NAPLÓPÓK andrassew webb napok 2002 június (május április legfrissebb) Onagy Zoltán megjegyzései Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE andrassew.hu ivan@andrassew.hu

Június 30. (Vasárnap) Ma utoljára internetezhetek a Mindenkinek-csomaggal. Igazából nem tudom, megvárjam-e, mire mennek a politikusok a Matávval. Talán be kellene vezetni az ADSL-t. Azzal meg az a bajom, hogy jövőre talán ideér a kábeles internet. Tehát három évre aligha kötök szerződést. Különben is, ki az, aki három évre előre tud gondolkozni, ha az internetről van szó. Vagy telefonról. Vagy bármilyen műszaki megoldásról.
   Számtalanszor elsütöttem azt a poént, hogy aki az internettel kapcsolatban fél évnél távolabbra mer jósolni, az hazudik. Na jó, de mi van akkor, ha magamnak kell jósolni? Hazudjak magamnak, aztán leplezzem le?
   Mindegy, majd csak lesz valahogy. Pár napig vagy hétig majd este tíz után lépek be egy-egy órára. Tulajdonképpen annyi is elég mindenre.
   Különben sem lehet a végtelenségig úgy élni, ahogy néha nekem sikerül. Tegnap - ma - éjjel is… vagyis reggel… négyig virrasztottam, mert újabb és újabb olvasnivalót találtam. Jó, ebben szerepe volt a gyereknek is, mert valami bántotta, időnként nyöszörgött, néha rikkantott is. Akkor - ha a feleségem nem ért oda előbb - midig bementem, kicsit simogattam. Meg is nyugodott. De éppen hajnalban erősebben rázendített. Kapott enni, de nem nyugodott. A feleségem virrasztott. Hatkor fölébredtem, mondtam, hogy ha gondolja, beteszem a kocsiba és toligálom. A többire nem emlékszem. Fél tizenegykor ébredtem.
   Mindenki félkómában vegetál.
   Azért a világbajnoki döntőt megnéztük. Nem nagyon nézek sportot. A világbajnokságok és az olimpiák ideje kivétel. Ha nem is elejétől-végéig, de figyelem, mi történik. Az utolsó két hétben egyre szorgalmasabban. Mert azért van látnivaló. Eleinte Szenegálnak drukkoltam, aztán a törököknek. A brazilokat - egyedül Rivaldo viselt dolgai miatt - nem kedveltem. De aztán most, a döntőben el kellett ismerni, hogy csakugyan a legjobbak. A németek kiváló focisták, de a brazilok művészek. A legjobb meccs a török-koreai elődöntő volt.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései Andrassew Iván naplójához

Június 29. (szombat) Van abban valami rémisztő, hogy a lányom azt kérdezi levélben, hogy szerintem lesz-e háború. Mert ugye Amerika zuhanóban van, kezdődik a válság. És abból jó szokás szerint egy kis háborúsággal lehet kijönni.
   Lesz háború. Nem is titok: Irakot támadják majd. Talán tavasszal. Hacsak nem jön közbe valami újabb terrortámadás, mert akkor politikai okok miatt gyorsan kell egy ellentámadás. Márpedig aligha hiszem, hogy nem jön.
   Irak sorsa tanulságos. Néhány nappal azelőtt, hogy Irak megtámadta Kuvaitot, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megkaptam az iraki vízumot. Benda Lászlóval határoztuk el, hogy ellátogatunk, körülnézünk. A Mai Nap szerkesztőségében dolgoztunk együtt. Ő a külpolitikai rovatot vezette, én a belpolitikait. Minden nap jókat beszélgettünk. Ő forgatni is akart, én meg csak úgy nézelődni. (Igazából engem csak a szőnyegszövés érdekelt, mert akkoriban azt tanultam, de ezt nem mondtam meg senkinek.)
   Benda nem kapta meg a vízumot. Talán valami régi bűne miatt. Közben kitört a kuvaiti háború. Repülővel már nem lehetett bejutni. Egy iraki kurd menekült barátunk elintézte, hogy Ammanban, Jordániában kapjak egy bérkocsit, amivel aztán eljuthatok Bagdadba. Mondtam a főszerkesztőnek, Horváth Istvánnak, hogy ez nekem nagyon jó, el is indulnék.
   Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta, hogy természetesen nem enged el, hülye vagyok. A sivatagban, az első kanyarban elkapnak az irakiak, és le is lőnek, mint amerikai kémet. Hogyan számol el a gyerekeimnek?
   Lássuk be, igaza volt. Pláne, hogy hamarosan meg is kezdődött az amerikaiak és a szövetségesek támadása. Ami valahogy nem ért el Bagdadig.
   Az a kurd barátunk, aki fölkészített az útra, ezt előre megjósolta. Azt mondta, hogy mindazok, akik most hatalmon vannak, már mind seholse lesznek, a feledés homályába vesznek, de Szaddam Husszein még mindig uralkodni fog. Márpedig szerinte az győz egy háborúban, aki életben és a hatalomban marad. Ez tíz éve volt. Már össze se tudnám szedni tévedés nélkül, hogy kik is uralkodtak akkoriban. Már csak Kadhafi és Castro maradt meg közöttük elnöknek. Ja, és az egyiptomi elnök, Mubarak. De azok közül, akik koalícióban támadtak Irakra, egy sem.
   Most Irak népének talán egyetlen esélye van a háború elkerülésére: ha maguk ölik meg az elnököt. Az amerikai kormány meg ugyan nem erősítette, de nem is cáfolta, hogy kiadták a parancsot Szaddam Husszein meggyilkolására. Tíz év múlva meglátjuk.

Június 28. (péntek) http://axel.hu/cikk/axel.hu/19257 Na ez is egy érdekes dolog etikai szempontból. Fölhívott egy nagyon kedves, udvarias hölgy és megkérdezett a Dévényi-ügyről. Éppen az unokáimmal meg a gyerekemmel játszottam. Én azt hittem, hogy közvéleményt kutat. Legalábbis nem emlékszem, hogy említette volna, hogy most engem "megszólaltat", meg azt sem, hogy kiknek a társaságában. (Nem mintha kifogásom lenne, de mondjuk Lovas Istvánnal nem szeretnék egy társaságban nyilatkozni sem.) Azt hiszem, azt is illett volna megkérdezni, hogy elküldje-e e-mailben, amit mondtam. (Úgyis azt mondom, hogy nem. Pedig rosszul teszem, mert olyan szavak is vannak a szövegben, amilyeneket sose használok. Pár perc alatt szívesen átfésültem volna a szöveget.)
   Amúgy a tartalommal nincs semmi baj, szinte pontosan az jelent meg, amit mondtam.
   Mindezt csak azért írom ide, mert talán tanulságos.

   Igen fárasztó napom volt. Bementem a barátaimmal a karikatúra múzeumot előkészíteni. Most jut eszembe, hogy kétszer föl kellett mennem a negyedik emeletre. Ráadásul igen magas emeletekre. Éppen zivatar előtt voltunk, és vélhetően ettől, csakugyan azt éreztem, hogy ólomlábakon járok. (Ráadásul másodszor csak azért kellett lemennem és visszamásznom, mert a rohadt parkolójegyem lejárt.) Mászás közben arra gondoltam, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, amikor öt évig újságkihordó voltam, akár száz emeletet is meg kellett másznom reggelenként. Legalábbis egyszer a 42-es járatot végig számoltam: több mint száz emelet volt. Az 57-es 15 kilométer volt, de járkáltam egy 21 kilométeresben is. Reggel négytől hétig. Például hóviharban. Egyszer előfordult, hogy egy utca fölső végén álltam a hatalmas táskámmal, elkezdtem csúszni, és meg sem álltam a végéig. Aztán vissza is kellett másznom. (A legnehezebb táska 42 kiló volt. Egyszer, karácsonykor.)
   Azért mászkáltam ilyen sok járatban, mert - és itt a magyarázat arra, amit Onagy már feszegetett - én hírlapkézbesítő-helyettes voltam. Az egy magas rang volt.
   Bárki meg tud tanulni egy járatot. Vezet egy járatfüzetet, abba bele van írva, hogy hova milyen újságot kell dobni.
   Persze a járat "tulajdonosa" többnyire kívülről is tudta, mit és hova kell bedobálni. Hanem a helyettes akkor ment, amikor a tulajdonos beteg lett. Ez többnyire éjjel négykor derült ki. Tehát a helyettes bepakolta a táskát, magához vette a járatfüzetet, beült egy taxiba és ott találta magát az éjszakában egy ismeretlen vidéken. Nagy tehetség kellett ahhoz, hogy ilyenkor normaidő alatt, tehát lehetőleg reggel hétre végezzen. Ezért a helyettes magasabb rangnak számított, mint az egyszerű kézbesítő. Többet is fizettek.
   Mindegy, elkalandoztam. Csak azt akartam jelezni, hogy ma nehezen tudnék száz emeletet végigmászni. Talán bele is halnék. Pedig mozgok valamicskét, biciklizem is.
   Éppen az előbb olvastam Milos Könyvében egy hegymászó-teljesítményről. Rémisztő. De biztos nagy lehetőséget hagytam ki, amikor nem mentem el hegyeket mászni. Pedig hívtak. Az újságkihordás is arra volt jó, hogy megismerjem magam. A testem és a lelkem határait. Meg arra, hogy mélységében ismerjem meg Budapest XI. kerületét. Majdnem minden lakásban jártam. Példátlan lehetőség annak, aki író szeretne lenni.

Június 27. (csütörtök) Ma meglepően sokat dolgoztam. Reggel jókor keltem, kicsit babáztam, aztán nekiláttam, hogy - útmutatásai alapján - elvégezzem az utolsó simításokat Zilahy Péter könyvén. A jövő héten már meg is jelenhet. Jó sokat dolgozhattam, mert reggel tíztől este hatig egyfolytában a gép előtt ültem. Az egy egész munkanap. Jó, közben ebédeltünk. Egyre jobbakat főz a feleségem. Például megtanult rendesen nokedlit szaggatni. Az komoly dolog. Nem tudom, hány éve harsogom, hogy az igazán értékes nő tud főzni. Az igazán értékes férfi is. Neki nem mondtam, magától rájött. És szenvedélyesen csinálja. Másképp talán nem is lehet jól.
   Én is szenvedélyesen konyházom, ha úgy adódik. De egyre ritkábban. Ez most nem az én dolgom.
  Azért kellett megtanulnom, mert a lányaim egyszer jól becsaptak. Azzal jöttek haza az iskolából, hogy ők többet nem akarnak ott ebédelni, mert nagyon rosszat adnak, hanem helyette inkább tanítsam meg őket főzni. Úgy, hogy előveszünk mindenféle könyveket, aztán azokból. Két hét múlva rájöttem, hogy minden nap főznöm kell, mert az én kicsi lányaim valahogy nem nagyon tanulnak. Addig is tudtam, könnyű levest, rántottát, sajtos tésztát, sőt pogácsát is készíteni. De az más, amikor az ember csak úgy véletlenül megtanul, és megint más, amikor kötelező. De azért szerettem. (A lányaim ma már vegetáriánusok. Wanda nagyon jó ételeket készít. Tamara Amsterdamból nem nagyon tud főzni nekem, de majdcsak hazaköltözik egyszer, ha nem is azért, hogy engem etessen. De az is lehet, hogy nem költözik. Szeret ott élni.)
   A fiamnak meg mindig körözöttet kellett keverni. Képes volt egy egész vájdlinggal megenni. El is élt volna azon, meg kólán. Mondjuk, vasárnap egy kicsi Mekivel. (Kolozsváron valaki úgy mondta, hogy Mekdónát.)
   Este elkezdtem a paradicsomot fölkötözni. Minden nap locsolom a kertet, és ettől megnyúltak a bokrok. Ráfeküdtek a paprikára is. Már előbújtak a gyümölcsök. Pár hét múlva annyi érik, hogy meg se bírjuk enni. Két sorral megvagyok. Kicsit gyomláltam is.
   A kert többi része lassan elszárad. Pedig locsolok rendesen. (Ha majd meglátom a vízszámlát, megállapítom, hogy olcsóbb lenne paradicsomot és paprikát a boltban venni. De a sajátunk csakugyan jobb. Valódi biogyümölcsök.
   El is felejtettem följegyezni, hogy pár napja lelegeltünk öt szem málnát. Még anyám ültette ezeket a bokrokat, úgy tizenöt éve. Igen satnyák, és alig teremnek. Nem tudom, honnan szerezte őket. Gondolom vadmálna. De sose volt szívem kivágni őket. Most valahogy erőre kaptak.
   Milos ma utánzott, amikor nyújtogattam a nyelvemet. Az anyját is, amikor nyitogatta-csukogatta a tenyereit. Honnan tudja, hogy van nyelve? Honnan tudja, hogy nekem is van, meg neki is? Három hónapos. Abból kettőt - két és felet átaludt - vagy inkább többet. Elképesztő sebességgel fejlődik az agya.

Június 26. (szerda) Ma megint olyan nagyon nyári nap volt. A feleségem elment a lányommal edzeni. Egész délelőtt Milossal voltam. Tulajdonképpen nagyon szeretem azt is, ha kettesben vagyunk. Ma jöttem rá például - megint -, hogy a pelenkázás milyen meghitt kapcsolat két ember között. A gyerek olyankor fölszabadul, mert megszabadult a kellemetlen bugyogójától. Már ettől is nevetgél. Lehet simogatni a hasát, tornásztatni a lábacskáit. Nyilvánvaló, hogy nagyon élvezi, mert hangosan nevet. (Bár ma legjobban az szórakoztatta, amikor délután megpróbáltam magam mellé fektetni az ágyon - hátha úgy elalszik -, de aztán kénytelen voltam a mellkasomra ültetni, hogy abbahagyja a méltatlankodást. Rendkívül viccesnek találta, hogy a fejem alant van, és ráadásul a lábai között.)
   Most nagyon fontos korszakhoz érkeztünk, mert kezdi irányítani a kezeit. Kifejezetten nyúl a szakállam felé, megpróbál fogást találni. Tízből egyszer-kétszer sikerül. Erősen bíztatom, és nagyon úgy tűnik, hogy ezt érti is. Délután a feleségem biztatta, hogy elkapjon valami fogdosásra való műanyag macit, és óriási izgalomba került. Látszott, hogy boldog lett, amikor sikerült: magához ragadta.
   Az egészben persze az az érdekes, hogy egy három hónapos gyerekről van szó, ami - koraszülöttsége miatt - valójában kettő.
   De a legjobb mégis az, hogy az ember elfelejti ezeket a dolgokat. Nyilván ugyanígy örültem minden gyerekem minden kicsi rezdülésének. Éppen ma számolgattam, hogy biztosan három-négyezernél is többször fürdettem már gyereket, mert ahhoz mindig ragaszkodtam, hogy én fürdessem őket. Milos nagyon szereti a vizet. Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy ordított a kádban. Az utóbbi néhány hétben már soha. A feleségem nagyon szeretné csecsemőúsztatásra vinni. Tegnap voltunk is Káposztásmegyeren egy tanuszodában, ahol hirdették, de sajnos nyári szünet van. Ajánlották Budakeszit, de az meg túl messze van. Talán találok valamit a környéken.
   Más nem történt.

Június 25. (kedd) Ma végre eljutottunk a gyerekorvosokhoz. Már kezdtem azt érezni, hogy gondatlan vagyok a gyerekkel. Két hete Pécsre kellett utazni a dedikálás miatt, egy hete pedig defektet kaptam a kapuban.
   Először a Heim Pál kórházba mentünk, hogy Milost ortopédus lássa.
   Folyamatosan figyelem az egészségügyi intézményeket. Igaz-e, hogy tarthatatlanok az állapotok?
   A kórházba be lehetett gurulni az autóval. A portás nagyon udvariasan és részletesen elmagyarázta, hova menjünk. A bejelentkező ablak előtt tíz percig se kellett várni. A rendelőben szépen sorjában szólítottak mindenkit. Nem mondom, hogy nem voltunk sokan, de fél órás várakozás után egy nővér kijött és beszólította azokat a kicsiket, akiket rutinvizsgálatra küldtek. (Milos alapos vizsgálat után tökéletesnek bizonyult.)
   Utána átmentünk a Margit Kórházba. Kicsit a megbeszélt időpont előtt érkeztünk, de gyakorlatilag azonnal fogadott minket az orvosnő. Rendkívül kedvesen, szeretettel bánt a gyerekkel. Amikor mondtuk neki, hogy most jöttünk a másik ortopédustól, még egyszer megvizsgálta a gyereket, és megerősítette, hogy ő is egészségesnek találja. Aztán vért vett, amitől persze Milos rettentő nagy és teljesen jogos ordításba kezdett, mire a doktornő elküldte a feleségemet szoptatni - attól megnyugszik a gyerek. (Természetesen van olyan hely, ahol félre lehet vonulni.)
   Az is lehet, hogy felületes vagyok, de nem látom annyira borzalmasnak a körülményeket. A szakembereket meg kifejezetten kedvesnek találom. (A folyosón olyan - férfi - orvos is odajött megnézegetni a gyereket, akit azelőtt soha nem láttunk. Csak azért, mert nagyon szépnek találta. Gondolom, lát naponta százat, de még nem fásul el.)
   Le akarok jegyezni ide valamit, mert nekem fontos. Szárszón valakivel, egy kollegával - nem írom ide a nevét, mert nem hatalmazott föl - Csárliról, Nagy N. Péterről beszélgettünk. Ő az egyik olyan ember, akit a legjobban szeretek, évekig együtt dolgoztunk, többnyire egy szobában. Szenvedélyes focista volt, a MÚOSZ csapatának jelese. A kollega elmesélte, hogy úgy találkozott vele először, hogy egymás ellen játszottak. Ő - ha jól emlékszem - Gödöllő csapatában. Futkorásztak, rugdalóztak. Egyszercsak Csárli a kapura tört, és futtában szépen fölrúgta őt. Nem akarattal, de rendesen. Nyitva volt az út a kapu felé, a bíró nem fütyült, nyilván becsúszásnak nézte a fölrúgást. Csárli megállt, visszament, fölsegítette a kollegát és elnézést kért a rúgásért.
   Azt mondta, hogy ő még ilyet se azelőtt, se azóta nem látott, de nem is hallott.
   Ezt csak úgy ide írtam.
   Szárszón Tamás Ervin szólt, hogy írjak megint a Népszabadságba. Hajlok rá. Ha jobboldal nem indította volna el ezt a nemtelen és mocskos háborút, akkor kevesebb kedvem lenne. Nagyon rossz érzés, hogy nem húzódhatok most balról középre, ahogy illene. (A képen Andrassew Milos Fülöp erre a kihívásra adott válasza látható.)

Június 24. (hétfő) Nem Tudom, mi lehetett ma, de talán soha ennyien nem kattintottak az oldalaimra. Az nem lehet, hogy a névnapom miatt. Bár nagyon sok kedves levelet is kaptam.
   Bementem a városba. A WHO IS WHO-tól hívtak egy beszélgetésre. Az Andrássy úton, a Művészben találkoztam egy hölggyel és adatfelvétel címén jót beszélgettünk. Eléggé bunkó vagyok, nem tudtam, hogy melyik WHO IS WHO-ról van szó. Aztán kiderült. Megmutatta a könyvet: az oldalszélek aranyozottak, birkabőr kötés, a fedőlapon arany betűk - a tulajdonos nevét is fölírják, persze megrendelésre. Magába a könyvbe ingyen bekerülhetek - mint jeles ember - de például a képemért már évente 14 ezret kellene fizetnem.
   Forgattam a kötetet, megjegyeztem, hogy biztosan elég drága, tán még húszezer forint is lehet, ahogy így elnézem. Aztán kiderült, hogy mégis inkább hatvan.
   Maga az ötlet zseniális: a hiúságunkra épít. A Who is Who olyan emberek életét, "kiemelkedő életútját" mutatja be, akik "egy ország életét meghatározzák". Meg ilyen is van: "Mindenki, akinek életrajzát az egyik Who is Who-műben kiadjuk, az ország legfontosabb személyiségei közé tartozik." "A műbe történő felvétel jól megérdemelt elismerés és kitüntetés."
   Hát el is vagyok ájulva magamtól.
   Ha kétezer szereplő közül ezer be akarja tetetni a fényképét, már nem rossz üzlet. Ha ugyanennyi meg is veszi a kötetet - örök emlékül a családnak - busás a haszon. (Oklevelet is lehet venni arról, hogy benne vagyunk.)
   Ráadásul ezt ajándékba is lehet adni. Más is van: egymillió dolláros Who is Who-bankjegyet ajándékozhatunk az üzleti partnereknek. De a legérdekesebb: egy talpalatnyi amerikai föld. Hogy kinek és minek vennék ilyet, az föl nem foghatom. Ezek kicsit komolytalanítják a céget. De az igazi talány: "…netán egy saját, a híresség kívánsága szerint elnevezett csillag az égbolton." (Ha belegondolok, ez nagy buli: a csillagok száma végtelen, csak nevezgetni kell megy jegyezgetni, hogy minek mi a neve ezentúl. A dolog kicsit emlékeztet arra, hogy földbirtokokat lehet venni a Holdon.)
   Mindehhez képest a WHO IS WHO feltűnően gagyi honlapot volt képes a világra segíteni (http://www.whoiswho-verlag.ch). Például nem működik a shop, pedig vettem volna egy csillagot a feleségemnek. Mindenesetre az újságíróknak tanítani fogom példaképpen, hogy hogyan ronthat az üzleten egy rossz honlap.
   Voltam még a rádióban is Bödő Anitánál, jót beszélgettünk az új könyvemről. Nem mintha érdemben sokat tudnék mondani, de azt kicsikartam magamból. Vagyis ő.

Júnus 23. (vasárnap) Szárszó (Teraszba) Úgy terveztem, hogy a tizedik szárszói találkozót azzal ünnepelem meg, hogy nem dolgozok. Nem tudósítok, nem közvetítek, nem fényképezek, mint mindig, hanem csak úgy lézengek, beszélgetek, nézelődöm. Így volt egészen szombat estig, ám akkor fölhívott Onagy Zoltán, hogy írjak neki Szárszóról. De én nem akarok! Akkor is írjak. Jó, ha az embernek vannak barátai.
   Reggel ötkor keltem, de nem vekkerre, hanem az allergiás köhögésemre. Annyira fájt, annyira nem akartam, hogy a gyerekem megébredjen, hogy föl kellett kelnem. De jó is volt, mert tízre akartam Szárszóra érni. Vasárnaponként akkor kezdődnek az érdemi programok. Ha már a szombat estét kihagytam, legalább pontos legyek vasárnap.
   De nem úgy lett.
   Elmentem Dávid fiamért, még nagyon jó időben jöttünk ki a fővárosból. De a Vegyépszer pályája, pályaterelése szedte az áldozatait. Annyira szerencsétlenül értünk a baleset helyszínének közelébe, hogy bedugult minden. Már Fél órája araszoltunk, amikor jött egy rendőrautó és visszafordulásra, kerülőutazásra szólította föl a tömeget. Félórás araszolás a 7-es útig, aztán Fehérváron megint fél óra. A kocsiban hatvan fok. Még jó, hogy minden macsó szokásomat fölrúgva rövid nadrágot öltöttem.
   Fehérvárról telefonáltam Miminek, Teddy felségének, hogy ne nagyon kezdjenek tízkor. Nem miattam, hanem azért, mert a sokezer beragadt autóban nyilván lehetnek más vendégek is.
   Tizenegyre megérkeztünk, sóoldatban úszva. Megvártak.
   Nem mintha maradéktalanul részt tudtam volna venni a programban. Ha nincs Onagy, bizony megmártózom Teddy medencéjében és lefekszem bárhova, akár a pincébe is, csak ne érjen fény és meleg.
   Azért fél füllel figyeltem. Hol bementem a sátorba, hol kimenekülte, aztán megint be, megint ki… Fölösleges leírnom a tanácskozásnak nevezett félig komoly félig tréfás műsort, mert a fölszólalások hamarosan letölthetők lesznek a http://www.farkashazy.hu oldalról. (Farkasházy Benedek szerint legkésőbb jövő szombaton.) Érdemes lesz belehallgatni.
Az igazi meglepetést a miniszterelnök okozta. Teddy fölhívta: - Péter vagyok, Medgyessy Péter. Ki is tört a nevetés. Föltűnő volt, hogy mindvégig a tőle már szinte megszokott nyökögés nélkül beszélt, szellemesen válaszolt a kicsit kínosabb kérdésekre is. Beismerte, hogy hibázott. Nem gondolja úgy, hogy nyugaton kirekesztenék. Következetesen ki fogja vizsgáltatni a Fidesz ügyeit.
   A komoly beszédek legfőképpen arra figyelmeztették a kormányzókat, hogy nem hibázhatnak, semmiben sem lehetnek hasonlatosak ahhoz, amit itt az Orbán-Torgyán kormány kormányzás címén művelt.
   Maga a találkozó tíz éves volt. Ez most bután hangzik, de megmagyarázom.
   Van egy furcsa emberi betegség, amelyiknek az a lényege, hogy kicsi gyerekek gyorsan öregszenek. Ilyen a magyar demokrácia is. Alig egy évtizedes, és máris vénecske. Képtelen volt fölnőni, de mégis megpohosodott a törzse, ám fejletlenek a végtagjai. Kiütéses és viszketeg, agresszív és önkilégítő, harsány és undok. Nem nagyon lehet szeretni. De a szemében van valami, ami emberi. Ez mégis gyöngédséget kelt.
   Néha úgy vagyunk, hogy talán mégis le kellene rombolni az egészet, és újra kezdeni. De amiként ahogy a gyerekünket se darálhatjuk le, ha nem olyan, amilyenre vágytunk, hogy a kapott pépből újat gyúrjunk, hát ezt is úgy kell szeretni, ahogy van.
Ez rányomja... nem a bélyegét… hanem magát az utóbbi évek szárszói találkozóira. Egy kicsit jobban észre lehetett venni, hogy a "polgári" "konzervatív" oldal gyakorlatilag már egyáltalán nem képviselteti magát ezeken a találkozókon. Azt hiszem, gyávaságból. Ettől nem belterjes lesz, csak a lehetőségek izgalmát veszíti el. (Természetesen van lehetőség és izgalom is: lehet miniszterrel parolázni, üzletet kötni, pletykákhoz jutni, ésatöbbi.)
   És lehet értelmesen beszélgetni olyan emberekkel, akikkel minden nap szívesen találkoznánk, de a sors úgy akarja, hogy ez csak évente egyszer jöjjön össze.
   Most jutottunk odáig, hogy Fábry Sándor már el se jött. Biztos fontosabb dolga akadt, de az is lehet, hogy úgy döntött: ő inkább nemzetpolgári tréfamester lesz. Nem csak azért, mert kinőtte már Szárszót, hanem megvilágosodott. (Utoljára Sándor György járt így. Azóta gyászoljuk.) Fábry árverései nélkül Teddy kertje föltűnően csöndes lett.
   Szárszó tíz éves lett. Ott voltam minden találkozón. Föltűnő és fájdalmas, hogy a tíz éve még ragyogó nők közül, hányan hajlanak és zsugorodnak lassacskán öregasszonnyá, és hány férfi kopott meg, és hány hiányzik, mert meghalt, vagy már el se tud jönni, annyira beteg.
   Vannak persze újak, fiatalok. Ragyognak. De nem eléggé. Remélem: még nem.
Most először éreztem úgy, hogy Teddy Szárszója egy rituálésor lett. Azelőtt Fábry - a költségeket kipótló -árverése volt a csúcspont, most Faludy György tizedik megemlékezése József Attila emlékművénél.
   Most láttam először, Teddyt nyugodtnak. Nem hisztizett, nem szaladgált, talán beleszokott ebbe az elképesztő vendégsereglésbe. (Én három embert nem tudnék elviselni a kertemben. Háromszázba belehalnék.).
   Békés, kellemes emberek egészen kiváló találkozója volt most Szárszón, amiből éppen csak valami hiányzik. De az is lehet, hogy csak az őrjöngő melegtől szenvedtem, és nem vettem észre, hogy már fölragyogott az a valami abban a kertben, de kell még egy-két év, hogy teljes pompájával ki is bomoljon.

Képek Teddy kertjéből

Június 22. (szombat) Ma nyaraltunk. Focit néztünk, jót ebédeltünk, itt volt a feleségem Anikó batárnője és a mamája, aki fotóriporter, és hamarosan nyílik egy kiállítása az ausztráliai fákról Óbudán az ausztrál étteremben. Lehet, hogy építek neki egy kicsi honlapot is.
   A focit így a világbajnokság vége felé nézegetem növekvő érdeklődéssel. Szerettem volna, ha a szenegáliak bent maradnak, de a törökök jobbak voltak.
   Szenegálról mindig eszembe jut, hogy gyerekkoromban, amikor még bélyeget is gyűjtöttem, mindig a szenegáliakat találtam a legszebbeknek. Többnyire gyönyörű afrikai állatokat mutattak. Nem tudtam, hol van Szenegál, csak azt, hogy Afrikában, és ebből azt gondoltam, hogy arrafelé nagyon szép lehet minden és fölötte kifinomult emberek élnek ott. És ezt rávetítettem egész Afrikára.
   Később aztán ki kellett vernem ezt a fejemből. Még később szembesültem is a valósággal. Azt még csak értettem, hogy a szaharai oázisokban miért élnek emberek, de jártam olyan sivatagi falvakban, amelyekben egyszerűen semmiféle feltételét nem találtam az élhetőségnek. Föl nem tudtam fogni, miért nem menekülnek el onnan az emberek. Se szépség, se kényelem, se víz, se legelő… semmi. Csak a meleg, a homoknak nevezett porféle, és a viskók. Ma sem értem…
   Persze lehet, hogy ha egy nyugati ember jön a falumba, a házamba, akkor ugyanígy gondolkodik rólam.
   Mindenesetre talán mások számára is tanulságos egy részlet Tamara lányom mai amszterdami leveléből:
   "Csak valahogy mindig ugy erzem magamat, (...) mintha valami ostorcsattogtato, szeleskalapos lovasnep lennenk. Vagy, hogy az egyeduli divat a kucsmas-bojtaros ruci lenne waldorf csizmaval nalunk. Ezek utan persze nem csoda, ha elmagyarazzak nyugaton a magyaroknak, hogy hogyan kell hasznalni a mikrot. Amugy is neha elkepedek azon, hogy mit kepzelnek egyesek nyugaton rolunk. A Rinze nevu haverunk pl. azt mondta, hogy erdekes, ahogy mi kinezunk, nem is igy kepzelte el a ciganyokat.
Mert hat magyarok vagyunk nem?"

Június 21. (péntek) Tegnap elfelejtettem ideírni, hogy Milos három hónapos. Negyed éves. Ebből az alkalomból ma vettem neki új matracot, hogy hamarosan átköltözhessen a kiságyba. Mert már nem nagyon fér el abban, amit Öcsikétől (a vejem) szereztem - ő meg egy fölszámolt csecsemőotthonból, nyilván azért, hogy valami műtárgyat hozzon létre belőle, vagy pörformáljon vele egy jó nagyot. De nem volt szerencséje, a művészet is szegényebb lesz, mert elhoztam.
   Van abban valami jó, ha valaki pont a tavasz előtti utolsó percekben születik. Így Milosban jóféle negyedévtudat is kialakulhat. (Bennem és Wanda lányomban fejlett koponyatudat alakult ki. Az nem olyan jó, mint egy negyedévtudat.)
   Dávid meg tegnap belépett a Greenpeace aktivistái közé. Nem irigylem a környezetszennyezőket, meg a mindenkori kormányt sem. Beérett valami. Amikor kicsi volt mászkáltunk itt a hegyen, tanítgattam neki, mit lehet megenni az erdei termések közül. Vitte a bogyókat az iskolába, és kapott is jó jegyeket. Volt egy jó nagy hátizsákom, amit indulás előtt teletömtünk étellel és itallal. Addig mutogattam neki, hogy a kirándulók mindent összeszemetelnek, addig mondogattam neki, hogy milyen borzalmasak az emberek, amíg hazafelé jövet elkezdte szedni a szemetet. Belepakolta a hátizsákba. Minden út után ki kellett mosnom, de azt hiszem, megérte.
   Ma voltam Kápéjénél -Kőrössi P. József a Noran Kiadó vezetője. Kicsit beszélgettünk. Mondtam, hogy kellene nekem valami ösztöndíj, mert kicsit unom, hogy folyamatosan a pénz után kell szaladgálnom. Nem mondom, hogy nem tudok szerezni, mert valami kis munka mindig van, de inkább írnék. Könyvet. Például regényt. Azt mondta, érti. Majd utána néz, hátha lesz valami pályázat.
   Aztán az ATV-be mentem, megcsináltuk a vasárnap esti műsort. Egészen jó hangulatban. (A választások előtti hónapokban Juszt volt az egyetlen, akivel kristálytisztán tudtuk, hogy az Orbán-Torgyán kormány meg fog bukni. Senki nem hitte el. Most abban értünk egyet, hogy jobboldal sokkal súlyosabb árat fizet majd a Medgyessy-ügy kirobbantásáért, mint a baloldaliak és a liberálisok. Nem véletlen, hogy kedden zárt ülés lesz a parlamentben.)
   Majdnem elfelejtettem: befelé menet fölvettem valakit, akivel kicsit összebarátkoztunk. Fafaragó, bútorkészítő, és itt építkezi Tahiban. Ígérte, hogy fölhív és ad nekem egy japán fűrészt. (Egyre jobban érik bennem, hogy sámli-manufaktúrát alapítok. A nőmnek máris fölajánlottam a lehetőséget, hogy a ház előtt árulhatja a munkáimat. Még húzódozik, pedig megpróbáltam azzal megnyerni, hogy egy szép nőtől előbb vesznek sámlit az utazók, mint egy ilyen lompos férfitól.)

Június 20. (csütörtök) Ma hajnalban keltem, hogy fölkészüljek az esti lapszemlére (Budapest Rádió, 22.00.) Délben vettük föl. Többször majdnem elaludtam és állandóan félrebeszéltem a melegtől. Hazafelé meg már direkt élveztem. Azt képzeltem az autóban, hogy szárazszaunában vagyok. Úgyis megfáztam. Ha nem halok meg hazáig, tán meg is gyógyulok.
A gyerek is nyűgös persze. Nem akar elaludni, nem akar hasra feküdni se. Igazából csak nézelődne, meg gügyögne egész nap. Aztán egyszercsak sírni kezd, nagyon álmosan, de nem akar elaludni, pláne hason. (Nem értem, miért találja viccesnek, ha a teniszlabda hangját utánzom a számmal. Ezen mindig nagyokat nevet. Egyáltalán honnan tudja, hogy én most viccelek, neki meg nevetni kell ezen? Hogyan lehet három hónapos korában valakinek humora?)
   Szegény mamácskája meg tikkadtan szomorkodik, mert hasznos munkát képtelen végezni, hiszen egész nap Milos mellett kell lenni. Ha elmozdul, néha öt percig is elvan egyedül, de aztán sírdogálni kezd. Néha nézegetheti a tévét dajkálás közben. (Persze mindig valami borzalmat talál. Ma is jó nagyot zokogott, mert gyerekműtéteket mutattak.)
   Azért elkészült az ebéddel is valahogy, mire hazaértem.
   Szegény kutyánk nagyon szenved. Nem elég a meleg, a feleségem tegnap hozott neki öt darab szép nagy csontot. Négyet be is falt. Jól elropogtatta őket, mert apró kavicshegyeket hány szerte a kertben. Aztán kicsit pihengél, liheg, fekszik a konyhaajtóban. Majd föláll és megeszi, amit kihányt.
   Liberális vagyok az állatokkal is, de nem könnyű megszeretni a kutyák étkezési szokásait. (Ennél persze borzalmasabb, hogy ha elmegyünk sétálni, a Duna partján állandóan arra kell figyelnem, meg ne egye az evezősök ürülékét. Pláne: ne hemperegjen bele a kakihalomba.)
   Most nagy nyugalom van. A kutya alszik, a feleségemtől elvettem Milost, hogy pihenjen egy kicsit. Belet ettem a kocsiba, addig ringattam, amíg ő is el nem aludt.
   Álmosodom.

   (Wotan a tegnapi naplójában megemlítette, hogy elvitte Amrikába a könyvemet és a repülőn el is olvasta. Nagyon kedves.)

Hócipőbe:
A választások elvesztését a legfényesebb vereségnek nevezte a Fidesz kongresszusán az elnökség beszámolója. A volt miniszterelnök elismételte, hogy szerinte most a nagytőke alakított kormányt hazánkban, az ország államformája tehát nem köztársaság, hanem részvénytársaság.

SLUTET!

Erről egy levélváltás az internetes újságírók levelezőfórumáról:

SLUTET! A vég! - áll a svéd újságok címlapján.
A mérkőzés után az öltözőben Söderström szövetségi kapitány állítólag a következő szavakkal fordult a játékosokhoz:
"Legközelebb hozzon magával mindenki egy szenegálit!"
;-)
Zsolt

Andrew_s megjegyzése:
És rögtön utána megkezdték az aláírásgyűjtést a gólok újraszámolása ügyében.


Botrányba fulladt a kisgazdapárt nagyválasztmányi ülése Gyálon, a Lakodalmas Házban. Torgyán József a törvénytelenség vádja ellenére az FKGP elnökének tekinti magát. Bernáth Varga Balázs - akit a kivonulók a gyáli erdőszélen választottak meg a párt élére - nem vállalja az elnökséget.

A hír

A kisgazdapárttal kapcsolatban egyetlen-egy figyelemre méltó hírt tudok elképzelni: "Miután egyhangúan elfogadták a napirendet és szavaztak mindenről, ahogy ilyenkor Európában szokás, érdemi tanácskozással kezdődött, majd jó hangulatú, építő vitával folytatódott a párt nagyválasztmányi ülése. Torgyán József rövid és lényegre törő beszédben beismerte hibáit és túlkapásait, bocsánatot kért mindenkitől, akit megbántott vagy tönkretett, majd ünnepélyesen bejelentette visszavonulását... Sokan megkönnyezték... stb.

A Ferihegyi repülőtéren hiába irtják ki a vadkendert, ismeretlenek állandóan újraültetik. Az ültetvény vámszabad területen fekszik, s csupán szúrópróba-szerűen ellenőrzik.

A ravasz kenderparaszt

Vagyis ma, amikor a terrorelhárítás a legkeményebb ellenőrzést követeli meg a repülőtereken, egyszerűen ásóval-kapával-palántával, netán kistraktorral be lehet sétálni a repülőtérre kendert termelni. Ha nem lenne ilyen szigorú ellenőrzés, heroin-labort is berendeznének valamelyik terminálon. Talán esténként locsolókannával is belopakodik a kendeparaszt. Persze az is lehet, hogy a derék termelő nem olvas újságot, nem értesült arról, hogy lebukott. Valaki lesse meg és mondja meg neki!

II. Erzsébet lovaggá ütötte Mick Jaggert. A gesztust sokan bírálják. Ugyan vitathatatlan a Rolling Stones frontembere jelentősége a rockzene területén, de kirívó életmódja miatt nem számít példaképnek. Az 59 éves veteránnak négy anyától hét gyermeke van.

Bulvárosiasodás

Én mást bírálok: a Magyar Hírlap Online kivételével szinte az egész sajtó elfelejtette, hogy a lovaggá ütöttek között van Harold Pinter is.

Pocakos (Elekes István) megjegyzése az interneten:
Ha megnézitek az (brit) Independent jelentését, ott - érdekes módon - előbb (!) van Pinter neve! majd jönnek a többiek..... és végül Sir Mick.
Ennyire "elbulvárosodott" lenne kis országunk és annak médiája?

az Independent híre:

"Pinter and Jagger on jubilee honours list"

Június 19. (szerda) Nem nagyon akarok írni Medgyessyről, meg erről az ügyről. Azért kíváncsi vagyok, megkérdezték-e Orbán Viktort, mielőtt kirobbantották. És ha igen, most mit szól: megint az SZDSZ nyer. Mert csak ők követelték egy évtizeden át, hogy hozzák nyilvánosságra a III/III-as listát. Ez azt mutatja: nem nagyon félnek tőle. Amennyiben igaz, hogy az MSZP az útódpárt, csupa volt MSZMP-tagból áll, akkor nekik sincs miért tartaniuk, hiszen őket nem szervezhették be. Kik buknak majd le nagy számban? HAJRÁ MAGYARORSZÁG!
   Amennyiben Medgyessyt el lehet ítélni azért, mert kémelhárító volt, az utódja, az aki most ugyanolyan poszton ül, mint ő akkoriban, már csomagolhat is. Hülye, ha nem lép ki azonnal. Meg az összes katonatiszt, főhivatalnok… lehet hazamenni.
   Pontosan az következett be, amitől évek óta félünk: jönnek az ellopott, eldugott, kicsit hamisított dokumetumok.
   Azon is el kell gondolkozni, hogy meddig mehet el egy olyan lap, mint a Magyar Nemzet. Most minden határon túllépett. Eddig a legszebb húzás az volt, amikor elküldtek egy fényképészt, hogy vegye le Kuncze villáját a Balatonon. A ház viskónak bizonyult. Sebaj: a harmadik szomszéd háza jó nagynak, jó drágának látszott, inkább azt fényképezték le.
   Más, fontosabb: ma reggel is furcsa zajra ébredtem. Egy madár volt a lakásban. Veréb. A kéményen át jött be. Amióta gázzal fűtök, állandóan beleesnek. Főleg azok a fiatal madárkák, akik most tanulnak röpülni. Eltartott pár percig, mire kivezettem, mert persze hol az ablaknak, hol a szúnyoghálónak röpült szegény.
   Jut eszembe: valamelyik éjszaka egy bogár mászkált a hálószobánkban. A feleségem nem kedveli őket a lakásban. Ha csak bír, rávesz arra, hogy fogjam meg a morzsaporszívómmal, és vigyem ki a rovarokat. Pedig mindig próbálkozom, hogy az ártalmatlanságukat bizonyítsam. De most fölhívta a figyelmemet, hogy átlátszó a trükköm: kellemes érzetet keltő, vicces módon futrinkának minősítek minden szárnyas jószágot. De ezzel már nem tudom becsapni. (Most jön a "nünüke")

Június 18. (kedd) Nem szúrták meg a gyerekemet, mert amint szép rendesen összeszedve magunkat a kocsival kihajtottam volna a kertből nagy durranással kipukkadt a bal első gumi. Ez utunk végét jelentette. Hírtelen elhatározásból szerencsére még visszagurultam a kertbe, mert különben a frissen kátrányozott és kavicsozott aszfalton kellett volna szerelni. Ez még az árnyékban is iszonyatos volt. Tulajdonképpen nem nagy dolog egy kereket leszedni. Kivéve, ha a legutóbbi gumis úgy rátekerte a csavarokat, hogy egyszerűen képtelenség közönséges célszerszámmal megmozdítani őket. Fél óra után már ugráltam a kerékkulcson, de még az én meglehetős tömegemnek sem engedelmeskedett. Aztán egy vas csővel győztem.
Persze még el kellett menni Szentendrére, persze nem találtam meg elsőre a gumist, ahova az itthoni autószerelő irányított. Még jó, hogy volt itthon két teljesen új gumi, mert iszonyú összegbe került volna ez a kis pukkanás. (Legutóbb huszonhétezerre jött ki egy defekt.) Persze visszafelé költöttem abból, ami megmaradt, bementem egy bioboltba, ahol összevásároltam mindent, amit megláttam. Végre van itthon tökmagolaj, szárított, vagyis aszalt őszibarack, aszalt szilva, kecskesajt, mézeshalva, savanyított fokhagyma, levendulaszappan, szeletelt olajbogyó. Eredetileg maniókasűrítményt akartam venni, ami pont olyan mint a méz, csak nem árt. Wanda lányom azt eszi cukor helyett, mert arra allergiás. Persze nem volt.
   Aztán átmentem az áruházba, ahol sikerült tökmagos- és szezámmagos zsömlét beszereznem, valamint cseresznyét és őszibarackot a feleségemnek. Onnan már csak a gazdaboltba kellett eljutnom, ahol pajzstetűirtót vásároltam a nőmnek, mert a trombitafolyondáron bizony megjelentek. Majdnem vettem két gyönyörű sámlit is, de nagyon fegyelmezetten visszafogtam magam.
   Megdöbbentő módon vonzódom a sámlikhoz. (Meg a pléhbögrékhez.) Nem tudok úgy elmenni egy ilyen kis ülőalkalmatosság mellett, hogy ne okozzon komoly veszteségérzetet, ha nem lehet az enyém. Már erősen gondolkozom, hogy a műtermemet (istálló) átalakítom egy pici sámliműhellyé. Ez a kettő például biztosan nem hagy majd nyugodni, pedig nagyon drágák. Az egyik nagyobb, mint a másik, szépen faragottak, mégis egyszerűek. Pont arra alkalmasak, hogy a papa meg a kicsi fia együtt üldögéljenek rajtuk este az ámbituson és nézegessék a csillagokat.

Június 17. (hétfő) Ma úgy ébredtem, ahogy egy rémálomból szokás: elviselhetetlen robajjal leszakadt egy polc. Nagyon szellemesen kitaláltam, hogy az ajtók fölé szép polcokat teszek. Ez nem csak praktikus és szép, hasznos is, hiszen rájuk fér egy csomó könyv, például. Amikor a padlót csiszoltam erre a polcra nagyon sok könyvet tettem. Például lexikonokat, az összes zenei- és méhészeti szakkönyvemet, egy csomó folyóiratot. Ez két hónapja volt, a szögek, illetve a fal eddig bírta. Bármelyikünkre rázuhanhatott volna, beleértve természetesen Milost is, és aligha hiszem, hogy ép elmével viseltük volna azt is, ha valami csoda folytán csak kicsi sérülésekkel éli túl. Most rettegek, mindent átnézek, hogy hol hibáztam, hol gyöngék a rögzítések, azonnal sürgős lett minden olyan munka, ami a biztonságot szolgálja.
   Nagyanyám azt mondaná, ha élne, hogy Isten üzent, figyelmeztetett: valamelyikünk nézzen mélyen a lelkébe.
   Ismeretlen okból a feleségem egy szót sem szólt, pedig talán együttlétünk óta először akkor is igaza lett volna, ha jól fölpofoz és még belém is rúg.
   Elsiettünk a védőnőhöz. Milos már öt kiló és húsz deka. (Az utóbbi pár napban látványosan fejlődik: fekvőtámaszokat végez, nevetgél és gügyög - sőt válaszol a hangokra. Nem tudok elképzelni ennél kedvesebb korszakot.)
   Amúgy a napom megint olvasással telt. Először befejeztem a terasz.hu Nő(m) a tavaszban pályázatának zsűrizését, aztán nekiálltam Zilahy Péter zseniális könyve Az utolsó ablakzsiráf e-book-változatának. Nagyon jó vele dolgozni, bár kicsit macerás, mert tele van hivatkozásokkal. Sőt előkészítettem A MÁTÉ ÍRÁSA SZERINT VALÓ SZENT EVANGYÉLIOM szerkesztését is.
   Most éjjel két óra van, még kicsit kimegyek csillagokat vizsgálni, aztán lefekszem, mert holnap rutinvizsgálatra megyünk a Margit Kórházba. (Megint megszúrják majd Milos fejét, és én megint majdnem elájulok.)

Június 16. (vasárnapló) Ezek itt Andrassew Milos Fülöp első nevetős képei.(Az első nem is.) És a lábai a tenyeremben.

Ehhez képest meggyilkolta a feleségét egy thaiföldi férfi, hogy nyugodtan nézhesse a labdarúgó világbajnokságot.
Drótkerítéssel veszik körül Izraelt.
Teknősöket mészárolnak Mexikóban: az elfogott állatokat elevenen belezik ki, vagy főzik meg. Páncéljukból csizmát és pénztárcákat készítenek, húsukból teknőslevest.
Pekingben egy internet-kávézóban, tűzvész áldozata lett huszonnégy fiatal ember.
Valaki horogkeresztet festett a sárbogárdi zsidó temetőben.
Medgyessy szerint a megemlékezéseket méltatlan incidensek kísérik.
És így tovább.
De legalább a pápa a 462. szentet is szentté avatta. (Pio atyát.)

Június 15. (szombat) Ma az egész napom olvasással telt. Kelés: fél hétkor, fél tizenegyig babakocsitologatásos olvasás az ámbituson. Aztán meccs-hátteres, de azt se tudom, kik játszottak. Mindig csak a gólokra nézek oda - így persze csak ismétlésben láthatom mindet. Aztán megint egy kis kerti olvasás. Aztán megjött Bogi, a feleségem barátnője, aztán megjött az idősebbik testvérem és a sógornőm. Hoztak krémestféléket meg egy nagyon szép és praktikus babatáskát. Kicsit fényképezkedtünk. Aztán sajnos hamar elmentek. Aztán a feleségem ment el Bogival, Anikó barátnője színielőadására. Én meg tologatva olvastam a tavaszi nőkről, aztán Milos elaludt. Nem nagyon lehetne kibírni, ha nem lennének egészen jók is a novellák között. Órákig fogok gondolkodni azon, hogy kit jelöljek díjra, és a végén még erősen furdal majd a lelkiismeret is. Most szólt haza a feleségem, hogy kilenckor indul, mert megvárja Anikót. Mindjárt fölsír a gyerek, már előkészítettem a tejet meg a pelenkát, még el kell döntenem, hogy megfürdessem-e egyedül. (Nem szeretem, pláne ilyen melegben, ha fürdés nélkül alszik el este. Csak egyszer-kétszer fordult elő, ha már annyira álmos volt, hogy nem volt szívünk fölébreszteni.)
   Mindegy, amíg el nem kezd mocorogni, megpróbálok olvasgatni egy kicsit. Már csak harminc történet van hátra.

Június 14. (péntek) Megint sűrűre sikerült ez a nap. Délelőtt bementem a Karton Galériába, hogy megbeszéljük a Magyar Virtuális Karikatúra Múzeummal kapcsolatos teendőket. Jól haladunk, remélem július végén már látható is lesz valami.
   Teljesen értelmetlen akkor a nyilvánosság elé lépni, amikor már minden készen van. Sőt, akkor tulajdonképpen sohase léphetnénk, hiszen ez is egy olyan hely lesz az interneten, ami soha nem készül el. Lesznek majd nagy viták, hogy miért pont azt tesszük föl, és azt meg miért nem, miért a mi ízlésünk érvényesül… De hát az internet olyan terület, ahol mindenki érvényesítheti a saját ízlését, hiszen bármikor indíthat egy másik oldalt, galériát, múzeumot… Már a Magyar Elektronikus Könyvtár építése közben is jöttek támadások. Döbrentei Kornélnak súgott valaki Erdélyből, hogy nem elégedett azokkal a nevekkel, akik a könyvtárba kerülnek, mert ugye miért pont azok. A Napi Magyarországban dörgedelmeskedett. Meglepetésemre közölték a válaszomat, amelyben kifejtettem, hogy amíg a saját erőnkből, a saját időnkből magunk írogatjuk be a költők műveit, addig mi döntjük el, hogy mi kerül be. Akinek ez nem tetszik, az üljön le, írja be a saját kedvenceit, mi pedig majd azt is föltesszük a könyvtár "polcaira".
   Hamarosan elkészül a dizájn, sőt kiválasztottuk az első képregényt is, hiszen az is lesz a virtuális múzeumban.
   (Végre átadtam Császár Tamásnak a vele készült interjú piszkozatát. Hihetetlen, mit össze nem piszmogtam vele. Pedig nagyon jó, nagyon érdekes szöveg. Talán egyszer majd meg is jelenik.)
   Ma megjelent a Kritikában Az első window(s)zsiráf, amit Zilahy Péter Az utolsó ablakzsiráf című könyvének multimédiás változatásról írtam - olvasható az andrassew.hu-ról is.
   A galériából az ATV-be mentem. A dolgok úgy alakultak, hogy pár Sajtóklub Extra műsort megint együtt készítünk Juszttal, Selmeczivel és Beregivel.
   Nem nagyon értem, mit keresek ebben a műsorban. Bár ez nem meglepő, mert ritkán fordul elő, hogy értem, mit keresek éppen ott, ahol vagyok.

Június 13. (csütörtök) Valahogy úgy jött ki, hogy a mai napom gyerektologatással telt. Tán négy óra is lehetett, amikor éjjel lefeküdtem - bár előtte éjfélkor ébredtem -, aztán fél nyolckor jelezte a feleségem, hogy most már aludna egy kicsit. Fölkeltem, betettem Milost a babakocsiba, ahol azonnal el is aludt. Ez eddig nagyon jó, csak az a baj, hogy nem lehet vele megállni. Nagyjából egy perce van az embernek arra, hogy például vécére menjen, kávét kotyvasszon, előkeressen olvasni valót. Mert egy perc után mocorogni, két perc után sírdogálni kezd a gyerek, nagyjából három perc után ez már nagyon kockázatos: vagyis gyakorlatilag folyamatosan mozgatni kell a kocsit.
   Ez fürgeségre szoktat. Egy perc nagyjából arra elég, hogy vizet eresszek a melegítő pohárkámba, beállítsam a mikrót - valamiért nincs benne lámpa, tehát nem látom, ha forr a víz -, és máris lebbenek kifelé a konyhaajtón. Az a szerencse, hogy a ház eleje egy ámbitus - oszlopos tornác -, több mint húsz méter hosszú, ahol akár esős időben is kényelmesen lehet babakocsit tologatni. És nem is olyan verő a fény, mint a kertben. Kis tologatás aztán vissza, kávét és a forró vizet a kis piros pléhbögrémbe, keverés, cigi… és hopp, már kinn is vagyok tologatni.
   Én mindig két kávét iszom, gyorsan, egymás után.
   Úgy fél óra után azért elunja az ember. Végignézem a híreket a WAP-on. (Jut eszembe, már ott tartunk, hogy ezt a naplót is olvashatom a telefonomon. Van ebben valami rémisztő.)
   Ez fél óra - de akkor már az engem egyáltalán nem érdeklő híreket is kívülről tudom. (Sajnos itt vidéken az újság csak délben jön, ezért rá vagyok utalva a WAP-ra. De nem is bánom, hogy rászoktam, mert nagyon jó dolog.)
A következő fél órában már annyira meleg volt, hogy elhatároztam, a mackónadrágom helyett rövidet veszek, sőt a trikómat is levetem. A nadrágváltás szintidőn belül sikerült.
   A gyerek szépen aludt, tehát elkezdtem unatkozni. Szerencsére éjszaka áttöltöttem a Pocket PC-re az összes olvasnivalót - tíz kötetnyi könyv - köztük a NŐ(M) A TAVASZBAN (terasz.hu) irodalmi pályázat minden novelláját. Nyolcvanhét történet (550 KB), ami nem kevés, pláne, hogy vasárnap már tudnom kell, kiket ajánlok díjazásra. Kukorelly a másik zsűritag, meg persze Onagy. Ez kegyetlen dolog: mindet el kell olvasni. Akkor is, ha esetleg rosszul indul a történet, mert egy nagyon jó elbeszélés is kijöhet egy gyatra kezdésből.
   Megállapítást nyert: babatologatás közben nagyon jól lehet zsűrizni.
   Persze be kell vallani, hogy nagy élvezettel olvasom a novellákat. Még egyetlen olvashatatlannal sem találkoztam. A döntő többség azonnal közöltető. Fogalmam sincs, kik írják ezeket, de nagyon sok a tehetséges író köztük. Ez meg azért baj, mert nehéz lesz választani.
   Olvasgatással elvoltam fél tizenegyig. Akkor aztán ébredezni kezdett Milos is meg a mamája is, hiszen lejárt a három óra, ami két etetés között rendszerint eltelik. (Azért még délután is tologattam egy keveset, amíg a mamácskája kertészkedett. Aztán meg én kertészkedtem. Ez most abból állt, hogy levertem egy csomó karót, mert a paradicsomok már kezdenek elfeküdni.) Nemsokára megehetjük a karalábét.
   Este locsoltam is. Ez nem érdemelne szót, de a végén nagyon mulatságos volt, mert leejtettem a locsolócső végét, és a vízsugár halálos pontossággal találta meg az utat a gatyám résén át a fenekembe. Csak hülye filmekben van ilyen. Annyira röhögtem, hogy alig bírtam elzárni a csapot. (Utoljára egy éve jártam így, amikor a kertben a sámlimon ülve faragtam és fúrtam valamit. A fúró beszorult a fába, kiugrott a kezemből. Finoman szólva lágyékon csapott. Ettől hanyatt estem a sámliról. De akkor se az amúgy erős fájdalomtól nem tudtam fölállni, hanem a röhögéstől.)

Június 12. (szerda) Megint mindjárt éjfél, mint tegnap, de ma nem utaztam akkorát, mint Pécs oda-vissza, hanem valamikor hétóra körül lepihentünk a baba mellé - mert szelek bántották - aztán jól elaludtam. Arra még emlékszem, hogy bár még messze volt az etetési idő, Milos valahogy bekaparintotta a feleségem tenyerét, és nagyon viccesen rági-szopni kezdte - alig lehetett letépni róla. Vélhető, hogy ez a szopóerő olyan nagy, hogy akár föl is lehetne emelni vele, de persze nem próbáljuk ki.
   Még arra emlékszem a napból, hogy jártam a városban, a Hewlett-Packardnál tárgyaltunk. Jó hír, folytathatjuk az e-book kiadást. Azért torpant meg, mert - mint ismeretes - egyesült a HP és a Compaq - ezért tisztázni kellett az új viszonyokat. Eddig tartott. Talán a jövő héten már meg is jelenhet a következő könyv a http://www.hp.hu/ebook oldalon. Aztán a külsőt is átalakítjuk és talán teljesen önállóvá válik az oldal. Példátlanul sok könyvet kaptam kiadásra. Ezek többnyire fiatal írók művei. Ugyanakkor remélem egyre több klasszikus könyvet is megjelentethetünk. (Tanultam abból, hogy az első héten Mikszáth Beszélő köntösét 1300-an töltötték le.)
   Amúgy a délután fönnmaradó része gyerektologatással telt. Aztán pelenkázás idején megnéztünk néhány mutatványt: milyen gyönyörűen nyomja ki magát, milyen magasra emeli a fejét. Amúgy egyre érdeklődőbb, néha már öt percre is csöndben van, ha valami leköti a figyelmét. A legérdekesebb az, hogy kiköveteli magának a legjobb megfigyelő helyet: folyamatosan a vállamon kell tartanom és cipelnem. Talán, mert onnan lát a legjobban. Ha le merek ülni, azonnal sivalkodásba kezd. Nem is tudja, mennyire igaza van.

Június 11. (kedd) Most értem haza Pécsről, ezzel vége is a Könyvhétnek. Jó hosszú út volt, de kellemes, mert jókat beszélgettünk Halda Alizzal és Kőrössivel. Persze azt hittem, hogy szétázunk, az autót lefújja az útról a szél, de mire odaértünk kirittyent az idő. Csatlakozott hozzánk Csordás Gábor is. Ő otthon volt, de nem láttam, hogy igazán megbecsülnék abban a városban. Ez nem neki kár. A Jelenkorral, a kiadóval is igazi rangot adott Pécsnek.
   Maga az esemény, hogy ki kellett ülnünk a Főtér színpadára, kínosnak ígérkezett, de aztán nem lett annyira. Még egy kis közönség is volt. Nem mintha nagy hatással lettünk volna rájuk, mert könyvet nem nagyon vettek. Legalábbis addig, amíg ott voltunk.
   Viszont találkoztam Kirády Attilával, régi kedves munkatársammal, akivel a Színes Vasárnapnál, aztán egy darabig a Népszavánál is együtt dolgoztunk. Nem sok emberrel szerettem lappot készíteni, ő volt az egyik. Most a kukacos tévében szerkesztő. Kicsit nosztalgiáztunk.
   Aztán indultunk haza. Szentendrén még beugrottam a kínaiba, hogy valamivel megetessem a feleségemet, aki itt raboskodott egyedül, amíg én kujtorogtam.

Június 10. (hétfő) Ma azt tudatták velem National Geographic adóján, hogy bizony ősöm - a kis habilis - dögevő volt. Megeszegette, amit a hiénák meg a keselyűk hagytak. Mutattak is perdöntő bizonyítékokat. Tehát olyan néger dögevők leszármazottai vagyunk, akik valahogy kifehéredtek. Nem lehet ezzel könnyen megbarátkozni, ha az embert fajtagyűlöletre és - meglepő módon ugyanakkor - önimádatra nevelték. Mit mondanak ilyenkor azok, akik még mindig ott tartanak, hogy Darwint ki kellene tiltani a tananyagból, mert ellene mond a Bibliának.
   Most olvastam, hogy vannak olyan hírek, amelyek szerint a pápa augusztusban lemond. Nagyon jó lenne, ha néger pápát választanának. Mindjárt látni lehetne, kik az álkeresztények. Vagy csak olyanok, akiknek fogalmuk sincs miket beszélt Jézus, meg például a helytartója, szegény II. János Pál. (Engem mindig meglep, hogy miközben az egyház feje teljesen normális, szinte minden szavával egyet lehet érteni, az egyház teste olyan, mintha a fejét levágták volna, de csudamódon tovább beszélne. Nem hallottam még például a mostanában buzgón politizáló magyar katolikus püspököktől, hogy szóltak volna Orbán Viktornak: az egyház ellenzi a halálbüntetést.)
   Azt is mondták a tévében, hogy az ember gyereke olyan nagy aggyal születik, amekkorával még éppen csak hogy ki lehet bújni egy mamából. Ezért aztán a terhesség még szinte egy éven át már a napvilágon folytatódik, hiszen a hatalmas - de még nem kész - agy miatt olyan gyöngécske a test. (Mindenesetre Milos elképesztő volt, ahogy bújt ki, és persze a picike szőrös kis fejebúbját láttam meg először. És olyan sokáig volt a szülőcsatornában, hogy egészen cső alakú lett a koponyája. (Erről is láttam egy filmet: valami dél-amerikai múmiákat vizsgáltak. Az egyik gyerek abba halt bele, hogy divatosra, hosszúkásra nyomorították a koponyáját. Ez ezer éve volt. Csodálom, hogy ez a hülyeség ideiglenesen kiment a divatból.) Wanda kivételével minden gyerekem feje különös formájú volt az első hetekben. Tamaráé kókuszdió-szerű, Dávidé meg vékony volt, az öcsém pengefejűnek mondta. Aztán kikupálódtak.
   Ebben az utóterhességben vannak nagy örömök. A legnagyobb ajándék egy kis kaki. Igazából nem nagyon értem, hogy az a teljesen puha állagú dolog miért nem jön ki akár naponta többször a gyerekből. Sőt a gyerek bélmozgásai szemmel láthatóan eléggé erős fájdalmat okoznak. Kifejezetten hisztérikusan sír. (Amitől persze az anyja is, és ez így nem valami vidám látvány és hallvány.) De az egyszerű széljárás is szinte elviselhetetlen szenvedést okoz neki. (És mekkora öröm a családnak, ha jó nagyokat pukkant!)
   Nem jövök rá, hogy a Teremtő miért okoz ilyen szenvedést a kisgyerekeknek. Mert, hogy az éhségtől ordít, az rendben van. Ráadásul jó magas, fölötte kellemetlen hangon, hogy ne is tudjam figyelmen kívül hagyni: adjak neki enni, űzzem hozzá az anyját, aki szegény önjáró bödönhangyaként áll szíves rendelkezésére éjjel és nappal. De az állandó hasfájtatásnak nem találom az értelmét.
   Bár ami azt illeti, a Teremtő a saját gyerekét is hagyta megkínozni.

Június 9. (vasárnapló) (azoknak, akik hiányolják, hogy szó legyen itt az irodalomról is)
   Bodor Béla elküldte, azt az írását, amelyet a Műcsarnokban olvasott föl június ötödikén, a könyvbemutatón. (PEREMKIRÁLY ANGYALAI) Amit ír, az szinte teljesen megfelel annak, amit én gondolnék, ha folyamatosan foglalkoznék öngondolással, magam, vagyis a munkáim kanonizálásával. Egyszer arra gondoltam - mert azért néha gondolok -, hogy én tulajdonképpen irrealista vagyok. Béla írja: "Ezek lényege a rövidség, a képkivágás elcsúsztatása, a redukált világ, helyenként az újbarbárság kellékeivel, az emberek közti kapcsolatok lecsupaszítottsága, a helyzetek drámaisága, és a végkifejlet elvágása, elmosása." A lecsupaszítottság és a fölfokozott drámaiság arra kell nekem, minden az irrealitásig fokozódjon, aztán mellébeszélés nélkül üssön az, amit a történet végén mondok - vagy mondani karok. A végkifejletet pedig azért vágom el, mert hajlamos lennék arra, hogy a szürreálisba emelkedjem - ha ugyan ez emelkedés -, de nem akarok. Abban az értelemben reális maradok, hogy az írásaimban minden földi. De mivel hajlamos vagyok az ellebegésre, mégsem teszem meg, csak majdnem, ez elég ahhoz, hogy az a sok földiség irrálissá váljon.
   Aki ezt mind megértette, értesítsen: ivan@andrassew.hu
   Mert ebben igazából az a hamis, hogy fogalmam sincs, hogyan írok. Halvány elképzelésem sincs arról, hogy miért keletkeznek bennem a kezdőmondatok, hogyan és miért alakulnak olyan szöveggé, amelyek aztán olvashatók a nevem alatt. Tehát hamisság lenne beszámolni eszmei mondanivalóról, arról, hogy a költő (én) mit is akart mondani az emberiségnek. Nem is akartam mondani, hanem kénytelen voltam, mert bele is őrülnék, ha nem írhatnám le. (Ez se igaz, mert ha mondjuk, bezárnának és elvennének tőlem minden írószerszámot, akkor a fejemben építenék történeteket. És időm jelentős részét azzal múlatnám, hogy ezeket megpróbálom megjegyezni. Hátha egyszer kiszabadulok.)
   Bár most, hogy ezt elolvastam, az is lehet, hogy az írás arra való, hogy az ember kiszabaduljon magából. Az "ihlet", ez az utálatos szó meg talán azt jeleni, hogy a lélek megtelik. És ha nem jöhet ki belőle valami, lélekhez méltó dolog, akkor meg is pukkad. Ez is hülyeség, mert nem megpukkadna, hanem elsorvadna, de ez a "megpukkadó lélek" jobban hangzik.
   Csak, hogy mindenki értse, miért fontos, amit Béla írt, azoknak, akik nem ismernék a költészetét, ide jegyzek egyet a kedvenceim közül:

Szülőszoba-rag

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen   oá
hanemakkó

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen   oá
hanemakkó

melegvízbő hidegvízbe
durregyjobbró durregybalró
monddszépen   oá
hanemakkó

hidegvízbő   oá
azémondom

Június 8. (szombat) Jó nap volt, de le is pukkantam. Alig vánszorog a kezem, annyira elfáradtam. Igazán jó hangulatban üldögélünk Csordás Gáborral a Vörösmarty téren. Az egyik sátor előtt az összes könyvemet megvették, és dedikálnom is kellett őket, a másiknál is nagyon jól fogytak. De a legjobb az, hogy miközben az iszonyatos tömegben kell nagy nyilvánosság előtt üldögélni, miközben megbámulnak, mutogatnak, lefényképeznek, olyan emberek is odajönnek, akik bizonyára szeretetből teszik. Például azért, mert jó hosszú ideje értelmes dolgokról beszélgetünk az interneten. Még akkor is jók ezek a találkozások, ha kicsit zavart vagyok.
   Lett egy csomó jó könyvem. Jónás Tamás, aki vel először találkoztam személyesen, noha már megjelentettem egy e-bookot tőle, megkaptam a Bánom, hogy szolgád voltam című novelláskötetét - és "szereztem" hozzá egy verseset is: Bentlakás. Balla Demeter megajándékozott Az öreg című gyönyörű képeskönyvével. Selmeczi Tibortól megkaptam a Férj fakanállal című szórakoztató szakácskönyvét. Hegyi Zsolt megajándékozott a csodálatos Szécsi Magda Töredéklét című kötetével. Schäffer Erzsébettől pedig mindjárt kettőt is kaptam: a Pipacsvirágomat és a Bodobácsot.
   Vele beszélgettem is egy kicsit. Azelőtt nem találkoztunk, csak a fényképe meg az írásai alapján gondoltam hogy jó ember, de nem tudhattam, hogy ennyire.
   Találkoztam Trunkóval, Rózsa Péterrel - két gyönyörű gyereket tolt. Gálvölgyi is megállt előttem, rejtjelesen távpuszizott. Ő régebben megkért, hogy dolgozzam a tévékabaréjában. Nagyon szeretem, az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb színésznek tartom, de mégsem dolgozom vele. Sose mondtam meg neki, hogy miért. Történt, hogy az első megbeszélésre elmentem. Tél volt - ez fontos, mert mindannyian rendes téli cipőben jártunk. Máig nem tudom miért, egyszercsak elkezdett arról beszélni, hogy ő egyáltalán nem bízik a szandálos emberekben. Én meg éppen az előző nyáron világosodtam meg, hogy micsoda marha ember vagyok, egész nyáron zárt (fekete!) edzőcipőben járok, mert ez illik a későkamasz macsó mivoltomhoz. Ha nem kenném folyamatosan vegyszerekkel a bőrömet, csiperkehegyek nőnének az ujjaim között. Vettem egy szandált. És jó vala! Egész nyáron boldog voltam. Sőt, az akkori szomszédomtól, Martoni Viktortól elirigyeltem, hogy ő télen is szandálban jár. De ezt azért nem bírtam. Elhatároztam, hogy tavasztól őszig soha a büdös - immár nem annyira - életben nem járok többé cipőben. Amikor Gálvölgyi a kalapban vezetőkhöz hasonlította a szandálosokat, arra gondoltam, hogy én Viktorban akkor is bíztam, amikor még edzőcipőben jártam. (Pedig van szakálla, de nincs bajusza, ami számomra elképzelhetetlen viselet, és noha zseniális fejlesztő, jobban szereti a Macintosht, mint a PC-t.) Viszont, ha Gálvölgyi nem bízik Viktorban, aki legalább olyan jó a szakmájában, mint ő a magáéban, akkor nem dolgozhatok vele. Akkor sem, ha megalkuvó cselből, hogy ne bántsam a mit tudom én milyen érzékét, a találkozásainkra jó szaros, lepödört szárú gumicsizmában megyek.
   Ilyen piciken múlnak a dolgok.
   Odajöttek gyerekkori barátaim, például Elmer, és Bass Jancu, akit negyven éve nem láttam. Meg egy úr, aki valaha apámmal dolgozott együtt. Kérte, hogy nézzek utána, megvannak-e azok a filmek, amelyeket Németországban készítettek a hatvanas években Garmisch-Partenkirchenben, ahol motorversenyzőként jeleskedett egy kiváló Danuviával. (Sokat hallottam arról a túraversenyről, mert az én apukám ott táncolt Gina Lollobrigidával, aki akkoriban a világ legszebb nője volt. Na jó: az egyik legszebb.) Talán Milán öcsémnél megvannak azok a nyolcmilliméteres filmek. Holnap jön, majd megkérdezem.
   Meg egy szerencsétlen kokárdás-címeresjelvényes távoli rokonom is odajött. Azt kérdezte, miért nem írok olyan jó könyveket, mint Lovas meg Bayer, lám: százak várnak dedikálásra. Mondtam, hogy azért, mert nem szeretném öngyilkosként vagy elmegyógyintézetben végezni. Nem értette. De a felesége karon fogta és elrángatta, mielőtt megmagyarázhattam volna.

   Végre itthon van a kicsi fiam meg a mamácskája. Nem mintha sokat lettünk volna együtt, mert valahogy nagyon fáradtkák. Milos a fürdetés után azonnal elájult, a feleségem meg nézegette egy darabig a Heti hetest, de nem volt annyira vicces, hogy ébren is tartsa. Le kellett fektetnem, nehogy ültében aludva meggémberedjen a nyaka.
   De most magam is lepihenek, mielőtt ültömben ráalszom a gépre.

Június 7. (péntek) Tegnap még szerettem ezt az esős időt, de mára már átjárt a hideg pára, kicsit meg is áztam. Már nem jó ez így. És egyre egyedülebb is vagyok. Nem is bírok ránézni a gyerekem kicsi ágyára. Nem baj, holnap, jó hajnalban megyek értük.
   Ma persze a városban voltam, az Írók Boltjában. Kicsit elüldögéltünk Csordás Gáborral. Aztán hátrabújtunk cigizni meg kávézni, aztán megint előbújtunk. Amúgy is rajtakaptam: Liszt Ferenc térrel szemben valami látványpékségben ennivalót vásárolt. Aztán én is. És vettünk kakaót is. Jól megreggeliztünk. Délután háromkor. Rá kellett döbbennem, hogy a költők is vesznek magukhoz étket. Amúgy ennek a könyvhétnek az a hozadéka, hogy megszerettem Csordás Gábort. Ritka jó ember. Kell szereznem neki egy macit, mert láttam a szemén, hogy elirigyelte az enyémet, amelyik a zsebemből kandikál. Nem is csodálom: ilyen szerencsétlent még sose láttam.
  Ja, és a verseskönyve nagyon jó. Az a címe, hogy

  A "javítások" át van húzva. Tizennyolc éven át írogatta. Az olyan sok, hogy meg is halhatott volna közben. Na jó, én is nyolc évig piszkálgattam az enyémet.
   Onagyot is elütötte tegnapelőtt az autó. Pont egy perccel azután, hogy elváltunk. A Hősök terénél. Szerencsére nem lett baja. Remélem, nem is jön ki semmi lappangó. Kár lenne érte.
   Kőrössi azt állítja, hogy jól fogy a könyvem. Nem lehet neki mindig mindent elhinni, mert erdélyi. Az erdélyieknek különleges érzékük van a szeretetteljes, tapintatos, vigasztaló hazudozáshoz. Például ha egy erdélyi azt mondja, hogy tegnap, amikor nagyon rossz kedved volt, egész nap hívott, és nyilvánvaló, hogy nem hívott, mert ott ültél reggeltől estig a telefon mellett, akkor az csak azt jelenti, hogy szeret, sokat gondolt rád, és nagyon sajnálja, hogy nem volt ideje… Kőrössi napsütésben sose mondana olyat, hogy jól megy a könyvem. Mert egy kiadó ilyet nem mond. A kiadó aggódik.
   Különben nem is olyan rossz dolog írónak lenni. Odajönnek kedves emberek, érdeklődnek, sokszor le kell írni a nevemet, valamiért kedvük telik abban, ha összefirkálom a szép könyvet.
   Vannak nagyon érdekes gyűjtők. Például Németh Andor, aki mindig egy szatyornyi könyvvel érkezik, és nem is az újat, hanem a régebbieket dedikáltatja velem. Már arra is gondoltam, hogy biztos szegény ember, antikváriumokban gyűjti össze a könyveket, és illene adni neki mindig az újból. Mert megérdemli. Aztán van egy fiú, aki állandóan körbe jár, mindenkivel dedikáltatja a jókora füzetét. Könyvet még nem láttam nála, de akkor is szeretetre méltó.
   Fázom.

Levelekből:

hali,

hosszú lett a naplód, vagy az időm rövid...eltettem
későbbre :-)

de átfutva, TGM-hez: Erdélyben a kókuszreszelék olyan különleges
szubjektum volt...tudod, az AMO szappan többször cserélt gazdát,
mint (le)fizető hálálkodó-eszköz, párom szülinapjára szerezni
egy literes kólát vagy édesanyjának kókuszreszeléket nem volt
mindennapi feladat, mert hoztak a ,,magyarok'' Kajla nugátot,
és kávét, volt Piros Arany és szappan (Zöld Alma ritkábban,
Nivea még ritkábban, bár a dög Lipovan-nénak az sem volt elég
az útlevélosztályon), nade kanyar vissza, szóval, a kókuszreszelék
egzotikuma visszavillant nekem is, így jobban megértem TGM-et,
vagy nekem is lélekbúvárra van szükségem :-)

kz

Június 6. (csütörtök) Volt a tévében, hogy újjá építik a mosztári hidat. Ha készen lesz, elmegyek. Meg kell nézzem mégegyszer, hogy megnyugodjon a lelkem.

(Hócipőbe) Egy hívő kezdeményezésére misét tartottak az Orbán családért a Szt. István bazilikában.

Imára!

   Ez ugyanaz a templom, amelyikben - ha jól emlékszem - 1998-ban állítólag egy vitrinben ki volt függesztve a keresztényi szellemű liberális százak halállistája. Nem láttam, csak valaki értesített, hogy nagyon irigyel, mert bezzeg én rajta vagyok, ő meg sajnos nem. Akkor elmentem a Bazilikába. Nem azért, hogy megnézzem a listát, mert azt természetesen már letépték, hanem hogy békességben elüldögéljek egy kicsit, magamban minden jót kívánjak a katolikusoknak, hiszen imádkozni tiszteletlenség lenne, ha egyszer nem hiszek Istenben.
   Most is gondoltam, hogy elmegyek, dünnyögök valami imafélét Orbán Viktorért: szabaduljon már meg a gonosztól, oldódjon benne a rettegés, szelídüljön a bosszúvágy. Hogy el tudja végre űzni a kísértést. Veszejtse el valahol a kényszerkínokat: ne másokra mutogasson, ne vádoljon hamis szóval, ne gőgösködjön, ne játsszon szerepet, legyen végre férfi. Szükség van rá ebben az országban. Ha megtanul veszíteni, tán még valódi államférfi lehet belőle.
   Jó, hogy nem mentem el, mert amilyen indulatok mostanában tobzódnak ebben az országban, ha fölismernek az orbánimádók, még szégyenkeznem kellett volna helyettük is. Mint éppen ma voltam kénytelen.
   Mert megint bebizonyosodott, hogy van miért imádkozni. Például: Orbán Viktornak legyen ereje és önbecsülése tisztázni végre, milyen is az a polgár, akit a zászlaja alatt szeretne látni. Csak azért, mert éppen ma - június hatodikán -, amikor dedikáltam, tanúja voltam, ahogy az ő derék polgárai, akik már összenyálazták a Kokárdát, bekenték polgárszarral a Könyvhetet is. Történt, hogy a miniszterelnök, amint az kultúrált országban szokás, és amint amúgyis szokta, meglátogatta az írók és kiadók ünnepének helyszínét, a Vörösmarty teret. Ha Orbán Viktor látta és hallotta volna azt a zászló(!)lengetéses üvöltést, átkozódást, mocskolódást, sikoltozást és rikácsolást, amit az ő tahó polgárai rendeztek, talán személyesen kér bocsánatot Medgyessytől.
   Nem gondolom, hogy lehet még arra hivatkozni, hogy a kommunisták nem tanították meg a szegény elnyomott polgárokat késsel és villával étkezni, kezet mosni fenéktörlés után, böfögés nélkül végigülni egy vacsorát, turhavetés nélkül végigmenni egy utcán, tartózkodni a nyilvános orrfúrástól. Ezek nagyjából olyan elemi dolgok, mint az, hogy nem ordibálunk egy kulturális seregszemlén, sőt egyáltalán nem füttyögetünk, ha miniszterelnököt látunk. Imádkozzunk Orbán Viktorért, hogy legyen ideje sokat imádkozni a népségéért. Az imádság ugyanis nem csak arra jó, hogy Istennel társalogjunk, hanem legfőképpen azért léleképítő dolog, mert alkalmat és időt ad a dolgok benső tisztázására.

   Minden időszakban más és más módszerrel szedik rá gyanútlan áldozataikat a szélhámos közvetítőirodák. A szex- és álláshirdetések után az idei sláger az olcsón kínált albérlet 06-90-es, azaz emelt tarifás hívószámmal. A csalók kedvező feltételekkel hirdetnek meg kiadó lakásokat, a leendő bérlő pedig nem is sejti, hogy a kínált ingatlan nem is létezik, telefonszámláját viszont több ezer forinttal terhelték a hosszúra nyújtott beszélgetéssel. A csalásnak a Tények járt utána.

Pitik

   Azért Tényekre tartozik az is, hogy a televíziók is nagyon cselesek, amikor arra próbálnak rávenni, hogy hívjam őket, és egy hülye kérdésre válaszoljak, mert akkor nyerhetek valami feltűnően fontos dolgot. Olyankor célszerű egy nagyítóval a képernyő elé szaladni, és ott megkeresni, hogy tulajdonképpen mennyibe is kerül a hívás. Megelégszenek 90 forinttal, vagy esetleg akár 240-ig kúszik az ár? Ezellen csak úgy küzdhetünk, ha egyáltalán nem hívunk olyan számokat, amelyeken a hívás díja kisebb betűkkel van föltüntetve, mint a többi információ.
   Persze, ha ebben megállapodunk, akkor lesz egy ravasz csoport, amelyik csakazértis ilyenkor telefonál, hiszen a sztrájkolók kiesnek a versenyből, tehát nő az esély - könnyebb megkaparintani a létfontos tárgyat.
   De legalább a vetélkedőszervezők tehene megdöglik.


Levelekből:
Szervusz Iván !

Május 3-án kelt naplódban a következőt olvastam : a könyvet húsvéti ajándéknak szánták a" világon elő nagyon sok magyar ortodox kereszténynek". Mindeféle hátsó indítatás nélkül azt kell mondjam , hogy ez bizony tárgyi tévedés. Ma Magyarországon a magyar ortodox egyházmegyének 9 egyházközsége és egy
filiája van .Nagyjából ehhez a kilenc egyházközséghez kb. 5000-6000 lélek tartozik. Ha az arányokat nézzük, akkor a világban sem lehet több ennél a számnál.
Üdv : toeckey

Szia Ivan!

5.-i frissitesu Naploddal kapcsolatban nehany megjegyzesem/kerdesem lenne:

A maszaj tehenekrol azt mondottak hogy eladjak, es az araval valamit kezdenek.
Lehet hogy a kapott egyenertekes nem lenne elegendo egy elegansabb New York-i vacsora cehhenek egyenlitesere, de tenyleg meghatoan kedves huzas ez egy nomad neptol.
Mellekszal: lattad valamikor Shirley MacLaine Eg es fold kozott magyaritasu, amugy
Out on a limb c. filmjet? (Maszaj; es egbol erkezo intelligencia bekezdes alatt.)

Feheringes ferfirol.
Eppen azt mondotta valamelyik magyar radioado tudositasa, hogy a kinaiak iden mar nem mentek megemlekezni. Ugyanis a foci VB jobban erdekli a helyi kozonseget.
Ilyenek ezek a szazadfordito esemenyek, amik sajna nem forditanak semmit.
Az emberi hosiesseg lehet csodalando pelda, hosszabb emlekezetuek akar 13 ev utan sem tokfeher foltokra bukkannak sajat agyukban egy esemeny kapcsan; de hat a tortenelem...
Az forog, ahogy bir.
(Amugy azt a Feheringes-t utolag agyonlottek nem? Az persze mar nem volt olyan nagy szam a hirfalo kozonsegnek, mint a tank-megallitas.)

(Eva)

Június 5. (szerda) Ma a legszebb hír az volt, hogy a maszaik, más néven a maszájok (esetleg masszaik) megtudták, micsoda tragédia érte Amerikát szeptember 11.-én, és hogy a bánat enyhüljön, odaajándékoztak tizenegy szent tehenet amerikai népnek.
   Ebben nem az a fantasztikus, hogy most tudták meg, mi történt majdnem egy éve. Mert ez egy pici nomád nép, akik Kenyában és Tanzániában élnek, hétszázezren sincsenek - a jelentések szerint - se tévéjük, se rádiójuk, se telefonjuk. Ezt nem hiszem el.  Közülük számosan érintkeznek turistákkal, ha máshol nem, a csodálatos táncbemutatóikon, meg akkor, amikor szobrokat árulnak. Nekem is van ilyen, kettő is. Inkább az lehet, hogy mostanra állt össze bennük - vagy a főnökeikben - a kép. Eddig tartott, mire megértették, hogy hol és mi történt.
   Hanem az a csodás, hogy teheneket ajánlottak föl. A maszájok nem csak arról híresek, hogy a világ egyik legszebb népe, hanem a vallásukról is. Szerintük az Isten minden marhát nekik adott. Tehát, ha egy maszáj meglát egy marhát, akkor minden további nélkül elkötheti vagy elhajthatja, hiszen az az övé. (Mi, és a népek döntő többsége földben gondolkodik. Például Izrael állam alapja - szigorúan véve -, hogy a Bibliában írva vagyon: az Úr a zsidóknak adta azt a földet.) A maszájok számára azonban a föld semmit nem jelent, hiszen örökösen vándorolnak. Oda, ahol víz és legelő van. A marháknak persze.
   Ha tehát a maszájok tehenet adnak az amerikaiaknak, az a létező legnagyobb együttérzés kifejezése. Azt mutatja, hogy testvérüknek tekintik az amerikaiakat. Már csak az a kérdés, mit kezdenek az amerikaiak azzal a tizenegy szent, ámde igen soványka állattal?
   Szeretném valamivel megajándékozni a maszájokat.
   Mit szólnának a tehénkés reklámhoz?

   Egyedül vagyok. Nagyonis. Milost - meg a mamáját - átvittem nagymamázni. Üres is lett itt minden. Teljesen szokatlan, hogy zenét hallgatok például - Balogh "Csibe" Jenőt. A Magyarországi Roma Parlament adta ki. Csodazene.
   Az anyósoméknál láttam valami egészen különös dolgot. A húsz éves (!) macskájuk mostanra megvakult. Siket is, a szaglása is tönkrement. Félelmetes volt nézni, ahogy közlekedik. Óvatosan lejön a kanapéról, amin alszik - fölteszik rá - aztán elkezd körkörösen mozogni. Egészen addig, amíg bele nem ütközik valamibe. Ha például egy falba, akkor nagyon óvatosan elindul mellette. Ha elfogy a fal, megint jön a körkörös keresgélés, és így tovább. Félelmetes türelemmel. Amíg el nem jut valahova, ahova akart (?) vagy ahol jól érzi magát. (Vagy amíg be nem szorul valahova.) Ki kell vinni, de szobatiszta maradt. És az is eléggé érdekes, hogy a három kutya nem bántja. Sőt az egyik még azt is hagyja, hogy rátaposson, létrának, lépcsőnek használja. Ráadásul egy olyan husky, amelyik amúgy egy ugrással kapja el a szomszédból átszivárgott macskát, hogy aztán egyetlen harapással szét is roppantsa.

   Ma volt a könyvbemutató a Műcsarnokban. Megjelent az SZDSZ vezérkarának jelentős része, miniszterasszonyostul. Persze nem az én könyvemre voltak kíváncsiak, nem is Csordás Gábor csodálatos verseskötetére, hanem Halda Aliz könyvére. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a népes közönség negyede, Halda Aliz bemutatója után fölpattant és elment. Volt benne valami bunkóság, de így megy ez.
   Bodor Béla beszélt a könyvemről. Majd elkérem a szöveget. Azért örülök, hogy ő beszélt, mert kevés költőt szeretek úgy, mint Bélát. Van benne valami egészen félelmetes derű, humor. Már csak azért is érdemes volt elmenni a saját bemutatómra, mert megajándékozott a legújabb könyvével. Ragtime a Vérnősző Barommal. Ez a címe. Más címek belülről: A szívós fúvósok ezek, József Attila legszebb öregkori verseiből, A pokol tornásza…
   Kicsit beszéltem Esterházyval is, de éppen csak két szót, érdemben. Így szoktuk. Utoljára tíz éve volt ugyanez. Öregedett azóta. Így életben. De most megbeszéltük - harmadik-hetedik szó - hogy nemsokára telefonon folytatjuk.

   Az a baj, hogy kedvem támadt egy konokul egységes műfajú novelláskönyvet írni Bodor Béla útmutatásai alapján. Pedig most színművet kellene. A nagynénémről, akiben hosszas megbizonyosodás után majdnem nyolcvan éves korára tudatosult, hogy az igazi apja Bánffy Miklós volt, és ettől néhány hét leforgása alatt Adrásevics Líviából Bánffy Lívia grófnő lett, vagyis inkább grófkisasszony. Félelmetes történet, a saját szememmel láttam, teljesen hülye vagyok, ha nem írom meg. Illetve le. Csak attól félek, hogy novella lesz belőle, pedig annyira színpadra való, hogy magam előtt látom az egészet, meg a közönséget is, ahogy nem mer röhögni, mert retteg. Hogy mitől, azt nem lehet tudni. Ettől dráma a dráma.

Június 4. (kedd) Tegnap megint a szemembe mondta a televízió, hogy valamennyien Afrikából származunk. Minden fehér ember elsápadt néger.
   http://bocs.hu: 1989: A kínai hadsereg vérbefojtja a négy hete kitartó erőszakmentes diáktüntetést a pekingi Tiananmen téren. Több mint ezer halott. A világot bejárja a "fehéringes férfi" felvétel, aki eléjük állva kis időre megállította a tank-menetoszlopot.
1992: Ötszáz Év konferencia Párizsban, indián szervezetek részvételével, Amerika leigázásának és kiirtásának emlékére.
A háborúk áldozatául esett gyermekek világnapja

Annyi maradt abból a fehéringesből, aki minden bizonnyal a huszadik század egyik legfontosabb tettét hajtotta végre, hogy ő a fehéringes. Meg ez a fehér pötty a fényképen.
Talán ez a legtöbb, ami juthat.

Állítólag most ott tartunk, hogy tízszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy gyerek meghal a háborúban, mint hogy egy katona pusztul el.
Annyi se marad róluk, hogy a "fehéringes".

Az irodalomról:
Azért írok, mert néha eszembe jut egy mondat. Olyan, amelyiket muszáj folytatni. Leülök és folytatom. Nagyon kíváncsi vagyok, mi jön ki belőle. Mi lesz a történet vége.
Olyankor gyakorlatilag transzban vagyok: se látok, se hallok, rendkívül gyorsan írok. Valójában fogalmam sincs, hogy mit. Nem is tudnám elmondani a történetet.
   Többnyire teljesen készre írok mindent. Csak elütéseket, helyesírási hibákat javítok később.
Az az érdekes, hogy ha tudom a végét, nem - vagy csak nagyon nehezen - tudom megírni. Például a Csapdalakó című elbeszélésemnek utolsó mondatát véletlenül előre kitaláltam. Négy évig tartott, mire befejeztem. Ez nyilván azzal van összefüggésben, hogy nem érdekelt, mi a vége, hová fejlődik a történet, tehát nem is volt kedvem írni.
   Mindennek természetesen nagyon kevés köze van az olvasóhoz. Ha a magam szórakoztatására írok, akkor azt már csak különleges megtiszteltetésnek és szerencsének találom, hogy másokat is érdekel, amit összehordok.
   Ezért voltam nagyon jól, abban az időszakban is, amikor húsz évig nem jelentem meg. Ezért van az is, hogy nem törekszem arra, hogy minél több könyvem lásson napvilágot. Ha többször rám szól a kiadóm - Kőrössi P. József, most Noran - akkor adok neki egy kötetet. Mások is szólnak néha, de mindaddig, amíg ő igényt tart a munkáimra, neki adok mindent, mert annak idején ő volt az első ember, aki - mint a Móra-Kozmosz szerkesztője - kiállt mellettem. Akkor is neki adom a könyvemet, ha nem tudja rendesen megfizetni. (Most se kapott rá támogatást. Nyilván azért, mert a Fidesz-kormány szakemberei nem szerették volna, ha a Beszélések a kulturális örökség részévé válna. Nem is fog, de azért el lehet olvasni, és lesz, aki szereti majd.)

Június 3. (hétfő) Spenót találása:
"A tőkekivitel ugyanekkor a gyarmati népek számára is jelentett hasznot. ... kulturális fejlődést is jelentett, mert iskolázottságot is követelt. Így növekedett az írni-olvasni tudó gyarmati lakosok száma, akik közül jó néhányan a fejlettebb európai kultúrát is megismerték és átvették." (kiemelés tőlem)
Dr. Helméczy Mátyás: Történelem 7. az általános iskolák számára, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 166. oldal
A féreértések elkerülése érdekében, ezt a tankönyvet 1999-ben adták ki, nem 50-100 évvel ezelőtt.


   Onagy morgójában (terasz.hu - irodalmi szekció) fölmerült, hogy sose beszélünk irodalomról. A hogylétemről szóló indexes topicon meg arról folyik vita, hogy miért ír az író.
   Valami egészen ősi, emberi dologról van itt szó. Arról, hogy estefelé, a tűz körül összejönnek az emberek, és valaki mesél valamit. Elég jó történetet ahhoz, hogy odafigyeljenek rá, sőt annyira szórakoztatónak találják, hogy fölszólítsák: holnap folytassa, vagy kezdjen egy másikba.
   A kérdés az, hogy a mesélő miért kezd el mesélni? Föltehető, hogy önmagát is szórakoztatja a valóságos, vagy a valóság elemeiből összerakott, vagy azoktól teljesen elrugaszkodó, kitalált történeteivel. Föltehető, hogy élvezi, ha másokat szórakoztat a meséivel. Az is jó érzéssel tölti el, izgalomban tartja, hogy holnapra megint ki kell találni valamit. Megtisztelő feladatot kapott.
   Később ezek a mesélők papírra írogatták, amit kitaláltak - az ipar fejlődésével sokszorosítani lehetett a meséket és a költeményeket. A fejlődés következő szakaszában egész iparágak épültek az írók mesélő kedvére: könyvkiadás, filmipar, színház, oktatásipar, sajtóipar, rádióipar… Biztos van még egy csomó, csak most nem jut eszembe. Az írókból milliók élnek: kiadók, lektorok, szerkesztők, korrektorok, nyomdászok, könyvkereskedők, speditőrök, újságok rovatvezetői, rendezők, forgatókönyvírók, filozófusok, kritikusok, tanárok, dramaturgok, újságárusok, cenzorok, színészek, fordítók, politikusok, anyakönyvvezetők - a két utóbbi a "költő szavaival" -, kávéház-tulajdonosok, esztéták … biztos sorolhatnám, csak most ennyi jutott eszembe.
   Ezeknek mind érdekük, hogy az írók szegények legyenek, és ezért kénytelenségből jó sokat írjanak. És még elemibb érdekük, hogy az író valami misztikus színben tűnjön föl. Ehhez mindenféle kategóriákat eszeltek ki: van őrült író, van vátesz, van népi és urbánus, van fiatal és élő klasszikus, forradalmár, önpusztító - és még mit tudom én milyen. Az írókat és műveiket még lehet úgynevezett "eszmei mondanivalójuk" szerint is kategorizálni… például, de azt most nem részletezem, mert sose érnék a végére.
   Ez mind marhaság, az olyan félműveltek és sznobok sorozatgyártására és hülyén tartására való, akiken ez a sok-sok ember élősködik.
   Aki tud olvasni, és már az általános iskolában rájön, hogy az élősködőipar hülyét akar belőle nevelni, az megérti, hogy az irodalom nem más, mint történetek mesélése.
   Lehet így, lehet másképp, lehet viccesen, teljesen eszement módon, lehet hangosan, lehet jól összezavarva a szálakat, lehet hülyíteni az olvasót, és lehet, hogy az olvasó játszásdiból, vagy azért, mert tényleg hülye és belemegy… az biztos, hogy csak a jó történet marad fönn a szokásos emberi emlékezeten túl is.
   Ha ma is a tűz körül ülnénk, akkor az író nem magának írna legelébb, hanem közvetlenül közölné a mondanivalóját szájtáti hallgatóságával. (Hamarosan megint eljutunk idáig. Nemsokára lesz olyan program, amelyikkel úgy lehet majd figyelni, miképpen dolgozik az író, hogy az olvasó képernyőjén a billentyű lenyomásának pillanatában jelennek meg a betűk. Ha valakit ez örömmel tölt el, és az író is hajlandó ilyesmire, akkor miért ne?… Ha valaki kéri, akár a dünnyögésemet, a dalolászásomat is hallgathatja közben, föl is olvashatom, amit a masinára vetek, bár számolni kell testem és életem egyéb szervizhangjaival is. (De már előre megmondom, ez is csak addig lesz érdekes, ameddig érdekes történetet kap az "olvasó".) Az internetes írás - pláne például ez a napló - már nagyon közelít az egyidejűséghez.
   Arról, hogy én miért írok, talán inkább majd holnap, mert kicsit elfáradtam.

Június 2. (vasárnapló) Három hegy fogja közre hazánk legtitokzatosabb helyét, a Pilis-háromszöget, amelynek középpontja Dobogókő. "A mágikus energiacentrum nem véletlenül szív alakú". "Az ezoterikusok a világ minden táján tudják, hogy itt dobog planétánk szíve, az úgynevezett szívcsakra, ahova a dalai láma évente elzarándokol és két hétig meditál." - Ilyeneket lehet olvasni a polgári vezérhetilap címre jogot formáló Demokratában.

   Kivágták a Békesség fáját a Somogy megyei Újvárfalván. A 3 méter magas tölgyfát két héttel ezelőtt ültették a politikai megbékélés és együttműködés jelképeként, a megyei közgyűlés elnökének kezdeményezésére. A Somogy megyei közgyűlés elnöke, Gyenesei István a történtekkel kapcsolatban azt közölte, kizárja, hogy politikai motiváltsága lenne a történteknek: "ilyen elvetemült politikus nem lehet közöttünk".

   Nem is politikus, hanem az a barom, akit a politikusok fölhecceltek. A politikusokért nekünk kell felelősséget vállalnunk, az elbarmolódottakért meg nekik.

   Az Origo a móri bankrablással kapcsolatban szavaztatja meg az olvasókat: Ön szerint mikor fogják el a valódi tetteseket?
Az eredmény:
Fél éven belül elkapják őket 1140 17.5 %
Egy évnél hamarabb semmiképp 783 12.0 %
Soha nem kerülnek börtönbe a rablók 4581 70.4 %
Összesen:
6504

   Ma a Mai Nap munkatársát verték majdnem agyon. Két asszonyt autóval öltek meg, aztán a tettes elhajtott. Nem irigylem az új belügyminisztert. Meg magunkat se.

   De nem baj, mert a Xybernaut egy olyan speciális számítógépet is felvett kínálatába, amelyik golyóálló.

   Ma igen nyűgös napunk van, nyűgösen olvasgatok. Ilyeneket, mint fönt. Már amikor tudok, mert az én szegény kicsi fiam időnként fölrikkant, aztán keservesen sír. Vigasztalhatatlan. Az anyja is.
Talán holnapra kialussza.
Most van erre remény, mert elpilledt.

Csak, hogy más se tudjon aludni, ide másolom azt a jóféle vasárnapi hírt:
   Néha a kozmoszból származó mikroszkopikus méretű, de egy autó tömegével rendelkező részecskék is megrengetik a földet - véli a dallasi metodista egyetemen dolgozó Eugene Herrin.
   A kutató és munkatársai átvizsgálták a pontszerű epicentrumhoz nem rendelhető, 1990 és 1993 között történt kereken egymillió szeizmológiai rengés adatait. Ennek során két olyan rengést találtak, amely a véleményük szerint kétségtelenül lineáris forrásból ered - mintha egy lövedék másodpercenként több száz méteres sebességgel átütötte volna a bolygót.
   A kutatók egy még meg nem jelentetett tanulmányukban arról számolnak be, hogy egy hasonló lövedék 1993. október 22-én az antarktiszi Elsworth sziget közelében hatolt be a Földbe, és Indiától délre távozott. Világszerte hét szeizmológiai állomás jegyezte fel az eseményt. Néhány héttel később, november 24-én egy újabb lövedék csapódott be a Csendes óceánba, és az Antarktiszon keresztül távozott. Ez esetben kilenc mérőállomás jegyezte fel a rengéseket.
   A kutatók úgy vélik, megtalálták a titokzatos rengések felelőseit. Egy szélsőségesen nagy tömegű részecske, az úgy nevezett Strange Quark Matter (SQM) Nugget okozhatta, amely különböző típusú kvarkokból áll. Az anyag ilyen rögje Herrin szerint egy vörösvértest méreteivel rendelkezik, de kereken egy tonnát nyom.

  Mi van akkor, ha egy ilyen nugget pont Dobogókőnél csap bele a szívcsakrába?! Kérdezem én.

Június 1. (szombat) Ma Pista (a szomszédom) megmutatta, milyen szép és praktikus kerítést épített a tyúkudvar köré, és milyen szépen vonta be fával az összes melléképületet. Mondtam neki, hogy ha le is festené a deszkákat, jó hosszú ideig nem rothadna el a sok fa. Erre ezt mondta: ez olyan öreg fa, hogy már nem rohad tovább.

   Olvasom a Demokratában, Bencsiktől: (Orbán Viktor)"a miniszterelnök - egy ideig szerintem az egyszerűség kedvéért nevezzük őt továbbra is így, míg azt a másikat a megkülönböztethetőség kedvéért hívjuk mondjuk M. Péternek, vagy ha ez túl személyeskedő volna, talán úgy, hogy Grasham elvtárs…"
   Ez pont olyan, mint amikor Nemecsek Ernő nevét csupa kisbetűvel írták. De nem ez volt az utolsó ilyen eset a magyarok történetében. Amikor Újságíró Iskolába jártam, valahogy a tananyag része volt a Szittyakürt című lap, amelynek egyik cikkében azt olvashattuk, hogy amennyiben a magyar kormány nem foglalkozik hivatalosan a sumér-magyar rokonsággal, akkor Fock Jenő (akkori miniszterelnök) nevét ezen túl csupa kisbetűvel írják a lapban.
   Az a baj Bencsik András szövegével, hogy görcsöt okoz bennem. Normális esetben kormányváltás után akkor is egyre kritikusabb leszek, ha olyanok vannak hatalmon, akiket így vagy úgy támogattam. Sőt, bizonyos értelemben több jogot formálok a baloldali és liberális kormány bírálatára, mint egy jobboldali konzervatívéra, mert engem személyesen is becsapnak, ha tisztességtelenül kormányoznak. Valójában persze a bírálat eléggé nevetséges, szinte teljesen hatástalan dolog. Nekem tulajdonképpen elegendő lenne a kérdésföltevés joga, és az, hogy kötelező legyen válaszolni a kérdéseinkre.
   Ha Bencsikék ezt hozzák most alaphang gyanánt, akkor ez engem olyan mértékben taszít, annyira méltatlanul kisstílűnek találom, hogy egyszerűen érzelmi okok miatt nem vagyok képes átállni a minden normális újságírótól elvárható ellenzékiségre. És ez nem jó. Jobboldalon annyira hiányzik most a méltóság, a tartás, annyira piszkolódó ez a hang, hogy még csak gondolati szinten sem szeretnék velük érintkezni. Abban sem, amiben igazuk van vagy lehet.
   Biztos leírtam már, hogy Bencsik András valaha a barátom volt. Nagyon szerettem. Jó volt vele beszélgetni. Egyszer hazajött Ukrajnából és mesélt arról, amiket ott látott. A helyi sajtóviszonyokról azt mondta, olvasott egy lapot: "olyan volt, mintha a halál nézett volna rám a sorok mögül."
   Hát ezt érzem én most az írásait olvasgatva. Vagy nem is egyszerűen a halál, hanem valami rákfene. Bencsik rákfenekedő lett.

   Ma megint jó napot hozott az, hogy azok, akik ezt a naplót erre méltónak találják, immár kétezerszer néztek be erre az oldalra.