NAPLÓPÓK andrassew webb napok 2002 augusztus (április, május, június, július) Onagy Zoltán megjegyzései Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

Augusztus 30. (szombat) Ma egész nap a Népszava-cikken dolgoztam, ami holnap délre el is készül talán, mint rendesen. A tegnapi Élet és Irodalomban Kovács Zoli idéz az előzőből. Eléggé meglepő módon. Egy mondatot vesz ki, aztán azt mondja, nem tudja, hogy ez az én álláspontom vagy általános vélemény, de mindenképpen szakmai katasztrófa. (Nyilván nem az en véleményemet olvasta.) De utána ott van az enyém is, amit nyugodtan elolvashatott és idézhetett volna. Nem értem.
   Na mindegy, majd megírom neki.
   Színes Géza az indexes topicon, amelyik arról érdeklődik, hogy mi van velem, egy naplóbejegyzésem kapcsán ezt írja:

Ami a naplósat illeti: fura az, hogy életre kel egy napló és nem akkor olvassa az ember, amikor az írója nincs jelen vagy meghalt. Valahol az a fura ebben, hogy reagálok rá, és közben megkérdezem magamtól, hogy helyénvaló-e ez a reagálás. Nem a témája, szövege, hanem a tény maga. Aztán az jut eszembe, talán iván jobban örül, ha reagálnak. Vagy nem.
Hmmm?
Miféle fura kitárulkozás is egy ilyen napló? Eddig amit olvastam, azok vagy élô vagy hótt lelkeké voltak, de mindenképp elválasztott az írótól a távolság, idôben és térben. Itt nem.
Érdekes...

   Ez a KisTestvér játék. Az internet hozott ilyen fura dolgokat. Még mindig kísérletezünk. Engem újságíróként is az izgat a legjobban, hogyan lehet folyamatos kapcsolatban lenni az olvasókkal. Azelőtt leveleztünk, telefonálgattunk. De ez most valóban teljesen megváltozott. Azért írok blogot - naplót - mert kíváncsi vagyok a saját határaimra. Meddig bírom? Meddig megyek el? Képes vagyok-e valóban őszintén írni, ha nem az örökkévalóságnak szól? (Mert hagyományos naplót könnyű írni, hiszen azt majd csak a halálom után olvasgatják. Talán a családom, talán azok az olvasók, akik nem felejtenek el azonnal. És az se baj, ha megsértődnek.)
   Rájöttem, hogy nagyon sok dolgot el akarok mondani, de hiába írok novellákat vagy újságot, nincs alkalom. Talán lenne, ha nagyon akarnám, talán elmondom ezeket más formában is - sőt el is mondtam már, de valahogy jó nekem, hogy minden nap leírogatom, amit láttam, meg amit gondoltam.
   Nagy megtiszteltetés, hogy sokan olvasgatják. (Ebben a hónapban majdnem 2400-szor kattintottak be.) Végülis egy író ennél többet nem akarhat. Olyat írjon, amit - lehetőleg - egyre többen olvasnak. Ráadásul még írnak is néha. Többnyire jó leveleket, Vannak persze ocsmányak is. Azok is hiányoznának, ha nem jönnének.
   Egy rossz dolog van, amivel nem számoltam: a családom és a legjobb barátaim. Eljönnek, elkezdek mesélni valamit… Tudom! Tudjuk! Olvastuk!
   Így aztán mostanában egyre csöndesebben üldögélek.

Augusztus 30. (péntek) Azt álmodtam, hogy Ladu hazajött Izlandról, és hozott egy kicsi akváriumot, és benne két egészen apró bálnát. Igazinak tűntek, hosszúszárnyúak voltak, és igazán úgy énekeltek, mint a bálnák, csak persze vékonka, erőtlen hangon.
   Azt hittem, ez valami vicc, hogy ezek motoros műanyag jétékok. De nem: valódi kis lények voltak. Fújtattak, csobbantak, vetődtek, mint a hatalmas rokonaik.
   Azt hittem, ez a dolog nem is létezik, ha úgy is néznek ki, nem is igaziak azok az állatok, és Ladu se igazi, és vagy álomban vagyunk, vagy valami másféle illúzióval terhes itt minden.
   De nem: minden igazi volt. Ladu szalonnát evett hagymával, és arról beszélt, hogy mire vigyázzak. Hogy legyen mindig planktonféle a vízben, legyen mindig hideg inkább, mint meleg, hogy ne engedjek más halat közéjük, mert egy keszeg is nagyobb náluk, és mit lehet tudni.
   Aztán ő elment, én itt maradtam, és egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy igenis van két törpecetem.
   És múltak az évek, született sok-sok gyerekem, velük nézegettem a kicsi bálnákat, meg a borjaikat. A kezemre jöttek mind, nekem énekeltek, nekem csapdostak és vetődtek. A legjobban az a kettő, immár öregecske, akiket Ladu hozott. Aztán én is megöregedtem, és amikor már a végemet vártam, tudtam, hogy valahogy az ő idejük is kitelt. Vagy velem pusztulnak, vagy Ladu kéri vissza őket.
   Mielőtt meghaltam, azon nevetgéltem, hogy Ladu olyan öreg már, hogy el se bír mozdulni Izlandról. Odafagyott.

   Ezt abban a rövideke időben álmodtam, amit a sors hagyott az éjszaka. Egykor feküdni készültem, amikor Milos úgy döntött, hogy márpedig ő éhes. Szegény kis mamája fölkelt, megszoptatta, aztán átvettem, kapott még tápszert is. De úgy döntött, hogy ő most akkor is jól érzi magát, ha az éjszaka közepe van. Nagy hejehuját rendezett. Jócskán elmúlt kettő, mire elaltattam.
   Ötkor fölkeltem és elindultam Szigligetre a JAK (József Attila Kör) táborába.
   Négy hosszú unalmas órát utaztam. Csak Fehérváron álltam meg pogácsázni. (Ott Shell-kútnál van a legjobb sajtos pogácsa Magyarországon.)
   Beszélgettünk jó nagyot az internetről. Sok kedves, fiatal, reménykedő író hallgatott meg kérdezgetett. Jó emberekkel is találkoztam: Moldován Istvánnal (MEK), akivel sokszor haknizunk együtt, ha az internetről van szó, Aztán Németh Gáborral, akit nagyon jó író, és régóta ígérgeti, hogy meglátogat. Aztán Kukorelly is ott volt, jót beszélgettünk. De a legjobban annak örültem, hogy végre személyesen is találkoztam Beszédes Istvánnal, aki a Zetna főszerkesztője (Zenta). Hatalmas munkát végez. Meg azt az élményt is köszönhetem neki, hogy élő e-mail-ben közvetítette nekem (is) a jugoszláviai bombázásokat. Jó volt látni, hogy valóban létezik és jóember arca van.
   Fél nyolc lett, mire hazaértem a fiam barátnőjével. (Ő persze a fővárosi forradalmi eseményeket tisztelte meg jelenlétével, de azóta már épségben hazaért.)
   És akkor most el is ájulok.

Augusztus 29. (csütörtök) Ma a nőm levágta a hajamat. Ez nagy dolog, mert legalább négy éve nőtt. Tulajdonképpen politikai okokból. A gyerekkoromban mindig nagy csodálattal néztem a szakállas embereket, mert egyszer, amikor a fölnőttek között füleltem, azt hallottam, hogy tüntetésképpen nem borotválkoznak, ötvenhat miatt. Aztán a tágabb családomban elő is fordult, hogy valaki, miután tíz évig nem kapott útlevelet, meg merészelte kérdezni, hogy mégis mit vétett, miért nem utazhat. "Hát a szakálla miatt!" "De hiszen én ortodox pap vagyok, nekünk kötelező szakállat viselni!" "Ja!" - és megkapta. Azért ez jó megjegyezni az előző rendszerről. Ilyeneket megtehettek emberekkel.
   Szóval azért volt a hosszú hajamnak politikai messzidzse, mert négy éve az egyik médiahajón Farkasházy rám nézett és azt kérdezte, miért olyan hosszú a hajam. Csak úgy rávágtam, viccből, hogy addig nem vágom le, ameddig Orbán Viktor hatalmon lesz. (Az igazság az volt, hogy építkeztem, meszelgettem itt Tahiban, és elfelejtettem levágni.)
   Ez nem is lett volna baj, hanem úgy fél óra múlva beléptem egy terembe, és hatalmas röhögés fogadott. Egy csomó ember, félreérthetetlenül rajtam mutatott. Persze középen állt Teddy és éppen ott tartott, hogy a hülye Andrassew már vénember lesz, bottal jár és alig tud mozogni a földig érő hajától, Orbán meg még mindig miniszterelnök lesz.
   Ezután sokan számon tartották, hogy mekkora a hajam, én meg nem vágtam le. Nem mondom, már elég szakadt formám lett, de valahogy meg is szerettem.
   Amióta megint apró gyerekem van, egyre jobban zavart, mert állandóan belekapaszkodott, és ki is húzott egy-két szálat. Én meg szemüveg nélkül nehezen találtam meg az ujjai között.
   A legtöbb férfi a szakállát is levágja ilyenkor, mert a gyerekek ösztönösen lógnak a szőrzeten, és az bizony fáj. Érdekes, hogy nekem sose fájt, ha az arcomba kapaszkodtak. Sőt, kifejezetten szerettem, hogy amikor a karomon ülnek, van hova kapaszkodni és ez nagy biztonságot ad nekik. Már Milos is kezdi.

Augusztus 28. (szerda) Reggel, amíg aludtam a feleségem elvitte Milost a védőnőhöz, hogy végre megtudjuk, hány kiló. Hat és fél. De ennél is fontosabb, hogy ma többször is, segítség nélkül hasra fordult. Igaz, az egyik kezét még nem tudja kihúzni maga alól. De nem baj, így is nagyon jó.
   Délután meglátogatott Fazekas György Kanadából. A feleségével és a két fiával jött. Nagyon kedves emberek. Most találkoztunk először, noha már régen ismerjük egymást az internetről. Sokmindenről beszélgettünk, de persze nem volt időnk hosszasan elidőzni. Nem baj, egyszer majd jönnek megint.
   (Az nagyon érdekes, hogy nem csak új barátokra lel az ember az interneten. Nagyon sok régi barátomat is megtaláltam. Föltűnő, hogy közülük a legtöbben Kanadában élnek. Ez talán attól van, hogy abban az időben, amikor az én generációmból menekültek innen az emberek, Kanada még szívesen fogadta őket.)

Akár teljes szervezetek és fegyverzettípusok tűnhetnek el a Magyar Honvédség arzenáljából. A biztonságpolitikai környezet változása folytán nemzetközi feladatok irányába fordul a sereg, a hagyományos területvédelmet felváltja a különleges képességet igénylő szervezetrendszer.

Világzene

Engem az nyugtatna meg legjobban, ha a különleges képességek közül a hagyományos és világhírneves magyar muzikalitást választanánk. Nagyon jó országimázst adna, ha Nato és Európa szerte magyar katonazenekarok vonulnának az utcákon fess tamburmajorokkal az élen, a gyerekek nagy örömére. (Végső, vérmesebb esetekben Jerikó-típusú harsonáinkat bevethetnénk falrombolásnál is.)

Az első hírekkel szemben mégsem szűnt meg a Sajtóklub az ATV-n, az viszont igaz, hogy nem Lovas István vezeti.

Tiltakozom!

Ez méltatlanság, a sajtószabadság megsértése. Elég nagy baj a magyar kormánynak is. Komolyan mondom, Medgyessy közbenjárhatna a Lovas-Bayer-Bencsik prpagandista trió érdekében, hiszen ők nyerték meg a baloldalnak a választást, és jórészt nekik köszönhetik jelenlegi példátlan népszerűségüket. Meg Kerényinek, az egykori kommunistának, aki mostanában kivénhedt bájpetőfiként űzi magát szerte e hazában. Ő is kaphatna valami állandó műsort, akár a köztévében is.

Egy 55 éves magyar nőt tartóztattak le a chicagói O'Hare repülőtéren. A United Airlines Frankfurt-Chicago járatán utazó asszony a tilalom ellenére dohányzott, lopott, majd amikor leleplezték, őrjöngeni kezdett, és megrúgta az egyik utaskísérőt.

Aki drogos, az lop is

Ha én lennék az ügyvédje, arra bíztatnám, hogy a dohányzás tilalmára hivatkozzon. Magam is végigéltem egy ilyen utat - oda-vissza -, és mint rendes drogos, majdnem belehaltam. Nem is megyek többet Amerikába, csak a saját gépemmel. Érdekes, hogy belőlem is előjött a lopási inger. El is csentem a testvérem összes cukorkáját, valamint a sógornőm kekszét. Hogy pusztuljanak meg ők is, mérgükben, ha már nem dohányoznak. Csak azért nem mentem a vécére cigizni, mert az öcsém pilóta és kínos lett volna, ha neki kell magyarázkodni a beteg bátyja miatt. Viszont erős késztetést éreztem, hogy New Yorkban a repülőtéren fölpofozzak és megrugdossak egy Mohamed nevű szerecsenyt, félórán át nézegette a papírjainkat, nem akart elsőre beengedi az országába. Csak azért nem ütöttem meg, mert legalább 120 kilós volt és különben is azzal számoltam, hogy egy verekedés után napokba is beletelik, mire végre rágyújthatok.

Hivatalos közleményben elmebetegnek nyilvánította Kolozs megye Közegészségügyi Igazgatójának vezetője Gheorghe Funart, Kolozsvár magyarellenes polgármesterét.

Gyógyvéd

És akkor mi van? Mindig, mindenki tudta. Ahogy azt is, hogy például az Orbán-Torgyán-kormány egyik névadóját bármikor, de a féregirtó beszéde után biztosan gyógyvédnökség alá lehetett volna vonni, mi meg csak nevetgéltünk ezen. Szerencsére sohasem tudjuk meg, mekkorát mulattunk volna, ha ma ő lenne a köztársaság elnöke. A másik meg már ott tart, hogy hagyja magát szentmise után nagy nyilvánosság előtt Viktor királynak ordítani. Ha így folytatja, húsvétra a pápai áldástól világosodva megfeszítteti magát azon az alapon, hogy a másik megváltó keresztjére is azt írták, hogy a zsidók királya. Erre mit mond majd a doktor úr?

Augusztus 27. (kedd) Ma kaptam néhány levelet arról, hogy mások is szeretik Lénard Sándort. (Mivel nem hatalmaztak föl, nem idézek.) Ennek nagyon örülök, és nekem azt mutatja, hogy ha valaki jó író, akkor az őserdő mélyéről is eljut hozzánk. Vagyis nem kell mást tenni, mint jól, nagyon-nagyon jól írni. Az más kérdés, hogy nem bántam volna, ha ő is olvashatja, hogy szeretjük. Kaphatott volna magyar kitüntetést is. Kossuth-díjat például. Bár nem hiszem, hogy érdekelné.
Kaptam egy fontos levelet is, amitől meg is rémültem. Mert az volt benne, hogy a "szövétnek" kifejezés, amit egy helyen használtam ebben a naplóban, nem azt jelenti, amire én gondoltam. Azt hiszem, akkor használtam, amikor a feleségem szőlőlugast építette és én az indák szövétnekéről beszéltem.
   Hanem ez agy szláv eredetű szó, és azt jelenti "fáklya". Kíváncsi lennék, hogy ezt az olvasóim közül hányan tudták. (Egy biztosan.) Az más kérdés, hogy ha senki nem tudta, az sem mentség nekem.
   Ezt a szót úgy tizenkét éve hallottam először az egyik legnagyobb magyar írótól - nem írom ide a nevét, mert már nem él. Egy beszélgetésünkben, ugyanabban az értelemben használta, amiben én. Eszembe nem jutott volna, hogy mást jelenthet.
   Amúgy, ha egy olyan kifejezéssel találkozom, amelyiket nem ismerek eléggé, mindig megnézem valamelyik szótáramban. De itt semmi jele nem volt annak, hogy óvatosan kell használni.
   Tanulság: ha van jel, ha nincs, mindennek utána kell nézni, mert ravasz nyelv a magyar.
   Ma más nem nagyon történt.
   Bár az is, hogy ez a napló mostantól a http://www.andrassew.tk címen is elérhető.
   Meg az, hogy a StatCenter Kapoli András jóvoltávól lehetővé tette, hogy az ilyen naplók (blogok) látogatottságát egy kategóriában mérhessük (http://statcenter.hu/toplist.sc?catid=25)
   Meg az, hogy kaptam egy telefont, hogy ősztől nem egy, hanem két csoportot kell tanítanom internetes újságírásra a Budapesti Média Intézetben.
   Más csakugyan nem történt.

Augusztus 26. (hétfő) Tegnap valahogy nem jó időben aludt el a mi kis gyerekünk. A fürdetést is átaludta, de ez nem lett volna baj. Hanem fölébredt éjjel kettőkor. A mamája félálomban megszoptatta, én még adtam neki egy kis nasit. Persze hiába tettem vissza az ágyba. Nem rikoltozott, csak nevetgélt és ide-oda kúszott. A vége az lett, hogy bele tettem a babakocsiba, hátha ott elalszik. Úgy is lett. De félóránként fölkapta a fejét - újra kellett altatni. Reggel hatkor aztán úgy döntött, hogy ebből elég, és végképp fölébredt. Rikoltozott önfeledten. Készítettem neki tápot. (Később kiderült, hogy nem a tápszerből adtam neki, hanem valami kiegészítőből. Kétszer annyit, mint amennyit szokás.) Megette jóízűen. Nevetgélt, ordibált nyolcig, amikor végre fölébredt az anyukája.
   Délig aludtam. Aztán elmentünk a gyerekorvoshoz, hogy megtudjuk, hány kiló. De annyian voltak, hogy inkább holnapra halasztottuk.
   (Kizártam magunkat a házból, nyilván az álmatagságom miatt. Be kellett törnöm. Elég megalázó foglalkozás lehet, ha az ember hivatásszerűen csinálja.)
   Nagyjából ennyi történt ma.
   Meg az, hogy láttam egy gólyát keringeni.
   Meg az, hogy kifigyeltem egy egeret, aki az egyik üres kaptáramban lakik. Szegény, még nem tudja, hogy szoros megfigyelés alatt él majd a következő hónapokban.
   Ja, és rájöttem, hogy a hajnalka nevű virág azért hajnalka, mert még föl se kel a Nap, már kinyitja a tölcséreit. Mostanában nagyon beleszerettem ebbe a növénykébe. Wandától kaptam pár tövet, fölfuttattam őket egy oszlopra. Annyira gyorsan nőnek, hogy szinte látni a mozgást. Naponta tíz centit is. Egyre inkább meggyőződésem, hogy a növények nem annyira statikus lények, mint gondoljuk. Jövőre alighanem nagyobb számban futtatom a hajnalkákat.
   Ja, és tegnap este, amikor fölraktam ezt a naplót, észrevettem, hogy -at mutat a számláló. Ez egy szép szám.

   Írtam a Népszavába. Remélem, meg is jelent. (Itt valahogy hétfőn nem lehet újsághoz jutni.)

Közéleti előrejelzés
Kurzustalan jókormányság, plusz még Anettka is

   A múlt hét jó hét volt, mert végül is megúsztuk az árvizet. Nem károk, de legalább halottak nélkül, ami manapság nagy örömnek számít Európában. Bár nem feledkezhetünk el, például arról, hogy noha a katonák kiváló és áldozatos munkát végeztek, néha túlságosan is az utolsó pillanatban érkeztek - Visegrádra és Vácra biztosan. Ha már tartunk katonákat, jó lenne, ha legközelebb már akkor elindulnának, amikor tudatosodik, hogy hamarosan ideér az árhullám.
   Fontos tapasztalat, hogy a víz elleni harcban a fiatalok ezrei mozdulnak meg, jóformán hívás nélkül. Olyanok is, akik egyáltalán nem szeretnének katonák lenni. Jóslat: előbb utóbb fölveti valaki - ha más nem, akkor én itt és most - hogy a várható katasztrófákra való tekintettel mindazokat, akik a katonai szolgálatot el akarják kerülni, ne a többnyire hosszú, de álságos polgári szolgálatra kényszerítsék, hanem kapjanak olyan oktatást, amely a mostaninál alkamasabbá teszi őket a mentésre. Kiképezhetnék őket alapvető életmentési, tűzoltási, építési, logisztikai, irányítási alapismeretekből, és gyakorolhatnák is ezeket. Szerencsés esetben a veszélyeztetett területeken összeszokott, riasztható csapatokat alkothatnak. Szükség lehet rájuk, mert aki azt hiszi, hogy Európában igen rövid időn belül nem jönnek a múlt hetihez hasonló hatalmas árvizek, az alighanem téved.
Jóslat: a kormány betartja azt az ígéretét, hogy minden önhibáján kívül károsultat kárpótol valamiképpen. (Az árvízi károkért, vagyis a védművek állapotáért mindig a mindenkori - jogfolytonos - kormány felel, vagyis kárpótolni köteles azokat, akik kárt szenvednek.) Plusz még a választások előtt bizonyíthatja is jókormányságát.
   Jóslat: mivel a vonatkozó előírások szerint a gátak kötelező magassága a mindenkori legmagasabb vízszint, plusz egy méter, az emberek méricskélni és követelni fognak. A partok mentén élők most megérezték, hogy nincs idő.
   Jóslat: még egy darabig elbeszélgetünk a biztosítók szégyenletes viselkedésén, aztán a kormány vagy rákényszeríti őket valamilyen méltányos megoldásra vagy nem. A valószínűbb: vagy nem. (A biztosító azért biztosító, mert az a biztos, hogy sose fizet annyit, amennyi jár.)
   Jóslat: a károk fölmérése után talán komolyan fölévetődik, és nem csak a zöld szervezetekben, hogy egy kicsit felelősek vagyunk azért is, ha egy természetvédelmi gettóban az állatok túlnyomó többsége elpusztul. Az, ami Gemencen megtörténhetett az állatokkal, magyarázható, de csak annyira, mint bármelyik másik országszégyen.
   Az ünnepi kitüntetések nem kavartak nagy vihart, de úgy tűnik, éppen a kitüntetettek között támadt egy kis lelkiismereti zavar. Kétségtelen tény, hogy a közülük föltűnően sokan igen élesen támadták annak idején az Orbán-Torgyán kormányt a nagy nyilvánosság előtt. A kérdés az, hogy jó-e, ha nem csak a szakmai munka számít az odaítélésnél, hanem ez is. A kirajzolódó álláspont az, hogy az éppen uralkodó kormánytól el kell fogadni a kitüntetéseket, hiszen, ha nem teszik, soha nem kaphatnak semmit. Amíg Magyarországon a legrangosabb kitüntetéseket nem a szakmai szervezetek, hanem a kormányok adják, addig nincs mit tenni. (Illetve van: legyen arra lehetőség, hogy minden szereplő méltóságának megőrzésével nyilvánosan vissza lehessen utasítani elismeréseket. Azzal az indokkal, hogy független ember nem fogadhat el semmit egy kormánytól. Így a kormány jelezheti megbecsülését, de a megbecsült sem lesz lekötelezett. A kormány meg találja ki, hogy hogyan lehet kurzustalanítani az elismeréseket. Például úgy, hogy - Horn Gyula kivételével - mindenkinek a köztársaság elnöke adja át a díjakat.
   A héten az ügynökügyek kapcsán megint bebizonyosodott, hogy ebben a korakamaszkorú demokráciában úgy viselkednek a közszereplők, mintha maguk is annyi idősek lennének, mint a köztársaság. Jól beköpik a másikat, aztán az is jól megmondja ezeket, akit beköptek. Az iskolai harsonákban pedig a mohó hírszerkesztők az ötös magaviseletüket is kockáztatják, csak hogy ők mondhassák ki először a kimondhatatlant. (Most ott tartunk, hogy egy komolyabb államban, egy fölkészült ügyész a fővárosi napilapok főszerkesztőinek felét lecsukathatná államtitkok megsértése címén. Az meg aztán már végképp az etikai romlás jele, ha egy régen halott, tehát védekezésre, magyarázkodásra képtelen emberről közlik, hogy "érintett" volt.) Jóslat: ideje fölkészülni, mert a sokkal nehezebb későkamaszkor még előttünk van.
   "Mindenkinek meg kell győznie még egy embert" - mondogatta megint Orbán Viktor a vasi és zalai polgári körök Borosért imádkozó körkörös gyűrűjében. Jó, ha tudja, hogy már akik rá szavaztak, azok is azt kérdezik, hogy miért lapít, miért nem beszél végre érdemi dolgokról. Jóslat: Orbán egyszer majd azon lepődik meg, hogy saját magát győzködi titokban, mert nem maradt más, aki komolyan veszi. Azt is jó, ha tudja, hogy egy katolikus megkérdezte tőlem, miért áldogatja Orbánt a pápa, amikor nem is pápista. Hozzátette: engem is megáldott a Dalai Láma, mégse teszek úgy, mintha buddhándi lennék.
   Orbán helyett Deutsch Tamás beszél. Kormányszempontból kincs minden szava, mert ahányszor megszólal, Orbán szaladhat embereket győzködni. Jóslat: Deutsch a lármázó előremenekülés kínjában már az országgyűlés első munkanapján benyújt valami törvényjavaslatot: "Csak akkor beszélhet a tévében a miniszterelnök, ha előtte vízijátékot, utána meg tűzijátékot ad a népnek." Azt meg felejtsük el, hogy Orbán miniszterelnök minden szerdát augusztus huszadikának nézett.
   Jóslat: a jövő hetekben általános beszédtéma lesz a tévéelnök-választás. Nem mintha az embereket érdekelné, ám az, hogy Anettka is indult, nagyot emelt a pályázat színvonalán. És nehogy azt gondolja valaki, hogy esélytelen!

Augusztus 25. (vasárnap) Valaki azt kérdezte levélben, hogy miért nem írok arról, hogy miket olvasok. Két napja figyelem magam. Nagyon érdekes, hogy egyrészt folyamatosan olvasok, másrészt ez annyira összefolyik, hogy meg nem tudnám mondani pontosan, hogy miket olvasok reggeltől napestig.
   Olvasásnak számít-e az, hogy reggel a telefonomon átnézem a híreket, aztán az újságot? Persze nem is egyet, hanem pont annyit, amennyi a kezem ügyébe kerül. Olvasás-e az, hogy minden hírt átnézek az interneten? Persze nem csak híreket. Ma például Bedő Iván Günter Grassal készült interjúját olvastam végig - http://www.bedoe.de .
   Igazából azért is félek - főleg irodalmi - olvasmányaimról beszámolni, mert hajlamos vagyok idézni, ha megtetszik valami. Azt meg nem nagyon tudom abbahagyni, és a végén minden tele lesz itt idézetekkel. Ami lehet ugyan tanulságos, de én is unnám.
   Például mostanában minden este elolvasok egy passzust Lénard Sándor Völgy a világ végén című könyvéből. Nagyon vastag, nagyon jól lehet újra olvasni, mert nagyon tele van. Kevés olyan íróról tudok, akivel sajnálom, hogy nem találkozhattam. (Annál több, akivel sajnálom, hogy találkoztam. Itt jelzem: aki kedveli az irodalmat, igyekezzen elkerülni az írókat! Igen kiábrándító népség. Legalábbis többnyire ahhoz a fajtához tartoznak, akikben több megbocsátani-, mint szeretni való van. De ez megengedhetetlen általánosítás, hiszen azért akad köztük néhány, akikkel kifejezetten szeretek találkozni.)
   Orvos volt, ő fordította latinra a Micimackót, mint orgonista is ismert lett Braziliában, ahol vándorlásai után végül megtelepedett. Egy tévés Bach-versenyen annyi pénzt nyert, amiből letelepedhetett Santa Catarina államban Donna Emma völgyében. Egyszer meg azért került be a világsajtóba, mert valaki elhíresztelte, hogy ő bujkáló Mengele. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy valaki jó könyvet írjon. Az emberekről. Az őserdőről. Rómáról, ahol a háború alatt lakott. Lakott? Nyomorgott. Van még egy kötet tőle a háztartásomban: A római konyha. Egészen kitűnő gasztronómiai írás. Aki látja, vegye meg. (És olvassa el.)
   Azért is jegyeztem ezt most ide, mert olvastam, hogy megint megjelent a Völgy a világ végén. http://www.mek.iif.hu/kiallit/lenard/

Augusztus 24. (szombat) Ma az egész napomat munkával töltöttem, ami abból áll, hogy még egyszer elolvasok mindent, amit a héten összegyűjtöttem. Hetente két-hámomszáz hír is összejön, lassan hájként rakódik a gépembe ez a hatalmas halmaz, és mindent elborít. De a szó szoros értelmében, mert tegnap már jelezte, hogy a D meghajtó is megtelt.
És mégis úgy érzem, amikor nekiülök, hogy megírjam, miket gondolok az utóbbi hét dolgairól és ügyeiről, hogy az égvilágon semmit nem tudok. Hogy a hírek kilencven százaléka semmit nem jelent. Nem is értem, miért jelennek meg és miért foglalkozunk velük egyáltalán.
   Aztán eltalál valami. Itt van például ma Raffay Ernő. (MDF-es képviselő volt a rendszerváltás idején, aztán honvédelmi államtitkár. Történész, most Károly Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese Azt írják, érintett volt.
   Csakhogy ő nagyon fontos ember volt az életemben. A rendszerváltás idején - és a Németh-kormány utolsó hónapjaiban - parlamenti tudósító voltam. Raffayval naponta találkoztunk, és el is beszélgettünk. Elemezte nekem a napi eseményeket, eligazított a legkülönbözőbb kérdésekben. A történelemről is sokat beszéltünk - főleg Trianonról, Erdélyről. Kifejezetten jó volt vele. Azt nem mondom, hogy barátok lettünk, de az egyik könyvébe mégis azt dedikálta nekem, hogy a barátja vagyok.
   De amiért igazán hálás vagyok neki az az, hogy becsempészett egyszer egy olyan meghallgatásra, amelyiken azt próbálták kideríteni, ki volt a felelős Csehszlovákia hatvannyolcas megszállásáért. Mármint azért, hogy abban a magyarok is részt vállaltak. A Magyar Szocialista Munkáspárt egykori vezetőit, központi bizottsági és politikai bizottsági tagokat hívtak meg, minisztereket… Olyan embereket, akik évtizedekig uralkodtak ebben az országban. És ott, ahol attól féltek, hogy felelősségre vonják őket, kiderült, micsoda mocskos, gyáva kis pitiánerek. Mind Kádárra kentek. Egyetlen egy nem volt, aki azt mondta volna, hogy ő azzal a lépéssel egyetértett volna.
   Akkor értettem meg, micsoda szerencséje volt Magyarországnak, hogy ötvenhat után Kádár Jánost tették a hatalomba a szovjetek, és nem Biszku Bélát, Czinege Lajost vagy mondjuk Korom Mihályt. Mert Kádár is ölt, taktikából, gyávaságból, de ezek irgalmatlanul pusztítottak volna. Úgy, ahogy csak az ostobák tudnak. És szó se lehetett volna konszolidációról, értelmes kompromisszumról, "aki nincs ellenünk, az velünk van" békülékenységről. Kádár is egy szörnyeteg volt, de legalább egy intelligens szörnyeteg. És - mint az országlásának végén kiderült - volt lelkiismeret-furdalása. Bele is őrült. Meg is érdemelte.
   És mégis azt mondtam Raffay Ernőnek, amikor kijöttünk a meghallgatásról, hogy mekkora szerencsénk volt Kádárral.
   Később aztán abbahagytam a parlamenterkedést, nem is találkoztunk többé. Még hallottam róla, hogy amikor államtitkár volt, kilazultak a kocsiján a kerékcsavarok és ő ezt merényletkísérletnek vélte. Gúnyolták ezért. Nem akartam megírni, hogy én is jártam már úgy, hogy egyszercsak kuttyogni kezdett a kerekem, mert a gumis nem húzta meg rendesen a csavarokat. Meg úgy is jártam, hogy egyszercsak - a szabadságról elnevezett híd kellős közepén - nem fogott a fékem. Bevittem az autót a legközelebbi szerelőhöz, aki elmondott mindenféle hülyének. Mert - szerinte - én motorolajjal töltöttem meg a fékolaj tartályát. És amikor leért a fékekhez, azok nem is foghattak többé. Jó, hogy lassan mentem a hídon, mert meghalhattam volna. Hát én nem öntögettem semmit, az biztos. Akkor ki? Ez az Antall-kormány idejében volt, amikor hetente átlagosan két halálos fenyegetést kaptam. (Ha egy se jött, úgy éreztem, rosszul dolgozom.) De nem írtam meg, mert magam is nevetségesnek tartottam volna magamat.
   Pár hete láttam az utcán a rádió előtt Raffay Ernőt. Csak úgy ment. Ráköszöntem, de ő nem köszönt vissza. Azt hiszem, nem ismert meg.
   És most azt írják róla, "érintett". Remélem, hogy meg tudja magyarázni. Remélem, hogy például - mert ehhez kétségkívül értett - a román titkosszolgálat módszereit elemezte a III/II-es tisztként.
   Ezért nem megyek be a Történeti Hivatalba, hogy megnézzem a saját anyagaimat. Nem akarok senkire ráismerni a környezetemből.

Augusztus 23. (péntek) Jut eszembe, voltam egyszer egy Augusztus 23. nevű faluban, ami mindjárt Május 2. mellett volt. A román tengerparton. Igen borzalmasnak találtam, hogy nemzeti ünnepekről falukat neveznek el. De az egy nevezetes hely volt: ott nőtt ki a szakállam, két hét alatt tizenöt éves koromban. Anyai nagyanyám is augusztus 23.-án született. Ez csak úgy eszembe jutott.
   Ma jó nap volt, bár reggel ismét beavatkoztam a természet rendjébe. A szobánkban születésnapom óta állt egy nagy befőttes üveg, benne egy nagy csokor. (Nem volt akkora vázánk, amibe belefért volna.) Ma reggel úgy ítéltem meg, hogy kicsit megszínesedett a víz, ideje kiönteni.
   Ahogy vittem, észrevettem, hogy szúnyoglárvák százai vonaglanak a lében. Vagyis: egy, az ártárről az árvíz miatt menekülő szúnyog betévedt hozzánk, pocsolyának vélte a mi "vázánkat", és bele is petézett. Ha ezt nem veszem észre, pár nap múlva nem értjük, honnan jött az istenverte invázió.
   Egy éve nagyon különös megfigyelést tettem. Éppen meszeltem, és a meszesvödrömben leapadt a víz. Merítettem a kerti csap alatti vödörből. Nem vettem észre, hogy tele van szúnyoglávával. Sajnáltam őket, de azt hittem, pár perc alatt végez velük a mész. Nem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom: egy óra múlva is éltek. Hogyan lélegeztek, mi védte meg őket a mész marásától?
   Ezeket most kiöntöttem a komposztálóba.
   A nap nagyon jól telt Edével és Szonjával, aztán megjött Wanda is Stigivel.
   Ő a lányaim barátnője. Kamaszlány korának nagy részét itt töltötte. De nem is vendégségbe, néhány órára jött, hanem sokszor napokig velünk maradt. Valahogy olyan volt, mintha a gyerekem lenne. Aztán persze fölnőttek, kicsit eltávolodtak egymástól, de egy éve megint megjött Stigi. Monacoban él, egy sport-világszervezetnél dolgozik, sok nyelvet beszél, bejárta az egész világot. Meg is érdemli. És persze fölnőtt nő lett, ahogy a lányaim is. De benne is azt a riadt kicsi lányt látom, aki - mondjuk -tizenöt éve volt.
   Fantasztikus ajándékot kaptam tőle szülinapomra. Összeszedett minden föllelhető olajbogyófélét, ami a hercegségben kapható. Nem is tudom. Gondolom a csomagjának legjelentősebb súlyú tétele ez volt. (Ebben a naplóban olvasta, hogy többnyire olajbogyón élek.)
   Jót ebédeltünk, beszélgettünk, hamarosan megint jön. Remélem is.
   A tegnapi gólyákat viszont hiába lestem, nem jöttek vissza az égre, keringőzni.

Augusztus 22. (csütörtök) Ma kétszer is beavatkoztam a természet rendjébe. A feleségem két éve kísérletezgetett a mézvirággal. Eddig valahogy nem sikerült megtelepíteni. Talán a földet, talán a kert klímáját nem szerette. Most valahogy elleptek a tövek egy ládát. Nem mondom, hogy szép virág, de kedves és illatos. Mostanában észrevettem, hogy az egyik tő nem csak fehér virágokat nyit, hanem sötétebbeket is. Talán kékeket. Egy száron több szín. De a legjobb az a mézvirágban, hogy valóban mézillatú, és ezzel vonzza a lepkéket. Délelőtt akárhányszor kilépek az ajtón egy-két lepke mindig ott szálldos a virágláda fölött. Ennek a virágnak köszönhetem, hogy évek óta nem láttam annyi lepkét, mint idén. Márpedig nekem a lepke az élet. Ahonnan eltűnnek ezek a pompás, szárnyas hernyók, ott valahogy semmi sincs rendben. Hiány van.
   Ma reggel azt vettem észre, hogy egy pók hatalmas és gyönyörű hálót szőtt a mézvirágos láda mellé. El is kapott egy káposztalepkét. A szerencsétlen pörgött a szálakba tekeredve. A pók pedig már elérte, belefröcskölte az emésztőnedveit. Én meg szépen, gondosan letéptem a pók hálóját, és megteszem holnap is.
   Nem haragszom a pókokra. Sőt a lakásban is hagyok hálót, mert jobb, ha ők eszik meg a szúnyogokat meg a legyeket, mintha én csapdosom őket, vagy pláne valami szprét használok. De most úgy döntöttem, hogy a mézvirágok környékét póktilos területnek jelölöm ki. Szigorú és igazságtalan döntés, de a pókoknak is meg kell érteniük, hogy az ember ilyen.
   Délben fölnéztem az égre és azt láttam, hogy legalább húsz gólya kering odafönt egy kilométer magasban. Hatalmas rendezett körökben. Szóltam a feleségemnek, hogy azonnal jöjjön, mert ritkán láthat ilyet. A fényes égen nehezen látta őket, ezért kérte, hogy hozzam ki az egyik távcsövemet. A nehezebben kezelhetőt találtam meg. Beállítottam, láttam őket közelről. Közben a felségem bement valamiért. Fél perc se telt, mire megint belenéztem a távcsőbe - és eltűntek. De mindannyian. Kísérteties volt. Legalább tíz percig keresgéltem őket, de sehol, egyetlen gólyát nem láttam. Mintha lezuhantak volna. Mintha zuhanórepülésben menekültek volna. Egyszerűen képtelenség abból a magasságból egy perc alatt nyomtalanul eltűnni!
   Nyilván észrevették, hogy egy csövön át figyelem őket. Jó, ez képtelenség, de akkor sem értem, hogy milyen parancsra cselekedtek, vagy milyen módon beszélték meg a dolgot.
   Nyilván az lesz ebből, hogy holnap egész nap az eget lesem.
   Délután bementem a Karton Galériába. Szépen épül a Magyar Virtuális Karikatúra Múzeum. Talán a jövő héten már meg is mutathatjuk.

Addig is ide jegyzem az egyik felhívásunkat, hátha érdekel valakit:

Élő múzeumot szeretnénk. Folyamatosan bővülő, a látogatóinkkal közösen alakított gyűjteményt és ehhez országos gyűjtést. Ezért arra kérjük látogatóinkat, hogy járjanak nyitott szemmel (a fényképezőgépet se hagyják otthon), mert a magyar virtuális kARikaTúra múzeum nemcsak hivatásos alkotók munkáit gyűjti, hanem a falusi és városi népművészet, illetve a köznapi lét karikatúráit is. Olyan régi és új, tudatosan torzított szatirikus-ironikus-groteszk műveket (képeket, grafikákat, szobrokat, faragványokat, hímzéseket, falfirkákat, maszkokat, tárgyakat, applikációkat, épületdíszeket, fotókat stb.), amelyek lényegében karikatúrák. A beküldött művek közül szakzsüri választja ki azokat, amelyeket ezen az oldalon bemutatunk látogatóinknak. A legjobb alkotások a múlt, vagy az itt&most oldal gyűjteményébe kerülnek aszerint, hogy régebbi, vagy kortárs műről van szó; ezek beküldőit ismert karikaturisták és szatirikus művészek egy-egy eredeti, szignált alkotásával díjazzuk. A művek JPEG formátumban, kb. 600 dpi felbontásban elektronikus levélben, ill. CD-n küldhetők az alábbi címekre:
ivan@andrassew.hu karts@axelero.hu
kArton arts galéria és múzeum
1054 Budapest, Alkotmány u. 18.
T.: 472 0000


   Visszafelé elhoztam Szonját és Edét, mert Wanda kicsit rosszul érezte magát. Most itt alszanak. Ede azzal kezdte, hogy pár könnyű mozdulattal tönkretette asztali lengőtekémet, amit Milántól kaptam szülinapomra. (Később sikerült megjavítanom.) De a legjobb az volt, amikor fürdettem. Mondtam, hogy mossa meg a fenekét, mert ahhoz már nagy, hogy más mosogassa. Elkezdte, de valahogy elakadt, fancsali képpel azt mondta, hogy nem tudja megmosni, mert itt van egy kis kaki. Erre mondtam, hogy hajoljon le, megnézem, aztán majd zuhannyal kimossuk. Ebből meg az lett, hogy amikor elkezdtem zuhanyozni, nagyot koppant valami. Kiderült: órák óta egy kavicsot visel a fenekében, ami föltehetően a játszótéren került oda. Eddig nem vette észre.
   Szonja meg igen gyönyörű volt. Kapott egy hálóinget, ami pompásan áll neki. Lebegett is benne körbe-körbe, mint a lepkék a mézvirág fölött. Lehet, hogy a lakásból is elűzöm a pókokat.

Augusztus 21. (szerda) Ma délben kikocsiztunk. Találkoztam a polgármesterrel, aki megkért, hogy menjek segíteni, mert az emberek elmentek dolgozni és le kell bontani a védműveket. Vigyek egy ásót, aztán keressem meg az embereket. Én elmentem, egy órát bicikliztem, de nyomát nem találtam bontó embernek. Illetve nyom az volt, mert csakugyan elhordtak egy csomó homokzsákot. Magyar doktor házát is megnéztem. Mondta, hogy nem fizet a biztosító, hiába kapott építési engedélyt egy olyan területre, ahol még soha nem volt víz. Azért én bíztattam.
   Amikor egyszer benézett a házamba egy traktor, elmentem a derék Hungária Biztosítóhoz. Arra gondolta, ha egyszer évek óta fizetem az új értéken való teljes körű biztonságot, kihez mennék máshoz, amikor betéved hozzám egy barom, aki ellopta a bátyja pótkocsis traktorát, elhajtott a kocsmába, ott úgy televedelte magét, hogy csak hárman és csak harmadszorra tudták fölsegíteni a vezetőfülkébe…
   A biztosító rosszkedvű munkatársa elmagyarázta, hogy sajnos csak az ablakkárt tudják fizetni. (Nagyon érdekes volt: az ablak tokostul kidőlt, mert akkora erő érte, hogy a szobában öt méterre repültek a téglák, de egyetlen üveg se repedt meg. Vagyis minden volt, csak üvegkár nem.) Én rosszkedvűen elindultam kifelé. Az ajtóban - mint Colombo felügyelőnek - eszembe jutott, hogy visszafordulok és megkérem azt az embert, hogy írja le nekem egy papírra, amit mondott. Hogy nem fizetnek. Ezt meghallotta a főnöke, előjött a szobájából és azt mondta, hogy "uram, utána néztem, jogos az igénye, fizetünk…"
   Persze így is csak a tizedét adták annak, amibe nekem került, az is tavalyi áron.
   Mondtam a doktornak, hogy menjen csak vissza és írassa le velük. Hátha megvilágosodnak.

   Mától tesztelhető az új hp e-book tár. És kérem is, hogy mindenki nézzen be, mert kíváncsi vagyok a véleményekre és a javaslatokra.

Megjelent a Népszavában, amit vasárnap virradóra írtam:

   Közéleti előrejelzés

   Védalku, múltimázs, dicsmérlők

   A múlt hét nem hétfőn, hanem vasárnap este kezdődött, amikor Lovas István nem mert kiállni Tasnádi Péterrel az ATV-n. Tasnádi kénytelen volt szinte egész műsoridőt maga kitölteni, így megtudhattuk, hogy már nem csak Pintér Sándor fog élete végéig rosszul aludni, hanem a Lovas-Bencsik-Bayer hármas is, akik Tasnádi szerint megérettek a levadászásra. Ha a tizede igaz annak, amit mondott, a legbutább polgárkában is fölmerül: ha Lovas miniszterelnöki tanácsadó lehetett, erős szerepet kaphatott a Magyar Televízióban és még katolikus egyetemen is taníthat, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy az utóbbi négy évben egy kicsit elügynökösödött polgári kormány országolt itt.
   Jóslat: a kormánypárti erők hamarosan titkos védalkut ajánlanak Tasnádinak. Megpróbálják elintézni, hogy méltányosan bánjanak vele: talán nem is kell leülnie a hátralévő, még jogerőtlen büntetését, ha nem lesz semmi bántódása Pintérnek és a FidMDF-MIÉP agitprop triumvirátusának.
   Kedden bizonyossá vált, hogy az Orbán-kormányban négy olyan ember dolgozott, aki 1990 előtt együttműködött az állambiztonsági szolgákkal. A volt kormánytagok jelentős része már hozzájárult ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó adatok megjelenjenek, mások meg azzal próbálkoztak, hogy - ha érintettek, ha nem - a bizottság módszereinek törvénytelen mivoltára hivatkozva ezt megtiltják. Meglepő, hogy a zavarodott jobboldal nem törekszik az ügy gyors lezárására. A kormánypártoknak az az érdekük, hogy minél tovább, de a választásokig mindenképpen napirenden lehessen tartani ezt az ügyet. Minél több volt "polgári" kormánytag nem engedi meg, hogy nyilvánosságra hozzák az adatait, annál jobb: az emberek találgatnak, beszélgetnek erről. A jobboldal teljes tanácstalanságának jele az is, hogy például Szájer megengedi, hogy napvilágra kerüljenek a róla összeszedett információk, Kövér nem. Simicskó igen, Várhegyi nem…
   Az ügynökügy a hét végére odáig fajult, hogy kiderült: Boros Imre volt a keresett szigorú tiszt. Ezen Dávid Ibolyát kivéve senki nem lepődött meg. Ő viszont annyira álnaiv, hogy magyarázatot kér Borostól, miért nyilatkozta azt írásban az MDF-frakcióba való belépéskor, hogy semmi köze nem volt a háromperesekhez. De a legsúlyosabb fejlemény az, hogy Boros szerint ő elmondta Orbánnak, hogy érintett volt, ám a "Magyarok Miniszterelnöke" biztosította a bizalmáról. Ebből viszont azt tudhatja meg a nép, hogy Orbán esetleg minden érintett kormánytag múltjáról tudott, mégis vállalta a nemzetbiztonsági kockázatot.
   Jóslat: Dávid Ibolya is föltesz egy kérdést Orbánnak: ha tudta Borosról, amit tudott, miért nem figyelmezette, amikor a Boros Torgyán elárulása után az MDF-frakcióba jelentkezett?
   Jóslat: az MDF-ben fölvetődik, hogy a zsarolható Borost Orbán küldte, spionkodni. (Ha kirúgják az MDF-éből, Orbán bevetethetné a Fidesz-frakcióba, vagy legalább valamelyik vidéki gabonakörbe, hogy ne maradjon egyedül.)
   Jóslat: olcsó jobboldali politológusok támogatásával hamarosan egy olyan kép, olyan múltimázs kezd kirajzolódni, miszerint a Medgyessy-féle ócska kágébésekkel szemben küzdő mélyen hazafi és keresztény háromper ügynökök kezdték föllazítani a szocialista rendszert, majd - a ravasz CIA tudtával és egyetértésével, beépültek a pártokba és a kormányokba, nagy szakértelemmel támogatva a békés rendszerváltást. Először csak, mint tréfás fikciót próbálják majd eladni, aztán azon kapjuk magunkat, hogy a következő polgári időszakban érettségi tétel lesz.
   Egy hír vigasznak: Egy titkos találkozón Elvis egy levelet nyújtott át Nixon elnöknek, miszerint a kormányzat ügynöke kíván lenni, mert mint mondta, gyűlöli a kommunistákat, és harcolni kíván ellenük. Jóslat: a Pannon Rádió párhuzamosan harsogó adásaiban ezután magyar muzsikusnak tekintik Elvist, és naphosszat pörgetik a dalait. Jóslat: hamarosan jobbról fölmerül, hogy a táncdalénekeseket is át kellene rögönyözni. Erre balról: akkor a nótafákat is.
   A héten került a nagyobb nyilvánosság elé, hogy Kis János és Hack Péter kilépett az SZDSZ-ből. A pártban mély szomorúság és zavarodottság mutatkozik. A híveknek el kell végezniük az ezzel járó gyászmunkát. Súlyosbítja, hogy a tagság valamiképpen öngyilkosság-élményként éli meg ezt a szakítást, bár még nem dőlt el a lelkekben, hogy a kilépők fordultak maguk, a legjobbik énjük ellen, vagy maga a párt, amikor ismét koalícióra lépett régi társával, aztán meg benne is maradt a Medgyessy-ügy kirobbanása után. Alighanem arról lehet szó, hogy miután az előző ciklusban elveszette az ártatlanságát, most az SZDSZ végképp fölnőtt lett, vagyis professzinonális politikai párt egy éppen ilyen szervezeteket igénylő rendszerben. Ilyen világban nincs helyük az illúzióknak.
   Jóslat: nem követik tömegesen Kis János és Hack Péter példáját. Enyhít a gyászon, hogy a jobboldal elköveti azt a hibát, hogy a két távozót nyakló nélkül dicsmérli.
   Alighanem ez a hét úgy alakul, hogy szeretnénk, ha a legfőbb gondunk az lenne, hogy Mádl Ferenc miképpen reagál Mécs Imre fenyegető megjegyzésére, miszerint az Elnök Úr adatait is közzéteszik. A nemzeti tűzijáték is elmaradt, mert ez nem az égi-, hanem a víziháború hete, amelyben akár pár napra el is hallgathatnak a politika piszkos kis múzsái.

Augusztus 20. (kedd) Ma, miután mindenki elment elkezdett mocorogni bennem egy történet. Ez egy nagyon különös állapot, leginkább a megfázáshoz lehet hasonlítani. Az ember tudja, hogy benne van, hamarosan kitör és elhatalmasodik, nem tudni, hogy pici vagy nagy, csak ott van, növekszik. Ilyenkor valami szomorúság is jön, csöndesség, valamit csinálni is kellene, például zenét hallgatni. Olvasni nem jó, mert az rossz hatással lehet. Vagyis túl nagy hatással. Mondjuk, olvasok egy Babel-novellát és akkor egy Babel-történet formáját ölti, ami ki akar jönni. Ez veszedelmes, mert kárba mehet minden. Beszélgetni se jó, mert szájon át is kijöhet az emberből, hiszen az az eredeti formája. Mese. Ez a dolog úgy született, hogy az emberek mesélgettek egymásnak. Történeteket. Amióta meg papír van, leírják és sokszorosítják. Baj, ha már a papírnak írunk. Illetve baj van, mert már a papírnak írunk. Vagyis a gépnek. Nem mondhatom el senkinek, ezért bezárulok. Hallgatok, és olyan leszek, mintha mogorva vagy boldogtalan lennék, pedig nem: nagyon is jó nekem, de nem tudok másra figyelni.
   Jött, növekedett, elterült bennem, aztán megint megpróbált összehúzódni, majdnem kitört. Annak az a jele, hogy megérkezik az első mondat. Akkor már csak egy kicsit kell várni, már csak pár percet, és elindul a történet, megállíthatatlanul. Nagyon kicsi idő van. Ha nem engedem a megfelelő pillanatban indulni, akkor bennszakad, vagy túlburjánzik, és pár perc múlva belegabalyodik a saját szövetébe. Megáll és nincs tovább.
   Ma nem találtam el a pillanatot. Valami megzavart és vége. Levert lettem, szomorú, fázom, kicsit ráz a hideg. És ki tudja, mikor jön legközelebb.
   Milos ma öt hónapos. Fürdetéskor megmértük: hatvanhárom centi. Sose tudtam eldönteni, hogy fontos-e, milyen hosszú egy gyerek, vagy csak azért méricskéljük, hogy mégiscsak bebizonyosodjon: igenis növekszik. Mert az a jó, ha jó nagy lesz. (Miért jó? Többnyire a kicsik győznek.)
   Azzal próbálkoztam, hogy Dávidban kerestem az öt hónapost. Megvan még benne. De már csak én látom, meg az anyja, nyilván. Kár, hogy nem volt itt Wanda és Tamara, jót mulattam volna. Sose jönnek rá, hogy min. (Mindenesetre találtam egy képet, amelyiken mindhárman rajta vannak.)

Augusztus 19. (hétfő) Az öcsém megint küldött egy fantasztikus képet a sajátjai közül. Legyen ma itt ez. Igazából irigylem is, mert mindig próbálok villámot fényképezni, de még sose sikerült.
   Ma reggel is elmentünk Milossal körülnézni. Az üdülők övezetében egy kicsi víz áll a kertekben. Szivárgások vannak, az egyik kertben nagyon jól jártak a libák, mert eddig nem volt tavuk, de most kedvükre lubickolhatnak. Egyetlen egy vészjóslót láttam, jó messze a gáttól: bugyborogva tört föl a víz - bár csak olyan erővel, mintha egy alig nyitott kerti csapból jönne.
   Délután át tudott jönni a 11-es út lezárt szakaszán Dávid és a feleségem barátnője, Enikő. Gyalog persze, aztán valaki elhozta őket. Aztán Persze jelezte, hogy éppen a Vöröskőnél van Tahi fölött egy lánnyal, és hamarosan ideérnek. Meg is jöttek. Kiderült, hogy Pilisszentlászlóról jöttek át gyalog.
   Eszegettünk, beszélgettünk jó sokáig. Jó kis nap volt.

   Wanda szólt, hogy Öcsike szeretné, ha - azt hiszem - szeptember negyedikén hegedűművészként föllépnék az Űroperában, amit - azt hiszem - a Műcsarnoknál adunk elő. Pár dolgot még pontosítani kell.
   Ha ezt apám megélte volna! Azt kell róla tudni, hogy a mostohaapja hegedűművész volt. Talán ezért, talán más okok miatt, de ő egész életében meg volt arról győződve, hogy rejtőzködő muzsikus. (Az összes hamis igazolványába ezt jelölték meg foglalkozás gyanánt, noha valójában pilóta volt.) Illetve nem is rejtőzködött, mert időnként váratlanul előtört belőle a virtuóz. Például nem bírta ki, ha valakinél hegedű van, kikapta a kezéből és játszott egy kis Paganinit. A cigányok sem voltak biztonságban: saját szememmel láttam, akikor egy erdélyi falusi mulatságon simán elvette a prímás hangszerét. Az emberek teljes csöndben hallgatták, aztán a végén a prímás megjegyezte: - Hát… ez is zene.
   Emlékezetes volt egy balatonföldvári estély talán ötvenből vagy ötvenegyből, amikor anyám már a menyasszonya volt. Meghívtak egy fiatal hegedűművészt, aki rendes kis koncertet adott. Nagy taps. Erre apám fölállt, megkaparintotta a hegedűt, és maga is adott egy rövid műsort. Anyám meg majdnem elájult.
   Apámnak kétségkívül abszolút hallása volt, néhány számot ügyesen be is tanult, kottát olvasni nem tudott. Viszont - mint mindent - olyan szuggesztivitással tudott előadni, hogy egy időre megbénította a hallgatóságot. A gyanútlanabbja akár el is hihette, hogy jó hegedűs. Bár az talán már túlzás volt, amit mesélnek róla, hogy egyszer elment Szinajába Jan Vojcuhoz, aki jelentős román hegedűművésznek számított, és apám régi barátja volt. Állítólag éppen Vojcunál vendégeskedett Ojsztrah, és éppen muzsikálgattak. És apám beállt harmadiknak! Ez nem biztos, de el tudom képzelni.

Augusztus 18. (vasárnap) A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy írtam a Népszavába a Közéleti előrejelzést. Fölösleges volt, mert délután értesültem, hogy az árvíz miatt más jelenik meg holnap a publicisztika-oldalon. Majd szerdán! Azt kedden úgyis át kell írni, annyi minden történik. Vagyis kezdhetem elölről.
   Ma a nap nagy részét katasztrófa-turistáskodással töltöttük. Ez abból állt, hogy mindenhol megnéztük a Dunát. Borzasztó volt. Átmentünk a hídon is, Tahiba. Az autóparkoló egy részét, a Kempinget és a környékét teljesen elöntötte a víz. Már az útig húzódott, bemászott a kertekbe. Szerencsétlen emberek pakolgattak. Igazából az is baj, hogy ilyenkor nem lehet odaállni és segíteni. A gátat szakemberek ellenőrzik és építgetik, az emberek nem akarnak kijönni a házakból. Kiraknak mindent, amit lehet, védekeznek homokzsákokkal, aztán ők is csak nézik a vizet, várják, hogy mi lesz.
   A legtragikusabb, amit közelről láttam, az orvosunk, Magyar Gábor házának állapota. Itt bent a szigeten építkezett. Nyilván soha nem gondolta, hogy a víz odáig fölmehet. Tegnap este aztán betört az alsó szintre, és már nem lehetett semmit tenni. Hiába védik a homokzsákok, azok legföljebb arra jók, hogy szűrjék a koszos vizet. Viszont a homokzsákok miatt a háztartási gépeket nem lehetett kivinni, így ott állnak bent. A szivattyú működik, húzza ki az ablakon a vizet, de annak sincs sok értelme. Szegény ott ült az ablakban, csöndesen eszegetett, mert mi mást tehetett volna. Két méteres ember, de nagyon kicsikének látszott. Kérdeztem, hogy van-e hol aludni. Mondta, hogy van. Aztán egy kicsit szidta a kormányt, hogy már mióta tudják, hogy jön a víz, aztán mégse készültek föl rendesen. Lehet, hogy igaza van, de nem hiszem, hogy erre a vízre igazán föl lehet készülni. A kormány annyit tehet, hogy most mindent biztosít, aztán fizeti a károkat. Ki is fizeti majd, sürgősen, mert nyakunkon a választások.
   Délután az Ancsin gyereket telefonáltak, hogy jönnek segíteni, homokzsákot rakni, ha kell, csak szóljak. A fiam barátai. Nagyon jó kis emberek.
   A vezetékes vizet végülis nem zárták le - hiába estem tegnap pánikba. Mint kiderült, a trafóházat árasztotta el a víz. Nem volt áram, így az átemelő nem emelte át a szennyvizet. Úgy látszik, megoldották.
   Remélem ma éjjel nem lesz semmilyen tragédia, aztán holnap szépen apadni kezd.
   Ami föltűnő, az a csönd. Nem járnak autók. Nagyon jól lehetne olyan faluban élni, ahol ez mindig így van.
  Annyit mászkáltunk, hogy a végén a dögmelegben már alig bírtunk jönni. Le is égtünk egy kicsit. Ettől jól elpilledtünk, itthon csak tévézgetni maradt erőnk. Ki kellene próbálni, hogy mennyire lennénk boldogabbak, ha tévézés helyett inkább aludnánk. Jó, sokat tanultam egy lajháros filmből, de például minek nézzük ezt a Forma1-es közvetítést? Két autó megy elől, végig vezetnek, aztán győznek, mint mindig. Mi érdekes van ebben? Úgy lehetne izgalmasabbá tenni, ha a versenyzők sorsolással kapnának kocsit. Mint ahogy az öttusában osztják ki a lovakat. Akkor nem csak az derülne ki, hogy melyik a legjobb autó, hanem csakugyan megtudnánk, ki a legjobb versenyző.

A hét hülye híre:
Néhány hónappal ezelőtt már elszörnyedhettek a látogatók a több mint negyven éve ifjú Barbie baba halottas szobáján, amelyet egy németországi múzeumban rendeztek be. Most a rózsaszínű amerikai leányálmok netovábbja még baljósabb helyzetben látható: Simon Tyszko, lengyel származású brit művész elkészítette Barbie "kamikáze" változatát.
    A szőke babaszépség úgy jelenik meg, ahogyan manapság a palesztin, afganisztáni és más öngyilkos merénylőket elképzeljük: divatos ruhájának öve ezúttal robbanó anyagokkal teli öv, kezében pedig detonátort szorongat, miközben ugyanúgy mosolyog, mint 1959 óta mindig.
    Tyszko, aki eddig is a kapitalista fogyasztói társadalom ikonjainak lerombolásáról volt híres, ezúttal arra utal, hogy nincs létjogosultsága a Barbie-féle ártatlanságnak egy olyan világban, ahol egyes gyerekek burokban nevelkednek, mások pedig már gyerekként megszokják a halál mindennaposságát és életcéljuk "mártírrá válni" - írja a római La Repubblica.
    A Barbie-babákat gyártó Mattel cég egyelőre nem perelte be Tyszkót, de szóvivőjük utalt arra, hogy feljelentik a művészt, ha a terrorista Barbie kereskedelmi forgalomba kerül. A művész azonban máris úgy nyilatkozott, hogy a babából származó bevételt felajánlja az Amnesty International nemzetközi emberi jogi szervezetnek.

Augusztus 17. (szombat) Az öcsém - Ákos, pilóta - az éjszaka küldött egy képet. Ide teszem, mert gyönyörű. Az a címe, hogy Az árnyékom.
   Ma természetesen az egész nap az árvíz jegyében telt. Délelőtt lementünk a gátra. Szerencsére a tegnapi eső nem sok kárt okozott. Bár nem látszott túl drámainak a helyzet, a hídon túl betört a víz a földekre. Találkoztam a polgármesterrel is, aki elsősorban a gát alatt lakó nyaralók miatt aggódott. Mert ha baj van, akkor róluk is gondoskodni kell, és nem nagyon tudja miből és hogyan. Éppen pár perccel előtte hallottunk, hogy a rádió bemondta: lezárták a 11-es utat is, meg a Tahi-hidat is. Mihály azt mondta, hogy ez nem igaz, de kétségkívül ő javasolta, hogy állítsanak rendőrt a híd elé, és csak azokat engedjék át, akik a szigeten laknak, hiszen semmi szükségünk nincs most itt nézelődőkre, kalandkeresőkre. Azt hiszem, ebben igaza van. Szerinte, ha sokáig elhúzódik az áradás, a víz - például a kutakon keresztül - el fogja lepni az alacsonyabban fekvő telkeket.
   Délután - meglepetésünkre - meglátogatott minket a felségem bátyja és a barátnője. Motorral sikerült bejutniuk, de hamar el is mentek, mert az, hogy óránként három centit emelkedik a víz, nem túl sok jót ígért.
   Este Erzsi jött át, hogy azonnal vegyünk vizet, mert a falu központjának közelében föltört a szenny, és a polgármester figyelmeztette a lakosságot, hogy talán hamarosan el kell zárni a vezetékes vizet. Amúgy a Duna már följött a református temetőig - ami a kisoroszi út mellett van -, elöntötte a híd mellett a poroltótöltő házat… Szóval sokkal nagyobb a baj, mint délelőtt látszott.
Persze összeszedtünk minden palackot és víztartó edényt. Sőt a pincéből hoztam két ötven literes hordót. Az egyiket kitettem a kertbe az ereszcsatorna alá, hogy legyen a kutyának, meg a cserepes virágoknak vizük, a másikat alaposan kimostam és behoztam a fürdőszobába. Ha nem lenne kicsi gyerekünk, akkor vicces is lehetne napokig víz nélkül élni, de így nem annyira. Persze mindent elmosogattunk, lezuhanyoztunk… Nem tudom, mit lehet még tenni ilyenkor.
   Érdekes, hogy az ember nem gondol arra, hogy árvíz idején akár vízhiány is lehet.
   Dávid most telefonált, hogy déltől napestig a Margitszigeten lapátolt. Kicsit hólyagos a keze, de nagyon jó volt. Egyrészt, mert együtt építették a gátat egy lánnyal, másrészt szerzett valami különleges trikót, harmadrészt egy büfés annyira hálás volt azért, mert megóvják a bódéját, hogy egész idő alatt hordta nekik a sört. Szeretem, hogy ilyen a fiam.

Augusztus 16. (péntek) Ma dél körül lementem az ártérre, szép békés viszonyokat találtam. Pár ember nézelődött, páran meg homokzsákokat pakoltak egy zsilipnél, ami egy parti panzió előtt áll. A víz magassága ijesztő volt, de csöndesen, békésen folydogált. Sőt észrevettem egy érdekes lényt. Azt hittem, hogy valami kígyó körözget a vízben. Közelebb mentem, de nem láttam jól a tükröződéstől. Aztán sikerült kivennem, hogy egy hal mászkált körbe-körbe. De úgy, hogy közben kinézett a vízből.
Láttam már ilyet. Egyszer a Fekete-tenger partján ültünk Elmerrel, a gyerekkori barátommal, teljes szélcsendben, és azt láttuk, hogy halak jönnek libasorban, kint van a fejük, és minket néznek. De nem tudtam, hogy ilyen van Magyarországon is.
   Aztán elmentem vásárolni. A bolt Előtt találkoztam Szkárosi Endrével, a zseniális hangköltővel. Nagyon szeretem, és régen is láttam. Kicsit beszélgettünk, és adott egyet az új lemezéből. Még nem hallgattam meg, mert arra azért lélekben is föl kell készülni.
   Délután családi szemlét tartottunk a gáton. Milos még nem fogta föl, hogy minden idők egyik legnagyobb dunai árvízét szemlélhetné meg. Aludt. A kutyánk legalább a lábát belemártotta a folyóba.
   A víz emelkedett. Ezt például abból lehetett látni, hogy az ártéren a gát és az erdő között elkezdett folydogálni. Visszafelé, vagyis fölfelé. De amúgy minden békességes és szép volt.
  Ami egy kicsit furcsa, az az, hogy a gát közelében lévő nyaralók lakói ugyanúgy élnek, mintha húsz méterre nem két méterrel a fejük fölött lenne a vízszint. Kicsi gyerekek játszottak a kertekben, füvet nyírtak, az autók ott állnak a házak előtt… Azért én onnan kiköltöznék. Pláne nem nyaralnék most Tahitótfalun, a szigeten, a mélyen fekvő házakban.
   Mire hazaértünk átjött Milán, egy gyönyörű kislánnyal - négy és fél éves, Milán barátnője az anyja. Hamar föloldódott, fél óra múlva már a kutyát is etette. De nem sokáig maradtak, mert egyszercsak vihar kerekedett. Délről jött, és nagyon gyorsan. Milán fölkapta a gyereket és elrohant, mert nem számított esőre és mindent kint hagyott a kertben.
   A vihar iszonyatos erejű volt. Függönyös eső esett, hatalmas villámok csapkodtak. Szerencsére nem tartott fél óránál tovább. Ez azért fontos, mert az összes lezúdult víz arra a területre megy, amelyikről az előbb írtam. A Dunát nem érheti el, hiszen a csatornákat lezárták. Nem tudom, mi történt a nyaralóknál, az is lehet, hogy már most is áll a kertekben a víz. De az biztos, hogy ha még egy órát zuhogott volna az eső, akkor ki kell őket telepíteni. Arra senki nem számított, hogy a víz nem csak a folyó felől jöhet, hanem az égből és a faluból is. Majd holnap megnézem, mi történt.
   Esztergomba már nem lehet eljutni. A váci komp is leállt. A kisoroszi utat elöntötte a víz. Milán azt mondja, hogy a 11-es út mellett, itt Tahiban már úgy följött a víz, hogy bármikor lezárhatják. Vagyis Szentendre felé se indulnék el, mert lehet, hogy nem jöhetnék vissza. Talán holnap ez be is következik. (Azért elég furcsa, hogy a főút fölött nem építettek ki egy menekülő-elkerülő útvonalat. Mi van akkor, ha mentő vagy tűzoltó kell? Hogyan így katonákat mozgatni, ha baj van?)

Augusztus 15. (csütörtök) Éjszaka persze Dáviddal nem bírtuk abbahagyni a számítógépelést. Különösen az infravörös kommunikációban léptünk nagyot előre. Vagyis a legfontosabb - hogy a nagyobbik számítógépen létrehozott elektronikus könyveket az IPAQ-ra át tudjam tenni - teljesült. A többi már részletkérdés.
   Ebből persze az lett, hogy tizenegyig aludtunk. Ami viszont feszültséget keltett, mert nem tüsténkedtem úgy, ahogy néha szoktam a gyerek körül. De aztán estére ez elmúlt. (Közben rájöttünk, hogy a feleségem azért olyan fáradt, mert szed egy gyógyszert. Azért kapta, mert valamitől kisebesedett a keze, és már annyira fájt, hogy éjszaka sírdogált. Én meg paradicsomot próbáltam az ujjaira kötözgetni. Nagyon jókat nevettünk közben, de kétségkívül kiderült, hogy nem a legkorszerűbb gyógymód. Ezt az orvos is megjegyezte.)
   Dávid is elment. Kampányolni. De legalább előtte kialudta magát.
   Ma a legmeghatóbb az volt, hogy fölhívott András öcsém. Nézte a Híradót és úgy ítélte meg, hogy életveszélyben vagyunk a víz miatt. Pakoljunk össze, ő jön a kocsijával, meg még a miénket is visszük. Mondtam, hogy nem vagyunk veszélyben, idáig nem jöhet föl a víz. De akkor is: ellátási nehézségek lesznek. Annyira szeretem, hogy ilyen testvéreim vannak!
   Azt hiszem, tegnap Várhegyivel kapcsolatban kicsit pontatlan voltam, hiszen végülis le kellett mondania, mert nem tudta magát maradéktalanul tisztázni az igazságszolgáltatás előtt. Vagyis: nem akadályozhatta - teljesen - az igazságszolgáltatást az ő képviselői mivolta.

   A legjobb ötlet, amit ma láttam - András, a vejem küldte:

   A nap leghülyébb híre:
   Einstein Kínában nem lehet zsidó
   [origo] Izrael végül lemondott arról, hogy kiállítást rendez Albert Einsteinről Kínában, miután a pekingi hatóságok ragaszkodtak ahhoz, hogy még csak utalás se legyen Einstein zsidó származására vagy a zsidó állam melletti kiállására. Az einsteini életműről szóló kiállítás jövő hónapban nyílt volna Pekingben, hogy aztán öt további kínai városba is elvándoroljon az eddig a két ország közötti legjelentősebb kulturális csereprogram keretében. Ám amint legutóbb a szervezők a kiállítás részletes kidolgozásának befejező szakaszához érkeztek, a pekingi hatóságok jelezték, hogy egy már kinyomtatott bekezdést mindenképpen törölni kell a kiállításon. Az inkriminált bekezdésben Einstein zsidósága került terítékre, melyben Izrael állam megalapításának támogatójaként tűnt fel, akinek államelnöki széket ajánlott az új zsidó állam első miniszterelnöke, David Ben-Gurion. Izraeli illetékesek nem vették jó néven a cenzúrázási kísérletet: "Ez három olyan téma, mely eléggé meghatározó Einstein életrajzában és egyúttal megváltoztathatatlan" - nyilatkozta Amir Sagie, a pekingi izraeli nagykövetség szóvivője.

   Szeretem a kínaiakat, tanulmányozom is a kultúrájukat, de ha most Kínába költöznék, akkor sem hiszem, hogy életem végéig eljutnék oda, hogy egy kicsit is megértem őket.

Augusztus 14. (szerda) Ma bent voltam a My.hu -ban, az utolsó megbeszélésen, mielőtt új formában indítjuk a HP e-book oldalát. Ha minden jól megy, a jövő héten. Aztán persze jót beszélgettünk. Megkaptam az új IPAQ-t. Azelőtt Jornadával dolgoztam. Nagyon jó kis gép volt. Ma éjszaka persze be kell üzemelnem az újat. Nemigen alszom majd.
   Csodálatosak ezek tenyérgépek. Szerettem volna, de sose hittem, hogy valaha üldögélhetek a sötétben a kertemben, és könyvet olvashatok, miközben a könyvből zene szól, például. Bár odáig jutnánk, hogy mindenkinek lehetne ilyen.
   Aztán Dávid is megjött, vettünk egy kis kínait, de itthon kiderült, hogy nem ez volt a legjobb, amit valaha ehettünk. (Nagyon érdekes: azt gondolná az ember, hogy a kínai ételeket nem nagyon lehet rosszul elkészíteni. De lehet!)
   Ma két hír is fölidegesített. Az egyik címe az volt, hogy "Meghalt Schwarzenegger?". Rákattintok, kiderült, hogy csak valami szobrot állítanak neki, de a bombasztikus címmel akarják elolvastatni a hírt. Utálom az ilyeneket. Különösen az interneten, hiszen itt ki kell nyitni az oldalt, amit nekem időbe, vagyis pénzbe kerül. Ráadásul én a Hírkeresőből veszem le a híreket, amelynek bizonyos részei nem jelzik, hogy a hír honnan való, tehát nem tudom "büntetni" azt az újságot, amelyikről lejött, azzal, hogy egy darabig nem nyitom ki. (Ezt majd ősszel tanítani fogom a hallgatóimnak.)
   Nem mintha Schwarzenegger a legkedvesebb színészem lenne, de sajnáltam volna, ha a hír igaz. Akkor szerettem meg, amikor a kicsit visszamaradott gyerekek téli olimpiája volt Ausztriában, és ő volt a fővédnök. Sugárzott belőle, hogy mennyire szereti ezeket a kis lényeket. Minden éjszaka volt valami összefoglaló a tévében. A kedvencem az a gyerek volt, aki egy síversenyen az ellenkező irányba indult el. Hiába kiabáltak neki, hiába szaladtak utána, hiába akarták föltartóztatni, ő csak ment konokul. Látszott, hogy egy lavina se tudná megállítani. A végén a versenybírók úgy döntöttek, hogy megmérik az eredményét, és nem zárják ki. Még valami érmet is kapott.
   A másik hír: "Eltűnt a Malév manchesteri járata". Ez nagyon fölidegesített. A nagyobbik testvérem pilóta. Akár azon a járaton is lehetne - sose tudom, merre jár. Kivéve, ha fölhívom, és azt mondja, hogy gyorsan mondjam, mert drága lesz: Londonban van. Előfordulhat, hogy egy internetes újság előbb tudja meg, ha egy gép "eltűnt" - ami praktikusan azt jelenti, hogy lezuhant, csak még nem találták meg -, mint hogy a családot értesítenék. Vagyis ez egy nagyon rossz vicc. Persze arról volt szó, hogy megszüntették a Malév manchesteri járatát, de valahogy sunyiban… Kit érdekel?
   Megnéztem: nagyon emelkedik a víz. Amikor délelőtt elindultam, még alig látszott valami: Délutánra már víz alatt volt a kemping nagy része. Az emberek nyugodtak. Szerintem túlságosan is.
   Mai kedvenc hírem:
   Várhegyi Attila hiteltelennek és alkalmatlannak tartja feladata ellátására Mécs Imrét, a bizottság szabad demokrata elnökét is, aki "segéderőként sokszor megtépázott 56-os múltját hasznosítja azzal, hogy az állampárt kiszolgálóit, irányítóit segíti törvénytelen tevékenységével".
   Mondja ezt a legkétesebb múltú magyar politikus, aki eddig azért úszta meg a köztörvényes felelősségre vonást, mert a mentelmi jog megvédte. Gyalázatos mondat.
   Az ötvenhatosoknak számomra olyan emberek adnak hitelt, mint például Mécs Imre. Azt nem mondhatnám, hogy az Orbán-Torgyán-kormányt az hitelesítette, hogy Várhegyi Attila is benne tüsténkedett. Aztán Mécs Imre mivel segíti az állampárt kiszolgálóit azzal, ha megmondja, hogy a Fidesz-kormányban kik voltak ügynökök? Azt lehet vitatni, hogy elítéljük-e Medgyessyt, mert kémelhárító volt. De azt nem, hogy ha róla kiderítették és kihirdették, akkor tartozunk magunknak annyival, hogy minden volt kormánytag múltját megvizsgáljuk. Nem kellett volna belekezdeni ebbe a játszmába. Nem derült volna ki, hogy ezek szerint Oszama bin Laden emberei is ott jeleskedhettek volna Orbán udvarában, azt se vette volna észre senki.

Augusztus 13. (kedd) Kezdek félni. Láttam a tévében, mit művelnek a vizek a szomszédos országokban, emberemlékezet óta a legnagyobb ár jön le a Dunán. Én meg járom a gátat, tudom, hogy tele van vakondtúrással, például. Nagyon félek, hogy a szegény kis emberek házait elönti a víz a falu alatt. Mi magasan lakunk, de hiába, azért az, ha egy csomó ember bajba kerül, ránk is hatással lesz. Nyilván nem tudnám elnézni, hogy öregek vagy gyerekek a Kultúrban a földön alszanak, amikor nekem üres szobáim is vannak.
   Holnap körülnézek a gáton.
   Nem tudom, mi kell még ahhoz, hogy azok, akik tehetnek valamit, észrevegyék, hogy itt valami nem egészen normális.
   Ma olvastam az újságban, hogy valami barna felhő fenyegeti Ázsiát. Ott él a Föld lakosságának fele - hárommilliárd ember -, és egyes kutatók szerint máris évi egymillió áldozatot szednek a hatalmas szmogfelhővel összefüggő légúti betegségek. A felhő akár 10-15 százalékkal is csökkentheti a Föld felszínére jutó fénymennyiséget - ez például becslések szerint India rizstermelését tíz százalékkal csökkenti. Ráadásul a képződmény mozog, gyakorlatilag körbejárhatja a Földet. Korábban ezt nem gondolták, mert azt képzelték, hogy csak a könnyű gázokból álló felhők képesek ilyesmire.
   Mást is olvastam: "Egy ausztrál tudóscsoport úgy véli, az Einstein-féle relativitáselmélet valószínűleg helytelen, mivel elképzelésük szerint a fény sebessége nem állandó.
   A tudóscsoport vezetője, Paul Davies a Macquarie University elméleti fizikusa. Véleménye szerint lehetséges, hogy a fény - évmilliárdok alatt - veszített a sebességéből.
   Amennyiben ez igaz volna, akkor több jelenleg sziklaszilárdnak vélt, alapvető fizikai törvény felülvizsgálatra, korrekcióra szorulna."
   Azért ez se egy jó hír. Kezd idegesíteni, hogy csakugyan minden relatív. Még a relativitáselmélet is.
   Írtam egy kicsit a Hócipőbe:

Miközben az ország egyes rendőrségi fogdáiban órákon át a mellékhelyiségbe sem engedik ki a foglyokat, a tévét pedig büntetésként kiviszik a zárkából, másutt - a körülményekhez képest - zajlik az édes élet. A fogdaőrök helyenként pizzát, dobozos sört szolgálnak fel az őrizetükre bízottaknak. A kivételezett letartóztatottak kártyázhatnak, tévézhetnek. Másutt a zászlós rendőrnő légyottot kér az őrizetben levő férfitól.

Dolcse Víta prodzsekt

   Itt valójában egy nagy társadalmi kísérletről van szó. A különbségek abból adódnak, hogy még csak a kijelölt kapitányságokon, a Dolcse Víta-prodzsekt keretein belül próbálkozhatnak a rendőrök. Azt akarják éreztetni a szerencsétlen sorsú bűnözőkkel, hogy kifejezetten kívánatos, ha őszinte és feltáró vallomást tesznek, mert így sokáig maradhatnak az állami őrizet kebelén. A végső cél: olyan fogdákat és börtönöket létrehozni, amelyekből nincs kedvük kijönni a bűnözőknek. (Ki kell számítani, de lehet, hogy ez az olcsóbb megoldás.)
   A következő lépés az, hogy a rendőrök nem csak enni és inni adnak a foglyoknak, hanem - állami támogatással, ételhordóban - otthonról hozzák a házi finomságokat, és azzal kínálgatják az amúgy is kötelezően ártatlannak vélelmezett letartóztatottaknak. Ozsonna vagy vacsorálás után együtt tévézgetnek, rossz műsor esetén, videóznak vagy kártyázgatnak. Kupica házipálinka, gyönge sör, nemes bor, kávé, szivar, és főleg pipadohányzás - mert az olyan meghitt - engedélyezett.
   Mindettől olyan ólmeleg keletkezik a lelkekben, amiben szinte magától nyílnak meg a gátlások. A gyanúsított már nem a rendőrnek, hanem a barátjának, szinte anekdotázva meséli el, hogy hogyan lopott, gyilkolt, vagy éppen síbolt - ha miniszterféle volt szegény. Tervezik fogdaszaunák építését is, hiszen az igazi nagy beszélgetések akkor keletkeznek, ha pőre emberek diskurálnak a párahomályban. A magasabb rangú politikusoknak állítólag ingyen jár majd a fogdaszolárium, az alacsonyabb rangú rendőrnők pedig masszőri kiképzést is kapnak. A cél a teljesen korrekt és emberi rabló-pandúr kapcsolat kialakítása, amelynek az az alapja, hogy "na jó, ha elkaptál bazdmeg, akkor én meg elmondom mi van, elvégre úrihaverok vagyunk". Az őszinte és feltáró vallomás ráadásul enyhítő körülmény: az emiatt kiszabott rövidebb büntetések tehermentesítik a börtönöket. Legalább addig, amíg meg nem kedvelik őket a mi bűnözőink.
   A "légyott" itt értelmezhetetlen, mert annak, aki nem tud kijönni onnan, ahol van, teljesen fölösleges azt mondani, hogy légy ott, hiszen nem tud nem ott lenni. De az irány helyes, hiszen a hímneműek egyik leggyakoribb, szellőnyi perverzitással kevert álma az, hogy egy rendőrnő szigorú de igazságos látogatást tesz a cellájukban. (A belügyminisztérium hamarosan indítja a "Domina 2002" közbeszerzési pályázatot, erotikus kínzókamrák létesítésére.) Az eddig szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az önkéntes zászlósokat legcélszerűbb a fiatalkorúak között bevetni, hiszen cseperedő kamaszkoruk óta vágynak egy bilincseset játszó pedofil némberre.
   Ám meggondolandó: nehogy az legyen a vége, hogy aztán azért követnek el rablásokat, gyilkosságokat és más csínytevéseket, hogy visszajuthassanak a Paradicsomba.

Augusztus 12. (hétfő) Tegnap megjött az égszakadás, amire hetek óta váram. Tudtam, hogy egyszercsak fölénk is ér egy kiapadhatatlan felhő. Irgalmatlanul esett. Kimentem az ámbitusra, onnan néztem - főleg a kutya miatt, mert retteg a dörgéstől. Ritkán esik be oda a víz, de most úszott minden. A ház előtti út rendes folyócskává változott. Azt számolgattam, hány órányi kell az ilyen esőből ahhoz, hogy a házakat is megtámadja.
   Aztán elcsöndesedett, én meg visszavonultam, hogy megnézzem az ATV-n a Tasnádi-Lovas vitát. De persze a vihar miatt nem volt adás - legalábbis ide nem közvetítette a kábeltévé.
   És akkor csöngettek. Megjött Kipke Tamás, a gyerekkori barátom, családja egy részével, hogy vízi túrán voltak, Esztergomnál szálltak ki, Horányba vinne egy kenut, de nem mer rámenni az ottani homokútra. Itt hagyhatná-e? Abban a pillanatban, amikor kimentünk érte, szépen rá is zendített megint a vihar. Egy perc alatt bőrig áztunk.
   Viszont most van egy hárompados kenum. Jó nagy.
   Kipke visszaszaladt Esztergomba egy másik kenuért. Remélem oda is ért.
   Mire megmostam az átfagyott lábacskáimat, megjavult a tévé. De - mint az várható volt - Lovas István nem mert elmenni. Pedig micsoda csata lett volna! Egy volt erőszakos nemi közösülésben bűnsegéd, tolvaj fegyenc, aki antiszemita zsidó, összecsap egy jogerőtlenül elitélt zsidóval, aki most jött ki az előzetesből. Rómában nem voltak ilyen finom viadalok a gladiátorok között.
   Lovassal elfogult vagyok, hiszen ő volt az első ember, aki följelentett, ezért nem csoda, ha undorodom tőle, a szakmám szégyenének tartom. Tasnádival is volt dolgom. Egyszer, amikor még belpolitikai rovatvezető voltam a Mai Napnál, írtunk valamit Tasnádi cégéről. Egyszercsak szólt valaki, hogy menjek ki az előtérbe. Hát olyat még nem láttam: minden tele volt Tasnádi élő szekrényeivel. Nem tudom, hány embere volt, de jó sokat elhozott a megbeszélésre. Nagyon komoly képet vágtam, de az az igazság, hogy röhejesnek, gyerekesnek találtam a demonstrációt. Akkor még játszotta a maffiavezért, amibe aztán - saját értékelése szerint is - jól ráfizetett. Én akkor tréfára vettem a dolgot, pláne, hogy - ha jól emlékszem - igaza is volt abban, amit kifogásolt. Az más kérdés, hogy mi lett volna, ha nincs igaza, és mi nem vagyunk hajlandók helyreigazításra. Akkor nagy hibát követtem el. Rá kellett volna vennem Tasnádit, hogy küldje haza az emberkéit, legyen inkább újságíró. Elkerülte volna azt a sok hányattatást, Pintér tábornok is nyugodtan alhatna élete alkonyáig, a Lovas-Bayer-Bencsik örsöt meg már régen levadászta volna. Amit mi nem tettünk meg, mert mégiscsak a mi kutyánk beteg kölykei. Meg különben is: könnyű azt mondani, hogy szeretnénk egy szolid, polgári, konzervatív újságíró csapatot, egyrészt honnan lenne, másrészt akkor miből élnénk?
   Azt nem tudtam, és nem is hiszem el, hogy Bencsik a Munkásőr újság főszerkesztője lett volna. Már csak azért se, mert voltunk olyan viszonyban, hogy megpróbált volna íratni bele velem.
   Abban viszont biztos vagyok, hogy Bencsik nem azért vonult vissza az ATV-ről, mert önkritikát gyakorolt. Hanem vélhetően összeveszett Lovassal, aki gyávaságában őt is megpróbálta lebeszélni, hogy képernyőre menjen Tasnádival. És vélhetően Lovas előre megjósolta, hogy Bencsik veszíteni fog. Ha Bencsik nem vállalja el a vitát, hanem mindhárom díszmagyar kijelenti, hogy mondjuk "egy ilyen bűnözővel úriember nem ül le" - ami Lovasnál kicsit fura lenne -, akkor most nem írhatnám le Lovasról, hogy gyáva.
   Mindenesetre, ha választanom kellene, hogy Tasnádival vagy Lovassal üljek egy cellában, habozás nélkül Tasnádi Pétert választanám.

   A mai cikkem valamiért nem olvasható a Népszava online publicisztikai rovatában, hiába linkelnék, ezért ide másolom:

   Közéleti előrejelzés

   A hét azzal kezdődött, hogy Deutsch Tamás az összes miniszterhez írásbeli választ igénylő kérdést intézett a tárcáknál foglalkoztatott külső szakértőkről. Kicsit elegánsabb lenne, ha nem tudnánk arról, hogy minisztersége idején APEH-vizsgálat indult például Kovács MLSZ-elnök ellen, mert sehogyse akart lemondani. Úgy tűnik Deutsch Tamás fölismerte, hogy végjátékban van, és a kormány komolyan gondolja azt az ígéretét, miszerint kivizsgálja elődje pénzügyeit. Ő lesz az első könnyű áldozat, akinek a fejét még az önkormányzati választások előtt tálcán teszik a jobboldal hívei elé. (Jóslat: Deutsch hamarosan bűnbak lesz a "jobbik" oldalon, különösen annak miépista mélyeiben.)
   A Fidesz szerint nyílt politikai cenzúrát vezetett be a kormány a közszolgálati médiumokban a sorozatos személycserékkel. A Fidesz most nem Fidesz-, hanem inkább MIÉP-közeli erőkért sikolt. Következetesen, hiszen, ha egyszer egy mélymögöttes paktummal Orbán átjátszotta a televíziót Csurkának, akkor most népe védje is meg az életképtelen és nézhetetlen kreatúrát. (Jóslat: egy egész nemzet díjazza majd ezt a szokatlanul becsületes kiállást. Bár kicsit mosolyogva.)
   Szerdán, sajtótájékoztatón Balogh László, a Medgyessy-bizottság elnöke bejelentette, hogy reggel a Képviselői Irodaházban lévő szobájában "egy rövid üzenetet talált" az egyik széken. Az üzenet, mint azt be is mutatta, egy Parabellum típusú lőfegyverbe való éles lőszer. Erre válaszul Toller László meglehetősen nyeglén reagált: "Egy darab lőszerrel csak megdobni lehet valakit, megfenyegetni nem." (Nem nehéz megjósolni: hogy hamarosan Toller is kap majd valamilyen könnyű figyelmeztetést, hogy legyen min elgondolkodnia.)
   Az Országgyűlés állambiztonsági múlttal foglalkozó bizottsága nyílt ülésén az ellenzék annak a kifogásának adott hangot, hogy a sajtóban előbb jelentek meg adatok a vizsgálatokról, mint ahogy ők betekinthettek volna a dokumentumokba. Kicsit hitelesebb lett volna, ha néhány héttel ezelőtt ugyanezek az urak fölszólalnak a parlamentben és tiltakoznak a Magyar Nemzet sorozatos államtitoksértései, pláne hamisításai ellen.
   Szerdán az adatvédelmi biztos azt kérte a parlament vizsgálóbizottságaitól, hogy tevékenységük során az alkotmány egészét tekintsék mércének. (Jóslat: Az össztársadalmi vita ezen a héten folytatódik: jogunk van-e megtudni, kik voltak az érintettek? Hogyan lehet ezt mihamarabb napvilágra hozni? Ha másképp nem, úgy, ahogy azt a hét végén Kuncze Gábor volt elég bátor és cinikus körvonalazni: legföljebb azt hozzák majd nyilvánosságra, hogy kik nem érintettek. Aki meg kimarad, az magyarázkodhat.
   Egy nő csütörtökön a Dob utcában azzal állította meg az arra járó postást, hogy ezer forintot fizet olyan választási értesítőkért, amelyeknek címzettje elköltözött, meghalt, vagy ismeretlen. (Jóslat: úgy néz ki, hogy hamarosan választások lesznek Magyarországon.)
   Az ellenzéki képviselők pénteki sajtótájékoztatójukon bejelentették: felfüggesztik tevékenységüket a testületben. Mécs Imre szerint az ellenzék minden eszközt felhasznál arra, hogy eltussolja a vizsgálat várható eredményeit.
   (Jóslat: még a rosszabb kedvű Fidesz- és MDF hívők, pláne a csurkisták is úgy értékelik, hogy saját hajrá magyarországi képviselőik, látva, hogy lesre futottak, rémületükben kiszaladtak a pályáról. A kormánypártok üres kapura célzott kivégzés-szerű tizenegyes rúgásokkal fejezik majd be a mérkőzést.)
   Szombatig négy volt miniszter jelentkezett az állambiztonsági érintettséget vizsgáló bizottság elnökénél. A volt tárcavezetők közölték Mécs Imrével, hogy szeretnének megjelenni a bizottság színe előtt, és erre az elnök lehetőséget biztosít mindenkinek. Okos emberek a jelentkezők. Ha már kiderült a múlt, és mindenképpen napvilágra kerülnek a nevek, jobb egy bizottság előtt vallani, mint a sajtó kérdéseire magyarázkodni. (Jóslat: nemsokára egyre többen okosodnak meg.)
   Múlt heti, a jobboldali tömb repedésére vonatkozó jóslatom kicsit igazolódott: Rogán Antal már megpendítette, hogy a Fidesz talán működne Orbán nélkül is. (Megengedhetetlen módon ezt most kiemeltem a szövegkörnyezetből, de akkor is pendült, de legalábbis ciccent ez a kijelentés.)
   Csak azért, hogy legyen valami jó is, amiről ezen a héten lehet majd közbeszélgetni: Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye alapján készül filmet forgatni Milos Forman cseh-amerikai rendező.
   Hajrá Magyarország, ez végre egy méltóságot adó hír!

Augusztus 11. (vasárnap) Ma bekövetkezett az, aminek nem kellett volna, ha óvatosabb vagyok. Bejöttem a szobámba, ahol dolgozom, és ami amúgy a legmélyebb, miközben a Népszavának írtam a Közéleti előrejelzést, furulyáltam. Illetve úgy volt, hogy bejöttem a szobába, hogy ne zavarjam a feleségemet meg a barátnőjét, akinek csalódása van, és ezért mélyen beszélgettek olyan dolgokról, amikhez semmi közöm. Dolgozgattam, sípolgattam. Erre bejön a feleségem, hogy mit csinálok. Mondtam neki, hogy csak addig fújom, amíg várakoznom kell, hogy följussak az internetre. De negyed óra múlva is bejött, ravaszul megkérdezte, hogy sikerült-e már följutnom az internetre, aztán egyszerűsített: vagy hagyjam abba a muzsikálást, vagy bezárja az összes ajtót…
  Ebből az következik, hogy vélhetően a pincében kell majd berendeznem egy music centert. De ott meg hogyan lehet örömzenélni?
   Mindegy. Csak a szenvedélyek nélkül élő ember szabad. De akkor meg minek?
   Elhatároztam, hogy minden vasárnap ide írom azt a hírt, amit a legjobbnak találok a héten. Hogy rögződjön itt valami örömteli is.
Áttörés az állatvédelemben. Így értékelik világszerte azt a megállapodást, amelyet a kínai hatóságok kötöttek az Ázsiai Állatok Alapítványa nevű szervezettel. Az egyezség értelmében felszámolják a kínai medvefarmokat. Elsőként 60 megkínzott medvét szabadítottak ki az állatvédők.
   Az állatvédők szerint ez a szecsuáni farm az egyik legborzalmasabb koncentrációs tábor a sok ezer közül. A medvéket azért tartják itt, hogy időről időre lefejjék epéjüket. A babona szerint ugyanis a medveepe jót tesz a szexnek.
   "Elképzelni sem lehet azokat a borzalmas kínokat, amiket ezek a szerencsétlen medvék átélnek" - mondja az egyik állatvédő. És valóban, a medvék egy vasketrecben élik le életüket hasukban egy beépített dréncsővel, amelyen keresztül nap mint nap megcsapolják őket. Gyötrelmeik azonban ezzel nem érnek véget. Izmaik fokozatosan elcsökevényesednek, csontjaik tönkremennek, fogaik és karmaik eltörnek, az állat pedig egy idő után szabályosan megőrül. A most felszabadított 60 medve egy rehabilitációs központba kerül, ha pedig ott sikerül rendbe hozni őket, és mentálisan alkalmassá válnak az embertől független életre, akkor egy védett nemzeti parkba kerülnek.
   A kínai kormánnyal kötött megállapodás, amely a többi medvetelepre is kiterjed, tartalmaz egy fontos kitételt. E szerint az állatvédő szervezet kompenzációt fizet a farmereknek, hogy felhagyjanak eddigi foglalkozásukkal, és valamilyen alternatív munkát találjanak maguknak.

Augusztus 10. (szombat) A délelőtt azzal telt, hogy bejártuk a falut Milossal, hogy a mamácskája aludni tudjon, mert megint átvirrasztotta a fél éjszakát. Nem csak mentünk, hanem pár emberrel el is beszélgettem. A politikáról is. Eléggé undorodott állapotban vannak. Jobboldalival is beszéltem, kettővel. Nem terveznék rájuk győzelmet. El vannak keseredve. Mert Orbán szerintük vagy hülye, vagy hülyét csinált belőlük. És nem is értik: vagy tudott arról, hogy ügynökök vannak a kormányában, de mégse fogta vissza a Medgyessy ellen vonulókat, vagy nem tudott róla, ami szerintük borzasztó. Mindkét esetben alkalmatlan vezérnek. És miért nem beszél? És hol van Stumpfli? (Így mondta az egyik.) Tényleg, hol van? És miért nem szólal meg Kövér, aki titokminiszter volt?
   Mindketten kisgazdák voltak azelőtt - az itt nagyon erős vonulat volt -, de átmentek fideszesbe. Nem lepődnének meg, ha a kisgazdák között lennének az érintettek, de akkor is Orbán a felelős.
   Érdekes, hogy beszéltem egy szocialistával. Nem ujjongott és nem kárörvendett, inkább szomorúnak látszott. Mert szerinte az most már túlzás, amit itt meg mernek tenni az emberekkel. És különben is Orbánra szavazott az első választáson.
   Délután itt volt Milán öcsém, a mamája meg a barátnője. Nagyon úgy nézem, hogy esetleg megállapodik mellette Milán. Igen szép lány, kedves is és okos is, furcsán, nagyon kedvesen ejti az r-hangokat. Nem raccsol, hanem valahogy torokból. Dávid raccsol, azt is szeretem.
   Mondjuk Milán mindig szép nőkkel járt, bár nem nagyon emlékszem, hogy kétszer ugyanazzal jött volna. Most meg már negyedszer! Kórházban dolgozik. Alighanem a felügyelete alatt veszik majd ki a kis epeköveimet. Ez nagyon jó lenne, mert igen elmagányosodom, ha kórházba kerülök.
   Kaptam ajándékot is: egy zsebben hordható lengőtekét. Gyerekkoromban nagyon szerettem volna ilyet, persze nagyot, mert a nagyanyám sose engedte meg, hogy Balatonföldváron átmenjünk a szomszéd üdülőbe játszani. És kaptam egy furulyát is. Illetve kettőt, mert kétkezes, kétsípos.
   Nagyon vonzódom a hangszerekhez. Ez tragédia, mert semmiféle zenei hallásom nincs. Azt nálunk az öcséim örökölték. Sőt Milánnak abszolút hallása van, így nem is csoda, hogy hangmérnök lett.
   Még tragikusabb, hogy szeretek zenélni. De amióta egyszer fölvettem magnetofonra, amit játszottam, és vesztemre vissza is hallgattam, csak magamban, titokban játszom. Mert attól csakugyan frászt lehet kapni. Igazából nem értem, miért élvezem én, miért nem hallom játék közben, hogy az egy borzalom? Biztos van valami tudományos magyarázat.
   Bár eléggé furcsa: a múltkor a holdfényben kiültem a kertbe és eljátszottam pár masnyu álnépdalt. Reggel két szomszédom is garatulált, hogy milyen gyönyörű volt. Siketek az emberek.

Augusztus 9. (péntek) Ma a napom sok örömmel telt. Bár majdnem katasztrofális helyzetbe kerültem Milossal. Jót reggelizgettünk, meg beszélgettünk Dáviddal, aztán kikísértem a buszhoz. Milossal persze, aki semmit nem tudott erről. Láttam, hogy lóg a vihar lába, de azért még elmentem friss kenyérért a pékhez, visszafelé pedig bementem a boltba. Amikor onnan kijöttem, már csöpögött, de azért nagy bátran elmentem még a videotékába is, hogy visszavigyem a filmet, amit Dávid tegnap kivett. Az lett a vége, hogy csak nagy szerencsével értünk haza. Én jól megáztam, de Milost megvédte a kocsi huzata.
   Amúgy egyre jobban van. Ennek főleg az az oka, hogy rendszeresen kap gyümölcsöt, krumplit, amitől végre hosszú hetek óta magától kakil. Ettől aztán kevesebbet bukik. (Az nagyon aranyos, amikor egy ilyen pici gyerek erőlködik. Olyan a tekintete, mintha valami nagyon szép vers jutott volna eszébe.)
   Estefelé jöttek a barátaim, akikkel régen együtt dolgoztunk, és két-háromhavonta együtt vacsorálunk. Horváth Pista, Csárli, Kajó és Anna. Készültünk, hogy valami jó lesz vacsorára, de szerencsére idejében értesültünk, hogy Kajó már napok óta húst pácol. Mivel esett az eső, arra gondoltam, hogy majd a sütőben megsütjük. De megjött Pista, és arról kezdett győzködni, hogy gyújtsunk tüzet, roston süssük a húst. Csárli is megjött, ő is beállt tüzezni. Én állítólag ezt szabotáltam, de aztán egy órás küzdelemmel mégis sikerült tüzet rakni. Szerencsénkre az eső is elállt. Mire Kajó is megjött, már készen volt a parázs. Neki is állt. Hosszú ideig kétségeink támadtak arról, hogy a vastag, mézben pácolt marhahús szeletek jól átsülnek a sovány parázson. Izgalmunkban megettük a feleségem igen kiváló hagymalevesét. Aztán egyszercsak Csárli megállapította, hogy a marhahús átsült. Jó krumplipürével ettük, finom háziféle savanyúsággal. A pácolt csirkemellek is egészen kiválóak voltak. Kajó mindig mindenkit elképeszt gasztronómiai tehetségével. (Bővebbek: http://www.csomopont.hu)
Ráadásul egy kerti reflektorral sikerült olyan világítást kitalálnom, ami valahogy senkit nem zavart. Az eső utáni állapot ellenére nem volt hideg - talán a páratartalom miatt -, így egészen kiváló kerti esténk lett.
   Az egyetlen zavaró lény a kutyánk volt. Egészen hülyén viselkedett. Az is lehet, hogy egy tűzoltó reinkarnációja, mert most már nem csak körbe-körbe rohangált, nem csak folyton lihegve visongott, nem csak a szikrákat próbálta elkapni, hanem egyenesen beledugta a fejét a lángokba, megpróbálta őket megharapni. Hiába csapdostam rá, hiába próbáltam elrángatni, a vége az lett, hogy a teljes bajuszát leégette, ami - lássuk be - elég nevetséges. Nehéz így egy vérmes farkaskutyát komolyan venni. Ezután - mint önveszélyes őrültet - az istállóba vezettem és be is zártam. Úgy látszik, érezte, most talán minden határon túllépett, mert nem is nagyon tiltakozott, egészen csöndesen várta, hogy kiengedjem. (Pista még így is megkedvelte. Át is nézett a szomszédba, Erzsiékhez, hogy milyen a barátnője. A születésnapomon minden bizonnyal megfogant kölykökből esetleg hazavinne egyet. Októberre várhatók. Még fölveszünk előjegyzést. Főleg önkéntes tűzoltóknak ajánlom őket.)
   Ja és persze igazából azért volt jó ez az este, mert nagyon jókat beszélgettünk.

Augusztus 8. (csütörtök) Ma valahogy a harangok napja lett. Reggel hét után, amikor Milost kivittem sétálni az ámbitusra, szokás szerint kicsi hangversenyt rendeztem neki a szélharangokkal.
   Ezek a konyhaajtó előtt lógnak, a szélre is megszólalnak néha, de én inkább arra használom őket, hogy Milost megnyugtatom velük. Már várja is, ha kitolom a kocsival, hogy megütögessem valamelyiket, aztán mindet. Ha elfelejtem, akkor szól, ami nagyjából annyit tesz, hogy kurjongat és odanéz. Olyankor még hanyatt fekszik, az arca ellágyul, mosolyog, aztán látom, hogy már álmosodik. Megfordítom, és szinte azonnal álomba merül.
   Nem tudom, hogyan marad ez meg benne, de vélhetően valami nagyon jó emlék lesz. Talán nem is tudja majd fölnőtt korában, hogy miért vonzódik a széltől meglendülő és megcsendülő csövecskékhez és harangocskákhoz. Az is lehet, hogy majd gyűjti őket, szenvedélyesen, ezt kap majd születésnapjára mindenkitől, tele lesz a háza, vagy a lakása ablaka velük.
   A kedvence ez a Tibetből való sok kicsi harangból álló kézműves darab, amit a sztupánál vettem Észak-Magyarországon, de mindig elfelejtem, hogy pontosan hol.
   Szóval arra gondoltam, hogy erről is írok majd, le is fényképeztem a tibeti harangocskát. A feleségem délelőtt elment Wandával meg Szonjával és Edével moziba - Ede születésnapi ajándéka -, és amikor visszajött - már Dáviddal - hozott egy csomagot, amiben Tamara születésnapi ajándékai voltak. És köztük egy harang! Pont olyan, amilyet már évek óta szeretnék.
   Csak azt nem tudom, hogy kitalálta, vagy kiszedte belőlem.
   Eredetileg a kapu elé akasztottam volna, csöngő helyett, de féltem. Nem is olyan régen itt a Tahi-hídon építettetek két hídőrt, amelyeken harang is volt. Éppen azért, hogy ha valaki arra jár, kongassa meg őket. (Elég ronda, vagyis semmilyen híd a miénk, rá is fért, hogy valami szép is legyen rajta.) Na, természetesen az első héten leszerelték és elvitték az egyik harangot. Vagyis nem tehetem az ajtó elé. Majd kitalálok valamit.
   Szóval ilyen kicsi lányom van nekem.

Augusztus 7. (szerda) Tegnap itt volt Ladu, aki amúgy Izlandon lakik. Kicsit benézett, de sajnos nem tudott itt aludni, mint egy éve, amikor szintén hazánkban töltötte rövid szabadságát. Ő már azok közé tartozik, akikkel az Interneten ismerkedtem meg. Kiváló ember. Nagyon jót beszélgettünk, de azt nem írom le, hogy miket mesélt, mert van neki egy saját Index Izland oldala, és hátha ő akarja megírni a történeteket. (http://www.kosza.hu/iceland/index.izland.html) Hozott egy nagyon szép multimédiás DC-t Izlandról. A fél délelőttöm azzal ment el, hogy nézegettem. Az az igazság, hogy nagyon szeretnék oda elmenni. Sőt tulajdonképpen az egyetlen ország, ahova igazán vágyom. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem láttam élő bálnát és működő tűzhányót. És különben is, van abban szigetben valami egészen elképesztő: minden képből valami elemi erő árad. Olyanok az emberek, az építmények, minden, amit az ember alkotott, mintha csak tévedésből kerültek volna oda, vagy csak egy terepasztalon lennének. Mintha azt üzenné Izland földje, hogy ez itt a természeté, ti csak vendégek vagytok ezen a tájon. Nem biztos, hogy az izlandiak is így érzik, de én a számítógépemen messziről és magasból látom őket.
   Ladu hozott egy másik lemezt is: a saját szaxofon-játékát. Most ezt hallgatom. Nagyon kellemes, igazi örömzene, de az a fajta, amelyik nem a fejet tölti meg, nem is a szobát, hanem a lelkünket. A feleségem kérdezte Ladutól, hogy csakugyan tudsz szaxofonozni? Azt mondta: "Két éve még azt gondoltam, hogy tudok, aztán készítettem néhány stúdiófelvételt, és kétségeim támadtak." Szerintem Ladu tud szaxofonozni.
   Amúgy Ladu sorsa is érdekes. Divatos szakmát választott és divatos helyen dolgozott: egy kohómérnök Ózdon. A felesége zenét tanított. Ez pont elég volt arra, hogy tíz éve az éhenhalás szélére kerüljenek. Az újszülött kicsi gyerekükkel elindultak. Volt egy kántori állás Izlandon. Ebből persze az is következett, hogy Ladu egyáltalán nem kohómérnökként élte az elmúlt éveket. Éppen most lett elege a napi tíz és fél órai fizikai munkából. Ha visszamennek, a főváros közelébe költöznek, ahol a felesége jobb állást kapott. (Van egy szabad kántori állás Izlandon! Ha valaki jó orgonista, és képes kórust is vezetni, valamint zenét tanítani, írjon nekem, továbbítom!)
   Ma Borbély László látogatott meg a Könyvhét című újságtól. Jó nagyot beszélgettünk, bár egyre jobban röstellem ezt az "író elmondja, hogy mi is van mostan vele" pózt.
   Aztán nem nagyon történt semmi, mert ebéd után megint elszakadt a film. Leültem valami tudományos ismeretterjesztőt nézni, aztán egyszercsak azt mondta a hitvesem, hogy inkább feküdjek le, mert ülve alszom. Este kilenckor ébredtem.

Augusztus 6. (kedd) Ma bevásárlás után a bolt előtt azt néztem, ahogy három siketnéma ember beszélget. Sokáig figyeltem, mert ilyenkor nem tudok szabadulni: nagy csodálattal bámulom őket.
   Már évekel ezelőtt eszembe jutott, hogy milyen hülye az emberiség: nem használjuk ki a siketnéma-nyelv lehetőségeit. Tulajdonképpen csak annyit kellene tenni, hogy a világ minden óvodását megtanítjuk a jelelésre. Játszva, örömmel tanulnák. Pár hét alatt elsajátítanák. Jót tennénk nekik, hiszen erősödnének kommunikációs képességeik. Jót tennénk minden nép siketnémáival, hiszen tudnánk velük kommunikálni.
   Persze már fölvilágosítottak: a világ különböző részein élő siketnémák nem ugyanazt a jelrendszert használják, tehát hiába tanulnám meg a magyarok "nyelvét", mondjuk Kínában nem tudnám alkalmazni. Sőt, a kínai és a magyar siketnéma nem tud egymással beszélgetni.
   Az a legegyszerűbb, ha erre azt mondjuk, hogy hát sajnos ez van, nincs mit tenni. Na de mi akadályozza meg a szakembereket abban, hogy létrehozzanak egy egységes siketnéma jelrendszert? Egy világnyelvet.
   Ma tanulgatjuk egymás nyelvét - főleg mi (a kicsi népek) másokét. De hiába tanultam nyolc évig angolul, csak próbálhatom megértetni magam, mondjuk Romániában. Ha lenne egy egységes jelelő világnyelv, akkor a románnal is, az angollal is nagyon egyszerűen megértethetném, hogy például "szomjas vagyok", "a repülőteret keresem", "szeretlek". Ez nem alkalmas elmélyült társalgásra, de arra igen, hogy "életben maradjunk".
   Utazás közben száz-ötszáz szóra, jelre lenne szükségünk, ha mindenki ért mindenkit.
   A jelelő világnyelvet - második nyelvként - éppen a siketnémák tanulnák meg leggyorsabban.
   Arról már nem is beszélve, milyen jól lehetne ezt használni tömegben, zajban, udvarláskor, ha a nő az erkély magasából tekint le ránk, és erősen gondolkodik, hogy alávesse-e a hágcsót.

   Ma van a hirosimai atomtámadás emléknapja. "A tavalyi évforduló óta az atomtámadás okozta radioaktivitás és más következményei miatt elhunytak száma 4977-tel emelkedett - így 1945. augusztus 6. óta az atomtámadás áldozatainak száma csaknem elérte a 227 ezret -, s e nevek listáját a hirosimai Béke Emlékparkban lévő emlékmű talapzatánál helyezték el.
   A megemlékezésen Akiba Tadatosi polgármester az összes atomfegyver elterjedésével kapcsolatos veszélyekre hívta fel a figyelmet. Akiba felkérte George Bush amerikai elnököt, látogasson el Hirosimába és Nagaszakiba, hogy saját szemével győződjék meg arról, mit is tartogat az emberiség számára az atomarzenál."
   Nagyon nagyra becsülném Bush elnököt, ha az Irak elleni támadás elrendelése előtt ellátogatna a Béke Emlékparkba. És végig gondolná, hogy nem csak az apjának tartozik azzal, hogy megöli az iraki diktátort, hanem az atombombák áldozatainak is azzal, hogy ilyen a fegyverrel soha többé nem ölünk embert. És mivel neki van erre hatalma és lehetősége, az ő szakértői mérlegelik a korlátozott atomcsapás lehetőségét, most ő képviseli az egész emberiség többes számát. Nekem arra van lehetőségem, hogy egy gyertyát gyújtsak az emlékükért. Ezt meg is teszem, minden évben. Nem vagyok érzelmes, csak magamat is emlékeztetnem kell néha arra, hol a határ.
   A határ Hirosimában volt, a náci haláltáborokban volt, a szovjet GULAG-on volt, Kambodzsában volt… és még oldalakon át sorolhatnám.

Augusztus 5. (hétfő) Ma megjelent az első előrejelzésem: . A is átvette, aminek külön örülök. Amúgy a nap túl nagy része azzal telt, hogy Milos beoltatására várakoztunk. Kapott kettőt a combjába, és Szabint-cseppeket is.
   Eszembe jutott, amikor a paralízis-járvány volt Magyarországon, a szüleim milyen kétségbeesetten próbáltak oltóanyagot szerezni. A lipótmezei sárga házban volt apámnak egy orvos barátja. Hogy szerezte-e nekem az oltóanyagot, vagy másképp hozatták, és csak ő adta be, nem tudom. De arra a különös napra nagyon jól emlékszem. Legalábbis arra, hogy egy nagy épületben mentünk az apámmal, hosszú folyosókon. A falak mellett nagy, kényelmes fotelek voltak, és nagyon különös arcú emberek üldögéltek bennük. Nők is, férfiak is. Maguk elé néztek, és nem nagyon mosolyogtak, amikor eléjük értem. Ez nyilván azért tűnt föl, mert megszoktam, hogy az emberek szeretettel néznek rám, ahogy kicsi fiúkra szokás.
   Csak sokkal később értettem, meg, milyen jelentősége volt annak a napnak. Akkor, amikor megtudtam, hogy számos iskolatársam miért jár olyan furcsán, miért viselik azt a különös járógépet. Mások miért kényszerültek tolókocsiba. Aztán beszélgettem olyanokkal is, akiknek még szomorúbb sors jutott.
   Nekem szerencsém volt. Később aztán sokszor gondoltam arra, hogy miközben állandóan hangoztattam a gyerekeimnek, hogy soha semmiféle kapcsolatot nem használok föl az előmenetelük érdekében, senkit, semmiféle ügyben nem bírok rá, hogy kivételezetten bánjon velük, biztosan van olyan határ, amikor már csak az én gyerekem számít. A járvány ilyen lehet. A természeti katasztrófa is. Bármennyire szánom mindenki más gyerekét, ha megszakad a szívem, akkor is az az első, hogy az enyéim biztonságban legyenek. Nincsenek elvek, nincs annyi pénz, amit meg ne adnék. Nincs, akit meg ne próbálnék, akár vesztegetni is, ha kell.
   Talán azért lehet ennyi gyerekem és unokám, mert az apám akkor visszaélt a kapcsolataival, esetleg aranyat vagy dollárt adott. Nem tudom, mert sajnos soha nem kérdeztem. Úgy is lehet mondani, ha tudományos és ismeretterjesztő filmek nyelvén fogalmazunk, hogy győzött az evolúcióban, mindent megtett azért, hogy az ő génjeit hordozó utód élve maradjon, és egészséges legyen.
   Ez most csak úgy eszembe jutott. Talán azért is, mert Milos estére kicsit belázasodott, és persze keservesen sírt. Az anyja mellén aztán elaludt. Nincs szebb egy kicsit lázas gyereknél. És nincs szomorúbb, mint ahogy sírni tud olyankor.

Közéleti előrejelző

Medgyessy megnyerte a választásokat

   A múlt hét vérzivataros fenyegetéssel kezdődött: a MIÉP kinyilvánította, miszerint a jelenlegi "kormányt rá kell kényszeríteni egy új, tiszta eszközökkel lebonyolított választás kiírására, vagy pedig meg kell dönteni". Ezt országúti akciókkal és erős kokárdázással képzelik el.
   Itt kell emlékeztetni, hogy békeidőben, verőfényes, átlátható demokráciákban többnyire a kommunisták és a fasiszták gondolkoznak megdöntésben, a MIÉP pedig talán mégsem nevezhető kommunista pártnak. Följelentés már készült az ügyben, de megjósolható, hogy a MIÉP-et nem fogják betiltani. Kár is lenne értük. Van abban valami mulattató, amikor egy olyan párt, amelyiket a választók egyszerűen kizavartak a parlamentből, azt hiszi magáról, hogy még mindig tényezgethet.
   A hét elején volt még egy figyelemre méltó destabilizálási kísérlet a kormány ellen, ami már föltehetően az Orbán-Torgyán kormány ügynökérintettségét volt hivatva tussolgatni. A Fidesz vezetői egy a Pénzügyminisztériumban készült szigorúan titkos iratra hivatkozva azt állították, hogy a kormány kampányígéreteivel ellentétben 2003-ra az inflációt meghaladó mértékű áremeléseket tervez. Miután Áder János a választások idején is titkokat sértett, senki nem lepődött azon, hogy most meg a miniszterelnöki íróasztalról ellopott papírokat lobogtat. (Hívei csodálkoznak, hogy az új kormány lecseréli az előző bizalmi embereit.)
   Talán megjósolható, hogy a kormány a közeljövőben akár törvényszigorítással is fölhívja a figyelmet arra, hogy az utóbbi időben elharapódzott önfeledt titoklopkodás és lobogtatás azért nem teljesen rendjén való, hiszen például veszélyeztetheti az ország kormányozhatóságát, károkat okozhat a gazdaságnak.
   A múlt hét olyan fordulatokat hozott a politikai időjárási viszonyokban, amelyek még azok számára is döbbenetesek voltak, akik már Medgyessy Péter "lebukatásának" pillanatában pontosan előre jelezték, hogy a Magyar Nemzet államtitoksértéseire a jobboldal fizet majd rá.
   Az ország-világ előtt nyílt, televízión is mutatott bizottsági ülésen Medgyessy Péter végképp megnyerte a választásokat.
Azzal, hogy azt mondta, amit a nép döntő többsége hallani akart. És úgy, ahogy üzenni lehet annak a milliónyi párt- és KISZ-tagnak, munkásőrnek, volt állami és gazdasági tisztségviselőnek és még több olyan embernek, aki nem találta magát becstelennek azért, mert a maga módján együttműködött, hiszen meg akart élni egy olyan rendszerben, amelyről senki nem gondolta, hogy százötven éven belül elmúlhat. A Szovjetunió gyepűvidékén, országrabságban, amit büntetésül kaptunk, mert a legmocskosabb oldalon háborúztunk.
   Már most mondom, hogy lesznek még nagy meglepetések. Például, ha megszólalnak a napvilágra kényszerített volt ügynökök, szembe kell nézni azzal, hogy akadtak köztük olyanok, akik ötvenhat után, miután végignézték társaik kivégzését, megkínzottan, az elzárásra változtatott halálos ítélet árnyékából szabadultak, amikor kiengedték őket a börtönből. És azt látták, hogy a nép átállt, már a jó Kádárt követi, sőt szereti, az ismerősök meg átmentek az utca túlsó oldalára, ha meglátták egykori "harcostársukat". Ezek úgy ültek le megírni az első jelentést, hogy közben azt gondolták: "rohadjatok meg".
   Az igazság eddig odaát volt. Most majd itt lesz, nézegethetjük szemtől-szembe. Csak bele ne vakuljon az, aki megidézte.
Az a szocialista párt, amelyik négy éven keresztül a kommunikációs kukaság mintapéldánya volt, a választás után kezdődött háborúban hamar tanult az ellenségtől. Mielőtt Medgyessy vizsgálói elé ült volna, az Orbán-front taroló tüzérségi előkészítést kapott. Napvilágra hozták, hogy az előző kabinetekben hét érintett volt, abból öt az Orbán kormányában. Ha ennek csak a fele is igaz, a rendszerváltás óta nem volt még olyan hatalmas csoport, akit így rászedtek volna, mint a "nemzeti erőket" akkor, amikor Medgyessy ügynöki mivoltával való elszámoltatását tűzték a lobogókra és írták a tüntetőtáblákra. Mostantól hétköznap az összenyálazott kokárda már csak azt jelenti: magyar balek vagyok.
   Lassan kiderül, hogy a hosszú külföldi útjáról hazatérő Orbán miért fogalmazott olyan visszafogottan Medgyessy múltjával kapcsolatban.
   Nem nehéz megjósolni, hogy ezen a héten Orbánnak lesz néhány kellemetlen beszélgetése. Mozgalmán és pártján belül aligha játszhatja azt a "kérdezz, én meg majd nem felelek" típusú játékot, amit kormányfőként megengedhetett magának. Például olyan radikális ifjakkal kell csevegnie, mint Rogán Antal, aki Fidesz vezérpojácájává lépett elő. (Ha csak nem úgy lesz, hogy Rogán és talpasai "Bihari, Magasdi és D-008 bújjatok elő!" feliratú táblákkal várják majd a Parlamentbe érkező öregfideszeseket.) És Orbán nem téved, ha esetleg Bayertől, Bencsiktől, Lovastól, sőt magától Kerényi Imrétől is kap kínos kérdéseket. Nem csak a most szomorúan szánakozó baloldaliak várják nagy figyelemmel, hogy mire jut Kerényi, aki kivénhedt álpetőfiként a polgári körökben simán elhitette, hogy az a Szűrös Mátyás, aki Medgyessy titkosszolgaságának idején moszkvai nagykövet volt, jó kommunistaként képviselte az országot, míg Medgyessy valójában a KGB-nek dolgozott.
   A jobboldal egységesnek látszó tömbjén a repedések már látszanak. Martonyi János a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke például úgy nyilatkozott, hogy a Demokratában, Orbán egyik kedvenc lapjában megjelent, a holokauszt tagadásával foglalkozó cikktől borzongott a háta. (Sőt a média-zászlóshajó Magyar Nemzet is nácinak nevezte a cikket.) Nem nehéz megjósolni, hogy a tömb a jövő héten tovább repedhet.
   Csak ne omoljon össze! Mert annak, hogy a Fidesz-vezette ellenzék vesszőfutásra kényszerítette a kormányerőket, óriási társadalmi haszna van. Soha ennyi ígéretet nem teljesített még magyar miniszterelnök. Soha ilyen fürge kormányt még nem láttuk. Pláne a Horn-kormányhoz képest, amelyik hatalomra jutása után, biztos többsége tudatában megengedhette magának, hogy az első kilenc hónapban csak elmélkedjen.

Augusztus 4. (vasárnap) Reggel nagyot sétáltunk Milossal. Eléggé különösen viselkedett, mert egy mosolyt sem engedett meg egész úton. Nem is rikoltozott. Akkor se, amikor a templomból hazafelé tartó öregasszonyok állítottak meg, hogy megszemlélhetik-e a gyereket. Mondtam, hogy igen, ha nem verik szemmel. Milos csak figyelt. Jó messzire elmentünk a kertek alatt. Mindig újabb utcákat és közöket fedezek föl. Visszafelé kicsit elaludt, de amint hazaértünk, megéledt.
   Éjjel is, aztán koradélután megint egy Népszava-jegyzeten dolgoztam. Remélem, holnap meg is jelenik. Van benne munka. Ez lesz az első, amiben jósolgatok.
   Aztán teli lett a ház a feleségem volt főiskolai- és szobatársaival, akik a Szigetről jöttek, hatan. Mind szeretetre méltó, kedves emberek. Ettek, kávéztak, fürödtek, babáztak. Szemmel láthatóan eléggé fáradtak, de hiába mondtuk, hogy maradjanak éjszakára, valami hajtja őket ilyenkor. Valamit meg kell nézni, vagy hallgatni, valakikkel találkozni kell.
   Most olvasom, hogy "Washingtoni katonai szakértők nem zárják ki a korlátozott atomcsapás lehetőségét, ha Szaddám Huszein iraki diktátor biológiai vagy vegyi fegyvert vetne be egy háború esetén." Ezek már megint kezdenek elvadulni. Hogyan képzelik? Ötvenhét évet sikerült megúsznunk Hirosima és Nagaszaki óta. Közben iszonyatos és irgalmatlan háborúk voltak, amelyekben többen haltak meg, mint az első és második világháborúban együttvéve. Talán ha egy hónapnyi idő volt - mindent összeadva -, amikor nem volt valahol háború a Földön. A hatalmak élet-halál harcra készültek. Harcoltak is, ahol csak megengedhették maguknak. De az atomfegyver tabu volt, mert mindenki azzal számolt, hogy aki beveti, azt is atomtámadás éri. Most nincs a Szovjetunió, akkor már lehet taktikai atomfegyvereket bevetni? Az Egyesült Államok addig nem nyugszik, amíg az arabok pár atomgránátot föl nem robbantanak New Yorkban, vagy a Fehér Ház közelében? Az nem igaz, hogy nem tanultak a WTC tornyainak ledöntéséből.
   Mindezt pár nappal a Hirosimára és Nagaszakira emlékező virrasztások előtt?
   Talán nem kellene megtámadni Irakot. Talán, amikor Medgyessy Amerikába megy, jelezhetné, hogy nem egészen szerencsés az atomfegyver bevetésének terve. Talán a világ rendje jobban elbír egy diktátort Irakban, mint egy atomcsapást bárhol a Földön.

Augusztus 3. (szombat) Ma tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történt - azon kívül, hogy megjelent egy írásom a Népszavában. Az éjjel sokáig fönt voltam. Ettől aztán rámjött a mostanában állandóan előbukkanó nappali aluszékonyságom. Tulajdonképpen csak akkor telepszik rám, ha leülök vagy lefekszem, de akkor aztán azonnal. Talán nem szabadna mély fotelben szeretgetni a gyereket vagy (és) nézni a tévét. Nem szabadna leheveredni a gyerekkel. Mert ahogy leteszem a fejem, már aludnék is. A fotelben pedig percekre elszunnyadok. Nem is lenne baj, ha tudnék ülve aludni. Mostanában már kísérletezem. Azt az állapotot akarom elérni, amikor az agyam testemet vezérlő fele már alszik, de én még nagyon tisztán hallom, ami körülöttem történik. Nagyon jól lehet így zenét hallgatni, például. Egészen kristálytisztán érezhető, ahogy a hangok, a hangingerületek mászkálnak az agy még éber idegeiben. De sajnos csak pár percre vagyok képes fönntartani ezt az állapotot.
   Az ágytól meg azért nehéz távol tartani magam, mer ott Milos a legújabb mutatványait próbálgatja. Például kúszik a zenélő víziló után. Nagyjából egy perc alatt tesz meg tíz centit, ami megfelel egy jobb versenycsiga teljesítményének, de csoda nézni, ahogy küzd. Most valahogy fölfedezte, hogy milyen nagy hangja is lehet, ha akarja. Nem csak hatalmasakat ordít, hanem még teszi-veszi is hozzá a száját. Vagyis próbálgatja, mit hozhat ki magából. Elég kellemetlen hangok, de nem baj: milyen legyen egy kúszógébics győzelmi rikoltozása?
   Az lett a vége, hogy koradélután ágynak dőltem. Ezért a feleségem kicsit neheztelt rám: nem tudott főzni, például. Amikor öt körül megébredtem, megpróbáltam kiengesztelni, de nem nagyon sikerült. Szerencsére melegszendvicset akart készíteni, de kicsit pállottnak bizonyult a kenyér. Na, elbicikliztem a pékhez és hoztam frissen sült kenyeret. Még a serclijét is megehette. Előjöttek belőlünk a gyerekkori emlékek.
   A boltból hazajövet ő is, én is kicsipegettük a meleg kenyér héját. Akkor is, ha tudtuk, hogy ebből baj lesz, mert az anyák és a nagyanyák nem nagyon tűrik az ilyesmit. (Kíváncsi vagyok, mit lépünk, amikor Milos először állít majd haza csipegetett végű kenyérrel.)

A fényezett proli

   Proli barátom bejön a konyhába, a sunyi tekintetével körbepásztázza az asztalt, a polcokat, a kredencet, és nagyon nézegeti a morzsaporszívómat. Figyelem minden mozdulatát, mert irigy, és aki irigy az lopós is. Az ilyen morzsaporszívó annyira drága és finom dolog, annyira polgári, hogy nem is lenne való egy proli kezébe. Kár bele. De ezek az ilyet úgyse értik meg, ahhoz kellene egy kis kultúra. Résen vagyok, mert az ilyenek nem nagyon bíznak magukban, kivéve akkor, amikor lopnak. Ha nem vigyázunk, mindent, de az egész életünket, minden jussunkat elveszik. Már csak bosszúból is. Mindig éhesek.
   Figyelmezetem: a fél szemem a porszívón van, és különben is kivettem belőle a porzsákot, amikor megtudtam, hogy jön, és olyat úgyse tud szerezni. Úgyhogy ne nyúlkáljon a kérges, kaparcsi kezével.
   - Kövér vagy - mondja. Ez egy félrevezető válasz, mert az igazi proli simán elküldene a mamámba. És meg se sértődnék, mert tudnám: nem is úgy érti ám. Nem kellene magyaráznia a tahóságát azzal, hogy a "kutya tanyádra" gondolt. Vagy mire. Nem is a testemre érti a kövérséget, hanem a Kövér az egy mértékegység lett.
   Amúgy a proli barátom főiskolát végzett, programozó. Éppen pár hete bizonyítottam be neki, hogy erősen proligyanús. De csak azért, mert egyáltalán elgondolkozott Bayer Zsolt két választás közti kurjantásán, miszerint na ne má, nehogy a lumpenprolik miatt veszejtse el a nemzeti oldal a választásokat.
   Elvesztette. Bayer még lumpenprolikról beszélt. Kövér mostanában már proli irigységről. Ki kell jelölni az ellenséget. Olyan legyen, aki nem tud visszaütni. És az Orbán-Torgyán ünyökkormány elvakult, önelégült hívei se ismerjenek magukra benne.
Régen messziről fölismertem a prolikat, mert úgy neveltek. Hogy vigyázni kell. Nem mondták, mire. Hazahoztam egy osztálytársamat az iskolából. Amikor elment: ki az apja? Nem tudom. Proli?
   Aztán valahogy rávezettek, hogy melyik az. Ahogy a zsidóra is. Abban a társadalmi közegben, amelyikben cseperedtem, senki nem mondta, hogy a zsidók rosszak, hogy nem szabad velük barátkozni. Csak megkérdezték, nem is tőlem, hanem a légtértől, hogy nem zsidó ez a gyerek? És mivel tévénézés közben is gyakran elhangzott olyas kérdés, de teljesen ártatlanul, hogy nem kiskónsági magyar gyerek-e az, aki éppen kinéz a dobozból, az ember előbb-utóbb megtanulta. Ahogy a cigányt is. Meg azt is, hogy azért vannak rendes cigányok is. A tiszták.
   Mindebből kora gyerekkoromban megtudtam, hogy nem vagyunk egyformák és vélhetően nem is kell mindenkit egyformán szeretni. Ahhoz képest, hogy keresztény, templomba is járó fölső középosztálybéli környezetben nőttem föl, ez a nemszeretés teljesen természetes közegnek tűnt. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem a keresztény értékekkel, amelyek ellentmondani látszottak annak a kereszténykedésnek, amibe beleszülettem.
   A szocializmusban a proli az öntudatos közép fontos ellensége volt. Sőt az egyetlen, amelyikről nyíltan lehetett beszélni. Legalábbis otthon meg a társaságban. A proli zajos volt a szomszédos üdülőben, hangoskodott a strandon, állítólag nem tudott rendesen késsel és villával enni, rosszul öltözködött, nem átallott csehszlovák mackóban, necctrikóban és vietnámi papucsban bemenni a jobb cukrászdába, sört ivott nappal is, böfögött, nem lehetett vele értelmes dolgokról beszélni, ordíttatta a televíziót, ha meccs volt… és különben is. És ráadásul ő volt hatalmon. Ami marhaság, nem is vette senki komolyan, a prolik meg egyenesen röhögtek rajta, de akkor is.
   Később persze rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Például a kollégiumban, ahol hamar kiderült, hogy rendszerint a proli (és paraszt) gyerekek sokkal megbízhatóbbak és szorgalmasabbak, mint az értelmiségi sarjak. És föltűnően értelmes dolgokról lehet velük beszélgetni. Nekik volt céljuk: kitörni, vagy lépni egyet. Legalább. És ezért küzdöttek is. Vagy legalább kíváncsiak voltak, ami mégiscsak a legfontosabb értelmiségi erény.
   Azért nem írom a magam népségéből valókról, hogy polgársarjak voltak, mert akkoriban eltörölték a polgárt, mint osztályt. Amikor a marxizmust és a leninizmust tanulmányoztam, rájöttem, hogy az egész polgárságból csak a "kispolgári" maradt, az is csak elhajlás gyanánt. Ezt meglepőnek találtam.
   Később, a rendszerváltás után, már nem annyira lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy most meg a munkásosztály tűnt el. Egyszerűen sehol sincs, a politikai köznyelvben pedig pláne nem létezik.
   A szocializmusban - hála a sorsnak - meg kellett ismerkednem a proliléttel, ami nem más, mint az az állapot, amikor az ember beláthatatlan ideig a saját fizikai erejéből és szaktudásából él. Semmi másra nem számíthat, csak ezekre. Bármikor kirúgható, és akkor vagy talál magának másik munkát, vagy szinte éhen vész. Ezen kívül a szocializmusban a melósnak volt még szavazati joga. Persze csak olyan, mintha nem is lett volna. Ha szorgalmasan, belerokkanásig dolgozott, és nem pofázott sokat, akkor nagyon perspektivikus élet várt rá. Esetleg egy úgynevezett szövetkezeti lakáshoz, netán egy Trabanthoz, sőt hétvégi telekhez is hozzájuthatott. Fölnevelhette a gyerekeit. Nagyjából ennyi jutott majdnem minden rétegnek. Az akkori lappangó polgárság persze igényesebben élt, mint a melósok. Ami azt jelentette, hogy szebb lakásban, jobb ízléssel, több könyv között, néha utazgatott... Ha ugyan. A méricske általánosításba visz. Akkor is, most is. Mindenesetre sokszor tört rám az az érzés értelmiségi körökben, hogy fényezett prolik között vagyok.
   Amikor a fizikai erőmből éltem, és így természetesen többnyire melósokkal, prolikkal volt dolgom, egyáltalán nem találtam őket sötétebbek, mint az átlagos értelmiségi családok tagjait. Sőt, néha meglepően műveltek voltak, de ha nem, akkor is sokkal fontosabbakat lehetett beszélgetni velük, mint egynémely értelmiséginek mondott lénnyel. A prolik mindig pontosan be tudták mérni a helyzetüket, ami példátlan előny. Az értelmiségi, az alámerült polgár állandó üldöztetéstudatban élt. Nem alaptalanul, ám ez bénította, az állandó bizonytalanságban ritkán volt képes elegánsan viselni a sorsát. A proli nem is akarta. Elvolt azzal a tudattal, hogy ez most már így van és így lesz mindörökké. A polgárféle nem tudta megbocsátani azt, amit elvettek tőle, azt meg pláne nem, hogy nincs jövője. Vagy ami van, az minek.
   Proli programozó barátom azért került mély lelki válságba, mert elmondtam neki, hogyan élt régen egy átlagosan, vagy annál kevésbé kultúrált proli, és kényszerítettem, hogy hasonlítsa össze a saját életével. Van-e a szaktudásodon és a munkabírásodon kívül valami, amiből megélhetsz? Nincs. Kirúghatnak-e bármikor a munkahelyedről? Igen. Hallgatod-e a Szabó családot? Nem. Akkor helyette nézed-e a Barátok közt című sorozatot? Igen. A barátnőd szappanoperát néz vagy inkább olvas? Néz. Amikor a munkatársaiddal beszélgettek a legfontosabb téma a tévéműsor? Igen. Dáridó vagy MTV? A music, inkább. Olvastál-e annyi könyvet, mint ahány meccset megnéztél a tévében? Nem. Olvastál-e legalább egy könyvet az utóbbi hónapban? Nem. Mondj két szovjet művészfilmet! Nem tudok. Akkor lengyelt! Nem tudok. Egyáltalán láttál-e már művészfilmet? A gyűrűk urát. Olvastad-e a könyvet? Elkezdtem. Szokták-e társasan böfögni sör- vagy fantaivás közben. Szoktam. Azon kívül, hogy légkondicionált teremben meredsz a képernyőre, mert a céged nem téged, hanem a számítógépeit védi a túlmelegedéstől, látsz-e különbséget a munkád és a gyári szalagmunka között? Nem. Ha túlmunkára kérnek, módodban áll-e visszautasítani? Nincs módomban. El tudod-e képzelni, hogy a fizetésedből belátható időn belül lakást vehetsz? Nem.
   És így tovább. A végén megkérdeztem, hogy lát-e különbséget egy jól képzett, de szegény fiatal üzemi munkás és az ő élete között. Nem nagyon látott. Talán azt, hogy ő tud angolul. Hacsak az nem. Eljár síelni. A proli meg horgászni meg focizni. Ő szoláriumba is megy, néha. A proli félmeztelenül gyomlálgat Nap alatt, ha az asszony kizavarja a telekre. De ő volt Párizsban és Amsterdamban! Ha csak az nem. Fényezett proli vagy, de a fantaböfögés már kifejezetten lumpen elem.
   Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az utóbbi hónapok társadalmi nyugtalanságának az az egyik háttere, hogy egyes nagy csoportok abban a hitvány tévé-, rádió- és sajtókultúrában, ami itt jut, az utóbbi években nem polgárosodtak, hanem lumpenprolisodtak. Na jó: lumpenpolgárosodtak! Valami baj van ott, ahol ennyi jóarcú embert lehet az utcára vinni. Attól, hogy valaki az Ikeában veszi a szekrénysort a Corvin helyett, még nem polgár. Attól, hogy ma annyi őrzővédő van, ahány bányász volt azelőtt, még nem lehet polgárosodásról beszélni. Ha valaki csehszlovák mackó helyett suhogós dzsoggingban suksüköl, még nem a polgárosodás jele. Ha valaki hétköznap is kokárdát hord, az nem polgár, hanem valamilyen csoporthoz szeretne tartozni. És többnyire a magát alant lévőnek érzőre jellemző helyezkedés, a vágy a csorda melegére. Ezért lehetett a történelemben olyan sokszor az utcára vinni a leprolizottakat. A hülyébbjét harcba is.
   Proli barátom arra kért, hogy gyorsan határozzam meg, milyen is a polgár. Szerintem. Azt mondtam, hogy amiképpen a proli is meghatározhatatlan, úgy a polgárról is csak részigazakat tudok mondani. De biztos, hogy az igazi polgár úriember, vagyis például birtokában van az önfegyelem erényének: még hatalomvesztes bánatában, a hatalomirigység tébolyában sem prolizza le azt, aki nem az ő lumpenpolgára. Mert vagy úgy nevelték, vagy magától rájött, hogy ez tahóság.

Augusztus 2. (péntek) Most nagy vendégjárás van, ami összefügg a Szigettel. A feleségem barátai szigetpihenőket tartanak nálunk. Ilyenkor fél napra jönnek, esetleg itt is alszanak, fürdenek, esznek. Nagyon örülök, mert kiváló emberek. Tegnap este egy Zsuzsa jött Lórival. Zsuzsa könyvekkel dolgozott eddig, Lóri nyelvtanár, most kapott doktori ösztöndíjat. Amellett muzsikus. Soha nem hallottam még furulyán embert olyan szépen játszani, ahogy ő tud. Éjfél utánig beszélgettünk fontos dolgokról. Ma Enikő és Attila jött. Enikő angolt tanít, Attila rendszergazda. Babáztunk, piszkáltuk a számítógépet, beszélgettünk. Sajnos hamar elmentek.
   A feleségem is lánybúcsúztató bulira, Leányfalura. Most, este. Ilyenkor, gondolom a vérmes, tivornyázó némberek szép és derék csippendél fiúkat hívnak. Úgy kell nekik. Mondtam, hogy azért vigyen gumikesztyűt. Szintén az évfolyamtársai jönnek össze.
   Én egész nap égszakadást vártam. Azért van abban valami rémisztő, hogy minden nap megközelít egy várost valami felhő, és akkora eső esik, mint amekkorát még soha nem láttak. Ha megkérdeznénk a szakembereket - pláne az amerikaiakat - biztos azt mondanák: nem bizonyított, hogy ennek köze van az üvegházhatáshoz meg az általános fölmelegedéshez. Vagyis: nem kell változtatni az életformánkon. Kicsit unom ezt a választ. Régebben nem volt mindennapos, hogy Európában tömegével halnak meg az emberek az időjárástól. Most olvasom, hogy Romániában két gyerek fulladt bele a sárlavinába.
   Azt se értem, hogy miért nem lehet a városokat előre figyelmeztetni, hogy vigyázat: tizenhat kilométer magas felhő közelít felétek! Ha ebből kijön a víz, elmossa a házakat, megtelnek a pincék, az aluljárók, az agyagos domboldalak megindulnak. Nem tudom, mire kell még vigyázni, de lassan ideje lenne fölkészíteni az embereket.
   Dávid telefonált. Jelentkezett az Amnestynél. Föl is vették azonnal. Állítólag azért, mert olvasták, amiket írogattam, és elhiszik, hogy az én fiam komolyan gondolja. Azért ez jól esett.
   Tegnap este megrendeltem a negyven órás internet-csomagot. Ez elég rémisztő. Most stopperrel méricskélem, hogy mennyit vagyok fönn. Jegyezgetem egy txt-be. Kicsit nevetséges. Azért többet vártam a kormánytól. Megdöbbent az a Matáv-pitiánerség, hogy csak éjfél után kerül ötven fillérbe a hálózás. Nyugodtan adhatnák tíztől.
   Az igazi baj az, hogy nincs más lehetőségem. Itt nincs ISDN, ADSL, a Vodafone-t próbáltuk, de elég kuka, a videokábelt majdcsak hozzák, talán jövőre… Az utóbbi években amúgy először érzem azt, hogy - mint vidéki - hátrányba kerültem. Majd elmúlik.
   Ettől függetlenül a kormány lagymatag volt. Többet is el lehetett volna érni. Remélem ugyanilyen lagymatag lesz, amikor majd a Matáv kér tőle valamit.
   Ja, a kormányról jut eszembe: tegnap megnéztem Medgyessy meghallgatásának részleteit. Most nyerte meg a választásokat.

Augusztus 1. (csütörtök) Nem könnyű dolog dolgozni. Elkeseredésemben a prolilét keserveiről írtam a Népszavának. Remélem, meg is jelenik szombaton. (Még nem tehetem ide, mert udvariatlanság lenne.)
   Három napja dolgozom rajta, és persze csak azért hagytam abba, mert határidőre kellett küldeni. Nehéz megint beleszokni abba, hogy valami rend szerint dolgozzak. Hogy eleje és vége legyen az írásomnak. Szerkezete, meg ilyenek. Azelőtt tíz éven át mást se csináltam, mint úgynevezett publicisztikát írtam. Hetente hármat-négyet. Irgalmatlan munka volt. Aztán abbahagytam, mert már nem találtam egy gondolatot sem bennük. Arra gondoltam, inkább abbahagyom, mielőtt mások is észreveszik. Most három évet pihentem. Az is lehet, hogy jót tesz, de az lehet, hogy nem. Mert újra kell építenem magam.
   Ráadásul Horváth Pista nagyon ravasz dolgot talált ki: minden hétfőre írjak neki egy politikai-meteorológiai jelentést. Hogy mi van, és mi lesz ebből. Az a legkevesebb, hogy hetente röhögtetem ki magam. Ebben a műfajban nem lehet nem tévedni. És ezzel nem lehet úgy megúszni, hogy ne szerezzek halálos ellenségeket. Mert amit jósolok, azzal befolyásolom a döntéseket. Ha komolyan vesznek, akkor a jóslatok egy része önmagát beteljesítő lesz, hiszen az is kénytelen például dönteni, aki azt halasztgatni akarta, vagy legszívesebben el is kerülné.
   Például nyilvánvaló, hogy a jövő hetet meghatározza az a tragikomikus helyzet, amibe a jobboldal került: amennyiben igaz, hogy öt érintett volt az előző ciklus kormányában, akkor a történelembe Orbán-Torgyán ügynökkormány néven kerül be ez a különös alakulat.
   Nem volt nehéz már hetekkel ezelőtt megjósolni, hogy az ügynökjátszma igazi vesztese a jobboldal lesz. Na de ennyire?! A kérdés az, hogy ez milyen hatásokkal jár. Vajon most Rogán Antal D-008, Bihari és Magasdi táblákkal vonul majd be a parlament következő ülésére? És számon kéri Orbánon, hogy miképpen engedhette meg, hogy a legifjabb fideszesek ennyire beégjenek?
   Én komolyan sajnálom őket. Meg azokat az ezreket és tízezreket, akikből hülyét csinált a Magyar Nemzet, Orbán, Bayer, Kerényi meg az egész siserehad. Hogyan képzelték ezt?
   De legalább már értem, hogy Orbán miért volt olyan hallgatag. Miért volt olyan engedékeny, amikor azt motyogta, hogy Medgyessyt nem a múltja, hanem a tettei alapján kell megítélni.
   Már értem, hogy Pintér Sándor miért maradhatott ilyen sokáig belügyminiszter.
   Ez nem csak a mozgalom, hanem a Fidesz széteséséhez is vezethet. Sajnálnám, mert ugyan igen pofátlan és mocskos eszközöket vetettek be, rendkívül veszélyesen viselkedtek, egy kis konszolidálódás után nagyon jó lett volna, ha az egész ciklus alatt kemény nyomás alatt dolgozik az MSZP-SZDSZ-kormány. Mint ahogy felette szorgosak voltak az első száz napban. Nem lett volna így, ha nem lohol utánuk a Fidesz.
   Na jó, abbahagyom, mert vendégek jöttek.