andrassew.hu ivan@andrassew.hu
andrassew webb napok 2002 május (április) Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE

Május 31. (péntek - Szentendre) Reggel elmentünk Wandához, aztán én tovább Kispestre a Havas Budapesti Média Intézetébe. Jó messze van, de azért kivételesen pontosan odaértem.
   Leadtam a szakdogozatot, amit bírálnom kellett, aztán jó sokat beszélgettünk Érdi Sándorral és Várkonyi Attilával. Tulajdonképpen azért mentem, mert úgy volt, hogy ősztől kicsit többet kell tanítanom, de úgy jött ki, hogy mégse. (Nem jött létre az, amit terveztek.)
   Nem mintha a kedvenc foglalatosságom lenne a tanítás. Bár az utóbbi szemesztert kifejezetten élveztem. Mert rájöttem, hogy nem mindenféle elméleteket kell tanítani az internetes újságírásról, hanem nagyon egyszerű, praktikus dolgokat. Hogyan kell honlapot építeni, egyszerű programokkal képet manipulálni, nagyítani, kicsinyíteni, linkelni... ilyeneket. Abból gondolom, hogy nem volt rossz, hogy nem hiányoztak a gyerekek, pedig nagyon lazán kezelem a jelenléti ívet. Aki nem akar, az ne járjon. Úgyse buktatok meg senkit, mert hogy jövök én ahhoz?
Kicsit beszélgettünk a politikáról, az e-bookokról, a telefonokról... Majd ősszel találkozunk.
   Aztán találkoztam Dáviddal, átmentünk a Roma Parlamentbe Pánczél Mártához és Zsigó Jenőhöz. Kevesen vannak, akiket annyira becsülök, mint őket.
   Elég régóta építgetjük együtt az Ando Drom honlapját, ideje, hogy el is készüljön. Persze beszélgettünk a cigányok dolgairól is.
   A fiamon is láttam, hogy fél óra alatt annyit tanult a mélypolitikáról, mint máshol, máskor ritkán.
   El is mentünk ebédelni egy jó kis kínaiba, mielőtt délután négy körül visszaértem Szentendrére. Itt aztán mély álomba merülve találtam a kicsi fiamat meg a mamáját. Nem tudom miért, de a gyerek azóta se ébredt föl. Bár éjszaka aludna ekkorákat. Közben elmentem az unokáimmal fagylaltozni. Aztán Szonja furulyázott, Ede rajzolt. Szonját rajtakaptam, hogy improvizál. És az jó. (El is szégyellte magát, de gyorsan megmagyaráztam, hogy ez milyen fontos.)

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései (terasz.hu)

Május 30. (csütörtök) Ma futkosós napom volt sok örömmel. Délre mentem a HP székházba, ott voltak a Compaq képviselői is. Jóféle emberek. Hosszasan beszélgettünk az e-book-kiadásról. Úgy tűnik, folytatjuk. Láttam egy Compaq pocket PC-t is. Gyönyörű darab. Nagyon remélem, hogy igen rövid idő múlva vagy ezeknek a masináknak lesz mindenki számára elérhető áruk, vagy az ár marad, de sokan eleget keresnek ahhoz, hogy megvegyék őket. Teljesen megváltoztatják majd az életünket, az olvasási szokásainkat.
   A My.hu-nál dolgozó barátaim megleptek egy szép névjeggyel. Ez igazán kedves, ráadásul amúgy sem volt már. Illetve volt, van, több is, csak már mind érvénytelenek. Nekem a rendszerváltás óta nem volt olyan névjegyem, ami egy évnél tovább érvényes lett volna. Talán vannak fiatalabbak, akik nem is értik, hogy a szocializmus békességesen semmittevő élete után, amelyben tulajdonképpen egy életet le lehetett volna dolgozni ugyanott, ugyanazokkal, mekkora fölüdülés, hogy az ember évente váltat, bukhat, újra kezdhet, padlóról. Na jó, én a rendszerváltás előtt is váltogattam, de mondjuk háromévente, és nem is nagyokat. Elmentem a Húsipari Hírlaptól a Mestermunkához, ami a kerámiaipari újság volt. Onnan meg a Csepel Újsághoz. Ezek voltak a nagy kalandok.
   Megint beszéltem a Duna Tévé kamerájába bele. Most az e-bookokról. Jövő szerdán lesz adásban, este tíz után.
   Aztán átmentem a Budapest Rádióba, fölvettük a lapszemlét Princz Gergővel. Az nem valami vidám dolog, mert nem vagyok egy színművész, van neki dolga elég, ha rendesen ki akarja gyomlálni a hibáimat.
   Úgy látszik, már lehet kapni a könyvemet. Legalábbis megjött az első üzenet az indexes topicomon. Ide is másolom, mert fölötte jól esett:
anteus 2002-05-30 16:57:41 (1833)
Hajh, Iván...biztosan nagyon snassz itt áradozni Neked...de az a helyzet, hogy egy órája beültem a Centrálba egy kávéra (bölcsészallűr...vagy inkább: bölcsészkart nem végzett tiszteletbeli humánértelmiségi-allűr..), persze ablak mellé, gyönyörködni a járókelőkben, valahogy minden hosszúhajú lánynak a Kecskeméti utcában volt ma dolga, ringó keblek, szélfútta tincsek...és közben a Beszéléseket olvastam...és majdnem sírtam a gyönyörűségtől...köszi

   Ilyenek miatt érdemes írogatni.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései (terasz.hu)

Május 29. (szerda) Reggel voltam a leleteimért. Ilyenkor mindig úgy megyek, hogy úgyis a halálos ítéletemet kapom majd kézhez, aztán pláne itthon az lesz, hogy naugye, nem kellett volna naponta két tábla csokit megenni, ésatöbbi. (Ez túlzás: nem eszem egy táblánál többet.)
   De úgy látszik a csokiterápia bejött, az is lehet, hogy az epeköveim, akik miatt laborálni kell a véremet meg a pisimet, beleragadtak a csokiba, a hasnyálmirigyem pedig jól megedződött ettől a kakaós, cukros, tejes izétől, amit csokoládénak nevezünk.
   Soha az életben nem volt még ilyen gyönyörű leletem. A cukor rendben, a koleszterin nincs is, valahogy vas is lett bennem, csak valami GGT mutat egy kis növekedést, meg a triglicerid. De azokról meg nem tudom, hogy micsodák és mi a fenét keresnek bennem. A vizeletem olyan, hogy el lehetne adni forrásvíznek. Még amorf sókat se találtak benne, ami figyelemre méltó, pláne, hogy sose fogok rájönni, miért pont az amorf sókat keresgélik. A morf sókra meg egyáltalán senkise kíváncsi. Azért a rend kedvéért majd meg kell tudnom, hogy a konyhasó miféle.
   Nem is értem. Jó, sokszor olvastam, hogy a kicsit öregecske mamáknak jót tesz a szülés, de nem hittem volna, hogy ez a papákra is vonatkozik.
   Jó nap ez.

   Vagyis lenne, ha nem lenne ilyen nyomorult idő. Aludnék inkább. Majdnem sikerült is, de egyszercsak elkezdett csörögni minden telefon és addig nem hagyták abba, amíg föl nem keltem.
   Egyre több a dolgom, és egyre kevésbé tudok megfelelni. Vannak időszakok, amikor a munkavégzés dolgában szinte kataton leszek. Csak ülök, és naphosszat nézem a munkadarabot, aztán nem csinálok vele semmit. Nem kell ehhez nekem fa vagy fém, elég egy írás is. Másfél hónapja dolgozom egy interjún, amit Császár Tamással készítettem, és sehogyse haladok. Pedig nagyon jókat, nagyon fontosakat mond. Szeretem is Tamást. De néha rám jön ez. Aztán akkor van baj, ha elkezdenek torlódni a munkák. Zavar, hogy ezzel még nem készültem el, de már a másik is sürgős lenne. Most nekiállok, kényszerítem magam, mert holnap elmegy minden időm.  Duna-tévéfelvétel a HP e-book tár dolgában, Budapest-rádiófelvétel arról, hogy miket olvasok a sajtóban - holnap este tízkor lesz adásban. Be kellene menni az iskolába is, megbeszélni, hogy ősztől miket és főleg kiket tanítok, le kell adni az opponensi bírálatot egy diplomamunkához…
   Én meg itt naplót írok, mert ehhez van kedvem.

   Bejött egy légy a szobámba és nagyon különösen viselkedik. Folyamatosan ide-oda röpköd előttem, de nem úgy, mint a normális legyek. Hanem, mintha lassított felvétel lenne, amit látok. Kifejezetten helikopter-szerűen szálldos.
   Nekem ilyenkor néha az az érzésem, hogy értelmes lénnyel van dolgom. Nem olyan, mint egy rendes, normális, magyar, polgári légy, hanem olyan, mintha egy idegen civilizáció földerítő legye lenne. Ha idegen lennék, ilyen műlegyeket küldenék nézgelődni.
   Jön, megy, mindig előttem, lassan, éppen a számítógép képernyője fölött, mintha olvasgatna is. Kicsit lebeg, aztán fordul. Eléggé megdöbbentő. Nem fél a kezemtől. Ha nagyon akarnám, csippentéssel is elkaphatnám. De félek, hogy megölöm.
   Most felém fordult. Óvatosan bár, de kicsit integettem neki. Fölemelt jobb kéz, a tenyér háromszor behajlik. Ez a legalább háromszor azért fontos, mert a megfigyelő megértheti belőle, hogy nem véletlen mozdulat, nem véletlenül a fegyvertelen kézzel, és a mozdulat jelenthet valamit.
   Bár egy léggyel szemben a tenyér akkor is fegyver lehet, ha nem mozog, meg akkor is, ha legalább háromszor hajlik.
   Csak óvatosan! Nem megölni! Nem szeretném, ha miattam maradna el a baromi értelmes civilizációk között a várva várt hatalmas találkozás.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 28. (kedd) Egy e-mail: "tudom, hogy téged személyesen nem érint az internet ára,(kőccsége) mivel , valahol, szerencsés csillagzat míllyán ebből élsz, Azé' jó lenne, ha e mizériákra (pozitívan) reagálnál.
Magyarul: nem tudom, hogy:
1., tüntessek
2., lázaggyak
3., perejjek
4., nefizessek
5., örjöngjek
6., külgyem el a straubeleketajóédesannyába
7., vagy mi a túrót csinájjak?
und so weiter.
Spenot"

   Engem ugyanúgy érint a Mindenkinek-csomag megvonása, mint bárki mást. Csakugyan ingyen kapom az internet-hozzáférést a PSINet-től - ebben az van, hogy hosszú éveken át együtt dolgoztunk, és nyilván fogunk is, ha szükség lesz rá. De a telefonszámlát nekem is fizetnem kell.
   Nem hiszem, hogy a Matávnak nincs joga ehhez a lépéshez. Az más kérdés, hogy a dolog brutális és bizonyos értelemben erkölcsileg is kifogásolható, hiszen a Matáv százmilliárdokhoz jutott és jut azért, mert monopolhelyzetben lehetett és még mindig lehet. Rövidlátó politika, ha egy olyan cég, amelyik hosszú távon mindenképpen az internetből lesz kénytelen majd megélni, ilyen lépésre vetemedik. (Ha tehetném, most azonnal átmennék egy másik céghez. De nincs itt olyan. A múlt héten voltam a kábeltévéseknél: talán ha jövőre eléri a falut az internet-szolgáltatás. Vagyis nagyon drága lesz nekem is az internetezés.)
   Én bízom abban, hogy a kormány valamiképpen rendbe teszi ezt az ügyet. Egyrészt nagyszerű debütálási alkalom az új informatikai miniszternek. Másrészt tudom, hogy a kormány emberei pontosan tudják, hogy az internet építése és közhasználatának biztosítása nem magánvállalatok és nem is a lakosság feladata. Olyan ez, mit az, hogy nem várható el egyetlen ország polgáraitól, de még a mágnásoktól sem, hogy vasutat építsenek, noha vasút nélkül rendkívül nehéz ipart telepíteni, gazdálkodni, kereskedni. De ugyanez vonatkozik mostanában az autópályára is. Elvileg megoldható lenne, hogy a Velencei-tó nyaralóinak tulajdonosai, Székesfehérvár lakói és a balatoni telektulajdonosok összeálljanak az M7-es fölújítására és folytatására, készen is lenne az út 2102-re, de ez nem megoldás. Azért fizetünk adót, azért tartjuk az államot, hogy ezeket az ügyeket elintézze.
   Az internet pontosan olyan, mint az autópálya vagy a vasút. Lehet, hogy azért jött létre, mert a katonáknak és a tudósoknak szükségük volt rá. De biztosan nem csak azért fejlődik soha nem látott ütemben, mert nekünk információkra van szükségünk. Hanem azért, mert nem folytatható tovább az a növekedés, a növekedés iránya, amihez eddig hozzászoktunk. Nem bírjuk tovább a közlekedés terheit, nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindent papíron tároljunk, nem bírjuk tovább idővel és türelemmel azt a bürokratikus rendszert, amiben élünk, képtelenség tovább szennyezni a környezetet. Vagyis ha tovább utazgatunk, sorban állunk, megint utazgatunk, és az időnk nagy része ezután is azzal telik, hogy nagyon kevés dologhoz rettenetes társadalmi áron jutunk hozzá, akkor lehetetlen javítani az élet minőségén. Ezen kívül valahogy meg kell oldani azt az egyre jobban feszítő kínt is, hogy a társadalmakban iszonyatos szakadék van az egyes rétegek között. Nem lehet tovább elviselni azt, hogy elvben ugyan bárki tanulhat és művelődhet - legalább -, valójában azonban ez túl sokba kerül ahhoz, hogy a szegények élni tudjanak a jogaikkal. Ez lázadásokhoz vezethet.
   Ezt pontosan tudják a politikusok, ezért mindent megtesznek az internet fejlesztéséért. Tudom, hogy a szocialisták is és a szabad demokraták is erősen dolgoznak azon, hogy a Matáv továbbra is adjon kedvezményt, és ez neki ne okozzon jelentős veszteségeket.
   Teljesen egyetértek azzal, ha valaki tüntet, bár engem mostanában már Dávid fiam képvisel a demonstrációkon. (Nagy sikert aratott a Matáv-ellenes tüntetésen a földíszített esernyőjével.) Ám azt is tudom, hogy ezek hatástalanok. Csak annak lehet hatása, ha a politikusok érdeke, hogy normális áron - netán ingyen - internetezhessünk. Tüntess, tiltakozz, és bízzál abban, hogy Straub Elek taktikázik. (Egyébként találkoztam már vele, nagyon okos, kellemes ember.) A taktika lényege: a kormányváltás időszakára időzítette a botrányt, hogy az új kormányt lépéskényszeres helyzetbe hozza, így lehetőséget adva a sikerre is. Ezt komolyan mondom.
   (Hát ez nem olyan, mint egy napló, de igény volt rá.)

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 27. (hétfő) Az emberiség legfontosabb mai híre: Michael Jackson a sajtó képviselői előtt mutatta be új orrát.
Ha más nem történt volna, már ezért is érdemes volt élni.

   Amúgy nyomasztó nap volt. Reggel kikocsiztam a gyerekkel. Két és fél órát sétáltunk. Az az érdekes, hogy nem is aludta végig. Időnként nézelődött, békésen. Máskor, ha abbamaradt a rázkódás és fölébredet, kicsit nyivákolt. Most nem. Egyre jobban figyel, szemmel láthatóan érdeklődik a világ iránt.
   Egyre több szép részletet fedezek föl a faluban. Az a baj, hogy hiába találok egy utcában két-három gyönyörű házat, ha a környezet elrontja az összképet. A parasztház előtt az öntöttbeton villanyoszlop egyszerűen rémisztő. A modern vonalú épület meg méginkább. Szerencsére itt kevés van. Nem is tudom, miért. Valahogy nem tudtak beférkőzni a lelketlen építészek.
   Nem ez volt nyomasztó, hanem a délután. Elvittük Milost oltásra. Két és fél órát vártunk. Senki nem tehet róla - ilyen sok a gyerek a környéken. Aztán megkapta az oltást, amitől persze rettenetesen megijedt. Már ez is elég ahhoz, hogy aztán egész napra tele legyünk feszültséggel. Ráadásul kitört a vihar. Annyira esett, hogy haza kellett jönnöm az autóért, mert lehetetlen volt az esőben hazatolni a babakocsit. Persze egy szál trikóban jól megáztam. De azért sikerült viszonylag épen hazaérnünk.
Azért kicsit veszekedtünk valami konyhai eszközhasználaton. A vihar vissza-visszatért, ez is oka lehetett, hogy egyszercsak egy pillanat alatt elaludtam. Két óra múlva ébredtem. Milos addigra már vagy az időtől vagy az oltás hatására igen rosszkedvű lett. Keservesen sírdogált. Megfürdettük, de az sem segített szegényen. Aztán az anyja hasán valahogy mégis elaludt.
   Talán holnap jobb lesz nekünk.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 26. (vasárnapló) Ezen a héten ez a hír volt a legborzalmasabb:

Az Amerikai Egyesült Államok védelmi minisztériuma csütörtökön beismerte, hogy a 60-as években a Pentagon biológiai és vegyi fegyverekkel is tesztelte az amerikai haditengerészet sebezhetőségét. A vizsgálatok megállapították hogy több esetben igazi vegyi- illetve biológiai fegyvernek minősülő készítményekkel támadták a hajókat, s nem "szimulált" vegyvédelmi gyakorlatot hajtottak végre. A támadások célja a Pentagon magyarázata szerint a fertőző anyagok terjedésének tanulmányozása, és a legénységet védő rendszerek továbbá a hajók fertőtlenítésére használt eljárások hatékonyságának ellenőrzése volt.

   Kérdezem én, hogy azok a politikusok, akik tudtak erről, és azok a katonák, akik ezt kitalálták, és azok, akik végrehajtották, tulajdonképpen miben különböznek, mondjuk a móri bankrablóktól?
   Régebben az is olvastam, hogy nyilván nem beszéltek össze, ám mind a szovjet, mint az amerikai hadsereg úgy döntött, hogy a saját élőerőin, a saját katonáin is kipróbálja az atombombát. Különös egybeesés: minkét oldalon 40-40 ezer katonát állítottak a robbanás közelébe. Jó részüket persze már régen megette a rák.
   Miért nem jutnak az ilyen politikusok és katonák valamilyen nemzetközi ítélőszék elé?
   Jó, bocsánat, hülyét kérdeztem.
   De ezek azok a hírek, amelyek mindig megerősítenek abban a hitemben, hogy például a Pentagon és az orosz hadsereg laboratóriumaiban már régen megszülettek az első klónozott emberek. Ezért hiszem el, hogy az AIDS is egy amerikai laboratóriumból szabadult ki… Nem arról van szó, hogy nem hiszek a demokráciában, hanem arról, hogy nekem sose lesz demokratikus egy olyan hatalom, amelyik titokban kísérletezget a saját katonáin. Ezek egyszerű, közönséges fasiszták. (Persze, hogy nem pontos ez a kifejezés. Csak éreztetni szeretném, hogy semmivel sem kevésbé undorítanak.)

  Ez meg szintén eléggé borzalmas:
   Kitenyésztették a tollatlan csirkét A tollatlan csirkék jelenthetik a megoldást a forró égövi országokban az állattartó telepek számára - véli egy izraeli genetikus, aki létrehozta az anyaszült meztelen "prototípus" példányt. Véleménye szerint az állati tollak kinövesztése és utólagos eltávolítása egyébként is felesleges költség. Az újszerű csirke alacsonyabb kalóriatartalommal bír, környezetbarát, és jobban tűri a meleg érhajlatot - állítja Avigdor Cahaner, a jeruzsálemi Héber egyetem kutatója. Az általa kitenyésztett vörös bőrű meztelen szárnyas a természetes kopasznyakú fajták és a hagyományos brojlercsirke célzott keresztezésével jött létre.
A kísérletek ellenzői emlékeztetnek arra, hogy a véletlen genetikai mutációk miatt tollukat vesztett csirkékkel már korábban is végeztek kísérleteket, és kiderült, hogy az állatok jobban szenvednek, mint normális társaik. A kakasok képtelenek a párosodásra, mert nem tudnak egyensúlyozva csapkodni a szárnyaikkal. A meztelen állatok ezen kívül inkább ki vannak téve az élősködőknek, a szúnyogoknak és a napszúrásnak.

   Ez a buta de hasznos kis madár évezredek óta kísér bennünket. Ez eléggé pontatlan megfogalmazás, hiszen nem kísér, csak itt van, itt tartjuk, hogy fölfalhassuk. Fogalmunk sincs, meddig él egy csirke, hiszen aligha akad olyan, amelyik eléldegélhetne a csirkeélet legvégső határáig.
   A hosszú évezredek alatt, azt leszámítva, hogy halálra voltak ítélve, és azt szigorúan végre is hajtottuk, nem volt rossz életük. Még az én gyerekkoromban is jól elvontak a gazdasági udvarokban, kapirgáltak a trágyadombon, meg ott, ahova az ember beengedte őket. Nálunk különösen jó dolguk volt, még a halálukban sem szenvedtek. Mert a nagyanyám úgy ölte meg őket, hogy kiállt a leshelyére, aztán az ő kicsi puskájával kilőtte azt, amelyiket eléggé érettnek találta. Nem kellett végignézni a halálfélelmű verdesésüket.
   Később elterjedtek a csirkehús és tojásgyárak. Jártam olyanban. Ötvenszer-ötven centiméteres ketrecekben három-három levágott csőrű tyúk éldegélt, hogy a futószalagra nyomják a tojásokat. Aztán, ha kitojták magukat, maguk is egy másik futószalagon végezték. Kivágták a belsejüket, nejlonba rakták és visszadugták a hasukba… Nagyjából ez volt az, amit az eszes ember kitalált folyamat gyanánt. Nem a régi ember volt a barbár. Vagy, ha az is, akkor is ez az undorítóbb.
   És most jön ez a kopasz csirke. A gyártási folyamat végén, kampóval a szívében (Ficsku) még forró vízbe se kell majd mártani, hogy lelibbenjenek róla a tollak. Csakugyan olcsóbb lesz így. Arról nem is beszélve, hogy új örömforrás: mivel a kakasok képtelenek lesznek a nemzésre, az ember dugdoshatja valami csőfélével a tyúkocskákat is. Az ember méltó az ilyen munkára.
   Mindig attól félek, hogy az ember teremtgetési hajlama valami büntetéssel végződik. A legutóbbi: leleményesen dögliszttel etettük a marhákat, szépen meg is haltak az emberek szivacsos agyvelőgyulladásban. Arról már nem is beszélve, hogy soha, de soha nem ehet jó érzéssel tatár bifszteket vagy velős csontot. Nem a hasunk lesz ettől szegényebb, mert majd eszünk helyettük kopaszcsirkét. Hanem a kultúránk.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 25. (szombat) Spenót levele:
"A.I. honlapja, jobb fölső sarok.(P.G. karikatúrája)
Bence fiam (legkisebb örökös): TÉNYLEG ILYEN RONDA?
-Igen.
-Ja!?!?
Spenót"

Itt volt Onagy Zoltán. Beszélgettünk, ebédeltünk, babáztunk, zavargáltuk a kutyát a lábunk alól, tervezgettünk, ámulva hallgattuk a feleségemet meg Ritát, a barátnőjét, aki egyszercsak megjött, elemeztünk, tervezgettünk, okoskodtunk, szóval jól voltunk. Aztán elmentünk egy nagyon jó helyre a Ráth György utcába a terasz.hu estjére. Ott van egy Szabad Műhely. Ahogy láttam nappal bőrösök dolgoznak benne, de kialakítottak egy kis kulturális teret is, ahol esteket is lehet rendezni, meg nagyon szép fotókiállítás is van, Csak elfelejtettem, kié. Igen jeles emberekkel találkoztam: Ficsku, Karafiáth, Norman, Petőcz, Pál Kata… Volt fölolvasás is, jókat nevetgéltünk. Jó emberek között jól voltunk. Aztán még kivittem Onagyot a buszhoz, és hamar hazaértem.

Komolyan mondom, nagy kő esett le a szívemről, amikor olvastam, hogy  Erőss Zsoltnak és Várkonyi Lászlónak végre sikerült, ami magyar mászónak még soha: a mountainzone.com értesülései szerint a 33 és a 46 éves sportemberek május 25-én egy népes nemzetközi csoporttal együtt feljutottak a Mount Everest csúcsára.
Remélem, szépen, rendben, élve hazatérnek mind. Nem csak azért örülök, mert büszke vagyok rájuk, hanem azért is, mert remélem, egy darabig nem megy oda egy magyar sem.
Nem nagyon értem a hegymászókat: minek mennek oda, életük kockáztatásával, ahol már más is volt? Különösen úgy egy éve talányos nekem ez az egész. Akkor olvastam, hogy az egyik megmászó serpája már tizenkilencedszer állt a Föld tetején.
Azóta figyelem kicsit zavartan a hegymászókat, amióta egyszer összefutottam az egyikkel.
Elmerrel, a barátommal metróztunk. Ráköszönt egy alacsony, föltűnően kisportolt, súlyemelő-forma ember. Beszélgettek. Ha nem is egészen pontosan, de nagyjából így:
Elmer: - Hallom, mi történt szegény bátyáddal. (Mint később kiderült: meghalt egy hegyoldalon, napokig le se tudták hozni, két gyerek maradt utána.) Hogyan bírták édesanyádék?
Ismerős: - Borzasztó volt.
Elmer: - És mi van a feleségével?
Ismerős: - Nagyon megviselte. Két napig nézte, ahogy a bátyám lóg a falon, várta, hogy talán meg tudják menteni. De ő is meghalt.
Elmer: - Mikor?
Ismerős: - Most, fél éve.
Elmer: - Hogyan?
Ismerős: - Visszament ugyanoda, ahol a bátyám meghalt. Leesett mászás közben.
Elmer: - És a gyerekek?
Ismerős: - A szüleim nevelik őket.
Elmer: - És te?
Ismerős: - Most kezdtem el hegyet mászni…
Amikor elköszönt, mert le kellett szállni, mondtam neki, hogy ismeretlenül is nagy tisztelettel üdvözlöm a szüleit.

Május 24. (péntek) (11.07) Most éppen Szentendre - de legalábbis a Szamárhegy - legmagasabb pontján ülök, ma kicsit nyaralunk a lányomnál. Wanda és a feleségem valami fontos filmet néznek, én meg a tájat.
   Alant munkások kopácsolnak, nevetgélnek, és persze politizálnak. Fölötte békességes az egész. Nem is politizálnak igazából, hanem csak magyarázzák egymásnak, hogy ki kicsoda a kormányban meg az Országgyűlésben. Ha jobban fülelek: minden paradicsomi lenne, ha nem dübörögnének valami építőgépek nem eléggé messze.
   Egészen kivételesen szép innen a kilátás. Messzelátóval meg pláne. Ahogy a relativitáselmélet jósolja, a tőlem egy kilométerre sétáló emberek látszólag jóval lassabban haladnak, mint azt várnám.
   Egész életemben szerettem volna műteremben lakni, valahogy pont olyan rendet lehet benne teremteni, amekkora ahhoz kell, hogy lakható is legyen meg élő is maradjon. A festőknek azért is jó, mert ha képekkel veszik körül magukat, állandóan látják, hogy mi volt, és hol tartanak éppen. De szerintem Öcsike (Wanda férje) is úgy mászkál a műteremben, mint én: állandóan fölfedez valamit. Én mindig fölfedezem a Miskakancsó és a Szupermen találkozását különféle nézetekben. Ha Öcsike semmi mást nem talált volna ki, csak ezt az egyet, az is bőven elég lenne életműnek.
   Nem tudom, más hogyan van vele, de engem lenyűgöz a tehetség. Például a gyerekeké. Ede unokám négy éves. Honnan jön belőle, amit fest és rajzol? Jó, az apja az ország egyik legismertebb festője, az anyja is fölötte ügyes kezű teremtés, de akkor is. Wanda azt mondja, egyáltalán nem segít Edének. (Tőlem biztosan nem örökölt semmit. Volt olyan év az általános iskolában, hogy mindenből ötösöm volt, csak rajzból kaptam hármast. Nem vették figyelembe, hogy színvak vagyok.) Szonja is jó, de azon nem csodálkozom, mert azért mégiscsak idősebb. Csak el ne romoljon bennük az, amit azért kis akaraterővel és ravaszsággal el lehet rontani.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 23. (csütörtök) Nagyon elfáradtam. Talán a fölolvasástól. A Budapest Rádióban lapszemléztem. Igen fárasztó. Pláne nekem, aki nem szoktam hangosan olvasni. Majd mondom a gyerekeimnek, hogy nem árt gyakorolni, mert hátha kell. És mennyi hülyeség van az újságokban! Az a rémisztő, hogy az oldalakat meg kell tölteni, mindenáron. Olyan nincs, hogy lyuk, fehér folt. Aztán azzal töltik, ami van. A Magyar Fórum egyre nagyobb betűket használ. De nem csak a jobboldali lapok üresek! Egyre inkább erősödik bennem, hogy csak tudományos és ismereterjesztő újságokat és irodalmat kellene olvasni. Persze nem tehetem meg. Rabigában élek.
   Voltam megbeszélésen a Karikatúra Múzeum dolgában. Már a jövő héten elkezdjük az építkezést. Talán egy hónap múlva már látható is lesz valami.
   Képregények is lesznek az oldalon. A HP e-bookok letöltési tapasztalatai alapján (Mikszáth egy hét alatt 1300 letöltés) nagyon hajlok arra, hogy a régi jó klasszikus magyar regényekkel kezdjük. Rejtőt is nagyon szeretnék. Remélem, havonta egy-két képregényt adhatunk.
   Megvettem Esterházytól a Javított kiadást. Csak azt nem tudom, mikor fogom elolvasni. Például holnap reggel az orvosi rendelőben. Meg kell csapoltatnom magam a kis sunyi epeköveim miatt. Nagyon mocorognak. Előbb-utóbb ki kell szedegetni őket. Inkább utóbb. Nem, mintha félnék, csak nincs kedvem.
   Nem tudom, benne van-e a könyvben, hogy Esterházy hogyan beszélte meg a családdal, hogy megírja az apjáról a valót. Csak beleképzeltem magam a helyébe. Kicsit nehéz lehet meggyőzni a testvéreket, például: nem elég, hogy mi tudjuk, tudnia kell mindenkinek. Lehet, hogy az én fivéreim erős ellenállást tanúsítanának. Sőt: azt hiszem, a dolgot meg kellene vitatni a fölnőtt gyerekeimmel is. Ha nincs benne, majd megkérdezem. Úgy néz ki, hogy ötödikén találkozunk:

Szeretettel meghívjuk
a noran könyvkiadó
Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyveinek bemutatójára

Helyszín
a Műcsarnok
Időpont
június 5., szerda 17 óra

Műsoron

Andrassew Iván: Beszélések (Rövid próza)
Csordás Gábor: Javítások, rontások (versek 1985-2001)
Halda Alíz: Magánügy (dokumentum/regény)

Valamint

Hunyady Sándor: A hajó királynője (Amerikai írások)
Atyuska hív - Magyar írók novellái az orosz emberről és Oroszországról
A könyvember - Magyar írók novellái a könyvről

Közreműködik

Andrassew Iván, Balla Zsófia,
Bodor Béla, Csordás Gábor,
Esterházy Péter, Galkó Balázs,
Halda Alíz, Jávor István, Molnár Piroska.

Levetítjük a kiadó megbízásából készült rövid portréfilmeket.
Borozgatunk, beszélgetünk.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 22. (szerda) Ma jó nap volt. Bementem a fővárosba. Találkoztam a fiammal, együtt elmentünk a könyvemért. Nagyon jó érzés, ha az embernek könyve jelenik meg. Illetve még nem jelent meg hivatalosan, mert csak a Könyvhéten szabad terjeszteni, csak én kaptam belőle. (Már most meg lehet rendelni az ivan@andrassew.hu címen, dedikálva is, utánvéttel küldjük azoknak, akik nem laknak olyan bolt közelében, ahol kapni lehet. 1500 forintba kerül. Sajnos. Csak Magyarországra postázhatjuk. (Bár lehet, hogy valaki tud megoldást arra is, hogyan lehetne külföldre küldeni. Legyen kedves, szóljon.) Az első tíz megrendelő meglepetés-képeslapot talál a könyvben. (Most jó nagyot hazudtam, mert mindegyik könyvben van képeslap.)
   Szép lett. Ez azért fontos, mert Wanda rajzolta a borítót. Ettől meg aztán pláne szeretni fogom ezt a könyvet. El is vittem neki azonnal. Persze mindenféle hibákat talált, de nincsen neki igaza.

   Hazafelé jövet újabb jó dolog ért: telefonon hírt kaptam arról, hogy nyertünk egy pályázaton. Vagyis végre elkezdhetjük építeni a Virtuális Karikatúra Múzeumot. Ez nagyon kedvemre való dolog, régóta készülök rá, csak nem volt pénz. (Föl lehetett volna magánszorgalomból építeni, de nem szeretném, ha a karikatúristák ingyen adják a képeket) Szerencsére a Miniszterelnöki Hivatal segített. Ezt nem gondoltam volna. Úgy mentünk be Császár Tamással demostrálni, hogy miért ne, ha két ilyen figurának, úgyse adnak. Mi se adnánk magunknak. Amúgy nagyon kedvesek voltak, éreztük is, hogy jól szerepeltünk, de úgy mentünk haza, hogy na itt is voltunk, sokat tanultunk. Milyen szemét vagyok: én meg nem a Fideszre szavaztam.

   (Hócipőbe) Orbán Viktor szerint nekünk, magyaroknak az Európában is példátlan bankrablás után inkább a halálbüntetés támogató országok között van a helyünk.

   Nem kedvelem az olyan politikusokat, akik pontosan tudják, hogy a halálbüntetés bevezethetetlen, mégis hívéül szegődnek - természetesen akkor, amikor ellenzékben vannak. Megértem azokat az embereket, akik rémületükben, tehetetlenségükben és félelmükben halálért kiáltanak a móri rablógyilkosság után. Pláne megértem, ha azok, akik a rokonaikat vagy a barátaikat vesztették el, a legsúlyosabb bosszúra vágynak. Soha nem ítélnék el olyan embert, aki lelő egy gyilkost, aki az ő gyerekét ölte meg.
   De a politikus dolga az, hogy amikor hatalmon van, olyan rendőrséget szervezzen, amelyik képes földeríteni a rablógyilkosságokat az előkészületi szakaszban. Ha ez nem sikerül, akkor legalább képes elfogni a gyilkosokat. Orbán Viktor és belügyminisztere erre nem volt képes.
   Éppen a móri események utáni rendőrségi zagyválkodás mutatta meg, hogy a halálbüntetés képtelenség. Ha Horváth Szilárdnak nem lett volna olyan szerencséje, hogy önként föladhatta magát, szinte bizonyos vagyok abban, hogy bárki megölte volna, akinek erre módja van. Én sem tettem volna másképp, ha véletlenül a házamba jön, mondjuk vizet kérni. Mert elhittem, hogy ő volt az egyik gyilkos, és tudom, hogy csak akkor van esélyem az ilyenekkel szemben, ha én támadok először. Ha a kommandósok és a mesterlövészek a gyilkosság napján, vagy másnap körülveszik a rejtekhelyét, nem tehetett volna két félreérthető mozdulatot. Lelövik, mint egy állatot. Ez a halálbüntetés egyszerűsített módja. Aztán vagy kiderül, hogy tévedés volt, vagy nem.
   Ha ezek után ennek a jogvégzett, világlátott, keresztény embernek nincs más mondanivalója, mint az, hogy ezen túl ő majd azon lesz, hogy Magyarországon lehessen halállal büntetni, akkor megnyugodott a lelkiismeretem, jól szavaztam: az ilyen ember nem alkalmas kormányzásra.
Amit mondott, az színtiszta torgyános-csurkás populizmus.

Május 21. (kedd) Vannak olyan napok, amikor föl se szabadna kelnem. Ez pont ilyen. Természetesen hatkor keltem - ami nem lenne baj, ha nem háromkor aludtam volna el. Annyira nyűgös vagyok, hogy kettesben magammal is nehezen bírom.
   Délelőtt még elvoltam valahogy, dolgozgattam, kéziratot javítgattam, készítettem a Beszélések e-book-változatát. (Most telefonált Kőrössi, hogy ő már látta a papírkönyvet.) A hátam mögött ment a tévé, de nem is nagyon figyeltem.
   Aztán elvittük a gyereket a védőnőhöz. Megint cseperedett egy kicsit. Jól össze is pisilte a rendelőt. (Azért az érdekes, hogy az emberek semmit sem találnak ki azellen, amit az ilyen gyerekek művelnek. Ha engem naponta egyszer pisil le - többnyire a kádban -, akkor hányszor az anyját? Nem mintha zavarna, de nem jó, ha egyetlen ívben az összes ruháját és pelenkáját eláztatja.)
   Tegnap a mamácskája apró pöttyöket észlelt rajta. Úgy néz ki, hogy az epertől lehetett - a tejbe beleszivárog belőle valami, ami nem jó a gyereknek. Ennek kicsit ellent mond, hogy hetek óta, legalább hetente kétszer hozok neki húsz deka epret. Szerencsére nem valami szörnyű kiütései lettek, hanem éppen csak olyanok, mintha.
   Még vásárolgattunk, sétálgattunk, nézegettük a növényeket, és hazajöttünk.
   Aztán beborult, jött az eső és le is eresztettünk.
   Ráadásul pont az van, amit legjobban utálok a számítógépben: hiába építgettem mindent a legnagyobb gonddal, egyszerűen a végtermék nem akar úgy kinézni, ahogy én megparancsoltam neki. Az elején jó, a közepén elcsúsznak a margók, a végén megint jó. És hiába ügyeskedem, hiába furfangolok, nem engedelmeskedik.
   (Tessék: véletlenül hosszú ú-val írtam azt, hogy "utálom", és nem jelezte, hogy hibás. Lehet egy ilyen masina meteopata? Vagy csak tudja, hogy én legszívesebben úgy írnám, hogy útálom? Most se javította ki. Lehet, hogy az út álmára gondol, vagy valami úti álomra? Jaj!)
   Azt viszont már a saját agyamban utálom, hogy már jártam így, egy éjszaka alatt rá is jöttem, mi a hiba, de elfelejtettem, hogyan csináltam. Most jön majd egy ugyanolyan éjszaka. Hacsak nem ugrik be, mondjuk éjjel négykor. Az meg azért rossz, mert nehéz megmagyarázni, miért pattanok ki az ágyból, és mit kopácsolok reggel nyolcig.
   Szóval ez egy rossz nap. Nincs is agyam. Tévét kellene nézni. (Na jó, már megnéztem a Jóbarátokat. Lehet, hogy most nekiülök a Barátok köztnek is. Talán attól kijózanodom, és mégis inkább élni szeretnék.)

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Május 20. (hétfő) Ma Milos éppen két hónapos. Ebből az alkalomból (is) meglátogatta Wanda nővére és Szonja és Ede nevű gyerekei. nem vagyok egészen biztos a rokonsági viszonyban, de unokanővérről és bátyról lehet szó - nekik mindenesetre Milos a bácsikájuk.
Nagyon jó nap lett itt. Babáztunk, ettünk, fagyiztunk, kutyáztunk, kertészkedtünk, fényképeztünk, semmit tettünk.
   A legaranyosabb a kertészkedés volt. Ede unokám fölvonult egy csomó szerszámmal a hátán, aztán ketten bevetették magukat a konyhakertbe, és erősen munkálkodtak. Persze Ede letaposta a palántákat, de az se baj. Jó volt nézni őket. Én meg szeretem az olyan napokat, amelyeken jó nézni valakit. Pláne az unokáimat.

   Ramires ezt írja a sorsom felől érdeklődő indexes topicon az Esterházy-könyv miatt kerekedő vitában:
   "Egyébként nem gondolod, hogy neked, mint írónak inkább a sértettek oldalára kéne állnod? Ha már te is "átállsz" a naposabb oldalra, ki fog azokért szót emelni, akiknek az életét, karrierjét egy-egy ilyen besúgó kerékbetörte?
   Ki fog figyelmeztetni arra, hogy ez akármikor megint megtörténhet? Ha most nem a kárvallottak mellé állsz, te sem vagy különb, mint Jevtusenkó meg Majakovszkij, akik a kommunisták szekerét tolták.
(.)

   Te viszont ha már annyira korruptálódtál, hogy nem az elveid irányítanak, hanem az, hogy kit ismersz, kik a "barátaid", akkor már nem érdemled meg a tiszteletet, amit az olvasóktól kapsz.
   Akkor nem vagy más, mint egy szórakoztató-iparos."

   Nem akarom itt leírni, amit majd ott fogok, de érdekes, hogy pont ma reggel, mosogatószekrény pucolása közben mélyen a csap alatt, négykézláb, kezemben egy klóros szivaccsal jutottam arra az elhatározásra, hogy én kis író szeretnék lenni."
   Nem nagy, nem világhírű, nem fejedelem, nem forradalmár, nem vátesz, nem is másodvonalbeli, hanem kis. Egyáltalán nincs kedvem ahhoz a szerephez, amit ramires elvár tőlem. Semmilyen szerephez nincs már kedvem. Nem korrumpálódtam, mert se vagyonom, se rangom, se kitüntetésem, se állásom. Nem vagyok szórakoztató és nem vagyok iparos. Elég volt az írószerepekből. Tömegek élősködnek azon, hogy mi különféle szerepeket játszunk el. Minek? Jó történeteket kell írni, lehetőleg olyanokat, amelyektől azért kicsit jobban érzi magát az, aki elolvassa. Vagy azért, mert megtudott valamit, vagy azért, mert megtisztult valamitől, vagy azért, mert közelebb jutott másokhoz és magához. Nagyjából ennyi.
   Ha a kritikusok lennének szívesek rendszerbe állítani a kis írók skatulyáját, én máris önként belepattanok és ígérem, hogy soha nem kaparom a fedelét, és titokban sem akarok majd kiszökni belőle.

Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE

Május 19. (vasárnapló) Ma igen jó nap volt, erre járt az idősebbik testvérem, meg a felesége, meg az egyik lánya, meg a fia. Eszegettünk - szembeszomszéd Juli néni hozott egy jókora tál epret. Ha másért nem, ezért érdemes Tahitótfaluban lakni. Megvalósulhat egy gyerekkori álom: annyi epret ehet az ember, amennyit csak akar, és még marad estére is. Babáztunk, fényképeztünk. Szóval ilyen hatalmas vasárnapi semmittevésben voltunk, amit mi nagyon szeretünk. Az is lehet, hogy holnap Milán kisöcsénknél folytatjuk. (Azért kis, mert kicsit fiatalabb, mint a lányaim.)

   Írt Spenót barátom (Parajdi János szentendrei illetőségű bútorrestaurátor) a kutak dolgáról:
   Nem akarlak ijesztgetni, de a kutad vize valószínű, hogy locsolásra sem alkalmas.
   Évekkel ezelőtt egy vízügyes ismerősöm (vegyészmérnök, vízelemzésekkel foglalkozik) mondta, hogy a vízhálózat kiépítése után, rengetegen a kútjukba vezették a szennyvizet.(nem kellett szippantani!) Annyira szennyeződött a rétegvíz, hogy ha locsolsz, a növények is fertőződhetnek, nem beszélve a közvetlen veszélyről. (öntözés után, ha a föld felszáradt, a szél beviszi a szennyezett port a lakásba) Kisgyereknél ez nagyon figyelemre méltó.
   Ez nem hivatalos szakvélemény, csak akkor lehet az, ha konkrét vízmintát vizsgálnak.
   Mindenesetre kapitális disznóság, hogy a vízhálózat építésekor nem csatornáztak azonnal. Amikor néhány éve rohamtempóban megcsinálták, akkor már a vízművek kútjait veszélyeztette a szennyezés.
   Persze az ország jelentős részén ez a helyzet.
   Amikor még ott volt a házam, én is akartam vizsgáltatni, de a már említett ismerős mondta, ha nincs szükségem a mért adatokra, fölösleges, mert drága, és úgy is használhatatlan a kút.
   Állítólag, ha teljes a csatornázottság, tehát megszűnik a terhelés, még több évtized a tisztulás.

   Persze, mindig tudtam, hogy a derék emberek a kutakba eresztik a saját levüket és minden iszaposítható mocskukat. De az se jobb, ha az emésztőket eleve úgy építették, hogy palackokat dugtak az emésztő falába, amitől aztán egy kalapácsütéssel átjárhatóvá tehették a betont. Szivárogjon csak, mert drága a szippantás. Leleményesen. Mert a magyar ember furfangos.
   Sokat gondoltam én erre, ha arról volt szó, hogy a magyar földmíves mennyire szereti a magyar anyaföldet. Hogy az életét adná érte. Hogyan jutott odáig a falusi ember, hogy a halált adta a földnek? Kapzsiságból. Miféle ösztönök irtódnak ki abból, aki a kútba vezeti a vécé csatornáját?
   Azt meg végképp nem értem, hogy itt a Szentendrei-szigeten, ami Budapest ivóvízbázisa, hogyan engedhették meg évtizedekig a mocsokszivárgást. Miközben nem hiszem, hogy egyetlen ép falú emésztő volt itt, miközben a kutak jelentős része, szartócsává nyomorodott, ahhoz erősen ragaszkodtak, hogy a Vízművek területein nem lehet állatot legeltetni.
   Nem hiszem, hogy létezett ostobább világ, mint amiben XX. század második felében volt szerencsénk éldegélni.

Onagy Zoltán megjegyzései a terasz.hu oldalán

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE

Május 18. (szombat) Elmentem napernyőt venni a hídon túlra. Kaptam is olyan hétezerért rendeset, szépet. Volt a feléért gagyi, de azt inkább nem vettem meg. Néztem búvárszivattyút is, de mondta a boltos, hogy csak akkor jön föl abból a víz, ha nincs hat méternél mélyebben. Ezért aztán itthon ki is bontottuk a kutat, ami azt jelenti, hogy leszedtük a vas zárólemezről azokat a hatalmas köveket, amelyeket azért pakoltam rá tizenöt éve, hogy a gyerekeim nehogy beleessenek. Valahogy a kútba nézéstől nekem tériszonyom van. De azért erőt vettem magamon, egy hosszú villanyvezetékre egy ötkilós súlyt kötöttem, és leeresztettem. Kiderült, hogy a víz kilenc méterre van, és összesen másfél méternyit tudnék kinyerni belőle. Fogalmam sincs, hogy az elég-e, de valahogy kevésnek tűnik. Vagyis szikkadtnak a kút. Mert úgy okoskodtam, hogy ha minden alkatrésszel együtt tizenötezerért veszek egy szivornyázó fölszerelés, akkor az árát egy nyár alatt megtakarítom a vízszámlán. De nagyon úgy néz ki, hogy ez nem jön össze. Vissza is raktuk szépen a köveket.
   Itt volt Norman Károly. Délután telefonált, hogy átbiciklizne Solymárról. Kicsit óvtam, mert kövér felhők jöttek nyugatról. Persze itt lett, majdnem pontosan akkor, amikorra ígérte.
Egy azok közül, akikkel még szeretek beszélgetni. Éppen csak érintettük a politikát, aztán belevesztünk a kozmológiába, meg a regényíró szoftverébe. Aki nem ismerné Normant, az sajnálhatja. Eredetileg kozmológus és asztrofizikus, nagyon jó író, kiváló számítógépes szakíró, úszó, pilóta és evezős... Úgyse bírom fölsorolni mi minden volt, és mi minden most. De azt azért érdemes tudni róla, hogy olyan ötvennégy éves lehet, de nem oldtimer evezős, hanem aktív versenyző.
   Most egy hétig gondolkozhatok azon, amiket mondott. Például azt, hogy szerinte az ősrobbanás-elmélet egy az emberiség mítoszai közül.
   Estebédeltünk. Aztán, pontban nyolckor föl is pattant, mert kicsit messze van Solymár.
   (Azért az érdekes, hogy Kipke Tamás barátom, amikor még Solymáron lakott, éjszakánként rendszeresen gyalog ment haza az Ulászló utcából. Ő is magyar bajnok volt gyerekkorában, hosszútávúszásban. Na de gyalog ment!)
   Csak, hogy milyen barátaim vannak: Cseke Gábor megint küldött valami igen meghatót. Elkezdte írni Milos Könyvét, vagyis a kisfiamét.
   Hamarosan belinkelem, de addig is legyen itt belőle két részlet:
   "Elhatároztam, hogy 2002 Pünkösdjén nyitok a számodra egy virtuális könyvet, amelyben megosztom Veled gondolataimat. Nem gyermekverseket faragnék bele, mert azt írtak s még írnak majd mások. Inkább olyanokat, amik annak az embernek szólnak, aki már Benned van, de még nem sokat tud magáról. Biztosan, pár év múlva már megértesz belőlük valamit, én meg már ki tudja, merre leszek, a világegyetem mely tájain."
   "Milos Barátom, azért választottalak Téged, mert Te még nem sokat tudsz a világról és mindaz, amit most, e búcsúhangulatban gondolok, érzek, valamiképpen jó lenne, ha megmaradna s valakinek a hasznára is válna. Előfordulhat, hogy sohasem látjuk egymást az életben, de addig, amíg e könyvet írom, gondozom, gazdagítom, talán még haladékot adok a körülöttem, fölöttem settenkedőnek, hogy ne siesse el a dolgát." Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE

Május 17. (péntek) Reggel voltam a Duna Televízióban, Korpa Béla megszólaltatott, mint az internet nagy öregjét. (adásban: jövő szerda, 22.-e, 22.00) Nem nagyon bírom ezt a szerepet, de mindegy. Egyszerűen csak szerencsém volt, jó időben, jó helyen találkoztam az internettel. Az most más kérdés, hogy miért van az, hogy én sokszor voltam jó időben és jó helyen. (És rossz időben, nagyon rossz helyen.)
   Hazafelé jövet Leányfalun vettem palántákat. Paprikát és paradicsomot. A feleségem itthon is nevelgetett párat, de valahogy csenevésznek találja őket.
   Kicsit kertészkedtünk, amíg a meleg engedte. A konyhakertben legalább húszféle gazt különböztettem meg. Azt se értem, hogyan kerültek oda, hiszen tulajdonképpen tisztán tartottuk a földet, mindenhol fal veszi körül. Nagy itt a biodiverzitás, küzdenek a lények. A csalán jól össze is csipkedte a kezemet, mert nem találtam eléggé férfiasnak, hogy kesztyűben dolgozzak. Úgy kell nekem, most vakarózhatok. A sok gazban találtam paradicsomtöveket is. Ez azért érdekes, mert egyszer már kikeltek ősszel is azok a magok, amik a lehullott gyümölcsökből a földbe kerültek. Már csak azt nem tudom, hogy ezek ugyanazok, vagyis nem fagytak el, vagy újak. Bár azt nem tudom elképzelni, hogy túlélték volna a telet. Nagyon jó, mert úgyse találtam apróbogyós fürtös palántát, ezek meg azokból valók. Kajótól kaptam őket, tavaly. (Katona József, kiváló kertész és gasztronómus, hírlapíróként is ismert: http://www.csomopont.hu .) Vigyázni kell a fürtös paradicsomtövekkel, mert nagyon magasra nőnek, ha nem a fal mellé ültetjük őket, elnyomják a törpébb, közönséges paradicsomokat. A múlt nyáron is ez történt. Amúgy érdemes egy ilyen, mondjuk négyszer négy méteres kertben piszmogni, mert ellátja az egész családot paradicsommal és paprikával, meg konyhai apróságokkal. Idén már ettünk saját retket. Nem valami nagy, de a miénk.

   Ma hallottam a rádióban, hogy megjelent Esterházy könyve arról, hogy az apja háromperhármas ügynök volt. Az apjáról (is) szóló Harmonia calestishez gyűjtögetett adatokat, adalékokat, és már készen volt a könyvvel, amikor megkapta a Történeti Hivataltól az értesítést. Ez egyszerűen borzasztó. Mit vétettünk, hogy egy ilyen ocsmány, rohadék rendszerben kellett leélnünk az életünk javát? Nem hiszem, hogy ebből bármit is kiírhatott magából. Hülyeség, semmit sem tudunk kiírni magunkból, az írás csak arra jó, hogy rendezni kényszerüljünk a gondolatainkat. Utána talán még rosszabb. Ha most az ember találkozik Esterházy Péterrel, akkor mit mondhat neki, mit csinálhat? Olyan gesztusokat tesz, mint amikre akkor vagyunk hajlamosak, amikor meghalt valakije? Mondjuk az Édesapja? Legszívesebben elmennék hozzá, kihívnám egy fa mögé, hogy hányjunk egy jó nagyot.
   Évek óta mondom, hogy minden háromperhármas iratot el kellene égetni. Én azért nem néztem meg a saját anyagomat, mert attól rettegek, hogy találok valamit, amiből rájövök, hogy a ki volt a közvetlen környezetemben besúgó. Nem akarom megtudni. Minek? Hogy még nyomorultabbak legyünk? Bőven lehetett ügynök a környékemen, mert a barátaim beszámoltak beszervezési kísérletekről.
  Egyszer eljött hozzám Esterházy Marcell nevű fia, készítettünk egy kis internetes összeállítást a fotóiból - http://galeria.elender.hu/esterhaz/ . Ragyogó, okos, kedves gyerek. Egész nap az járt a fejemben, hogy mit érezhet a nagyapja iránt? Legalább a kölykeinket ki kellene kihagyni. Valahogy. Ők még csak hányni se tudnak, mert miért és mikor tanulták volna meg, hogyan kell.

Május 16. Ma fölhívott Fiala, hogy van neki számítógépe. Nem tudom, mióta ismerem, de azóta bíztatom, hogy vegyen már egyet, mert így nem élhet komoly ember. Nem, nem, nem és nem! Most úgy látszik, megvirradt benne valami.
   Délelőtt kicsit dolgozgattam, aztán elindultam a Budapest Rádióba, Princz Gergővel a holnap esti (22.00) Ennyit vettük föl. Kiderült, hogy bőgős, és a Kolo Együttesben játszik. Nekem meg a bőgő az egyik kedvenc hangszerem. Nem csak a hangja, hanem a neve miatt is.
   Aztán már csak hazajöttem. Ja, még előtte volt egy érdekes élményem. Bementem egy babakelengye boltba kengurut venni. Persze körülnéztem, mert most jöttem rá, hogy vannak olyan boltok is, ahol használt babaholmit lehet kapni. Például a megdöbbentő 128 ezer forintos háromkerekű babakocsit harmincért. Az is sok, de nem annyira.
   Egy kisfiút az autós ülőkéjében fölraktak egy pelenkázóra. Amikor elmentem mellette köszöntem neki, ahogy illik. Erre a gyerek elkezdte felém nyújtogatni a kezét. Közelebb hajoltam, kiderült: a szakállamat szeretné megsimogatni. Kérdeztem az anyját - de inkább a nagymamája lehetett -, hogy megengedhetem-e. Azt mondta, hogy persze: szerencsét hoz.
   Megkérdeztem tőle, ezt honnan veszi, én még nem hallottam.
   Azt mondta, hogy "azért, mert maga híres ember. Láttam a tévében."
   Ott is hagytam azonnal, zavaromban.
   Holnap megyek a Duna Televízióba, hogy Korpa Bélával az internetről beszélgessünk. Érdekes, hogy az utóbbi három évben nem szerepeltem a közmédiában, most meg két héten belül ez a második eset.

   Mire hazaértem a feleségem nagyon ki volt borulva, mert ma sokat sírdogált a kisfia. Az a baj, hogy ilyenkor állandóan magát vádolja, például azért, mert szerinte megérzi a gyerek, ha ő egy kicsit türelmetlenebb. Nem tudunk mit tenni, talán csakugyan az időjárástól függ, de időnként nyűgösködik. Éhes, aztán mégse eszik, elalszik szoptatás közben, ha meg leteszi, akkor fölébred és sírdogál. Ha sikerül elaltatni, akkor is fölébred öt perc múlva, és megint éhes.

   Cseke Gábor nagyon meghatót küldött neki:

Ághegyen

Andrassew Milos barátocskámnak, a kis meteopatának szeretettel
2002. május 16-án, Bukarestben, a város felett kóválygó,
kitörni készülő vihar idején, szaggató fejfájás közepette

1.

A himbálózó ágon előre hátra
futkározik egy eszelős madárka

nyelvét nem értem de egyre fújja
szomorú panaszát újra és újra

perel és pattog és be nem áll a csőre
mintha lenne mindenek vádló őre

megnyugtatnám de nincsen semmi érvem
amit ő érez ó jaj én is érzem

hol vagytok illő szavak füttyök és dallamok
a lengő ág végén szédülve kuporgok és hallgatok

2

Jegenyesoron érkezik a zápor
fák csúcsán zászlós fellegek
lezúdul egyből néma tatárhad
moccanni sem merek

mint aki sorsát más kezébe adta
és el van veszve tudja már
nézem hogy tűnik el a távoli
vízfüggöny mögött a határ

le-lecsap a vihar haragja
talán most is lesz kegyelem
és bőrig ázom és reszketek
vízcsepp a tépett ághegyen

biztos hülye vagyok, de egy kicsit könnybe is lábadt a szemem.

Pár napja Norman Károly is küldött neki egyet:

Perzsa lónak csíkos a háta,
Fából a szárnya,
Jobban repül nálam.

Perzsa herceg piros kaftánja,
Szerelme bánja,
Én a lóval messzire szálltam.

Öt patája az égen nyomot hagy,
Kisfiam álma, kislányom álma
Első tanyája, utolsó tanyája

Föl is olvastam Milosnak, mert sose lehet tudni, mi van a fejében. Holnap majd Gáborét is fölolvasom.

Tamara is írt. Csak azért másolom ide, mert arra reagált, amit tegnap jegyeztem be ide:
Vicces volt olvasni azt amit a szetkepekrol irtal. Tegnap pont en is
elovettem oket. Levettem a polcrol a kis Bibliamat, (benne a felirat
"Tamaranak szeretettel Papatol 1993".) Emlekszem is a napra amikor
elvittel a boltba es azt mondtad, hogy azert a Papanak illik vennie a
kislanyanak egy Bibliat. Szoval Valahogy ugy jutottak a kepek az
eszembe, hogy eppen tanultam az asztalomnal, amikor raneztem a polcomra
es ott van egy par ilyen kis szentkep, persze van Sivas is meg
mindenfele vallasi kepek. Ki tudja miert, de en is vonzodom az ilyen kis
kellekekhez. Van bennuk valami megejto es egy kicsit misztikusak is.
Latszik rajtuk az amit az emberek gondolnak neha a vilagrol. Ahogyan
probaljak osszerakni a vilagot a billio db. puzzle darabbol. Ugy
gondolkoznak mint a gyerekek, es olyan szep meseszeru az egesz. Kicsit
olyan a vilaguk mint a naiv fesmenyeknek, (amiket annyira szeretsz)
persze mesterien vannak megfestve. Es egeszen elkapraztato amikor arany
festek is van rajtuk.
Egyszer en is elmentem a Sandorkaval abba a szentendrei szerb
templomba amirol te is irtal. Volt ott egy olyan magas pap amiet csak
ritkan latni az utcan. Persze tok fekete volt a foldig ero reverendaja
is meg a haja es a szakalla is. Elkezdtem nezni a labanal es egyre
feljebb neztem es kozben gondoltam, hogy -meg mindig nincs vege, meg
mindig nincs vege? Nagyon tiszteletet parancsolo modon nezett ki. Es
egyszer csak azt lattam, hogy rendkivul el volt foglalva azzal, hogy
probalt megjavitani egy kis jatekpuskat. Erdekes volt a kontraszt. A pap
azzal a kis puskaval. Na es ott amikor a hivek odamentek a paphoz, hogy
megaldja oket a pap adott nekik egy kis szentkepet. Hat en nagyon
gondolkoztam, hogy minden batorsagomat osszeszedem es odamegyek azert a
szetkepert, hat persze az sem art, ha az embert megaldjak. Es en is
hallottam ott egy miset kulonben. Nagyon szepen irtad le azt, hogy:
"Valójában az ortodox zene katedrálist épít emberi hangokból."
Sokszor eszembe jut az a jelenet amit egy Woody Allen filmben
lattam. Az egyik kedvenc jelenetem. Amikor Woody Allen elhatarozza, hogy
mostantol marpedig vallasos lesz. Ugy kezdi, hogy bemegy egy ilyen
kegytargyboltba, es egy papirzacskonyi ilyen cuccot osszevasarol.
Rozsafuzerket, kepecskeket, csengocskeket, keresztecskeket..stb.. Aztan
persze nagyon csalodott, hogy nem sikerul az egesz es o nem erez semmit.
Pedig hat minden kelleket megvett hozza.
Szoval szeretem egyutt latni a mindenfele vallasokhoz tartozo
kepeket meg ilyeneket a polcocskamon. Ugy gondolom, hogy lehetnek
egyutt, mert ugy is mind ugyan arrol szolnak. Nagy harmoniaban
uldogelnek egyutt az istenek a konyveim kozott. Gimnazista koromban az
volt a maniam, hogy olyan lancot kellene hordanom amin mindenfele vallas
jele rajta van. Mert olyan szepek egyutt. Kicsit olyan ha ranezek mint
a beke. Nem is igazan ertem, hogy masok miert nem erzik ezt es miert
kepesek olni ezert. Es tudod, hogy mi az erdekes, hogy nekem is pont a
Dedike jutott az eszembe tegnap es a szentkepei. Micsoda erdekes
egybeeses, hogy pont te is ezen gondolkoztal. En is nala lattam eloszor
ilyeneket, es hihetetlen gyonyorunek talaltam oket. Es kepzeld csak el,
hogy par evvel ezelott en is pont a Ferenciek-terenel ugyan abban a
boltban amiben te, vsaroltam magamnak egy csomo ilyen kepecsket.
Egyszercsak ramjott egy ilyen erzes, hogy nekem kellenek ilyenek. Bar
azt nem ertem, hogy te hogyan vehetted meg 5 Ft.-ert darabjat, amikor az
enyeim hatuljan 18 Ft.-lathato, es mar jo regiek. Csak nem ez lenne az
egyetlen dolog ami egyre olcsobb?

Május 15. Ma jó korán keltem, hogy nyitás előtt a Lőportár utcába érjek, a gyerekügyeket intézni. Eléggé meglepő volt a múltkori, több órás várakozás után, hogy most mindösszesen tizenöt perc alatt el is intéződött minden.

Aztán átmentem a Hócipőbe, de úgy, hogy a Deák téren szálltam ki a metróból, kicsit sétáltam a belvárosban, mert túl korán volt még. Nézegettem az embereket. De nem találtam köztük figyelemre méltót. Már a Ferencziek terén voltam, de még mindig korán, ezért bementem a Jégbüfébe. Szagolni egy kicsit. Számomra a "jég" félelmetes, a "büfé" gusztustalan, de a Jégbüfében mégis mindig belém költözik egy kellemes érzés. Szinte biztos, hogy a gyerekkoromból maradt. Akkoriban a jobb cukrászdákban még nagyon hasonló illat volt. Talán a süteményeket készítették másból, mint mostanában, talán a kávé volt valódibb. Nem tudom, és talán mér soha nem derül ki. Mint ahogy az sem, hogy a mai Jégbüfé attól olyan jó illatú, amit ma művelnek benne, vagy a valamikor, régen a kövekbe és a bútorokba sütődött szagárnyékoktól.

   A Hócipőben Veszelka Mari ideadta a pénzecskémet, kicsit beszélgettünk. Teddyvel nem sikerült, mert Amerikában van. Ritkán találkozunk. Most is csak azt akartam kérni, hogy tegyen be a lapba egy kicsi reklámot a könyvem megjelenése alkalmából. Persze beteszi akkor is, ha nem kérem személyesen.

A Ferencziek-terén különös érzés tört rám. A katolikus könyvesbódék között nézelődtem, és egyszercsak megláttam egy csomó szentképet. Hírtelen olyan nagyon ismerős lett minden: én már láttam ezeket. Kis Szent Terézre egészen pontosan emlékszem, de Szent Ritára, Szent Cecíliára is. Nem is kellett sokáig gondolkozni. Kellemes, meleg érzés tört rám: téli, falusi este a dédanyámmal. Emlékek a legelsők közül. Ha jó voltam, Dédi megengedte, hogy nézegessem a szentképeit. De azok kicsit keményebbek voltak, nem ilyen egyszerű színes nyomtatóból valók. Akkoriban nekem nyilván ez volt maga a szépség. Sőt, gyanakszom, lehetett ebben valami bevésődés is. Ha egy lelkiismeretes pszichiáter kutakodna bennem, talán ezekben keresné egynémely vonzódásaim és választásaim gyökereit. (Ha én, aki szentképeken szocializálódtam, ilyen lettem, amilyen, mit várok a fiamtól, akinek kicsi gyerekkorától köteles voltam hazavinni a Playboyt?) Vettem tíz szentképet, darabját öt forintért. Mit lehet ma még ennyiért kapni?

   Gondoltam, hamar elköltöm a pénzt, elmentem a Múzeum-kőrútra a görög üzletbe, és vettem jelentős tételben olajbogyót. A boltos kisasszony már megismert. Sőt a fiamra is emlékezett, mert két hete vele vettem jelentős tételt. Rákaptam az olajbogyóra. Nem is tudom, miért. Gyerekkoromban utáltam. Anyám szerette. Annyira, hogy például Romániából kilószámra kellett hozni neki. És milyen kis töppedteket adtak el ott! Szerencsére, miután az öcsém utasszállító pilóta lett, hordta neki a világ minden tájáról. Pár éve Tunéziában még nem ettem meg, pedig nagyon tukmálták. Aztán - ki tudja, hogyan - New Yorkban megettem egyet. És azóta nem bírom abbahagyni. Délelőtt például csak egy bögre bogyót eszem, egy zsömlével meg egy kicsi tejjel. Nem biztos, hogy az epeköveim szeretik, de majdcsak ellesznek bennem valahogy, amíg ki nem szedetem őket.

   Itthon jó hír fogadott: 2796 könyvet töltöttek le az olvasók a http://www.hp.hu/ebook -oldalról. Tíz nap alatt! Ez minden képzeletet felülmúló siker.

Május 14.

Az éjjel jó volt, mert véletlenül egybeesett, hogy az andrassew.hu -ra éppen a 10 000. látogató jött el, és ez a napló is megkapta az 1000. találatot.
   Nem tudom, miért fontos ez, de fontos. Jó érzést kelt bennem.

Ma egész nap forgattunk Jávor Istvánnal. Már régebben is összefutottunk, de nem ismertem. Igen jókat beszélgettünk, eszegettünk, de azért a film is elkészült. Remélem.
   Jellemző volt, hogy itt a környéken naphosszat egy hangot nem lehet hallani, de amint bekapcsolta a kamerát és a mikrofont, a szomszédba három traktor érkezett. De az is lehet, hogy háromszor ugyanaz, csak gyorsan fordult.
   Az az érdekes, hogy noha valahol belül mindig nagyon félek, ha nekem kell beszélnem egy interjúban, vagy ha ilyen portréfilm készül rólam, hogy nevetséges leszek, de tulajdonképpen már egyáltalán nem voltam ideges. Arra persze nem emlékszem, miket mondtam.

Milos nagyon jól viselkedett, csak egyszer kellett elvinni a kamera mellől, mert fölsírt. Jött is a vihar délután. Öt napja kering körülöttünk. Ma végre esett valami eső. Alszik is rendesen a gyerek. Fürdetés előtt, éppen akkor, amikor a szél és az eső ideért, annyira sírt, hogy egészen berekedt. Meg is ijedtünk rendesen. De már jól van.

A kutyánk is rendesen viselkedett a forgatás alatt, ami meglepő. Az is lehet, hogy öregszik. Már nem annyira kamasz.
   Nagyon érdekes dolgot fedeztem föl. Eddig azt hittem, hogy ösztönösen támad a kert madaraira. Prédaállatnak tekinti őket.  Kevés reménnyel, de fut egy kicsit utánuk. Hátha elkap egy rigót vagy verebet.
   Tévedtem. Valamelyik nap az ablakból figyeltem, és meglepődve láttam, hogy olyan másfél méterre az orra előtt kapirgálja a füvet egy rigó. Kántor csak nézte. És nem támadó-lesállásban, hanem heverészve. Nem hittem a szememnek.
   Kilopakodtam. Amint észrevett, azonnal rárontott a rigóra.
   Vagyis pont olyan, mint egynémely alkalmazottak. Ha a főnök látja, mutatja magát, hogy ő igenis éles őrségben a poszton van.
   Már csak az a kérdés, hogy ezt mi tanultuk el a kutyáktól, vagy ők tőlünk.

Tamara lányom hazaért Amsterdamba, kipihente magát, és írt. Azért az, amit Andrisról, a barátjáról ír, nem csak félelmetes, hanem fölötte jellemző is.

  "Olvastam amit Hilversumrol irtal. Andris eppen 20 mererre volt Pim Fortuyntol amikor lelottek. Ott dolgozik ugyanis az Andris Hilversumban a Media Parkban. A lovest nem hallotta mert eppen lovoldozott o is, csak eppen a szamitogepen. Igy fulhalgato volt a fejen."

Meg még arról, hogyan lehet élni mostanában. Persze mielőtt valaki azt hinné, hogy csak ez van, jelzem, hogy ma este is telefonált, amikor volt öt perce: egyik munkából jött, indult a másikba:

  ".reggel elmentunk a szombati piacra. Nagyon mediterran hangulata van. Valahogy megkivantuk a frissen sult tengeri halalat ugy kollektivan. Aztan Andris elviharzott dolgozni. Mi pedig ketten beultunk a kedvenc kavezomba. Ha tehetem reggelente ott kezdem anapomat. A Hercegek Grachtja 2-es szamu hazban levo kavezoban. A falon mindenutt delfi hagyomanyos kek-feher diszes csempe van. Font pedig egy nagyon hangulats galeria resz. Korulottunk mindenhol viz es hajok. Teljesen foldtol kezdodo ablakok. Az ablakokban foltos kiscicak. Kandallo, kicsi hangulat egok mindenhol. Az utcan pedig padokra is ki lehet ulni, es mindenfele friss ujsag van az asztalokon. Neztuk, hogy milyen szepek az emberek. Ezer fele keverekek. Mint ahogy irtad New Yorkrol."

Május 13.

Azért az eléggé meglepő, ha egy hónapon belül a második bűnöző adja meg magát a sajtónak. Lehet, hogy rendszer lesz belőle, a médiumok nagy örömére. (Az is meglepő, hogy a rendőrség azt állítja, hogy nem is gyanúsít valakit, akinek a fejére pár napja első számú közellenségként tízmilliós vérdíjat tűzött. Állítólag negyvenezer körözős plakátot nyomtak: kíváncsi vagyok, kinek a képe lesz azokon.)
   Mi van akkor, ha véletlenül meglátom a piti garázda Horváth Szilárdot, egyáltalán nem véletlenül van nálam fegyver, fölszólítom, hogy adja meg magát, ő rám támad, én meg lelövöm? Minden okom megvan rá. Minden oka megvan arra, hogy rám támadjon. Mint kiderült, a rendőrségnek is minden oka meglenne, hogy letartóztasson, mint brutális gyilkost. Mint brutális balekot.

  Ha már az államunk szolgáiról van szó, ma voltunk a Lőportár utcában. Ott lehet fölvenni a szülési segélyt, meg bejelentkezni családi pótlékra és gyesre.
   Olyan két-háromszáz ember várakozott, mi a hetvenötödikek voltunk, legalábbis az ajtónálló szerint, mert nem mindenki azért jött, amiért mi.
   Egyszerűen elképesztő, hogy milliárdokat fizetünk az államnak, de a képviselői elnézik, hogy emberek órákat álljanak sorba a járandóságukért, sokan három-négy gyerekkel. Gyönyörű kölykök, kergetőznek, henteregnek a földön, harapják, rúgják egymást unalmukban, elgyötört, ideges szülők. És senki nem vétett semmit. Csak szültek, az is lehet, hogy egy-két ostobább az erős állami bíztatásra.
   Az egyik mama jót mondott: "Ne mohókodj fiam, mert úgy végzed, mint Orbán Viktor!".
Jellemző: van ugyan baba-mama szoba, ahol szoptatni is lehet, de a pelenkázót csempéből építették. Biztos valami ipari berendezőt hívtak, akinek beszáradtak a nemző szervei, és ezért a gyerekeket is gyűlöli.
   Nem vagyok finnyás ember, de ha a gyerekem velem van, akkor nem kedvelem a mocskos emberek közelségét. Nincs erre jobb szó: jónéhány kifejezetten szutykos, büdös ember keringett körülöttünk. Nem hajléktalanok voltak, nem is alkoholisták, csak piszkosak és büdösek. Nem vitatom, hogy nekik is vannak jogaik, de az is lehet, hogy haza lehetne küldeni őket. Végülis, fertőzhetnek. Persze egy olyan országban, ahol egy ilyen kényes hivatal nem tiszteli meg azzal az ügyfeleket, hogy annyi irodistát állít szolgálatba, amennyi ahhoz elég, hogy mindenkire fél órán belül sor kerüljön, nem kell rendes öltözékkel tisztelni a hivatalt sem.
   Természetesen nem tudtuk elintézni a dolgunkat. Hiányzott egy pecsétes papír, ami azt igazolta, hogy a feleségem megfelelő odaadással látogatta a terhes gondozást. Volt a terhes könyvecskéjében egy csomó, elegendő számú pecsét. Az orvos ütötte be. Azért, mert így jelezte, hogy a feleségem ott volt, megvizsgálta. De kell még egy papír.
   Kaptuk a gyereket a röfögő hőségben és elgurultunk a kórházba, a gondozóba. Ott aztán kiderült, hogy mi volt a baj: a 36. hét után lehet kérni az igazolást arról, hogy a kiskönyvben a pecsétek igaziak. A mi gyerekünk meg nem átallott a 35. héten megszületni.
   Most azt nem értem, miért nem kell a kórház főigazgatójától is egy pecsétes papír, ami azt igazolja, hogy az orvos valóban náluk dolgozik, van neki pecsételési joga, és jogosult a pecséteket bepecsételni, és igazolni, hogy ő pecsételte be a pecséteket.
   Azt hiszem illik ide a mondás: "Mindannyian tudjuk, hogy a palackorrú delfinek miért csellengnek naphosszat az üvegvisszaváltó körül, csak szemérmesen hallgatunk."