andrassew webb napok 2002 szeptember (április, május, június, július, augusztus a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158') Onagy Zoltán megjegyzései Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE FRUZSINA.TK andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

CyberB'Ass bp.underground dinax fruzsina.tk graphomania HolyMoses kraz Mángorló Mémgyár Miles Milos Könyve PálKata Roboblog tjp yoscha wotan

Szeptember 30. (hétfő) Nem szeretem, hogy ilyen gyorsan megy az idő. Már megint szeptember vége van. Ráadásul most, hogy írom ezt a naplót, minden nap szembesülök. Meglehetősen kínos, mert én azt gondolom, hogy az idő nem létező dolog, de mégis alkalmazkodnom kell a rendhez, és minden nap oda kell írnom egy szöveg elejére az időmúlás jelét. Persze meg is fordíthatnánk a dolgot, ha például hinnénk abban, hogy földi életünk után valami jobb következik, és várva várnánk a halálunkat. Akkor az idő nem múlna, és nem menne, hanem jönne. Mindjárt derűlátóbb világban élhetnénk. De nem hiszünk, vagy nem eléggé, ezért aztán folyamatosan rettegünk.
   Most mindenesetre ott tartunk, hogy a Nagy Göncöl úgy elcsúszott a házam fölé, hogy ágaskodni kell, ha meg akarom látni. A Fiastyúk meg majdnem fölöttem van. Pedig én azt szeretem, ha a Göncöl a saját rendes nyári helyén van, és ha ránézek, nem tudok úgy, hogy a tekintetem ne futna a Sarkcsillagig. Persze megtalálom enélkül is, mert van egy pont a kert csap előtt, ahova akkor állok, ha arra vagyok kíváncsi, merre van észak. Ha fölnézek, pont az egyik kéményem fölött virít a Sarkcsillag.
   Ma azon is gondolkoztam, hogy miközben azt látom, hogy Milos egyre okosabb - néha csakugyan úgy viselkedik, hogy akár meg is szólalhatna, sőt meg is szólal, de csak mi értjük -, van abban valami borzasztó, hogy ha holnap eltűnnék az életéből, nem is emlékezne rám. Hogy ez miért van, azt nem is értem. Biztos az agy fejlődéséhez kell a felejtés. De talán nem felejt el mindent. Talán marad benne abból valami, ha sírni kezd, és magamhoz ölelem, hogy megnyugodjon. Nem lehet, hogy elfelejtse az anyja melegét. Vagy az én kezemet, amivel játszani szeret.
   Írt Normanka. Aggódtam a futása miatt:

   A marathonban a középmezőnyben végeztem 3 óra 57 perccel, csak az volt a célom, hogy négy órán belül fussak, mivel a 20. és a 30. közötti 10 kilométert aktív kétoldali vádligörcsben futottam, és a Győri Balett Epilepsziás Nagyroham 220 Voltos Betáplálással című koreográfiája hozzám képest díszlépéses menetgyakorlat volt, amíg ettől megszabadultam. Ehhez még folyamatosan visszanyaltam a sót a két alkaromról, mert a görcs oka a sóhiány; a hátamról is lenyaltam volna, de azt nem értem el a nyelvemmel. Ahhoz képest, hogy a Legfőbb Ügyészség is fölmentett volna, ha föladom, nagyon elégedett lehetek az eredménnyel.
   Tétékás Nyúz. Ez volt az a hallgatói lap, amely engem egyetemi oktatóságom alatt és ellenére, kevesek között, tanár létemre, megtisztelő módon cikk írására kért föl, és ebben a cikkben (TTK!) a Kiskakas gyémánt félkrajcárja című mese logikai elemzését végeztem el kb. 1988-ban. Az ismét mellettük szól, hogy Téged is megkerestek. Úgy tűnik, orientációjuk tartósan nem párhuzamos az egykori HÖK hungarista vonalvezetésével. A kérdés érdekes: miért urbánus furfang a természettudomány, és miért oly sokszor nacionalista a jogászat, bölcsészet, meg a sport (utóbbi érthető, nemzeti színekben gyűr a fiziológiában kifejtekező lélek, s Himnuszra könnyezik).

Szeptember 29. (vasárnap) Ma nagyon jó nap volt. Reggel hamar befejeztem a Népszavába szánk előrejelzést. Vendégeink későn ébredtek, de legalább jól kialudták magukat. Itt majdnem mindenki így jár. Pedig nincs is olyan nagy csönd, például vasárnap délelőtt. Aztán jót reggeliztünk együtt. Nagyon jó, ha vendégek vannak, pláne, ha nők. Milos elképesztő pontossággal tesz különbséget a nemek között. Ha nőt lát, azonnal mosolyog, hízeleg, gügyög. A férfiak nem nagyon dobják föl. Ez így is van rendjén. A lányok játszottak valami társast meg babáztak, én meg a jó időre tekintettel a kertben matattam. Kipakoltam a zsákot, amiben az Erzsiéktől kapott répa, cékla és tök volt. Az egészet levittem, szépen elrendeztem a pincében. Aztán rendbe raktam a kutyaházat, ami abból állt, hogy kettévágtam. Ki tudja miért, amikor Kántor megérkezett baromi hosszú házat építettem neki az Ancsin fivérekkel. Százhetven centisre sikerült. Nem tudom, miért gondoltam, hogy nagy kutyának nagy ház kell. Az lett a vége, hogy a kutya gyakorlatilag soha nem használta. Mostanában arra gyanakodtam, hogy talán a méretei miatt. Láncfűrésszel igen rövid idő alatt kettészeltem. Aztán kimostam, és estére visszatettem az ámbitusra, hogy az eső és a hó elől védve legyen. És mit tesz Isten: Kántor már el is foglalta. Délután még autót is mostam, meg szőnyeget is, sőt a kint jelejtett, és ettől kicsit madárszaros függőágyamat is. Amikor nőm kikísérte a buszhoz a barátnőit, jött egy teherautó krumplival és hagymával. Rövid alkudozás után negyven forintért sikerült krumplit vennem, mindjárt nyolcvan kilót. Meg egy kis hagymát is. És nagyon jó érzés, hogy tele van a pincém. (Tele a pince, jószág az ólban, gyerek a kiságyban, munka is van, mi kell még?)
   Lénának nyolc kölyke született. A feleségem átment, hogy lefényképezze őket, de persze nem nagyon tudta megközelíteni az ólat. De azért a képen látszanak egy kicsit.

Közéleti előrejelzés
Kitartás, arccsapás, helyholtudás

Esztendőnk 39. hete nem hétfőn kezdődött, hanem az előző napon, amikor Orbán Viktor korszakhatárhoz érkezett: azzal szórakoztatta a hallgatókat, hogy búcsúzóul ezt mondta: Kitartás! A vele készült interjú érdemi információja az volt, hogy ő nem a MIÉP iránt érdeklődik, hanem a miépeseket akarja megszólítani. Alighanem sikerült, bár ennek egyrészt az lett a következménye, hogy a MIÉP nem nagyon szövetkezik majd a Fidesszel az önkormányzati választásokon, másrészt megint veszít majd pár hívőt a jobboldalon. Mert nem kell ahhoz zsidó vagy cigány polgárnak lenni, hogy valaki undorodjon az efféle otrombaságoktól. Alighanem hamarosan kiderül, amit már régóta sejteni lehetett: Orbán csakugyan mindent szét akar verni maga körül. Jóslat: a jövő héten lesz egy új műsorszáma: "szabadság!" fölkiáltással lép be a stúdióba, amivel a munkáspártos elvtársakat próbálja majd elcsalogatni. Hajrá Magyország! Heil Orbán!
   A hét legsúlyosabb botránya mégis az lett, hogy lehallgatták, rögzítették és nyilvánosságra hozták azt az üzenetet, amelyben Lendvai Ildikó szocialista frakcióvezető biztosította Friderikusz Sándor tévéelnökjelöltet, hogy "mi a maga pályázatát támogatjuk első soron, tehát ebben az én véleményem nem változott, és ahogy látom megegyezik a Péterével". Friderikusz kijelentette, sohasem titkolta: pályázatát megismertette a parlamenti pártokkal. Ő feljelent, Lendvai vállalhatónak tartja "magánvéleményét". A Fidesz az összes pályázó arculcsapásának tartja a történteket. Miután Várhegyi Attila, a Fidesz pártigazgatója elismerte, hogy elesemesezte: neki tetszik Friderikusz pályázata, nem nagyon érthető mi is itt az arculcsapás. Hacsak az nem, hogy minden közszolgálati újságíró és a közönség is évek óta arculcsapott állapotban van. Ha nem lenne, akkor mindenki Fridijének nem kellett volna körbehajlongania a pártokat. Gyakorlatilag mindaddig nem is lehet közszolgálatiságról beszélni, amíg - a lehető legfinomabban és legudvariasabban fogalmazok - a pártok nem takarodnak el a médiumok környékéről is. Ideje lenne dolgozni egy kicsit a mi szégyenletes, szégyentelen médiatörvényünkön. Jóslat: nem takarodnak. A törvény marad.
   Egy rendezvényen Kovács László azt mondta, eljött az ideje annak, hogy az MSZP a Magyar Szociáldemokrata Párttá alakuljon. Lengyel László úgy gondolja: 2004-re a szocialista pártnak nemcsak nevétől kell megszabadulnia, hanem fiatalítania is kell. Én meg úgy vélem, hogy azt kellene megnézni, hogy miért van az, hogy az MSZP egy évtizede ádázul fiatalít, mégis egyre öregecskébbnek tűnik. Talán előbb meg kellene szabadulni a KISZ-es, apparatcsikos retorikától és jópofizmustól. (Bár a párt nagy szerencséje, hogy a Fidesz is átvette ezt a nyomasztó pártállami örökséget, csak leöntötte egy kis bukrétás népnemzeti mézesmázzal.) Amikor már senkinek sem jut eszébe az MSZP-ről, hogy melyik is volt neki az elődpártja, akkor jön el a névváltoztatás ideje. (Hogy akkor is minek, azt föl nem foghatom, de biztosan közlelki szükséglet az ilyesmi.) Jóslat: most majd lesz egy jó kis vita arról, hogy kell-e keresztelő. Ahelyett, hogy a kormányzással foglalkoznának.
   A héten nagy megnyugvást hozott, hogy kiderült, vélhetően nem volt az APEH-nél hosszú bájtok éjszakája Simicska Lajos hatalomátvétele után. Az viszont aggodalomra ad okot, hogy kiderült: 1999. májusától Simicska egyik tanácsadójának kódjával több száz cégről és magánszemélyről kértek le információkat a hivatal központjában. Köztük ellenzéki politikusokról és újságírókról. Király László György elnök úr szokatlannak tartja az eljárást, és azt mondja: a lekérdezés okát nem tudják, mint ahogy azt sem, hogy ezt követte-e adóvizsgálat. Azt is mondta, hogy a pénzügyminiszterrel egyeztet, indítanak-e eljárást az ügyben. Számomra az ad aggodalomra okot, hogy ilyen ügyben egyeztetni kell. Meg az is, hogy nem tudják, ki lehetett a kíváncsi lekérdezősködő, kié volt a kód. Meg az is, ha egyáltalán fölmerül: ha nem az elnök kutakodik az adatok között, hanem csak az egyik tanácsadója, akkor azért nem az elnök felel.
   Jóslat: mindenféle magántitokra hivatkozva megpróbálják eltitkolni, hogy kiket figyeltek meg. De azért majd szépen kiszivárog a lista. Mert ez egy szivárgó demokrácia.
   De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy "Ha elkerülhetetlen lesz a katonai fellépés, MAGYARORSZÁG MINT SZÖVETSÉGES TUDNI FOGJA, HOL A HELYE." - mondta Bush elnöknek Simonyi András, kijelölt washingtoni nagykövetünk a Fehér Házban, ahol átadta megbízólevelét.
   Jó lenne, ha idejében észbe kapnánk. Például véleménynyilvánítással tennénk azért, hogy "elkerülhető legyen" a katonai föllépés, ami praktikusan emberek önfeledt gyilkolászását jelenti.

Szeptember 28. (szombat) Reggel szokásom szerint lemaradtam valamiről. Megint elfelejtettem, hogy lomtalanítás van. Mire észbe kaptam, hogy gyorsan kihordok pár dolgot, már el is vittek mindent az utcáról. Rendszerint a kukát is elfelejtem kirakni. Most az elképesztő mennyiségű újságtól akartam megszabadulni. De végül jól is jártam, mert kitaláltam, hogy az újságkötegekkel nagyon jól lehet szigetelni a pinceablakot. Most fontos lett, hogy ne fagyjon majd, mert tegnap kaptam egy csomó télire valót Erzsiéktől. Például egy csomó sütőtököt, pont olyat, amelyikkel a gyereket etetjük. Hozok krumplit is. Mindig szerettem volna egy olyan pincét, amelyik ben csakugyan éteknek valókat tartunk.
   Ma meg megszülettek a kiskutyák, Kántor és Léna kölykei. Vagyis pont két hónapja volt a születésnapom, amikor Kántor azt kapta ajándékba, hogy átmehetett Lénához. Négyen vannak, még nem láttuk őket. (Nem is mernék Léna közelébe menni, mert elég vérmes állat.)
   Az újságkötegek nagy részét szétrágták az egerek. Hihetetlen pusztítással élnek. Tegnap a szomszédban nézegettem a górét. Tele van kukoricával. És a csöveken nagy fehér foltokat láttam. Kiderült, hogy majdnem mindegyiket alaposan megrágták az egerek. De ez nem valami pici kár, hanem igazán rémisztően nagy. Pista szerint nem is olyan nagy, mert csak a magok tetejét rágják meg, nagyon jó dara lesz még abból a disznóknak. És nem a földeken dolgoztak az egerek, hanem itt, a kertben! Most értettem meg azt, hogy mekkora kárt okozhattak annak idején a patkányok Indiában. Állítólag a termés negyedét-harmadát fölzabálták. És egyebek mellett azért szűnt meg az éhezés, mert olyan közös fémhombárokat telepítettek a falvakba, amelyekbe nem tudtak belejutni a rágcsálók.
   Persze az egész napomat nyomasztotta, hogy holnapra le kell adnom a jegyzetemet a Népszavának. De hiába nyomaszt, valahogy mégis csak estére készülök el a piszkozattal.
   Leckék is jöttek a tanítványaimtól. Már látok köztük egészen tehetségeset. Az egyik kapott is egy kicsi ötöst hírszerkesztésért.
   Hétfőre el kell készülnöm egy könyvvel is. Kiss Ottótól a Szövetek című novellafüzér jelenik meg legközelebb a HP e-book tárban. Nagyon tehetséges.
   Más nem is történt. Csak még az, hogy megjöttek a nőm barátnői. Nem mind, csak közülük hárman. Föltűnően csöndben vannak.

Szeptember 27. (péntek) Délelőtt elmentünk Milost úsztatni. De ma valahogy nem volt nagy kedve hozzá. Úgy nézett ki, mintha fázna, pityergett is időnként. Szerencsére nem volt egyedül, legalábbis a foglalkozásokat vezető lány szerint sok gyerek volt nyűgös. Hamar abba is hagytuk, mert nem akartuk, hogy rossz érzés keljen benne, amitől aztán máskor se lesz kedve úszkálni.
   Amint hazaértünk nőm már ment is vissza filmet forgatni. Milos itthon már nem volt nyűgös, kicsit el is aludt. Pont annyi időre, ami arra volt elég, hogy elmosogassak és megpucoljam, összeturmixoljam az ebédjét. Sütőtököt kevertem almával. Amint megébredt, már etethettem is. Nagyon ízlett neki. Bár nem evett olyan türelmetlenül, ahogy az anyjával szokott. Olyankor végig rikkantgat, ha nem elég gyorsan ér a szájába a kanál. Amikor meg benne van az étel a szájában, akkor dünnyög. Velem szépen csöndesen, ámbár konokul evett.
   Bepelenkáztam, kitörölgettem alóla az örömteli termést, aztán viszonylag csöndesen elvolt egy párnával, amit birkózásra használ.     Csak akkor rikoltozott, amikor túlságosan rátelepedett a párna, vagy nem tudta magát tovább taszigálni az ágyban. Mert tulajdonképpen ő bírok közben vándorol. Néha meg is fordult. Olyankor pár perc múlva ki kellett szabadítani a maga alá szorított kezét.
   A lényeg az, hogy tulajdonképpen egy percre sem lehet magára hagyni.
   El tudom képzelni, hogy a nők ebbe egy idő után beleőrülnek. Ezért is kell nekik hetente egy-két szabadnap, amikor elmehetnek tornászni, vásárolni, vagy csak úgy, bárhova.
   Úgy volt, hogy este elmegyünk Kipkéékhez, mert a régi barátaim együtt zenélnek, de nem mertem megkockáztatni, hogy a gyerekkel elinduljunk. Plusz még hiába jött haza jó gyorsan az anyukája, vissza kellett menni egy másik forgatásra este kilencre. Ha gyorsan végez, akkor sincs kedvem egy alvó gyerekkel kódorogni az éjszakában. (Ezen állandóan vitatkozunk. Mert én kifejezetten rugalmatlan vagyok bizonyos, a gyerekkel kapcsolatos dolgokban. Például nem hiszem, hogy folyamatosan mozogni kell vele. Hanem csak akkor, ha arra csakugyan szükség van. Az úszás fontos. A vendégség nekem fontos, nem a gyereknek. Félek például attól, hogy kint állok éjszaka az úton az esőben a gyerekemmel, mert elromlott az autóm. Akkor is, ha sose szokott elromlani. Másrészt elismerem, hogy rugalmatlan vagyok, és ez kellemetlen, de szeretek is rugalmatlan lenni.)
   Ma írt Tamara, hogy hamarost hazajön egy kicsit.Éppen ideje.

Szeptember 26. (csütörtök) Ma kijött rajtam a tegnapi fáradtság. És talán meg is fáztam egy kicsit. Bár inkább ma, mint tegnap.
   Reggel nőm elment tornászni. Úgy néz ki, hogy mostantól ez rendszeres lesz. De jó is, mert szüksége van arra, hogy ennyi terhesség meg gyerekezés után belülről is érezze, hogy rendben van. Párszor edzett, de már látszik is rajta.
   Szerencsére Milos nagyon jó hangulatban volt. Kicsit nézegettük a tévét. A National Geographic most nagyon jót adott: tibeti lámák kerestek meg egy kisfiút, egy kis Rinpocset Új Zéland szigetén, mert ott reinkarnálódott. Nem mesélem el az egész történetet, mert nyilván még sokáig vetítik. Volt benne valami fenséges, megnyugtató. Talán az, hogy van ilyen, hogy léteznek ilyen emberek. Különben is van abban valami különös, ahogy vonzódni lehet a tibeti kultúrához. Távol áll tőlünk, még csak nyomelemeiben se tudunk a tanításai szerint élni, sőt nem is akarunk, mégis otthonos, derűs. Jó nézni, hallgatni, olvasni. Én nem hiszek a reinkarnációban - mint ahogy semmiben -, de azt látom, hogy van valami magasabb rendű elv abban, ahogy ezek a szerzetesek rátalálnak a kiválasztottra. Ez a dolog működik, bármennyire abszurd és fölfoghatatlan.
   Aztán Milos elaludt. Pont annyi időre, amíg megírtam a Hócipőbe való kicsi írásokat.
   Aztán megjött a mamája. Ettünk és elmentünk sétálni. Semmi kedvem nem volt, mert fújt a szél, és én azt utálom. A kutyát is vittük. Ez azt jelenti, hogy meghitt sétálkodásról szó se lehet. Amíg el nem érjük a gátat, addig minden házból őrjöngő ugatás jön. Kántor minden kapura rátámadna. Vissza kell fogni, mert rohanna előre. Persze szófogadásról szó se lehet. Rémisztő! A gáton meg a parton békésen szaladgál. Kivéve, ha talál egy jókora szarkupacot, mert akkor hentereg benne egy jó nagyot. Ezért aztán a séta jelentős része Fúj Kántor! rikkantásokkar terhelt. Mire hazaérünk, mindenki kiborul, és jó, ha össze nem veszünk. A kutya bezzeg jól van, csak liheg, mint valami fújtató. Amúgy szeretem, aranyos állat, csak már nevelhetetlen. Van abban is valami megható, ha az úton bemegyek egy boltba, ő kint sír. Bár ezt se értem, hiszen tudja, hogy nem hagyom ott, és nincs is egyedül. Már ő is velünk van másfél éve.
   Itthon aztán éreztem, hogy nagyon átfagytam, és ezt már csak takaró alatt lehet orvosolni. Azonnal el is aludtam, és csak este ébredtem.



A rendőrség a törvényesség és a fokozatosság elvét messzemenőkig tiszteletben tartva megteszi a szükséges lépéseket Torgyán József kihallgatása érdekében, miután a volt miniszter nem tett eleget a rendőrségi idézésnek.

Kérelem

Az utóbbi években a törvényesség és a fokozatosság messzemenőkig való betartása néha azt jelentette, hogy elszaladni nyilván nem képes embereket is bilincsbe verve cipeltek el. Bár Torgyán József minden bizonnyal Magyarország egyik legkártékonyabb politikusa, illő tisztelettel kérem, hogy ezt ne tegyék vele. Legalább annyit rontana a magyar demokrácia megítélésén, mint az, amit Torgyán tett ezzel az országgal.


A CIA szerint Oszama Bin laden veseátültetésen esett át Pakisztánban. Pervez Musarraf pakisztáni elnök ugyanakkor azt hangoztatta: Bin Laden nem maradhatna észrevétlen Pakisztánban, mivel két méter magas, és komoly testőrség, kétszáz ember vigyáz rá.

Vesébe látnak

Pár hete még az volt, hogy Oszama bin Ladent belerobbantották a barlangjába. Vagyis elpusztult. Erre most meg a halottban vesét csereberéltek. Egyre inkább az dereng bennem, hogy ez az ember vagy nem is létezett, vagy legalább olyan természeti csoda, mint amilyen gonosz. Talán a CIA találta ki kínjában, hogy legyen kit üldözni. Igazi akcióhős, mert nem fog rajta se a radar, se a puska, se a bomba. Az is lehet, hogy a CIA sem létezik, csak a filmeken. Pár éve a KGB-ről derült ki, hogy négy komplett osztályt tartott föl arra, hogy a James Bond filmeket nézegessék, és a jobb ötleteket megpróbálják megvalósítani. Gyanakodni lehet, hogy a CIA az utóbbi évtizedekben mást se csinált, mint a hülye amerikai csihipuhis filmeket nézegette. Mert másképp nem lehet elképzelni, hogy a világ állítólag legnagyobb és legfélelmetesebb szervezete ennyire semmirese jó legyen.


Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) és a bírói kar egységesen támogatja Bárándy Péter igazságügy-miniszter azon javaslatát, hogy jövőre mintegy ötven százalékkal emelkedjenek a bírói alapilletmények.

Jó nekünk

Ebből is látszik, hogy milyen okos bíróink vannak. Mindenesetre, ha ebben a hírben az lett volna, hogy a bírók nem támogatnák a saját béremelésüket, lassan pakolnék, és elköltöznék a hazámból. Focizni még csak lehet olyan országban, ahol sok a hülye bíró, de jogállamosat játszani nem.

Szeptember 25. (szerda) Ma rendkívül szerencsétlennek éreztem magam. Szinte egész nap. Reggel azzal kezdődött, hogy ugyan időben fölébredtem, észrevettem, hogy nem tízkor, hanem 9.30-kor indul a Médiahajó. Tehát az a tervem, hogy elmegyek a 8.13-kor tőlem 200 méterre induló busszal a fővárosba, aztán a hajóval Visegrádra, onnan meg busszal vissza, nem sikerült. Autóval kellett mennem. Letettem a Flóriánnál. Vittem magammal egy köteg jegyet. Ahogy szállok föl az 1-es villamosra, észreveszem, hogy minden jegy használt. Így kénytelen voltam taxival menni. Jó korán odaértem. Természetesen a hajó tízkor indult, tehát odaérhettem volna busszal is.
   Visegrádig százsztárkodtam. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy kisebb megszakításokkal hallgattam az államtitkárokat meg a helyetteseiket. Azt akarták megtudni, hogy mi mit szeretnénk. Volt sok értelmes hozzászólás, de megint azt éreztem, hogy a levegőbe beszélgetünk. Illetve én hozzá se szóltam, mert csak megsértettem volna mindenkit.
   Mert én azt gondolom, hogy az égvilágon semmilyen dolguk nincs a politikusoknak a kultúrával. Takarodjanak ki belőle! Ugyanúgy, ahogy a televízió meg a rádió és minden közszolgálati terület környékéről el kellene zavarni a pártokat. Amíg ez meg nem valósul, nevetséges közszolgálati médiumokról beszélni. Az egyetlen értelmes tárgyalási alap az, hogy találjuk ki, hogyan tud a politika kivonulni mindenhonnan, ahol semmi helye. Politikusoktól kérincséljünk? Udvarolgassunk nekik? Mondják meg, hogy mennyit szán a kormány, illetve az országgyűlés egy-egy területnek, aztán a szakmák azt majd szépen elosztják. Persze majd lobbizunk, hogy több jusson. Azokra szavazunk, akik törődnek velünk. De a konkrét elosztásnál föl se merülhessen, hogy valaki politikai döntés alapján jut pénzhez.
   A szünetekben - azokat magamnak adtam, mert nem bírtam tovább - nagyon sok jó emberrel találkoztam, beszélgettem. Föl se bírom sorolni. Írókkal, újságírókkal, muzsikusokkal, rendezőkkel. Érdekes, hogy politikussal eggyel se. Csak Szabó Ivánnal, aki jó ember.
   Közeli barátaimmal is. Például Normankával, akit nagyon szeretek. A felségével is igen jókat beszélgettünk. Persze semmi újat nem tudtam mondani, mert olvasgatja ezt a naplót. Viszont megtudtam, hogy ő aranykoszorús pilóta, Normanka meg csak ezüstkoszorús. Ő viszont most lett harmadik valami egypárevezős versenyben. Tehát kettő kivételével minden fiatalt megvert. Hamarosan valami maratonin indul. Lehet olyan ötvennégy éves. Borzasztó! Ahelyett, hogy békésen pihengélne és örülne, hogy tud pisilni.
   Fontos, hogy megismerkedtem Para-Kováccsal. Sose láttam még. Együtt ebédeltünk Havassal, többek között. Egyszercsak elkezdett építőleg bírálni, hogy hogyan szerepelhetek én olyan szar műsorban, mint a Sajtóklub Extra… Erre valaki - később kiderült, hogy Para - megjegyezte: - Azért Havas urat is láttuk mostanában néhány gyalázatos műsorszámban.
   Ilyenek voltak. De aztán elkezdtem fázni, mert zuhogott az eső. Szerencsére pont akkor, amikor már szinte sokkos állapotba jutottam, Peti Péter a terasz.hu tulajdonosa fölkerekedett a csapatával, befértem az egyik kocsiba - Normankáékkal - és eljutottam a Flóriánig.

Az indexes fórumomon valaki ajánlotta ezt az oldalt: http://www.mam.org/site/photos/frames.html - érdemes megnézni.

Szeptember 24. (kedd) Mára Milos teljesen rendbejött, nem hisztizett. Pedig reggel nőm elment testedzeni, és ketten maradtunk. Ilyenkor hisztisebb. Nyilván azért, mert én kicsit bizonytalanabb vagyok, mint az anyja. Az ilyesmit megérzik a gyerekek. Például, amikor pelenkázom, az pár perccel tovább tart, amikor etetem, akkor nem a megszokott szögben tartom az cumisüveget… De ma egy hang se jött ki belőle. Legalábbis kellemetlen. Inkább nevetgélt velem.
   Kár, hogy ilyen esőben nem tudom kivinni. Ez télen nagyon rossz lesz. Természetesen akkor is kiviszem, csak ritkábban, mert nem olyan egyszerű fölöltöztetni. Tulajdonképpen egész nyáron föl-alá ingáztunk a lakásból a kertbe, és vissza.
   Délután elmentem a Népszavába, hogy aláírjam a szerződésemet. Október elsejétől ott dolgozom. Illetve itthon, csak hetente egyszer kell bemennem egy értekezletre. Nagyon érdekes internetes vállalkozásba kezdünk. (Még titok. De annyit azért kérem mindenkitől, aki ezt a naplót olvasgatja, hogy egy dologban segítsen. Szükségem lenne olyan emberekre, akik az EU tagországaiban élnek, dolgoznak vagy tanulnak, interneteznek és szeretnének abban segíteni, hogy az embereknek bemutassuk, milyen az unióban élni. Minden tagországból kellene néhány ismerős. Ha találtok ilyet, küldjön egy levelet az ivan@andrassew.hu -ra.)

   Megjelent egy interjú, amit velem készített Szatmári Péter, a Tétékás Nyúz -http://nyuz.elte.hu nyuz@elte.hu az ELTE TTK Hallgatói Önkormányzatának hetilapja, 2500 példányban jelenik meg, ingyenes, a lágymányosi egyetemi épületekben terjesztik - főszerkesztője készített velem, erről a naplóról:

Andrassew Iván író, újságíró, honlapkészítő és közéleti személyiség. Idén áprilistól internetes honlapján (http://www.andrassew.hu, http://www.andrassew.tk) nyilvános naplót vezet, amelyben részletesen ír az otthoni teendőiről, öt hónapos éves kisfia neveléséről, családi eseményekről, ismerőseiről, valamint közéleti kérdésekről, politikáról is. Naplójában meglehetősen kitárulkozik, néhány hét (hónap) után az ember személyes, közeli ismerősének érezheti őt. Mivel tud írni, meg tudja fogalmazni azt, amit gondol, amit átél. Ezt a kitárulkozást nagy merészségnek tartom a mai zárkózott, ideges, agresszív világunkban. Hová vezet ez az őszinteség? Erre, és még néhány, a naplója olvasása alatt bennem felmerült kérdésre kerestem választ, amikor felkértem őt egy online interjúra.

Elég furcsa dolog, hogy mi nem ismerjük egymást, de ha találkozunk, és utalsz arra, hogy nagyon sokat tudsz rólam, én esetleg elbizonytalanodom. Legalábbis pár perc kell, hogy fölismerjem: ez nem a szokványos találkozás két ember között. Persze az ember összefut ismert emberekkel, akiktől, vagy akikről olvasgatott már ezt-azt, de ezek nem ismerős emberek.
A naplómmal én adok nekem egy ismerőst. Te viszont nekem nem vagy ismerősöm. Ez csakugyan érdekes helyzet. Megint valami, ami csak az internet segítségével jöhetett létre.
Kitárulkozást mondtál… Azért ez nem egészen szokatlan az életemben, hiszen nem lehet jobban kitárulkozni, mint egy novellában, amiben benne a van az egész életem. De azt hiszem, az újságokba szánt jegyzeteimben sem szoktam visszafogni magam. Sőt, valaki - egyébként Nagy N. Péter - mondta egyszer publicista pályám elején, hogy aminek a karrieremet köszönhetem az az, hogy elkezdtem egyes szám első személyben írni. Egy ilyen napló semmiképpen nem lehet olyan önveszélyes, mint egy politikai jegyzet.
Én a jelenlegi világot nem találom se zárkózottnak, se idegesnek, se agresszívnek. Legalábbis az enyém nem ilyen. Nagy nyugalomban élek, vidéken, ahol a legfontosabb esemény, ha szeptember elsején kinyílik az orgona. Ez a világ nem agresszívebb, mint bármelyik, amelyikben eddig éltem, csak az a különbség, hogy most nem bújócskázik az agresszió.

Milyen gyakran, milyen időbeosztással írsz novellákat? Ha helyes így feltenni a kérdést: ezen a nyáron hány novellát írtál?

Nekem nincs időbeosztásom. Határidők vannak, esetleg. Novellát csak akkor írok, amikor már nem tudom visszafogni magam. Úgy gondolom, az irodalom sokkal fontosabb dolog annál, semhogy elárasszuk vele az olvasót. Ezért volt az, hogy a most megjelent kötetem - Beszélések - nyolc éven át készült. Még így is úgy érzem, hogy összecsaptam. Ezen a nyáron nem írtam novellát. De ez nálam egyáltalán nem baj, mert igen gyakran előfordul, hogy hónapokig nem írok semmit. Sőt, majdnem mindig hullámokban jönnek a történetek.
És azt se szabad elfelejteni, hogy márciusban született egy kicsi fiam. Így aztán tulajdonképpen az egész nyarat átbabáztam. Annyira, hogy pénzt is elfelejtettem keresni.
A napló amúgy arra is jó, hogy némi fegyelemre szoktat. Tudom, hogy sok-sok ember várja, amit írok. Tartozom nekik azzal, hogy egyetlen napot sem hagyok ki.

Írtad, hogy amikor még parlamenti tudósító voltál, egy időszakban gyakran kaptál halálos fenyegetéseket. A munkád végzéséhez gondolom keménynek, határozottnak kellett lenned. Viszont a könyveidben és a naplódban is nagy szeretettel, gyengéden írsz pl. a fiadról. A "keménység" és a gyengédség akkoriban nem mondott ellent egymásnak? (Pl. a családod mennyire érezte a munkáddal járó feszültségeket?.)

Nem voltam feszült. Nagyon ritkán vagyok ideges, akkor sem azért, mert például megfenyegetnek, hanem azért, mert nem bírom a kötöttségeket. Például gyűlölöm az értekezleteket. Meg azt, ha valahol csak azért kell megjelenni, hogy mutassam magam. Ez ma igen gyakori jelenség. Bár nem csak az emberre jellemző, mert a kutyámon is megfigyeltem: ha nem veszi észre, hogy látom, meg se mozdul, akkor se, ha a verebek az orrától egy méterre legelésznek, ám amikor meglátja, hogy figyelem, azonnal rájuk ront. Mutatja magát. Csak azt nem tudom, hogy a kutya tanulta el az embertől, vagy mi tőlük.

Ma is szükséged még effajta keménységre? Vállalsz, vállalnál még ennyire politika-közeli munkát? (A Népszavába írt előrejelzésekről én a naplóból tudok - de az olvasóink nem feltétlenül, én sem tudom, az mennyire számít "közelinek").

Most egészen más világ van, mint mondjuk a kilencvenes évek elején. Ez se egy érett demokrácia, hanem csak olyan, mint egy tizenkét éves kamasz. De már jobban tud vigyázni magára. A Népszavában hétfőnként általános politikai elemzéseket írok. A politikaközelségben azzal kell vigyázni, hogy ne kerülj túl közel egyik párthoz, pláne párton belüli csoporthoz sem. Én tagadhatatlanul baloldali és liberális vagyok, de ragaszkodom a függetlenségemhez.

Régebben írtad, hogy a hírleveledre több mint ezren iratkoztak fel. Hogyan adminisztrálod ezt a rengeteg e-mail címet?

A "több mint ezer" túlzás. Nagyon szeretném, ha ezer fölé emelkedne, de már egy éve 700 körül stagnál. Az adminisztrálás nem túl nehéz. Csak azokkal van baj, akik más címre költöznek, de nem jelzik, vagy nem időben jelzik ezt. Így pár levél visszajön. Ha ötször nem kézbesülnek, akkor törlöm őket. Ez öt-tíz havonta. De jön is annyi új "előfizető" is mindig.

Láthatóan sok Microsoft-programot használsz (Outlook Express, Frontpage Express, Word, MS Reader). Nincsenek rossz tapasztalataid miattuk? (a használatukból eredő hátrányokra, mint az esetleges lefagyások, adatvesztések, vírusok, ugyanúgy gondolok, mint a visszajelzésekre - "térjél már át valami normálisabbra!").

Nekem - fölhasználóként - soha számottevő bajom nem volt a Microsoft-termékekkel. Ezt komolyan mondom. Az más kérdés, hogy mit gondolok a kereskedelmi politikájukról. Én méltányolom, hogy az emberek igyekeznek az MS szoftverek helyett új dolgokat kitalálni, de - bár barátaim közül sokan a linux-törzs élharcosai - még nem győztek meg arról, hogy váltanom kellene. Egyébként zavar is egy kicsit ez a törzsi háború. Nem szeretem, ha az emberek túlzásba viszik az utálatot vagy az imádatot.

Széles körben ismert az e-mail címed, összesen hány levelet kapsz naponta? Ebből hány olyan, amit nem személyes ismerősöd (rokonod, stb.) ír, nem levelezőlista vagy hírlevél - vagyis amit idegen ír és válaszolni kell rá?

Nem tudom. Már csak azért se, mert iszonyatos tömegben áramlanak a spamok, és ezek jelentős része automatikusan törlődik. Értelmes levelet legalább harmincat kapok, fontosat hármat-négyet.
Például most kaptam ezt, idézek belőle:

Személyessé teszed az életedet többünknek, (s ez nem BigBrother reality show), hanem egy kollektív virtuális baráti érzés, ami nagyon jó. Szinte várom, a következő napi bejegyzéseket, mi történt a "virtuális barátommal", hogy van, min dolgozik éppen ?
Persze a baráti érzéshez sokban hozzájárul az, hogy a napi politikai eseményekről egyezik a véleményünk és ez nagyon jó, ahogy megfogalmazod, sokunk gondolatait.

Tisztelettel "virtuális barátod"


Szoktál minden e-mailedre válaszolni?

Nem. Nem is lehet, mert akkor naphosszat leveleznék. Vannak emberek, akik elküldik a véleményüket, tudják, hogy elolvasom, de csak akkor válaszolok, ha kérdés is van a levélben.

Honnan jött az ötlet, és mi volt az oka annak, hogy elkezdtél az interneten naplót írni?

Onagy Zoltán a terasz.hu irodalmi szerkesztője megkért, hogy legyek az egyik trinapló író. (Három íróféle, vagy legalábbis írástudó írja minden héten.) Én meg nem bírtam abbahagyni. Most meg már nem is akarom. Azelőtt soha nem írtam naplót. Valahogy rákaptam.

Nem féltél attól, hogy keveseket fog érdekelni?

Dehogy. Ettől soha nem félek. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy húsz évig írtam, mire az első antológiában megjelenhettem. Most hetente négy-ötszáz ember olvassa a naplómat, de ha tízen lennének, akkor is írnám. Ha valami jó, akkor az beérik. Ha rossz és nem érzed, akkor meg úgyis dilettáns vagy.

A naplóban határozottan állást foglalsz politika kérdésekben, valamint közzéteszed kicsi és nagy gyerekeid dolgait is. Nem félsz attól, hogy szélsőséges politikai nézetekkel rendelkező olvasóid egyszer a családodat találják meg helyetted? (Az ötlet elég nyilvánvalónak tűnik.) Eddig nem ért téged vagy őket valamilyen atrocitás, kellemetlenség a naplódban közzétett véleményed miatt?

A nagyobbik fiam, aki Greeanpeace-, Amnesty- meg mit tudom én milyen aktivista, már keveredett dulakodásba politikai okok miatt, mert mindenhol ott van. De nem miattam. Az nagyon nagy baj lenne, ha az egymással ellentétes nézetűek egymás családtagjait kezdenék el rettegésben tartani, mert az ilyesmi eszkalálódna. Természetesen megtalálnám azokat, akik ilyesmire vetemednek. De azt hiszem olyan ez, mint a rendőrök és a bűnözők között meglevő hallgatólagos egyezmény. Nem bántják egymás rokonait. Soha. A politikában vannak mélysötét emberek, de pontosan tudják, hogy nekik is vannak rokonaik. Bár, ha bárki bántaná a gyerekeimet, én nem a rokonokon bosszulnám meg.

Személyesen megtaláltak már olyanok, akik csak a naplódat olvassák? (Akár jóindulatú olvasóid is...)

Persze. Sokan meg is látogatnak. De a legmeghatóbb az volt, amikor a kórházban pelenkáztam a fiamat és odajött hozzám egy kismama, hogy olvasgatja ám a naplómat. Sajnos nem jutott eszembe, hogy megkérjem, írjon, ha kijött a kórházból.

Újonnan megismert emberekkel előfordult már, hogy amíg te nem tudtál a másikról semmit, ő szinte mindent tudott rólad? (a naplódból)

Ez most már mindig így lesz. De ez nekem egyáltalán nem újdonság, mert bizonyos fokig eddig is a nyilvánosság előtt éltem. Odajönnek hozzám az emberek, ha dedikálok, vagy csak úgy megyek az utcán. Főleg akkor, ha előtte a tévében láttak. Megfogják a kezemet, gratulálnak, kicsit elbeszélgetünk. Ez jó. Sőt itt faluban is vannak, akik például a Népszavát olvassák. Odajönnek, beszélgetünk. Ez is jó.

A családodról, vendégeidről, ismerőseidről is részletesen írsz - nem idegesek, ha kiadod őket?

Nem adom ki őket. Mielőtt betenném a fényképüket, megnézetem velük. Amikről szó van a naplóban, azok nem titkok. Természetesen mélységes magánügyekről nem írok. Csak arról, amiről vendégségben is elmesélnék.

Előfordult már, hogy utólag változtattál a naplódon?

Nem. Legföljebb helyesírási hibát, elütést javítottam.

Úgy látom, hogy a negatívumokat általában nem írod meg a hozzád közel álló emberekről. Ettől nem csorbul a napló őszintesége?

De. Ám ez nem egy bulvárnapló, amelyiknek az a dolga, hogy leleplezze a barátaim pattanásait. Nem lehetek ízléstelen, és figyelembe kell vennem mások érdekeit. Tapintatosnak kell lennem. Képzeld el, milyen lenne, ha a feleséged az én naplómban olvasná, hogy megcsalod! Csak azért, mert tegnap délután tanácsot kértél tőlem, én meg ezt fontosnak találtam följegyezni. Ez nem megy.
A naplóm olyan, mintha leülnénk este egy nagy asztalhoz, és elmesélném nektek, hogy mit láttam, mit olvastam, mit gondoltam aznap. Hiába is várod, soha nem fogok mesélni arról, hogyan szerelmeskedtem a szerelmemmel. Mert ez senkire nem tartozik. De ha elolvasod a novelláimat, az ilyen dolgokról is megtudhatsz valamicskét.

A feleségeddel megbeszélted előre, hogy miket írsz meg róla és miket nem?

Nem. De ő az első olvasóm. Jellemző rá, hogy még soha nem kérte, hogy akár egy mondatot is húzzak ki. Ő amúgy nálam sokkal nyíltabb ember. Igazán az lenne baj, ha ő írna naplót, és leírná, hogy miképpen él a legjobb magyar fogyatékos író - szerinte ez vagyok én.

Most mi az ő véleménye a naplódról? Most is beleegyezne abba, hogy belevágj?

Nagyon szereti. Nem hiszem, hogy megkérdezném. Nem udvariatlanságból, hanem azért, mert nem nagyon lehetne úgy írni, ha folyamatosan engedélyt kérnénk a családunktól. Szegény nagyanyám például nagyon mérges volt, amikor az egyik novellámban azt írtam, hogy a nagyapám szerelmeskedett a lovával és ebből kentaurcsikó született. Mert ez szégyent hoz. Hiába mondtam: mindenki tudja, hogy nincs is kentaur, tehát ez egy mese, vagyis a nagyapám sem az igazi nagyapám… Akkor is: nem lehet ilyeneket írni!
Az ember mesél. Ha valaki azt akarja, hogy ne írogassunk, nem kell minket iskolába járatni. Hátha nem tanulunk meg írni.
Bár ahogy ez kinéz, tíz év múlva már egyáltalán nem kell a betűket ismerni ahhoz, hogy írók legyünk.

Szeptember 23. (hétfő) Ma azértse dolgoztam semmit. Kicsit mászkáltunk, nézegettük a tévét meg babáztunk. Milos időnként rendkívül kellemetlenül viselkedett. Az egyik percben még gügyög és nevetgél, a másikban ordít és tekereg. Remélem, csak a foga jön. (Mert az jön - mindjárt hat darab.)
   Nagyon sajnálom ilyenkor. Nem is nagyon lehet leállítani. Akkor se, ha már látom, hogy csak hisztizik valamiért. Például direkt köhög. Nyilván azért, mert észrevette, hogy azonnal odaugrunk, ha ezt meghalljuk. Sőt, van olyan, hogy viccből köhög. Ha jó kedve van, nevet azon, ha azonnal odanézünk.
   Fürdetéskor megpróbáltuk lekapni azt, ahogy a lábait a szájába dugja. Nem nagyon sikerült. De az egyik kép nagyon árulkodó: milyen erősen kapaszkodik a kezembe. A lábával is. Érdekes, hogy még mindig működik a talpában a fogóreflex. Nagyon érzékeny, mert a karomon keresi, tapogatja a szőrt és belecsimpaszkodik a lábujjaival. Jó érzés. Ugyanúgy, ahogy jó, amikor a szakállamba kapaszkodik, ha a karomon ül.

   Ma néztem a National Geographic egyik filmjét - ez volt a leggagyibb, amit eddig láttam. Arról szól, hogy "élőben" közvetítik, ahogy valami robot bemászik valami lyukba a piramisban. Nem részletezem. Kiábrándító, hogy a nyomorult amerikaiak azt képzelik, hogy minden alkalmas showzásra.
   De azért volt benne egy nagyon jó. Az egyik sírkőre az volt írva, hogy XY "a Király ismerőse". Nálunk is be kellene vezetni ezt a rangot, mint afféle kitüntető címet.
   Arra kíváncsi vagyok, hogy Magyarországon mikor terjed el, ide mikor gyűrűzik be a nyugati rangkórság. Legalábbis a német területen elképesztő dolgokat vettem észre. Egyszer Ausztriában figyelhettem meg, hogy milyen hatással van az emberekre a rang. A nagynéném - látva, hogy az emberek nagyokat csillantanak a szemükön, amikor azt hallják, hogy az öcsém kapitány, bevetette, hogy én meg ezredes vagyok. Hihetetlen érdeklődés támadt. Erre bedobta, hogy plusz még doktor is. Többen elaléltak. A végén pedig elárulta, hogy egyetemen tanítok. Másnap mesélte, hogy három nő is érdeklődött irántam.
   Egyszer a nagybátyám megkért, hogy szakítsam meg a délutáni pihengélésemet, mert jön a legjobb barátja, és szeretné, ha bemutatkoznék és öt percre a tiszteletemet tenném. Lementem. Egymással szemben ült a két házaspár. A nagybátyám Herr Doctornak szólította a legjobb barátját. Ő meg a bácsikámat mérnök úrnak. A nők meg frauztak önfeledten.
Amikor később meg kellett magyaráznom, hogy miért nem disszidálok - ez 1979-ben volt -, ezt hoztam föl. Hogy én Magyarországon, ha bármi bajom támad, akár egy hónapig is eléldegélek teljesen szabadon. A barátaimhoz beköltözhetek, nem kell semmit kérnem, bármit kivehetek a hűtőből, használhatom a fürdőszobát… Ez elképzelhetetlen lenne, ha tanár úrnak meg szerkesztő úrnak, vagy doktor úrnak szólítgatnám őket.

Egy nekem is fontos hír. Ide teszem, hátha valakit érdekel:

Cedric Prakash SJ, magyar civilek által 1977 óta támogatott indiai iskolahálózat (90 iskolában 20 ezer szegény diák) igazgatója Magyarországra jön. Szept. 28-án szombaton 12-15h rizs-ebédet ad és beszámolót tart a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolán (Bp. V., Alkotmány u. 9-11), ahol 9 millió forintot adunk át neki. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Utána esküvőt celebrál a Bazilikában. Pénteken fogadják a Külügyminisztériumban és a Miniszterelnöki hivatalban.
Média számára időpont egyeztetés: 30-2351-378.
Részletes infó: http://bocs.hu
Email hírlevél kérhető: india@josag.hu
Támogatást "India" megjegyzéssel a K&H banknál vezetett
10200902-32710423-00000000
folyószámlára lehet befizetni.
(Név, cím, adóazonosító jel kell az adólevonás-igazoláshoz.)
Simonyi Gyula (BOCS Alapítvány elnöke)

Szeptember 22. (vasárnap) Orbán Viktor, volt miniszterelnök a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában ma reggel úgy köszönt el a hallgatóságtól, hogy: kitartás!
   Azt még csak lehetett magyarázgatni, amikor élettérről beszélt, de ezt hogyan? Ha csak úgy nem, hogy elköszönt a politikai élettől. Ha ezek után bárki komolyan veszi, az szintén elmebeteg. Ráadásul előtte arról beszélt, hogy őt nem érdekli a MIÉP, hanem csak a tagságot szólítja meg. Azt hiszem, sikerült.
Volt még egy megjegyzése, ami szót érdemel: "amikor bejöttek az oroszok, elvették a karórát…"
   Csak érdekességként jegyzem meg, hogy az oroszok először nem a karórát vették le, hanem a csizmát. A faluban, ahol nevelkedtem, éppen a mise végére jöttek be az oroszok. A derék földművesek tárt karokkal fogadták őket, mintha örülnének nekik, mintha fölszabadítónak tekintenék őket. A katonák nem nagyon diskuráltak velük, hanem csak rámutattak azokra a csizmákra, amelyek megtetszettek nekik. Szegény emberek pedig mezítláb mentek haza a latyakban. Szerencséjük volt: málenkij robotra is mehettek volna, mondjuk három évre. (Feltéve, ha szerencséjük van és nem húsz év múlva halnak meg valahol a Szovjetunió mélyén, elfeledve.)
   De az óragyűjtésről: eléggé meglepődtem, amikor olyan emberekkel beszéltem, akik amerikai hadifogságba kerültek. Mind arról számoltak be, hogy bizony azonnal elvették az órájukat.
   Aztán megértettem, hogy akkoriban az óra volt a legjobban pakolható, legkisebb helyen elférő, csak az ékszerhez, az aranyhoz hasonlítható csereeszköz. Pláne egy orosz katona számára, amikor végre hazament. (Aztán otthon jó, ha megúszta. Ha nem lett belőle valami kém, nem került táborba, csak azért, mert megfertőződött, hiszen "láthatta" a nyugati kultúrát. Sokan úgy jártak közülük, mint azok a zsidók, akik éppen csak hazaértek valamelyik német haláltáborból, és már mehettek is tovább Recskre.)

   Közéleti előrejelzés

   100, 100X100, 1600

   Esztendőnk 38. hetében fény derült arra, hogy ma Magyarországon a sorkatonák kezébe úgy adnak fegyvert, hogy előtte nem esnek át pszichológiai vizsgálaton. Egy olyan országban, ahol például a derék honvédek harmada a szolgálat alatt drogozgat! Egy hír szerint 2005-re várható a kötelező sorkatonai szolgálat eltörlése. Barátságos - 100 naposnak való - ötlet lenne, ha addig is lehetőleg csak az menne katonának, aki olyat szeret. Meg lehet vetni azokat, akik fél évig sem kívánnak szabadságukban erősen korlátozva élni, de tény, hogy sokan vannak ilyenek, és éppen elegen. Utálnak balekok lenni. Sajnos akadnak, akik kifejezetten félnek a kiképzés megaláztatásaitól, és ha ehhez egyéb lelki nyomás is járul, könnyen kárt tehetnek magukban. Mivel a sorkatonák egy mai háborúban úgysem tudnák megvédeni ezt az országot, ám egyetlen öngyilkos is túl nagy ár azért, hogy fönntartsunk egy régen elavult rendszert, talán áldozni kellene arra, hogy 2005 előtt végezzünk vele. Addig legföljebb abban bízhatunk, hogy egy másik sorkatonaságos ország támad meg minket. Jóslat: ameddig a sorozók nem felelnek a behívottakért, meg sem kérdezik tőlük, hogy akarnak-e katonák lenni.
   Megint lett egy nagy társadalmi vita arról, hogy a szurkolói vandalizmus megfékezésére miért közpénzekből fizetett rendőröket alkalmazzanak. Most ott tartunk, hogy az lenne a jó, ha tíz nézőre jut egy véderő, akiket remélhetően a jegybevételekből és a vandálokra rótt büntetésekből kifizetnek majd. Sokáig lehet azon vitatkozni, hogy milyen törvények kellenének a visszatartás érdekében. Legalább addig, amíg nem történik valami tömegkatasztrófa és lemondhat a belügy és a sportminiszter. Mindenesetre jó fejlemény, ha nagy vállalatok vonnak vissza hirdetési pénzeket a legutóbbi Újpest-FTC meccs után a botrányos jelenetekre hivatkozva. Javaslat: adják inkább a rendőröknek.
   A bedőtanyai sátoros romák miatt néha azon kapom magam, hogy egyre jobban szánon a magukat lincshangulatig gerjesztő házasfalusiakat, akik talán még ölnének is, csak hogy ne kelljen "rosszhírű" cigányok közelében élni. Amúgy biztosan jó keresztények, például. Csak az tény, hogy a Paks-környéki forrongások - ugyanúgy, mint a jászladányi alapítványi iskola körüli őrjöngés - szégyen. Az lenne jó, ha ez egyszer már mélységes, belső szégyenné érne. És államszégyenné is. Javaslat: kellene már egy 100X100 napos cigányprogram. Tartozik ezzel a Medgyessy-kormány. Jóslat: nem lesz ilyen.
   A hét elején - amíg létre nem jött a négypárti EU-deklaráció - majdnem mindenki nagyon mérges volt Orbán Viktorra, mert megzsarolta a kormányzó pártokat.
   Cserébe tudósokat kért fel, hogy a Széchenyi Terv után dolgozzák ki a Szent István fejlesztési tervet. Orbán abból gondolja kiolvastatni, hogy a polgári oldal milyen jövőt szán Magyarországnak az elkövetkezendő 10-15 évben. A baj az, hogy még mindig, és már megint polgári oldalról beszél, és nem érti meg, hogy ebbe bukott bele.
   Medgyessy másfél évtized helyett 100 napra tervezett megint. Nem igazán drága és nagyléptékű, de az életet kellemesebbé tevő intézkedések bevezetésére készül. A Fidesz persze ócsárolja, nem túl taktikusan. Hogy ne maradjon kritika nélkül, egy pontban jómagam is kétségeimet jelzem: derék dolog, ha a kormány mindenféle internetes meg távmunkahelyes fejlesztéseket tervez. Ám jó, ha tudja, hogy az internet-támogatási terv nem vált be. Ennek az a következménye, hogy az első Mindenkinek-csomagtól mentes számla megérkezése után föltűnően csappan világháló látogatottsága. Márpedig internet - miként például televízió is - akkor van, ha nézik. Jóslat: ha a kormány nem eszel ki valamit száz napon belül, akkor számottevő létszámú, mértékadó réteg kezdi majd komolyan gondolni, hogy Medgyessy a következő választás után inkább otthon eszelgessen valami másfél évtizedre szóló Neumann-, vagy Kempelen Farkas-tervet kínjában. És az is jó, ha a kormányzók idejében fölismerik: arra a választásra már legalább akkora hatással lesz az internet, mint a televíziók.
   Napvilágra került egy nagyon ijesztő hír is: nyakunkon a választás, de 1600 településen még mindig nincs polgármester-jelölt. Ha most lennének a választások a mandátumért indulók híján kétezer helyen elmaradna a szavazás. Jóslat: valaki hamarosan kieszel egy tervet arra az esetre, ha az állam az undortól és a közérdeklődés teljes hiánya miatt elhal.
   Azért van öröm is. A hét hatalmas vihart kiváltó médiatörténelmi fejleménye volt, hogy a TV2 nem kis büszkeségére a Big Brotherben megtörtént a magyar televíziózás első nyilvános közösülése. Ez azt mutatja, hogy a sajtószabadság él, érdemes volt rendszert váltani. Vagy nem azt.

Szeptember 21. (szombat) Ma taplónap volt. Úgy hívom azokat, amelyeken az agyamból se ki, se be semmi. Tulajdonképpen egész nap dolgozgattam, de semmire nem jutottam. Gondolatom: semmi. És ugye, holnapra el kell készülni.
Ráadásul arra sem lehet hivatkozni, hogy például sokat kellett Milosra vigyázni, mert itt van NC, a nőm barátnője, és egész nap együtt pusmognak és babáznak. Meg Lovasit hallgatnak. De az legalább jó.
   Én éppen csak fürdettem. Most éppen ott tartunk, hogy Milos fölfedezte, milyen jó rágcsálnivaló a saját lába. Sőt: még jobb, ha egyszerre mind a két lábát a szájába dugja. És még énekel is nekik.
   Szkárosiék ugrottak be tíz percre. Erre bringáztak. Nem valami sokat tudtunk beszélgetni. Legutóbb a Műcsarnoknál találkoztunk, mert ő is benne volt az Űrharmonikusok zenekarban. Láncokkal és kolompokkal. Az egyetemen tanít, néha elgondolkodtam azon, hogy a tanítványai hogyan mennek hozzá vizsgázni, ha már látták valamelyik föllépésén hangkölteményt előadni, például. Irgalmatlan dolgok jönnek ki belőle. Először Győrben láttam, egy közös fellépésünkön, nagyon régen. Egy kispárnával a fején rikoltozott. Olyan hangok voltak ott, amilyenek nincsenek is. Félelmetesek is, meg gyönyörűek is. Nagyon szeretem.

Szeptember 20. (péntek) Milos ma fél éves. De ez csak este jutott eszünkbe. Nagyon sok idő, akárhogy vesszük. Néha úgy érzem, hogy ennyi idő elég arra, hogy akár holnap megszólaljon. Nagyon szeretnék már beszélgetni vele. Alighanem az egész életben a legjobb dolog a gyerekekkel beszélgetni. Értelmesen.
   De ma még csak úszni tanítottam. Úgy adódott, hogy nekem kellett bemennem a vízbe, pont akkor, amikor először buktattuk alá. Nem is volt szerencsés ötlet, mert végig éreztem, hogy velem nem találja magát olyan biztonságban, mint az anyjával. Hiába vagyok nagyobb és erősebb, az anya mégiscsak más.
   Talán ezért volt, hogy a víz alá bukás sem tetszett neki eléggé. Kicsit sírdogált is. De nem nagyon. Éppen csak jelképesen.
   Cseke Gábor a Milos Könyvében is éppen az úszásról ír, és pont arról a folyóról, pont azokról a helyekről, amelyek nekem is fontosak voltak gyerekkoromban, amikor a nyarakat a kolozsvári nagyanyámnál töltöttem.
   Küldött egy MTI hírt is, Milosnak, bíztatás gyanánt.

SPORT - Átúszta a Gangeszt egy kétéves kislány (a külpolitikai kiadásból átvett hír)

    Újdelhi, 2002. szeptember 20., péntek (MTI) - Egy kétéves indiai kislány átúszta az örvénylo Gangesz folyót az észak-indiai Uttar Prades államban.
    Míg más ilyen korú gyermekek még járni és beszélni tanulnak, a kétéves Kávja Gupta könnyedén megtette szerdán Kánpur városában a Gangesz két partja közötti 1700 méteres távot.
    A kislányt elkísérte edzoje és öt vízi mento is, de segítségükre egyáltalán nem volt szükség. A parton összegyult tömeg hatalmas éljenzéssel fogadta a partot éro apróságot.
    Az eseményrol beszámoló Asian Age címu újság kiemelte, hogy a kislány teljesítményével bekerült az indiai rekordok könyvébe is. Az elozo csúcsot a hároméves Taruna Nishad tartotta, aki 1500 métert úszott le szintén a Gangeszban.

Délután Milost és az anyukáját elvittem nagypapázni, én meg elmentem a My.hu-ba a barátaimhoz. Aztán elmentünk ebédelni. Nagyon jót beszélgettünk. Tervezünk is valami jóféle dolgot, de még nem írom ide, mert titok.
Jut eszembe: a HP e-book tárban megjelent Müllner András könyve, a Kőrösi Csoma Sándor.

   Találkoztam Még Verebessel, aki jól van és nagyon megörült a gyerekemnek. Meg Karizs Tamással, aki újságíró és fotográfus. Sokáig együtt dolgoztunk. (Utoljára a Claudia-showban láttam, abból az apropóból, hogy Claudia minden udvarlása ellenére Karizs nem volt hajlandó vele hálni.) Turczi Isvánnal is összefutottam. Róla nem is olyan régen jelent meg egy hír: Valóságos műfaji kísérletet végez Turczi István költő SMS 66 kortárs költőnek című kötete. A rövid szöveges üzenetekkel poétatársainak írt lirai szövegeket, de neki is bárki válaszolhat egy adott mobilszámra. Vajon egyszerűbb-e a mobilüzenetek módjára készült verset írni? Könnyebb-e a költő dolga, mint a hagyományos verselés során? Turczi István válasza az, hogy nem. Pontosabban ihlete válogatja. Időnként pillanatok alatt elkészül egy-egy SMS-mű, míg máskor egy-két nap is eltelik a befejezésig.
   Azért az jellemző, évek óta küzd a Parnasszussal például, de sose gondolta volna: SMS-ekben kell verselni, hogy hír legyen belőle.

Szeptember 19. (csütörtök) A mai nap olvasgatással, meg sétálással telt. Tarkovszkij Naplóját olvastam, persze. Délután kutyástul lementünk a Dunához. (Megőrülök ettől a Wordtől. Folyamatosan hülyeségeket javasol. Aláhúzza azt, hogy nap olvasgatással. Elolvasom tízszer, hogy mi lehet a hiba abban, hogy olvasgatással. Sehogyse jövök rá. Erre megnézem, mit javasol. Azt, hogy "napolvasgatással". Mintha valaha is előfordult volna, hogy valaki napoknak látta a csillagokat, és elkezdte számolgatni őket. Mert - legalábbis a dédanyám - még az olvasást "számolás" értelemben is használta. És naponta többször javasol ilyen marhaságokat.)
Mindegy. Délután nagyon jó volt sétálgatni. Ilyenkor mindig úgy megyek, mintha ez lenne az utolsó jó őszi nap, amit nagyon meg kell becsülni. Legjobban Kántor élvezte az egészet. Berohangált a vízbe, egyre mélyebbről hozta ki a botokat.
Nagyon megható volt, hogy amikor hazaértünk Erzsiék kutyája - Léna -, aki hamarosan szülni fog Kántortól, megismerte. Amikor Kántor odament hozzá, kinyújtotta a mancsát, és a fejét simogatta. Kántor is az övét. (Pedig amúgy nagyon durva kutya. Én se merek bemenni a kertbe, ha nincs ott valaki a családból.)
Hamarosan kezdődik a médiahajózás. Csapó Ida (Kikelet 21 Szellemi Műhely
http://kikelet.lezlisoft.com) kérte, hogy mondjak véleményt a százsztárságomról:

- Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy benne vagy a Száz Sztárban? Az érzéseken túl milyen gondolataid támadtak hirtelen?

- Arról kaptam értesítést, hogy "Az élő magyar kultúra száz olyan személyiségét keressük, akik méltán lehetnek hivatásuk és szakmájuk követei a nyilvánosság és a kulturális kormányzat előtt." És hogy rám esett a választás. Én, aki magamat sem tudom képviselni, mint követ! Ha ilyen megtiszteltetés ér, akkor először megijedek, aztán elkezdek nevetni, végül azon gondolkozom, hogy csakugyan komolyan kell-e vennem. De most azt is gondoltam, hátha segíthetek valamit, hátha javíthatok a szakmám helyzetén.

- Minek tulajdonítod, hogy ott vagy a csapatban?

- Fogalmam sincs. Vélhetően valaki kedvel engem, és jelölt. Igazán meg is lepett, mert már három éve tudatosan visszavonultam, csak akkor írtam, ha kénytelen voltam. Most, szeptemberben ismét elkezdtem papírújságokban publikálni. Talán ennek köszönhetem. (Csak a rend kedvéért jegyzem meg: nem a hivatástudatom támadt föl, hanem fél évig itthon babáztam a kisfiammal, és egyszercsak észrevettem, hogy elfogyott a pénzem.)

- Mi a véleményed az ötletről?

- Azért nem mondok véleményt, mert az ilyen ötletek jól hangzanak, aztán azért vesznek oda, mert egy alkalomra, egy napra szólnak. Vagyis elmegyünk hajókázni, ott diskurálunk, jól is érezzük magunkat, de aztán nincs folytatás. Ha mégis lesz, akkor jó az ötlet. Ha nem, akkor az is valami, ha kellemes volt az egész, és legalább egy-két dologra fölhívhattuk egymás és a hatalom figyelmét.

- Szeretnék kérni tőled egy újságiró hitvallást... azaz mit tartasz ma a legfontosabbnak személy szerint te a médiavilágában?

- Nekem nincs újságírói hitvallásom. Pofátlanság lenne úgy tenni, mintha folyamatosan valami magasztos cél vezetné a tollamat - illetve a kezemet a billentyűk fölött -, miközben azért írok, mert ebből élek. Ha értenék máshoz is, soha nem írnék újságot. Csak novellákat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok tisztában a felelősségemmel, vagy nem okoz nekem némi örömöt ez a munka.
Egyebek mellett azért vonultam vissza az utóbbi években, mert a mai sajtóviszonyokat nem találom alkotásra alkalmasnak. Utálok különféle befektetők és politikai csoportok szolgája lenni.

- És mi a véleményed a hazai média-közállapotokról, mit lehetne tenni a jobbitásukért?

- Elképesztőek. A rádiók jelentős része hallgathatatlan, a televíziózásban minden mérhető szint alá esett a közszolgálatiság, a kereskedelmi adók többsége nézhetetlen és undorító, a sajtó jobb oldalán uralkodik a romlott dilettantizmus, a bal oldalán pedig a romlott profizmus. Az internetes újságírás zagyva és koncepciótlan, az egész hálón mindent ellep az igénytelenség. Nem is folytatom. Semmit nem lehet tenni a jobbításért. Ez egy korakamasz társadalom, tele nyegle, félhülye, pénzéhes és gátlástalan okoskodókkal. Meg kell várni, hogy fölnőtt legyen. Hátha magától rájön, hogy azért bizonyos értékekhez ragaszkodni kell, ha egy olyan országot akarunk, amelyikben marad némi méltóság.

 Szeptember 18. (szerda) Ma nagyon súlyos nap volt. Érzem is a tagjaimban. Van úgy, hogy estére teljesen elnehezülnek. Pláne most már éjszaka van.
   Délelőtt bementem a Hócipőbe a pénzemért. Kicsit többet kaptam, mint amire számítottam, ezért mindjárt leszaladtam az Osiris Könyvesboltba, hogy megvegyem Andrej Tarkovszkij Naplóját. Nagyon érdekel, egyszerűen azért, mert őt tartom a világ legnagyobb filmrendezőjének. Az Andrej Rubljov miatt. Soha semmilyen film nem volt rám akkora hatással, mint a Rubljov. Évente megnézem, és ez nem csillapodik. (Talán nem tévedek, mert most olvastam, hogy sok-sok szavazat alapján még mindig a világ tíz legjobb filmje között van.) Kitaláltam egyszer azt is, hogy írok egy regényt, amelyik arról a kőművesről szól, akit a film elején megvakíttat a nagyherceg, hogy ne tudjon még egyszer olyan templomot építeni, amilyet éppen befejezett. Szerzetesek fogadják be, maga is az lesz, a zenében él, aztán egyszercsak vakon kezd követ faragni… Jó, nem mondom el az egészet, mert soha nem írom meg. (Akkor se, ha nem mondom el. Szeretem, hogy vannak nagyszabású regényterveim, amiket aztán soha nem írok meg. Ez biztonságot ad. Olyan, mintha baromi tehetséges és rettenetesen termékeny ember lennék, és az se baj, hogy ezt mások nem tudják.)
   Már bele is olvastam a könyvbe. Igen érdekes. Abban nem vagyok biztos, hogy annak is, aki nem élt a szocializmus alatt. De talán.
   Ma idén először tanítottam. Megint nagyon értelmes, okos gyerekek jöttek. Engem kicsit fáraszt a tanítás. Igazából magamat fárasztom, magamat találom unalmasnak, főleg úgy a negyedik órában. Ilyenkor rám tör, hogy már ők is biztosan nagyon unják. De ez van: az órákat meg kell tartani. Idén kicsit szigorúbb leszek. Már leckét is adtam nekik, amin magam is meglepődtem, mert régebben ilyesmi eszembe se jutott. Pláne az első órán.
   Hazafelé jövet fölhívtam Wandát, mert ma operálták Edét. Nem nagy dolog, kicsit szűkre sikerült a fitymája, és már fájdalmai voltak. Természetesen hősiesen viselte. Remélem Milossal ezt megússzuk.
   Csak ma jutottam el addig, hogy mélyebben lapozzak az Élet és Irodalomban. Egyszercsak megint fölfedeztem benne magam. Az a megtiszteltetés ért, hogy személyesen Tamás Gáspár Miklós idézett, ha csak egy szavamat is: A jobboldali sajtóban 15 közlemény "dicsmérel" engem (a kifejezés Andrassew Ivántól származik, Népszava)
   Egyszer utaztam vele pár száz kilométert. Éppen ott tartott, hogy az SZDSZ tulajdonképpen egy jobboldali párt - szerinte. Vagy azzá kell tenni. Simán megmondtam neki, hogy ez egy nagy baromság. Azért, mert Magyarországon a nép mindig csak ideig-óráig jobboldali. Nem lehet tudni miért, de valahogy a többség baloldali gondolkodású. Ennek az se mond ellent, hogy ugyanakkor, ugyanez a nép el akarja zavarni a kommunistákat. Ezért hajlandó néha szövetséget kötni a magukat jobboldalinak mondókkal - akik többnyire ugyanolyan karrierjobboldaliak, ahogy nálunk igazi kommunista alig volt a szocializmusnak mondott időszakban sem. Láttam, hogy erősen elgondolkodik azon, amit mondtam. Persze jelezte, hogy nincs igazam, de azért megnyugvással láttam, hogy azután nem erőltette a jobbratolódást.

Szeprember 16. (kedd) Ma még jót reggeliztünk Zsuzsával, aztán a nőmmel elmentek a fővárosba. Úgy volt, hogy együtt megyünk gyerekestül, aztán ők vesznek valamit gyerekholmit Szentendrén, aztán csak Zsuzsával megyek tovább, mert ők Wandánál maradnak. De aztán Wanda nem ért rá, így az látszott a legjobbnak, ha én maradok itthon Milossal.
   Jól meg is voltunk, mert ma igen vidámnak mutatkozott. Egy kicsit tologattam a levegőn, előadtam neki a szokásos pár perces harangjátékot, amitől azonnal el is aludt. Ezt nagyon szereti. Olyan csodálattal hallgatja, hogy azonnal alfába esik.
   Amíg aludt, kicsit olvasni is tudtam: LEVINSCHI SZÁVULY ATTILA: Regény című munkáját. Ő egy nagyon fiatalon meghalt erdélyi író, Cseke Gábor írt róla a Milos Könyvében, és elküldte a szöveget is. Különös, érdekes történet.
   A délutánból semmire nem emlékszem, csak arra, hogy Milos az anyja hasán aludt, aztán én is oda heveredtem melléjük. Az lett a vége, hogy háromnegyed hétkor ébredtem.
   Kicsit belenéztem a Való Világba az RTL-en. Meg kellett állapítani, hogy ez talán még a Big Brothernél is gusztustalanabb, legalábbis első látásra. Egy rendkívül ellenszenves, taszító külsejű pasi ugrabugrált meztelenül és még szellemeskedett is. Ez van.
   Aztán nagyon jó volt, mert megfürödtem, és a végén kitaláltuk, hogy Milost is berakjuk a kádba. (Persze új vizet engedtem, én pedig már patyolat tiszta voltam.)
   Hát ez egy nagyon boldogságos dolog. Legalább fél órát fürödgéltünk. Teljesen otthon érzi magát a vízben. Lubickolt, csapkodott, rugdosta a habot. Ki is fáradt a végére, és nagyokat ásított. Az lesz, hogy ezt gyakran megismételjük majd.

Szeptember 16. (hétfő) Ma naphosszat Zsuzsa nénikémmel beszélgettünk. Mindenféle régi dolgokról, a családról. A legjobb történet, amit most hallottam először, az az volt, hogy anyám a születésem előtt megeskette Zsuzsát, hogy ha ő meghalna, engem becsületben fölnevel, és hozzámegy az apámhoz. Persze azt vállalta, hogy engem fölnevel, ám emelt némi kifogást azellen, hogy az apám hitvese legyen. De anyám hajthatatlan volt. Így aztán Zsuzsának több oka is lett arra, hogy a szerencsés szülésért fohászkodjon. (Mire az öcsém született, hamar férjhez ment, hogy az eskü második passzusához ne kellejen tartania magát.)
   Amúgy életem egyik első emléke az, hogy Zsuzsával ülünk a mernyei házban, majdnem sötétben egy ovális asztalnál, és várjuk, hogy hazahozzák az ő gyerekét. Később addig gondolkoztam ezen az emléken, amíg rá nem jöttem, hogy természetesen nem az ő gyerekét vártuk, hanem Ákos öcsém érkezését. Nyilván rá bíztak, meg a nagyapámra. De jó emlék: éppen két és fél éves voltam.
   Később számos dologra ő tanított meg. Például arra, hogy bármekkora képességem van mások meggyőzésére, azért nem árt körültekintőnek lenni. Egyszer délután tanulgattam és Zsuzsa valamiért úgy döntött, hogy kikérdezi a leckét. (Ilyesmivel igen ritkán szembesültem. Sose tanultam, csak matattam, elmélkedtem, meg olvasgattam naphosszat, de valahogy nem voltam rossz tanuló. Máig nem értem, hogyan hitettem el a tanárokkal, hogy fölkészült vagyok.)
   Zsuzsa ragaszkodott ahhoz is, hogy az oroszt kikérdezze. Valamiért azt gondoltam: ő annyira öreg, hogy az elmúlt rendszerben járt iskolába, amikor még nem tanítottak oroszt. Folyékonyan halandzsáztam neki, úgy tettem, mintha oroszul olvasnék. Érdeklődve hallgatta. Aztán egyszercsak kaptam egy hatalmas pofont. Jó időben jött, sokat tanultam belőle.
   Ő a legöregebb nő a családban, én meg már a legidősebb férfi vagyok. Ez nem azért van így, mert olyan öregek lennénk, hanem túl korán halt meg mindenki. Ezért sokat beszélgettünk kedves - és kevésbé kedves - halottainkról. Azt is megígértette velem, hogy én mondom a búcsúbeszédét. Nem mintha ez valami kedvemre való feladat lenne, de persze vállaltam. Kicsit nehéz lesz, mert a mi családunkban az a szokás, hogy a kedves halottakat nevetve búcsúztatjuk. Valami istenverése miatt, ahogy közeledik a szertartás ideje, egyre vidámabbak leszünk. De ez nem valami megátalkodottság, hanem azért van, mert mindig a legvidámabb történetek jutnak eszünkbe az elhunytakról. És csak jönnek, jönnek. Mire a koporsó elé állunk, olyan vörös a szemünk, mintha csakugyan zokogtunk volna egész nap. Nagyon óvatosnak kell lennünk: ha egy rossz mondatot mond a pap, végigrázkódhat az egész család, és az mégiscsak botrány lenne, ha röhögésbe fulladna a szentbeszéd.
   De mégis úgy gondoljuk, hogy jól van ez így. Igenis úgy kell elbúcsúzni attól, akit szerettünk, ahogy ő szeretné, és aligha hiszem, hogy lehet nagyobb megtiszteltetés, mint az, ha arra emlékezünk, milyen csodálatos hülyeségekkel tette boldogabbá az életünket.

Szeptember 15. (vasárnap) A hülye kutyám éppen most evett meg egy fél szappant. Hogy miért szereti, az talány. Remélem, túléli.
   Ez nagyon jó nap volt. Reggel befejeztem a Népszava Közéleti előrejelzést, aztán elmentünk az öcsémékhez vendégségbe.Nagyon sokan jöttünk össze: tulajdonképpen a sógornőm születésnapját ünnepeltük, megemlékezve a nagyobbik Szonja születésnapjáról is. A sógornőm régi vágyát teljesítettem, kerítettem neki egy Bougenvilla nevű növényt. Nem volt könnyű megtalálni.
   Az egyik üzletben aztán ráleltem. Kérdezem az eladónőt, hogy mennyibe kerül. Megmondta.
   - Az sok.
   - Tudom. De lehet alkudni.
   - Na, ez érdekes. Akkor én pont a felét tudom fölajánlani.
   - Annyiért odaadom.
   - Nem is alkuszik velem?
   - Nem, mert éppen ötven százalékos árleszállítás van.
   A feleségem Szonjának készített egy lampiont. Nagyon szép lett. Szeretem, amikor ajándékokat készít. Olyan meghitt lesz tőle minden. Borzasztóan sokat dolgozik mindenen, és persze állandóan elégedetlen. Szeretném, ha kézművességgel keresne pénzt. (Bár ma fölvetődött, hogy ha a gyerek kicsit nagyobb lesz, esetleg a diplomája mellé megszerzi az irodalomtanári képesítést is. Már két éve megvan, csak valamiért félbe szakította. Két évbe kerülne, persze levelezőn. Jó tanár lenne.)
   Különben is, erre a mai családi találkozóra az volt a legjellemzőbb, hogy "meghitt". (A feleségem egyik képén ez látszik, azt hiszem. Ezért tettem ide.) Olyan csöndes és békés volt mindenki. Jó ételek, csöndes beszélgetések. Szeretem az ilyeneket.
   Este velünk jött Zsuzsa nénikém - anyám húga -, aki már hónapok óta ígéri, hogy meglátogat. Most itt is van, két napig marad. Nem bántam volna, ha tovább. Már este is nagyon jókat beszélgettünk. Kicsit olyan, mintha az anyám lenne.

  Közéleti előrejelzés

   Harakiri, kenyőcs, rontás

   Esztendőnk 37. hetének elején még úgy nézett ki, hogy végre lehet olyan dolgokról is beszélni, széles társadalmi diskurzust folytatni, amelyek nem feltétlenül és közvetlenül érintik a parlamenti politizálást.
   Például arról, hogy ha egy kislány meggyilkolja a nevelőapját, mert az éveken át terrorizálja őt és a beteg anyját, akkor azért felelős-e a rendőrség és az önkormányzat. Egy olyan országban, ahol minden ötödik nőt vernek, vélhetően legalább minden tizedik gyereket a családon belül ér valami szexuális zaklatás, ott végre egyszer el kellene beszélgetni arról, hogy miféle szabadságról, milyen jogállamról lehet szó, ha csak szerencse kérdése, hogy kit és mikor vernek félholtra a gyámhatóság, a rendőrség és persze a szomszédok tudtával és sajnálatával.
   Jóslat: a kereskedelmi médiumok undorig rágják a témát, de azért a vita folytatódik, mert talán a család- és nővédő szervezeteknek lesz annyi eszük, hogy most nem hagyják abba.
   A hét igazi szenzációja sajnos az volt, hogy Orbán Viktor folytatta politikai öngyilkosságát. Ez leginkább egy hosszúra nyúlt harakirire emlékezet, amihez talányos megfontolásból életlen kardot talál legalkalmasabbnak a szamuráj. Bár már a választások első fordulója után látszott a mozgásán és különösen a tekintetén, hogy megrendítő lelki ütést kapott, sok időbe telt, mire nyilvánvalóvá lett, hogy jellemében is megroggyant a vereségtől, és teljesen alkalmatlanná lett bármilyen államférfiúi küldetésre. A héten odáig merészkedett, hogy feltételekhez kötötte az uniós csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás elfogadását. Vélhetően csak arról van szó, hogy választások jönnek, minden rétegnek ki kellene harcolni, pontosabban: ki kellene zsarolni valamit. Hogy ezt pontosan kivel beszélte meg, azt nem lehet tudni, de azt igen, hogy Dávid Ibolyával - legfőbb szövetségesével - biztosan nem. Mert ő teljes értetlenségét fejezte ki, és hirtelen a "sokszínűség híve" lett. Vagyis: megpróbál kiillanni a polgári körözöttből. Jóslat: bár eddig még senkinek sem sikerült egy ádázul összekatyvazolt kenyőcsöt elemeire bontani, valamit még menthet, ha siet.
   Jóslat: az uniós csatlakozáshoz szükséges módosításokat a Fidesz a választások után simán megszavazza akkor is, ha Orbán egyetlen feltétele sem teljesül. De azért a Rogán-féle ifjakban - a Fidesz mögött álló, magyarországi külföldi befektetésekre is éhes erők nyomására - lassan érlelődik a bátorság, hogy legalább tréfásan megjegyezzék vezérüknek: ideje lenne egy alaposabb kivizsgálást kérni a pszichiáterénél.
   Arról már nem is érdemes beszélni, hogy Orbán szerint az egész ország fideszes, csak Budapest nem. Kerényi úr meg valami Kun Bélák ellen fog kétharmados többséggel győzni a következő választásokon. Egy Világhy nevű győri illetőségű nyilván kövériánus polgár pedig már megint akasztani akar. Újabb - ezúttal számítástechnikai rendszerre elnyert - hírtelen kifizetett egymilliárdra bukkantak a Fidesz-kedvelt építővállalatok környékén. Talán itt lenne az ideje, hogy az MSZP és az SZDSZ a következő száz napban törvényt javasoljon: a választások első fordulója, de különösen a vesztett választás után a kormányok ne fizethessenek ki nagyobb összegeket.
   Jóslat: a kormánypártok nem fognak ilyen törvényt a parlament elé vetni.
   A héten a jobboldal médiaterveire erős csapást mért, hogy Csurka elkotyogta, amit amúgy is mindenki tudott: igenis annak idején megpusmogták Orbánnal, miképpen lehet kipiszkálni a televízió kuratóriumából a szocialistákat és a szabad demokratákat. És ez sikerült is. Bár a Fidesz ezt tagadja - mit nem? -, ezután még szemforgatóbbnak tűnik jobboldali televízióért népszavazást követelni.
   A héten először fajultak a Fideszben kisgazdásodásig a belső feszültségek: Deutsch Tamás kizárására tett javaslatot Nagy Judit Katalin XV. kerületi fideszes önkormányzati képviselő. Deutsch Tamás Nagy Judit Katalin és társai pártból történő kizárását indítványozta.
   Jóslat: nemsokára unásig olvashatunk ilyen csörtékről. Kár ezért a jobb sorsra érdemes pártért.
   Történt valami, ami Csurka főpolgármester-jelölt kiskamaszosan mély lelki válságára utal. Bár nem tartja magát esélyesnek, visszalépne Schmitt Pál javára. Cserébe csak azt szeretné, ha jövendőbeli szövetségesei kijelentenék: a MIÉP nem antiszemita, nemzetrontó párt.
   Attól, hogy a szövetségesei pár szavazatért hajlandók alakoskodni, a csurkizmus lényege marad, ami volt. Bár jómagam nem értek egyet azzal, hogy a MIÉP nemzetrontó lenne. Hanem inkább úgy helyes, hogy van itt egy nemzet, amelyiknek egynémely részei rontás áldozatává lettek, megrontattak, és ennek jele maga a MIÉP.

Szeptember 14. (szombat) Ma délelőtt takarítottunk. Most már majdnem az egész lakást kipucoltuk. Aztán elmentünk babaúsztatásra. Legutóbb elvittem ugyan a fényképezőmet, de itthon felejtettem a lemezt - ami a filmet helyettesíti, mert ez digitális -, így persze semmit nem tudtam levenni. Most ott volt a lemez is, ám valamit rosszul állítottam be, amitől pontocskásak lettek a képek.
   Nagyon jó dolog ez a babaúszás. Most még csak a szoktatásnál tartunk. Ez azt jelenti, hogy Milos a mamája karján úszkál körbe és körbe, de szemmel láthatóan nagyon élvezi. Most láttam olyan babát, amelyiket először buktattak a víz alá. Én nagyon megijedtem, meg a szülei is - ő nem.
   Milos talán a legközelebb már bukik. Remélem, bírja majd idegekkel.
   Csodálatos lenne, ha készség-szinten megtanulna úszni. Akkor lenne egy dolog, ami miatt nem kell (annyira) féltenem.
   A lányaim nagyon jók voltak a vízben, a végén még műugrók is lettek. Őket még a Balatonnál tanítottam, Földváron, veszélytelen vízben. Dáviddal volt egy szörnyű kalandom a Balatonon. Napok óta nyaraltunk, de nem volt hajlandó belemenni a vízbe. Egyszer kinézett magának valami húszforintos napszemüveget, és nagyon erőszakoskodott, hogy azt vegyem meg neki. Azt mondtam, hogy jó, ha holnap bemegy a vízbe, megkapja. De másnap viharos idő lett, nem fürödtünk, hanem egy nagy gumicsónakkal eveztünk a gyerekekkel. Elég nagy hullámok jöttek, a víz föl is kavarodott, hideg is lett. Békésen bukdácsoltunk a hullámokon. Egyszercsak - teljesen váratlanul - Dávid fölpattant, és belevetette magát a vízbe. Annyira gyors volt, hogy a lányok se tudták elkapni. Nem volt ott mélyebb másfél méteresnél, de eltűnt a zavarosban. Persze utána ugrottam, és - véletlenül - meg is találtam a víz alatt. Köhögött, fulladozott, amikor kiemeltem, de közben nevetett. Ahogy szóhoz jutott, követelte, hogy azonnal menjünk a partra és vegyük meg a napszemüveget.
   Később persze megtanítottam úszni. Én igazából a Balatonhoz szoktam, a folyókat inkább csak nézni szeretem, úszni bennük nem annyira. De tudtam, hogy vagy megtanítom Dávidot rendesen úszni, vagy belevész, mert hiába tiltom meg neki, hogy a vízbe menjen. Nem volt szófogadó típus. Aztán ő maga eszelte ki az edzési módszert. Látta, hogy az emberek botokat dobnak a vízbe, hogy a kutyák hozzák vissza… azt mondta, hogy dobáljak neki is botot. Nagyjából egy hét alatt így tanult meg tökéletesen úszni. Persze azután is állandóan frászt kaptam, mert például teljesen reménytelen volt mondjuk arról lebeszélni, hogy bemenjen a bójákhoz, és rájuk is üljön. Eleinte kínomban vele mentem, de aztán rájöttem, hogy csakugyan jól tud úszni.
   Az a baj ebben az egész apaságban, hogy szép dolog, meg tele van boldogsággal, de amióta gyerekeim vannak, nincs olyan nap, hogy ne rettegnék valamitől.

Szeptember 13. (Péntek) Ma jött volna Guska, a barátom, de éjfélkor kaptam egy levelet. Pont olyat, amit akkor szoktam, amikor Sajtóklub Extrára hív Juszt, Illetve Székely Ferenc, a szerkesztő. Tele vicces hírekkel. Visszaírtam neki, hogy biztos tévedésből küldte. Reggel aztán jött egy sms, hogy menjek. (Én vagyok a tartalék játékos.)
Nem sok időm maradt fölkészülni. Guskának persze telefonáltam, hogy most ne jöjjön.
   Az ATV-ben egészen jól éreztük magunkat. Beregi elrontotta az egyik viccet, aztán a műsor végéig nem tudott kimászni belőle.    A végén, amikor már kikapcsoltak a kamerák, fetrengve röhögött a saját hülyeségén.
  Az egész nagyszabású produkció vasárnap este 22.15-kor lesz látható.

   Délután még voltam a szembeszomszéd Juli néninél. Babot akart nekem eladni. Sikerült is, fél kilót. De jó, hogy mentem, mert láttam a kamrájában három jobb sorsra érdemes parasztszekrényt.. Meg is említettem, hogy eladhatná őket nekem. Kíváncsi vagyok, mikor jön alkudozni.

   Ma beszökött az ősz. Nem nagyon örülök neki. Szeretem ezt az évszakot, kivéve azt a pillanatot, amikor beszökik. Ki kellett cserélnem a szúnyoghálós konyhaajtót az üvegesre. (Valamiért a kutyát idegesíti. Állandóan föláll és kinyitja.)
Kipróbáltam a fűtést is. Ahogy bekapcsolt a cirkonak nevezett kazán, űrbéli hangok jöttek ki belőle. A nőm nem is bírta idegekkel. De aztán megnyugodott, mert ritkultak és el is múltak a harsonaszólók. Nyilván levegő volt a rendszerben. Most szépen működik, de azért nem ártana kihívni egy szakembert, hogy átnézze.

London támogatja, Párizs, Berlin és Moszkva ellenzi az USA tervezett Irak elleni akcióját.

Hátha

Reméljük Budapest is ellenzi. Mi ugyan Tahitótfalu vagyunk, azt meg nem kérdezik. Ha kérdeznék, rávennénk a polgármestert, hogy hívja össze a falugyűlést, és mondjuk ki. Kiáltsuk Amerika felé. De ha szükséges, bemegyünk a székesfővárosba, úgy teszünk, mintha Budapest lennénk, hátha akkor valakit érdekel a véleményünk.


Jogi lépéseket fontolgat a Fidesz és Orbán Viktor volt miniszterelnök a TV2 Big Brother című műsorában a szereplők által mondottak miatt. A valóságshow élő internetes közvetítésében három játékos a kamerák előtt a belpolitikáról beszélgetett, amikor a 37 éves Pongó, aki cigánynak mondta az exkormányfőt, egyebek között közölte: "ki merem jelenteni, hogy ha Orbán Viktor a 40-es években miniszterelnök, akkor Magyarországról nem ennyi zsidót visznek el, hanem az összeset!" Pongó kifejtette azt is: "a papok több kárt okoztak az emberiségnek, mint Hitler, a Sztálin, a kutyafüle együtt..."

A reménység

Aki azzal kezdi országlását, hogy bejelenti: a kedvenc műsora a kisnyilas Vasárnapi Újság, a végén pedig a holokausztot relativizáló Demokratát ajánlja előfizetésre, az mit jogászkodik? Tudnia kell, hogy az emberek jelentős része úgy vélekedik róla, ahogy a derék Pongó megfogalmazta. Én sajnálom a legjobban, hogy a magyar demokrácia reménysége idáig jutott.
Éppen most vallotta meg Csurka, hogy igenis mutyizott Orbánnal, hogy az ellenzéket trükkösen eltűntessék a tévékuratóriumból. Ha valaki a MIÉP-pel leáll üzletelni, az miért ne kötne bótot a nácikkal?
Pongó pontosan úgy beszélt, ahogy az emberek otthon, meg baráti körben szoktak politizálgatni.
A demokráciára nézve sokkal jellemzőbb, hogy a Nagy Tesó az orbánista panaszra azonnal beszólt, és megtiltotta a politizálást. Ez abban a műsorban alakult így, amelyikbe az egyik szereplő úgy kerülhetett be, hogy előtte orvossal vizsgáltatták meg, hogy csakugyan szűz-e, ahogy mondja magáról. Vagyis: nem a legalkalmasabb helyen fasisztázott Pongó.


Mintaszerűnek találta az Esztergomi Mária Valéria híd újjáépítését az Állami Számvevőszék és a szlovák társintézményének első közös ellenőrzése. Mint kiderült, a munkálatok a tervezettnél mintegy 2,1 millió euróval kevesebbe kerültek a vártnál.

Végre!

   Erre a hírre várok évek óta! Az az érdekes, hogy a híd építőit - vagy legalább a vezetőket - nem hívják meg az összes reggeli műsorba, nem készül velük minden lapba interjú, nem emlékszem, hogy hallottam volna arról a magas kitüntetésről, amelyben részesültek. Bezzeg, ha zuhanyozás közben egyszer kivillanna a fütyijük, akkor országszerte fanklubok alakulnának a tiszteletükre.
   Sokan vagyunk, de eléggé hülyék.

Egy kis reklám egy kiváló írónak, Jónás Tamásnak, mert megérdemli:

"HAJÓVONTÁK TALÁLKOZÓJA"

mostantól este 7 órakkor kezdődik
TeAhÁz a   NYITOTT MűHELYBEn XII. Ráth György u.4., bőrös műhely a
szuterénben a Déli pályaudvarnál, t: 21-40-676. Műhelyesek: Finta László és Wagner Károly.

A belépés továbbra is ingyenes!

2002. szeptember14. szombat, 19.00 órakor:

Jónás Tamás zenével fűszerezett felolvasóestje

Jónás Tamás nemrég kapta meg Esterházy Péter Herder-díjas írótól az un. kis Herder-díjat

Jónás Tamás versei, prózái olvashatóak saját weblapján: http://www.pepita.hu

vagy többek között az "Irodalmi Kikötő"-ben:  http://www.dokk.hu

Jónás Tamás
Rossz veled

Történeteket szeretnék.
Országgal, tengerrel, tévedéssel.
Megismerkedni veled még-
egyszer, könnyebb szenvedéssel.
Üres lenni, mint először
még semmit nem veszítve el.
Tölteni magunkat, ahogy erőnkből
telik, mások történeteivel.
Más illatát érezni hajadnak,
mást, érezni hajad illatát.
Vissza- és megadni magadnak
magad, téged sokáig nem ölelni át.
Nagyobb nyomort, nagyobb lobot.
Leveleket csak éveken át.
Kevesebb téged, több csillagot.
Távolság hazug varázslatát.

Jónás Tamás magáról:
Egyetlen költőt, írót sem ismerek.
Csak karrieristákat, törtetőket. Hallottam már persze egy-kettőről, de velük még nem sikerült találkoznom,
és félek, hogy róluk is kiderül: csak ügyes toll- és köpönyegforgatók.
A költészet lóverseny. Hogy ki a hajtó, a ló és a játékos, most mindegy.
28,75 éves vagyok, ez talán fontos -- mindig fiatalabbnak néznek.
Pedig még a valódi koromnál is idősebb vagyok.
Ebből aztán sok érdekes, humoros történet kerekedett már eddig is az életemben -- nincs kedvem őket elmesélni.
Két fiatalkorú gyermekemnek igyekszem jobb apjuk lenni, mint amilyen nekem volt az enyém.
Apám a legtisztább ember, akit ismerek -- ő is nehéz ember, nehezen lehet vele, mellette élni.
Anyuról semmit nem tudok, örökös rettegés, örökös titok ő. Őt keresem minden nőben.
Akire nem tudok féltékeny lenni, azokkal nem is tudok mit kezdeni.
Cigány vagyok -- ezt kezdem unni. Biztosan vannak kis írópöcsök, akik irigylik ezt a "töltetet".
Szarok, fingok rájuk. Szelíd, befeléforduló ember vagyok többnyire, pedig mégtöbbnyire nem az akarnék lenni.
Akikkel találkozom, megszeretnek. Mert én is szeretem az embereket.
De vannak, akik kerülnek, mert nehéz velem beszélgetni, megviselem az emberket,
nehezen követhetők a szellemi és lelki átváltozásaim, ellentmondásaim.
Folyton vitatkozom. Tapintatlan vagyok, (leszámolásban lévő) önző, tiszta szívű, és ha minden összejön, jó szerető.
Gyakran elérzékenyülök az ég alatt.
Indokolatlanul szörnyekké dagadt vágyakkal küszködöm, és félek a beteljesüléstől.
70 kiló vagyok. Kis pocakom van. Azt mondják, a szemem szép.
Öt barátom van.
Mindegyik furcsa és majdnem életellenes kapcsolat:
a Bihari, aki folyton kerül,
az Orsós, akivel ritkábban, de mégis találkozunk, találkozom vele, inkább, mint Biharival,
Árpi, Lackfi és Dés -- ők elfogadnak, elviselnek.
Szeretem a gruppenszexet, tetszik Nelly Furtado,
és szeretnék Kassák-díjat kapni, ugyan nem érdemlem meg, de azt a díjamat mutogatnám.
Évek óta tervezem a Kassák-túrát: gyalog neki a nyugatnak, Párizsig.
Eddig még nem akadt ember, akit megragadott volna az ötlet. Józanok között élek.
Meseszíndarabon dolgozom felkérésre, novellásköteten buzdításra, versesköteten, mert kell.

Szeptember 12. (csütörtök) Ma sok jó dolog volt. Tegnap este megjött Dávid és NC. Szeretem, ha itt vannak. Jó tőlük a hangulat. Vagy mi. De aztán reggel hamar elmentek. Tulajdonképpen vidáman ébredtünk, mert Miloson nevetgéltünk. Éjszaka kettőkor próbáltam lefeküdni, de fölébredt. És elkezdte ádáz, rettenthetetlen virrasztását. Próbálkoztam mindennel. Dúdoltam, simogattam, ő meg csak nevetgélt, gügyögött, beszélgetett. Aztán úgy fél óra múlva már azt hittem, elaludt. Állok föl a sámlimról óvatosan: mintha rugóra pattant volna föl a feje. Van is abban valami ijesztő, hiszen tulajdonképpen a testéhez képes hatalmas a feje.
   Nem volt mit tenni, bele tettem a kocsiba. Fél órát ringattam, mire elaludt. Én meg már addigra állva aludtam.
   Fél ötig bírta, de akkor már az anyját szórakoztatta. Persze maga mellé vette. És akármit csinál, nem lehet szomorúan ébredni, ha az ember lesi egy kicsit, hogyan szórakoztatja magát, hogyan forgolódik, csipked, és mekkorát nevet, ha észreveszi, hogy valakit sikerült végre fölébreszteni.
   Délelőtt elmentem a Népszavába, közben telefonált Kőrössi P. József, hogy a jövő héten találkozzunk. És úgy néz ki, hogy újranyomatja a Beszéléseket, mert szépen fogy. Gondoltam, ennél nagyobb öröm már nem érhet.
   A Népszavában nagyon sok régi ismerőssel találkoztam. Igazán kedves dolognak számít, ha a kollegák olvasgatják a kollega írásait.
   Beszélgettünk Horváth Pistával és Kajóval. Nagyszabású tervek látszanak kirajzolódni a nepszava.hu -val kapcsolatban. Úgy néz ki, hogy nekem is lesz munkám vele.
   Pista érdeklődött Erzsiék kutyájának állapotáról. Szeretne egy fiat az alomból. Kajó kérdezte, hogy miért, a nőstény is ugyanolyan jó, és legalább nem teszi tönkre a tujákat. Erre Pista azt mondta: azért akar kant, mert ő apai érzelmekkel van a kutyái iránt, és nem bírja elviselni, ha mindenféle jöttment kanokkal hál az övé.
   Kaptam egy levelet, hogy beválasztottak a Száz Sztár közé. Azt írják, hogy "Az élő magyar kultúra száz olyan személyiségét keressük, akik méltán lehetnek hivatásuk és szakmájuk követei a nyilvánosság és a kulturális kormányzat előtt." És hogy rám esett a választás. Az ilyenektől először jól megijedek, aztán csodálkozom. Végülis már majdnem három éve kivonultam a szakmámból, nem írok, csak ha nagyon kérnek a barátaim. Azt hittem, szépen, lassan el is felejtenek. Ez nem egy tragédia, ha van más dolgom. Erre most - mert Horváth Pista szólt, plusz elfogyott a pénzem - megint nekiálltam írogatni, és máris benne vagyok a közepében.

Szeptember 11. (szerda) Bár ezt most meg kellett néznem, mert időnként nem tudom megállapítani, hogy milyen nap van.
   El is felejtettem ide jegyezni, hogy nem csak Fruzsina írt arról, hogy látott orgonát, virágban, hanem Cseke Gábor is arról számol be Milos Könyvében, hogy azt hallja mindenfelől, hogy virágzik az orgona. A szokatlan őszi melegtől.
   Minden évben megfigyelem, hogy itt a kertemben a hóvirág mindig legalább egy héttel előbb nyílik, mint Pécsen. Az újságok pedig csak azt jelzik. Kivéve azt az újságot, ahol éppen dolgozom.
   Ma egyébként nem történt semmi. Nagyon jókat hancúroztunk Milossal. Ennyi volt.

   De írt Tamara a tegnapi természetvédős elmélkedéseimhez:

   Papa!
   A Naplora valaszolok azert, hogy ne tunjek ugy mint aki nem torodik a termeszettel, hiszen ez szerintem pont ram egyaltalan nem igaz. Persze gondolom ez a valasz nem is igazan nekem szolt (mert hat ismersz), csak ugy leirtad a velemenyedet, ami kulonben jo.
   Neked tokeletesen igazad van, annyira, hogy meg azzal sem ertek egyet, hogy csak egy percet adtal vele a Foldnek es ez csak a sajat kis jatekod. En mindig is ugy kepzeltem, hogy en csak magamert vagyok elsosorban feleleos. Az nem befolyasolhat semmiben, hogy a legtobb ember mit csinal, illetve, hogy szarik a vilagra. Peldaul csak azert mert Kínában az volt a hagyomany, hogy majdnemhogy felbetortek a nok labfejet, hogy beleferjen a kiscipobe, nem lehet mindenki olyan hulye, hogy szo nelkul eltoreti a labat. A legnagyobb tevedese a mi kulturanknak is az, hogy egy kalap ala veszik a hagyomanyos es a normalis szot. Talan ezert egyre inkabb az a meggyozodesem, hogy nem erdekel amit a legtobb ember mond vagy, hogy mi a normalis.
   Nyilvan az az orom, ha az ember nehany embert meg ra tud venni arra, hogy figyeljenek oda ok is a kornyezetukre. Mert akkor azok is ravesznek valakiket erre. Es innentol mar nem is olyan keves ez a Foldnek. Ha valaki megmutatna, hogy csak egy par csalad mennyi szemetet kepes evente felhalmozni, szerintem elszornyednenk, hogy mennyire sok is az a keves. Egy picike szepseghiba azert van abban, amit irtal. En peldaul biomososzert hasznalok, stb.. Es veletlenul sem dobom ki a szemetet szelektalas nelkul. (Sajnos erre a szelektalasra senkinek nincs lehetosege Magyarorszagon, amit kulonben eleg undoritonak tartok.) De ha te mindenbol biot hasznalnal, akkor megertenem, hogy miert eppen a leggusztustalanabb dolgot hagyod meg a biofilozofianak. Sot azt se felejtsuk el, hogy egyszer sok evvel ezelott elnezest kertel tolem, amiert rossz volt a kocsid es gyalog kellett mennunk a Moszkva tertol az Astoriaig. Ami kulonben fele annyi ido metroval. Jo, jo, azt nem tagadom, hogy azota mar szokasod, hogy ha csak teheted leparkolsz az Arpad hidnal a kocsiddal Tahibol jovet, es onnan metro. A kicsi is szamit. Egyszer a keresztapam ugy 7 eves koromban nagyon eroteljesen, osszerancolt szemekkel azt mondta nekem, hogy: "Nincs ugyis!" Es szerintem ez egy igen jo beszolas volt.
Tamara

   Ide teszem még a legújabb fölhívásunkat, hátha érdekel valakit:

   A magyar virtuális kARikaTúra múzeum "minden féle hüjeség" címmel internet karikatúra pályázatot hirdet általános iskolás korú gyerekek részére. Olyan műveket várunk, amelyek a környezetünk (család, iskola, társadalom, világ) "hülyeségeit" ábrázolják viccesen, vagy gúnyosan eltúlozva, eltorzítva. Egy pályázó max. 3 karikatúrát (festményt, grafikát, montázst, szobrot, applikációt, fotót, stb.) küldhet névvel, lakcímmel, életkorral és a mű címével JPEG formátumban, kb. 200 dpi felbontásban e-mailben, floppyn, vagy CD-n. A pályázaton számítógépes műhelyek is részt vehetnek közösen készített művekkel. A zsürizett munkákat a múzeum kiállítás oldalán mutatjuk be; a legjobb műveket két korcsoportban díjazzuk. Beküldési határidő: 2002. dec. 1. A kiállítás dec. 14-től látható a magyar virtuális kARikaTúra múzeumban. Cím: karts@axelero.hu és ivan@andrassew.hu, vagy kArton galéria, 1054 Bp.Alkotmány u.18.

Szeptember 10. (kedd) Ma két levelet is kaptam a fürdőszobai kanálistisztító technikámmal kalpcsolatban.

Éva azt írja, hogy: Ha jo eroben - es kedvben vagy - akkor biztos jo otlet "csogorennyel" atnezni a haz lefolyorendszeret, de ha kevesebb az idod, eleg hathatos vegyianyagok kaphatok a zeolitos valamilyen kristalytol a kiralyvizig, amik oldjak a trutyit a szennyviz-csovekben.

Tamara lányom pedig: Papa!
Ez igy kiraly, hogy turkalsz az okadek gusztustalan lefolyoban, meg tisztelunk is erte, hogy nem hanyod el magadat es hos vagy meg minden!!! De miert nem veszel egy haztartasi boltban beszerezheto egyszeru lefolyotisztio lottyot? Mi mindig az hasznaljuk. Egy elegans mozdulat, sutty bele egy pici belole a lefolyoba, aztan a megadott !!! ido elteltevel sutty egy kis melegviz reaja a lefolyoba. Es ennyi. Es mindenki mosolyog. Biobaratokban kicsi ellenerzest kelthetsz persze.
pussz t.

   Hát ez az! Nekem az utóbbi időben mániám lett, hogy ha csak lehet, mindent természetes eszközökkel végzek el. Ez még nem kényszer, nem valami ádáz természetvédés, csak kezdek odafigyelni.
   Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy észrevegyem: valami történt a világban. Nem normális állapot az, ha nincs olyan nap, hogy ne arról számolna be a televízió, meg az összes hírügynök, hogy már megint tucatszámra haltak meg emberek itt Európában, a világ egyik legfejlettebb régiójában, az időjárás miatt. Ez nem a monszunok és tájfunok vidéke, ez nem az amerikai keleti partvidék, vagyis nem olyan környék, ahol az ilyesmi tulajdonképpen természetes.
   Országnyi darabok szakadnak le az Anktartiszról, elolvadnak a gleccserek, olyan szmogfelhők alakultak ki, amelyek már körbejárják a Földet, pusztulnak az állatok… ezeket mindenki ismeri.
   Valami történt, valamit elrontottunk. Nagy szeretettel figyelem a tudósokat: az egyik azt mondja, hogy nagy a baj, azonnal intézkedni kell, drasztikusan és közösen, a másik meg arról magyaráz, hogy de nem is, mindig voltak ilyen korszakok, éstatöbbi.
   Fogalmam sincs, mi az igazság, de hajlok arra, hogy az emberiség inkább féljen, mint megijedjen. Illetve most már ott tartunk, hogy ideje lenne megijedni.
   Ha valaki ránéz a Földre, és nem látja meg, milyen vékonyka az a réteg, amit légkörnek nevezünk, egyszerűen vak. Ha nem veszi észre, milyen vékonykák azok az erek, amelyeket folyóknak nevezünk, milyen sekélyek és sebezhetőek azok a vizek, amelyeket tavaknak és tengereknek nevezünk, az nem figyel oda. Már nem arról van szó, hogy visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatunk el, hanem arról, hogy azok a folyamatok elindultak, talán még visszafordíthatók, de valószínűbb, hogy már nem.
   Ennek nem csak az lesz a következménye, hogy emberek és állatok milliárdjai pusztulhatnak el, hanem az is, hogy az emberiség a - részben egymás elleni - létért való küzdelemben fasiszta, kommunista és "semleges" katonai diktatúrákat lesz kénytelen hatalomra engedni. Mert csak ezek lesznek képesek belső terrorral és fegyelemmel elosztani a maradék javakat, és kivédeni a külső támadásokat.
   A nagy rombolás valamikor akkor következett be, amikor én gyerek voltam. Tulajdonképpen biztos vagyok abban, hogy rákban fogok meghalni. Nem csak azért, mert dohányzom, hanem mert például tele van a szervezetem DDT-vel. Ma is érzem a szagát, azzal poroztam a krumplit a kertünkben. (Jó nagy kert volt, két holdas.) Félmeztelenül, mezítláb voltam, és nem tudtam, hogy az oroszok és az amerikaiak szinte naponta robbantgatnak atombombákat a légkörben. Amikor aztán a városban mászkáltam, nem tudtam, hogy minden egyes szippantással apró ólomatomokat lélekzek be - még befértek a DDT mellé. Ezek sohasem ürülnek ki belőlem. De jó, hogy nem vagyunk kannibálok. A magas kultúránk megvédi az utódaimat attól, hogy a belém gyülemlett mocskot átadjam nekik a halotti toron, ahol jó étvággyal elfogysztanának.
   Elképesztő az a felelőtlenség, ahogy az emberiség a XX. században viselkedett. Talán úgy Csernobilig. Akkor valami elkezdett földerengeni. Azért az anyám még belepusztult.
   De most már tudom, hogy ha bemegyek a fővárosba, éppen annyi oxigént fogyaszt el az autóm, mint amennyi egy ember teljes évi szükséglete. Visszafelé még egy emberét. Nem tudom hány liter olaj csöpög ki a kocsimból évente - de azt tudom, hogy minden flakon 800 000 liter vizet tesz halottá. Az nagyon sok.
   Pár éve még beengedtem a gyerekeimet a Dunába. Milost már nem szeretném. Az egyik évben arról beszél egy orvos, hogy olyan fertőzést lehet kapni, amitől lerohad az ember lába. A másik szép nyáron a szakértő higított szennyvíznek mondja a Dunát.
   Nem akarok még egy kis sósavat is beleengedni. És semmilyen vegyszert se.
   És szépen lassan lecseréltem a villanykörtéket energiatakarékosra. Nagyon drágák, de inkább kettőt használok, akkor is nyolcvan százalékkal csökkentem az energiafogyasztást. Nem lehet jól olvasni velük - arra hagyományos körtéket használunk.
Mindig vannak ilyen apró kis ötleteim. Tudom, hogy nem változtathatok a világ sorsán, nem fordíthatok vissza semmit. Talán, ha megválasztanának az Egyesült Államok elnökének, akkor tehetnék valamit. De hülye törvényeik miatt erre nincs esélyem. Talán ha monarchiává alakítanák át az EU-t - alkotmányos sirályság! -, és végre fölismernék, hogy én vagyok a legalkalmasabb uralkodónak… De ezek is hülyék. Marad, hogy azt képzelem: ha nem vegyszert használok, hanem drótot és vízsugarat, akkor adtam egy másodpercet a Földnek. Játék ez, semmi több, de én jól elvagyok vele.

Szeptember 9. (hétfő) Ma egyszercsak ránk jött a takarítási kényszer. Nem mondom, hogy nagy kosz volt, de kétségtelen tény, hogy pár napig nem erőltettük a sikálást. Elvittem Milost a védőnőhöz méricskélni (6,75), aztán vásároltam. Közben a nőm azt a szobát súrolta, amelyikben alszunk. Aztán hazajöttem és én vetettem rá magam a dolgozómra. Ja és kitisztítottam a kád lefolyóját, ami elképesztően undorító, éppen ezért hetek óta halogattam. Ennek az lett a következménye, hogy a kád mocskosnak tűnt. De nem miattunk, hanem azért, mert a gyereket valami kenőszappanos vízben fürdetjük, aminek igen kellemes illata van, és másnap estig eltart. De a meleg vízben oldódik, a hidegben pedig kicsapódik. Ha este beöntöm a kádba a gyerek használt vizét, a szappan afféle filmréteget rak magából a falra, ami aztán olyan, mintha koszos lenne. És van ideje filmezni, mert nagyon lassan megy le a víz. Illetve ment le eddig. Drótból célszerszámot hajlítottam, aztán a mélybe hatoltam. Jött is valami a dugóból. Aztán leszedtem a zuhanyról a rózsát és a lyukba eresztettem a csövet, majd jó nagy nyomással beleengedtem a vizet. (Csak azért írom le részletesen, mert hátha másra is ez vár holnap. Érdemes belekezdeni!) Magam is csodálkoztam, hogy sikerült kilőni a koszdugót. Szépen kimostam a kádat, elmentem megint Milossal sétálni meg újságért. Mire hazajöttem, valami borzalmas gusztustalanságot találtam a kádban. Kiderült, hogy a konyhai mosogatóból jött. Nyilván az történt, hogy a kádi cső kidugult, utat engedett a konyhai cső mocskának, de az valahogy olyan erővel jött, hogy egy része fölszaladt a kád lefolyóján.
   Ilyen dolgokkal kell szembenézni, ha az ember fölnőtt lesz.

   Kaptam egy levelet:

   Kedves Andrassew Iván!

A legutóbbi Hócipőben arról vizionál (Yes, Comment / Világzene), hogy majd a katonazenekarainkkal hódítjuk meg a világot. Hát nem tudom. '80 táján évekig az Örs vezér tere közelében dolgoztam, ahol rendszeresen láttam a Mátyásföldről kimenőre engedett szovjet katonákat. A fegyvernemi jelzésük alapján kivétel nélkül mind zenészek voltak. Talán Sztálin-orgonisták lehettek...

Üdvözlettel:
Kovács Géza


És Fruzsina is írt (http://www.fruzsina.tk)

Épp most jöttem meg a karikázásból,és LÁTTAM VIRÁGBAN egy orgonafát! Hatalmas, és csupa lilaság! Valami fantasztikus, én a férjemnek téphettem volna egy fürtöt, de hát magánkertben volt.......

Üdv
Fruzsi

Megjelent egy írásom a Népszavában:

Közéleti előrejelző

Sutyorgás, isteni próba, menedékröhej

   A múlt hét azzal kezdődött, hogy Medgyessy megmondta: akinek tévé kell, az vegyen magának. Ezt az egyszerű választ, amit Orbán Viktor tüntető tévévágyó fövetésére adott, alighanem mindenki megértette. Kivéve talán a jobboldal.
   Jóslat: lesz még tüntetés tévéürüggyel. Lesz nagy aláírásgyűjtés a népszavazás kiírása érdekében. Nem lesz népszavazás. Nem lesz állami jobboldali tévé. Legföljebb nem állami, ha vesznek maguknak.
   A hét elején a Fidesz még megüzente: minden jóérzésű emberben visszatetszést keltett az erőszakos "csakazértis-tűzijáték". A látványosság után összetakarított 200 köbméter hulladék arra utal, hogy a Fidesznek igaza van, csakugyan nem tekintető jóérzésű népségnek, amelyik ennyi mocskot hagy maga után. Talán ezek lehetnek azok az irigy lumpenprolik, akik miatt elvesztették a választásokat.
   Egy püspöki nyilatkozatból megtudtuk, hogy - egyebek mellett - azért nincs értelme az egyházi személyek átvilágításának, mert a hívők számára nem a földi igazságszolgáltatás, hanem az Isten előtt való elszámoltatás a fontos. Azért van ebben valami ördögi.
   Azok közül, akiknek még nem jutott eszükbe isteni próbatételként beállítani a beszervezettségüket - amelyben persze nagyon is helytálltak - ezen a héten az SZDSZ-es Szalay Gábor a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium politikai államtitkára maga jelentkezett, hogy az ő titokzatos aktája hiányzik a Történeti Hivatalból. Természetesen őt sem tudták beszervezni: csak minimális együttműködésre kényszeríthették.
   Jóslat: a Mécs-bizottság munkájának befejezése után a pártokban mérséklődik majd a történelmi önmegismerési kedv. Medgyessy máris bizottságot hozott létre, mert át kell tekinteni az állambiztonsági múlttal kapcsolatos törvényjavaslatokat. És egyáltalán: ha mélységesedik a múlt föltárása, lassan nemesi címet kaphat majd az a család, amelyiknek egyetlen tagja sem volt pártállamilag érintett valamilyen bűnös vagy kevésbé kifogásolható módon.
   Ettől függetlenül talán már a jövő héten újabb lepel hullik. Még nem tudni, kinek a fejéről, de állítólag szocialista lesz.
   A héten sokat hallottunk a kormány első száz napjának eredményeiről. A jó számolás következménye, hogy ez egybeesett az önkormányzati választások kampányának nyitányával. Mindenesetre a józanodás jele, hogy a kormány a következő évekre szerényebb juttatásokat tervez, és inkább a gazdaság teljesítményének növelését találja fontosnak. Jött egy komoly figyelmeztetés is Medgyessynek, akit eddig a nagytőke kormányfőjének csúfoltak: A Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint nemcsak a béreket kellett volna megemelnie, hanem strukturális reformokra is szükség lett volna. A konzervatív lap szerint a nagyvállalatok csalódottak, Magyarország már nem vonzó befektetési hely. Jóslat: akiknek jutott valami, azok örvendeznek, közben ők is hosszasan elemzik még, hogy nem lesz-e baj a sok költekezésből. A Fidesz természetesen a saját gazdaságpolitikája sikerének tekinti a 100 napot, mert Medgyessy és csapata "beleült a készbe", de szerintük a felemásra sikerült ígéret-teljesítések miatt a nép csalódott. Kérdés: melyik nép? A szocialista csőcselék, vagy a derék és becsaphatatlan polgárok? A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy ők is a balmétely rabjaivá válnak.
   A választásokkal kapcsolatos lehetséges visszalépések hol itt, hol ott röppentek föl. Noha mindenki számára nyilvánvaló, hogy Gy. Németh Erzsébet vissza fog lépni Demszky javára, ez még lebeg. Bár az is lehet, hogy a közvéleményt kutatók azt hozzák ki, hogy bármelyikük nagyobb támogatást élvez, mint a teljesen független Schmitt Pál, és akkor miért ne versengjenek? Mindenesetre állítólag Deutsch egy szálloda halljában sutyorogva rá akarta venni Csurkát, hogy lépjen vissza Schmitt javára. Deutsch ezt tagadja. Jó okkal, mert nem lehet kiszámítani, hogy Csurka támogatása nem ront-e a volt sportdiplomata helyzetén. Jóslat: ront.
   Érdekes közjáték, hogy a budapesti I. kerületi választási bizottság eltiltotta Katona Tamást attól, hogy a polgári összefogásra hivatkozva kampányoljon, mert ő nem is a Fidesz-MDF-MKDSZ jelöltje, hanem az MDNP színeiben indul. De a legérdekesebb az, hogy jobbról nehezményezték, hogy Schmittel ellentétben őt nem váltották le (varsói) nagyköveti posztjáról, ami a kormány sunyisága és a jobboldal megosztására való. Jóslat: most, hogy Kovács külügyminiszter leváltja, ez lesz a gonosz népirtás újabb ténye.
   A legutóbbi jobboldali médiafejlemény: Ausztriából sugározzák a Magyar ATV-n augusztus végén megszűnt Sajtóklubot. Sőt a stáb tagjai már jövő szombaton oda utaznak, és jelképesen politikai menedékjogot kérnek a baloldali politikával nem szimpatizáló újságírók számára.
   Jóslat: Az osztrákok jelképesen kiröhögik őket.

Szeptem 8. (vasárnap) Időnként csodálom, hogy egy ilyen lusta ember, mint amilyen én vagyok, hogyan tud annyit dolgozni, mint például ma. Nem is a munka mennyisége, hanem az a türelem elképesztő, ami bennem van. Reggel fölkeltem, befejeztem a holnapi Népszavába a Közéleti előrejelzőt. Pontosan délben el is küldtem, mert úgy állapodtunk meg.
   Aztán a nőm elvitte Milost a nagyanyjához, én meg nekiálltam, hogy befejezzem Müllner András könyvének e-book-változatát. Az a baj, hogy minden új könyvvel tanulok valamit, de ez azt jelenti, hogy egy napom odalesz. Például ma egy igen érdekes hiba jelentkezett. Amikor megnézem a kéziratot, azonnal átkonvertálom .lit (Microsoft Reader) formátumba, mert érdekel, hogyan néz ki a tenyérgépen, és különben is azon szeretek olvasni, nem nagy képernyőn. Így látom a hibákat, a formázni valókat is.
   Most azonban a gép nem tudta áttenni, a konvertálás megszakadt, sőt a Word se működött. Ez történt háromszor. Akkor megpróbáltam egy másik szöveget átalakítani, ami sikerült, tehát nem a program volt hibás. Erre elkezdtem szétszabdalni a szöveget. Csak a negyedét raktam be, aztán a felét - és működött. Képet is sikerült beletenni. Dolgoztam rajta egy hétig, tördelgettem, pakolgattam, döntöttem a betűket. Ma végre elkészültem.
   Elindítom a programot - megint szétesik minden. Megint elkezdtem részenként konvertálni. Aztán rájöttem, hogy van egy szövegrész, amelyikben egymás után legalább százszor szerepel a démondémondémon - így, egybe írva. Kivettem - működött minden. Ezt nem bírta a program.
   Kénytelen voltam megváltoztatni a szöveget, szétszedni a démonokat. Így, leírva ez semmi, csak ráment a napom.
   Pont akkor lett készen a könyv, amikor Milosék hazaértek.
   Most pedig elmegyek epret és málnát enni, mert Erzsi hozott. Ez a szép a vidéki életben. Hogy Erzsi hoz.

Szeptember 7. (szombat) Tegnap éjjel nagyon sokáig dolgoztam egy új elektronikus könyvön (Müllner András: Kőrösi Csoma Sándor) Ide is teszem a borítóját kicsiben, mert Kovijanó már elkészítette. Természetesen Csomáról szól, nagyon érdekes szemszögekből beszélteti az élete szereplőit. Igazából azért is örülök ennek a könyvnek, mert Kőrössi Csoma Sándor az egyik legkedvesebb nekem a magyar hősök, tudósok, írástudók között. Annyira, hogy gondolkoztam is azon, mi lenne Milost Csomának neveznénk. De aztán elvetettem, mert biztos csúfolnák. (Bár az mindegy, mindenkit csúfolnak valamiért a gonosz gyerekek.)
   Reggel óta pedig a hétfői Népszava Közéleti előrejelzést írom. Valahogy lelassultam, araszolgatva írok.
   Éjszaka ez a napló megkapta a tízezredik találatát, ami öt hónap alatt nem is olyan rossz. (Persze csak az induló oldal, mert az aloldalak - az elmúlt hónapok - is láttak vagy 1300 vendéget. Éppen a -nél tettem be az új napot, azért sikerült lefényképeznem.
   Ma megjelent a Népszavában egy írásom. Biztos megint baj lesz belőle. (Kicsit hosszúra sikerült, ezért meg kellett húzni. Ide az eredetit teszem, de aki a húzott változatra kíváncsi, megtalálja itt:


   Kukkorgia

   Nem akarok arról találgatni, hogy a jobb hírnévre érdemes, általam eddig nagyra becsült produkciógyártó frontemberek miképpen jutottak el odáig, hogy fölvállalták a Big Brother című élő trutyioperát. Eddig jó ízlésű embereknek, kiváló újságíróknak tűntek. Bár ha őszintén elbeszélgetnénk például Sváby Andrással, föltehetően azt mondaná, hogy ha mi nem csináljuk meg, előjön vele a másik csatorna. (Jön is, kicsit késve.) Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy jó-e a világnak, ha az egyre mélyülő - bulvársajtós, kereskedelmi rádiós és tévés ordenarizmus hivatkozási alapja az, hogy ha én nem bukok alá a mocsokba, akkor a másik még alább merül.
   A legalávalóbb hatásvadászat a beteg, sérült vagy éretlen emberek naturalista mutogatása. Pár éve betegségnek számított, ha valaki minden gátlás nélkül elénk tárta teljes valóját. Legalábbis devianciának vettük, ha valaki pénzért bármire képes volt. És az sem számított egészségesnek, aki kukkolt. Márpedig ez a műsor arra épül, hogy mi szeretünk kukkolni, de vannak olyan kapzsi és exhibicionista emberek, akik ezt hagyják. Sőt be is lehet szólni. Ha másképp nem, sms-ben. Némelyik annyira obszcén, hogy nem lehet idézni őket, mert a szerkesztő azonnal kihúzná. Mindenesetre nagy baj van ott, ahol a demokráciát úgy értelmezzük, hogy a televízió képernyőjén bármilyen ocsmány szöveg megjelenhet, mert ez jár ám a népnek.
   Miért ne? Ha lehetnek éjszakai pornócsatornák, miért ne lehetne csúnyákat írni?
   Az erotikus vetítéseket már nem nagyon nézik, a közönséges pornográfiát pedig egyre jobban unják az emberek. A kézen-közön kölcsönzött videofilmek és az internet egyre betegesebb szex-tartalmából kiderül, hogy már nem elég, ha néhány orálisan illetett férfi úgy alázza meg a nőt, hogy egyszerre fröcskölik az arcába nemi váladékukat. Hanem bizony terjed a tinipornó, a gyerekpornó, a szodomizmus művészies ábrázolása, sőt a hadipornográfia, amelyiknek az a lényege, hogy a harci cselekmények közelében föltűnnek filmesek, és fölveszik a nők megerőszakolását, majd meggyilkolását, és hangulatfestésként férfiak kivégzését, vagy csecsemők fejének falhoz csapkodását is. Vajon minek köszönhetjük, hogy ilyen feltűnő sebességgel veszítjük el a tabukat, az együttélési szabályokat, a szemérmünket, az elemi ízlésünket?
   Hogy lehet-e tudományosan az emberi kíváncsiság mértékét és mélységét a romlottság, vagy a betegség jelének tekinteni, nem tudom. De az biztos, hogy minél alább ereszkedik a televízió, annál inkább valószínű, hogy a nézők belefásulnak a sok látnivalóba. Újabb és újabb fantasztikus kukkolási lehetőségek kellenek a való világból. Márpedig a Big Brother-eket is megunják egyszer. Mi lesz akkor?
   Lehetne például egy olyan bekamerázott álkórtermet létesíteni, ahol igazi halálos betegek fekszenek. Végignézhetnénk, hogyan lógnak a csöveken, hogyan ágytálazzák őket, milyen konfliktusaik támadnak - beleértve azt is, amikor kitépik magukból az éltető csöveket és vigyázó műszereket, mert végre meg akarnak halni. Aki nyilvánosan lesz öngyilkos, azt nem is kell azonnal megmenteni, hiszen kell egy kis izgalom a drága nézőknek. Azzal tudnánk meggyőzni a szereplőket, ha kapnának fejenként, mondjuk ötmillót, amivel szépen gondoskodhatnának a családjukról. A nap szenzációja: Berci bácsi halála előtt onanizált és bizony össze is fosta magát.
   Nagy nézettséget érhetnénk el a Big Brother a boncteremben című műsorral. Vagy, hogy távolodjuk a kórházi világtól, mi lenne, ha börtönöket kameráznánk be. Jó hosszú műsort lehetne futtatni életfogytos bűnözők celláiban. A nap kérdése, amivel mobiltelefont lehet nyerni: Szart-e ma a bolti sorozatgyilkos? Vagy: morzsinkálja-e még a fütyijét Magda Marinko?
   Rá kellene venni megbízható kurvákat, hogy engedjék meg napjaik teljes megfigyelését. Hogy a férfiak kapzsiságára is építsünk, a televízió fizesse ki helyettük a pásztorórákat. A nap kérdése, amivel mobilt és "Szeretet"-csomagos föltölthető kártyát lehet nyerni: sikerül-e ma Józsi bácsinak? Kibírja-e Balázska, ha a domina tűsarkúval a heréjére lép? Infraktus egy menetben - a menedzser halála a vérmes tini ágyában.
   Aztán rá lehetne venni férfi prostituáltakat is, hogy mutassák meg való életüket. Aztán még ott van a homoszexuálisok fölfedezésre érdemes világa! Takonyszex. Hányásszex. Kakipisi-szex. Élőben. Minden élőben.
   Nem folytatom, mert magam is kezdek elborzadni magamtól.
   Milyen ember lehet az, akinek az a dolga, hogy a Big Brother-ház vécéjét figyelje lankadatlanul, hiszen észre kell vennie, ha a kicsi helyiséget "nem rendeltetésszerűen használják." Ugyanis - nagyon tapintatosan - csak az ilyen esetek jutnak műsorra. Nyilvánvalóan arról van szó, hogy azt láthatjuk, ha valaki közös vagy magányos nemi aktusba kezd a vécén. (Jó vicc lenne, ha a műsor stúdióját is titokkameráznák. Nem lepődnék meg, ha a klotyókukkoló kollega időnként nem rendeltetésszerűen használná a kezét.)
   Ennek a vége kultúravesztés lehet. Az európai kultúrában - mint mindenhol - vannak tabuk, érintkezési- és illemszabályok. Ezek évezredek alatt alakultak ki, és abban segítenek, hogy betartásuk esetén még akkor is tehetünk szert némi emberi méltóságra, ha amúgy titokban nagyon is esendők vagyunk. Biztonságot adnak, tartást. Szintén praktikus okokból találták ki a közösségek, hogy nem illik leselkedni, hallgatózni, mások titkait megengedhetetlen eszközökkel kifürkészni. De nem illik a titkainkat sem másokra tukmálni. Ebből a szempontból érdekes, hogy amennyiben én holnap egy sötét park mélyén előveszem a vesszejemet, hogy enyhítsek kínzó hólyagnyomásomon, közszemérem elleni vétségért megbüntethet a rendőr. Ha ugyanezt a televízió nyilvánossága előtt teszem, akkor pénzt kapok érte, a rendőr meg csak azon izgul a képernyő előtt, hogy valamelyik nő is megmutassa a punciját, legalább zuhanyozás közben.
   Valami itt nem stimmel.
   Nehogy azt gondolja valaki, hogy ezért az egészért a kereskedelmi televíziók felelősek. Nem is olyan régen olvastam a Cosmopolitan című csillámló nőnyomorlapban, hogy mennyire trendi a maszturbálás. Akár közösen is. Akkor meg már miért ne nagy nyilvánosság előtt? Lehetne például korcsoportos versenyeket rendezni, a Cosmo-trenditévés közös produkcióban. Hogyan bizergálják a hatvan éves nagymamák a vatrangyukat? címmel. (A kifejezés a magyar népi nyelvben az e korcsoprthoz tartozó nők nemi szervét jelöli. Nyolcvan fölött: uhu.)
   Vagy: hallottak már rádióban böfögőversenyt? Én hallottam. És ha már a böfögésről van szó, az ember általában hat-nyolc évet szán arra, hogy megtanítsa a gyerekét az asztal melletti helyes viselkedésre. Erre jön a derék Fanta, és reklámban tudatja a gyerekekkel, hogy milyen jó, fölszabadító és ráadásul vicces, ha a szénsavas ital fogyasztása után egy nagyot böfögnek. Ez nem tréfa, ez az európai illem rombolása. És mi lesz a következő? Nem lehetetlen, hogy valamelyik műételgyártó rájön, mekkora jópofaság van a bélmozgásokban, és mennyire fölszabadító, ha hagyjuk a szabadba ereszteni, ami mozgatja a belünket? Hallottak már élő műsorba rotyogósan belefingani? Én igen.
   Mielőtt nekiültem ennek a dolgozatnak arra gondoltam, hogy bocsánatot kellene kérni George Orwell angol írótól, aki zseniális módon fölismerte az egyre fasizálódóbb médiaállapotok következményeit: 1984 című fikcióregényében, amely a húszadik század könyvei közül méltán az egyik legolvasottabb, kitalálta a Nagy Testvért, aki mindenkit figyel.
Pofátlan cinizmus egy ilyen ócska műsor címével Orwellt is lejáratni.
   A hiedelmekkel ellentétben - amit az is erősített, hogy a szocialista táborban a könyvet betiltották - Orwell nem csak a kommunista propagandagyakorlatból volt le következtetéseket, és nem is csak a fasizmus tanulmányozásából, hanem az is nagy hatással volt rá, hogy évekig belülről figyelhette BBC gyakorlatát. Ha tudta volna, mi lesz akkor, amikor elterjed a kereskedelmi rádiózás és televíziózás!
   Ez a fajta médiamagatartás kitűnően készíti föl az embereket arra, hogy tudomásul vegyék, sőt elfogadják, egyszer majd el is várják, hogy a Nagy Testvér csakugyan figyelje őket. Föltűnő, hogy miközben kiderül, hogy a szocializmus ideje alatt a kor technikai színvonalának megfelelően a lehető legnagyobb figyelemnek örvendtünk, az embereknek eszükbe sem jut, hogy vajon most lesnek, hallgatnak, besúgnak-e minket.
   A technikai lehetőségek ma több nagyságrenddel jobbak, mint húsz vagy harminc éve. De amióta tudjuk, hogy például az Echelon-hálózat folyamatosan figyelheti a telefonbeszélgetéseinket, az elektronikus leveleket, sms-eket, a faxokat, és ki tudja még mit, aligha lehetnek illúzióink. Nem kell ahhoz sok fantázia, hogy biztosak legyünk: ma már ezer kilométerekről lehet lehallgatószoftvereket telepíteni a számítógépeinkbe, a mobiltelefonjainkba, de talán még a digitális fényképezőinkbe is. Az is hülye, aki azt gondolja, hogy a Nagy Testvér meghalt a Szovjetunió bukásakor. Mai életerejét lehet magyarázni, például a terrorizmus ellenei harccal, csak éppen úgy tűnik, hogy tőle akár a Pentagont és a WTC-is el lehet pusztítani, nem veszi észre, mert valami mással van most elfoglalva. Talán folyamatos önkielégítésre kényszerül a sok-sok izgató kukkolmány miatt. Ezért képtelen megtalálni Oszama bin Ladent, ám nagyon jó abban, hogy a telefonomról sugárzott információk alapján pontosan tudja, merre járok, ha figyelni támad kedve. (A mostani pozícióm: N 47°45,152' E 019°05,158')
   Ha Orwell ma élne, elképedne azon, mennyire igaza volt. Ha Sváby megkérdezné, hogy mi a véleménye a Big Brotherről, a válasz nem kerülne be a műsorba. Mert föltehetően azt mondaná, hogy médiafasizmus megnyilvánulása, amelyben csak annyi ideológia van, hogy nem lehet alábecsülni az emberek hitványságát, viszont azt ki kell szolgálni. És boldog 2084-et kívánna.

Szeptember 6. (péntek) Ma reggel befejeztem a holnapi Népszavába szánt cikkemet (Big Brother). Aztán elmentünk a fővárosba, uszodába, Milos első úszásoktatására. Remélem, még időben vagyunk, nem vesztette el úszóösztönét. Mindenesetre nagyon élvezte. Persze most csak szokta a vizet, nem merülhetett alá, csak körbe-körbe úsztatta az anyukája úgy, hogy ő ment, és fogta Milos vállát.
  Én persze elfelejtettem fürdőnadrágot vinni, ruhában pedig nem szabad az uszoda termébe lépni. Azért én beosontam, hogy lefényképezzem őket. És akkor mit vettem észre? Hogy elfelejtettem a lemezt betenni a gépbe. De legalább láttam őket. Milos konok arckifejezést öltött, de szemmel láthatóan kíváncsi volt erre az új dologra.
  Nagyon örülök, hogy végre sikerült bejutnunk egy babaúsztatóba.
   Aztán még elmentem a bankba, ahol Dáviddal találkoztam, hogy kivegyük a tandíjra félretett pénzt. Ott se volt szerencsém, mert valahogy nyolcezerrel kevesebb volt, mint amire számítottam. Szerencsére pont annyi volt még nálam, amennyi kellett.

   Ma megjelent az ÉS-ben a válaszom, amit Kovács Zoltán múlt heti Kis kereszt, nagy feszülés című írására küldtem.
   Itt az a részlet, amit kifogásoltam: 
"E tárgyban már több írás is született, az egyik legelképesztőbb gondolatot - érzékeltetendő a döbbenetes káoszt - ide is idézem: "A kirajzolódó álláspont az, hogy az éppen uralkodó kormánytól el kell fogadni a kitüntetéseket, mert ha nem teszik, soha nem kapnak semmit." (Népszava, aug. 26., Andrassew Iván). A szövegből nem derül ki, hogy ez a szerző véleménye, vagy egy általános felfogás, de bármelyik is legyen, ez szakmai katasztrófa. "Ha nem teszik (vö. nem veszik át), soha nem kapnak semmit" - írja Andrassew. De hát kitől és mit kellene kapnia egy újságírónak, azon túlmenően, hogy elolvassák a cikkét, és fölveszi a honoráriumot? Az olvasón és a kiadón kívül vajon kitől függ még az újságíró, akitől még kapnia kell valamit? És persze, mi az a valami? Apanázs? Ha egy kurzuskitüntetést nem azért kell elhárítani, mert az újságíró természetes állapota a saját függetlensége, akkor vajon miért? Melyik az a másik ok? Persze, írja Andrassew, azért, mert különben máskor majd nem kap semmit." (Az egész jegyzet az ÉS oldalán)

   Kedves Zoltán!

   Szomorú, hűvös magányt éreztem, amikor elolvastam Kis kereszt, nagy feszülés című vezérjegyzetedet a múlt heti lapban. Te, akit mindigis mesteremnek és példaképemnek tekintettelek, akinek immár évtizedek óta minden szavát lesem és elemzem, hogy tanuljak belőlük valamicskét, arra méltattál, hogy idéztél egy jegyzetemből: "A kirajzolódó álláspont az, hogy az éppen uralkodó kormánytól el kell fogadni a kitüntetéseket, hiszen, ha nem teszik, soha nem kaphatnak semmit. (Népszava, aug. 26., Andrassew Iván) A szövegből nem derül ki, hogy ez a szerző véleménye, vagy egy általános felfogás, de bármelyik is legyen, ez szakmai katasztrófa." - jegyzed meg te.
   Én meg azt találom szakmai szempontból katasztrofális, ám szemszakgyógyászati értelemben figyelemre méltó dolognak, ha valaki úgy tud olvasni, hogy a betűtengerből csak pont azt az egy mondatot látja meg, amelyik neki éppen akkor kell egy kis morcoskodáshoz.
   Amúgy már az idézetből is kiderül, hogy az nem az én álláspontom, mert ha az lenne, akkor úgy kezdtem volna, hogy "szerintem", "úgy vélem", "azt hiszem", ésatöbbi. De ha elolvastad volna a bekezdés elejét, akkor észreveszed, hogy ezt írom: "...úgy tűnik, éppen a kitüntetettek között támadt egy kis lelkiismereti zavar." Tekintettel arra, hogy szerencsére nem vagyok kitüntetett, bennem nem is támadt zavar. Teljesen jól vagyok.
   Nem idézek többet, mert én is unom.
   Kérdésem: minek ez?
   Nem haragszom, többnyire magam is ugyanilyen figyelmetlen és modortalan vagyok. Bár én nem őrködöm éjjel és nappal parázsló szemekkel a magyar sajtó fölött, nem kiáltok bele a világba minden héten egy "szakmai katasztrófát", mert utálom, ha túlspila-érzetem van saját magamtól.
   Amúgy szinte mindenben egyetértenék veled, ha ezeket egy kocsmában, négyszemközt mondanád el. Ha a személyes véleményemre vagy kíváncsi, nagyon büszke vagyok a szakmai kitüntetéseimre, és nem fogadtam volna el most egy államit, pedig mindent megtettem az előző kormány bukásáért. De ha például az Orbán-kormány akart volna kitüntetni, akkor hosszasan tépelődtem volna, mert azért azt is méltányolni kell, ha az ellenséged úgy tesz, mintha megbecsülne. És mi van akkor, ha tévedésből kapok egy irodalmi kitüntetést, aminek semmi köze újságírói mivoltomhoz? Biztos, hogy semmi köze?
   Úgy gondolom, hogy vannak emberek, akik örülnek az ilyen csillogó jószágoknak, és joguk van azokat elfogadni, nem illik elrontani az örömüket. Lehetnek köztük újságírók is, akik nálad ugyan nem tettek többet a magyar sajtó becsületéért és szakmai színvonaláért, de nálam és tengernyi más írogatónál bizonyosan. Ha ízlésük szerint elfogadható a kitüntetés, akkor vigyék haza, mert amúgy megérdemlik. Jó lenne persze, ha csak szakmai egyetértéssel lehetne ilyesmihez jutni. Követeld Wisingertől, hogy intézze el, vagy harcolja ki.
   Mert van itt még valami: kétségkívül egyenes, de talán nem eléggé tapintatos ember az, aki a menyegző után a templom lépcsőjén várja a násznépet, és közéjük kiabálja, hogy kurva a menyasszony. Minden menyasszonyról és minden vőlegényről kiderülhet, ha eleget vizsgáljuk, hogy kurva egy kicsit. De nem egy ünnep a legjobb alkalom ennek kikiáltására. (A vőlegényt azért említettem, hogy hozzá tehessem: kivéve persze téged.)
   A saját véleményem: te utálhatod például Wisinger Istvánt, magánemberként, MÚOSZ-tagként, vagy ahogy neked jó. De Istentől kapott hatalmadnál fogva lehetőséged van szembesíteni azzal, hogy szerinted miképpen értéktelenítette el például a Táncsics-díjat. Főszerkesztő vagy, fölkészítheted a legjobb újságíródat, elküldheted hozzá, adhatsz Wisingernek is fölkészülési lehetőséget, hogy az ÉS tisztességes vitában bizonyítsa be a MÚOSZ elnökének hibáit és bűneit.
   Ez tenne jót a magyar sajtónak, nem ez a megszállott morcoskodó köpkölődés.
   Még egy szempont: ha mondjuk nyilvános vitára hívnád ki Wisinger Istvánt - ami megtöltene egy termet -, és bebizonyosodna, hogy alkalmatlan elnöknek, akkor ugyebár illendőnek tartanád, ha azonnal lemondana. De mi van akkor, ha nem győzöd le, sőt rólad derül ki, hogy rosszindulatú és fölkészületlen voltál? Akkor te kirúgod magad alól a főszerkesztői széket alkalmatlanság címén?
   Legyen ez itt egy a "Thomas Bernhard-i tépelődések" közül "a lelki kataklizma magmatikus mélysége fölött" - hogy végezetül, föloldva a köztünk lévő szeretetteljes feszültséget téged idézzelek.
   Ölel híved:
   Andrassew Iván

Szeptember 5. (csütörtök) Ma reggel sétáltunk egy kicsit Szonjával és Milossal, aztán eszegettünk, beszélgettünk, de ezen kívül nem történt semmi, mert egész nap egy Népszava-cikken dolgoztam, amit holnap reggel kell leadni. A Big Brother a téma persze. Meg fogom bánni, mert kicsit durvára sikerült, de azt hiszem, most lett végképp elegem a magyar kereskedelmi televíziókból.
   Ezen kívül még az történt, hogy öt és fél hónap után megjött a GYES. Hihetetlen, hogy micsoda lelketlen államban élünk. Mi van akkor, ha kenyérre kell egy anyának?
   Ebből az lett, hogy a nőm elment vásárolni. Költött is rendesen. Vett egy búgócsigát a szomszéd Dominiknak, születésnapjára. Ez egy tetszetős műanyag játék. Mesélte, hogy neki fémből volt, de nem adott ki olyan hangot, mint ez.
   Kiderült, hogy az ő szeretett gyerekkori pléh búgócsigája mindent tudott, csak nem búgott. És így nem is tudta, hogy egy búgócsigának búgnia kell.
   Ezen aztán egy kicsit el is sírta magát. Már sajnálom is, hogy megmondtam neki.

Szeptember 4. (szerda) Ez egy jó nap volt. Délután négyre értünk a Műcsarnok elé. Öcsike, a vejem már ott volt, pakolgatott, gyűltek a zenészek is. Milos is velünk volt, de Szonja (öcsém lánya, mert nálunk két Szonja van - a másik az unokám) vállalta, hogy vigyáz rá. A feleségem kicsit körülnézett, pihent - őt hónap után először ivott kávét, ami rossz hatással volt rá, fölkavarodott a gyomra a kocsiban -, aztán elvitte Milost az öcsémékhez.
   Aztán megjött Persze barátom is, meg egy csomó ismerős. Valakitől kaptam egy vonót, mert az enyém elveszett. Lassan annyian voltunk, hogy nekiállhattunk próbálni. Kiálltunk a múzeum lépcsőjére, rendezgettük a zenekari szekciókat. Öcsike elemében volt, mindenki jól szórakozott. Időnként egy-egy szólista vagy egész csapat elkezdett önálló életet élni. Például a Ribbentrop Fúvóskórus. (Nem tudom, hogy van-e ilyen, de Öcsike így nevezte őket. Néha már annyira jól mulattunk, hogy föl is hívta a figyelmünket, hogy itt most nem a magunk szórakoztatására készülünk, másokat mulattatni meg csak komolyan lehet. Aztán egyszercsak jól szólt az egész zenekar - akkor már legalább százan voltunk. Beleértve persze a kórusokat is.
   A próba után visszavonultunk a Műcsarnok büféjébe, ami elképesztő üzleti érzékkel azonnal be is zárt. Így aztán csak üldögéltünk. Takács Tamással, Szkárosi Endrével, például. Aztán megjött a feleségem és Wanda is a kicsi Szonjával. Kapott mindenki

feliratú föllépő trikót.
  Nem is olyan sokára meg lettünk szólítva, hogy kezdődik az előadás. Hatalmas tömeg állt a múzeum előtt.
Fantasztikus volt. Igazi közös örömzene. Ezt nem csak magamban éreztem, hanem a legjobban Diner Tamás fotóművészen láttam, aki az első sorban állt. Kár, hogy nem volt nálam fényképező, mert csak az ő arcát fotografáltam volna. Összetette a kezét izgalmában, és úgy csodálkozott, mint ahogy csak egy kisgyerek tud, amikor bemehet végre a szikrázó karácsonyfa elé. Nagyon szeretem őt, az egyik legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Ott volt Korniss Péter fotóművész is, akinek az egyik könyve éppen itt van előttem, meg Veszelka Mari, akivel tíz éve dolgozom együtt a Hócipőben. Sőt Edinával is találkoztam, akivel jó egy éve még egy szobában dolgoztunk és az egyik legkedvesebb kolleganőm volt. Sőt Kovács is eljött, Nádja anyja, vagyis az én egykori sógornőm. A rendes neve persze Ildikó, de mi valahogy mindig Kovácsnak szólítottuk.
Persze ott volt Dávid, NC, a barátnője, meg persze Nádja is, az unokahúgom, aki a nőmmel együtt a kórusban sikoltozott. Meg a feleségem barátai. Föl se lehet sorolni.
Kicsit büféztünk, aztán magunkhoz vettük a kicsi Szonját, mert nehezen bírta a tömeget, és elmentünk Milosért, aki teljesen rendesen viselkedett az öcséméknél, el is aludt, mire odaértünk.
Itthon már csak azon lepődtem meg, hogy a kicsi Szonja milyen nehéz, mert az ölemben kellett az ágyig vinni.
Most mindenki alszik.
Kár, hogy a fotók nem nagyon sikerültek.

Szeptember 3. Ma tartottunk egy sajtótájékoztatót a HP e-book tárról a Lukács cukrászdában. Biztos jó volt.
   Nekem szörnyű, ha beszélnem kell emberek előtt, és ez egyre gyakrabban fordul elő. Ráadásul fél perccel azelőtt, hogy elkezdtük volna, benyúltam a zsebembe, hogy kikapcsoljam a telefonomat, és nem volt ott. Szerencsére Kovijanó kezdett el beszélni (My.hu), én csak utána következtem. Borzasztó érzés, hogy tudom, valamimet bármelyik pillanatban ellophatják, és én voltam a hülye. Aztán arra gondoltam, hogy végülis egy jól bekamerázott parkolóházban hagytam az autót. Ha föl is törik, a rendőrök hátha megtalálják.
   Van valami borzasztó ezekben a telefonokban. Gyakorlatilag nincs olyan perc az életemben, amikor ne lenne nálam. Benne van a naptáram, ébreszt, ha kell, azon olvasom a híreket, sőt internetezek. Gyakorlatilag órákig képes elszórakoztatni. Tegnap vettem észre, hogy már keresztrejtvény fejtő szótár is van a WAPon. Még jó, hogy soha életemben nem tudtam egyetlen egy keresztrejtvényt se megfejteni. És a játékokat nem is használom! A feleségem viszont időnként elkobozza az enyémet, mert abban van valami dobozrakosgató játék, amit nagyon szeret. Nehezen viselem, ha elveszi.
   A telefonom olyan, mint az aurám. Ha valaki belepiszkálhat, az rossz érzést kelt bennem. Jó, már megszoktam, hogy játszik vele. Azt viszont nem bírom, amikor a fiam végignézeget benne mindent. Úgy kezdi, hogy csak "megnéz valamit". Mit? Mit nézeget a telefonomban?
   Az is igaz, hogy ha kérem, hogy állítson be valamit, azonnal megteszi. Minden telefonhoz ért. Én meg ezt nem értem. Nekem kell két-három nap, mire rutinosan, gyorsan használom, ha új.
   Nem tudom, mi lett volna, ha ellopják. Amúgy is állandóan attól rettegek, hogy meglopnak. Főleg az apró, kedves használati tárgyaimat féltem. Például a zsebmikroszkópomat, az öngyújtónyi rádiómat, a svájci késemet, amivel nem egyszer szereltem már autót is. Egyszer ellopták az egycsövű, kicsike messzelátómat. Kiváló darab volt, az öcsémtől kaptam. Még mindig hiányzik. Néha megpróbálok venni valami hasonlót, de sehol nincs. Persze Angliában vette. Talán. Most kénytelen vagyok egy kétcsövűt használni, ami pont kétszer akkora, mint az, amelyik odaveszett.
   Ezekre a tárgyakra tulajdonképpen semmi szükségem. Csak azért gyűjtöttem össze őket, mert megszerettem mindet. És egyáltalán nem minden tárgyat szeretek. Legszívesebben egy olyan lakásban élnék, amelyikben van egy teljesen üres szoba is. Itt volt egy ilyen szobám, de persze beleszivárogtak a tárgyak. És akkor már nem lehet kizavarni őket.

Szeptember 2. (hétfő) Elég ritkán fordul elő, hogy egész éjszaka nem tudok aludni. Ez most egy ilyen éjszaka volt. Fogalmam nincs, mitől. Jó, tegnap délután kicsit elpilledtem, de ekkora virrasztás akkor is túlzás. "Szerencsére" Milos is nyugtalanul aludt, így aztán vigyázhattam rá az ágya mellett üldögélve. Úgy félóránként ébredt föl. Így sikerült reggel hatig alvásban tartani a mamáját, ami nagy szó, mert rendszerint háromkor-négykor már fölébreszti. Amikor elkezdte szoptatni, én lefeküdtem, de nem nagyon tudtam aludni.
   Aztán jött a mamája, aki egy hónapja nem látta az unokáját. Jól elvoltak egész nap.
   Este egy kicsit néztem a BigBrothert. Nem akarok senkit megbántani, de van ebben valami visszataszító. Alig pár évtizeddel ezelőtt azok a tulajdonságok, amelyekre épül, még szégyellni valók voltak: kapzsiság, önmutogatás, leselkedés. Ma teljesen természetes, hogy egy hatalmas összegért normálisnak látszó emberek elviselik, sőt tán örömmel veszik, hogy kakálás közben nézik vagy filmezik őket. Igaz, csak akkor nézhetik millióan, hogy mit tesznek a vécén, ha azt nem rendeltetésszerűen használják. Tehát a pisilést csak a műsor munkatársai látják, a maszturbálást vagy az onanizálást mi is. Mi, akik azért nézzük ezt, mert végre kiélhetjük eddig elfojtott kukkoló szenvedélyünket.
   Húsz éve, ha mezítelen embert mutattak egy filmen, az még botránygyanús lehetett. Ma: teljesen természetes, hogy egy nőt mindenféle művészi érték nélküli produkcióban pőrén nézegessünk. Valamiért én szégyellem magam - ő nyilván nem.
   Már Fábrynak is mondtam egyszer, hogy nem azért nem illik a kakiról meg a pisiről nyilvánosan beszélgetni, mert az óvódás színvonalú dolog, hanem azért, mert egy idő után újabb-és újabb mélységekbe kell menni. Ha már nem érdekli a közönséget, hogy nikotinos-e a bugyikánk estére, akkor arról kell beszélni, miképpen nyomjuk ki a pattanásainkat. Aztán: mit kezdünk a takonnyal, ha kitúrtuk, mivel piszkáljuk ki a zsírt a fülünkből, szokott-e lábgombánk lenni… A tabuk nem azért vannak, mert nem lehetne bármiről beszélni, hanem azért, hogy legyenek titkaink. A titkok - még a tisztátalanok is - adnak némi tartást az embernek. Ez meg itt kezd egy méltóság nélküli világ lenni.
   Ha megunjuk a nagytestvérkedést, akkor mi a következő? Egyszer majd odáig jutunk, hogy veréseket, kínzásokat, gyilkosságokat mutatunk, esetleg betegeket filmezünk azért, hogy nyerjünk egy másik tévé ellen nézettségi pontokat?
   Nagyon érdekes ám például egy elmebeteg dühöngése, rohama, vagy egy olyan kukkolóműsor, amelyik egy életfogytig elitéltet mutogat. Aztán lehetne például állatviadalokat rendezni. Senki ne dobja még ki a pitbulljait, mert pár év múlva jó pénzt kaphat értük valami kereskedelmi tévétől!
   Nem vagyok biztos abban, hogy erre való a televízió. Meg az ember.

Közéleti előrejelzés
Üldöztetéses dinamizmus, Csernobil-effektus, Első (Mérges) Viktor

   A hét úgy kezdődött, hogy kiderült: minden olyan jóslat, ami azt jelezte, hogy a jobboldal nagyon ráfizethet a választási szavazatjátszmára és a Medgyessy-ügynökölésre, az útszéli hőbörgésre, túlságosan is bevált. Saját aggódásom is, miszerint az ellenzék annyira meggyöngülhet, hogy a kormány előbb-utóbb nem veszi majd komolyan. A közvélemény kutatói kiderítették: hogy a rendszerváltás óta az országlás első hónapjaiban soha nem volt még olyan támogatottsága nagyobbik kormánypártnak, mint most. A Fidesz népszerűsége zuhan. Medgyessy már szinte a legnépszerűbb ember.
   Ez nagy baj. Megismétlem aggodalmamat: ez oda vezethet, hogy a kormány ellazul, elvész az üldöztetéses dinamizmus. Könnyen lehet, hogy a kormányerők nagyképűsködésbe kezdenek, hibát hibára halmoznak. Ha Medgyessy jó vezér, akkor most szorít, és örvendezés helyett még jobban ellenőrzi az embereit.
   El kell dönteni például, hogy a választó népnek tartozik felelősséggel a kormány, vagy a gazdasági élet szereplőinek, a különféle vállalati érdekcsoportoknak. Úgy tűnik, a kormányban még nem tudatosult, hogy nem mutyizhat a kicsi emberek ellenében. Ha ugyanis hetekkel a nyilvánosságra hozatal előtt a minisztériumi csinovnyikok tudják, hogy egy utaztató cég csődben van, szűkebb hetekkel előtte törlik cégnévsorból, de nem szólnak a veszélyeztetett kisembereknek, mert hátha más vállalatok is nehéz helyzetbe kerülnek, akkor itt nagy baj van. Olyan ez, mintha a közelgő árvízről azon az alapon nem értesítenénk a lakosságot, hogy pánikba eshetnek a külföldi nyaralók, hazamennek, és ettől a Dunakanyarban visszaesik az éttermek forgalma. Ez bizonyos értelemben Csernobil-, vagy enyhébb formában: Postabank-effektus.
   Jóslat: ha nem kapnak teljes körű kártérítést, a becsapott emberek kétségbeesésükben végül a kormányt perlik. Remény: a bíróság kártérítésre kötelezi az államot.
   Az ügynökügy hatalmas fordulatot vett. Mint az várható volt, Mécs Imre nyilvánosságra hozta az érintettek nevét - bár eléggé zavaros módon azokét is, akik már tisztázták magukat. Több se kellett az ellenzéknek: Kövér Lászlónak hirtelen tudomására jutott, hogy a kormányban két olyan miniszter is van, akik a Mécs-bizottság kategóriái szerint érintettek.
   Jóslat: most majd pár napig a jobboldal lebegtet, aztán a Magyar Nemzetben megjelennek a nevek, aztán lesz nagy tiltakozás, pörrel fenyegetőzés, magyarázkodás. Később balról szivárognak újabb nevek. De az is lehet, hogy erősíteni kell: nem elég a háromper, esetleg találnak például valami kis pedofiliát is, mert az mégiscsak megvetendőbbnek tűnik, mint az, ha valaki ügynök volt. Ennek az lesz a vége, hogy soha nem lesz vége.
   A hét nagy eseménye a vérmes és honfibús tévéritikusok tüntetése volt. Bár Kerényi Imre rendezése nagy reményeket keltett, csak abból lett állítólag kicsi botrány, hogy olyanok is gyűjtögették az utasítására hozott százasokat, akik azokat haza vitték, nem a jobbközösbe.
   Orbán - akiről a bazilikai körmenet óta tudjuk, hogy egyesek már a magyarok királyának tekintik - fura beszédet mondott. Újdonsága az a régi képlet volt, amit Kerényitől vett át. Hogy kapjon a jobboldal is meg a baloldal is egy-egy televíziót, mert így igazságos. Ez is valami megvilágosodásos dolog lehet, mert Orbán mégiscsak négy évig volt miniszterelnök, és ennyi idő bőven elég volt arra, hogy adjon egy csatornát a baloldalnak. Valahogy akkor ez nem jutott eszébe. Helyette Csurkával kötött háttérpaktumot, hogy a baloldal még a tévé közelébe se jusson.
   Jóslat: ha Medgyessy is megvilágosodna, és leülne tárgyalni Orbánnal, ő egyszercsak azzal állna elő, hogy a MIÉP nemzeti szocializmusa miatt, mint mégiscsak szocialista-féle, a baloldalhoz tartozik, és tulajdonképpen az egész baloldali-liberális televízió fejének a derék Franka lenne a legalkalmasabb.
   A megosztásos ötletben egyébként lenne logika. A jobboldal egy hat százalékos nézettségű tévét kapna. (A nézők fele olyan undorkedvelő baloldali lenne, aki eddig az ATV Lovas-műsorait vizslatták szenvedélyesen.)
   Orbán azt is megemlítette, hogy a jobboldalnak a választásokra való fölkészülés miatt - túl kellene lépnie önmaga ostorozásán. Ebből meg az derült ki, hogy a fenséges tekintetű Első (vagy Mérges) Viktor nagyon szitaátlátó típusú király lenne, hiszen ez volt az első híradás abból, hogy a jobboldal itt önmagát ostorozná. (Az más kérdés, hogy saját ostoraik csapásai valahogy mindig az ő hátukon csattannak. De van is erről egy régi dakota mondás: az is hülye, aki a lasszó végét a nyaka köré tekeri, mielőtt a bölényre vetné.)
   Volt még egy talányos megjegyzése, miszerint "ma is sokan vagyunk, s erősek vagyunk, azt is gondolhatnánk, hogy felemelhetnénk ezt az épületet - de nem adunk ki ilyen jelszót, mert nem szeretjük a lökdösődést, s nem vagyunk úgy öltözve." Ez azért már nem egy dakota színvonal! Azt leszámítva, hogy a gyanakvó szemlélődő nem nagyon érti, mire lenne jó lökdösődve épületet emelgetni, és azt se, minek ehhez mindjárt jelszó, végülis lehet szükség ilyesmire. Például föl lehetne kapni valami palotát és hazavinni hajrászékháznak. De addig is tömeggyűléseken gyakorolhatna Orbán istenadta népe: magukat emelgethetnék a hajuknál fogva. Lehet azt mentében, díszmagyarban vagy cifraszűrben is, nem koszolódik össze. Jóslat: ez csak Orbánnak sikerülne, de a többiek legalább emelt fővel mennének haza.
   A múlt hét legborzasztóbb híre, hogy a kalandos sorsú Faludy Györgyöt kilakoltathatják abból a lakásból, amit hazatérése után Göncz Árpád segítségével a magyar néptől kapott. Kiderült, hogy nincs az idős költő tulajdonában, és bérleti díjat sem fizet. Mivel se egyikre, se másikra nincs pénze, el is vehetik tőle.
   Jóslat: egyszer majd kiderül, hogy ha nem házasodott volna meg, pláne nem egy fiatal nőt vesz magához, senki nem lett volna kíváncsi arra, hogy milyen jogállású a lakás. Másrészt vélhetően Demszky fővárosi tulajdonba vásárolja a hajlékot és Faludy az idők végezetéig ott lakhat. Ezzel Demszky nyer néhány százalékot. De az is lehet, hogy Göncz Árpád fogadja be. Nem bánnám, ha meghívnának egyszer vacsorához. Nem kérek enni, nem szólok egy szót se, de szívesen hallgatnám, amikor beszélgetnek.

Szeptember 1. (vasárnap) Ma két érdekes dolgot láttam. Reggel elmentem Milossal sétálni, és egyszercsak valami egészen különöset vettem észre. Virágzott az orgona. Egyetlen egy bokron. Szép, illatos virágok, bár nem annyira fürtösek, mint azok, amelyeket tavasszal lehet szedni. Megvizsgáltam a növényt és arra jutottam, hogy a nyár folyamán valami nagy katasztrófa érhette. Például kicsit megütötte a guta. Majdnem elszáradt, sőt a leveleit is elveszíthette, mert most tele van levélrügyekkel is. Aztán valahogy mégis életre kelt, és most olyan neki, mintha tavasz lenne. Remélem, nem pusztul bele télen.
   Tamara apósa kiváló madár- és kaktusztenyésztő. Egyszer ő mondta, hogy úgy is kényszeríthetik virágzásra a növényeket, ha nem adnak nekik elég vizet. Ha úgy érzik, hogy elpusztulnak, még egyszer - utoljára - megpróbálnak szaporodni. Hiszen a virág tulajdonképpen nemi szerv. Az öcsém - Ákos - mondta egyszer, amikor egy nő kifogásolta, hogy miért nem kap tőle soha virágot: "hogy jövök én ahhoz, hogy egy nőnek nemi szervet adjak ajándékba?"
   Én azért törtem most egy picit most az orgonából - amit sose tennék meg máskor -, hogy a nőm elmondhassa, hogy egyszer szeptember elsején illatozó orgonát kapott a pasijától.
   Itthon pedig az történt, hogy Milossal az ámbituson voltunk, ő aludt, én Lénard Sándort olvastam, a kutya mellettünk feküdt, és egyszercsak a kertben megjelent egy görény. Elém állt, rám nézett, ment ide-ment oda, szaglászott, aztán eltűnt a kert sarkában. Nagyon aranyos kis állat. Jó, hogy Kántor nem vette észre, így percekig figyelhettük egymást. (A hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem büdös. Magyar doktornál láttam egyszer közelről, ketrecben. Megszagoltam és kifejezetten mogyorószaga volt.)
   Lénardtól most az Egy nap a láthatatlan házban című könyvét olvasom. Attól láthatatlan, hogy egyszer valaki megkérdezte egy szomszédtól, merre lakik ő. Azt mondta, hogy könnyen megtalálja, nem messze lakik, abban a házban, amelyet nem lehet látni.
Ír a felhőkről is: "Felhőm is van, nem panaszkodom. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut. Szobában dolgoznak, termekbe vannak csukva, a haladás barlanglakót csinált az emberiség úgynevezett boldogabbik feléből. A falak közt dolgozó, szórakozó, háló ember elfelejti, hogy felhők is vannak."
   Ezt csak azért írtam most ide, mert az öcsém, aki többet tud a felhőkről, mint bárki más az ismerőseim között, ma küldött egy szép felhőarc képet.
   Lénardtól még egy pár mondat: " S ezenfelül van egy forrásom is! Paphlagónia vendégszerető földje ellát itallal. Nem úgy jöttem ide, mint Ponce de León Floridába, nem a fiatalság forrását kerestem. Már szép, már elég, hogy csak egy napot vénülök, ha egy napig iszom."
   Azért van ebben az utolsó mondatban valami, amitől méltó lenne arra, hogy minden ivóvizes csapra, minden italos palackra ráírjuk.

(Ma indul a FRUZSINA.TK, amit mindenkinek szíves figyelmébe ajánlok.)