöt deka, ami közel negyvendekás gyarapodást jelent egy hét alatt. Az is lehet, hogy ez nyugtatott meg lélekben, és kicsit eleresztettem magam.
Bár amint fölébredtem, depresszióba is estem, mert a feleségem elmondta, hogy a gyerek mellettem feküdt az ágyon, és amíg ő kiment a konyhába, fölsírt, én pedig arra se ébredtem föl. (Éjszakánként és reggel nem hallom meg a gyerek sírását.) Fogalmam sincs, hogy ez miképpen lehet, mert azelőtt annyira érzékeny voltam erre a hangra, hogy három ajtón keresztül is azonnal riasztott. Most vagy az lehet, hogy tompult bennem valami, vagy az, hogy még soha nem tudtam bizonytalanságban a gyereket, vagy az, hogy még nem alakult ki bennem ez az érzékenység. Mindenesetre nagyon röstellem magam.
Ez meg arra jó, hogy megértsem a - főleg első újszülöttet gondozó - anyáknak azt az állandóan kínzó érzését és furdalását, hogy ők tulajdonképpen rossz anyák, rosszul végzik a dolgukat.

(02.59) Bármilyen kormány is lesz a következő, követelem, hogy írjanak ki pályázatot közterületi emberszámlálásra. Botrányosnak találom, hogy ma, amikor fölülről, alulról, oldalról lehet bármit számolgatni, amikor műholdról pontosan meg lehet mérni, hogy mekkora lesz a termés egy földdarabon, arra képtelenek, hogy egy valóban nagy jelentőségű demonstráció után megmondják - nagyjából persze -, hányan voltak ott.
Arra most szót se érdemes vesztegetni, hogy Philip műsorvezető tegnapelőtt belehazudott a mikrofonba és a csakugyan nagyszámú hívő szemébe, amikor a rendőrségre hivatkozva beszélt kettőmillió emberről. (A rendőrség illetékese nyilatkozta, hogy ezt nem ők mondták, nem is mondhatták.) Nyilván az is túlzás, hogy mindössze 250 ezren voltak, mint azt kissé balról megfigyelők állítják. Nekem az se baj, ha kétmillióan voltak, az se, ha csak félmillióan, de szeretném tudni a valódi számot. Hogy mégis, mihez tartsam magam.

---

Április 16. (18.17) A Romániai Magyar Szóban olvasom - Cseke Gábor barátom dolgozik ott, minden nap érdemes benézni. A hírek többségét nem nagyon értjük innen, de mindig van a lapban valami igazi érdekesség. Mint ez is: Hatvanéves fiatalok (Zilah / fejér) o A Szilágy megyei Drág községet alkotó öt falu az elöregedett övezetekbe sorolható. A polgármester közölte a meglepô hírt: az 1618 lakos közül a 60. életévüket betöltött személyek a legfiatalabbak. A 60 éven aluliak Zsibón, Zilahon vagy a megye területén kívülre költöztek már korábban. Hazatelepedô vállalkozó mindeddig egyetlenegy sem akadt.

Az embernek eszébe sem jut, hogy milyen lehet egy olyan falu, sőt vidék, amelyikben egyáltalán nem élnek fiatalok. Nincsenek gyerekek, kamaszok, süldőlányok, ifjak, csajok, menyasszonyok, vőlegények, állapotos nők, anyácskák, erős férfiak, érett asszonyok… Vélhetően hangos zene se, diszkó, nem járnak motorok, autók se nagyon… Talán a világ számos dolgáról semmit nem tudnak. Hány mobiltelefon, hány számítógép lehet a környéken?
Tévé, az biztosan van.
Mi lehet még egy ilyen vidéken? Miről lehet beszélni? Hogy kinek döglött meg a kecskéje? Hányat tojt a tyúk? Kiféle ember tévedt be a faluba? Ki beteg, ki haldoklik?
Miről pletykálnak a vénasszonyok? Mert aligha hiszem, hogy sok megcsalás, kurválkodás lenne. Például. (Bár ebben nem is vagyok annyira biztos.) Teherbe se marad senki apa nélkül. Mi történik egy ilyen helyen? Óvoda sincs, iskola sincs. Semmi nincs. Csak talán orvosi rendelő, patika, plébánia, meg temetkezési vállalkozó. Egy nyugodt, pohos ember, akinek nincs kire hagyni az üzletét, és ettől boldog, hiszen húsz év múlva nem is lesz itt semmiféle üzlet. Már csak az élteti, hogy ő legyen az utolsó ember a környéken. Szerződése van egy hetedik határbeli ifjú temetkezési vállalkozóval: ha ő hal meg utoljára a vidéken, azért rendesen eltemeti. Nem pompásan, nem lesz ott senki, csak az a most még fiatal vállalkozó, de azért rendes legyen az a temetés.
Csak temetésre járnak, keresztelőre soha.
El kellene utaznom oda egy hónapra, beszélgetni. Mennyi pudva, mennyi beszikkadt keserűség lehet ott a lelkekben.

(12.16) Reggel olvasom a wapon, hogy Bayer Zsolt szerint vasárnap Magyarország nem fogja engedni, hogy a vízfejű Budapest, ezen belül Pest lumpen prolijai döntsék el, mi történjék ezzel az országgal. (Direkt megnéztem, hogy a WinWord szinonima-programja mit is ért mostanában proli alatt: bérmunkás, bérrabszolga, nincstelen, munkás. A lumpenről nem tud semmit mondani. Nem is nagyon használjuk. A proli az proli.)
Bayer - ha a szocialisták fölkapják ezt a mondatot, és tudatosítják mit mondott - most akkorát gurított, mint Kövér László az akasztós beszédével. Egyszerűen nem is értem, hogyan lehet valaki ennyire ostoba.
Egyrészt bedühíti a budapestieket. A többség úgy érzi, hogy leprolizták. A prolik pláne elmennek szavazni, mert direkt megszólították, sőt még le is lumpenezték őket.
Amivel Bayer nem számol az az, hogy a budapesti prolik jelentős része erősen paraszti kötődésű. Többnyire vidékről jöttek, sőt közülük igen sokan kétlakiak. A Budapest-vidék ellentétet nagyon jól ki lehet játszani a sorkatonák között például, de a választásokon ez kockázatos.
Mert a parasztok is figyelnek. És sokkal okosabbak, mint azt a budapesti jobboldali lumpen értelmiségiek gondolnák.
Akinek lumpen a proli, annak büdös a paraszt.

---

Április 17. (11.25) "Mintha hideg vízzel zúdítottak volna nyakon bennünket" - az ingyenes önkormányzati lap, az Érdi Újság beszámolója szerint Baranyi Károly ezzel kezdte mondandóját a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége érdi szervezetének rendezvényén az első választási forduló másnapján. Az április 12-én megjelent tudósításból megtudható, hogy az előadó furcsa, irracionális jelenségként írta le az első forduló eredményét, amelynek transzcendentális vonatkozása is van. Ezután latolgatni kezdte, mit mulasztott el megtenni a fölényes győzelemért az általa kiválónak minősített kormánykoalíció: miképp fékezhette volna meg a sajtót és a médiát, amely Baranyi szerint sok hazugságot hitetett el az emberekkel.

Az Érdi Újságban a tanácsról ez olvasható: "Baranyi Károly nyíltan kijelentette: elegendőnek bizonyult volna például, ha 5-6 embert letartóztat és elhurcol az adórendőrség, hiszen az APEH, ha nagyon akar, úgyis talál 'valamit', ami miatt büntethetőséget állapít meg. Ha ezt egy szerkesztőségben hatan megszenvedik, a többiek biztosan azonnal megesküsznek rá, hogy mindig keresztények és konzervatívak voltak. ! Lám, ilyen 'emberi', taktikus megoldással is könnyű lett volna eredményt elérni. Ráadásul a külföld sem szólhatna semmit, az adótörvényt ugyanis mindenütt szigorúan betartatják!"

Lám (""), ilyen az ember. Mindig arra gondolok, hogy az effélék is kaptak a mamájuktól puszit, ha jók voltak valami csokit, netán macit is. Biztos elsőt is áldozott, tanulgatta a Katekizmust. Hogy mi a becsület, a tisztesség meg a felebaráti szeretet. Ha értelmiségi, akkor egyetemre is járt. Nyilván ott nem keresztény etikát tanult - és itt lehet a baj. Hiába küzdött Krisztus a lelkéért, a becsületéért, eddig még nem sikerült megkaparintania.
Ilyen a polgár? Én inkább pógárnak mondanám. Csak azt szeretném tudni, mi különbség van a kommunisták és az ilyenek között? Pontosan ugyanazt tették, amit Baranyi Károly pógártárs javasol. Néha durvábban, néha puhábban.
Az ilyen keresztény értelmiségi gyűlésekre járnak-e papok? Mit szólnak? Ott a helyszínen mondják el, hogy mi a méltó és mi nem a keresztényhez, az értelmiségihez és az emberhez, vagy csak négyszemközt, sutyorogva?

Amúgy nagyon jó az, hogy Baranyi pógártárs ezt fölvetette. (Tapasztalt ember: azelőtt a kulturális tárcánál dolgozott, most meg valami kerületi pedagógiai szolgáltató vállalatot vezet.) Azért jó, mert itt az ideje, hogy a következő kormánynak fölvessük: meg kell szüntetni annak a lehetőségét is, hogy az APEH az ilyen zsarolóhivatal szerepét betölthesse. Mert kétségtelen igazság van abban, hogy gyakorlatilag mindenki elkapható, de legalábbis szekírozható. Nagyon jól tudjuk, hogy számosan azok közül, akik ellentétbe kerültek az előző kormánnyal, vagy az országlók valamelyik prominensével, hamarosan kaptak is idézést. Nem mondom, hogy ez jellemző volt, de emlékezzünk csak Kovács úrra, aki a labdarugó szövetség éléről nem akart önként távozni. Hirtelen még eszembe jut Juszt László, például…
Bár alighanem eleve úgy találták ki ezt az egészet, hogy kicsit féljünk tőle. És ha valakinek van egy olyan eszköze, amelyiktől kicsit félnek a népek, nem nagyon mond le róla. Csak nem mindegy, hogy csak van neki, vagy használja is…

---

Április 18. (21.18) Ma fölfedeztem egy újabb fészket a kertben. Jó nagy eső volt. Ilyenkor a kutya behúzódik a tornácra, de különös módon a fekete rigók nem bújnak el. Sőt a kutya visszavonulását kihasználva ellepik a kertet. Hősiesen dolgoznak. A csőrük néha annyira tele van, hogy nehezen tudják megtartani a sok férget. Nagyon jó a fölhozatal: százával bújnak elő a giliszták. De - legalábbis így figyeltem meg - ezt csak akkor csinálják, ha a párjuk a fészken kotlik, vagy már ki is keltek a fiókák.
Ezt most nem tudom ellenőrizni, mert az egyik - legalább öt méteres - tujám fölső végében van a fészek. Legalábbis oda hordta a zsákmányt az egyik rigópapa.

Tegnap olvastam, hogy már megjöttek a fecskék. Igaz, csak Szeged-környékére, de azért lestem az eget. Mintha egyet láttam volna, nagyon magasan. Nagyon szeretném, ha visszaköltöznének a tornácomra. Évekkel ezelőtt lakott itt egy család, de valami katasztrófa érte őket, mert elpusztultak a fiókák. Talán az egyik szülő veszhetett oda. Reménykedtem, hogy más fecskék fölfedezik, milyen jó ki hely a házam, a tornác, de nem jöttek.
Legjobban azt az időszakot szeretem, amikor ellenőrzik a környezetet. Számtalanszor előfordult, hogy berepültek a szobákba, körbeszálldostak mindent.
Olyan ez, mintha megáldanák a házat.

(08.41) Be kellett menni az anyakönyvvezetőhöz. Illetve a harmadik kerületbe kellett volna bemenni, a gyerekünk anyakönyvi ügyeit intézni. Már voltunk ott, amikor kijöttünk a kórházból. Kértük telefonon, hogy vegyenek kivételesen soron kívül, mert egy kicsit korán jött újszülöttel nem szeretnénk nyilvános helyen várakozni. Mondták, hogy persze, csak jöjjünk bármikor. Mentünk, beszóltunk, kiküldtek valakit, hogy ők nem emlékeznek semmilyen telefonra, várjuk ki a sorunkat. A sor legalább tíz emberből állt és ült, mi úgy döntöttük, hogy nem várunk.
Beszóltam a tótfalusi polgármesteri hivatalba, hogy nem lehetne-e itt elintézni… Egy hölgy mondta, hogy tulajdonképpen nem, nem is érnek rá a választás miatt, de azért csak menjünk be. És, hogy miket vigyünk.
Bementünk, és nem vittünk semmit, mert a papírokért is a fővárosba kellett volna menni. De azért nagyon kedvesen fogadott. Megnézte a gyerekünket, aztán telefonált az óbudai kollegáknak, faxolt, gépelt… és fél óra alatt megszerzett minden információt, ami a papírok kitöltéséhez kellett. Ha minden hivatalos úthoz ragaszkodott volna, a dolog mondjuk két hét alatt intéződik el.
Sose találkoztunk azelőtt. Nem volt ismerős, nem szólt oda senki. (És nem ez volt itt az első eset. Ha bármilyen ügyem van, mindig ugyanígy bánnak velem.)
Amikor kijöttünk, azt mondtam a feleségemnek, hogy milyen érdekes: nem is érdekel milyen pártállású Tahitótfalu polgármestere. Amíg így dolgoznak a munkatársai, rá fogok szavazni.

(20.52) A tegnapihoz, Baranyi Károly keresztény értelmiségi ügyéhez jött egy pontosítás:
"Hali,
Csak annyit, hogy herr baranyi nemhogy járt egyetemre, de ámokfutását a mai napig (de legalábbis másfél évvel ezelőttig) a Pázmány Péter Kat. Egyetem filozófia tanszékén is műveli. Sok kis keresztyén bölcsészt nevel nap mint nap.
Üdv"

---

Április 19. (15.41) Jó lenne, ha már beállna a kampánycsönd. Családilag is, mert a fiamat nagyon féltem. Az előbb telefonált, hogy plakátragasztás közben kicsit bántalmazták. Lökdösődés volt. Remélem éjfélig már nem lesz nagyobb baja.
(16.41) Olvasom Fábry Sanyi írását a Hócipőben. Kicsit túlspilázza, szószátyár is. Lehet, hogy majd szépen, rendesen megírom neki a véleményemet. Például lehet abban valami, hogy a szellem embere nem szociáldemokrata, amint azt édesapja mondta. De talán arra nem tért ki, hogy a szellem embere nem mutatkozik olyanok társaságában, akik a fasisztákkal mutyiznak a nemzeti és a keresztény paravánok mögött. Mert nem. Akkor inkább a szociáldemokraták. Erről szól most ez a választás. És még ennél is fontosabb: én is röstellem, hogy Magyarországon az MSZMP utódpártja vonzóbb, mint az a párt, amelyik a rendszerváltás idején az egyetlen reménységem volt. Négy évet kaptak egy olyan rendszer létrehozására - vagy legalább egy hangulat kialakítására -, amelyikben soha többé eszünkbe se jut, hogy az MSZP is kormányozhatna itt. Hát ez nem sikerült. Én is sajnálom.
(17.19)Olvasom Orbán Viktor személyes levelét, amit ma kaptam kézhez. Megköszöni nekem, hogy részt vállaltam a munkából… Szeretném elmondani neki: az utóbbi évben háromszor fordult elő velem, hogy különféle pályázatokból kihagyták a nevemet, csak azért, mert úgy gondolták, nem tenne jót az elbíráláskor. (Meg kell jegyezzem: a szocializmus idején csak üzemi újságíró lehettem. De még a Prolilétra megjelenése után sem kerültem olyan megalázó helyzetekbe, mint az úgynevezett polgári kormányzás idején.) Sajnos nem tudtunk együtt munkálkodni a Miniszterelnök Úrral.
Ma este megint megnézem a Buena Vista Social Klubot, sőt föl is veszem. Az utóbbi két évben ez volt az egyetlen film, amelyik vetítésén - a Tabánban - úgy éreztem, hogy még nézegetném egy-két órán át. Meg is van a film zenéje, néha naphosszat hallgatom. (A kedvencem Rubén González, akinek persze a szólólemeze is bekerült valahogy a gyűjteményembe.)

---

Április 20. (18.16) Ma megint úgy jártam, hogy ebéd után leültem egy kicsit babázni, aztán amikor a mamája jött, hogy megetesse, szépen elaludtam a fotelben. Aztán átvánszorogtam az ágyba. Talán attól volt, hogy délelőtt a kertben babáztam (ma egy hónapos, hivatalosan két nap múlva kellene megszületnie), tologattam a kocsiban, közben kicsit kertészkedtem, fényképeztem is. Például végre készítettem egy jó igazolványképet a kutyánkról. Kár, hogy nem kell neki igazolvány. Pedig mekkora üzlet lenne egy kormányközeli cégnek egy kötelező kutyafényképezés!
Hopp, majdnem belezavartam a kampánycsendbe.
Tényleg: fölmerül, hogy ezt az ilyen naplókban is be kell tartani? (Ezt a témát veti föl Ragika is az indexes fórumomon.) Én betartom. De, ha mondjuk lenne nekem Amerikában vagy éppen Kirgizisztánban egy oldalam, akkor arra az írhatnék, amit akarok. Ennek most nincs jelentősége, de mi van akkor, ha négy év múlva mondjuk naponta több száz, vagy ezer ember olvasgatja ezt az oldalt? Ez csak abból a szempontból érdekes, hogy az állam mit szabályozhat, ha kikerül az ellenőrzése alól egy olyan önszabályozó kommunikációs rendszer, mint az internet. A saját oldalam magánterület-e? Azok, akik ma és holnap engem meglátogatnak magánvendégeimnek tekinthetők-e?
Amúgy már csak azért is betartom a kampánycsendet, mert egyetértek vele. (Reggel vásároltam, és háromszor hallottam a faluban, hogy kire kell szavazni.) Jót tesz ez a kis szünet. Nem tudom, mikor lesznek itt normális választások, mikor kerül a helyére ez az egész dolog, de az biztos, hogy most egy kicsit túlizgulta magát a haza népe. És jön a holnapi nagyon nagy izgalom. Igenis jó, ha előtte kifújjuk magunkat.
Ja, jut eszembe: ma megmentettem egy kisgyereket. Eléggé rémisztő volt, és a talán ha tíz másodpercig tartott az egész. A gyerek nézelődött a bolt közepén, a mamája beállt a sorba, hogy fizessen. Egyszercsak a gyerek elkezdett rohanni: ki a nyitott ajtón át, az utcára. Nagyon gyorsan. Ki is rontott a járdára. Szerencsére utána ugrottam, és el is tudtam kapni, mielőtt lelépett volna az útra a falu legforgalmasabb pontján. Ki is vert a víz. Gondolom az anyját is. Nem beszéltem vele, csak átadtam neki a gyereket. Nem akartam, hogy nyilvánosan magyarázkodjon, mert teljesen vétlen volt. Senki nem gondolhatta volna, hogy a kicsi három méterről nekiindul, és ilyen sebességgel.
Nyilván most még a szokásosnál is érzékenyebb vagyok az efféle dolgokra. A feleségem is. Tegnap reggelizés közben elmondtam neki, hogy a wapon olvastam egy hírt: öt orosz nő összejött iszogatni, aztán úgy berúgtak, hogy az egyik a kemencébe dobott egy kisgyereket, mert zavarta a sírása. A feleségem elkezdett zokogni, és szegény alig bírta abbahagyni.

---

Április 21. (10.41) Ma az új könyvem korrektúráján kell erősen dolgoznom (Beszélések). Nincs is ennél borzasztóbb munka. Beleolvasok a szövegbe. Teljesen más, mint amikor képernyőn vagy irkalapon olvasgatja az ember. A szerző, ugye. Teljesen elidegenedtek már tőlem ezek a szövegek. De annyira, hogy néha csodálkozom is egy-egy részen. Nem is emlékszem, hogy olyasmit én írtam volna.
Ámulok azokon az írókon - főleg persze költőkön -, akik képesek kívülről megtanulni a saját írásaikat. Hogyan van az, hogy nem pusztulnak bele az unalomba?
Áldás is meg nagy baj is, hogy a szerkesztők és a korrektorok dolgoznak a kéziraton. Áldás, mert meglepően sok hibát nem veszek észre. Ezek többnyire elütések, kihagyások. Ám az egy kicsit kellemetlen, hogy meglehetősen érthetetlen módon olyasmibe is belejavítanak, ami nyilván nem hiba, hanem - ha szokatlan is - valamilyen saját elképzelésem miatt került oda. Például az egyik történetben az van, hogy a börtönparancsnok fiam szónokol. A szabadságról. Azt írtam, hogy "Többnyire hülyeségeket." Ezt valaki kihúzta. A másik történetben apám öngyilkosságáról van szó. Hogy a Dunába vetette magát. Azt írom: Sohase találták meg. Ezt is kihúzták.
Szerintem ezt velem meg kellene beszélni, mielőtt a könyv nyomdába kerül. Mert lehet velem alkudozni. A "Többnyire hülyeségeket" kihúzásával például teljesen egyetértek. De azt nagyon fontosnak találom, hogy az öngyilkos apám testét sohasem találták meg.
Aztán azt se értem, hogy miért nem használhatok kettőspontot. Kicserélik vesszőre. Az is egy szép jel, de egészen mást jelent.
Mindegy. Nem idegesítem magam.
Talán azért is teljesen idegenek az öt-hat évvel ezelőtt leírt beszélések, mert már máson dolgozom. Pontosabban: más dolgozik bennem.
Rémisztő érzés, amikor motoszkál, mocorog egy történet, és nem akar kijönni. Folyamatosan magyarázom magamnak, hogy tulajdonképpen azért van ez, mert még nem eléggé jó, és ha majd megérik, akkor úgyis kijön. Ha meg nem, akkor nem volt rá érdemes.
Mintha a novella valami kis élőlény lenne, ami úgy kezdi evolúciós küzdelmeit, hogy vagy megfogan bennem, vagy nem.
De ha ezt elfogadom, akkor miért van az, hogy a megszületése után azonnal fölnőtt lény, nem is nagyon változik többé semmit.
Ez csak azért okoz gondot, mert antropomorfkodom. A történetet az ember gyerekének képzelem, ami gyámoltalan, etetgetni, nevelgetni kell, tanítgatni, aztán egyszercsak fölnőtt, nemzőképes és akaratérvényesítő lesz. Miért nem képzelem el úgy, mint valami rovarfélét. A pete egy hangulat, egy mondat, egy kép formájában valamikor belém esett. Kukackaként mocorog, magához vesz már gondolatokat, képeket, hangulatokat. Zabál bennem, válogatósan. Aztán egyszercsak bebábozódik, hogy fölépüljön teljes mivoltában. Aztán kirágja magát, és kiderül, hogy képes-e megélni a többnyire kellemetlen és ellenséges világban, vagy nem.

(11.27) Várom a hétfőt, és nem a választási eredmények miatt, hanem azért, mert hétfőnként megyünk a védőnőhöz mérlegelni. A múltkor negyven dekát hízott, amit már önmagában is elképesztőnek találok. (Ez olyan, mintha egy hetven kilós ember tíz kilót hízna egy hét alatt, egy hónap alatt pedig negyvenet. Azért ebben van valami rémisztő.)
Amikor hazahoztuk, kevesebb hús volt a lábacskáin, mint egy idősebb tyúknak. Fürdetés közben is alig mertem rendesen megfogni. Most meg már van egy olyan kis buddhás benne. (A keleti jelleget erősíti, hogy ébren töltött szabadidejének jelentős részében szabályos tajcsi-mozdulatokkal tornásztatja a kezeit. Vagy a tajcsi gyökerezik ebben, vagy nagyon megfelel az ember legalapvetőbb hajlamainak és testi igényeinek.). Amúgy is, amióta néz a szemeivel, állandóan az az érzésem, hogy sokkal többet tud, mint amennyit gondolunk róla. (Legalább hatféle jól megkülönböztető hangon kommunikál. És itt csak a szájára gondolok, mert van még két, teljesen egyértelmű jelzés is, de ezek a fenekéből jönnek. A kedvencem az az elégedett, jóllakott, meglepően férfias nyögdécselés, amivel azt jelzi, hogy ő ott van, lehet rá figyelni, esetleg nem lenne kedve ellen való, ha masszíroznánk vagy simogatnánk a hátát, de nincs semmi baj.)
Ha az ember ilyet lát, nem is lepődik meg azon, hogy vannak, akik hisznek a lélekvándorlásban. Minden gyerek egy kicsi Buddha.

---

Április 22. (00.44) Mindent összevetve sohasem láttam még ilyen undorító és ilyen fölemelő választást. Undorított, mert tele volt jórészt teljesíthetetlen ígéretekkel, média-visszaélésekkel. (Meg kell jegyezzem: a Magyar Televízió teljes vezetésének le kellene mondania, azonnal. Szégyent hoztak a mesterségünkre. Egyszerűen ocsmány volt, amit műveltek. Amit csináltattak velük, az - a másik oldalról - a hatalommal való visszaélés volt. De ez nem menti őket.)
Fölemelőnek találtam, hogy úgy látszik, legalább abban az értelemben beérett a demokrácia, hogy az emberek fontosnak találták, hogy szavazzanak. A leglényegesebb: elzavarták a szélsőséges erőket.
Fölemelő is lehetett volna - bármilyen furcsa -, hogy a Fidesz képes volt csakugyan jelentős tömegeket megmozgatni, ugyanakkor undorított, hogy miféle eszméket meglovagolva, micsoda hazugságokkal érték ezt el. Számomra Orbán Viktor azzal, hogy egy ilyen fölfokozott helyzetben tömegeket vitt az utcára, végképp elvesztette minden politikusi becsületét. (Teljesen mindegy, hogy lett-e baj belőle.)
Sajnálom, mert nagy államférfi lehetett volna.

(00.48) A második forduló után nagyon aggódtam, hogy a szocialisták túlgyőzik magukat. Azt nem gondoltam, hogy ennyire vékonyka lesz a többség. (Pedig kicsit is ismerve őket, arra kellett volna számítani, hogy a második fordulóban elvesztik az egész választást.) Ha ugyanolyan bénák lesznek, mint ellenzékiként vagy éppen, mint 94-ben a megválasztásuk utáni első kilenc hónapban, akkor még az is előfordulhat, hogy ciklus vége előtt elvesztik a hatalmat. És meg is érdemlik. (Más kérdés, hogy a polgárnemzeti oldalon is hamar elindulhat az erózió. Nem vagyok bizonyos abba, hogy Orbán ép elmével kibírja ezt a vereséget. Meg azt, hogy számos visszaélésért akár felelősségre is vonhatják. Azért azt ne felejtsük el, hogy itt valóban százmilliárdokat tettek zsebre, cinikus módon még csak nem is leplezték igazából. Elvárom az új kormánytól, hogy ezeket az ügyeket kivizsgálja. Nem bosszúból, hanem a rend kedvéért. Nem lepődnék meg, ha Orbán - magánéleti okokra hivatkozva - hamarosan vissza, vagy a háttérbe vonulna. Vagy akár külföldre menne.)

(00.52.) Számomra most egy tudathasadásos időszak következik. Ez akár hónapokig is eltarthat. Holnaptól a szocialistákat és a szabad demokratákat figyelem. Azért, hogy minden hibájukat támadjam. Nem csak az hatalmaz föl rá, hogy a mesterségem egyetlen fontos eleme a kérdezés, a rákérdezés joga. Nem csak az, hogy nem lehetek kormánypárti. Hanem az is, hogy mivel csakugyan támogattam őket, abba a csoportba tartozom, amelyiknek közvetlen és folytonos elszámolással tartoznak. Kitüntetett helyzetben vagyok: nem csak négyévente kényszeríthetem őket beszámolásra.

---

Április 23. (02.00) Kicsi fiunk egy hét alatt 35 dekát hízott. Öttel kevesebbet, mint a múlt héten. Ez a csekély visszaesés nyilván a választási izgalmaknak tudható be.
De az is lehet, hogy a sok jó levegőnek. Majdnem minden nap órákat sétálunk. Ezt szemmel láthatóan nagyon élvezi. Ez annyit jelent, hogy végigalussza az egészet. Közben nagyon jól elfoglalhatja magát az ember. Például lehet rádiót hallgatni, bejárni a falu ismeretlen részeit, sőt fényképezni is.
Apró, szép részleteket keresek. (Például régóta csodálom ezt a kapufélkőre telepedett kövirózsát.) De minden nap fölfedezek valamit. Szeretném a falu flóráját is lefényképezni, egyenként, szépen sorjában kutatgatva és határozgatva, de ezen még gondolkozom, mert talán mégiscsak túl nagy munka.
Nagyon jó napom volt, mert megjött a lányom. Végre. Már régóta készült, de hol megbetegedett, hol betegek közelében volt, nem nagyon mert jönni, nehogy megfertőzze a kistestvérét. De már sürgeti az idő, mert megy vissza Amsterdamba, ahol három éve él. Jókat beszélgettünk, meg fényképeztünk, videóztunk. Levette a gyereket a masinájával fürdetés közben. Olyan volt, mintha tudná, hogy most az örökkévalóságnak rögzítik: nyikkanás nélkül, tágra nyílt szemmel tűrte a fürdetést. (Néha ilyen, néha meg ordít, de nem tudom megállapítani, hogy mikor miért nem szereti a vizet.)
Azért is jó volt, hogy éppen ma jött a lányom, mert így nem kellett tévénézéssel meg hírvadászattal levezetnem a választási feszültségeket. Érdekes, hogy háromévi távollét alatt mennyire elveszítheti a fonalat. Nem mindenben. Tulajdonképpen nagyon tájékozott, de mégsem érthet meg olyan dolgokat, gesztusokat, messziről nem érezhető stílusbéli rezdüléseket, amelyek erős politikai érzelmeket keltenek bennünk. Egyszerűen nem lehet Amsterdamból mélységében követni bizonyos eseményeket. Legalábbis nehéz megérteni a finom részleteket. El kellett magyaráznom a Nemzeti Színház, a Hídember, az autópálya-építések, a közbeszerzések, a tűzijátékok, az Országimázs-Központ ügyét. Például. Meg még ezer más dolgot. Ha belegondolok, nagyon gyarmati ügyek ezek, nagyon banánköztársasági színvonalon. Nagyon aggódik a külföldiek földvásárlási lehetőségei miatt. (Igen érdekes: Hollandiában állandóan furcsállják, hogy ő baracklevet iszik. Ott az ilyen luxushoz kicsit drága a barack. Igen nagy lehetőségeket sejtenek egy olyan országban, mint a miénk, ahol ezt az emberek csak úgy megengedhetik maguknak a baracklé vedelését.)
Azt hittem, hogy már soha nem jön majd haza - itt élni -, ezt meg is értettem az eszemmel, de azzal a tudattal, hogy igazából egész életemben hiányérzetem lesz. (Bár már annak is nagyon örülök, hogy nem Amerikába mentek. Amikor az élete társával elmondták, hogy elindulnak szerencsét próbálni, csak azt mondtam, lehetőleg ne menjenek egynapi járóföldnél távolabbra. Hogy hamar ott lehessek, ha segíteni kell. Amsterdam kicsit távolabb van, de ez még elviselhető.) Most kicsit reményt kelt, hogy talán mégis hazajönnek, ha gyerekük lesz. Mert ahhoz nagyobb biztonság kell, mint amit Hollandiában - vagy bárhol - képesek maguknak megteremteni.
Nem vagyok egy éjt nappallá téve fáklyaként lobogó hazafi, de talán nehezen viselném, ha egynémely unokáim jobban tudnának hollandul vagy angolul, mint magyarul.

(11.00) Fél négyig virrasztottam, mert valamitől görcsölt a kicsi fiam hasa. Nem folyamatosan, hanem úgy tízpercenként. Olyankor keservesen fölrikoltott. Pár másodperc múlva már abba is hagyta. Aztán néha mosolygott is, nézelődött, de nem bírt elaludni. Simogattam és masszírozgattam, de hiába. Néha már ülve elaludtam a kis sámlimon az ágya mellett. Nagyon érdekes, hogy ez az eléggé fárasztó virrasztás nem vált ki bennem semmiféle indulatot, méltatlankodást. Tulajdonképpen szívesen üldögélek mellette. Van ebben valami meghitt, a soha vissza nem térőség érzetével.

Mai ajánlat: http://www.ponticulus.hu

---

Április 24. (12.11) Volt idő, nagyon hosszú, amikor olyan országban éltünk, amelyikből nem volt kijárat. Vagyis beleszülettünk, ez volt a bejárat. Vissza nem lehetett születni - ami ugye nem lenne azonos a meghalással. Kimenni sem lehetett, de még csak levegőzni, körülnézni, aztán visszajönni sem. Elmenni meg végképp tilos volt. Aki megpróbálta, az az életét tette kockára. De börtönben is kerülhetett, hosszú időre, ami kicsit ugyanaz. Kijárat nélküli cellában lenni, egy kijárat nélküli ország, kijárat nélküli börtönében.
A szabadság tehát az, ha van kijárat. Legalább.

(13.00) Esterházy Péter azt írja: "Aki diktatúrában él, az félelemben él, a félelem országában él, én tehát negyven évig félelemben éltem. Nem jó. Megalázó. Még utólag is, hisz arra, hogy minden a félelemre vezethető vissza, arra is, csak utólag jöttem, jöhettem rá. Az ember nem élhet állandóan félelemben, tehát ha állandóan félelemben él, akkor a félelmet nem félelemnek nevezi. Hanem - hogy egy példát mondjak - bátorságnak." (A Bermuda-háromszög - a 21. század nyelvéről - Élet és Irodalom 2002. január 18.)

Az egyik testvérem mindig fölhívta a barátaim figyelmét arra, hogy vigyázzanak velem, mert nincs veszélyérzetem. Vagyis: nem bátor vagyok, amikor úgy tűnik, mert az ilyen embernek nincs szüksége bátorságra. Csak hülye.
A diktatúra időszakában volt egy félelmem. Tulajdonképpen csak ez az egy: egyszer majd nem tudok ellenállni valamilyen csábításnak.
Például azt mondják: lenne itt valami állás. Azt mondom: jó. Ám megjegyzik: be kellene lépni a pártba. És én megteszem.
Tulajdonképpen senki nem vetett volna meg ilyesmiért. Sőt, szinte az egész környezetem biztosított volna arról, hogy megértenek. Egy részük meg arról, hogy szerintük végre megjött az eszem.
Kaptam ilyen ajánlatokat. Nem mondom, pitiánerek voltak: például lehetek üzemi újság szerkesztője, ha belépek.
Valami elemi félelem vett rajtam erőt mindig. Meg is büdösödtem, miközben hallgattam az ajánlatot. Többnyire olyan emberektől, akiket nem is utáltam. Annyira.
Úgy éreztem magam, mint ha besúgónak szerveznének. Pedig nyilván volt különbség.
Vagyis az öcsém legalább egy ponton tévedett.
De mért szabadság az, ha én nemet mondok valamire, ami - persze - nagyobb szabadságot ad nekem, mint ami azelőtt volt. Egy olyan világban, amelyikben senki nem láthatta a diktatúra végét. Vagyis abban a tudatban éltünk, hogy a mi életünkben, de legalább a szokásos százötven évig innen el nem mennek a szovjetek. Tehát semmi nem változhat. Vagy a nem szabadsága fontosabb volt, mint azé a szabadságé, amit kaphattam volna, ha eladom, megnyitom, bérbe adom a lelkem legrejtettebb bugyrát?
A "nem" az egyik kijárat. Most is működik, pedig nincs is diktatúra.

(02.00.) Kicsit virrasztok, hogy a feleségem aludni tudjon. Irgalmatlan fizikai megterhelés, amit egy nőnek ilyenkor bírni kell. Nem is tudom, hányszor etet naponta. Nagyjából háromóránként. Most azt mondják, hogy a gyerek igénye szerint kell, vagyis ha éjjel éhes, akkor adni kell neki. (Régebben egy bizonyos súly után a gyerekek éjjel csak egy kis teát kaptak.) Tehát számíthat három órakor egy ébresztésre. Hatkor meg mindenképpel kelni kell, mert az a gyerek számára bizony mér fényes nappal. Egy etetés, mindennel együtt legalább egy óra. Vagyis egy kicsi mama ilyenkor egy teljes munkanapot elmatat a gyerekkel.
De talán alszik majd ma éjjel. Legalább két órát sétálgattunk. A kutyát is elvittük a gáthoz meg a partra. Össze is verekedett egy újfunlandival.
Békésen megközelítette, barátságosan, jelezvén, hogy csak ismerkedni akar, az meg nekirontott. Pedig nem is a territóriumában voltunk, hanem a gáton.
A mi derék Kántorunk bátran elmenekült. A hátam mögé. (Azért hívjuk így, mert menhelyi szegény, nem mi voltunk az első gazdái. Egy kollegám nagypapája vette ki, hazavitte, szeretgette, aztán a bácsi meghalt. A lánya egy darabig megpróbálta tartani a belvárosi lakásban, de aztán nem bírta. Így került hozzánk. Nem nagyon tetszett a neve, de az övé. Nem vehetjük el azon az alapon, hogy ő meg a miénk. Pláne, hogy mi vagyunk az ő tulajdonában, amint azt Csányi Vilmos egyhelyütt megjegyezte.)

Megjöttek a fecskék. Kettőt is láttam a kert fölött. Nyilván egy pár volt. Gyönyörűen röpültek. Nekem legjobban az tetszik, amikor társasági életet élnek. Egy olasz városban egy szűk téren figyeltem őket napokig a szálloda erkélyéről. Estefelé összegyűltek, csicseregtek a drótokon. Aztán egyszercsak egyetlen jelre elindultak, többször körberöpülték a teret. Nyilvánvaló volt, hogy versenyeztek. Kunsztokat is mutattak: például nagyon éles kanyarokat, fordulókat. Szinte nekiröpültek falaknak, aztán persze kikerülték őket.
A verseny után visszaültek a drótra, csicseregtek, aztán egy idő múlva újra kezdték.

Afrikában is figyeltem őket. Ott csak az volt érdekes, hogy föltűnően nagyok voltak. Meg az is, hogy igen közel engedték az embereket. De nem csak a fecskék miatt találtam otthon magam például a Szaharában. Egyszer egy oázisban, a szállodában aludtam és kakaskukorékolásra ébredtem. Mintha csak itthon lennék. Kimentem az erkélyre: az első, amit megláttam egy veréb volt. A szemben lévő pálmafában fészkelt. Az ottani verebek csak abban különböznek a hazaiaktól, hogy örökösen borzolt tollal járnak.

Na, most itt is kukorékolt egy kakas. Lefekszem, majd ha fölébredek, folytatom.

---

Április 25. Amerikai kutatók egy Idahoban található geotermális forrás vizsgálata során olyan egyedi mikrobákra bukkantak, amelyek napfény, és oxigén nélkül élnek.
A tudósok szerint hasonló életformák létezhetnek más bolygókon is, sőt akár a Marson is.
Ezek az egysejtű organizmusok a forró vízben keletkező hidrogénből táplálkoznak, melléktermékként pedig metánt választanak ki. Az Archea mikrobáknak eddig több változatát fedezték fel, de a most megtalált változata ezektől is eltér.
A földi élet megszokott alapjaitól viszont sokkal inkább eltérnek ezek a mikrobák, mint bármi, amire eddig bukkantak. Hiszen a földi élet jórésze nem csak a víz jelenlétét igényli, hanem, szükséges számára az oxigén, a napfény és a szerves szén is az életbenmaradáshoz. (Nature Magazine)

Ez nem azért jó hír, mert megint olyan forma találtatott, melyik más bolygókon is életképes, hanem azért, mert megnyugvást kelt bennem az, hogy - ha esetleg - mi elpusztítjuk a ma a felszínen látható földi életet, akkor azért mégiscsak van valami remény az újraéledésre.
Hogy van-e okom aggódni, az talán senki előtt nem lehet kétséges. Pillanatnyilag semmiféle jel nem mutat arra, hogy az ezernyi kétségtelenül baljós jel, adat, kutatási, megfigyelési eredmény arra a következtetésre juttatná a Föld népeit, vagy legalább azok vezető erőit, hogy összeüljenek, és csakugyan hatékony tervet, ütemtervet, vagy legalább követendő elveket dolgozzanak ki a nyilvánvalóan közeledő katasztrófa elkerülésére.
Ha pedig ez így van, akkor miért gondolhatnám azt, hogy öt, tíz, ötven vagy száz év múlva ez másképp lesz?
Nagyon úgy néz ki, hogy az élet azért olyan elképesztően változatos, mert egyetlen-egy célja van: mindenáron fönnmaradni. És ebben a dologban, intelligensebb és következetesebb az embernél. Mi pedig majdnem olyan magányosak vagyunk, mint a világegyetemben, amikor hozzánk méltó társakra, partnerekre vágyunk. Teljesen mindegy, hogy mennyire tartjuk okosnak, különlegesnek, kiemelkedőnek magunkat: bármikor az örökre elfelejthető kategóriába juthatunk. Az életnek mindegy, mi vagy kicsoda hordozza.

Ma voltam a Budapest Rádióban. Princz Gergővel igen jó hangulatban dolgoztunk. Ebből a naplóból olvasok föl részleteket holnap, pénteken este tízkor.
Előtte a Noran Kiadóban jártam, leadtam a könyvem javított levonatát. Közben rám telefonált a fiam, hogy mi lenne, ha találkoznánk. Eljönne velem a stúdióba. Szeretem, ha eljön mindenféle föllépésekre. Valahogy jó, ha ott van. Legalább látja, hogyan működik ez az egész. Ne legyenek illúziói. Néha a barátait is elhozza. Akkor olyan, mintha testőrökkel mennék. Szép nagyra, nagyjából egyformára nőttek mind, egy fejjel is magasabbak nálam. (Egy kicsit rémisztő, hogy amikor a fiam - illetve ugye Dávid fiam, mert van egy Milos is - görkorcsolyával jön, akkor már annyira magas, hogy alig érem föl. Imponálóan, szépen gurul, vagyis gördül. Kicsi gyerekkorában a legjobb görkorcsolyás volt a környéken, most újra kezdte.)
A Vakok Intézete előtt vártam, egy kövön üldögélve. Figyeltem a vakokat. Kedvem támadt volna fényképezni őket. Annyira aranyosan, kedvesen járkálnak, néha annyira szép az átszellemült arcuk. Annyira jellegzetes, megindító, ahogy egymásra, vagy a kísérőjükre utalva járkálnak. Aztán eszembe jutott, hogy azért mégis valami disznó dolog képeket készíteni róluk. Orvul. Ez aztán az igazi orvság.

---

Április 26. Hócipőbe (Yes, comment...)

Az OVB elmarasztalta az MTV-t. A testület szerint a Magyar Televízió megsértette a kampánycsendet azzal, hogy különböző pártok vezető tisztségviselőinek szavazásáról közölt tudósítást.

Közpártbugrisok  Nem tudom mi elmarasztalni való maradt még a Magyar Televízió választási viselt dolgaival kapcsolatban? Van olyan, hogy emberek a szolgaságban elvesztik minden méltóságukat. Magyarországon egyszerűen nincs értelme közszolgálati televízióról beszélni. Ha a legcsekélyebb szakmai tisztesség, vagy annak híján legalább emberi-, de ha az sincs, legalább polgári önbecsülés lenne az elnökben, a hírműsorok felügyelőiben és stábjaiban, a választás után azonnal lemondtak volna - akkor is, ha a jobboldal győz. Bennem általában még azok iránt is szokott éledni némi szolidaritás, akiket utálok, de most megértem, ha győztes erők ki akarják takarítani a közmédiumokból a tehetségtelen pártbugrisokat.
Bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem kis segítséget adtak a kormányváltó erőknek. A Híradó, a Hét, egynémely MIÉP-Fidesz koalíciós kultuszműsorok - a ATV péntek esti nyilvános rituális véröklendezéseivel megtámogatva - talán annyi undort keltettek azokban is, akik amúgy hajlamosak lettek volna Orbánékra szavazni, hogy inkább átálltak. Sokan voltak ilyenek, és ép-pen e-le-gen.

Meghalt Simon Tibor.

"Ezeknek pitbullok dugdalták az anyjukat" Ezt egy férfi mondta a kocsmában, ahova egy doboz cigarettáért tértem be, amikor a barátjával Simon Tibor kivégzéséről beszélgettek.
Számos jel utal arra, hogy kezd túlszaporodni egy nagyon veszedelmes félember-félállat, de inkább ember fajta. Nem csak a magánbandériumokban, hanem a rendőrségen is. Ideje lenne nagyon szigorú pszichiátriai vizsgálatnak alávetni azokat, akik bármilyen erőszakszervezetben dolgozhatnak. Aki alkalmatlan, mert irgalmatlan, azt el kell tiltani. Aki viszont engedélyhez jut, azt köteles legyen úgy kezelni, mintha fegyvertartási engedélyt kapott volna magára.
Tudom, hogy sok lelket karcolok meg azzal, amit ehhez még hozzá kell tennem: talán eljött a pillanat, amikor a Fradi szurkolótáborában is van miről elgondolkozni. Érez-e közülük magában bárki is felelősséget azért, hogy idáig jutottunk: ebben az országban az emberek könyörtelen püfölése szinte természetes cselekedet. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy azok között, akik most mélyen és tiszteletreméltó módon gyászolnak, senki sincs, aki a meccskörnyéki őrjöngések idején szinte ugyanúgy viselkedik, mint ezek a gyilkos vademberek. Ha Simon Tibor halála egyetlen egy fradistát is eltérít az erőszaktól, volt valami pici értelme ennek a méltatlan pusztulásnak.

---

Április 27. Kerti munkák ideje volt tegnap. Végre - évek óta tervezem -, megtöltöttem a műanyag kerti asztal lábait homokkal. Azért, hogy ne inogjon, ha a kutya elmegy alatta, ne mozduljon akkorát, hogy kiömlik a kávém…
Érdekes, hogy már legalább két éve kigondoltam, hogy így lehet stabilizálni az asztalt, majdnem minden nap gondoltam rá, hogy talán ma… De nem! Valamiért várok, halasztom. Pedig az egész dolog munkának nevezhető része öt percig, ha tartott.
Miért van az az emberben, legalábbis bennem, hogy évekig képes vagyok halasztani bármit, amit nem kell, kötelező azonnal?
Ha már ezt elintéztem, akkor levágtam a konyha előtt a szőlő túlburjánzott indáit is. Ezt is ősz óta halogatom. Nagyjából félórás munka volt. Egy ilyen kicsi parasztházban fontos a fény. Most majd kicsivel több lesz.
Már erősen gondolkozom azon, hogy készítek magamnak egy "Halasztott dolgok jegyzéke" című dokumentumot, amelyben rögzítem, hány napja nem csinálok meg valamit, amit akár azonnal is meg lehetne. Talán, látván a dolog nevetséges mivoltát, hamarabb végeznék.

Nagyon él a kert. Már több órán át kint altathatjuk a gyereket. Ha már amúgy is kint vigyázunk rá, kihasználjuk a lehetőséget. Ragyognak a virágok. A feleségem munkája szépen beérett. Nagyon aggódtam, mert a trombitafolyondárok nem akartak megéledni. Pedig ennek a növénynek itt kultikus jelentősége van. A feleségem annyira beleszeretett, hogy amikor vidéken jártunk - például Tokajban van sok -, már azt vettem észre, hogy gyakorlatilag minden folyondártulajdonossal összebarátkozik, olyanokkal is hosszasan beszélget, akikkel amúgy szóba nem állna. Ráadásul az öcsémék Athénból hoztak egy tővel, ami aztán gyönyörűen virított a kertjükben. A sógornők között zajló ádáz, de tisztességes kertészeti versenyben a feleségem lemaradni látszott. Nyilvánvaló volt, hogy búbánat lesz abból, ha nem szerzek ebből a növényből.
Egyszercsak eszembe jutott, hogy talán az interneten lenne érdemes megnézni. És mit tesz Isten, az egyik "útba esik jövet-menet" árudában találtam is, rendkívül méltányos áron. Három tövet vettem a biztonság kedvéért - hátha kettő nem ered meg. Valahogy elvegetáltak őszig, és most, tavasszal nagyon úgy nézett ki, hogy kipusztultak. Tegnap aztán volt nagy örvendezés, mert mindhárom tő az ébredés jeleit mutatja. Annyira, hogy a feleségem szerint ahányszor csak megtekintette őket, egyre nagyobbak lettek.

Szörnyű dolog történt éjjel. Bejöttem a szobámba megnézni, mi van az interneten. Egyszercsak valami furcsa hangok jöttek. Mintha a gyerek sírt volna, de mégsem. Szaladtam, hogy mi lehet. A feleségemet nem találtam, a gyerek aludt. Aztán rájöttem: a fürdőszobából jön a hang.
A feleségem a sötétben állt és zokogott. De olyan elemi erővel, annyira keservesen, hogy azt hittem, a gyerekkel lehet baj. De mivel egy perce láttam, szépen aludt, arra gondoltam, hogy talán sms-t kapott valakinek a haláláról. Megszólalni nem tudott. Aztán egy-két perc múlva csak annyit jelzett, hogy nincs semmi baj, ne féljek.
Végül kiderült: szoptatás közben ment valami kultúrműsor, aztán egyszercsak hirtelen elindítottak egy afféle "társadalmi célú" hirdetést, amelyikkel arra próbálják rávenni a nőket, hogy ne öljék meg a kicsinyeiket, hanem inkább tegyék inkubátorba. Eddig ezzel nyilván mindenki teljesen egyetért, ám ők a meggyőzés olyan képi eszközeit választották, ami egy fölfokozott érzelmi állapotban levő szoptatós anyában - úgy látszik - sokkot válthat ki. Nem láttam a filmet, csak mesélte: halott csecsemőket mutattak, kukában, szemét között, hóban… például.
Talán ezt végig kellene gondolni. Természetesen minden kicsi élet megér egy csomó áldozatot, de talán sokkoló képek vetítése előtt illik jelt adni. (Akármilyen későn adják, például gyerekek is láthatják az ilyen filmeket. Egész életükre torzíthatják a lelküket. Vagy olyan anyák, akiknek nem erőszak, hanem betegség vagy fejlődési rendellenesség miatt halt meg a csecsemőjük.)
Nekem egyébként is vannak etikai kifogásaim a halottak mutogatásával kapcsolatban. Még azt is fölháborítónak tartom, ha több ezer éves múmiákat tesznek közszemlére, nemhogy mostanában elhunyt embereket, pláne gyerekeket. Egy halott csecsemőnek is legyen méltósága, legyenek személyiségi jogai! Vajon mit válthatnak ki ugyanezek a képek, például a nagymamákból, testvérekből, apákból, akik esetleg teljesen vétlenek abban, hogy az unokájukat, gyereküket, testvérkéjüket az abnormális tudati állapotba került - tehát csak korlátozottan vétkes - anya megölte? Mi van akkor, ha fölismerik, hogy a saját gyereküket mutogatják? Aligha kért a televízió engedélyt a rokonoktól a halott gyerekek mutogatására.
Természetesen ezek után nagyon nehezen tudott elaludni. Komolyan küzdenie kellett a félálomban előtörő képek ellen.
Szóval végig kellene gondolni…

---

Április 28. Egy Szaddam Husszein tiszteletére rendezett seregszemlén többek között öngyilkos merénylőnek öltözött gyerekek vonultak föl.
Az úgy lehetett, hogy otthon a kölyök tanácsot ült a mamácskájával meg a papácskával, hogy mégis milyen jelmez kellene. Fölvetődött, hogy esetleg Husszeinnek öltözhetne, így fejezve ki tiszteletét példaképe iránt. Ám a gyerek tiltakozott, hogy két éve Ahmed vitéz szeretett volna lenni, nem engedték, mert Husszeinke jelemezt kapott és Husszeinke bajuszkát kellett ragasztania. És egy éve is ugyenez volt, amikor Ali baba lett volna legyszívesebben. Ki kellene valami újat találni, mert talán a vezér már nem is örül ennyi hasonmásnak. Egy éve a szülinapján is legalább kétezer törpe Szaddam masírozott az utcán.
Mivel Irak demokratikus ország, a mamácska és a papácska elfogadta a gyerek érveit, ám hiába törték a fejüket, hárman sem tudtak semmit kitalálni. Fölvetődött, hogy a gyerek esetleg lehetne mégis Oszama bin Laden vagy Ali baba, talán Kis Mukk, de mi van, ha nem ismerik föl. Pláne mi van, ha ott áll az emelvényen maga Szaddam Husszein, és odaszólítja, megkérdezi, hogy miféle jelmezben vagy te kisfiam…
Nahát én öngyilkos is lennék, azonnal, jelentette ki a gyerek. A papácska is sietett leszögezni, hogy ő sem tenne másképp, hogy lemossa a gyalázatot. A mamácska meg erre szigorúan, de szeretettel azt mondta, hogy el is várja tőlük.
Úgy feküdtek le, hogy nem tudtak semmit kitalálni, hát majd másnap visszatérnek... De nem nagyon bírtak elaludni. Forgolódtak, kecmeregtek. Egyszercsak a mamácska fölkiáltott: öngyilkos merénylő! Annak örülne csak a vezérünk!
A papácska évek óta nem nézett ilyen tisztelettel a mamácskára. A gyerek meg, amikor reggel megmondták neki, mekkora ötlet van, hát zsidókereket hányt örömében.
A mamácska hamar megvarrta a jelmezt, a gyerek meg lement a papácskával a játékboltba, hogy bombácskákat és gránátocskákat vegyenek. Szerencsére jó nagy volt a választék, hiszen az Iraki Testvériség Gyermekjáték és Fegyvergyár - amúgy civilben papácska - konstruktőrei és - otthon mamácska - munkásai kitűnően végzik a dolgukat. A komoly fejtörést okozott, hogy a nagy választékból mit vigyenek haza. Végülis az egyszerű tojásgránátok és a műanyag szögekkel töltött műanyag csőbombácskák mellett döntöttek
Szinte egy napig öltöztették a gyereket, hiszen a robbanóanyagok elhelyezésénél nem csak a praktikumot, de -seregszemléről lévén szó - az esztétikumot is figyelembe kellett venni. Sok pakolgatás után arra jutottak, hogy a csőbombák úgy mutatnak a legjobban, ha a gyerek hóna alá kötözik őket. Egy lapos, távirányítós műanyag akna az otthoni játékkészletből a feje tetejére került. A mamácska legnagyobb ötlete az volt, hogy a gyerek heréi alá kell függeszteni a kézigránátokat, mert így sokkoló hatással tudják megmutatni, hogy az ő ivadékuk mindenkinél mindenre elszántabb.
Amikor aztán fölvirradt a nagy nap, a gyerek az iskolai csoporthoz csatlakozott. A büszke szülők a tömegbe vegyülve megpróbáltak nagyon jó helyet találni maguknak, hogy láthassák a szemük fényét. Látták is, amint peckesen, de azért az öngyilkos merénylők sunnyogó mozgását utánozva masírozott. De azért kicsit elszomorodtak. Nem volt egyedül a gyerek: több száz kicsi öngyilkos között menetelt. Idén sem lesz ebből személyes kitüntetés az elnöki palotában.

---

Április 29. Sokat gondolkoztam azon, hogy mitől konzervatív valaki, mi különbözteti meg az olyan embert a közönségestől. Az a baj, hogy a magyarországi konzervatívnak mondható pártokban semmiféle konzervatívságra utaló jelet nem találtam. Mert számomra az, ha valakik a nemzeti érzelmeimre vagy a hitemre próbálnak hatni, csak azt jelzi, hogy rájuk semmiképpen nem szavazok, mert nincs érdemi mondanivalójuk az életemről, a jövőmről. (Szinte lehetetlen olyan pártot létrehozni, pláne fönntartani, amelyik legalább a leglényegesebb elemeiben megfelelhet a keresztényi elveknek. Ha egy keresztény eltűri például a cigánygyűlöletet vagy az antiszemitizmust, az nem keresztény. (A keresztények soha nem tudják megbocsátani a zsidóknak, hogy ők találták ki a kereszténységet. Ez a keresztény antiszemitizmus legmélyebben búvó gyökere.) Ha egy keresztény nem baloldali, legalábbis abban az értelemben, hogy mindenekelőtt az elesetteket védi és támogatja, akkor az nem keresztény.
Számomra a konzervativizmus valamiképpen a méltóságot jelentette mindig. Talán azért, mert egy igen konzervatív ember, a nagyapám nevelt.
Ahogy az életet viselte, az nem közönséges emberi méltóság volt, hanem annál mindig egy kicsivel több. Dacára annak, hogy állatorvosként falvakban és pusztákon dolgozott, sohasem volt sáros a cipője. Hangsúlyozom, hogy a cipője, mert az elő nem fordulhatott volna, hogy mondjuk gumi csizmában menjen dolgozni. Még hogy gumicsizma a csokornyakkendőhöz! Mert hát nyakkendő nélkül sem lépett ki a házból, és nem emlékszem, hogy láttam volna a nyakában nyeleset.
A cipőit büszkén mutogatta mindig maga pucolta, és büszkén mutogatta: ezt huszonkilencben vette, ezt harminckettőben. Vagyis a cipői átlag életkora olyan negyven év lehetett - lássuk be, ilyesmi ma már elképzelhetetlen, De nem ám a világ változott, hanem mi lettünk hitványultunk a változásokban érdekeltek kedvére. Bocsánat: nem vette, hanem csináltatta a cipőit. Mindig ugyanannál a mesternél. Ha jól emlékszem, Kaposvárinak hívták. (Egyszer szüksége volt egy bakancsra, vadászáshoz. Azt kérte a mestertől, hogy olyat készítsen neki, amelyikbe nem megy bele a víz. A mester elkészítette, és ezt mondta: doktor úr, most vigye haza, tegye bele egy lavór vízbe. Ha huszonnégy órán belül egyetlen csöpp is belemegy, visszaadom a pénzt és készítek önnek egy másikat. Természetesen a nagyapám bele tette a bakancsot a lavórba - és természetesen nem ment bele egy csöpp se. És természetesen soha másnál nem csináltatott cipőt.)
Az emberek gyakran emlegetik azt a mondást, miszerint nem szabad a külsőségekből ítélni. Ez elég nagy butaság, tekintettel arra, hogy folyamatos ítélkezésre vagyunk kárhoztatva, és a bárkiről alkotott első ítéletünk mindig a külsőségeken alapszik. A kérdés aztán az, hogy a külsőségek helyesen tükrözik-e a belsőségeket.
Mindenesetre én a nagyapámtól tanultam meg, hogy vannak olyan lények, akik nem csak jelentős mennyiségű vizet és ásványi anyagokat cipelnek mészvázon rendeződött sejtekben és szövetekben tárolva, hanem még valami apró kis többletet is. Méltóságot.
Öltözködése és főleg a viselkedése szinte bizonyosan azért volt ilyen természeteses elegáns, mert így jelezte tudatos ellenállói mivoltát. Azt, hogy márpedig ő nem piszkolja be magát.
Nem is piszkolta: saját szememmel láttam, amikor a kertből kirugdosta azt a szerencsétlen földművest, aki egyszer meg akarta vesztegetni. Amikor kérdeztem, hogy miért viselkedett ilyen szokatlan módon ő, akit eddig még kiabálni se hallottam, azt mondta: hogy a többiek is lássák. Hogy eszébe ne jusson senkinek még egyszer.
A politikai konzervativizmusa még ennél is szigorúbb volt. Azon alapult, hogy soha, senki nem parancsolhat neki békeidőben. Legendás est volt, amikor a szomszéd körállatorvos a családjával együtt öngyilkos lett, mert nem akarta megvárni, amíg a nyilasok elhurcolják, a "megye" megtiltotta, hogy a kollegák ott legyenek a temetésen. Természetesen a nagyapám ott volt, a zsidók próbálták elküldeni.
A kommunizmust zsigerből utálta. Bár annyi engedményt tett, hogy egyszer azt mondta: nagyon jó rendszer ez, ha ennyi disznóság alatt ennyi évtizeden át képes fönnmaradni.
Sajnos nem élte meg a rendszerváltást. Akkor megértette volna, hogy alighanem a hosszú diktatúrák idején a nagy nyomás alatt az emberi jellemek növény módjára fejlődnek. Rendkívül lassan, igen óvatosan keresgélik a lehetőségeket. Szinte észrevétlenül építik a láthatatlan szövétneket. És amikor eljön az ideje, valahogy együtt győznek az evolúcióban a gyomok ellen. Gigantikus küzdelem: néhol hetven, néhol negyven évig tartott. Legutóbb.
A mostani rendszerben inkább állatok módjára élünk. Nincs idő a fejlődésre. Azonnal győzni kell. Csak abban nem lehetünk biztosak, hogy nem mi vagyunk a gyomok, vagyis a férgek. (Bár úgyis megmondják, hogy de.)
Bár még nem elemeztem itt mélységében a nagyapám jellemét - ezt még később pótolom -, azt talán mindenki elhiszi nekem, hogy a becsület és a méltóság mintaképe volt az életemben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő nevelt.
Mostanában azon gondolkoztam, mi lenne, ha élne - persze száznégy évesen ép elmével. Talán az első fordulóban a polgári oldalra szavazott volna. Pontosabban: az MDF-re. (Boross apja az egyik legjobb barátja volt. Ő mondta a búcsúbeszédet nagyapám temtésén.) A másodikban az első hazugság után… azt nem mondom, hogy a szocialistákra, tán a szabad demokratákra se... Talán nem ment volna el szavazni. Vagy, ha igen, és megint oda szavaz, a választási eredmények láttán gratulált volna a család olyan tagjainak, akik a kormányváltó erőket választották. És eszébe se jutott volna, hogy számlálgatni kellene a szavazatokat, itt a bíróságosdi ideje, és különben is, úgy kell tenni, mintha győztünk volna, ám a túloldali pár millió megtévesztett és bűnöző idegenlelkű miatt úgyse lesz legitim az új kormány.
Méltósággal veszíteni. Méltóság. Ez (is) hiányzik még ahhoz, hogy a "polgári oldal" igazi polgárok akaratszövetsége legyen.

---

Április 30. A mai nap azzal telt, hogy bementem a városba, beültem a Noran Kiadóba egy asztalhoz, és még egyszer elolvastam a könyvemet (Beszélések). Kellemes társaságban. Ez azért volt fontos, mert egyfolytában fél óránál tovább nem nagyon bírtam a saját gondolataimat. Igazi kínzás valakivel a saját könyvét olvastatni.
De nem volt haszontalan, mert legalább tíz hibát találtam. És nyilván száz még benne is maradt.
Egyszerűen nem lehet szavanként olvasni olyan szövegeket, amiket tökéletesen ismerek.
De amúgy érdekes könyv. Fölfedeztem a koncepciót, ami alapján összeállítottam. Most nem írom ide, mert hátha kritikusok is olvassák. Kíváncsi vagyok, mit vélnek ők.
Na jó, arra azért fölhívom a figyelmet, hogy gyönyörűen térnek vissza motívumok. És a legutóbbi kötetemhez képest (Peremkirályság, 1995) nagyon sokat szelídültem. Már teljesen polgári író vagyok.
Az igazi kérdés most nem az, hogy elkelnek-e a könyvek, hanem arra vagyok kíváncsi, hogy a következő internetes kísérletemnek lesz-e értelme. Évek óta minden írásom olvasható a hálón, sőt most elkészítem az új könyvem e-book változatát is. Hamarosan le lehet majd tölteni. A kérdés az, hogy azok között, akik rendszeresen olvasnak az interneten, mutatkozik-e számottevő érdeklődés a papírkönyvem iránt.
Arra lesz lehetőség, hogy bárki e-mailben rendelje meg a könyvet, amit kérésre dedikálok is, természetesen. Úgy néz ki, hogy a postaköltséget ki lehet gazdálkodni, vagyis csupán a könyv bolti árát kell kifizetni, utánvéttel. Sajnos csak Magyarországról lehet majd rendelni. Elképzelésem sincs, hogyan tudnám megszervezni a külföldi terjesztést, hiszen a postai és vámköltségek vélhetően nagyobbak lennének, mint amennyibe a könyv kerül. Arról nem is beszélve, hogy nem is tudom, miképpen lehetne pénzt mozgatni. Még ha le is lehet bonyolítani a fizetést bankon keresztül, annak költsége szintén nagyobbra nőhet, mint a könyv ára.
De már a magyarországi terjesztés is nagy lehetőség, hiszen könnyen lehet, hogy egyes városokba, pláne falvakba egyetlen-egy példány sem jut el. Vagyis, ha valaki akarja, akkor sem tudja megszerezni.
Nem csak magam miatt fontos ez, hanem azért is, mert a tapasztalataimról be kell számolnom más írók előtt is. Pláne, hogy hamarosan végre valóban elindul - legalábbis erről kaptam jó híreket - a Hewlett Packarddal és a My.hu-val közös e-book-kiadásunk. (Az ingyenesen letölthető könyvek talán már pár nap múlva a HP oldalán jelennek meg.) Nagyon jó lenne, ha például az ott publikáló fiatal írók papírkönyvei iránt is nőne az érdeklődés.

Miért van az, hogy minden napra akad szégyellnivaló?
Az, ahogy az Orbán-kormány, most hamari földosztásba kezd, emlékeztet arra az ismerősömre, aki - amikor már tudta, hogy nemsokára elzavarja a felesége - szép csöndesen eladta a spájzban dugdosott családi ezüstöt.
Erre már azt se lehet mondani, hogy nem elegáns. Amit az urak megengednek maguknak, az egyszerűen államférfiúi tahóság.

Akkor is pirultam, amikor a tévében mutatták, hogy elkaptak egy csomó keletről menekülőt. Nem tudom, hány "határsértőt, köztük … gyereket"…
A gyerek nem lehet határsértő. Még a nagyobbacska se, nemhogy az a csecsemő, akit Afganisztánból vagy Pakisztánból cipeltek idáig.
Ami igazán szégyenletes az az, ahogy az elfogott menekülteket tartják. A tévében mutatták: a csupasz földön feküdtek egy ketrecben. Mikor értik meg a magyar kormányok, hogy akik kiszolgáltatott szerencsétlenekkel, pláne gyerekkel bánnak így, azok mindenre alkalmatlanok?