NAPLÓPÓK andrassew webb napok 2002 július (április, május, június, legfrissebb) Onagy Zoltán megjegyzései Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

Július 31. (szerda) Megint hihetetlen változás következett be Milos viselkedésében. Tegnap észrevettük, hogy nagyon szeretne fölülni. Mára ez már a szenvedélyévé lett. Nem lehet úgy megfogni a kezét, hogy ne akarná fölhúzni magát. Aztán üldögél, nézelődik, nagyokat rikolt. Persze amennyire lehet, visszafogjuk, nehogy megártson a kis gerincének. Mert azért elég görnyedten üldögél. Fürdetéskor meg a mamája hagyta, hogy hason fekve nézegesse az elefántos púderes dobozt. Milos elkezdett kúszni, hogy elérje. És haladt is rendesen. A dologban az az érdekes, hogy még nem fordult át magától. Délelőtt voltunk a kórházban ellenőrzésen, a doktornő megjegyezte, hogy azért akar előbb fölülni, mint megfordulni, mert nem olvasta a szakkönyveket.
   Amúgy ma egészen különleges állapotban voltam. Soha nem éreztem még, hogy fényes délelőtt az autóban, vezetés közben mindjárt elalszom. És nem csak a kórházba menet, hanem jövet is. Jó, délutánra zivatar lett, aludtam is egy kicsit előtte, de nem lehet, hogy ennyire meteopata legyek.
   Amúgy is dolgoznom kellene, mert holnap le kell adnom a Népszavának egy hosszú jegyzetet. Ja, én ma még a Hócipőt is meg kell íni. Jó, hogy eszembe jutott.

Hócipőbe:

Érdekes eredményre jutott kutatásai során az ELTE két pszichológia szakos diákja: az emberek többsége, amikor hazudik, jobbra néz.

Balra át!

Én meg azt figyeltem meg magamon, hogy amikor a hülyeség jobbról jön, akkor balra húzódom. Ezt mindig röstellem is, mert szeretném magam úgy látni, mint aki mindig és rendíthetetlenül középen áll. Az lenne jó, ha legalább annyi bornirt baromság jönne balról, mint jobbról, de ez valahogy nem jön össze. Hátha majd ebben a ciklusban.


A MIÉP elnöksége állásfoglalásában leszögezi: a jelenlegi "kormányt rá kell kényszeríteni egy új, tiszta eszközökkel lebonyolított választás kiírására, vagy pedig meg kell dönteni."

Ipi

Úgy is van. A kicsi MIÉP mindenáron termékennyé akarná tenni ezt az országot. Ha nem megy esküvővel, ahogy a Fidesszel tervezte, hát akkor majd erőszakkal megdönt.
Egy olyan párt, amelyik egyetlen képviselőt nem tudott a parlamentbe juttatni, ahelyett, hogy elsunnyogna és bocsánatot kérne, hogy eddig is itt mocskolta a levegőt, döntögetni akar. Ha meg ezért majd a titkosszolgálat szemet emel rájuk, vagy az ügyészség kezd el nyomozni, akkor majd ők lesznek az üldözöttek.
Mégis, hogyan képzelik? Csurka fehér lovon, árpádsávos, nyilaskeresztes lobogók alatt bevonul Budapestre és azt mondja, hogy ipiapacs?
Mert nagyjából ennyire lehet képes egy olyan vezér, akinek a pártja több kopogtatócédulát kapott, mint szavazatot.
Nevetséges.


Tisztességes kampányt ígértek az önkormányzati választásokra a pártelnökök.

Tisztesség

Mintha az országgyűlési választások előtt is azt ígérték volna. Mintha lenne itt valami választási törvény, és egy szokás, hogy ha a választásokat lebonyolító kormány meg mindenki, aki erre föl van hatalmazva a választásokat törvényesnek találja, azt el kell fogadni. Vagyis az lenne jó, ha a tisztességes utókampányban is megállapodtak volna.


Kónya Imre, az Antall kormány volt belügyminisztere közölte a Medgyessy Péter kémelhárító múltját vizsgáló bizottság előtt, hogy nem tudott a miniszterelnök múltjáról. Hangsúlyozta: Magyarország nemzetbiztonsági szempontból védtelenné vált volna, ha a rendszerváltáskor a III/I-es és a III/II-es csoportfőnökséget ugyanúgy kezelik, mint a III/III-mast.

A legjobbkor

De most, amikor Magyarország nemzetbiztonsági szempontból - mint az Egyesült Államok szövetségese, mint a NATO tagja, mint az egyik leggyengébb és legvédtelenebb láncszem - soha nem tapasztalt kiszolgáltatottságba került, éppen úgy, mint bármelyik ország, akkor itt az ideje a szemléletváltásnak?

A külügyminisztériumhoz számos visszajelzés érkezett olyan eseményekről, amelyek során diplomata-útlevéllel próbált kibújni a felelősségre vonás alól az úti okmány tulajdonosa: ilyesmi történt például gyorshajtás, tilosban parkolás vagy áruházi lopás esetén.

Pitik

Akik nem ennyire pitiánerek, azok lopott diplomata útlevelet használnak kibújásra lopott autóval való gyorshajtás utáni tilos parkoláskor.

(fórum) Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései Andrassew Iván naplójához

Július 30. (kedd) Mára a feleségem annyira kifáradt, hogy úgy gondoltam, jó lenne, ha aludna egy jót. Nem kellett sokat bíztatni. (Ja, még éjszaka, úgy három körül, amikor lefeküdni mentem, Milos fölébredt. De legalább nyolc órát aludt. Békésen, csöndesen nézelődött. Gügyögött, nevetgélt. De aztán nem is nagyon aludt vissza reggelig.) Szóval délután kettőig Milost tologattam, közben olvasgattam. Reggel még tévét is néztem. Déry Tiborról készült egy összeollózott portréfilm. Utána sokáig azon gondolkoztam, hogyan lehetne kikerülni a politikát. Hogyan lehetne nem belekeveredni. Elképesztő sorsa volt, egy időben nagy hatása, azokra is, akik nem tudják, mert csak a filmek mögül jött át Déry. És szépen el is felejtik. Jó, hogy legalább életében egy kicsit megérezte a sikert.
   Délután bementem a fővárosba a Karton Galériába, kicsit dolgozni. Haladunk a karikatúra múzeummal. Persze még csak a struktúra épül.
   Rám telefonált Horváth Pista. Itt volt a születésnapomon. Kérdezte, mi van most, én meg elmondtam, hogy lassan dolgozni kellene, mert elfogy a pénzem. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e írni. Persze, nyilván, ha nincs más. Ma azért szólt, hogy akkor szombatra és hétfőre szállítsak neki - vagyis a Népszavának. Így megy, ha az embernek vannak barátai. (Ő volt az első ember, aki fölvett napilaphoz. A Mai Naphoz, amit fél évvel előtte alapított. Aztán, miután az MDF akkori alelnöke, Csurka István parancsára leváltották, még a Színes Vasárnapnál is együtt dolgoztunk. Amikor tönkretették és megalázták, és fél óra múlva el kellett hagynia a szerkesztőséget, bementünk hozzá Csárlival - aki Nagy N. Péter néven közismert -, és megkérdeztük, hogy sztrájkoljon-e az érdekében a Mai Nap szerkesztősége. Azt mondta, dehogy, nem lehet sokgyerekes emberek egzisztenciáját egy reménytelen harcban föláldozni. Amikor kifelé mentünk, utánam szólt: - De azért azt tudd, hogy háromszor üzent Csurka István, hogy a te kirúgásod az egyik feltétele annak, hogy főszerkesztő maradhassak. (A másik kirúgásra érett Pallagi Ferenc volt.) Akkor azt mondtam neki, hogy igazán szólhatott volna, nyilván visszafogom magam, ha tudom, hogy ekkora a veszély.
   "Csak nem képzeled." - ezt mondta.
   De mégiscsak az a lényeg, hogy vége a jó időknek. Kénytelen leszek dolgozni.

   Az öcsém végre elküldött néhányat a szülinapi fotókból.

Július 29. (hétfő) A mai nap alvással, aztán romeltakarítással telt. Így visszafelé építve egy bulit, el lehet képzelni, mennyi energia kellett ahhoz, hogy fölépítsék. Nem csoda, hogy tegnap négy teljes órára eltávolítottak.
   Wanda itt aludt a gyerekekkel, de jó is volt így. Szeretem, ha néha itt vannak. Viszont Mirkó is és Dávid is elmentek. Dávid csak rövid látogatáson volt, hiszen készül a Szigetre, ahol persze megint atomhulladékot szállító tengerjárókat fog rémisztgetni. Tegnap itt voltak a barátai is, akik valahogy az én barátaim is lettek. Sőt, ha ők kicsit összevesznek, nekem akkor is a barátaim. Ez jó.
   Kár, hogy Mirkó elment. Ritka kedves gyerek. Végre valaki, akinek nem kell szólni, hogy csináljon meg valamit. Hanem csak úgy, magától is eszébe jut minden.
   Délután hazavittem Wandáékat, meg az anyósomat a buszpályaudvarra, így aztán üres lett a ház.
   Borzasztó volt az út, háromnegyed órát araszolgattam felüljáró-felújítás miatt. Nem nagyon értem, miért nem lehet ezt mondjuk éjszaka csinálni. Komolyan: kellene egy csapat, amelyik kidolgozza azt a módszert, amelyikkel a lehető legkevesebb kárt okozza a közlekedésben az, aki épít, fölújít. Mert az egyszerűen lehetetlen, hogy ezt ne lehet másképp.
   Üres lett a fejem mára. Ez egy érdekes érzés. Tulajdonképpen. Talán a tegnapi sok izgalomtól van. Talán attól, hogy reggel ötig virrasztottam. Talán a melegben való autókázástól. Olyan érzés, mint amikor az jön rám, hogy soha az életben nem tudok már többé novellát írni. (Tudom, hogy tudok. Például rutinból akárhány álnovellát is, de igazán jó nem jön ki belőlem soha.) Csak ez, a teljes gondolattalanság annál is közönségesebb érzés. Agyhalál. És ráadásul egészen biztos vagyok abban, hogy van olyan, amikor valakiben elpusztulnak az agy fontos részei - azok, amelyek aggyá teszik az agyat -, és az ember mégis él. Látszólag úgy, mintha mi sem történt volna. Ha nem ismernénk az ilyeneket régebbről, akkor nem is vennénk észre.
   És akkor jön a rettegés, hogy máris bekövetkezett, amitől mindigis tartottam. Vagy nem? Vagy igen, csak nem veszem észre, mert elhalt az agyam önészrevevő része.

Július 28. (vasárnap) Szépen csöndesen folydogált a nap egészen addig, amíg Wanda föl nem hívott, hogy menjek át érte, meg a gyerekekért. Szépen átporoszkáltam. Akkor kiderült, hogy még meg kell ebédelnünk. Káposztás tésztát persze, amit legjobban szeretek, tehát nyilván nem fogom visszautasítani. A gyerekek nem jöttek enni, mert Szonja mézzel öntötte le a haját, tehát meg kellett mosni. Ede viszont igen csipegetősen evett, majd kakilni kellett neki. Szonja már fél órája, szálanként mosta a haját. Aztán megjött, de nem akarta megszárítani, mert az nagyon jól szárad magától is, és nem baj, hogy lassan. Én törölgettem, megint szálanként. Akkor Edének kellett sürgősen megfürödni… Aztán - úgy másfél óra után - Wanda megmondta, hogy nem tudja tovább húzni az időt, de az a lényeg, hogy hatig nem mehetünk haza. Elmentünk még fagyizni is. Az érdekes volt, mert valami egészen puha csúcsot kaptunk. Három perc alatt elolvadt az egész. Kitaláltuk, hogy az lehetne egy jó és olcsó mulatság, ha egész nap lesnénk azokat, akik ugyanabból a képből vesznek fagyit, és nem kevésbé szerencsétlenül viselkednek vele, mint mi.
   Hatra aztán hazaértünk, és már a kapu is tele volt színes szalagokkal és lufikkal. A kert meg a barátaimmal és persze a rokonaimmal. Gyerekkori barátaim, később lett barátaim, legkedvesebb munkatársaim a régebbi és a közelebbi időkből, akik a barátaim lettek, a feleségem barátai, persze a testvérem családja, a feleségem számos kedves családtagja… föl se bírnám sorolni, ki mindeni volt itt, de legalább negyvenen. Szóval ez ilyen igazi szülinapi meglepetésbuli volt.
   Rájöttem, hogy a feleségem nagyon ravasz asszony. Nem elég, hogy titokban meghívott egy csomó embert, még azt is elhintette, hogy mostanában sámlikat gyűjtök. Így aztán az lett az igazi meglepetés, hogy ezen a napon megteremtődtek a sámlimúzeumom alapjai. Nem is számoltam még meg, hányat kaptam, de húsznál biztosan többet. És csak két egyforma van köztük. Csodálatos darabok. Majd szépen, sorban lefényképezem őket. Megjegyzem, hamarosan induló sámligyáram szempontjából is fontos ez a változatosság, hiszen nagyon sokat lehet tanulni ezekből a darabokból.
   Mást is kaptam: például Onagy elhozta a az egyik legféltettebb kincsét, egy Lenines-Sztálinos papírnehezéket.
   Nagyon jó volt itt látni azokat, akiket szeretek. Nagyon jó volt, hogy ezt az egészet így, titokban össze lehetett hozni. (Jellemző, hogy nem vettem észre, mit konspirál a feleségem a szomszéd Erzsivel és Pistával. Ők főzték például a babgulyást, kondérban, csipetkével és 17 (!) kiló húsból. Nem tudom, összesen hány vendég lehetett itt, de alig maradt a levesből.
Sütemény viszont annál több.
   Ja, a kutyánk is jól járt. Azt kapta szülinapomra, hogy átmehetett Erzsiék kutyájához, Lénához, aki éppen tüzel. Össze is jött minden. Most együtt pihegnek.
   Ma jó dolog volt ötven évesnek lenni. Tamara azért itthon lehetett volna. De majd jön.
   Az öcsém fényképezett, de elröpült Larnacába, így sajnos a képeket nem tudom ide tenni. Majd csak holnap küldi őket.
  Anyám nagyon hiányzott ma. Hopp, most könnybe lábadt a szemem. Végülis Danica, az anyám már a születésemkor megajándékozott azzal, hogy nem akárhogy szült, hanem a világra röhögött. Ami azért ritka. Történt, hogy születésem előre jelzett napja előtt két héttel apámmal elmentek az Operába. Az első felvonás utáni szünetben valaki vajúdni kezdett a női vécében. Ezen nincs mit nevetgélni. Ám a szülő nő férje - egy pici, kövér, bajuszkás ember - nem tudta eldönteni, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Ott is akart lenni a felesége mellett, meg izgatottan ugrabugrált is, ki-be rohangált. A nő meg sikongatva kiabált: - Purcikám ne hagyj el! Purcikám ne hagyj el!
   Anyám, aki nyilván akkor különösen érzékeny volt, röhögő görcsöt kapott. Megrepedt az én jó kis burkom. Pár óra múlva meg is születtem.
   Éppen ötven évvel és másfél órával ezelőtt.

Július 27. (szombat) Csak, hogy a természet rendje meg ne törjön, ma reggel ötig virrasztottam. Nem volt annyira szörnyű az éjszaka, mint a tegnapi, de Milos azért óránként fölébredt, kicsit nyöszörgött. Sikerült visszaaltatnom. (Mondanom sem kell, hogy a szomszédban Dominik ugyanígy aludt az éjjel. Azért utána kellene nézni, mi lehet emögött.) A kocsiban hagytam elaludni, így mellettem lehetett a dolgozó szobámban. Nem tudom, mi lesz, ha a kocsit kinövi. Egy-két hónap van hátra. Azért maradtam fönn, mert a feleségem annyira elfáradt, hogy szinte a végét járta. Ha beviszem Milost az ágyába, őt, vagy őt is fölébreszti. Ötkor aztán rendesen fölébred, már az éhségtől, kénytelen voltam bevinni a mamácskájához.
   Éjszaka persze szörföltem, és elkezdtem építeni egy új oldalt, ami éppen a naplóírókat és -olvasókat érdekelheti majd. De erről még nem árulok el semmit.
   Délben ébredtem. Mirkó, Milos és a feleségem éppen hazaérkezett a boltból. Én meg nekiálltam takarítani. Nem tudom, miért pont most.
   Vagyis tudom: bementem az utca felöli szobánkba, amelyiket főleg a vendégeknek tartunk fönn, és észrevettem, mekkora por van a padlón. Az meg attól van, hogy pár hete építették az utat. Ilyen felelőtlen és mocskos munkát még nem láttam. Történt, hogy reggel nagy zajra lettem figyelmes, és szagra is. Egy gép ment végig az úton, leszórt valami apró kavicsot, ami be volt áztatva szurokba, de jó alaposan. Amikor kimentem a kocsival, a kerék föl is kapta az egészet, így menekülő útvonalat kellett keresnem. Mire hazaértem, az egész út egy olvadt massza volt. A kicsi kavicsokat annyira fölverték az autók, hogy nem csak a járda és a házam fala volt tele velük, hanem az ablakon is beröpültek a redőny lécei között. Az utca lakói rémülettel figyelték, hogy a kánikulában gyakorlatilag folyik az út. Biciklivel, babakocsival hetekig nem lehetett közlekedni. Persze mindenki tiltakozott. A polgármesteri hivatalnál kiderült, hogy nem ők rendelték az aszfaltozást, hanem azok a cégek, amelyek két éve új vízvezetéket raktak. Akkoriban úgy kaptak engedélyt a fölbontásra, ha két éven belül rendbe szedetik az utat. Ez lenne most az. A polgármesteri hivatal a kár enyhítésére homokot szóratott az ingoványos szurokra. Azt kapta föl a szél és hozta be a szobába.
   Ha kihajtok az útra a kocsim kerekei most is fölszedik az aszfaltot. Már most annyira repedt az egész, hogy látszik: tavaszra hatalmas kátyúk lesznek a házam előtt.
   Ilyen mocskos, szemét munkát még a szocializmus ideje alatt sem engedtek meg maguknak az útépítők.
Most tulajdonklppen kimérgelődtem magam. Erre is jó egy ilyen napló.
   Megjött Dávid, aki közben, mint Greenpeace-aktivista végigjárta a fél országot. Volt az EFOTT-on is - bár ott magánemberként. Leleplező erejű kép készült róla, egy bizonyos Michell Wild álnevű hölggyel, aki Oszkár-díjas pornósztár. Megkérdeztem Dávidot, mik a terveik, de megnyugtatott, hogy nem lesz esküvő, és ez csak egy alkalmi, tréfás fotózkodás volt.

(fórum) Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései Andrassew Iván naplójához

Július 26. (péntek) Egy jó nap után rémisztő éjszakánk volt. Milos éjfél után kezdett el sírdogálni, de akkor még a feleségem elaltatta. Én kettő után feküdtem le. Még nem tudtam elaludni, amikor szegény megint rákezdett. De valami szörnyű, szomorú, keserves hangon. Nem hisztizett, csak jajgatott. Volt egy pillanat, amikor már majdnem álomba tudtam simogatni, de aztán fölkapta a fejét, ide-oda dobálta, és megint jajgatott. Akkor már a mamája is fölkelt, magához szorította, járkált vele, ő is sírdogált, de sehogyse bírta megnyugtatni. Talán egy pillanatra azzal tudtam elvonni a figyelmét, hogy kivittem a kertbe, megmutattam neki a teliholdat. Nézte, figyelmesen, de be kellett hoznom, mert hűvös volt odakint. Végül aztán egy órába telt, mire megnyugodott egy kicsit, de csak a mamája ölében. Ő úgy gondolta, hogy ülve alszik a konyhában. Behoztam neki egy kerti támlás széket. Először abban állapodtunk meg, hogy én lefekszem, egy óra múlva fölébreszt, váltjuk egymást. De aztán mégis megpróbálta az ágyába fektetni, és sikerült. Persze hajnalban megint fölébredt.
Mire magamhoz tértem, Mirkóval el is vitték az orvoshoz, aki nem talált semmit.
   Az egészben az az érdekes, hogy délután átjött a szomszédból Erzsi és a menye, Dominikkal, a fiával. És azt mesélték, hogy egészen pontosan ugyanilyen éjszakájuk volt. Dominik is többször fölébredt, keservesen sírdogált. (Ő fél évvel idősebb, mint Milos.)
   Nem nagyon értem. Mindegy, ez van. Nincs borzasztóbb érzés, mint tehetetlenül üldögélni vagy sétálgatni az éjszakában egy jajgató gyerekkel. Amikor - ráadásul - szinte biztos, hogy nem lehet komoly baja. Legalábbis nem több, mint amennyi rendesen szokott.
   Amúgy ma nem sok dolog történt. Délelőtt a feleségem elment tornászni, Mirkót is magával vitte Wandához. Én ringattam a gyerekemet az ámbituson a babakocsiban, ahogy szoktam. Közben olvasgattam. Aztán megjött a feleségem bátyja egy nagyon kedves lánnyal. Motorral. Együtt ebédeltünk. Aztán Mirkóval elmentünk biciklizni - tulajdonképpen kipróbáltuk az új utánfutót. Megraktuk dinnyével. Elmentünk a pékhez is finomságokat venni. Majdnem karamboloztam egy másik biciklistával. Én voltam a hibás. Aztán megjött a feleségem apja is. Aztán fürdettünk. Szép, csöndes péntek.
   Milos most itt alszik mellettem a kocsiban. Állandóan odahajolok hozzá, hogy halljam a lélekzését. (Tudom, hogy nem k-val kell írni, de g-vel értelmetlen.)

Július 25. (csütörtök) Jó nap volt ez is. Éjszaka a feleségem elaludt a dolgozó szobámban, nem mertem lefeküdni, itt hagyni. Mirkó ott volt Milossal és a babafigyelő is be volt kapcsolva. Szörföltem persze. Például rámentem az Erdélyi magyar kikicsodára, megnéztem a rokonaimat és ismerőseimet. Persze például Cseke Gábort, akivel már nem is tudom mióta építgetjük például az Erdélyi és csángó költészet virtuális antológiáját, aki Milosnak könyvet ír, ami azért igazán megtisztelő ám. Remélem ezt a gyerek is megérti majd, ha fölnőtt lesz. Azt olvasom, hogy: CSEKE GÁBOR, foglalkozása író, született Kolozsvár 1941-7-29, jelenlegi lakhelye Bukarest. Ebben nincs semmi, amit nem tudtam volna, kivéve azt, hogy egy napon születtünk. Nincs ebben se semmi, nem látok mély értelmű következtetni valót, csak olyan furcsa. És jó is.
   A feleségemet háromkor ébresztettem, mert elkezdett hullani a fejem. Ettől aztán reggel jó későn keltem. Elmentem a Karton Galériába, hogy a Magyar Virtuális Karikatúra Múzeum dolgait megbeszéljük. Közben telefonált András öcsém, hogy négy körül Szentendrén lesz, jó lenne, ha találkoznánk. Meg vinném az egész családot.
   András nem is az öcsém, hanem az unokaöcsém, de valahogy őt is meg a testvérét is - akit rendesen Tamásnak hívnak, de ismeretlen okból mindenki Incának szólít - egész életemben a testvéremnek tekintettem. A nyarakat együtt töltöttük a nagyapánk és a nagyanyánk házában Mernyén. És ahogy az lett az a pont a világban, amihez mindent viszonyítok, úgy azok az emberek, akik ott voltak, nekem az ős-családot jelentik. (Ez a viszonyítási pont olyan, mint a madaraknál. Állítólag van nekik egy mágneses szervük valahol a csőrük fölött - legalábbis a galamboknak -, és azzal úgy tudnak tájékozódni, mint mi a műholdas tájoló masinákkal. Bennem valami erővonalak Mernyén rögzültek és úgy is maradtam)
   Persze a Kartonból nem értem haza, mert Leányfalunál láttam, hogy András jön szembe a kis buszával. Megfordultam és találkoztunk a parkolóban.
   Azelőtt tanár volt. Méghozzá jó. Ezt onnan tudom, hogy láttam tanítani, és láttam, ahogy a gyerekek beszéltek vele. Csak nem tudott megélni. Vállalkozott, szerencsétlenkedett, de most valahogy, ha nem is nagyon jól, de mennek a dolgai. Vett egy kisbuszt és turistákat, csoportokat szállítgat. Igazából abban reménykedem, hogy egyszer majd úgy megfizetik a tanárokat, hogy visszatérhet a katedrára meg a tornaterembe. De nem nagyon hiszem, hogy ez bekövetkezik. Van abban valami röstellni való, hogy hány ilyen embert kótyavetyéltünk el.
   Beszélgettünk mindenféléről. A családról persze. Az a baj, hogy mostanában ritkán látjuk egymást. Amíg a nagyanyám élt, havonta is mentem, de azóta valahogy beragadtam. Nem jó ez így. A néném is ígérte, hogy jön júniusban, de valahogy nem ért ide. Majdcsak. Kellett volna mennem, amikor Inca beteg lett, mert valami vírus a szívére ment, de pont akkoriban született Milos. Legalább már jól van, csak András azt mondja, hogy nem olyan vidám, mint azelőtt.
   Amíg a turisták Szentendrén kóboroltak, fagyiztunk, kávéztunk, éppen egy órácskát. Ha megint jön, telefonál, aztán parkolózunk legalább.
   Ja és vettem egy utánfutót a biciklimhez! Már régóta vágytam rá, mert van ugyan két fémkosaram, de annyi se elég, ha jókorát vásárolok. Ha meg Milos nagyobb lesz, mögém, az egyik helyére egy gyerekülés kerül. Mirkó azonnal nekilátott fölszerelni. Sikerült is, ki is próbáltuk. Holnap alighanem együtt megyünk vásárolni.
   Este még kertészkedtünk egy kicsit, mert beérett pár szem paradicsom! A fürtös "koktél" fajtából. Azt szeretem a legjobban olajbogyóval, friss kenyérrel és tejjel. (Az más kérdés, hogy ez így együtt milyen bélmozgásokat okoz.) Nagyon jó ízű az első pár szem. Kicsit fanyar, kicsit sötét, kicsit testes, mert jó föld volt alatta.

   Nagyon szép levelet kaptam Spenót barátomtól:
   Sokat gondolkodtam éjjel a fiadon. (rossz alvó vagyok)
Ezek a kiskrapekok néha nagyon bölcsen néznek. Tegnap a fürdés után, a pelenkázón fekve nézett rám úgy, mintha valamit tudna, (rólam) mintha azt mondaná: ismerlek. Az egész néhány másodpercig tartott, de ha hívő lennék, erre mondanám, hogy istenélmény. Nem számoltam, de talán 5-10 ilyen élményem volt az életben, mindig letaglózott. Nagyképűen úgy mondanám, hogy transzcendens élmény, ami igazán ritka.

Július 24. (szerda) Éjjel kiültem a kertbe és néztem a lugasfélét, amit a feleségem épített Mirkóval. Nem is lugas, mert nincs fa és fémváza, hanem csak három drót tartja. A fény alulról világította meg. Ettől olyan volt, mintha az egész a levegőben lebegne.
   Készítettek új helyet a kerti asztalnak is. Fapallókat tettek le a ház mellé, ahol eddig gaz nőtt. Ott üldögéltem. Nagyon jó kis hely. Csak fölötte van egy tetődeszka, ami kicsit lóg, egy másik pedig hiányzik. Azokat ma meg kellene csinálnom.
   Amikor visszajöttem a bevásárlásból, benéztem a konyhaablakba, és hirtelen eszembe jutott, hogy amikor tegnap mentem el vásárolni, ott volt egy bogár, és elhatároztam, hogy amint hazaérek, kiszabadítom. Futrinka. Bár ez nem biztos. Többnyire futrinkának mondok minden olyan rovart, amelyet nem ismerek. Föl-alá mászkált szegény, kétségben vergődve. Nyilvánvaló volt, hogy elpusztul, ha nem szabadítom ki.
   És persze csak ma jutott eszembe. És persze el is pusztult. Ott fekszik most hanyatt.
   Nem tudom, hogyan lett bennem, hogy nem túl rokonszenves rovarokat is tudok "szegény kis élet"-nek tekinteni, sajnálni. Azelőtt nem voltam ilyen. Lehet, hogy valaki erre azt mondja, hogy persze, öregszem, és is félek a haláltól, azt hiszem, ha én kímélek, akkor nekem is megkegyelmeznek valakik vagy valamik.
   De az is lehet, hogy egyszercsak megvilágosodtam. Hogy az élet nem úgy van, hogy vagyok én, van a családom, van a népem, van az emberiség, aztán a házi állatok, aztán a rokonszenves állatok, aztán a hasznos növények, aztán a dísznövények… és kész. Nem mondom, hogy minden élet fontos, de mielőtt elpusztítom, vagy pusztulni hagyom, legalább egy percig nézem, gondolkodom.
   Ettől van az, hogy a pókokat hagyom élni a lakás néhány kitüntetett szögletében. Például. A hálójukat se szedegetem le minden nap. A kertben is van olyan hely, ahol nem bántjuk a gazokat. Sőt, mostanában néhányat cserépbe ültettünk, és ki is derült, hogy nagyon szépek vannak köztük. Hagyom a verebeket, hogy a tornácon a rég elhagyott fecskefészekben aludjanak éjszakánként. Nem baj, hogy mindent összepötyögetnek. Úgyis söpörnöm kell a sok kutyaszőr miatt. (Úgy néz ki, hogy a kutyáról több szőr jön le, mint amennyi rajta van. Talányos. Már egy halom nemezkalapot gyárthattam volna abból, amit naponta összesöprök.)
   Na jó, a legyeknek nincs kegyelem. Tulajdonképpen lyukat illene vágni a légycsapóra, mert úgy lenne tisztességes, ha adnánk nekik egy csöpp esélyt. Furcsa módon engem nem nagyon zavarnak - kivéve azt a szemét kis csípős fajtát -, de a gyerekemen ne mászkáljanak. Az ételen se. (A feleségem ma ezt mondta suhintás előtt: "A kis légy is dögöljön meg." Úgy tűnik, ebből a mondatból hiányzik a kompromisszum lehetősége.)
   Szegény egerekkel is próbálok alkudozni. De reménytelen. Most is járkál itt egy jókora darab. Onnan tudom, hogy többször találkoztunk. Kiraktam neki a kosaras csapdát, finom sajtokkal, de nem hajlandó belemászni. Pedig akkor csak a mezőig vinném. Egy éve is úgy volt, hogy beköltözött egy nőstény, kölykezett, aztán egyenként kaptam el az egész családot. Kivéve egyet, aki a végén már annyira elpofátlanodott, hogy kiette a csapdából az étkeket - csokoládét! -, és amúgy is az asztalunkra járt vacsorázni és kakilni éjszakánként. Kénytelen voltam bevetni a brutális rugós csapdát. El is pusztult szegény. Sajnáltam, mert méltó ellenfél volt. Sajnos az idei vendégünkre is ez vár, ha nem jön meg az esze.
   Tavaly elkaptam egyet porszívóval is. Nem volt más választásom, mert a plafon közelében egy hangfal-dróton mászkált. A feleségem szerint fekete lyuk élménye lehetett, amikor valami beszippantotta és átrepült egy új dimenzióba.
   De nem csak bennem változott valami. A múltkor Öcsikével, a vejemmel beszélgettünk erről. Azt mondja, hogy mániákusan ment minden életet. Talán azért, mert furdalja a lelkiismeret. Egyszer építkezés közben észrevette, hogy egy egész vörös hangyaboly költözött az egyik gerendába. Söpörni lehetett őket, annyian voltak. Egy szemétkupacon kötöttek ki. De persze másnapra már visszaköltöztek a padlásra. Aztán megint söprés, megint a szemétdomb, megint visszamásztak. Jött a tanács: le kell önteni őket gázolajjal. Azt mondja, egészen rémisztő volt, ahogy a tűzben pattogott az a millió kis állat. Azóta nem tud rovart elpusztítani. Inkább kiviszi őket a házból, jó messzire.
   Szóval itt tartunk mi most ökomentálisan.
  Ma telefonált Ladu, hogy a felesége kórusa este hatkor a Mátyás templomban lép föl. Nem tudok menni, mert jön Spenót, hogy építsünk egy kis honlapot neki. Laduék Izlandon élnek. Pont egy éve találkoztunk először - hosszú internetes ismeretség után -, amikor utoljára hazajött. Van neki egy rovata az Indexen, amelyben az izlandi összefüggéseket tárja föl. Nagyon jó ember. Pont úgy néz ki, mint amilyennek a magyarul beszélő izlandiakat mindigis képzeltem. Remélem, megint szakít időt arra, hogy meglátogasson. Majd eszünk szalonnát hagymával, friss magyar kenyérrel, mert ilyesmikre vágyik.

Július 23. (kedd) Most délután négy óra van, benéztem ide, és valami megdöbbentőt láttam: ezer ember olvasta tegnap este óta, amit írtam. Egy pillanatig nem hittem a számlálónak, aztán eszembe jutott, Madarász Krisztina pár napja értesített, hogy az  egyperces.hu ajánlatában benne lesz a naplóm. Hát akkor ez egy jó nap. Akárhogy is, egy írogató ember számára az a legnagyobb ajándék, ha sokan méltatják némi figyelemre. Az utolsó hét napban 260 látogató volt - aki többször beleolvasott a naplóba, azt nem számolta többször a rendszer. Nem nagyon érdemes a napi látogatottságot számlálni, hiszen számosan vannak, akik csak hetente egyszer-kétszer néznek be, és egyszerre olvasnak el pár napot.
   Sokszor gondolkoztam azon is, hogy akkor is írnám-e, ha csak páran olvasnák. Minden bizonnyal, mert nekem is jót tesz. Végülis lett egy napi kötelességem. Utálok dolgozni, hajlamos vagyok arra, hogy eltotyogtassam az időt. Ha van valami, amivel egy idő után tartozom valakiknek, az jó. Meg azért is írnám, mert észrevettem, hogy népes családom tagjai úgy tekintik ezt a naplót, mintha leveleket írnék nekik. Nagyon jó az, hogy tudom, a kicsi lányom minden nap benéz Amsterdamból. Néha kétszer is. Ha nem ír semmit, akkor is jó tudni, hogy figyel. (Viszont van egy hátrány: nincs mit mesélnem a családomban. Belekezdek valamibe, ők meg azonnal rávágják, hogy "tudjuk, olvastuk as naplódban". Én meg elhallgatok. Míg eszembe nem jut valami, amit nem írtam meg. Az meg ritka. Lehet, hogy hallgatag öregember leszek. Mindig azt szerettem volna.)
   Amúgy is jó napunk volt. Elmentünk a kórházba a szokásos ellenőrzésre. De mivel Milos kicsit "bukós" - utálom ezt a szót, de nincs jobb -, és a kakilással sincs minden rendben, a körzeti orvos kért egy hasi ultrahangot. Erre jó sokat vártunk, nem is sikerült, mert Milos túlságosan széllel béleltnek találtatott, de a feleségem mégis boldogan jött ki a vizsgálóból. Milos úgy élvezte az egészet, hogy végig nevetett és tekergett. Az orvosnő annyira beleszeretett, hogy még meg is puszilgatta. Mivel elfogult vagyok, fogalmam sincs mások szemében mennyire aranyos a gyerekem, de az talán mégis mutat valakit, ha egy olyan orvos szeret bele, aki naponta tucatszámra vizsgálja a gyerekeket. De ugyanígy volt vele az az orvosnő is, aki a rutinvizsgálatot végezte, sőt a nővér is. Most nem szúrtak a fejébe, de a nővér elkapta a fütyijét, és igen erősen fölrántotta a bőrt. Milos nem tiltakozott, ami jó jel. Aztán belerakta egy nájlonzacskóba, mert az orvosnő úgy gondolja, hogy a bukás lehet egy enyhe húgyúti fertőzéstől is. Milos minden alkalmat megragad, hogy lepisiljen minket, de persze most nem volt hajlandó egy csöpp levet se ereszteni. Ám elhatároztuk, hogy márpedig addig nem megyünk haza, amíg nem lesz termés. Mirkót és a feleségemet leküldtem a büfébe azzal, hogy vagy telefonálok, ha Milos hajlandó pissenteni valamicskét, vagy majd váltjuk egymást. De mintha tudta volna, hogy mire várunk, csak meztelenkedett és röhögcsélt. Aztán egyszercsak hajlandó lett.
   Most itt alszik mellettem. A feleségem Mirkóval még mindig lugast épít, de jól haladnak.
   Jó ez a nap.

Július 22. (hétfő) Ma egészen rémisztő nap volt. Kaptam egy borjtékot az APEH-től, amelyben egy kedves levél kíséretében arról értesítenek, hogy például 2001-re majdnem annyi hátralékom van, amennyit kerestem. Plusz még 44 ezer forintra meg is büntetnek, mert késlekedem a befizetéssel. Le is izzadtam rendesen, de a szó szoros értelmében rosszul lettem. Ráadásul be kellett mennem a polgármesteri hivatalba is, adót bevallani. Iparűzésit. Amit elfelejtettem, vagyis már fölszólításra mentem, ami nem jó pozíció. De ebből nem szokott baj lenni, mert itt van Kordácsné, aki mindig készségesen segít minden papírt kitölteni. Most is csak az volt a baj, hogy nem találkoztunk a boltban, mert ott szokott emlékeztetni a feledékenységemre. Csakhogy most nem volt bent, szabadságra ment, ezért nyilván hibásan töltöttem ki a papírokat. Mehetek majd megint.
   Amikor ilyen súlyos trauma ér, mint az APEH értesjtése arról, hogy gyakorlatilag tönkrementem, az is lehet, hogy el kell adnom pár dolgot, például a számítógépemet, és internet-előfizetés se lesz, és a vén autómat is meghirdetjük, és már a könyveket is nézegetem, mert el lehetne adni pár százat, van egy lelki startégiám… Kezdem megérteni azokat, akik ilyenkor simán főbe lövik magukat. De komolyan, ilyesmiken gondolkodom., akkor azt a trükköt alkalmazom, hogy félreteszem a papírt, és nem kezdek el a kimutatások között áskálódni, kutakodni, nem vizsgálgatom, hogy hol a hiba. Ha jó idő lett volna, elviszem Mirkót biciklizni, vagy kertészkedésbe fogok. Milyen jó egy hal ilyenkor, amit meg lehet pucolni! (A nőm azt mondta, soha olyan jó folyami halat nem evett még, mint amilyet én sütöttem az Erzsi-félékből.)
   Így is jó volt, mert a feleségem kieszelte, hogy megint fürdik egyet Milossal. Hát az valami gyönyörű! (Ma az öcsém elküldte azokat a képeket, amelyeket tegnap készített Milosról.) Az ilyesmi pár pillanatra eltereli a figyelmemet erről a hihetetlen nyomorról, ami belém költözik. (Mostanában amúgy se jön össze semmi. Valahogy az emberek nem tartják be a megállapodásokat. Majdnem minden munkáról, amit az utóbbi három hónapban végeztem, kiderül, hogy fölösleges volt - legalábbis anyagi értelemben. Pontosan egy hét múlva ötven éves leszek, és szembe kell néznem azzal, hogy ebből legalább harminc évet balekként éltem le. És akkor ez már így is marad.)
   Azért jó ez a technika, mert miközben folyamatosan pakolgatja az ember a lehetőséget, lassan kitisztul a kép. Az első gondolat: honnan kerítek egy olyan könyvelőt, aki az olyan kicsi egyéni vállalkozások szakértője, mint amilyenbe én kényszerültem. Aztán: az is lehet, hogy tévedés van itt, egyszerűen valaki más adatait írták az én folyószámlámra. Esetleg valami technikai hiba miatt nem érkeztek meg azok a pénzek… Aztán: mégis lehet, hogy igazuk van, én töltöttem ki rosszul az adóbevallást.
   És pont most, amikor ezt írom, megvilágosodott, hogy mi történt. Amikor APEH pontosításon voltam, az ottani hölgy megkérdezte, miért töltöttem ki az egyik táblát. Mert azt nem kellett volna. Mondtam neki, hogy a volt munkahelyemen azt mondták, oda kell beírni azokat az összegeket, amelyeket ők fizettek be utánam egészségbiztosításra, nyugdíjra. Ez tévedés, rosszul mondták. De nem baj, ez ott lesz a folyószámla kivonatomon, majd írjam meg nekik, hogy tévedtem. És most, hogy alaposan átnézem a papírt, valóban: ők úgy értelmezték, hogy én tartozom azzal, amit már befizettek utánam.
Így azért már kicsit jobban alszom majd. Bár lesz itt még nagy levelezés, bemászkálás, sorban állás.

Július 21. (vasárnap) Ma lugast építettünk. A ház előtt van egy szőlőtőke. Finom gyümölcsöt ad. De mivel én nem használok semmiféle vegyszert, bizony majdnem minden évben tönkremegy a termés fele. Különben is, az valahogy úgy van, hogy csak minden harmadik évben növekszik hatalmas termés, aztán van még egy közepes, és egy olyan év, amikor gyakorlatilag semmi. Ez most egy olyan év. Ebben annak is lehet szerepe, hogy nagyon visszavágtam egy csomó hajtást, mert már teljes sötétségbe borult a konyha, és a ház tetejére is fölfutottak indák. De mindegy, a szőlő annyira szép növény, hogy akkor is kell, ha semmi haszna. Ha az ember aprólékosan nézegeti a leveleket, a kacsokat, a fürtöket, hát nem véletlen, hogy kultikus növény lett belőle.
   Októberben a barátainkkal Velencében voltunk. Tulajdonképpen a Biennálén. Bár inkább gasztronómiai utazás volt, mert jóformán csak sétáltunk és ettünk és ittunk. A Biennálé borzalmas volt, tele polgárpukkasztó baromságokkal. Én meg már régen pukkadt polgár vagyok. Ezen kívül nekünk ez olyan szülés előtti boldog utazás is volt, jó barátokkal. És motorcsónakoztunk is a tengeren. Sőt gondoláztunk, amit sose gondoltam volna magamról. De nagyon jó volt. Olyan csatornákban jártunk, amelyekbe másképp nem juthattunk volna el.
   De most nem is Velencéről akarok írni, hanem arról, hogy iszogattunk ott egy kis kávéház teraszán. A vendégeket úgy védték a naptól, hogy egy szőlőtőke indáit fölfuttatták egy szép keretre. Már sárgultak a levelek, kicsit ritkásak is voltak, így jól látszott az indák gyönyörű szövétneke. A nőm már akkor mondta, hogy olyat szeretne. Én meg tavasz óta tervezgetem, hogy milyen építménnyel tudnám ezt megvalósítani. De úgy, hogy azért autóval is el lehessen menni mellette a pajtáig, ami nálunk garázs helyett szolgál. Ma unta meg a tervezgetésemet, és fölszólított a cselekvésre. Először alumínium rudakkal próbálkoztam, de csúfos vereséget szenvedtem. Amúgy is ronda lett volna. Aztán drótokat feszítettünk ki, annyira sikeresen, hogy meg is tartották az indákat. Maga a lugas nagyon szép lesz, de még zavar, hogy elszáll a légbe két tartódrót. Lehet, hogy végül mégis építek az egész alá egy fakeretet. (Igazából olyat szeretnék, amelyikre télen ablakokat lehet tenni, és afféle üvegházként szolgál.)
   Nagy munka volt, jó kis napszúrást is kaptunk.
   Reggel Mirkó elment valami lány körül sertepertélni Szentendrére Wandához, aztán az öcsémék este visszahozták. Ettünk a halból, amit sütöttem. Mindenkinek nagyon ízlett.
   Erzsi ma kukoricát hozott. Már csak ezért sem cserélném el ezt a vidéki életet. (Bár Erzsit meggyanúsítottuk, hogy csak a gyerek körül ólálkodik.)

   Ma Kerényi Imrén meg a sürge polgárododáson is gondolkoztam. Az rendben van, Kerényi újabban kivénhedt bájpetőfire vette a figurát - elnézést kérek Petőfi emlékétől -, bár kicsit túlspilázza. Már megint nagyokat mondott valami szolnoki polgári köri rendezvényen. Az rendben van, hogy a szavazatokat számolják újra, bár úgyse számolják, bele kellene már nyugodni, de úgyse fognak. Az is rendben van, hogy Budaházy György, a hídi lezáró kapjon amnesztiát, én el se ítéltem volna ezt a zavarodott embert. Az is rendben van, hogy Medgyessy mondjon le, bár nagyon torgyáni visszhangja van ennek a mondjonlezésnek. Az a követelés, miszerint a koalíció tartsa be a Tízparancsolatot, teljesen jogos, bár nem hallottam, hogy Kerényi az előző kormányt ostorozta volna, például azért, mert tagjai felebarátaik jószágát és feleségét kívánták meg. Vagy Isten nevét hiába vették. Vagy paráználkodtak. Például.
   Az azonban már gusztustalan, hogy Göncz Árpád nevét a szájára veszi. (Göncz Árpádot teljes mértékben világítsák át, fedjék fel a "Patkány", a "Jancsi" és "Juliska" fedőnevű hálózati személyek igazi nevét.) Ha valamit tud Göncz Árpádról, akkor mondja meg. Ha csak találgat, csak mocskol, akkor magyarázza meg, miért kell ennyire gyűlölni ezt az embert?
   Mert megtestesít valamit, amit egy Kerényi, egy Orbán, pláne egy Kövér soha nem fog. A szerethető embert, aki politikusként is az marad. Szomorú téboly az, amikor egy utálatos utálkozik.
Én nem tudom, mi történt Göncz Árpáddal. Már csak azért is biztos vagyok abban, hogy tiszta, mert régen előkerültek volna dokumentumok, ha bármit vétett volna. De ha vétett is, ha bármi kiderül róla, akkor is azt mondom, hogy az a tíz év, amit elnökként eltöltött ebben az országban, megmásíthatatlanul a rendszerváltás és a demokrácia legszebb ajándéka volt. Én persze elfogult vagyok, mert személyesen is találkoztam és beszélgettem vele néhányszor. De ha az kell, hogy valaki olyan bölcs és tiszteletre méltó legyen öreg korára, mint ő, hogy esetleg az életéért cserébe aláírassanak vele valamit, hát akkor ezt is tudomásul fogjuk venni.
   Kerényi pedig egyszerűen piti jelenség ahhoz, hogy Göncz Árpád becsületével játszadozzon.
   Ha talán a szocializmus idején mondott volna ilyen beszédeket. Ha talán például egy Szűrös-lakossági fórumon akkor veti föl, hogy az a Szűrös Mátyás, aki például moszkvai nagykövet volt meséljen a KGB-s kapcsolatokról, akkor Kerényi most egy kicsit hitelesebb lenne.
   ("Mindenki vigyen még két embert" Kerényi felszólította hallgatóit, hogy "hirdessék az igét", azaz vegyenek részt a kormánypártok rendezvényein, de vigyenek magukkal legalább két embert, majd kezdeményezzenek olyan vitát az előadóval, ami bomlaszthatja a 6-8-10 ezer főnyi "kunbélát".)
   Itt kunbélázik önfeledten és a szerencsétlen Márai Sándorról elnevezett polgári körben a következő fölszólaló Szűrös Mátyás a köpönyegpörgetés virtuóza? A szűrforgató? Szűrös Mátyás jó kunbéla? Medgyessy meg rossz kunbéla? A moszkvai nagykövetnek semmiféle kapcsolata nem volt a KGB-vel, de bezzeg a minisztériumi kémelhárító nekik dolgozott?
   Mi van itt? Nem kellene szakemberrel megnézetni a sok hasadt polgártudatot? A politkai pofátlanság valami újpolgári erény?
   Részlet Szűrös Mátyás önéletrajzából: "1959-1962 között a Külügyminisztériumban: 1962-1965 között a berlini magyar nagykövetségen: 1965-1975 között az MSZP KB Külügyi szakértőjeként dolgoztam. 1975-től 1978-ig nagykövet voltam Berlinben, 1978-tól 1982-ig pedig Moszkvában, majd 1989-ig a magyar külpolitika egyik irányítója voltam."

Július 20. (szombat) Milos ma négy hónapos. Olyan, mintha mindig velem lett volna. Néha gondolkoztam azon, hogy mi lenne, ha az embernek nagyon hosszú ideig lenne ilyen kicsi babája. Jó is lenne, de inkább nem. Bár túl gyorsan nőnek föl.
   Átjött Erzsi, a szomszédasszony. Hozott halat. Majdnem éltek, annyira frissek voltak. Ha valamit utálok, az a halpucolás. Kimentem a kertbe nagy késsel, vájlinggal, deszkával és a kutyánk hatalmas érdeklődése mellett elkezdtem kibelezni a pontyokat. Aztán pikkelyeztem és levágtam a fejüket. Elég brutális munka. Nem mondom, hogy hánynom kellett, de visszafogottan lelkesedtem. (Éppen mostanában terveztem, hogy lassan rendbe teszem a horgászfölszereléseket, mert egy-két év múlva érdemes lenne kijárni a partra Mirkóval, Edével, aztán Milossal.)
   Bár vannak kétségeim. Lehetőleg úgy kellene megölni a halakat, hogy ne fájjon nekik. Azért, mert ők nem tudnak ordítani, nem gondolhatja senki, hogy nem élnek át iszonyatos kínokat, amikor megfogjuk őket. Talán nem is a horogra akadás a legszörnyűbb, hanem az, amikor a parton, a levegőn megfulladnak. Ha mégis horgászni kezdek majd, a kifogás, de legalábbis a vízből való kiemelés után azonnal levágom a halak fejét, hogy ne szenvedjenek.
   Vágtam krumplit a tepsibe, zsírt olvasztottam alá, tettem hagymát és fokhagymát, valamint főszeres sót a halakba, vágtam paprikát és paradicsomot az egész hegyibe. Már sül is.
   Most szaglászom a kezemet, és ez így is marad egy hétig.
   Erzsi jó asszony. Most, negyvennégy évesen ismét anya lett. Cselesen, mert az úgy volt, hogy a fiának született gyereke, de valahogy az első héten adódott, hogy Erzsi szerint az a kicsi fiú nem érezte jól magát a szülei lakrészében. Ki kellett próbálni, hátha a nagyszülők szobájában könnyebben elalszik. És mit tesz Isten, jobban aludt! Sőt, kifejezetten látszott, hogy ott érzi magát a lehető legjobban. És bizony az a szüleinek is sokkal jobb, ha a gyerek nem zavargálja őket éjszakánként. Így történt, hogy a gyerek átköltözött a nagymamához. És Erzsi látja el - azért hagy egy kis lehetőséget a menyének is -, sétáltatja, nem engedi, hogy az anyja elvonatozzon vele Szabolcsba… Ismét anya lett. Jó anya. És Pistának, a férjének sincs ellenére. Többnyire ő is négykézláb közlekedik, amióta nagyapa-apuka lett.
   Lehet vitatni, de szerintem jó ez így - feltéve, ha nem okoz családi feszültséget. A dologhoz hozzá tartozik, hogy Erzsi és Pista súlyos autóbalesetet szenvedtek - vétlenek voltak, cserben is hagyták őket. Erzsit le is százalékolták, mert tönkrement a lába. Azt hiszem, a lelkének is jót tesz ez a babázás.
   Engem is így nevelt föl a nagyanyám. Ő másfél hónapos koromban döntött úgy, hogy a szüleim teljességgel alkalmatlanok gyereknevelésre. Ebben igaza is volt, anyám is, apám is elismerte - mindent egybevetve. A természet gonosz és igazságtalan a nőkkel. Mire igazán okosak és az anyaságra érettek lesznek, már nem szülhetnek. De ki lehet cselezni a természetet.

Július 19. (péntek) Teljesen pilledt lettem estére. Tegnap délután a feleségem hazahozta Ede unokámat is. Aztán én elmentem a Karton Galáriába beszédet mondani - végülis nem azt mondtam el, amit itt leírtam, mert valahogy úgy alakult. Mire hazaértem, már Ede aludt. Reggel viszont ketten kukorékoltak. Szokás szerint Milost eltávolítottam, hogy az anyja tudjon egy kicsit aludni, Ede viszont fölvetette, hogy ő is jönne, ha elmennénk vásárolni. Kicsit fájlalta a hasát, gondoltam beugrom vele az orvoshoz is, mert megér öt percet, hogy nyugodt legyek.
   Nem olyan könnyű két gyerekkel mászkálni. Ede mindenkivel szóba áll, gyönyörű gyerek, az emberek tréfálkoznak vele, megemlítik, milyen szép kis testvére van, ő meg elmagyarázza, hogy az nem az ő testvére, hanem a nagypapa fia… Ez nem baj, csak fél órát kell beszélgetni az ámuldozókkal a családi viszonyokról. Ha meg aztán kiderül, hogy Ede Wanda fia, akkor mindenki, aki Wandát ismeri, részletes életrajzot vár, az utóbbi tíz évről. És ha már, akkor mi van Tamarával? Nagyon kedvesek az emberek.
   Ede óvatosan közlekedik, de ragaszkodik az önállósághoz, vagyis nem mindig adja oda a kezét. Babakocsit tolva viszont nehéz utána szaladni. Minden kutyával barátkozik. De alighanem csak máig volt ez így, mert egy tacskó-giliszta keverék nekiugrott, amikor lehajolt hozzá. Szerencsére nem harapta meg, de szerencsére nagyon megijedt. (Bár ezt sokáig vitatta, de aztán mégis bevallotta, hogy majdnem bekakilt.)
   A gyerekrendelő nem volt nyitva. A kertben dolgozó asszonyok fölhívták a figyelmemet, hogy ezt nem is várhatom el fél nyolckor. Meg kellett állapítanom, hogy fogalmam se volt arról, hány óra lehet.
   A boltban persze mindent összevásároltunk, ami fölösleges. Igyekeztem legalább az egészségeshez közelálló édességeket vásárolni.
   Mire hazaértünk, a feleségem fölébredt, megetette Milost, reggeliztünk mi is. Valahogy elpancsoltuk az időt. Észrevettük, hogy mindjárt bezár az orvosi rendelő. Szaladtam Edével. De azt nem mondanám szaladásnak, mert ő csak abban a ritmusban hajlandó járni, ahogy éppen kedve van. Végül aztán hiába is siettünk, mert ma ki se nyitott a rendelő. (A kertben dolgozó asszonyok csóválták a fejüket.)
   A délután csöndesen telt. Annyira álmos voltam, hogy alig tudtam elolvasni néhány cikket az Élet és Irodalomból. Folyton leesett a fejem.
   Edét azzal lehetett rávenni a rendes étkezésre, hogy ebéd után elmegyünk sétálni a Duna partjára. Evett is, versenyszerűen. Azért a fagylaltnál leállítottam: fagylaltevésben az a győztes, aki utoljára fejezi be.
   A Dunánál jó nagy szél volt. A kutyánkat is vittük, aki kivételesen egészen kultúráltan viselkedett. A feleségem kicsit veszekedett Edével, mert megint nem fogadott szót, de aztán kibékültek. Milos pedig nagyon furcsa volt. Máskor öt perc után mélyen alszik, ha kikocsizunk. Most meg végig ébren volt, kalimpált, nevetgélt, beszélgetett, szemmel léthatóan élvezte a kirándulást.
   Hazafelé sietni kellett, mert Ede - a háztól egy kilométerre - bejelentette, hogy bizony neki kakilni kell. Nem volt vaklárma. (Ez azért érdekes, mert hosszú évek óta nem törölgettem ilyen kisgyerek fenekét. Nagyon aranyos dolog.)
   Aztán megfürdettük Milost, kapott vacsorát is, majd a feleségem Edével elment moziba, a székesfővárosba - persze Wandával és Szonjával, akik Szentendrén csatlakoztak hozzájuk.
   Szóval ma két gyerekünk volt. Holnap is annyi lesz, mert visszafelé Mirkót hozza.
   (Valaki levélben azt kérdezte, hogy egy olyan családi környezetben, ahol többnyire szláv neveket kaptunk hogyan lett Ede Ede. Úgy, hogy az apjának volt egy öreg barátja, aki a halálos ágyán arra panaszkodott, hogy neki nem volt gyereke, senkit nem neveztek el róla. Az én vejem, Öcsike erre azt mondta, hogy nem baj Ede bácsi, ha lesz egy fiam, rólad nevezem el. Be is tartotta.)

Július 18. (csütörtök) Ma ezt a beszédet mondtam el a Karton Galériában:
   Akik ismernek, biztosan nem gondolják rólam, hogy bármitől meghatódom, de meg kell mondanom, most bujkál bennem valami emelkedett érzés. Nem is tudom, hány éve jutott először eszembe, hogy az interneten létre kellene hozni egy nagy karikatúra múzeumot. Sőt az is lehet, hogy nem is nekem jutott eszembe, csak annyira egyetértettem azzal, aki mondta, hogy rögtön a saját gondolatomnak tekintettem az ötletet. Meg kell mondjam, nekem nem szoktak teljesülni az álmaim, a lehető legritkább esetben valósul meg az, amit kieszelek. Hogy miért van így, azt nem tudom, ilyennek születtem, mint ahogy talán ez nem ritka a generációmban.
   Nem is tudom, hogyan keveredtem én a karikatúra, a karikatúristák közelébe. Talán, amikor Tettamanti Bélával kezdtem el együtt dolgozni, talán amikor észrevettem, hogy a különféle szerkesztőségekben kifejezetten jó dolog a karikatúristákkal beszélgetni. Azért, mert másképp látják a világot, mint az újságírók meg az írók. Talán amikor Császár Tamással találkoztam, és akarva-akaratlanul elkezdett tanítani, mert állandóan kész arra, hogy bárkivel fölismertesse: a karikatúra nem egészen az, amiről mi azt gondoljuk.
   Valahogy a karikatúristák között mindig azt éreztem: hogy nem jó az, ahogy bánunk velük. Olyanok, mint az artisták. Hatalmas értékeket hoznak létre, de valahogy a java elveszik.
   Részvettem kiállítások létrehozásában is, például volt szerencsém az Internettóban majd az EOL-on helyet adni a budavári Karikatúra Művészeti fesztiválok anyagainak. És egyre inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy az internet lesz az a hordozó, az a médium, ahol a lehetős legjobb helye lehet egy olyan múzeumnak, amelyik minden eddiginél jobban ki tudja használni a saját lehetőségeit, minden eddiginél többet mutathat egy művészeti ágból, amelyet alighanem mindenki szeret, de amellyel mégis mostohán bánunk. Mert ilyenek vagyunk.
    Karikatúristákkal sokat sutyorogtunk erről. Ettől függetlenül is létre jöttek egészen kiváló weboldalak, aztán olyanok is, amelyek összefogják ezeket. De egyre inkább sürgetővé vált, hogy nem egy gyűjtőhonlap, hanem egy világos koncepció alapján fölépülő múzeum jöjjön létre az interneten.
   Aztán összejött egy szerencsés pillanat. Meghívtak a MUOSZ Karikatúra Szakosztályának vacsorájára, ahol találkoztam Kozma Péterrel, aki Karton Múzeum élén áll, történetesen a legnagyobb magyarországi karikatúra- és képregény-gyűjtő, éppen egymással szemben ültünk, és szót értettünk, mert például mindketten csokoládé zugevők, vagyis állítólag szeretethiánytól szenvedő emberek vagyunk. Néha ilyesmiken múlnak a dolgok. És pont akkor volt az újságban, hogy lehet pályázni internetes építkezésre, ha van hozzá megfelelő háttér. És Kozma Péter mögött itt volt a háttér, plusz az, hogy ő is szeretne egy Karikatúra Múzeumot az interneten. Akkor már csak Békési Joe-nak kellett szólni, aki a MÚOSZ karikatúristáinak szakosztályát vezeti és hogyan, hogyan nem, nem csak folyamatosan jelen van az interneten, hanem közel állna hozzá egy karikatúra múzeum. És szólni kellett Császár Tamásnak, aki a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Szatirikus Képzőművészeti Szakosztályában vállalt fontos szerepet, azért, hogy a kortárs magyar szatirikus képzőművészet és az autonóm, képzőművészeti karikatúra tényleges értékeit végre a helyükre kerüljenek ebben az országban. Ami egyebek mellett azt is jelenti, hogy ő maga is helyénvalónak látja, hogy legyen az interneten egy karikatúra múzeum.
   És hamar be is adtuk a pályázatot.
   Nem mintha azt gondoltuk volna, hogy a Miniszterelnöki Hivatal méltányolja majd hajlamainkat és törekvéseinket, de meglepetésünkre méltányos elbánásban részesültünk. Megkezdhettük a munkát. Amit most mutatni tudunk, az egy hónap tüsténkedésének eredménye.
   Már most, amikor múzeumunk demóváltozatát van szerencsém bemutatni, előre jelzem, hogy nagy viták lesznek, számosan kérdőjelezik majd meg, hogy miért éppen ilyennek találtuk ki a struktúrát, miért éppen azok a művészek kerültek az oldalakra, akiket kiválasztottunk. Ennek például az lesz a háttere, hogy az emberek túlnyomó része azt gondolja a karikatúráról, hogy az az, ami az újságokban megjelenik. Nem tehetünk erről, nem részesültünk olyan esztétikai és művészettörténeti nevelésben és oktatásban, amelyik fölhívta volna a figyelmet arra, hogy a karikatúra szinte minden művészeti ágban ősidők óta jelen van, fölbukkan, és noha a magyar képzőművészetben talán a polgárosodás színvonala miatt kevésbé van így, mint más nemzetek művészetében, itt sem elhanyagolhatók ezek a vonulatok vagy fölbukkanások. Ez azért van, mert valahogy úgy rögződött, hogy a karikatúra az, ami annak idején a Ludas Matyiban szokott megjelenni. Bármilyen különös, azok, akik már nem is nagyon emlékeznek a Ludas Matyira, valami hasonlót gondolnak. Az persze tagadhatatlan, hogy a sajtókarikatúrának fontos szerep jut az olvasó emberek életében, jelentős értékei vannak, és a virtulális múzeumban ennek megfelelő helyet is kap majd. De nem kevésbé lesz fontos a festészetben, a grafikában, a szobrászatban, a kerámiában és természetesen a számítógépes műfajokban föllelhető karikatúra vonulatok bemutatása sem. Sőt nagyon szeretnénk, ha reménybeli látogatóink részt vállalnának a gyűjtésben, hiszen van mit közösen fölfedezni a népi faragványok, a tárgykarikatúra, a fotókarikatúra, sőt akár a falfirkások világában is. És bizony nagyon szeretnénk, ha nagyon sok látogató jönne erre az oldalra.
   Kicsit hazudós módon hajlamos vagyok azt állítani, hogy a szex és a pornó után a karikatúra lehet a leginkább érdeklődésre számot tartó műfaj az interneten. Talán úgy pontosítanám ezt a számos helyen elsütött vélekedésemet, hogy ez az interneten megjelenő képi-, képes világban igaz. Szerkesztőként legalábbis ezt - hihetetlen látogatottságot - tapasztaltam minden olyan oldalon, amelyen karikatúrák jelentek meg. Ez azért lenne reményt keltő, mert természetesen számítunk majd szponzorokra és hirdetőkre is, hiszen egy, a végtelenségig építhető rendszert hozunk létre a My.hu szakembereivel együttműködve, amelyben lesznek állandó és időszakos kiállítások, pályázatok és fórumok, hírek és tanulmányok, vagyis minden, ami a virtuális valóságban lehetséges.
   A legközelebbi tervünk az, hogy a lehető leghamarabb megnyitjuk a múzeumot a látogatók előtt, éppen azért, mert szeretnénk, ha már az alapok építésénél segítő módon nyilvánítanának véleményt. És ettől egy kicsit úgy járnának vissza ide, mint akik a sajátjuknak tekintik múzeumunk virtuális termeit.

Július 17. (szerda) Hócipőbe:

Mádl Ferenc október 20-ára tűzte ki az önkormányzati választást.


2102

   Mit lép majd az Elnök Úr, amikor kiderül, hogy elmaradnak az önkormányzati választások, mert magára valamit is adó ember ebben az országban egy emberöltőig nem megy el szavazatot számlálni? Nem tudom, készül-e már a válságterv. Jó lenne végig gondolni, hogy például kiket lehet megkérni vagy kötelezni ilyen munkára.
   Ha az egyházak nem a jobbik kezüket hajlították volna maguk felé az utolsó kampányban, akkor a papokat kérhetnénk meg. Maradnak esetleg a bírák, akikben én még megbízom, de lehet, hogy egyedül vagyok.
   Az is lehet, hogy szavazunk, de nem számolunk, marad minden a régiben. Aztán vagy a törvényben előírt időben elemésztjük a cédulákat, vagy levéltárba rakjuk mindet, száz évre titkosítva. És akkor majd 2102-ben a történészek hirdetnek eredményt.
   Így járhat az a nép, aki nem tudja rávenni az elnökét arra, hogy zavarja már haza a grundról azokat, akik az egész társadalmi rend alapját, a választások jó hírét mocskolják önfeledten.


Balogh László, a Medgyessy Péter múltját vizsgáló parlamenti bizottság MDF-es elnöke pénzjutalmat ígért azoknak, akik korábban titkos dokumentumokat loptak ki a nemzetbiztonsági szervezet irattárából, s ezt most hajlandóak megosztani a bizottsággal.

Az orvos mit mond?

   Vagyis: Magyarország legmocskosabb embereinek bejön az üzlet. Jól gondolták, hogy egyszer majd fizet valaki az ellopott papírokért. Jó az, ha az Országgyűlés, a hazai törvényesség legfőbb őre rendet rak a hazafiság és az erkölcs dolgai között. Soha életedben ne állj szóba elhárítókkal, magad se háríts semmit, még akkor se, ha mondjuk Oszama bin Ladent látod a kertedben, mert nem lehetsz többé miniszterelnök! De ha mégis szóba állsz velük, ha annyira hülye vagy, hogy elhárítósdit játszol, legalább lopjál valami terhelő dokumentumot, hátha jó kis pénzt kaphatsz érte a teljesen lepusztult és megzavarodott hatalom valamelyik képviselőjétől!
   Most itt tartunk. A terroristák ólálkodnak. Az is lehet, hogy már eladta nekik valamelyik mohó titkosszolga azokat az információkat, amelyek ahhoz kellenek, hogy egy jó nagy pukkantással megsemmisítsék a magyar parlamentet.

Július 16. (kedd) Egész nap a holnaputáni beszédemet írom. Csütörtökön mutatjuk meg a sajtó munkatársainak a a Magyar Virtuális Karikatúra Múzeum alapjait, egy demó-változatot. Azért élvezhető lesz, mert több mint kétszázötven kép már látható.
  Tegnap Milossal voltam elfoglalva, nem is írtam, hogy jártam a terasz.hu irodalmi pályázatának Nő(m) a tavaszban - díjátadásán. A zsűriben voltam, illett elmennem. Jó kis este volt, kedves és jó emberekkel találkoztam. Tudtunkon kívül Onaggyal és Kukorellyvel csupa nőket választottunk az első három helyre. Ennek nagyon örülök. Úgy néz ki, hogy alakul a nők világuralma, tehát egy sokkal jobb kor következik. Jobbak, mint mi. Elég volt belőlünk.
   Kicsit nézegettem a tévét. A parlamenti közvetítést is. Éppen Medgyessy mondta - de lehet, hogy azt a híradóban -, hogy akkor mostantól új száznapos programba kezdenek. Mert ez így ellenőrizhető, számon kérhető. Korrekt ötletnek tűnik.
   Eörsi Mátyás nagyon jó volt. Kérdéseket intézett a belügyminiszterhez arról, hogy a szavazatokat hányszor számolták újra, hogyan ellenőrzött a Fidesz. Lamperth Mónika lényegében ugyanazt válaszolta, mint az elődje, Eörsi meg nem fogadta el. Így az ellenzék kénytelen volt szavazni. Abból az ellenzékből, amelyik Pintér tábornok beszámolóját annak idején száz százalékban elfogadta, most egy csomóan - ha jó emlékszem hatvanan - nem tudták elfogadni a miniszteri választ. Eörsi hülyét csinált belőlük.
   Olvastam, hogy tömegesen lépnek vissza a szavazatszámlálók. Nem akarnak az őszi önkormányzati választáson számlálgatni. Csak gratulálni lehet a jobboldalnak. Könnyen előfordulhat, hogy azok is ellenük szavaznak majd, akik eddig a kedvükért számlálgattak. Az nagyon sok ember ám!
   Aztán volt még egy fölszólalás, amelyikben Révész Máriusz jól megmondta Medgyessynek, hogy bűnös, mert részt vett a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap félrevezetésében. Németh Miklós kormányzása idején vallották be, hogy minden kozmetikázott volt, sokkal nagyobb az adósságunk, mint azt azelőtt tudtuk.
   Szólni kellene a képviselőnek, hogy a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és az összes Magyarországnak hitelező kormány tudta, hogy becsapjuk őket. Legalábbis részben az eladósodásnak köszönhetjük a szocializmus bukását. Szépen beszivárogtatták a pénzt. Ahhoz elég sokat, hogy ne tudjuk visszafizetni, ahhoz viszont keveset, hogy bármiben fölzárkózzunk. Az egypártok kicsit adhattak a népnek, azt viszont már nem tehették meg, hogy visszavegyenek az életszínvonalból. Ahhoz meg újabb kölcsönök kellettek. Azt se lehetett, hogy ne törlesszenek, mert akkor meg kizárják őket mindenhonnan. Márpedig ők szerettek nyugaton parádézni. A vége az lett, hogy egyszercsak kiderült: nem bírjuk a versenyt. Lehet még húzni egy darabig, mert a nép békésen tűr mindent. A katonai erő miatt támadás nem várható. Lehet még vegetálni tíz-húsz évig - de minek? Gorbacsov bedobta a törölközőt. Számomra ő volt a XX. század legnagyobb politikusa. Az első világuralkodó, aki szembe mert nézni a valósággal, és föl tudta adni, el tudta engedni a hatalmat.
   A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap szépen föllazította a szocializmus. Bedugták az ajtón a lábukat, aztán kiömlött a szar. Szerintem maguk is meglepődtek, milyen ügyesek voltak.
   Egyébként erre való hivatkozással kellett volna kérni az adósságok törlését vagy mérséklését. Igazából a nyugatiakat sem értem, miért nem tették meg maguktól ezt a gesztust. Piti pár tízmilliárdért vettek meg minket.
   Ha Medgyessy tanácsadója lennék, most azt mondanám neki, hogy ki kell szivárogtatni: ő a francia titkosszolgálatnak dolgozott a KGB ellenében. Ezért kapta a becsületrendet. Mekkorákat szaltózhatna a Fidelit!

Július 15. (Hétfő) Ma egy bejegyzést találtam a fórumom egyik topicjában:
Írogató: Kedves Iván!
Engedelmeddel szeretnék kommentárt fűzni a mai napló beírásodhoz.
"Ma túljutottunk az első nevelő jellegű összecsapáson Milossal...... Mondtam, akármilyen keserves lesz, inkább ne kapjon enni egy-két óráig, de nem lehet megengedni, hogy már most hisztériával érvényesítse az akaratát."
Tudom, hogy semmi közöm hozzá,

   Van közöd hozzá.

de édesanyám mesélte, hogy még nagyon pici voltam, mikor irtózatosan bőgtem és akármit tett, nem hagytam abba. Már ettem, már tisztában voltam, stb. Erre mérges lett és jól rámkiabált és elverte egy kicsit a fenekemet. Azt mondja, nagyon megszeppenten néztem rá, de abbahagytam a hangos sírást, csak nyöszörögtem.
Később, mikor kibontott, egy nagy hangyát talált a testemen és össze-vissza voltam csípkedve.
Ki tudja, mi volt Milos baja? Lehet, hogy nem érezte magát jól az anyatejtől, lehet, hogy felpukkadt tőle, görcsei lettek, stb. Tudom mit mondanak a szakemberek. De hidd el nekem, annak a gyereknek lehetett más oka is arra, nem csak a hiszti.

   Természetesen nagyon gondosan meggyőződtünk arról, hogy csak ez a baja, és se nem kiabáltunk, se nem veregettük a fenekét. Mint jeleztem, nem ez volt az első ilyen eset. Sajnos, néha a mamájának is ki kell mozdulni - ami havonta egyszer-kétszer fordul elő -, és nem mindig ér haza percre pontosan az etetésre. Ilyenkor Milos fagyasztott anyatejet kap. Nem először fordult elő, hogy utána így viselkedik. Egyszerűen jobban szeret cumisüvegből inni, mert gyorsabb, könnyebb. Természetesen, ha az lenne, hogy nem akarja megenni a spenótot, semmiképpen nem erőltetnénk. De itt az anyatejről van szó. Ha nem szopik, elapad. Ha elapad, az a gyereket veszélyezteti.

Te most büszke vagy, hogy a gyereked akaratát letörted. Tényleg egy letört akaratú gyereket akarsz nevelni? Nem minden hiszti, lehet oka neki arra, hogy valamit szeret vagy nem szeret.

   A büszke letörés úgy nézett ki, hogy a feleségem végig zokogott, én meg majdnem sírtam. Milos többnyire a karunkban tartózkodott, ringattuk és nyugtatgattuk. Amíg el nem aludt.
   Elég sok gyereket neveltem és láttam közelről ahhoz, hogy idejében észrevegyem, ha hisztérikus akaratérvényesítés kezdődik. Ha nem éretjük meg velük idejében azt, hogy ezzel semmit nem érhetnek el, önveszélyesek is lehetnek. (Például az egyik ismerősöm fia azért, mert nem engedték, hogy széttépjen egy könyvet, olyan görcsös állapotba került, hogy majdnem megfulladt, aztán hányt. Idáig nem szabad eljutni.) Nagy szeretettel, lehetőleg öleléssel és babusgatással meg kell nyugtatni őket, aztán lehet "újratárgyalni" azt, amin a konfliktus kitört. Senki nem lehet arra büszke, ha egy gyerek akaratát megtöri, de a saját érdekében az első perctől kezdve tudatni kell vele, hogy meddig mehet el.

Tudom, hogy nem ad a többség igazat, de szerintem egy kisbabának fontos, hogy bízni tudjon a felnőttekben.

   Pontosan: bíznia kell abban, hogy a legjobbat akarom neki, és ha konfliktus van köztünk, akkor is a legnagyobb szeretettel ölelem magamhoz. (Egyébként ebben az esetben volt ugyan lehetőség arra, hogy egy másik fagyasztott tejcsomagot kiolvasszunk, de az nagyjából annyi időt vett volna igénybe, mint az, amit tettünk. Pontosan ugyanígy nyugtattuk és babusgattuk volna. Vélhetően ugyanígy el is alszik, és ugyanannyi idő múlva ébred föl. A "nevelés" lényege tehát az volt, hogy az anyja a fölébredés után nem adott neki cumiból tejet, hanem a mellére vette. És Milos evett is rendesen.

Én csak azt tudom, hogy talán emiatt a dolog miatt a hangyával, soha nem bíztam igazán a szüleimben. Sokszor inkább szenvedtem, de nem panaszkodtam nekik.

   Ott azért más baj is lehetett. Velem számtalanszor bánt nagyon igazságtalanul például a nagyanyám, aki fölnevelt, mégis ő volt az az ember, akiben életemben a legjobban bíztam. Ő is bennem, amikor megöregedett.

Másik dolog, amit el szeretnék mesélni. Volt egy ismerős házaspár. Mindkettő értelmiségi, mérnökök. Tehát tudatosan akarták a gyerekeket nevelni. A kisebbik még pólyás volt, a másik a járókában az udvaron. Meg lett nekünk vendégeknek mondva, hogy a gyerekeket nem szabad kényeztetni, tehát akárhogy sír a gyerek, nem kell odamenni hozzá, majd abbahagyja.

   Látnád, mi van itt, ha Milos csak megnyikkan. Néha félek is, hogy a feleségem kárt tesz magában, úgy ugrik ki az ágyból. Egyszer félálmában elesik és beveri a fejét vagy eltöri a lábát.

Most hallottam, hogy a nagyobbik kisfiú (amelyik a járókában volt) meghalt leukémiában.
Biztos vagyok benne, hogy ma már rohannának a szülei, hogy felvegyék, de nincs kit.

   Jó, ez borzasztó. Gondolom a szülők lelke már meg is halt, soha nem fognak maguknak megbocsátani. Én sokszor végig gondoltam, mi lenne, ha valamelyik gyerekem meghalna. Bizonyos értelemben biztosan vége lenne az életemnek akkor is, ha ez egy idő után nem is látszana rajtam. Már összeszámolgattam, mi mindent vétettem ellenük. Túl sok.

Remélem, nem untattalak, és mégegyszer bocsi, mert tényleg semmi közöm hozzá.

   Egyáltalán nem untattál. Van közöd hozzá. Mindenkihez van közöd.

Július 14. (vasárnap) Ma túljutottunk az első nevelő jellegű összecsapáson Milossal. Nagyon súlyos volt. Történt, hogy reggel ötkor evett, én úgy nyolckor kimentem vele sétálni. Szépen el is aludt, majdnem tizenegy volt, mire megébredt. A mamája elkészített mindent - gyógyszeres tea, kása "bukás" ellen, fölolvasztott tej, amit pótlásként adunk a régiből, kicsi rostos gyümölcslé - és nekiállt, hogy megszoptassa. Egyszerűen nem volt hajlandó enni. Ordított, hisztizett, dobálta magát. Eléggé kétségbeejtő volt, együtt sírtak persze.
   Aztán rájöttünk, hogy ugyanúgy viselkedik, mint pár hete, amikor először kapott fölolvasztott tejet cumisüvegből. Akkor se volt hajlandó ciciből szopni. (Tegnap akkor kapott, amikor az anyja elment az öcsémmel és Mirkóval a tóra, kicsit úszni, meg ugrálni. Késtek fél órát, mert még mentát is kellett keresni az egyik barátunknak. Mi meg a sógornőmmel megfürdettük és adtunk neki tejet a mélyhűtőből.)
   Nyilván arról van szó, hogy az üvegből sokkal könnyebb szopni, és már van annyi esze, hogy erre emlékszik.
   Mondtam, akármilyen keserves lesz, inkább ne kapjon enni egy-két óráig, de nem lehet megengedni, hogy már most hisztériával érvényesítse az akaratát. Annál is inkább, mert mindenképpen jó lenne, ha legalább féléves koráig anyatejet kapna. Ez olyan erős védelmet ad a gyereknek, ami mindent megér. (Gyakorlatilag ennek köszönhető, hogy se nem kövér, se nem sovány, eddig még semmilyen baj, fertőzés nem érte.)
   Keserves is volt, mert ordított még negyed órát az anyja ölében, aztán a vállamon, aztán az ölemben - miközben persze többször próbáltuk, hátha meggondolta magát. De nem gondolta, hanem inkább mérgében elaludt, ahogy én szoktam. (Ez egy nagyon jó dolog. Ha bármi baj ér, elalszom. Dávid is ilyen. Ha nagyobb konfliktusunk volt, kicsit sírdogált, aztán befeküdt az ágyba és egy óra múlva vidáman ébredt. Még egy embert ismerek: Kipke Tamás barátom is ilyen. Például a válását egyszerűen átaludta.)
   A vége persze az lett, hogy Milos, ha nem is vidáman, de fölébredt. Kifejezetten haragosan nézett, aztán jó nagyot ebédelt mindkét ciciből. Utána még egy darabig szemmel láthatóan lenézett minket, de miután a gyümölcslevet is megkapta, megenyhült. Gügyögött és nevetgélt, aztán megint elaludt.
   Hozzá kell tenni, hogy egész nap vihar keringett körülöttünk, és akkor lett jobban, mikor elvonult.

Július 13. (szombat) Reggel hétkor keltem, mert Milos fél öt óta szórakoztatta az anyját és ki kellett vinnem, hogy ő is tudjon egy kicsit aludni. Tologattam az ámbituson, el is aludt, én meg olvasgattam. Például Bodor Béla írását az Élet és Irodalomban, ami a honlapomról is elérhető, és a könyvemről szól. Persze már olvastam azelőtt is, meg hallottam a könyvbemutatón is, de azért még egyszer elolvastam. Ez a hiúság. Főbűn.
   Kilenc után ébredtek Mirkóval. Jó nagyot kellett zuhanyoznom, mert a kocsi-tologatásban ragadósra izzadtam. Aztán elmentem vásárolni. A délelőtt hátralévő részében főzőcske volt, meg eszegetés.
   Közben láttam egy filmet: egy ember barátkozott a bálnákkal. Közel engedték, simogathatta őket, taszigálták a csónakját. Az is lehet, hogy ha valaki megkérdezné, hogy van-e egy kívánságom, ami teljesíthető, nem a marsi utazást kérném - mert lássuk be, ahhoz kezdek öregecske lenni -, hanem azt, hogy egyszer egy hétig játszhassak a bálnákkal. Van bennük valami, ami elemi erővel vonz. Szeretnék a szemükbe nézni. Ha nagyon fáradt vagyok, előveszem azt a lemezt, amire a hosszúszárnyú bálnák énekét vették föl. Nem is értem, hogyan képzeljük, hogy a Földön csak mi vagyunk értelmes lények.
   Valamelyik nap láttam egy másik filmet is. Arról szólt, hogy egy régész az Ararát közelében, 1900 méter magasan megtalálta Noé bárkáját. Egy légi felvételt találtak gyanúsnak, mert nagyon hajó alakú volt. Leltek hatalmas, az ismerteknél kissé nagyobb horgonyköveket is, amelyeken Noé történetére utaló jeleket véstek, és a hajó irányba mutattak. Végül aztán mindenféle vizsgálótechnikával megállapították, hogy a föld hajóborda-szerű farácsozatot és fémeket rejt. Tehát megvan Noé bárkája. Furcsa módon az senkinek nem jutott eszébe, hogy néhány ezer évvel ezelőtt valamelyik vallásos uralkodó hajóácsokat hivatott oda és fölépíttetett egy nagyjából olyan, bárkaszerű templomot, amilyen a Bibliában leírva vagyon. És horgonykő-faragókat is hívott. Mert ha valami komolyan gondolja, hogy néhány ezer évvel ezelőtt 1900 méter magasan állt a víz a mostani tengerszint fölött, és azóta szépen elpárologhatott, az nem teljesen normális. Mindegy, nem az én dolgom, csak bosszant, ha föl sem merülnek kézenfekvő lehetőségek. (Hosszú éveken át előfizettem a National Geographic folyóiratát. Igaz, elsősorban a képek miatt. Amióta nézem a televíziójukat, egyre gyakrabban van gagyi-érzetem. A gagyiság biztos jele például az is, ha egy adón fölhangosítják a reklámokat.)
   Délután megjöttek az öcsémék, tulajdonképpen Mirkóért. De estig maradtak. Jókat eszegettünk és nevetgéltünk. Az öcsém, Mirkó és a feleségem elmentek a pócsmegyeri tóra fürödni. Nagyon hülye ugrálós képek készültek. Este jött egy vihar, megpróbáltunk villámokat fényképezni, de nem nagyon sikerültek. Ahhoz szerencse is kell. (Mirkó azt mondta az anyjának, hogy "két évig nem kérek tőletek semmit, ha kapok egy kistestvért".)
   Szóval ez egy jó nap volt.

Július 12. (péntek) Csak azt tudnám, miért nevezik ezt mérsékelt égövnek? Váltóégövnek kellene hívni.
   Egész nap szenvedtünk. Milos bírta talán a legjobban, elképesztően aranyos volt. Most van neki egy igen aranyos torokmélyről jövő hízelgő hangja. Meg kakilt is, talán az tette könnyebbé a napját.
   Reggel Mirkóval elmentünk vásárolni, aztán megnéztünk valami csihipuhi autósüldözős, versenyzős filmet. Jó volt különben, havonta egyszer szeretem az ilyeneket. (Ja, éjszaka megnéztük a Vakvagányokat, Csiszárral meg Bozsik Yvettel. Zseniális volt. Bozsiktól ezt vártam, nagyon jó, de Csiszár zseniális volt. Sajnálom, hogy eltűnt. Sokan utálták, aztán kevesebben. Valamit eltaktikázott. Írok is neki, hogy mi van vele.)
  Délután tanítgattam Mirkót weblapot építeni. Nem mintha sokat kellene, mert hihetetlenül okos gyerek.    Nem lepődnék meg, ha egy év múlva a család összes weboldalát ő gondozná. (Az első találmányát egy éve szabadalmaztatta. Nagyjából naponta két jól átgondolt, használható ötlete van. A föltaláló öcsémtől örökölt ezt-azt.  Talán azzal a különbséggel, hogy szerencsésebb, mert az apja már tudja, mit szabad és mit nem érdemes tenni, ha valakinek önálló gondolatai vannak.)
   Estébe hajolva még megnéztük az Amerikai pite kettőt. Talán mára elég is volt a videózásból.
   Mindösszesen annyi hasznos munkát végeztem, hogy kicsit piszkáltam a veteményest, főleg a paradicsomtöveket. Nyilván összefüggésben azzal, amit tegnap olvastam: A paradicsomban magas az antioxidáns hatású, likopin nevű anyag koncentrációja, amely - mivel leköti a sejtekre káros, mérgező hatású anyagok szabad gyökeit - egészségvédő hatású. Genetikai kezeléssel Amerikában olyan paradicsomot állítottak elő, ami fokozott likopintermelésre képes. Sejtvédő hatása segíthet a rákos betegségek megelőzésében. Amerikai kutatók 48 ezer férfit ellenőriztek hat éven át, és kimutatták, hogy azoknál a férfiaknál, akik hetente legalább tíz alkalommal ettek olyan ételt, amely paradicsomot tartalmazott, 45 százalékkal kisebb eséllyel alakult ki prosztatarák.
   Reggel vettem is egy kilót. Addig is, amíg nem pirosodnak meg a saját biogyümölcseim.

Július 11. (csütörtök) Többen jelezték, hogy nem jó, ha nem jelzem, mikor és miért ült börtönben a vejem, ef. Zámbó István. Természetesen a szocializmusban és természetesen politikai okok miatt.
   El is felejtettem leírni, hogy valamelyik nap milyen konfliktusba keveredtem.
   Az igazság az, hogy nem felejtettem el, hanem azért nem írtam le, mert féltem, hogy túlságosan fölindult, elfogult vagyok.
   Történt, hogy elmentem vásárolni. Mindig a teherbiciklimmel megyek. Jövök ki a boltból, pakolom a kosaraimat, egyszercsak azt látom, hogy egy olyan 14-15 éves forma gyerek üt egy 8-10 éves lányt, mert az be akart menni a boltba az anyja után. Jó nagy pofonokat kapott. Hamar végzett a fiú, a lány leült a bolt ablakába és sírt. Zokogott. Erre a fiú odament és jól megrugdosta.
   Megfogtam a nyakát - hátulról, nem erősen - és kicsit ordítottam vele.
   Elmagyarázta, hogy semmi közöm hozzá, ez a húga, az anyja bízta rá.
   Addigra már elengedtem, felém fordult, hetykén. Szerencséjére nem támadott meg, hanem zavarában elővett egy cigarettát és megpróbált rágyújtani. Kivertem a szájából.
   Elmagyaráztam neki, hogy nem tűröm, hogy bárki bárkit üssön és rugdosson az utcán.
   Aztán otthagytam.
   Elmentem a zöldségeshez, vettem ezt-azt. Amikor kijöttem a boltból ott állt a gyerek, a lány, a mamájuk meg egy másik asszony, erősítésnek. A mama azt kiabálta, hogy mi közöm hozzá, milyen alapon verem ki a cigit a gyerek szájából, amikor ő megengedte, hogy dohányozzon, ezen kívül ő maga hatalmazta föl a gyereket arra, hogy bármikor megverheti a húgát, mert az nagyon rossz gyerek, még az útra is kiszalad.
   Rákérdeztem, hogy a rugdosás is benne volt-e.
   Igen.
   Mondtam, hogy akkor nekem itt nincs keresni valóm, gratulálok. Teátrálisan kezet fogtam a gyerekkel is, elnézést kértem, hogy kivertem a cigijét és örvendeztem, hogy végre egyszer egy ilyen remek fickóval lehetett dolgom. Hosszasan ráztam a kezét, mintha fényképeznének. Egy idő után megérezte, hogy hülyét csinálok belőle.
   Ezen kívül még az erősítésnek jött asszony is figyelmeztetett, hogy nem kellene beleszólni az ilyen dolgokba. Mondtam neki, hogy ha majd őt rugdossák az utcán, akkor is beleszólok.
   Most itt tartunk. Nyilván lesz folytatása. Nem lepődnék meg, ha valamikor megvernének. Sokan persze, orvul támadva, ahogy illik.

Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE Onagy Zoltán megjegyzései Andrassew Iván naplójához

Július 10. (szerda) Dávidot, Mirkót és Dávid barátját, Dávidot nem fogta vissza a hőség. Pilledten bár, de ideértek. Nagyon jó esténk volt. Eszegettünk, aztán tüzet raktunk, mellette beszélgettünk. Mindenféle okosságokat. Kicsit zavaró volt, hogy Kántor - a kutya - teljesen megőrül a tűztől. Szinte hihetetlen hisztériába kezd abban a pillanatban, amikor föléled és ez addig tart, amíg le nem locsolom a parazsat vízzel. Körbe-körbe rohangál, vinnyog, szinte hihetetlen sebességgel veszi a levegőt, órákon át liheg, közben minden egyes fölszálló parázspöttyöt megpróbál elkapni. Ha a végén a parazsat nem locsolom le, akkor kikaparja, méterekre elpiszkálja. Csoda, hogy nem ég meg ilyenkor nyáron. Nem tudom, mit lehetne tenni vele, de a dolog alighanem reménytelen. (Az is lehet, hogy én is hibás vagyok, mert egyszer észrevettem, hogy nagyon szereti a lézerpöttyöket kergetni, és sokat játszottam vele, ami gyakorlatilag futtatást jelent. Ez örömöt okozott neki, de lehet, hogy most a szikrákat nézi lézerpöttyöknek.)
   Éjszaka, amikor már mindenki lefeküdt, különös hangra lettem figyelmes. Egy nagy autó jött, dübörgött. Kimentem és hallgattam, ahogy elmegy az utcánkban. Aztán a sarkon megfordult és a párhuzamos utcában jött, visszafelé. A lámpafényben azt láttam, hogy egy felhő emelkedik a házak fölé, és terjed felém. Olyan volt, mint a köd. Aztán már éreztem is a szagát. Rovarirtó volt. Szaladtam is becsukni az ablakokat. De úgy tudtam, hogy abban a szobában, ahol Dávidok és Mirkó aludt, nincs nyitva az ablak. Dávid fiam azzal ébredt, hogy köhög és kiütéses.
   Az rendben van, hogy repülő helyett valami traktorról irtják a szúnyogokat, de talán szólni kellene, hogy éjszakára csukjuk be az ablakokat.
   Dél körül megjött Wanda és Öcsike - vejem. Nagy hülyeség volt Szentendréről biciklivel jönni, mert Wanda gutaközeli állapotba jutott. Nem sokáig maradtak, de azért jókat beszélgettünk. Öcsike elmesélte, hogy egyszer a börtönben kipróbálta, hogy meddig bírja evés nélkül. (Ráért, olyanokat is kipróbált, hogy meddig bír törökülésben ülni.) A negyedig napon magához rendelte az egyik foglár azzal, hogy "mi van, zárkalázadás!?" Már kapta is a pofont. "Éhségsztrájk? Ha ezt beírom a lapjára, itt fog megrohadni." - megint emelte a kezét. Öcsike meg mondta, hogy nem, nincs semmi lázadás, csak ki akarja próbálni…
   Érdekes, úgy tekinti, hogy a foglár nem akart neki rosszat, a verés atyai volt.

Július 9. (kedd) Ma néztem egy kicsit a parlamenti közvetítést. Úgy tűnik, Orbán Viktor hazatértével mégis úgy döntött a Fidesz, hogy a konfrontációt választja. Ennek biztos jele, hogy Kövér László már megint vezérszónokol, fröcsköl és püffög, a maga kicsit ijesztő, de mégis inkább nevetséges módján. Komolyan érdekelne, mi lehet egy olyan ember lelkében, aki pártintézetnél dolgozott, kérte fölvételét az MSZMP-be, amikor önfeledten, őrjöngve okád az előző rendszerre. Én például nem akartam belépni az MSZMP-be, többszöri fölszólítás ellenére se. Bár magam is kötöttem kompromisszumokat, hiszen üzemi újságíróként csak a pártsajtónál dolgozhattam, csak a párt által ellenőrzött oktatás után kaphattam újságírói képesítést, de be nem léptem. Ez nem volt hőstett annak idején, csak egy picike jelzés, amit meg is engedtek. Nem is bántottak érte. Gyanítom, azért, mert olyan bolondos, művészkedő kis hülyének néztek, aki túl sokat nem árthat. Pedig azzal kecsegtettek, hogy akár lapszerkesztő is lehetek, ha belépek. Én meg mondtam, hogy annyit nem ér. Ebből se lett baj.
   Persze ehhez olyan emberek is kellettek, mint a Hírlapkiadó Vállalat akkori személyzetise, Jusztusz Gábor, aki hivatalosan úgy reagált az ilyesmire, hogy "Ivánka, te egy nagy fasz vagy." Vagy Lajos, a párttitkár, akivel hosszas emberijogi vitákat folytattunk arról, hogy én és Elmer barátom a fizetésosztáskor vehetünk-e pártbélyeget. Az volt, hogy mi álltunk a sorban a pénzért, Lajos meg jött a dobozkájával és megpróbálta rávenni a párt tagjait, hogy fizessenek. Ők persze kerülték Lajost. Ezt látva mi folyamatosan ajánlatokat tettünk, hogy baráti áron vennénk bélyeget a gyűjteményünkbe. (Szerintünk Lajosnak mindegy volt, kinek adja el, csak legyen bevétel, de ő ezt vitatta.)
   Egy bizonyos idő után Lajos rendszerint fennhangon azt mondta, hogy "na, menjetek a picsába!"
   Nagyjából ilyen volt a nyolcvanas évek puha diktatúrája. (Mögötte persze például a besúgók hálózatával - amiről azért ne feledkezzünk meg.)
   De elkalandoztam. Kövér Lászlóról volt szó. Gondolom Orbán szólt, hogy ő jobb frakcióvezető lenne, mint a Deutsch Tamás, aki - lássuk be - már egy kicsit amortizálódott a komolyan vehetőség szempontjából.
   Nekem például egy médiahajón azt ígérte, hogy - ha hatalomra jutnak - szomáliai attasé leszek. Az úgy volt, hogy vele és Bayer Zsolttal beszélgettünk. Bayer akkor még velem dolgozott a Népszabadságnál, a Fideszt leplezgette, mint volt szóvivő. De azért Deutsch még szóba állt vele. Azt mondtam, hogy Antall József úgy tudta volna erősíteni a saját pozícióit a médiaháborúban, ha külszolgálatra küldi azt a negyven-ötven újságírót, publicistát, akiket legjobban utál. Négy év, lehet novellákat meg verseket, útikönyveket írogatni, hajlam szerint. Az országban csönd honol. Deutsch bólogatott, azt mondta, igazam van. - Ha győzünk, tied Szomália. (Akkoriban Szomáliában éhínség volt és polgárháború.)
   Megint elkalandoztam, oda akartam kilyukadni, hogy ha Orbán bosszúja Kövér lesz, akkor legalább tudjuk, hogy tényleg komolyan gondolja: a párt már nem számít. Semmi nem számít, csak a jó kis rombolás.
   De most abba is hagyom, mert állítólag mindjárt jön a fiam, meg Mirkó, az unokaöcsém. Hacsak nem tartja vissza őket a hőség.

Július 8. (hétfő) Éjjel háromig dolgoztam az Erdélyi és csángó költők oldalain. Nem bírtam abbahagyni. Már volt egy kis elmaradásom, mert Cseke Gábor szorgalmasan küldözgette a verseket, én meg valahogy nem bírtam nekiállni. Ez az egyik legsúlyosabb hibám. Valami arra kényszerít, hogy hagyjam tornyosulni a dolgokat. Kifejezetten zavar, ha valamit nem végzek el, de mégsem állok neki idejében. Ráadásul nem arról van szó, hogy nem szeretem ezt vagy azt a munkát, dolgot, hanem csak úgy, ilyen vagyok. Például az erdélyi költészetet oldalainak építgetése kifejezett öröm, gyönyörűség, fölfedezés. Aztán mégis két hetet kések - bár nem tudmom, mihez képest. Nem mintha el kellene számolnom magammal. Gábor is türelmes.
   Nem hiszem, hogy már megváltozhatok.
   A másik véglet még ijesztőbb. Ha valamit azonnal meg kell csinálni, hihetetlen sebbel tudok dolgozni. Egy darabig jól meg is éltem ebből. Amikor a Mai Napnál dolgoztam - nem a mostaninál, nem is az előzőnél, hanem annál a lapnál, amelyik az első független napilap volt a rendszerváltás után, amíg le nem rohanta az MDF -, reggelente bementem fél kilencre. Elém tették a híreket. Tízre készen voltam a publicisztikával. Annyira gyorsan kellett dolgozni, hogy a korrektor a hátam mögött állt, munka közben olvasta, amit írtam. Az egy jó időszak volt, igazi frontújságírás. (Jó, néha írtam marhaságokat, fölöslegesen sértettem meg embereket, ezt el kell ismerni.)
   Egyszer meghívtak valami fővárosi búcsúra. Az volt a feladat, hogy aki leül velem szemben, arról írjak egy novellát. Egy órára szerződtem. De nem bírtam abbahagyni - több mint két órán át írtam, végül harminchat novellát. Az is nagyon érdekes volt, hogy a legtöbben nem értették, honnan tudtam róluk azt, amit megírtam. Hát azt én se.
   El is fáradtam annyira, hogy alig bírtam hazamenni. Mintha berúgtam volna. (Ezt egyébként számtalanszor éreztem újságírás közben, ha nagyon gyorsan kellett dolgozni.)
   Aztán elmentünk Milossal a védőnőhöz. Az orvos is megnézte. Megint nem hízott eleget, csak tíz dekát. Most kap valami darát, amitől kevesebb tejet "bukik" vissza. Meg kap gyümölcsöt is. Meglátjuk.
   Aztán itthon megint nekiláttam az erdélyi költőknek, dolgoztam pár órácskát. De csak azért, mert valamiért kétszer is eltűnt a tartalomjegyzék. Teljesen megmagyarázhatatlan: ha lementem eltűnik. De már rendbe raktam.
   Amúgy érdekes, most tettem számlálót az erdélyi oldalakra. Meglepve látom, hogy van látogatottság. Akkor mégis érdemes volt létrehozni.

Július 7. (vasárnap) Mihaszna nap volt. Bár reggel jókor keltem, megint elkövettem azt a hibát, hogy bekapcsoltam a tévét. Jut is eszembe, tegnap Kádár képét tettem ide, mert nem találtam egyet se Berecz Jánosról, aztán kiderült, hogy valami évfordulója volt Kádárnak. Ma Horn volt napirenden.
   Lehet őt utálni, de hogy a legelmésebb túlélő, az is biztos. Gyakorlatilag félévente gondoskodik arról, hogy a figyelem középpontjában legyen. Bár most nem ő, hanem a köztársaság elnöke gondoskodott. Már évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy a köztársaság elnöke bármit tehet, nem bírálom. Legyen legalább egy olyan poszt az országban, amit bizonyos értelemben magunk fölött állónak tekinthetünk. (Bár nem tudom, mit tettem volna, ha Torgyán elnököl fölöttünk.)
   Horn Gyulával egyszer beszélgettem hosszasan. Szárszón, Farkasházy rendes évi találkozóján. Talán kilencvenháromban lehetett, mert ő nem volt hatalmon, én pedig a Népszabadságnál dolgoztam. Eléggé magányos volt, nem nagyon beszélgetett senki vele. Már nem is tudom, mit akartam kérdezni tőle, de amikor bemutatkoztam, azt mondta, hogy nagyon elégedetlen a Népszabadsággal. És azt üzeni Eötvös Pálnak, a főszerkesztőnek, hogy méltatlan, ahogy a lap a szocialista párttal bánik. Föl is hozott egy friss esetet. Mondott valamit egy ünnepségen, és csak a mondanivalójának lényege nem jelent meg. És nagyon haragszik Eötvösre és a lapra.
   Mondtam neki: nem hiszem, hogy bárki utálná őt vagy a pártját. Egyszerűen arról van szó, hogy kimegy tőlünk egy tudósító, kérnek tőle harminc soros beszámolót, aztán jön valami hír, meghúzzák húsz sorra. Az is lehet, hogy a legfontosabb mondata marad ki.
  Erre azt mondta, érti, de miért pont mindig az ő pártjával műveljük ezt.
   Mindezt csak azért írtam le, mert szokás a szocialista párt győzelmeit azzal indokolni, hogy a sajtó baloldali, és őket segíti. Ebben nyilván van igazság, de azért azt nem árt árnyalni.
   Az valóban kissé bunyi megoldás volt, hogy pont a születése napján közölték a nagy nyilvánossággal, hogy Mádl Ferenc nem ért egyet a kitüntetésével. Kíváncsi vagyok, készül-e felmérés. Gyanítom, hogy jelentősen növekszik ezután Horn népszerűsége.
   Kállai Ferenc is mutatkozott e képernyőn. Nagyon szeretem. Párszor találkoztunk, minden alkalmat kihasználtam, hogy beszélgethessek vele. De nem ám csak politikáról meg színházról. Egyszer például elmondtam neki, hogy milyen érdekes, ahogy öregszem, egyre inkább azt veszem észre, hogy a negyven, sőt az ötven éves nők között is nagyon sokan szépek. De nem tudom, hogy én változom, vagy ez attól van, hogy egyre jobban és okosabban élnek, egyre ravaszabbak a szabók, a kozmetikusok…
   Erre azt mondta, hogy nyugodjak meg, csak én öregszem. Majd akkor lesz baj, amikor megint csak a tizenhat éves lányok tetszenek.
   Aztán elmentem vásárolni.
   Aztán úgy esett, hogy odakint távoli mennydörgés hallatszott, amitől a gyerek mindig nyűgös, én meg álmos leszek, mi meg valahogy mindhárman az ágyra kerültünk, kicsit babázgattunk, és szépen elaludtunk.
   Fél öt körül ébredtünk. Gyorsan megnéztünk egy filmet a cetfélékről, aztán jött Milán, a testvérem a mamájával meg a barátnőjével. Rövid ideig maradta. Megfigyeltem, hogy komoly, fölnőtt emberek hogyan csinálnak hülyét magukból, hogy egy pici gyerek kedvét lelje bennük, de legalább elmosolyodjon. Én pruttyogtam, Milán meg nyávogott. Milos meg szigorú maradt. Csak később, a fürdetés előtt enyhült egy kicsit. Kétszer is mosolygott, amikor puttyogtam a számmal.
   De előtte megnéztük A hetet. Csak ámultam. Például azon, hogy a köztévé éppen Amerikában lévő tudósítója - hivatkozva persze - "férges gyümölcsnek" nevezi a magyar miniszterelnököt. Majd meglátjuk, hogy fogadja-e az amerikai elnök. Mert Orbánt nem fogadta. Akkor őt minek tekintették?

Július 6. (szombat) Ma arra ébredtem, hogy a tévében Berecz János, beszél. Naná, hogy elmondta: igenis volt előkészítő szakasz, háttértárgyalásos időszak az IMF-fel és a Világbankkal való puhatologatásos időszakban, és igenis kellettek oda kémelhárítók. Arra is fölhívta a figyelmet, hogy a román titkosszolgákat is el kellett hárítani.
   Berecz Jánossal volt egy nagyon érdekes találkozásom. A Mai Napnál dolgoztam - 1989 -, készítettem valakivel egy interjút, aki azt állította, hogy a könyvét személyesen Berecz tiltotta le. Akkor az MSZMP már a padlón volt, ezért úgy gondoltam, az a tisztességes, ha fölhívom Bereczet. Azonnal fogadott. Ezen később nem is csodálkoztam, mert egy üresen tátongó Fehérházban találtam magam.
   Berecz egy hatalmas szobában, egy kisebb lakás alapterületének megfelelő asztalnál üldögélt. Nem volt részeg, de úgy éreztem rajta, hogy ihatott valamit. Rendkívül esendő, szomorú embernek látszott.
   A kérdésemre azt válaszolta, hogy higgyem el, megmondaná, ha ő tiltotta volna be a könyv megjelenését, de nem emlékszik rá. Ám fölhívja a figyelmemet, hogy nagyon sok esetben rá hivatkozva utasítottak vissza dolgokat. Ezekről ő nem tudott, de most a fejére hullnak vissza. Ettől függetlenül vállalja a politikai felelősséget.
   Ezt én korrekt válasznak találtam.
   Éreztem rajta, hogy még akar beszélgetni, legalábbis úgy nézett rám, mint aki azt mondja, kéri, hogy ne hagyjam ott egyedül.
   Azán ki is bökte: - Kérem, ha van kedve, mondja meg nekem, hogy hol hibáztunk.
   Erre én azt válaszoltam, hogy napokig kellene beszélgetnünk arról, hogy a párt a szocializmus rendszerében hol, miben hibázott ötvenhattól mostanáig. Erre én most nem is vagyok fölkészülve. De azt elmondhatom, melyik volt az ő legnagyobb politikai hibája az utóbbi időszakban.
   Kérte, hogy mondjam el.
   Volt egy időszak, amikor Gorbacsov hatalomra került, és úgy nézett ki, hogy egy nagyon szigorú, kemény vezető lesz, aki rendet teremt a Szovjetunióban - ami persze majd hozzánk is átterjed. Például azzal kezdte, hogy korlátozta a vodkafogyasztást. Ha jól emlékszem reggel kilencig nem lehetett árusítani. Ez addig elképzelhetetlen volt a közmondásosan vodkatavakon úszó Szovjetunióban.
   Ugyanebben az időszakban zajlott a Magyar Írószövetség közgyűlése, amely arról volt híres, hogy az akkor még pozitív figurának számító Csurka gyújtó hatású beszédet mondott. Berecz a szokásoknak megfelelően ellátogatott az eseményre, és mindvégig azt éreztette, hogy a zsebében van az írószövetség feloszlatását elrendelő levél, azt bármikor elővehetné, de nem teszi, mert jó ember.
   Azt mondtam neki, hogy már ezzel is komolytalanná vált, de ez akkor lett egészen nyilvánvaló, amikor néhány hét múlva Gorbacsov kiegyezett az újságírókkal, az írókkal és az egész értelmiségi népséggel. Gorbacsov alaposan becsapta őt, őket, az egész világot. Ő is lesen maradt.
   Azt mondta, hogy igazam van, de hozzá tette, hogy a zseblevél Kádár János ötlete volt. (Ezt nem tartottam annyira korrekt válasznak, bár lehet, hogy igaz volt. Én már elvállaltam volna a helyében, hogy nem az akkor már félhalott Kádár Jánosé, hanem aaz én hülye ötletem volt az írókat rémisztgetni.)
   Később becsültem Bereczet azért, amiért egy kicsit a többi úgynevezett kommunistát is, hogy el tudtak menni véres zavargások nélkül. Sőt, őt külön azért, hogy nem állt át emeeszpézni, munkáspártozni, szociáldemokratáskodni, hanem beismerve hibáit és bűneit visszavonult.
   Másodszor akkor találkoztam vele, amikor Fábry Sándor tigrises könyvét - aminek összeállításában kicsit segítettem - ő mutatta be Bada Dada és Rózsa Gyuri társaságában.
   (Erről az a vicc jut eszembe, hogy "kik voltak a XX. század legszemetebb figurái?"
   Hitler, Sztálin, Dzsoki és Hókuszpók.)

Július 5. (péntek) Tegnap éjjel megjött Dávid, még nézegettük a tévét, mesélt a tüntetésekről. Örültem, hogy ép bőrrel megúszta. Ma délután elment, remélem, este már nem keveredik. Ma van a születésnapja. Érdekes volt, amikor babázott, mert hirtelen eszembe jutott, hogy milyen volt akkorának, mint most Milos. És jó volt nézni, ahogy együtt nevetgélnek. (Mindig nagyon tudott bánni a gyerekekkel. Amikor kamasz volt, csodáltam is. Előfordult, hogy kerti vendégségben hat-nyolc gyerek csüngött rajta, végtelen türelemmel tűrte. Illetve nem is tűrte, mert szerette. Mondtam is neki, hogy talán az lenne a legjobb, ha óvóbácsi lenne.)
   Nem csak ő hagyott itt. Délután megjött az anyósom és egyszercsak azzal álltak elő, hogy mi lenne, ha elengedném Milost meg az anyját hozzájuk. Persze, miért ne engedném - bár ez a gyerekrablás minősített este -, csak nagyon egyedül maradtam. Nem nagyon szeretem, ha elmennek.
   Délután végre rájöttem, mit felejtettem el a nyár elején: a kertben fölszerelni a függőágyamat. Van két fám, pont olyan távolságra, hogy köztük a lehető legoptimálisabban fér el.
   Valamiért a függőágyban szinte percek alatt elalszom, és akár fél óta alatt kipihenem magam. Ráadásul az is talány, hogy miközben rendes ágyban képtelen vagyok hanyatt fekve elaludni, ott ez azonnal sikerül.
   Ma nem sikerült, mert belemélyedtem a WAPolásba. Eléggé megdöbbentő, hogy fekszem a kertemben, vidéken, és Adyt, Szerb Antalt olvasgatok a telefonomon. Engem ezek a dolgok annyira lenyűgöznek, hogy mértéktelen leszek, nem bírom abbahagyni a keresgélést. Érdekes, hogy az interneten ez már elmúlt belőlem. Bár addig, amíg nem az egész interneten tudtam keresni a WAPpal, hanem csak néhány hírlerakatban, nem izgatott ennyire. Persze addig is végigjártam mindent, főleg reggel, és elsősorban azért, mert itt csak délben jön az újság.
   Kérdezheti persze bárki, hogy minek elolvasni a híreket, ha már úgyis meghallgathattam őket a tévében vagy a rádióban. Nem tudom. Talány.
   A mai politikai fejleményekre:
   én nem büntettem volna a bíróság helyében. Hazaküldtem volna a lefogottakat azzal, hogy ha még egyszer elfogják őket, a kiszabható legsúlyosabb büntetést kapják. Azért, mert ha nem büntettek a taxisblokád után, akkor most is jár ez ezeknek a szerencsétleneknek. (A kép, amit mellékelek - MTI - mindent elmond. Ennyi. Ez a magyar polgári színvonal.)
   Ha tanácsot adhatnék a köztársasági elnöknek, azt mondanám, hogy hívja haza Orbánt, és rendelje magához Medgyessyvel együtt. Beszéljék meg az eseményeket és adjanak ki közös nyilatkozatot. Hívja be Pintért is, és szólítsa föl, hogy még egyszer nyilatkozzon arról, hogy a választások törvényesek voltak. Nem lehet, hogy emberhalál legyen a sok cirkusz vége.
   Hallgattam Bencsik uszítását a péntek esti Lovasban. Isten bocsássa meg neki, amit művel. Teljesen elvesztette az ítélőképességét. De az is látszik, hogy csúszik ki a kezdeményezés a fideszesek kezéből. Már azon a határon vannak, amikor nem tudnak eleget adni a népüknek, ezért az elkezd önálló életet élni. Például azért, mert valahol belül szakad a Fidesz. Pokorni távozásának ez a valódi oka. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem volt őszinte, amikor az apjára hivatkozott. De ha nem alakult volna ki olyan helyzet, amiből ő és a pártja nem jöhet ki jól, nem mondott volna le. Háttérbe vonulásának valódi oka, hogy ki akarja várni, mi történik a következő hetekben. Az sem véletlen, hogy Orbán nem jön haza. Ma nincs olyan vezető, aki a pártot is és a mozgalmat is hittel és karizmatikus erővel vezetné. Kövér már mutatja magát, de okosabb annál, mint hogy most előre lépjen. Bencsik rést találhat. A mozgalom élére vágyik.

Július 4. (csütörtök) Tegnap este még locsoltam egyet, mert sehogyse jött az eső. Közben arra gondoltam, nehogy ma valami nagy tragédia történjen Amerikában. Erre azzal hív a fiam, hogy Budapesten van tüntetés, valami hazafiak lezárták az Erzsébet-hidat, kimentek a rohamrendőrök, tán már össze is csaptak.
   Nem létezik, hogy idáig jutottunk. Ezt magyaráztuk, amikor Orbán kivitte az utcára a népeket. Most ez lesz naponta, hetente? Jól összevernek embereket, tán meg is halnak, mert valaki nem tud veszíteni?
   Mindegy, most délelőtt van, talán nem lesz nagyobb baj.
   Végre esik az eső.
   Reggel elvittem a kocsimat a szerelőhöz, mert észrevettem, hogy az egyik féltengely gumiharangja szétszakadt. Baranyai úr - a fiam lehetne, a lányom osztálytársa volt -, a szerelő most telefonált, hogy minden gumiharang tönkrement. Mitől? Alig járok autóval.
   Hazafelé gyalog jöttem és egy-egy pillanatra a kedvenc hangulatomba estem.
   Ez érdekes: mostanában rám törnek régi érzések. Valamiképpen mindig a szagok, az illatok váltják ki őket. Ma például kicsit csöpögött az eső, ráhullott a porra, és rögtön a gyerekkorom falujában voltam - Mernye, Somogy-megye - valamelyik csodálatos nyárban, a nagyszüleim kertjében.
   Egy hatalmas, két holdas kertben éltem az öcsémmel és nyáron az unokatestvéreimmel. Csak fenyőből száz volt. És persze nyírfák, diófák, gyümölcsfák… És akkor még nem is számítom hozzá nagyapám 490 almafából álló ültetvényét. Az bizony a Paradicsom volt.
   Az ottani illatok törnek rám mostanában. Lehet, hogy öregszem. De ez se igaz, mert néha vannak olyan éveim, amikor előjön a gyerekkorom. Csak úgy. Ha egyszer majd figyelmesen elolvasom a saját novelláimat, pontról-pontra elemzem, hogy melyik kép, hangulat jött a gyerekkorból. Az is lehet, hogy majdnem mind.
   Az egész napomat tönkretette ez a tüntetés. Illetve a fiam. Úgy élek, hogy ha van valami zavargás, a fiam telefonál, és közli: máris indul a helyszínre. És nem viccel. Aztán, ha odaért, megint hív, tudósít, a telefonon át hallom az ordítást, a kivetkezett emberek zajongásait.
   Mondja, hogy na most indulnak a rendőrök… Én meg: - Ha szíveskednél arrébb menni egy kicsit…
   Ma tudósított a hídról, aztán a Parlament előtti jelenetekről.
   Most telefonált, hogy már jön, mindjárt fölül a buszra.
   Sokkal jobb volt, amikor még csak azért izgultam, hogy eltöri-e a karját valami koncerten. És erre most itt cseperedik még egy. És már látom a tekintetén, hogy ez is nagyon érdeklődő lesz.

Július 3. (szerda) Hócipőbe:
20. Jean-Claude luxemburgi miniszterelnök szerint sem az EU-ban, sem a NATO-ban nem merült fel a legkisebb kétely sem Medgyessy Péter és a magyar kormány iránt Medgyessy hírszerzői múltja miatt.

Kételygés

   Akkor most komolyan: jómagam 2001 őszétől tudom, hogy Medgyessy kémelhárító volt. Valaki - mint újságírót - fölhívott és gyorsan közölte velem. Ha az EU és a NATO Magyarországon dolgozó kémei és a CIA itteni emberei ezt nem hallották és nem közölték a feletteseikkel, el kell csapni őket. (Szomorú az is, ha a Magyar Köztársaság elnöke nem értesül idejében arról, amiről én tudok. El kellene beszélgetni az embereivel.)
  Nehezen tudom elképzelni, hogy Orbán Viktor megfelelő, ám nem hivatalos csatornákon át ne üzente volna meg nyugatra, hogy vigyázzanak: ha ellenében ezt Medgyessyt támogatják, egy volt kémelhárító lehet a miniszterelnök. Nyilván elhajtották Orbánt, már csak azért is, mert nem támogathatják egy olyan miniszterelnök újraválasztását, aki leleplezi országának bármikor volt kémelhárítóját. Mert az - ha a politikai széljárás úgy kívánja - földobhatja majd a NATO és az EU kémeket is.
   Tehát vélhetően minden nyugati miniszterelnök tudott Medgyessy múltjáról, így nem volt miben kételyegni.
   Vagyis a miniszterelnök "leleplezése" csak arra volt jó, hogy egy hosszan tartó válság keletkezzen Magyarországon. Nem politikai - mert az kit érdekel -, hanem morális. Családok esnek majd szét, fiak és unokák köpködik majd felmenőiket, öngyilkosságba menekülnek emberek, köztük olyanok is, akiket sokéves börtönnel, a testvérükkel vagy a gyerekükkel zsaroltak egy irgalmatlan és mocskos rendszerben. Amiről senki nem gondolta, hogy valaha összeomolhat, tehát egy életre kellett alkalmazkodni.
   Tízezrek voltak beszervezve, aligha lesz tehát olyan ember, aki nem csalódik majd valakiben. (Azért nem néztem meg eddig az aktámat a Történeti Hivatalban, mert én nem akarom megtudni, ha a barátaim és ismerőseim közül bárki besúgó volt.) Túl sok olyan vétlen család lesz, amelyiknek szemlesütve kell majd élni a szembesülés után.
   Vélhetően Orbán és Pokorni is tudott arról, hogy a Magyar Nemzet mire készül. Gondolom dörzsinkélték a kezeiket izgalmukban. Azt nem tudhatták, hogy Medgyessy képes lesz kiegyezni az SZDSZ politikusaival - éppen azért, mert nem besúgó volt, hanem kémelhárító - és az SZDSZ végre megvalósíthatja azt, amit tizenkét éve követel. Ez pedig tragikus következményekkel jár a jobboldalon is. Sőt, inkább ott.
   Szomorú tragédia, hogy az első áldozat az a Pokorni Zoltán, aki a választásokig Magyarország legmértékadóbb és leginkább szeretetre méltó jobboldali politikusa volt. Ez a környezetemben lévő embereket kivétel nélkül éppúgy megrendítette, mint az, amikor Esterházy apjáról hallottuk ugyanezt. Legalább Pokorni Zoltánnak el kell hinnie, hogy balodalon is van részvét, ott is többségben vannak az olyan emberek, akik mélységes undort és gyűlöletet éreznek apja története hallatán.
   Nem kellett volna önfeledten leplezgetni a Magyar Nemzetben.
   Van egy skót mondás: mielőtt kísértetet idézel, hívd ki a papot, hogy űzze el az ördögöt, nehogy az bújjon elő.

Július 2. (kedd) Sikerült azt tennem, amit este - sőt már tegnap reggel - elhatároztam. Megint kipattantam az ágyból s megint kapirgáltam egyet a kertben. Megint egy órácskát. Még pár nap és kifogástalan lesz. Gaztalan és rendezett.
   Bár ez azzal jár, hogy hasznosnak mondott növényeket is ki kell irtanom. (Már akkor is nagy lelkiismeret-furdalásom volt, amikor a túlszaporodott fürtös paradicsomból ki kellett szednem vagy egy tucatot. Kínálgattam mindenkinek. Végül csak Wandának sikerül elsütnöm pár tövet, a többi elpusztult.)
   De úgy látszik, egyre inkább paraszt vagyok, mert ma készakarva kihúztam olyan töveket, amelyek elnyomnak más, fontos növényeket. Például egy paradicsomtövet, mert nem hagyja fejlődni a paprikákat. Bántott a lelkiismeret, de megtettem, mert így hasznos. (Már akkor is bánt, amikor a gyomokat irtom. Milyen alapon gyilkolom le őket?)
   Aztán kaptam egy levelet Sava Babic szerb írótól, hogy egyrészt már lefordította két novellámat - ezek meg is jelentek, csak nem tudtam róla -, másrészt tervezi, hogy újakat fordít, sőt egy egész kötetnyit. Ez nagyon jó lenne. (Intett, hogy ne írjak regényt. Mit csináljak, ha már egy félig készen van? Csak be kellene fejezni.)
   Nyilván minden író szeretné, ha jó sok nyelvre fordítanák az írásait. Én meg legalább azt, ha a környező országokban megjelenne egy-egy könyvem. Nem tudom, miért. Talán csak azért, mert mindigis erre kellett volna figyelnünk. Így lehetne jól megismerni egymást. (Ez akkor erősödött meg bennem, amikor Cseke Gáborral elkezdtük építeni az Erdélyi és csángó költészet oldalait, aztán a Román költők című antológiát. Nem mintha sokan olvasgatnák ezeket, de valahol el kellett kezdeni. (Ha valaki azt hiszi, hogy az amúgy Erdély-imádó magyar értelmiség sokat tud az erdélyi költészetről, sajnos keveset tud az értelmiségről. Pedig micsoda gyönyörű költészet. Mint a román is.) Ha sokat olvasnánk egymásról és egymástól, szépen, lassan megváltozna minden. Jó lenne egyszer megvizsgálni például, hogy mondjuk Hrabal milyen hatással volt a csehek magyarországi megítélésére. Vagy éppen Menzel, vagy Forman.

Július 1. (hétfő) Ma valahogy kora reggel kipattantam az ágyból, és azt vettem észre, hogy hétkor gyomlálgatok és paradicsomot kötözgetek. El is csodálkoztam. De aztán megállapítottam, hogy tulajdonképpen a legkellemesebb dolog így hajnalban mezőgazdálkodni, amikor még hűvös is van, de azért már a Nap is sütöget. Nem dolgoztam többet egy órácskánál.
   Érdekes, hogy a leszemezgetett paradicsom alsólevelek szárait megette a kutya. Bár a múltkor azonkaptuk, hogy megeszegette azokat a zsenge napraforgókat, amelyeket dísznek ültettünk az egyik sarokba.
   Talányos az ebek lelke. Szegény nem tudja, de mindig gyanakodva nézek rá, ha azt olvasom, hogy megint megettek a kutyák egy gyereket. Nem is tudom, mit lehetne tenni, hogyan kellene megvizsgálni a kutyákat, kideríteni, hogy hajlamosak-e ilyesmire. Ez egyszerűen borzasztó, rémisztő. Nem tudom, hogy régebben is így volt-e. Pesze az is lehet, hogy csak nem hallottunk ilyen esetekről.
   Bár az, amit ma olvastam, hogy a mama elmegy a fodrászhoz, bezárja a kocsiba a gyerekeit, akik meghalnak, mire visszaér, talán még borzasztóbb. És akkor még megpróbál kibújni. Ahelyett, hogy ott, helyben öngyilkos lenne.
   Szépen megreggeliztünk - ez mostanában, nőm jóvoltából szokás itt -, kicsit nézegettük a tévét. Ma nagyon érdekeset tudtam meg: ha Kínában születik egy koraszülött, beteg gyerek, akkor fizetni kell azért, hogy intenzív ellátásban részesüljön. A filmben szegény papának nem volt elég, hogy beteg ikrei születtek, az összes megtakarított pénzét oda kellett adni. Sőt még valami megalázó igazolást is kértek tőle, róla, hogy fizetőképes. Ez azért meglepő, mert azt hittem, Kínában még mindig szocializmus van.
   Még délelőtt nekiálltam e-bookot építeni. Történetesen a Máté Evangéliumán dolgoztam. Azért adom ki, mert úgy vélem, hogy a Bibliának állandóan tartozunk. Amikor Biszak Sándor, az Arcanum Adtabázis vezetője kiadta az első többnyelvű Biblia-CD-t, megkérdeztem tőle, hogy miért éppen a Bibliát. Azt mondta, ötszáz éve, amikor a könyvnyomtatást fölfedezték, ez volt az első könyv. Illik a digitális korszakban is vele kezdeni. (Azóta is azt a CD-t használom a legtöbbet.)
   Amúgy meg a Károli-fordítás annyira gyönyörű, hogy mindenki boldogsággal olvashatja, függetlenül a világnézetétől. Biztos, hogy ez a fordítás volt a legnagyobb hatással a magyar nyelvre. Éz az a csoda, hogy ma is érthető.
   Ha utazom - noha ateista vagyok -, többnyire a Bibliát viszem magammal. Miért ne lehetne ezentúl kicsi, tenyérbemászó számítógépen vinni például nyaralásra? Jó lenne persze az egész Ó- és Újszövetséget kiadni, de erre nincs lehetőségem. Talán még az Énekek Énekét, hogy legyen egy könyv az Ószövetségből is.
   Másfél órát rakosgattam a szövegeket, aztán elmentünk a gyerekorvoshoz. Milos két hét alatt csak tizenöt dekát hízott. Én ezt nem találom tragikusnak, de az orvosnő jelezte, hogy kicsit jobban odafigyel a gyerekre.
   Persze kapott oltást is, ami megint elviselhetetlen volt. Az is lehet, hogy estére belázasodik. Mindenesetre dél óta egy csöppet nem aludt, viszont panaszosan nyöszörög.