andrassew webb napok 2002 október (április, május, június, július, augusztus, szeptember a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158') Onagy Zoltán morgásai Cseke Gábor: MILOS KÖNYVE FRUZSINA.TK andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

CyberB'Ass bp.underground dinax fruzsina.tk graphomania HolyMoses kraz Mángorló Mémgyár Miles Milos Könyve PálKata Roboblog tjp yoscha wotan

Október 31. (csütörtök) A délelőtt megint azzal telt, hogy Milossal játszottam, mert a mamácskájának szabadnapja volt. Az egyetlen említésre méltó, hogy amikor fölébredt, azzal akartam megörvendeztetni, hogy játszom neki egy kicsit okarinán, de alighogy belefújtam, keserves sírásba kezdett. (Kivételesen nem arra kell gyanakodni, hogy valami borzalmat játszottam, mert még szó se volt dallamról, hanem csak egy-két hangról.) És ugyanez történt, amikor a furulyába fújtam.
   Az egész csak azért jutott eszembe, mert a múltkor Wandáéknál Öcsikével bizalmatlan volt, mire öcsike elővette a gitárját, játszott neki. Ezután Milost, mintha kicserélték volna, nagy bizalommal lett a sógora iránt. Nekem nem sikerült.
   Délután a Klub Rádióban voltam Simkó Jánossal beszélgetni. Arról, hogy mit tanítok majd jövőre a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolájában. Ősszel Havasnál, tavasszal a MÚOSZ-ban. Ez jó is lesz így. Eddig egyébként éppen annyit kerestem, amennyi arra volt elég, hogy Dávid tandíját befizessem. Kellene egy gyerek, aki a MÚOSZ-ban tanul, hogy legyen mire keresnem. Kár, hogy Tamara nincs itthon, bár ő már elvégezte ott a tördelő szakot.
   Illetve ma még itthon van, de holnap visszautazik Amsterdamba. Találkoztunk is. Egy nagyon lepukkant, de igen kellemes hangulatú teázóban, aminek elfelejtettem a nevét, de az ORFI mellett van. Jó nagyot beszélgettünk, bár ő elég rossz állapotban volt - azért is nem jött ki hozzánk, nehogy Milost megfertőzze. Talán lázas is lett. Kicsit aggódom is: nem biztos, hogy így kellene elutazni. Nem baj, állítólag hat hét múlva hazajön megint. Nem szeretem, ha elmegy.

Október 30. (szerda) Reggel kaptam egy levelet, mindjárt két példányba, amelyben arról értesítettek, hogy az APEH megkezdte ellenem a végrehajtási eljárást. Már 1 200 000 forintot követelnek. Az az érdekes, hogy nem is lettem ideges. Annyira abszurd, hogy már úgy tudom nézni, mintha nem is velem történne. Fölhívtam az ügyintézőt. Azt mondta, hogy ezt nem vele kell elintéznem, őt is értesítették, hogy ezt be kell hajtani. Elmondtam neki, hogy behívtak az adóbevallás után és megmondták, hogy nem kellett volna kitöltenem egy táblát, de nem törölték, hanem azt mondták, hogy várjam meg, amit megérkezik a folyószámla értesítője. Megérkezett nyolcszázezres követeléssel - pont annyival, ami a tévesen kitöltött táblában szerepelt. Erre én írtam egy ajánlott levelet, mindent elmagyaráztam, nem is válaszoltak rá, hanem most jön ez a fölszólítás. Mit csináljak? Na jó, mondta, egyébként nagyon kedvesen, akkor menjek be hozzá, és majd átnézzük, rendbe tesszük a dolgot. Hát majd megyek. Biztos segít majd. Bár igazából egyre kíváncsibb is vagyok, hogy miképpen működnek ezek a dolgok. Hogyan létezhet az, hogy én írok egy levelet, nem is válaszolnak, noha nyilvánvaló, hogy nem is tartozom, és mégis rám küldik a végrehajtást? Meglátjuk.
   Aztán elmentem tanítani. Most egészen jól éreztem magam, mert a helyben megírt dolgozatokat beszéltük meg, és jó nagyokat vitatkoztunk a gyerekekkel. Nagyon okosak, és ha valaki egy-két éven át lelkiismeretesen foglalkozna velük, jó újságírók lennének. Legalábbis a többség.
   Volt a múltkor a tévében egy Jakupcsek-műsor, amelyikben az lett a fő téma, hogy a kommunikációs szakokra járó gyerekek nem is akarnak újságírók lenni. Hát én éppen az ellenkezőjét látom. Nagyonis szeretnének, de nincs, aki emberszámba venné őket. A szerkesztőségekben többnyire szinte ingyen dolgozó cselédként vegetálhatnak. Többnyire arról panaszkodnak, hogy egy szót nem szól hozzájuk senki. A legritkább esetben fordul elő, hogy valaki tételesen elemezné az írásaikat. Hát én megteszem. Elég kínos, de remélem sokat tanulnak belőle.

Október 29. (kedd) Ma délelőtt Milosoztam, hogy a mamájának legyen egy szabad napja. Nem volt könnyű, mert annyira rákapott az ücsörgésre, hogy nem nagyon lehet egy pillanatra se magára hagyni. A kocsiba való gyerekülés a legveszedelmesebb. Eddig abban etettük, szépen elvolt benne, de most megkapaszkodik, és bármelyik pillanatban kieshet. Talán a legnagyobb biztonságban az ágyunkon lehet, mert annak van egy kis fa pereme, amin talán pár hétig még nem tud átmászni. Oda tettem, amikor jött a fűtésszerelő, szerencsére igen fürge vagyok, ha a gyerek egyedül van. De nem is mozdult, mert lekötötte egy lufi, amit Dávidtól kapott. Ezzel a lufival jól elvoltunk, sokáig. Nagyon boldog volt, ha löködtem fölfelé, hullott alá, aztán megint föl, megint le, százszor. Néha hagytam, hogy a fejére essen. Érdekes: nincs szemreflexe. Nem csukja be, ha valami beleesik. De ezt már régebben is észrevettem. Amikor mosom az arcát és a kis kendővel a szeméhez érek, nem csukja be. Ez elég fura. Amúgy a fürdetés egészen borzasztó. Vége a szép, csöndes, békés lubickolásnak. Állandóan ülni akar, a fenekét se lehet rendesen megmosni, csak akkor, ha hasra fektetem. Ami négykézláb való kutyázásba megy át. Az meg abba, hogy belecsapja az arcát a vízbe, kicsit nyel belőle és csodálkozik. De azért nagyon megható, ahogy üldögél.
   Ma megnéztem, milyen károkat okozott a szél. Tulajdonképpen csak a madárház tetejét tépte le. Ami inkább darázsház, mert madár még be nem tette oda a lábát. Vagyis a szárnyát, mert a madarak inkább a szárnyukkal érkeznek. Ezen kívül a kert telis-tele ágakkal, levelekkel. A fűzfánkat rendesen megtördelte a szél. Az ámbitust is söpörhetem holnap.
   Meg kellene beszélni, hogy normális-e, ha ennyi ember hal meg Európában egy szél miatt. És hányadszor ebben az évben?  Lassan ki kell mondanom: amennyire szeretem a természetet, annyira kezdem utálni az időjárást. Lassan már csak félni lehet tőle.

Október 28. (hétfő) Ma reggel a Népszavában voltam, értekezleten. Aztán hazajöttem. Milost és a mamáját még az orvosnál értem. Valami kis bőrpír van a hajlataiban, arra kellett kenyőcs. Elég baj, mert fogalmunk sincs, mitől lehet, hiszen minden fürdetés után rendesen kitöröljük, púderezzük… Most kapott valami piros kencét.
   Hazafelé beugrottunk a szomszédba Erzsihez és Pistához kutyát nézni, meg kávézgatni. Aztán már mentem is vissza a városba, mert hívott Teddy. A Hócipő szponzorait hívta meg egy kis vendégségbe, ott kellett jeleskednem. Nagyon sok, igazán jóarcú ember jött össze. Eszegettünk, beszélgettünk.
  Sajnos megtudtam, hogy egy régi kollegám és jóakaróm meghalt. Mezőfi Lászlónak hívták, igen kiváló ember volt. Úgy ismerkedtünk meg, hogy még a hatvanas években írtam egy riportot az Élet és Irodalom hátsó oldalára az újságkihordókról. Történetesen jómagam is azzal kerestem a kenyeremet akkoriban. Egyszercsak behívtak a Posta vezérigazgatójához. Na, gondoltam, ilyen magas szinten rúgnak ki fényes állásomból. Ám meglepetésemre hosszasan és szívélyesen elbeszélgettünk, megköszönte, hogy fölhívtam a figyelmet e munka fontosságára és nehézségeire. Aztán kaptam egy nájlonzacskónyi műanyag postahollót, plusz egy kicsi bélyeggyűjteményt. És bemutatott az egyik munkatársának: Mezőfi Lászlónak. Ő csak azt mondta, hogy majd egyszer menjek el hozzá, mert lenne írnivaló a Posta című lapba. El is mentem. Kiderült, hogy ő a főszerkesztő. Mindjárt kitalált nekem egy rovatot: mutassam be a Posta központi intézményeit. Volt vagy huszonhét. Mivel havi lapról volt szó, ez évekre munkát adott nekem. De közben utazgattunk is együtt. Megyei riportkörutakat jártunk például. Szerettem vele mászkálni. És sokat megtudtam az országról.
   Neki köszönhetem azt is, hogy a MÚOSZ tagja lettem. Amikor katona voltam, elmehettem fölvételizni, föl is vettek az Újságíró Iskolába, de amikor leszereltem, visszamentem újságkihordónak. Ám ahhoz, hogy elkezdhessem tanulmányaimat, igazolnom kellett, hogy egy lapnál dolgozom. Mondtam ezt Mezőfinek, aki azonnal megtalálta a megoldást. Menjek csak be a 112-es postahivatalba, ahol dolgozom, és a személyzetissel pecsételtessem le a jelentkezési lapot. Ő meg majd aláírja és ráteszi a Posta című lap pecsétjét, sőt azt is odaírja, hogy rovatvezető vagyok. Ebben volt egy kis csalás, de szerinte ez így helyes, ha már egyszer az újságkihordókat, a sajtó legfontosabb munkatársait nem bescülik annyira, hogy ezt a foglalkozást sajtómunkának tekintik… Föl is vettek. Szó nélkül. Csak nehogy Wisinger megtudja.
   Később én mindenféle üzemi lapokban dolgoztam, és valahogy kevesebbet írtam neki. De azért nagyon szerettük egymást. Időnként találkoztunk. Például ő szorgos, szenvedélyes numizmata lett, nekem meg az egyik nagybátyám két-háromévente adott egy-egy aranyból való Márkát vagy Schillinget. Ezeket rendre megvette, vagy eladta, ha kellett nekem a sokkal használhatóbb magyar forint.
   Legutóbb talán három éve találkoztunk, amikor nagyobb mennyiségű Hitler-korabeli ezüst Márkához jutott az egyik ismerősöm, és megnézte nekem, mit ér a gyűjtemény.
Nagyon jó ember volt. Sajnálom, hogy senki nem szólt, vagy értesített, amikor meghalt.

Közéleti előrejelzés
Jobbfácán, békeprovi, honkeser

   A 43. hetünk telis-tele volt szélsőséges indulatokkal. Nagy bánattal voltak azok, akik a jobboldal híveiként elvesztették a választást. Igaz, a balnak mondható oldalon nem volt felhőtlen az öröm: sokan már az egypártrendszer demokratikus bevezetődéséről beszélnek. Közülük számosan azon örvendeznek, hogy az MSZP kénytelen a ciklus végéig együtt kormányozni az SZDSZ-szel, ami talán valami féknek tekintető. Mások - persze jobbról - pedig éppen az SZDSZ ellen nyitottak frontot: el kellene tőle venni az oktatási tárcát, mert egy ilyen kicsi támogatottságú pártnak ahhoz nincsen joga. (Jóslat: ez vezérszólam lesz a következő hónapokban. A lehetséges válasz: aki Torgyánra bízta a káposztatermést, az hallgasson.)
   A hét elején érkeztek meg az írországi népszavazás eredményei. Nagy fölszabadulást hozott a lelkekben, hogy belátható időn belül az EU tagjai lehetünk. Sőt a héten szokatlanul jól alakult az EU-sorsunk. Először az derült ki, hogy Írországban, Dániában, Hollandiában és Svédországban az uniós csatlakozást követően szabadon vállalhatnak munkát a magyarok. Ennyi talán elég is kezdetnek, a többi országnak pedig úgy kell, sajnálhatják. A hét végén megérkezett a legújabb sorsdöntő hír: a bővítés szempontjából nem várt sikerrel ért véget Brüsszelben az EU csúcs. Elhárult minden akadály, decemberig teljes megállapodást köthetünk. A bensőséges EU-kiegyezés következménye az is, hogy az első évben nem huszonöt, hanem kétszázmillió euróhoz jutunk, szinte ingyen. (Jóslat: valaki még kitalál majd nekünk valami jó kis akadályt, nehogy azt higgyük, hogy csöndes alkudozással és fölkészüléssel telhet a hátralévő idő.)
   Az, hogy a Fidesz nem vett részt az ünnepi parlamenti ülésen szinte teljesen természetes, így szóra sem érdemes. Az azonban már inkább, hogy elképesztő jelenetek zajlottak a 301-es parcellánál. A filmfelvételekből úgy tűnik, hogy néhány tucat politikai zombi ugrott elő a történelem süllyesztőjéből, hogy leugassa és lesípolja például Mécs Imrét az egykori halálraítélt forradalmárt. Nyilvánvalóan szervezett akcióról volt szó. Ne kívánjuk, hogy a rendőrség zaklassa, elővezesse, vagy a bíróság elítélje őket, de jó lenne, ha megneveznék ezeket az embereket. Hogy tudjuk, kik azok, akik nagyjából ugyanolyan színvonalon politizálnak, mint azok, akik annak idején a kivégzetteket arccal lefelé temették oda, ahol ők most szakrálisan koszorút gyaláznak és zajonganak egy ilyen, bizonyára nemzeti konzervatívnak gondolt polgári ocsmánykodáson. (Jóslat: így lesz ez még évekig.)
   Jellemző volt Orbán Viktor reagálása: "Ez egy 56-os belügy, tehát azt gondolom, hogy ezt rendezzék el egymás között az ötvenhatosok, hiszen Mécs Imre is 56-os, meg azok is, akik most őt nem kedvelik". Ő a maga részéről nem tartaná helyes dolognak, ha beleavatkozna ebbe a vitába.
   Csakhogy nem vitáról van szó, hanem ordítozásról és sípolásról, kegyeletsértésről, és aligha minősíthetők ötvenhatosoknak azok a kisgyerekek, akiket a szintén nem ötvenhatosnak látszó jobbfácán szülők a temetőbe cipeltek. "Magyarországon ma az ötvenhatosokat egyfolytában provokálják, arra akarják őket kényszeríteni, hogy békéljenek meg. Majd megbékélnek, ha akarnak" - mondta szintén. Senki nem akar senkit, semmire kényszeríteni, hanem csak azt szeretné a nép túlnyomó többsége, ha ezek az emberek befognák a szájukat, amikor mások emlékeznek. (Jóslat: Orbán újabb pontokat veszít ezen, mert megint nem tudta fölmérni, mi a polgári értékrend. Azt azért jegyezzük ide, hogy új politikai fogalom született: megbékélést provokáló! Egyszerűsítsük: békeprovi.)
   Orbán amúgy is sokat mondott a héten. Például a lehetséges pártunióról vagy uniópártról. Nem tudni pontosan kivel szeretne uniózni, hiszen az egyetlen számottevő erő, az MDF idejében fölismerte, hogy ha folytatja az önfeledt fideszezést, föl is számolhatja magát. Ezen kívül még a nem létező kisgazdák jöhetnek számításba, plusz a MIÉP. Ám könnyen szintén nem létezővé válhat az, aki a csurkistákkal szövetkezik, vagy odáig süllyed, hogy közülük akar híveket uniózni. Erről szóltak a múlt vasárnapi választás jobboldali eredményei. (Jóslat: és erről szólnak majd a lassan érlelődő polgári választási önértékelések.)
   Amint az várható volt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a választási eredmények miatt jobbról támadta a jobboldali vezéreket. "Nem lehet jobboldalt építeni hiteltelen politikusokkal és pártokkal." "Nincs szükség az eredmény fényezésére, a vereség győzelemre festésére, amelyre most néhányan kísérletet tesznek." Igazán nem akarom magamat fényezni, de ezt harsogom hónapok óta. Jóslat: "Újjá kell építeni a magyar jobboldalt, mert azok, akik eddig képviselték, hagyták összeomlani." - azért ezzel még várni kell. A tehetetlen és megzavarodott Orbán, a vérgőzbősz Kövér és a honkeseredett Áder előbb összeomlasztja a felépítmény maradékát. Nem is készakarva, hanem azért, mert fogalmuk sincs, mit kellene tenni.

Október 27. (vasárnap) Ma, mint minden évben kétszer, megint az óraátállítások miatt mérgelődtem. Aztán, amikor nekiálltam, hogy erről ide írjak, eszembe jutott, hogy írtam már valamit egyszer. Megtaláltam:

Jog az időhöz

   Átállítottam az órákat. Állítólag most nyertem egy egész órácskát - azt, amit fél éve elvesztettem.
   Ez máris nem igaz, mert fél éve két órát veszettem. Az egyik az volt, amelyiket elvették tőlem, a másik az, amelyiket arra költöttem, hogy átállítsam az órákat. Mire végigjárom az egész lakást és miden órával működő vagy órát tartalmazó szerkezetet földerítek, majd elvégzem a rajtuk a szükséges műveleteket, az legalább egy órát vesz igénybe.
   Most tehát - miközben állítólag nyertem egy órát a vasárnapomba - legott vesztettem egyet azzal, hogy megint állítgatnom kellett. Ahelyett, hogy mondjuk tanultam, olvastam, dolgoztam vagy éppen a vasárnaphoz illően pihengéltem volna.
   Nem tudom hány óra van ma egy átlagos háztartásban, de az enyémben irgalmatlanul sok. A faliórát és a konyhai órát leszámítva - mindkettőhöz létra kell, de a létrázást kihasználtam a rendes vasárnapi viráglocsolásra is - van a videóban, három rádióban, a fűtéskapcsolóban, a számítógépekben, a telefonban, a fényképező masinában, a mikrohullámú sütőben, a gázkészülékben és akkor még az autóórát nem is állítottam át - jut eszembe. És a jövő héten kiderül, mi mindenről feledkeztem még meg. (Nem számoltam négy kvarcórát.)
   Már az is kétségbeejtő, hogy végig kell gondolni: hogy a fenébe került ennyi óra a háztartásba - és mi célt szolgálnak. Az óragyűjtő mániánk valami félelemből kelt, vagy egyszerűen arról van szó, hogy egyrészt a szerkezetek szolgáltatásai időpontfüggők - másrészt ehhez hozzá kell számítani, hogy a masinagyártók külön szolgáltatás gyanánt, temérdek termékhez adnak már beépített órácskát is? Ez jóformán ingyen van, hiszen a gépféleség amúgy is digitális kijelzővel és chippel működik.
   Ezen a majd a következő fél évben gondolkodom, ha jut rá fél órám. Most inkább az foglalja el az agyam maradék egységeit, hogy mit kapok én cserébe azért a két óráért, amit mindenképpen elvesztek a tavasz végén és ősszel.
   Amikor évekkel ezelőtt bevezették a nyári meg a téli időszámítást, engem szinte tudományosan meggyőztek arról, hogy ezzel igenis elég sok energiát nyerünk. Nem mintha választhattam volna, de azt mondtam magamban: jó, ha ez csakugyan így van, ám legyen. Ha már én nem vagyok egy takarékos ember, legalább együtt takarékoskodjunk.
   Igenám, de most valamelyik tévécsatornán megkérdeztek egy szakértőt, mit is nyerünk voltaképpen ezzel az egésszel. Azt mondta: semmit. Egyáltalán nem lehet kimutatni semmiféle energia-megtakarítást. Hozzátette: amikor ezt kitalálták, még ki tudtak mutatni valamicskét, ám azóta annyira megváltoztak az emberek életviteli szokásai, hogy már nincs mérhető haszon.
Nekem azelőtt volt egy képességem. Ha fölnéztem az égre, szinte pontosan meg tudtam mondani, hány óra és hány perc van. Ez nem valami titokzatos ösztön vagy zseniális tehetség miatt volt így, hanem azért mert gyerekkoromban az öcsémmel felettébb sokat foglalkoztunk csillagászattal. Sokat bíbelődtünk napórák szerkesztésével. Nem csak azért, mert jó, ha az embernek van napórája, hanem azért is, mert amíg nincs neki például csillagászati távcsöve, úgy tudja legjobban érezni - és csodálni - azt az érzést, hogy milyen rettenetes sebességgel forog a Föld, ha az árnyékok mozgását figyeli.
   Ha egy gyerek készít néhány napórát és amúgy is életének jelentős részét erdőkben és réteken tölti, kialakul benne a Nap szerinti időmérés képessége. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a legcivilizáltabb - vagyis a természettől teljesen idegen környezetbe kényszerített - nagyvárosi emberben, sőt az ablaktalan börtöncellában vagy tengeralattjáró kajütjében senyvedő emberben is működik a biológiai óra, akkor ebben nincs semmi különös.
   A nyári időszámítás bevezetése óta elvesztettem ezt a képességemet. Összezavar az, hogy mindent át kell számolnom. Egy ilyen tanult képesség - úgy látszik - nem bír ki még egy matematikai műveletet. Ha már gondolkozni is kell azon, ami azelőtt jól rögzült megfigyeléseken alapuló megérzés volt, a dolog nem működik.
   Amúgy emberek ezrei panaszkodnak arra, hogy az átállások idején akár hetekig rosszul érzik magukat, stresszt okoz tavasszal az, hogy a bennük működő biológiai órát - is - át kell állítani. Majd ősszel fordítva: a nagy nehezen kialakult belső rendet vissza kell forgatni a rendes - vagyis téli - időszámítás rendjébe. Ez többek között azzal jár, hogy hetekig nem tudnak időben lefeküdni, nem ébrednek akkor, amikor erre társadalmi kötelezettségeik miatt szükség lenne. Ez kisebb-nagyobb mértékben befolyásolja tanulási és munkaképességüket, zavarhatja őket, például az autóvezetésben, baleseteket okozhatnak…
   Vagyis a dolog nem hoz hasznot, viszont kárt annál többet.
   A kérdés már csak az, hogy jogunk van-e az időhöz. Nem csak ahhoz a sok százmilliószor két órához, amit az óraállítgatással elveszítünk a vasárnapokból, hanem a valós időhöz, ami a természet rendje szerint megillet minket. A természetnek ahhoz a negyediknek nevezett dimenziójához, amelyik nem is létezne, ha mi nem lennénk. Hiszen lényegében egy fejlett-tudat-függő, szinte filozófiai fogalom. Ami viszont évezredek alatt olyan mértékben lett az emberi élet irányító tényezője, hogy elvesztése esetén egyenesen megbolondulunk. (Mint ahogy bolondnak tekintjük azt az embert, aki kóros módon veszti el az időérzékét.)
   Joguk van-e a kormányoknak ahhoz, hogy a megkérdezésünk nélkül, parancsra átállíttassák az órákat? Vagy esetleg ideje lenne megvizsgálni és újra gondolni az egészet. Megvizsgálni, érvelni ellene vagy mellette. Aztán szavazni. Ha nem is a népeknek, de legalább a parlamenteknek. Hogy helyre zökkenjen-e…

Október 26. (szombat) Tegnap este már látni lehetett, hogy Milos rákap az üldögélésre. Legalábbis miután a fürdőkádban hagytam, hogy fölüljön és közben a szélébe kapaszkodjon, nem nagyon volt hajlandó visszafeküdni. Ma aztán jóformán egész nap üldögélt. Így aztán ma tulajdonképpen semmi más nem történt, mint az, hogy én dolgozgattam és a közben levő időben Milos üldögélt.
   Délután megjött Dávid. Már régen láttam, mert nagyon sokat dolgozott, és még iskolába is jár. Szerencsére jól néz ki, semmi baja, a munka nem ártott neki, jó az étvágya is.
   Este Milos a mamájával fürdött, és persze a kádban is csak üldögélt. Nagyon boldog az új perspektívától. Szeretem, amikor ugrik egyet a fejlődésben. Már nagyon türelmetlen. Állni, járni szeretne. Talán beszélni is. Bár ennek igazából semmi jele. Tegnap olvastuk egy babaoldalon, hogy már mondhatná, hogy mama meg papa.

Október 25. (péntek) Ma igen rosszul kezdődött a nap, mert ugyan majdnem idejében elindultunk a gyerekúsztatásra, nem értünk oda, mert valamit turkáltak a Szentendrei úton. Elkeseredésünkben elmentünk az EuroCenterbe, főzeléket enni. Milos nagyon élvezte a nagy teret, az embereket, a hangokat. Sokan - persze inkább az öregek - megszólították, megfogdosták, mert ugye nagyon szép kis gyerek. Nagyon vidáman csodálkozott. Végre vettünk egy olyan fürdőköpenyt a mamájának, amilyenre mindigis vágyott. Aztán nem is ott ettünk, hanem becsomagoltattunk mindent, aztán még kicsit vásárolgattunk is. Főleg bébiételt. Így aztán a végén már egészen jó hangulatunk lett.
   Amúgy kezdem unni, hogy egy olyan útszakaszon, amelyiken, mondjuk éjszaka, forgalommentes időszakban húsz perc alatt érek végig, tulajdonképpen a nap bármelyik szakában egy órát kell araszolnom. Valamit azért ki lehetne találni.

   Megkértem Dávid fiamat, nézzen utána, miféle beszédek közepette füttyöngettek október 23.-án. Kíváncsi voltam, hogy a szöveg kiválthatott-e ilyen indulatokat. Történetesen jól ismeri az egyik fölszólalót - én is, volt is itt nálunk -, elküldte a szöveget:

   Merker Dávid egyetemi hallgató beszéde a 301-es parcellában:

   Tisztelt emlékezők! Minden emlékező!

Azzal bíztak meg, hogy a liberális fiatalok nevében beszéljek 1956-ról. Nem teszem, nem tehetem. Bár 56-nak van mindannyiunk számára közös üzenete, mégis mindenkinek egy kicsit mást jelent. Egy liberális fiatal, a magam nevében próbálok a forradalomról szólni. Azt szeretném elmondani, hogy nekem, 19 éves budapesti szociológus hallgatónak mit üzen 56 emléke.
Legelső élményem 1993 októberéből származik. Ekkor fütyülte ki a Kossuth téren Göncz Árpádot a csőcselék. Nem értettem, hogyan tehetik ezt '56 hősével. Nem értettem, az emlékezés helyét hogyan foglalhatja el a gyűlölködés. Ma sem értem, de már nem csodálkozom.
   Egyesek azt képzelték, képzelik, megmondhatják, ki képviseli '56 szellemiségét. Azonban nagyot tévednek. Idősebb rokonaimtól, barátaimtól, ismerőseimtől és persze a könyvekből is tudom, '56 nem erről szólt. Nem volt sem baloldali forradalom, mint ahogy jobboldali sem. Mindenki forradalma volt, az egész nemzeté. Ma azonban, akik ki szeretnék sajátítani, mind azon dolgoznak, hogy senkié se legyen rajtuk kívül. Szerintem ennél jobban nem lehet meggyalázni '56 emlékét. Igenis együtt küzdött Magyarország, egy közös célért.
   Nekem, szabadelvű fiatalnak külön fontos, hogy a forradalomban nem volt meghatározó a rasszista, kirekesztő gondolkodás. Cigány és gádzsó magyarok gyűlölködés helyett együtt fogtak fegyvert az ország, közös hazánk védelmében. A régi fényképek nem hazudnak. Bármennyire is könnyű lenne ma a szélsőjobboldalra került forradalmárok ténykedése miatt rásütni '56-ra az antiszemitizmus bélyegét, ez nem igaz. Zsidó és keresztény magyarok együtt munkálkodtak Magyarországért, közös hazájukért. Szabadok voltak, hirtelen kiharcolt szabadságukat egymásért, nem egymás ellen használták fel.
   1956 egyik legfontosabb üzenete számomra, hogy Magyarország mennyire része Európának, a nagyvilágnak. Az 1956-os októberi forradalomhoz tartozik, hogy Poznanban demonstráltak a munkások, hogy a Közel-Keleten háború tört ki, lefoglalva a nagyhatalmak figyelmét, hogy mellettünk állt a világ demokratikus közvéleménye, lehetővé téve magyarok ezreinek a kivándorlást, az új életkezdést; Hosszan folytathatnám, a lényeg azonban így is látszik. A magyar nép helye Európa szabad népei között van.
Nekünk, liberális és nem liberális fiataloknak ezért kell most dolgoznunk. Ezt üzeni ma nekem '56 októbere.


Ajánlat:

Október 24. (csütörtök) Lassan az az érzésem, hogy itt az ideje a téli álomnak. Szépen lelassulok. Mire a tél beáll, szinte csak aludnék. Ez nagyon érdekes. Sokszor az agyam éber marad, és figyeli, ahogy a testem elalszik. Illetve az így nem igaz, mert csak az agyam egy kicsi része marad ébren, és figyeli azt is, ahogy a többi rész afféle belső sapkává alakul. Legalábbis úgy érzem, mintha ott benn lenne valami szövet, ami kitölti a koponyámat. És az nem idegszövet, hanem valami nagyonis rostos, szivacsos, puha anyag, látom azt is, hogy a színe szürke. Jó érzés, hogy ott van. Védi, és melegen tartja azt az éber, pici részt.
Néha ijesztő, hogy a testem nem engedelmeskedik. Vagyis a maradék tudat nem arra való, hogy az izmokat, a végtagokat mozgassa például, hanem csak arra, hogy tudomása legyen róluk. Tehát teljesen értelmetlen, hogy figyel, ha egyszer arra se lenne képes, hogy mindent fölébresszen bennem, ha például jönne egy darázs. De szerencsére télen a darazsak is alszanak.
Tegnap éjjel is idáig jutottam. Csak ültem az asztalnál, az agyam nézte a kezeimet, és azok nem működtek. Jó volt, békességes, csak az zavart, hogy nem tudtam elképzelni, hogyan jutok el az ágyamig.
   És akkor hírtelen eszembe jutott, hogy másnap (ma) délben el kell küldenem, amit a Hócipőbe írtam. Vagyis: amit még nem írtam, mert elfelejtettem. Irgalmatlan erőfeszítéssel lefeküdtem. Tízkor ébredtem és nekiálltam írni.

A volt miniszterelnök a közös utat az új honfoglalás útjának nevezte október 23.-án az Erzsébet téren. - A gondviselés úgy alakította, hogy bár többen járunk az új honfoglalás útján, mint korábban bármikor, a magyarországi magyarok nagyobb része más utat választott - szögezte le. Hozzátette: nem ők lettek kevesebben, hanem a másik úton járók lettek többen.

   A hon foglalt

   Orbán valami egészen különös viszonyba keveredett a választási matematikával. Nem úgy van az, hogy aki több szavazatot kap, az simán győz, aki meg kevesebbet, az csöndesen elmélkedik és önmarcangoló vallomásokat tesz. Ha ő vereséget észlel, akkor többnyire érdemi hallgatásba burkolózik - ami arról szól, hogy ha megszólalna, nyilván le kellene mondania minden rangjáról. Ha meg mégis kénytelen beszélni, akkor kezdődik a polgári körmön font számolgatás: sokan vagyunk, de nem elegen, meg tulajdonképpen mi győztünk, csak kevés szavazatot kaptunk, és különben is csaltak... Most meg nem az ő népe fogyatkozott, hanem a baloldaliak lettek többen. Nyilván vagy az lehet, hogy a szapora kommunisták magoncai őszre értek választójogúvá, vagy az, hogy sokan vittek magukkal valakit - nem lepődnék meg, ha elterjedne: a munkásőrök eldugott pisztolyaival kényszerítették a szerencsétleneket hamis szavazásra. A végén kínjában talán odáig is eljut, hogy követeli: mindig a vesztes alakítson kormányt e hazában, mert a vesztesek mindig a magyarok.
   Az viszont fejlődés, hogy végre honfoglalásról beszél. Nem ellentmondás, hogy ez pont akkor jött ki a száján, amikor egy esztendő alatt immár harmadszor üzente a nép, hogy nem szeretné, ha a honban nagyon sokat foglalna és foglalatoskodna. Talán ezzel a furfangos polgári beszéddel bírja bevallani bukásának okát, kormányzásának alapvető hibáját: a kalandozások kora megelőzte a honfoglalást.


Szaddám Husszein százszázalékos választási eredményének örömére vasárnap általános amnesztiát hirdettek Bagdadban. A gyilkosok csak az áldozatok családjainak jóváhagyásával hagyhatják el börtönüket, rajtuk kívül azonban az összes foglyot szabadon engedték. A rendelet a politikai elítéltekre is vonatkozik.

  A jutalombünti

   Ebből is látszik, hogy valaki nem egészen normális arrafelé. Ha tehát mindenki jól viselkedik, akkor az elnök rájuk ereszti az összes rablót, betörőt, tolvajt, csalót, pedofilt, garázdát, nemi erőszakost. Vagyis jól megbünteti a népet. Mi történt volna, ha a vezérre csak 99 százalék szavaz, és ettől megmérged? Bár nem nehéz kitalálni: a rablók helyett a katonákat ereszti a népre. A töltelékek akkor is jól jártak volna, ha ők kimehetnek, hogy legyen hely, ahova a bűnös népet betereltetheti.


Nem tekintem a magyar nemzet képviselőjének a szélsőséges jobboldalt - jelentette ki Kertész Imre író, az első magyar irodalmi Nobel-díjas azon a fogadáson, amelyet a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) adott tiszteletére.

Tekintgető

   Teljesen mindegy, kiféléket mifélének tekintünk, hiszen a szélsőséges erőkkel éppen az a baj, hogy ők meg csak magukat tekintik, és ha hatalomra jutnak, akkor már érdektelen, hogy ebben igazuk van, avagy sem. A széljobb legutóbb például egy Kertész Imre nevű fiatalembernek mutatta meg, mi van akkor, ha őt nem tekintik a magyar nemzet képviselőjének. Kivételes szerencséjére és kivételes szerencsénkre valahogy megmenekült, de azért levezetésképpen negyven évnyi hadifogságra ítéltettünk - nem a szélsőjobb, hanem az egész ország népe - Kertész Imrét is beleértve. Most tartunk ott, hogy egy évtizedes megalázó hitegetés után a derék ír nép kegyelméből esetleg megszüntetik a fogság utáni erős, röghöz kötött felügyeletet, és talán hazamehetünk Európába.
   Egy olyan országban, ahol az ilyen erők évekig a parlamentben, most meg majd például a fővárosi közgyűlésben jeleskedhetnek, teljesen mindegy, hogy ebből az-e a tanulság, hogy a szélerőket nem tekinteni, hanem szélnek kergetni kell.

Október 23. (szerda) Ma van az, amikor valahogy nincs kedvem semmit ideírni. Csak a hírt jegyzem:
"A Rákoskeresztúri Újköztemető 301-es parcellájában tartott megemlékezéseken több incidens is történt. Egy 150-200 fős csoport széttépte az MSZP koszorúját, és folyamatos fütyüléssel, bekiabálással próbálta meg belefojtani a szót az SZDSZ megemlékezőibe. A bekiabálók az 1956-ban halálra ítélt Mécs Imrét hazaárulónak nevezték."

   Ez most már mindig így lesz. A legszörnyűbb az, hogy már nem csak 1956 halottainak emlékét kell gyászolni, hanem az emlék emlékét is. Az ünnep odavesztét. A szocializmusban milyen egyszerű volt: az anyám meggyújtott egy gyertyát a forradalom emlékére. Ez volt az utolsó méltóságos megemlékezés.

   És akkor még ráadásul:
-  Ne féljetek, amíg együtt leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni, mert mi minden nap újrakezdjük - mondta Orbán Viktor volt kormányfő szerdán, az Erzsébet téren, a polgári körök október 23-i emlékező ünnepélyén, amelyen több tízezren vettek részt. A volt miniszterelnök a közös utat az új honfoglalás útjának nevezte.

   Közös út? Magyar út? Polgári körök? Magyar út körök?
   Miért nem mondja már meg valaki Orbán Viktornak, hogy idén már harmadszor zavarta el a népe? Hogy egyre kevesebb embernek kell ez a duma? Hogy ha tisztességes politikus lenne, vasárnap este lemondott volna minden tisztségéről.

Október 22. (kedd) Mára azt kérték a tanítványaim, hogy tartsunk órákat a holnapi szünnap helyett. Nagyon jó kis órák lettek, mert a gyerekek igazán érdeklődőek voltak. Azt játszottuk, hogy azonnal kell írni húsz sort bármiről, mert akkora lyuk van a lapban. Ez egy nagyon nehéz feladat. Fölolvastam nekik a legfrissebb híreket, és kaptak harminc percet. Elég jól megoldották, de aztán például még olyan kérdéseket vitattunk meg, hogy mi van akkor, ha csak tizenhárom sor jut eszükbe. Kicsit csalni is tanítottam őket.
   Visszafelé hallottam, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Tocsik-perben ma hozott döntése kimondta: a szerződések nem voltak ugyan törvénysértőek, ám a jó erkölcsbe ütköztek, ezért semmisnek tekintendők. Arról, hogy Tocsiknak vissza kell-e fizetnie az elsőfokú bíróságnak kell döntenie.
   Természetesen föl sem merül bennem, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak ne lenne igaza, és amúgy is, mindig úgy gondoltam, hogy túl mohó volt Tocsik Márta és azok, akik mögötte meg körülötte voltak. A Legfelsőbb Bíróság ítélete számomra ugyanolyan megfellebbezhetetlen, mint a köztársasági elnök szava. Vannak méltóságok, amelyeket szinte feltétel nélkül kell tisztelni, mert különben szétesik az állam, az ország. Ha úgy tetszik, ez az én politikai erkölcsi nézeteim egyik sarokpontja.
De egyszerűen megesz a kíváncsiság, hogy mégis mi következik attól, ha a szerződések jogszerűek, ám az erkölcs ezt fölülírja.  Ez nagyon komoly kérdéseket vet föl. Ítélhet-e ma a bírói hatalom erkölcsi alapon?
   Nagyon kívánatosnak tartanám, hogy ítéljen. De milyen erkölcsi kódexre alapozza az ítéletet.
   Ezután a Legfelső Bíróság tartozna nekünk azzal, hogy az élet minden területére kiterjedő erkölcsi törvénykönyvet adjon a kezünkbe.
   Ez soha eszembe nem jutott volna, hiszen tulajdonképpen már beletörődtem abba, hogy ebben az országban évek óta semmiféle erkölcsről nem lehet beszélni. Becsületről is csak kivételes példa gyanánt.
   Erkölcs a politikában? Erkölcs a pénzügyekben? A szerződésekben? Az emberi kapcsolatokban? A Médiumokban? Az állam erkölcsösen bánik az alattvalókkal? A hatalmi erők egymással? Erkölcsösen bánunk az elesettekkel? A házasságokban? A szexuális életünkben? Abban, ahogy a gyerekeinket neveljük?
   A Mónika Showban arról volt szó, hogy milyen jó dolog nyilvánosan, mások előtt, például az utcán baszni. (Bocsánat: ez mégsem nevezhetem, mondjuk szerelmeskedésnek.) És amikor egy nő ezt kifogásolta, a vértahó vendégek azt mondták neki, hogy azért ilyen, mert nem tudja, mi a jó, hiszen még soha nem elégítették ki rendesen. A közönség pedig tapsolt. Ám fordult a kocka, amikor az egyik férfi vendégről, aki amúgy úton-útfélen, bárkivel nyilvánosan közösül, kiderült, hogy ezt teszi a hímnemű szeretőjével is. Meg voltak botránkozva. Azt már azért mégse lehet az utcán! Valaki még gumibotozást is kilátásba helyezett. Mindezt este hat körül, amikor a gyerekek ott ülnek a tévék előtt. Milyen erkölcsökről beszélnek itt a bírák? Már illemszabályok sincsenek.
   Az lenne jó, ha legalább annyit megtennének a bíróságok, hogy minden ítélet végén kitérnének az erkölcsi tanulságokra. Hátha azokból a függelékekből pár év alatt összeállna valami kis kódex, amihez tarthatnánk magunkat.

Október 21. (hétfő) Éjszaka kiderült, hogy András győzött: polgármester lett. Nagyonis fölényesen! De gondoltam, hogy sikerül, mert van benne valami meggyőző. Nagyon szeretetre méltó pasi, tulajdonképpen az anyám lelkét örökölte. Az a ritka fajta, aki belekezd abba, amit kitalált. Bukik is nagyokat. Tulajdonképpen az anyám lelkét örökölte. (Az ő anyja, Zsuzsika, azt mondta neki, amikor megtudta, hogy a fia jelölt lett, hogy nem örül, és igenis van köze hozzá, mert érintett: mostantól fogva minden második ember folyamatosan őt emlegeti majd.) Egyébként András - noha az unokaöcsém -, sokkal jobban hasonlít rám, mint az édes öccsére, vagy én az enyémre. Valami közös génjeink lehetnek.
   Reggel bementem a Népszavába a tízórai értekezletre, de az tizenegykor kezdődött. (Soha többé nem megyek a Hungária kőrútra. Pont egy órán át vánszorogtam az Árpád hídtól a Népligetig. Rendesem görcsöt kapott a lábam.)
Horváth Pistának eszébe jutott, hogy írjak még valamit a ma meg nem jelent közéleti előrejelzésemhez. Abból meg az lett, hogy Kajó megpróbált beélesíteni nekem egy gépet - vagyis regisztrálni, beléptetni a szerkesztőségi rendszerbe. Abból meg az lett, hogy ez elhúzódott, mert egyetlen egy helyen rosszul volt beírva a nevem. Ebből meg az lett, hogy három óra alatt írtam meg húsz sort. És még húztam tizenhármat a tegnapi változatból.
Vagyis egyetlen-egy jegyzetet szombat óta írok. És nagyon valószínű, hogy mégsem ez fog megjelenni, hanem ennek is a húzott változata. Mindezt csak azért írom le, mert hátha valaki azt gondolja, hogy az újságírás valami könnyű mesterség.
   És tanulságképpen ide teszem a mai változatból az új részt. És ha megtalálom, és csakugyan húznak belőle, akkor rálinkelek arra is, ami a legvégére lett. (Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez valami nagy próbatétel. Egyszerűen ilyen az újságírói munka.) Az utolsó csalafintaság lett a címe:

Az önkormányzati választásokba belepirult az ország. Kicsit talán sok is a veres a térképeken, de nem vitatható, hogy azután, amit a Fidesz az előző választás óta művelt, nem is alakulhatott másképp az eredmény. Úgy tűnik, hogy a baloldal megfogadta Orbán Viktor tanácsát: sokan vittek magukkal valakit. A másik jobboldali jótanács, miszerint vigyázzunk a csalfintaságokra, érdekes eredményt hozott. A jobboldal sajtótörténelmet írt: vigyázva csalafintált. Az még csak rendben volt, hogy a Vasárnapi Újságban erősen áthallásos, mai időkre utalásos interjú hangzott el Wittner Máriával. De amit a Magyar Nemzet művelt, az minden bizonnyal belekerül majd az újságíró iskolák tankönyveibe. Történt, hogy a csalafinta szerkesztők azt találták ki, hogy nem kell gyújtó hatású vezércikkel írni, nem kell sorok között lázítani a népet a kormánypártok ellen, hanem egy jó nagyot kell idézni. És nem akárhol, nem valamelyik belső oldalon, hanem a címlapon, irgalmatlanul nagy és vastag betűkkel - és ne is legyen ott semmi más. A választás Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regényére esett. Mégpedig azért, mert október 18.-án volt éppen 450 éve, hogy Dobóék visszaverték a török hadakat. (Kicsit pech, hogy az évforduló péntekre esett, de ez egy percig sem zavarta a szerkesztőket a szombati, kampánycsöndes megjelenítésben.) Dobó várkapitány imája úgy kezdődik, hogy "Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet…", aztán Máriához és Szent Istvánhoz fordul szívszaggató szavakkal, akit arra bíztat a kapitány, hogy mozduljon meg mennyei sátrában és boruljon Isten lába elé, hogy ott könyörögjön a maroknyi népért."
Mondhatni: ügyes, így aztán már igazán nem a polgári szerkesztők tehetnek arról, hogy tovább romladozott a váruk. És föltehető, hogy ez csakugyan bekerül a sajtótörténetbe, hiszen minden valószínűség szerint ez volt az utolsó választás előtti csörömpölés. Az OVB már javasolja a törvényhozóknak, hogy töröljék el a kampánycsönd "intézményét".

Ajánlom:
litera.hu

A litera komoly kíván lenni, de nem komolykodó. Szakszerű, de nem tudóskodó. Értékcentrikus, de nem elzárkózó: nyitott, fogékony, az újra éhes, demokratikus. Informatív, színes és naprakész.
A litera ugyanis a kortárs magyar irodalom határozott elképzelésekkel bíró, új típusú fórumaként éppen arra kíván vállalkozni, hogy tágítsa a kereteket, melyek közt a tárgya - ha éppen nincs Nobel-díj - oly fájdalmasan csekély hatásfokkal létezik. A litera úgy gondolja, hogy a magyar irodalom százszorta színvonalasabb, ráadásul "fogyaszthatóbb", mint amilyennek, s ahányan azt hiszik, s mivel erre nem most jött rá, és nem fogja a szenzáció lecsengésekor sem elfelejteni, véleményét megpróbálja a hagyományos formákkal és technikákkal szemben más eszközökkel, szélesebb nyilvánossággal is megosztani. > Kertész el Néhány napos magyarországi villámlátogatását követően még ma visszautazik Kertész Imre Berlinbe, ahol a Nobel-díj elnyeréséről értesült, s ahol ösztöndíjasként dolgozik. > Kertész itthon Mádl Ferenccel és Kovács Lászlóval is találkozott a friss Nobel-díjas Kertész Imre Budapesten a hétvégén. > 2002. október 24-27. között rendezik meg a 6. Krakkói Könyvvásárt. > - Irodalmi műhelyek - Vendég: Székelyföld folyóirat és a Hargita Kiadó > A Pytheas Kiadó Tekercskönyveinek bemutatója az Írók Boltjában > - Tasnádi István - Schilling Árpád: Hazámhazám - Taigetosz csecsemőotthon II. > Magyar írók és költők, ahogy még sohasem láthattad őket. Az elmúlt évtized felvételei a kortárs szerzőkről, elsőként a literán! > Látogatóban Esterházy Péternél "...attól féltem, hogy ezután majd komoly embernek kell lennem" http://www.litera.hu

Október 20. (vasárnap) Ma annyi történt, hogy reggel a Népszavába írtam, aztán megjött Milán öcsém Emével, aztán elmentem választani. Érdekes módon nem is találtam olyan jelöltet, aki ne lett volna független. Még az is, aki alatt a plakáton jókora MIÉP felirat volt. Szép dolog ez a függetlenség, de jobb lenne, ha egyszer-egyszer komolyan vehetnénk.
   Most nézem a választási tudósításokat: egy kicsit rémisztő az ország elveresedése. Nem mintha a jobboldal nem érdemelné meg, de az se biztos, hogy ez így egészséges lesz.
Kicsit érintett vagyok, mert András öcsém is indult polgármester-jelöltként a szülőfalunkban, Mernyén. Még nem tudható, mi lesz az eredmény.

Közéleti előrejelzés
Nem, nem, nem és talán igen

   A 42. hét azzal kezdődött, hogy Fidesz és az MDF nem vett részt az uniós csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosításról összehívott konzultáción, mert a meghívó késve és a tervezet szövege nélkül érkezett. Áder János a távolmaradást indokolva példátlannak nevezte a kormány eljárását, és fura módon a hét végére Kovács László is elismerte: a kormányerők hibáztak. Jóslat: az utóbbi nem lesz gyakori. Becsüljük meg.
   A héten kiderült: nem érkezett meg az augusztusi árvízkárok mérséklésére szánt állami segítség Borsod-Abaúj-Zemplén-megyébe. Ez államszégyen. Jóslat: majd megérkezik, de nem oda, ahol várják, és főleg nem annyi. Egy csomó szerencsétlen és megkeseredett ember gondolja helyesen a politikusokról azt, amit gondol.
   Természetesen folytatódott a fideszes választási csalásvád-stratégia. Különös, hogy például Áder János nem értette meg az előző választások utáni cirkuszt követő felmérésekből, hogy az emberek nem fogadták jó szívvel ezt a trükköt. "Figyeljenek a szocialisták kezére, mobiltelefonjaikra, a ki-be járó emberekre."- mondta. Jó, hogy szólt, mert eddig nem tudtuk, hogy a mobilok antennáiban toll van, amivel ikszelgetni lehet. Amúgy a héten Legfelsőbb Bíróság a Fidesz valamennyi emblémával kapcsolatos kifogását elutasította. Jóslat: sebaj, azért Lamperth Mónika lesz minden vereség oka.
   A héten Rogán Antal kijelentette: nincs szükség hamis nemzeti megbékélésre. Jó lenne, ha valaki megmondaná neki, hogy a nemzet már régen megbékélt. Félhülye megélhetési acsarkodóknak van szükségük arra, hogy folyamatosan hamis történelmi szembeállásokat szítsanak. Jóslat: amikor Rogán 2010-ben miniszterelnök-jelölt lesz, választási beszédeiben rikoltozgat majd ezt-azt a nemzeti megbékélés szükségességéről.
   Nagy megvilágosodásra jutott Szűrös Mátyás: az MSZP - amelynek nemrég még a képviselője volt - nem szociáldemokrata, hanem bolsevik jellegű és a nagytőke érdekeit szolgáló neoliberális párt. Orbán Viktorról viszont sietett kijelenteni: politikája nyomán emelkedő nemzeté kezdett válni a magyarság. (Van ehhez egy spanyol mondás: nem mindig látszik jól, hogy a torreádor forgatja a köpönyeget, vagy a köpönyeg forgatja a torreádort - de a bika mindig megdöglik.)
   A Belügyminisztérium pert vesztett Kenedi János ellen. Ennek megfelelően a BM korlátozás nélkül köteles lehetővé tenni számára a kutatást. Eredetileg nyolcoldalnyi irat megismerésére kért engedélyt, amikor az elmúlt rendszer állambiztonságáról akart tanulmányt írni. Ide tartozik az is, hogy a múlt héten volt az első tárgyalása annak az ügynek, amelyben Iványi Péter azért perelte be az MSZP-t, a Belügyminisztériumot, és a magyar államot, mert 1977 és 1979 között a BM III/III-as ügyosztálya megfigyelte. Jóslat: ha ő is nyer, hatalmas forgalom lesz a Történeti Hivatalban.
   Medgyessy Péter magánemberként fölkereste a Terror Házát. Előzetes bejelentés nélkül érkezett, végigállta a sort. Véletlenül összefutott Schmidt Máriával. Jóslat: Medgyessy szép emlékként őrzi majd a főigazgatónő kitörő örömét kifejező őszinte mosolyát.
   Kiderült: az Országos Köznevelési Tanács november elején tárgyal arról, hogy bekerüljön-e Kertész Imre életműve a kerettantervbe. És mi van akkor, ha a többség arra szavaz, hogy ne kerüljön be? Jóslat: sokat emel majd a testület tekintélyén, ha közleményben kér elnézést a magyar ifjúságtól azért, mert eddig nem keretezték tantervbe Kertész Imrét.
   Az is ide tartozik, hogy az Igazságügyi Minisztérium 600 ezer forintra emelné az élet elvesztéséért járó kárpótlás korábban harmincezer forintban megállapított összegét. Jóslat: ez is csak enyhít az államszégyenen. (Ha Kertész Imre nem tért volna vissza első német-szervezésű tanulmányútjáról, akkor most 2000 százalékkal nőne emlékének pénzben kifejezhető ázsiója. Ez nagyjából megfelel a Kossuth- és a Nobel-díj javadalmazása között lelhető különbségnek.)
   A hét legsúlyosabb híre az volt, miszerint Kovács László és Medgyessy Péter rendkívüli parlamenti választások kiírását is elképzelhetőnek tartja, ha az ellenzék nem járul hozzá az EU-csatlakozásához szükséges alkotmánymódosításhoz. Jóslat: függetlenül attól, hogy a Fidesz most mit felesel, az lesz a vége, hogy addig szavaztatják a népet, amíg minden kedve elmegy a demokráciától. Ha a mai pártok nem képesek egy ilyen ügyben egyességre jutni, akkor azért mindannyian felelősek, és úgy helyénvaló, ha együtt és önként távoznak a történelem süllyesztőjébe. (Amikor ezt írom, az internetes híradások szerint éppen ott tartunk történelmileg, hogy a derék ír nép kegyelméből tizenkét évi megalázó hitegetés után 62 hét múlva végre bejuthatunk az EU-ba. Már csak magunkat kell legyőznünk.)

Október 19. (szombat) Ma arra ébredtem, hogy az egyik tudományos adón meg kellett ismerkednem a Népi Korea borzalmaival. Például: emberhúst mérnek a piacokon. Talán föl se tűnt volna, ha tegnap nem az afrikai majomhúsos piacokról látok filmet. Bár a film nem győzött meg, sőt kifejezetten ellenszenves módszereket alkalmazott - mendemondálás, távoli hangulatkeltő felvételek, semmi konkrétum -, azon azért elgondolkoztam, hogy itt valami nincs rendben. Ha igaz, azért, ha nem, akkor meg azért. Azt hiszem, nem szabadna ilyesmiket állítani népekről. Csak akkor, ha nagyon erős bizonyítékokat tudunk bemutatni. Ez szinte megfelel a koreai propagandafilmek színvonalának -láttam sokat. Én találkoztam számos észak-koreaival, így aztán nehéz meggyőzni, hiszen mind kiváló emberek voltak. De el tudom képzelni, hogy a hülye amerikai tévénézőt meg lehet etetni ilyen tudományos tájleíró riportokkal.
   Ma a hétfői népszavás írásom miatt végig kellett olvasnom a hét majdnem minden hírét. Úgy tűnik, most a jobboldal érzi azt, hogy diktatúrában van. Pár hónapja a baloldal volt erről meggyőződve. És teljesen mindegy, hogy bármelyi félnek igaza van-e. Ha tömegesen ezt érzik, akkor a lelkükben diktatúra van. Talán le kellene ülni, meg kellene beszélni ezt, mert ha így megy tovább, akkor hiába volt minden, itt tulajdonképpen egy kétpárti váltóditatúra épül. Akkor is, ha az Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány esetében is tételesen cáfolni lehet, és a diktatúra egyetlen ismérvét sem találjuk meg.
   Megjelent a http://www.hpebook.hu oldalon Kiss Ottó Szövetek című könyve. Én szerkesztettem.
   Az andrassew.hu oldalára ma tért be a . látogató. (Véletlenül én voltam, és le is fényképeztem a számlálót.)

Október 18. (péntek) Ma valahogy annyira puttyantak voltunk, hogy még az uszodába se tudtunk elindulni. Ez okozott is némi lelkiismereti furdalást. Végülis minden éjjel háromig dolgozom. De legalább van értelme: ma már tizennégyen jelentkeztek a népszavás EU fórumra. És egy másik, újságíró iskolásoknak épülő fórumra is heten. Ez jó.
   Délelőtt Milossal voltam, mert hagytuk aludni a mamáját. Amíg hagyott, számos érdekes filmbe néztem bele. Például volt egy a csimpánzokról. Eléggé viszolyogtatónak találtam, hogy az emberek megzabálják őket. Mutogatták a lelőtt, megfüstölt állatokat, és az volt az érzésem, hogy embereket látok. Nem hiszem, hogy meg bírnék enni egy emberszabásút. Bár éppen tegnap esett meg velem, hogy benéztem a hentesüzlet raktárába, és azt láttam, hogy egy láda alján szépen alszik egy disznó feje. Fél feje, persze. Olyan kedvesen, békésen, mint egy gyerek. Én meg vettem belőle hetven deka felsált. Valaki nem jól találta ki ezt a világot.
   Azt meg tegnap hallottam a tévében, hogy azért szülnek olyan nehezen az embernőstények, mert az ember agya - és ettől a feje - túl nagyra nőtt. Milyen szépen leírták párezer éve a Bibliában:
1 Móz 2.16
A kert minden fájáról szabadon ehetsz,
1Móz. 2.17
de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz…

Majd, miután Ádámot a nője rávette, hogy mégiscsak falatozzanak, az Isten elbeszélgetett velük:

1Móz. 3.16
Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked...

Bár, ha csak Éva evett volna abból a gyümölcsből, az Úr nem zavarhatta volna ki őket a Paradicsomból. Mert csak a fárolevést tiltó parancs után jutott eszébe, hogy nőt teremtsen mellé:

1Móz. 2.18
Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.

1Móz. 2.19
Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi.

1Móz. 2.20
Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált.

1Móz. 2.21
Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.

1Móz. 2.22
Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez.

1Móz. 2.23
Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett.

   Ma egy társadalmilag rendkívül hasznos kísérletet végeztem el. A kutatás tárgya: lehet-e mikrohullámú sütőben gesztenyét sütni?
   Lehet, de csak akkor, ha előtte teljesen kitisztítjuk a sütőt, mert odabent a gesztenyék mintegy fél percen belül hatalmas robbanásokkal darabokra hullnak. Mondhatni, kivetkőznek, sőt kipukkannak a héjukból, és valami morzsalékos gesztenyebélnyom marad utánuk. Ez kicsit száraz, de meg lehet enni. (Kínos, ha régebbi sülevész piszokféle van köztük.) A gesztenyék három százaléka nem robban föl. Ezeket jóízűen meg lehet enni. Bár az ízük össze sem hasonlítható a téli utcákon, parázson sült, kapzsi pufajkás nénikék tenyeréből mért gesztenyékével.
   Viszont az óvatosan sütött banán jó csokiöntettel.

Október 17. (csütörtök) Ma egész nap a gép előtt ücsörögtem és nepszava.hu EU fórumán dolgoztam, ami hamarosan idul. (Hetek óta ezen dolgozom.) Mindenesetre ide teszem a felhívást, vagyis azt, ahol most tart:

Andrassew Iván vagyok, egy hamarosan induló online fórum szerkesztője. A segítségedet, a részvételedet kérem.
Ahogy közeledik vélhető EU-csatlakozásunk időpontja, Magyarországon egyre inkább tudatosult: valódi információkra van szükségünk ahhoz, hogy tudjuk, mire számíthatunk, mire kell fölkészülnünk, valójában milyen élet vár ránk az EU-ban. A http://www.nepszava.hu oldalain indítunk egy különleges fórumot, amelyen az EUnioban élő magyarok segíthetik a tájékozódásunkat, fölkészülésünket. Ha kedved van ebben részt venni, légyszíves írj nekem egy levelet, amelyben azt az e-mail címed is föltünteted, amelyiknek postáját a leggyakrabban nézed meg. Ha ismersz olyan embereket, akik az EU-ban élnek, értenek magyarul, és időnként szívesen válaszolnak egyszerű kérdésekre, kérlek, értesítsd őket is.

Iván
ivan@andrassew.hu
http://www.nepszava.hu
http://www.andrassew.hu

Letöltöttem néhány Kertész-könyvet a http://www.neumann-haz.hu oldalról, abban a formában -.lit -, amelyikben mi készítjük a HP e-book tár könyveit. Csak kíváncsi voltam, mennyire olvashatók IPAQ kézi számítógépen. Sok olyan hibát találtam, amit gyorsan ki tudnék javítani, sőt a My.hu -val, Kovijanóval szép címlapot is készjtenénk a könyvekhez. Ma föl is hívtam őket, és fölajánlottam. Természetesen ingyen, csak azért, mert Kertész Imre megérdemli.

Ma valahogy eszembe jutott egy régi történet:

   Egy kilencven éves ember megpróbálta megölni magát úgy, hogy sok-sok gyógyszert vett be, kinyitotta a gázcsapot, majd villanyt vezetett magába. (Ezt jól előkészítette: levágta egy lámpa zsinórját, lecsupaszította a drótokat, a kezeire tekerte őket, aztán bedugta a dugót egy kapcsolós hosszabbítóba. Amikor kész volt, csak rálépett a kapcsolóra.)
   De életben maradt.
   Az orvos, aki ismerte, megkérdezte tőle, hogy miért tette.
   - Mert nem szeret engem senki.
   - Magát Kálmán Bácsi, sohase szerette senki, azt a rövid időt már kibírhatta volna így.
   - Gazsága van. - mondta Kálmán bácsi nevetve.

Október 16. (szerda) Az ősz itt akkor kezdődik, amikor a szomszéd néni kiszedi a virágtöveket a kerítésem elől. A tavasz meg akkor, amikor hazajövök, és azt látom, hogy ahol azelőtt csak kopárság volt, minden tele van virágokkal. Amikor először megláttam ezt, nem is hittem a szememnek. És nem is mertem átmenni a nénihez, hogy megköszönjem. Azelőtt azon a járdaszélen csak fű nőtt meg gyomok. Néha kiszedtem őket, de inkább nem. Ronda volt, az embereket akadályozta is a közlekedésben. Néha az egyik szembeszomszéd, a Józsi bácsi levágta. Sose értettem, miért segítenek nekem, aki nem is szorulok segítségre. (Bár az is igaz, hogy én meg mindig lesöpröm és lesózom a Marton néni járdáját, ha hó meg jég van. Józsi bácsit meg azzal segítettem, amivel tudtam. Például évekig kefírt oltottam neki, hogy mozogjanak a belei.) Ez a Józsi bácsi, aki néha elpusztította a járdagyomomat, mostanában halt meg, valami otthonban. Sajnos a fiai nem értesítettek, pedig elmentem volna a temetésére. Kérlelhetetlen ellensége volt a virágültető szomszéd néni férjének, Marton úrnak. Ő kicsit nagyon ivott, meg is ütötte a guta. A felesége minden reggel kiültette egy székre a kapu elé, hogy legalább nézelődjön. Csak a kezét tudta emelni, kicsit. Egyszer rajtakaptam Józsi bácsit, hogy áll a kertjében, valami bokorba bújva és a nyelvét nyújtogatja meg a kezével mutat szamárfület a béna Marton úrnak. Talán gyerekkoruk óta gyűlölték egymást. Józsi Bácsi győzött az evolúcióban.

Október 15. (kedd) Ismeretlen okokból a gépem működik. Tegnapi segélykiáltásom óta még egyszer leállt. Akkor szétszedtem, kitisztítottam a ventillátort. Volt benne mindenféle mocsok. Por. Szöszök. Olyasmivé álltak össze, mint a porcica. Az is lehet, hogy akadályozták a finom kis ventilátor pörgését. Az szinte biztos, hogy a leállások túlmelegedés-típusúak voltak.
   Volt még valami. Véletlenül egy kispárnát raktam az adapterre. Az is lehet, hogy az melegedett túl. De hogy ennek milyen következményei lehetnek, azt nem tudom.
   Mindegy, remélem nem kiabáltam el, és nem kattan egy nagy sötétet pár perc múlva.
   Ami igazán megható, az az, hogy természetesen azonnal kaptam segítséges levelet. Sőt olyat is, amelyikben az volt, hogy amíg rendben nem lesz a gép, kapok kölcsön egy másikat. Azt szeretem az internetben, hogy ez így működhet, hogy ez nem csak egy elképzelés. Mindenesetre köszönöm.
   Ma volt a feleségem születésnapja. Amíg a Karton Galériában dolgoztam, vagyis beszélgettem, bevittem Szentendrére Wandához. Visszafelé vettem neki huszonhét szál rózsát. Illetve negyvenet, mert csak húszasával árulták. Itthon aztán csináltam belőle csokrot. És maradt egy másik, tizenhárom szálas is.
   Igazából egy HBO-előfizetést kapott, amire régebb óta vágyott. És ez teljesen indokolt, ha számbavesszük a magyar televíziók esti filmajánlatát. Meglepő volt, hogy milyen udvariasak voltak a szentendrei szolgáltatónál. Jeleztem, hogy szülinapra lesz. A hölgy, akivel szerződtem, biztosított, hogy mindent megtesz: ma be lesz kötve. Aztán délután fölhívott, hogy megtörtént-e. Miután mondtam, hogy nem tudom, mert nem vagyok otthon, utána nézett, majd ismét fölhívott: legyek nyugodt, mire hazaérünk, csak be kell állítani a csatornát. Kifejezetten jólesett, hogy így bánt velem.

   Kaptam én is valamit: Császár Tamástól háromlapos zseniális sorozatát, ami magáról a karikatúráról szól. Beteszem majd ide a részleteit.

Valami az indexes fórumomról:

Ragika

Azt hiszem úgy sportszerü ha ide is beteszem: Nem vitatom, mert nincs rá okom, Anrassew Iván - nem tudom hol megjelent - Kertész Nobel dij méltatását. Andrassew Iván tisztességes, egyenes, jó ember. Még is van írásában - a kitörö öröm mellett - valami disszonáns. Mintha azt hallanám ki, hogy csak azért Kertész, mert Radnóti halott. Ünneprontás? Nem tudom. Aztán itt van ez a "101 esztendei mellözés". Vajjon ismeri e Andrassew a korabeli világirodalmat annyira, hogy mellözésnek minösitse a "nem nyerést" a "nem kapást"? Vagy csak erre arra mindíg voltak jobbak. Csak egyel jobbak. Lehet, hogy ismeri. Arról elmélkedni, hogy jól örülünk-e mi magyarok otthon és a Világban? Hát nem mi kaptuk azt a Nobelt, hanem Kertész. Mi nem szurkolók vagyunk, hanem csak kibicek. Sorry Iván.


Éppen ellenkezőleg, én csodálatos dolognak tartom, hogy valaki beteljesítette azt a humanizmust, ami Radnóti verseiből áradt. Szükségszerű, hogy valaki - egy túlélő gyerek - később folytatta, amit legyilkoltak benne.
Semmi ünneprontást nem látok abban, ha egy ilyen alkalomból megemlítem Radnótit, és azt mondom, rá is illett volna az, amivel Kertész Imre díját indokolták. Amit írtam, azzal azt akartam mondani, hogy nem is kerülhetett volna jobb helyre a díj, mint Kertészhez, például azért is, mert - legalábbis bennem - valamit törlesztett a világ abból, amivel Radnótinak (is) tartozunk.
Természetesen nem ismerem 101 év teljes világirodalmát, sőt még a Nobel-díjasok többségét sem. De egészen bizonyos vagyok, hogy Kertésznek teljesen igaza van abban, hogy például Krúdy Gyula megérdemelte volna. Mert zseni volt. És, hogy a kortársaink közül is említsek: Mészöly Miklós is.
Csakugyan érdekes kérdés: minden bizonnyal minden nem magyar megérdemelte, tehát milyen alapon voltunk mi eddig elégedetlenek? Semmilyen alapon, csak örültünk volna eddig is, ha kapunk Nobel-díjat. Talán nem túlzás, ha úgy érzem: 101 évbe belefért volna. De lehet, hogy tévedek.
"Hát nem mi kaptuk azt a Nobelt, hanem Kertész. Mi nem szurkolók vagyunk, hanem csak kibicek."
Ez nem egészen így van. Író vagyok, ami nem csak azt jelenti, hogy firkálgatok, hanem valamiképpen részese lettem egy folyamatnak, ami a magyar nyelvet és a magyar történetet építgeti. Azért is örülhetek Kertész Imre kitüntetésének, mert úgy érezhetem, hogy a közös mű egy kiemelkedő része kapott elismerést. Ahogy az egy nyelvet beszélők összetartoznak, úgy az írók sincsenek egymás nélkül. Amikor egy nagy író megkapja a legnagyobb elismerést, akkor mi, kicsi írók is nagy boldogságot érezhetünk.

Október 14. (hétfő) Hát ez most egy érdekes állapot, mert a gépem bármelyik pillanatban kikapcsolhat. Alighanem valami túlmelegedéses baja van. Ez elég borzasztó. És nincs másik. Úgy tűnök el, akár napokra, mint ezen a képen, amelyet az öcsém készített tegnap. Ha megjavul, vagy valamitől meggyógyul - volt már ilyen -, folytatom. Segítség! (Milyen hülye szó, ha belegondolunk.)

Október 13. (vasárnap) Ma megint nagyon jó nap volt, mert nőm születésnapját ünnepeltük. Itt volt Ákos öcsém a népével, Wanda Edével és Szonjával, Tamara… Tulajdonképpen meglepetés volt a szülinapozás, mert csak két nap múlva lesz, de valahogy úgy készült, mint egy békebeli háziasszony. Csirkepörkölttel, nokedlival, kétféle süteménnyel… És ez mind annyira tökéletes volt, hogy szinte alig maradt valami étek. Jó, ha egy nő csak úgy degeszig tud etetni tíz embert.
   Csak úgy beszélgettünk, elővettünk régi történeteket, fényképeztünk. Meg is állapítottuk, hogy minden valószínűség szerint Milos az, akiről a legtöbb kép készült eddig a családban. Valahogy az ő születésére érett be a digitális forradalom. (Én például soha nem is vettem hagyományos fényképezőt. Talán azért, mert nekem túl lassú volt a régi technológiai folyamat. Lefényképezem, megvárom, amíg tele lesz a film, elviszem a hívóba, visszamegyek, kiválasztom a képeket, előhívják a papírt… Nem lehetett vágni, adjusztálni a felvételeket. Kivéve persze, ha az ember saját labort épített. Az nagyszerű, kiváló szórakozás volt, de nekem túl macerás. Most a kép le- vagy fölvétele után öt perccel megvágva küldhetem szét szerte a világba. Ez persze devalváló hatású, de ez is megéri a szabadságért cserébe. Ma a legnagyobb helyet a gépeinken a képek foglalják el. Annyi van belőlük, hogy külön könyvtári rendet kellett létrehozni, hogy bármelyiket megtaláljuk. Milosról olyan sok kép készült már, amennyiért pár évtizede mindent megadott volna egy antropológus például, hiszen alig van olyan változás a testén, amit ne lehetne pontosan követni.)
   Ma azt is láttam, hogy ki kell találnom valamit, mert nem férünk el az asztalnál. Az lesz a megoldás, ha készítek egy gyerekasztalt kis székekkel és sámlikkal. Kölyökkorunkban nekünk nagyon jó volt, hogy külön ültünk nagyobb étkezéseknél. Adott némi szabadságot, hiszen a fölnőttek nem szóltak ránk félpercenként, hogy mit és hogyan eszünk, miért beszélünk, miért rugdaljuk egymást az asztal alatt…

Közéleti előrejelző

Könyv, könyv, könyv

   A százegyedik esztendő 41. hete végre meghozta azt az örömöt, amire már senki nem számított: egy Kertész Imre nevű, hazájában jóformán ismeretlen író Nobel-díjat kapott. Jó nagy fölhördülés lesz, de idézem a legborzasztóbbat, amit erről hallottam: - Ő most a magyar irodalom Koplárovics Bélája. Azzal a különbséggel, hogy ezt idegenben sem vehetik vissza a magyaroktól. - mondta egy hangosszájú értesült a közértben. Országos, hatalmas társasági téma lett, hogy tulajdonképpen Esterházyt vagy Nádast várta mindenki. (Én például nem vártam, mert a Nobel-díjjal úgy voltam, mint annak idején a szocializmussal: a törökféle átok 150 évig tart, és ahogy az én életemben nem mennek ki innen az oroszok, úgy ezt a díjat se kaphatja meg magyar ember. A nemzethadifogság ugyanolyan abszurd volt, mint a díjazatlanság.) Az az igazság, hogy Esterházyt és Nádast se sokkal többen olvassák a társasági fecserészők, mint Kertészt, de legalább veszik és polcolgatják a könyveiket, és szó is van róluk. Sokan odáig jutottak, hogy Kertész miatt E. és N. most már nem is kaphatja meg a legmagasabbat, ami ostobaság, hiszen ha olyasmi kort élnek meg, mint ő, tíz-húsz évük van még erre. Jóslat: mindketten meg is kapják majd, mert mostantól az egész világban sikk lesz magyart olvasgatni. (Személyes megjegyzés: például Mészöly Miklós is megérdemelte volna, hogy más, ma élő írókat és költőket se említsek, nehogy sértődés legyen.)
   A Nobel-díj sem csillapította azt a parázs társadalmi vitát, amely egy Élet és Irodalomban megjelent Váncsa-írás miatt keletkezett. A jeles publicista simán lebunkózta a kormányt, mert az a könyv áfájának 25 százalékra emelésére készül. A hét végén - László Csaba higgadt olvasói leveléből - kiderült, hogy ez nem is igaz. Most azon folyik a vita, hogy valóban tahó-e a sajtó, amely egységesen nem hajlandó közölni a téves információk cáfolatait. (Jóslat: mindaddig, amíg az állam a gyerekkakit is megadóztatja, nemigen számíthat bizalomra. Az utóbbi pontos információt a patikában ellenőriztem, pelenkavásárlás közben. Elfelejtettem rákérdezni, hogy az öregek pelenkájából is kikaparják-e a sápot a nagyétvágyú költségvetők. Nem lepődnék meg.)
   Úgy látszik ez egy nagyon könyvész hét volt, mert állítólag legalább nyolc tankönyvcsekk érkezett a Miniszterelnöki Hivatalba azok után, hogy Medgyessy Péter egy korábbi parlamenti felszólalásában azt találta mondani, hogy ő bizony kifizeti egy négygyermekes család negyvenezer forintos tankönyvköltségét. Ha egy miniszterelnök nem tudja kiszámítani, milyen hatást kelthetnek a szavai, meg is érdemli, hogy csekkekkel bombázzák. Ez ugyan nem menti a Fidesz tankönyves demagógiáját, de talán tanul belőle Medgyessy. (Jóslat: nem tanul. Akkor legalább fizessen.)
   A választási kampányt úgy lehet elkönyvelni, hogy kínosan mulatságos kistérségi vetélkedő. A legmagvasabbakat megint Kövér László mondta. Egy pécsi kampányrendezvényen kijelentette: a polgármesterjelölt orvosnak most a bolsevizmus gyilkos kórját kell legyőznie. Szerinte a kormány a volt bolsevikokból lett tőkések kiszolgálója, ezért ötven év múlva hétmillióra csökkenhet az ország lélekszáma. Mint azt már jósoltam, Kövér egyre inkább Torgyán helyére tör (bolsevikozás). Merít Fekete Gyulától is - fogyik a magyar! - hogy egy íróra is hivatkozzunk nobeles hetünkön. Megjósolhatatlan, hova jut még ez a különben eszes ember.
   Az szinte természetes, hogy a Fidesz parlamenti képviselőcsoportja, most azzal próbálja magát belábjegyzetelni a történelemkönyvekbe, hogy azértse lesz jelen az Országgyűlés október 23-i ülésén. Nem szeretne részt venni egy, "a mai kormánypártok által tervezett politikai kampányban", hanem inkább az utcán ünnepel. Tulajdonképpen akkor tenne jót az országgyűlés a nemzeti ünnepekkel, ha a rendezvényekről rendeletileg kitiltaná a politikai pártokat. Csak a köztársasági elnök ünnepibeszélhessen! Addig is meg kellene állapodniuk a médiumok főszerkesztőinek, hogy meg sem említik a politikusok verbális szerepléseit, koszorúzásait és más haknieseményeit. Éppen elég ideje járatják le és teszik dögunalmassá a jeles napokat: ünnepeljenek a gyerekek, vonuljanak a mazsorettek, szónokoljanak a helyi érdekű köztiszteletűek. (Jóslat: inkább meghalnak, mint hogy lemondjanak arról, hogy az ünnepeket agyonjeleskedhessék.)
   A hét legjobb választási híre is egy hajdanvolt reménységünkhöz, egy sokkönyves íróhoz kötődik: a MIÉP több cégtől bérelt fiatalokat, így fizetett felvonulók is részt vettek pénteki budapesti rendezvényén. A megmozdulás a Szabadság hídon indult, s 25-30 fiatal onnan vonult át a szomszédos Erzsébet hídra, ahol Csurka Istvánnak, a Magyar Igazság és Élet Pártja főpolgármester-jelöltjének arcképével ellátott transzparensekkel a járdán álltak. (Jóslat: a polgári körök a legközelebbi választás előtt már Csurkát is bérelhetnek pártostul, egészalakos kivitelben.)

Október 12. (szombat) Reggel elmentem Nagytétény végére egy Aquarius nevű hotelbe, ahol nagy, összevont Népszava szerkesztői értekezlet volt. Hihetetlen út volt, mert annyira esett az eső, hogy alig láttam. A hatos úton, a félpálya közepén olyan kerékvályúk vannak, hogy a kocsi kormányozhatatlanná válhat a vízen futva. Azt hittem, sose érek oda.
Maga az értekezlet érdekes volt, mert végre együtt láttam a csapatot, és számos gondot megértettem. Annak ellenére oda tudtam figyelni több mint négy órán át, hogy én gyakorlatilag negyed óráig bírom az értekezleteket. Aztán rendszerint elalszom. Most - különös módon - még ötleteim is támadtak.
   Visszafelé persze eltévedtem. Sehogyse bírtam visszakeveredni a hatosra. Mindenféle lakótelepeket bolyongtam fél órán át, mire megleltem a helyes irányt. (Mostanában szinte mindig eltévedek, bár nem biztos, hogy ez az öregedés jele, mert azelőtt is gyakran előfordult. Nem tájékozódni nem tudok, hanem figyelmetlen vagyok.)
   Úgy volt, hogy délután kijön Horváth Pista, hogy megnézze a kutyákat - mert az egyik kan az övé lesz. De aztán rám telefonált, hogy mégse.
   Kaptam egy levelet (Évától) a Kertész-kérdésről:

De tenyleg, te mint Igazi Iroember: az hogyan van, hogy eddig a magyar nepesseg (kivetel a kivetelezettek)nem nagyon hallott sem a Szerzorol, a Murol meg plane.
A mai lapok persze tele vannak azzal, hogy mennyien ismertek eddig is, baratkoztak vele eddig is,
tudtak az irasairol eddig is, sot az operettjeibol is ideztek eddig is.
Csak a koznep nem volt eddig se.
Hogyan lehet egy ustokost (de ha jobban tetszik csillagot) huszon-ev mulva felfedezni?
Es akkor szupernovakent robbantani?
(Remelem, a kerdeseimmel nem sorolsz az "ostoba fanyalgok" koze.)

   Én például egyáltalán nem tudtam, hogy valaha operettszövegeket írt. (Ha jól emlékszem Kardos G. György is, méghozzá a Bob herceget.) És akkor mi van? Bár csodálom, hogy ezért nem nézték le. Az irodalmi életben elég nagy bűnnek számít, ha valaki holmi könnyebb műfajjal pénzt keres, hogy megéljen belőle. Újságot írni is elég bunkó dolognak számít.
   Nem tudom, mások hogyan figyeltek föl Kertész Imrére. Én olvastam róla, hogy Füst Milán-díjat kapott és ezt megjegyeztem valahogy. Nyilván azért, mert azt én is kaptam - még a szocializmus végén, szépemlékű Vargha Balázs javaslatára a Prolilétráért. (A könyv nyelvi értékeire hivatkozott, de azóta megértettem, hogy ez csak ürügy volt: a politikai tartalmára akarta fölhívni a figyelmet.)
   Szóval megjegyeztem, hogy ő is kapott, és amikor legközelebb könyvesboltban jártam, rátaláltam Az angol lobogó című könyvére. Beleolvastam, és negyed óra múlva rájöttem, hogy nem állhatok ott a végtelenségig. Megvettem és itthon se tudtam letenni.
   Azt hiszem, Kertész Imrét úgy a kilencvenes évek eleje óta illett volna közismertté tenni.
   Egyszer találkoztam vele. A Szilágyi Erzsébet fasoron ketten álltunk egy buszmegállóban. Köszöntem neki, és mondtam, hogy olvastam néhány írását. Csak azért mondom, mert hátha örül ennek. És tényleg örült egy kicsit. Aztán fél perc múlva elvitte a busz, én meg tovább vártam egy másikra.

Az öcsém legújabb gyönyörű képe:

Október 11. (péntek) Tegnap este ezt írta Spenót: "Azé' lehetett volna egy pár szavad erről a Kertészről, ha már kapott egy jó nagy nóbelt."
Azt válaszoltam, hogy előbb írtam meg a naplóbejegyzést, mint hogy a tudomásomra jutott a hír.
Erre Spenót: "Egy pechvogel ez a Kertész :-) 1x írsz korán naplót, hát nem akkor kapja a Nobelt?"
Ma megírtam, mert az uszodában amúgy is fölhívott Farkasházy, hogy kellene:

Kertész Imre Nobel-díjas

   Százegy esztendei mellőzés után végre kitörő örömre lelt Magyarország. Sőt az egész magyarlakta világban tombol az öröm. Az interneten számos levelet kaptam arról, hogy Svédországtól Spanyolországig, Romániától Kanadáig is most jó magyarnak lenni. Vadidegenek gratulálnak nekünk, csak azért, mert megtudták, hogy Kertész Imre innen való. Hogy aztán ezt az elismerést az egész magyar nép méltósággal tudja-e viselni, az bizony nagy próbatétel lesz. Talán úgy éljük túl a következő heteket, hogy az irigyek, a gonoszok és az ostoba fanyalgók nem mocskolják be túlságosan az örömünket.
   Van egy pici félszegség abban, ahogy a gratulációkat fogadjuk. Elvégre nem nagyon vallhatjuk be, hogy az örvendező magyarok nem csak azon csodálkoznak, hogy a hagyományosan mellőzött hazánkírói közül valakit végre megláttak a nemes svédek, hanem mindjárt nagy keresgélésbe is kezdtek: ki is ez a Kertész?… Ki olvasott tőle valamit? Segítségképpen talán annyi személyes véleményt róla, hogy számomra Kertész Imre valamiképpen Radnóti Miklós művének folytatása. Mintha a legyilkolt költő megszomorodott lelke beleköltözött volna egy gyalázatos sorsú fiúba, hogy harmóniákat keltve benne segítse világra beszélni azt a rettenetet, amit ő szerencsés volt túlélni. Ha Radnótit nem ölik meg, ha ő kapta volna meg a díjat, vajon nem lenne-e méltó indoklás: "a történelem barbár önkényének kiszolgáltatott törékeny ember tapasztalatait felmutató munkásságáért"?
   Kertészt ezután illik és kell majd olvasni. Szerencsénkre. Ezrek és ezrek ismerkednek majd meg azzal a brutális humanizmussal, ami nagyjából olyan hatású, mint amikor az ember eljut Auschwitzba, meglátja a hegyekben álló biliket és szemüvegeket, és nem tud parancsolni a könnyeinek. Hatalmas csapás ez azokra az ásatag eszmékre, amelyek ma is itt somfordálnak körülöttünk. Képviselőik nem csak a holokausztot, vagyis Kertész sorsát tagadják: nem is olyan régen merészen azt is kétségbe vonták, hogy a kertészféle írók egyáltalán képviselhetik-e Magyarországot, például Frankfurtban. Esélyt kaptunk arra, hogy olyan generációk nőjenek föl, amelyek Kertésztől tanulva nem engedik többé hatalomra az ilyen lényeket, vagyis nem hagyják kiteljesedni az előbb mindig kirekesztő, majd mindig gyilkos diktatúrákat.
   Erre ítélt minket a Svéd Királyi Akadémia.

Október 10. (csütörtök) Délelőtt kettesben maradtunk Milossal, mert mamatorna volt. Persze elfelejtettem megírni a Hócipőbe valókat, azért úgy kellett terelgetnem, hogy legalább egy órácskát aludjon. De nem aludt, csak felet, viszont a többit vidáman heverészve töltötte. Úgy, hogy az egyik kezemet belógattam a kocsiba. Úgy látszik ez biztonságot ad neki, meg játszhat is. Önfeledten gügyörészett. Magam is meglepődtem, hogy így is tudok dolgozni. Tulajdonképpen az Isten kicsit kényelmesebbre is tervezhette volna a gyerekeket, mert az lenne jó, ha állandóan magunkon cipelhetnénk őket. Ma például majdnem fél óráig egészen jól érezte magát, amikor két kézzel tartottam. De akármilyen hallatlanul erős is vagyok, elég gyorsan elfáradnak a karjaim. Kár, mert lehetne úgy is, hogy ameddig kicsi gyereke van az embernek, addig valami hormon miatt tovább bírják az izmok. Ma próbálkoztam egy pokróccal is. Mindenféle csomókat kötöttem rá, hogy hátha sikerül valami hason vagy oldalt hordható puttonyt csinálni. De nem sikerült. Láttam olyan nőket, akik kendőben cipelik a gyerekeket. Nagyon szép látvány. Sajnálom, hogy nem vettünk és nem tanultuk meg. Most már nem érdemes, mert Milos mindjárt föláll. Mindegy, majd legközelebb.
   Úgy volt, hogy délután be kell mennem a Karton Galériába, hogy Kozma Péterrel és Császár Tamással a Karikatúra Múzeumról meg egy új pályázatról beszéljünk, de aztán ez elmaradt. Inkább elmentünk sétálni. Ki tudja miért, Milos egy csöppet sem aludt az úton, hanem lesett ki a sapkája meg a takarók alól. Figyelt. Résen volt. Csak akkor lágyult el egy kicsit, amikor a református templom harangjai megszólaltak. Gyönyörű zenebona volt.
   Ez egy hatalmas templom - valamelyik nap majd lefényképezem -, és arról is híres, hogy pár évtizede, amikor még szalmából volt a teteje, egyszer villámcsapás érte. A szél széthordta a pernyét a szintén szalmatetős házakra, és gyakorlatilag az egész falu leégett. Mivel itt sok sváb lakik, Németországból jött a segítség. A templom is, a falu is újjáépült.

A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint mégse Torgyán József az FKGP elnöke.

Nem akarok Torgyán nélkül élni!

Hát akkor ki most a vezér? Tőlem persze akárki lehet, de ha álmomban fölébresztenek, és megkérdezik, ki az FKGP elnöke, azonnal rávágom, hogy Torgyán. És ez már így lesz egész életemben. Akit a bíróság megnevez, tegye meg, hogy kihoz egy határozatot: adjanak valami cafrangot Torgyánnak. Persze a munkaköri leírásában benne lehet, hogy be se teheti a lábát a székházba. Azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy Torgyán nélkül éppen úgy semmi nem lett volna ez a párt, mint ahogy vele semmivé lett. Nem mindegy, hogy ki a semmi elnöke?


Az APEH Bűnügyi Igazgatóságát a jövőben kiveszik az adóhivatal hatásköréből, és közvetlenül a Pénzügyminisztérium felügyelete alá helyezik.

A hülyének nézés tényállása

Nekem mindegy ki felügyeli, csak azt érjék el egyszer, hogy soha, senkinek eszébe ne jusson, hogy az APEH bármelyik hivatalnoka vagy bűnügyére politikus parancsát hajtja végre. Mert az méltatlan. És tulajdonképpen akkor lesz demokrácia Magyarországon, ha kinevethetjük azt, aki ilyesmit feltételez. Viszont nagy előrelépés lenne, ha az apehos nyomozók vetnék végre pár napra áristomba azokat ravaszkodó politikusokat, akik adózóhülyítés tényállásában mutatkoznak gyanúsíthatónak. Akik látványosan tologatják az adósávokat, és nem szűnő sikkantgatások mellett bizonygatják, hogy ez milyen jó lesz a népnek, majd sunyiban duplájára emelik például a könyv áfáját. (Csak úgy jelzem, hogy az SZDSZ attól lett erős törpepárt, hogy legutóbbi országlása idején elfelejtette képviselni értelmiségi szavazóit. A könyváfa réme megint erre utal.)


A debreceni színház díszelőadásán, amelyen a 85 éves Szabó Magda írónőt köszöntötték születésnapján, nem olvasták fel Medgyessy Péter miniszterelnök és Szili Katalin parlamenti házelnök ünnepi alkalomra írott levelét.

Sörözőpolitikusok

Nem is tudom, hogyan képzelte Magyarország legfőbb közjogi méltóságai közül ez a kettő, hogy csak úgy odapofátlankodhatnak egy szülinapra. Pláne miután az utóbbi évben kiderült: ezek a szocialisták afféle sörözőpolitikusok. Nem lehetett őket beengedni az egyetemekre, a színházakba, erre nem átallottak sörözőkben szónokolni a népnek. Most megint egy színházba próbáltak belopakodni. Azért legyen már egy színvonal!


Demszky Gábor szerint az ő leváltása érdekében a budapesti MSZP-sek és a jobboldali pártok folyamatosan egyeztetnek, "mutyiznak" és a végeredmény akár Schmitt Pál hatalomra segítése is lehet.

Dugovics és Dugova

Nem kellett volna annak idején Demszky rövid pártelnökösködése idején az éppen padló alatt kúszó MSZP ellen acsarkodni. Érdekes, hogy ez most senkinek nem jut eszébe. Pedig akkor ennek az elnökség lett az ára, most pedig - a végelszámolásnál -, akár a főpogármesterség is odaveszhet. (Más kérdés, hogy ez leszámolásos kettős öngyilkosság. Igazi magyar virtus: dugovicskodás.)

Október 9. (szerda) Dehogy gyógyultam. Csodálom is, hogyan bírtam ki a napot. Éjszaka háromszor keltem, mert Milos nyöszörgött, és úgy látszik a betegségem miatt kicsit éberebb vagyok. Ilyenkor nincs nagy dolog, éppen csak meg kell nyugtatni, egy picit simogatni a hátát, és alszik tovább. Úgy négy körül kimentem a kertbe, hogy levegőhöz jussak. Egészen elképesztő látvány fogadott. Az egész ég ragyogott. Ritka tisztán látszott minden. A Nagygöncöl pont az ellenkező oldalon volt, mint ahol nyári estéken szokott ragyogni, és most mindent a Jupiter és a Szaturnusz uralt. Addig maradtam, amíg fázni nem kezdtem. Ha nem kellett volna reggel tanítani menni, föl is öltözök, előveszem a távcsövemet és a fényképezőt.
   Persze majdnem elaludtam. Ahhoz, hogy kilencre Kispestre érjek, hétkor kell elindulni, ami eléggé borzasztó. Még így is késtem egy kicsit. Megint lett egy csomó kedves és okos tanítványom. Eléggé nyomasztó volt beszélnem, mert folyamatosan azt figyeltem, nem folyik-e az orrom, és néha alig jött ki hang a torkomon. És persze izzadtam. Mindegy, túléltem.
   Már annak is örültem, hogy szerencsésen hazaértem, mert komolyan aggódtam, hogy elalszom az úton. Itthon aztán ez meg is esett: belenéztem Mónika műsorába. Miközben azon gondolkoztam, hogyan jutottak odáig az emberek, hogy nem csak a benső titkaikat teszik közszemlére, hanem ráadásul még a szeretteiket is megalázzák, szépen elpilledtem.

Október 8. (kedd) Nem mondhatnám, hogy meggyógyultam. De azért a nap nagyobbik része már elviselhetőbb volt.
   Reggel végre megjött Guska. Azért végre, mert már hónapok óta tervezzük, hogy találkozunk, de valahogy nem jön össze. Illetve mindig jön - valami, közbe. Reggel elszaladtam vásárolni, mire hazaértem, már itt is volt. Nőm - aki gyorsan elment Ádámmal a kórházba az apjukhoz - később azt mondta róla, hogy Guska is olyan ember, akiről tíz perc után azt érzi, hogy nem idegen. Mintha mindigis velünk lett volna.
  Egész délelőtt beszélgettünk. A világ dolgairól. Persze könnyű nekünk, mert van némi közös múltunk - együtt dolgoztunk az Elendernél, például. Évek óta mindig őt hívtam föl, ha bármilyen bajom volt a Psionommal. Telefonon diktálta a megoldásokat. Ő a Linux elkötelelezett híve - sőt jelentős szerepet vállal a linuxosok között. Én erősen érdeklődöm az eredményeik iránt. De leginkább azt kedvelem benne, hogy nem lett szakbarbár, minden iránt érdeklődő, természetkedvelő maradt. Van benne valami az életművészből. De nem az a fajta, amelyik felelőtlenül művészkedik az életével, hanem amelyik nagyon is megalapozottan. Például most mesélte el, hogyan vett most lakást, annak ellenére, hogy a bank becsapta, mert nem kapott kölcsönt, noha megígérték. (Azért a 30 ezer forintos lakásfölmérési díjat befizettették vele.) Nagyon egyszerű: amióta dolgozik, a fizetésének hetven százalékát betette a bankba. Így jóformán mindig a mellékes jövedelmeiből élt. Nem nagyon találkoztam mostanában ilyen következetes emberrel. De végülis arra az életformára vágyik, amilyet én élek: kicsit távol a várostól, lehetőleg olyan öreg parasztházban, amelyikben minden megvan, ami egy városi lakást komfortossá tehet. De ez távolabbi terve, hiszen pár évig nem hagyhatja el a várost.
   Sütöttem neki húst, de aztán hírtelen el kellett mennie, mert szólították. Nem baj, jön majd megint.
   Délután már kicsit rosszabb állapotban voltam, ami úgy mutatkozott, hogy folyamatosan elaludtam volna. Ha Milos engedi. Ha meg engedte volna, akkor nem mertem lefeküdni, mert ne ébredjen sírva. Ülve meg elalszom ugyan, de rosszabb, mintha virrasztanék, mert örökösen fölriadok.
   Délután aztán végre átadhattam a mamájának Milost, aludtam egy kicsit. Úgy tűnik, kell még egy nap, hogy meggyógyuljak.

Október 7. (hétfő) Már teljesen elhatalmasodott rajtam a betegség. Az orrom néha órákra olyan, mintha nem is lenne. Mintha csak fantomérzésként élne bennem, hogy azon a ponton, valahol az arcom közepén levegőt is lehet venni. És jó lenne.
   De azért ez jó nap volt. Reggel bementem a Népszavába értekezni. Aztán kicsit mászkáltam, mert ajándékokat akartam venni. Tamarának, akinek ma van a születésnapja, és Ádámnak, nőm öccsének. Tamara magyar népmeséket kapott. Videokazettán. Mert láttam, hogy mennyire szereti őket. Ez persze biztosan nosztalgia is. De ha gyereke lesz, akkor is inkább ezeket nézegessék, mint a holland nyelvű amerikai förmedvényeket.
   Kapott ajándékba terhességvizsgáló csíkot is. Mert nagyon várjuk a gyereket. Jól jött volna ki, hogy pont a születésnapján derül ki. Nem derült. Pedig fölhívhattam volna Andrist, hogy gratulálok, a szaporodásnak nevezett evolúciós játékban nyert egy életet.
   Délután átmentünk Wandához. Igen jó káposztás cvekedlit csinált. Ez jó szokása, tudja, hogy szeretem. Föltűnően visszafogott vagyok, mert mostanában csak egy tányérral kérek. Persze félelemből: nem akarok rosszul lenni.
   Közben még lementem a HÉV-hez Ádámért. Mire visszaértünk megjöttek az öcsémék is. Aztán Dávid is, Wandék mamájával, a nénikéjükkel meg Adéllal, aki mostanában Svájcban él, és a lányaim unokatestvére.
   Végülis összeszámoltam: minden gyerekem és unokám ott volt. Szerényen bár, de megünnepeltük Tamarát. Milos is tökéletesen viselkedett. Társaságban mindig nagyon jó vele, mert felette érdeklődő.
   Az öcsémnek meg olyan telefonja van, amin szinte egy pocket PC, csak telefonálni is lehet rajta. Internetezni is, persze. Jó az én telefonomon is olvasható például ez a napló, de nem láthatók a képek. Megint megelőzött. Nehéz technikai leleményszerkezetek birtoklásában egy pilótával versenyezni, de lesz még meglepetésem.
   Most itt van Ádám. Holnap megy a nővérével az apjukhoz a kórházba. Rövid időn belül másodszor operálták meg a hasnyálmirigyét. Ott fekszik, ahol a Fekete Angyal vélhetően mindkét szülejét átküldte a másik világra, amelyik nincs is. (Erre nincs bizonyíték, csak nagyon úgy néz ki.)
   Egyébként ezt a nőt nem tudom annyira elítélni, mint amennyire a bíróság fogja. El tudom képzelni, hogy csakugyan szánalomból, szeretetből tette.

Október 6. (vasárnap) Most meg én betegedtem meg. Kicsit. Fáj a torkom és dübög a fülem. De az is lehet, hogy allergiás vagyok, mert víz jön az orromból. (Bocsánat.) Ez többnyire egyetlen-egy pillanat alatt jön rám, aztán vagy elmúlik, vagy nem. Most hajnalban, a Vasárnapi Újság hallgatása közben érkezett. Ebből is gondolom, hogy allergia lehet. (Főleg Philip idegesített, aki önfeledten magyarkodott. Egyszer szembesíteni kellene vele, hogy miket csinált eddig. Nem csak azt, ahogy belehazudott a térbe, amikor azt állította, hogy a rendőrség szerint hány millióan vannak a Kossuth-téren, hanem azt is le kellene vetíteni neki, hogy mi globálszart mutogatott, próbált eladni a csimpolyatévékben, zene címén. Hátborsó!)
   Nekem nagyon sokáig semmiféle bajom nem volt, semmire nem voltam allergiás. Egyszercsak azt vettem észre, hogy a tejjel van valami, mert szinte végigszalad a szervezetemen. Ma már ott tartok, hogy ha például tejszínhabot veszek magamhoz, csak arra kell vigyázni, hogy tíz percen belül hazaérjek.
   De az is lehet, hogy ebben már az epekövek is játszanak.
   Ma is főztem. Zöldbabot, krumpliból gyúrt fasírttal. (Tamara vegetáriánus.) Paradicsomlevest. Gesztenyepürét habbal és csokiöntettel. A főzelék melegítés közben kicsit odapirult, de nem ment tönkre.
   Aztán írtam:

Közéleti előrejelzés
Tejívóba, SMS-re, Szaddam nyoszolyájára!

   Kevéssé békés és boldog esztendőnk 40. hetének első napján arról értesültünk, hogy Lamperth Mónika belügyminiszter vasárnap egy veszprémi sörözőben tartotta meg sajtótájékoztatóját, mert Kuti Csaba, a veszprémi közgyűlés MDF-es elnöke nem engedélyezte az összejövetelt. Nagyon úgy néz ki, hogy a jobboldal jól kitalálta ezt a "ki a ballal mindenhonnan"-trükköt. Most már nem csak az egyetemeken nem tarthatnak előadást a baloldali politikusok, mint Orbán alatt, hanem színházba se léphetnek, még ha miniszterek is. Vagy az van ebben a tendenciában, hogy a jobboldaliak erősen érdekeltek a sörözőiparban, vagy szereptévesztésben leledzenek. Jóslat: a kormányzó erők képviselői fölismerik, jó nekik, ha hagyják magukat kitiltani, mert ez szimpátiát kelt, de nem sörözőben, hanem például tejívóban tartják a sajtótájékoztatókat.
   Bár Lamperth Mónika még mindig jobban járt, mint Medgyessy Péter, akit Vác után most Dunaújvárosban várták a kifüttyögetők nemzeti zászlóik alatt. Jóslat: nemsokára kiderül, hogy a miniszterelnököt egy jól szervezett, központilag irányított csapat követi. Úgy tűnik, hatékonyan kommunikálnak. Bár ennek ellentmond, hogy a polgári körök szerint a "hálózat kormánya" már az SMS-eket és az e-maileket is ellenőrzi - legalábbis ez van kimondva a Fidesz honlapján. Bár nyilvánvalóan lehetetlen SMS-ek százezreit cenzúrázni, a feltételezés is jellemző a közhangulatra.
   Az is kiderült, hogy a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal befejezte azt a vizsgálatot, amely az Orbán-Torgyán kormány májusi utolsó ülésén elfogadott, összesen 9,5 milliárd forintos állami garanciavállalás ellenőrizte, jogszerűségi olvasatban. Kicsit kínos, hogy az önkormányzati választások előtt már nem lesz döntés arról, visszavonják-e a sürge vállalásokat. Arra az újságírói kérdésre, hogy miért kell várni a döntéssel a választások lezajlásáig, nincs válasz. Ez elképesztő kommunikációs hiba. Meg kellett volna mondani, hogy azért kell várni, mert nem lenne jó, ha a döntés a kampánycirkusz részévé válna. Jóslat: így is az lesz belőle. Felsőmocsoládon - ahol állítólag hamarosan elkezdik a százmilliós sportcsarnok építését - biztosan. (Én nekik drukkolok: legyen egyszer egy 560 lakosú kis falunak sportcsarnoka - emlékeztetőül arra, hogy miféle marhaságok történhetnek ebben az országban. Vagy egyezzen ki a mocsoládiakkal az új kormány: kapjanak egy kisebb, olcsóbb, de takaros tornatermet.)
   Mint az várható volt, a civilkurátorok egy része megakadályozta, hogy elnöke legyen a televíziónak. Nyilvánvalóan tudták, hogy hiába támogatják Siklósi Beatrixot Baló György ellenében - Siklósi soha nem lesz elnök. Ám a jobboldalnak érdeke, hogy összeomoljon a televízió. Tipikus magyar jelenség: ha nem a miénk, és meg se osztják velünk, pusztuljon inkább le. Ez amúgy is jól beleillik a "mindent porig, hogy aztán főnixként éledjünk"-orbáni tervbe. Nem szabad elfeledkezni: úgy számolnak, hogy jövőre előrehozott választások lesznek, amin győznek. Akkor majd ráérnek megválasztani Siklósit. Jóslat: sem Baló, sem Friderikusz, sem Siklósi nem lesz tévéelnök. Anettka esélyei növekedtek, mint azt nem is olyan régen jósoltam. Esetleg nemsokára előkerül a jól bevált teljes elnöki jogkörű alelnök intézménye. Vagy valami hasonló. És akkor lehet megint köpkölődni, csak most jobbról.
   Ha minden jól megy, szerencsére addig sem maradunk magvas televízió nélkül: állítólag decemberben már egymillió háztartásban lesz fogható a polgárközeli Hír TV Philipestül, Lovasostul. Jóslat: sokan nézzük majd, de nem elegen.
   A hét egyik szégyene: kiderült, hogy amikor a Millenáris Kht. vezetőjét őrizetbe vették, kétszer is meztelenre vetkőztették és megmotozták. Jóslat: bár sokan mondják, hogy úgy kell neki, a sokmilliós végkielégítésért ennyit el kell viselni, túl sok emberben támad rossz érzés, ha ilyet hall. Különösen egy olyan országban, amelyikben most derült ki, hogy a közoktatási intézmények felsőbb éves diákjai gyakran megalázó feladatokat végeztetnek az úgynevezett beavatási szertartásokon az elsős diákokkal. Előfordult, hogy valakinek széklábat dugtak a fenekébe, másnak pedig a WC-be nyomták a fejét. Egyes oktatási intézményekben maguk a tanárok adják a felsősök kezébe a "szívatásra érdemes" elsősök listáját. Miért ne lenne éppen rendőr az ilyen széklábdugdosókból?
   A hét legjobb magyar vontakozású híre, amelyen a történelem kereke is megfordulhat: Cicciolina megismételte tíz évvel ezelőtti ajánlatát, miszerint Szaddam Husszein ágyába is bebújik, ha ez az ára a világbékének. (Jóslat: a derék vezér elfogadja, nekünk meg lesz egy Nobel-békedíjasunk. De azért nem ártana a vérmes Bushnak is ajánlani valamit.)

Október 5. (szombat) Reggel valamikor fél hat körül keltem föl először, mert azt beszéltük meg, hogy lehet engem böködni, ha a gyerek nyivákol, odamegyek, megnyugtatom. Mert bizony az ő mamája estére nagyon belázasodott, rázta a hideg… a többit nem is mondom. Valami nagyon elrontotta a gyomrát. De nagyon. Egész éjjel szenvedett. Reggel úgy félóránként ébresztett. (Mert sajnos én nem ébredek föl, ha tudom, hogy más fölébred. Ha csak ketten lennénk Milossal, félálomban lennék, de ha ott az anyukája, akkor el merek ájulni.)
   Érdekes, hogy egyáltalán nem bosszantott, hogy föl kellett kelni. Megnyugtattam Milost. Csodálatos módon aludt is tovább. Egészen fél nyolcig. Akkor meg kellett etetnem.
   Nagyon jól elvoltunk, kettesben a konyhában. Én már fölébredtem, de valahogy ő meg elálmosodott. Cselből nem hagytam elaludni, csak akkor, amikor már veszekedett velem. Az úgy csinálja, hogy méltatlankodva rikoltozgat. Betettem a kocsiba, hasra fordítottam, és azonnal elájult.
   Tamara is fölébredt, csöndesen beszélgettünk.
Délután főztem is, mert a nőm nagyon szépen aludt. Zöldborsót vettem ki a mélyhűtőből. Sajnos nem találtam hozzá petrezselymet. Csak kaprot. Ezért kitaláltam a kapros zöldborsó főzeléket. Állítólag nagyon finom. Nekem is ízlett. (A rántás először nem sikerült, nokedli lett belőle. Azt kiszedegettem. Másodikra jó lett.)
   Ez egy ilyen nap volt. Este még nekiálltam a hétfői népszavás előrejelzésnek. Már csak araszolgatva tudtam írni. Holnap még lesz időm befejezni.

Október 4. (péntek) Ma különleges nap volt: Dávid kivételével minden leszármazottam velem volt. Reggel úgy mentünk úszni, hogy fölvettük Wandát és Edét. Sajnos ők nem jöhettek be a vízbe - Ede nagy önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor egy órán át üldögélt a parton, és nézegette, hogyan úszkálunk Milossal. Milos kicsit rosszkedvűen kezdett, sőt majdnem elaludt a vízben, amikor az anyja a hátán lebegtette. Aztán egyszercsak föléledt és nagyon élvezte az egészet. Film is készült róla, mert Wanda kamerázott. (A képeket tulajdonképpen a tévé képernyőjéről fényképeztem le. Biztos van más módszer is, de ez tűnt a leggyorsabbnak.) Majdnem egy órát lubickolt Milos, aztán elmentünk Tamaráért. Onnan meg Szonjáért a Waldorf iskolába, ahova jár. (Annyira szereti, hogy képes még betegen is bemenni. Amióta ide jár teljesen kiegyensúlyozott. Velem soha nem fordult elő, hogy szerettem volna iskolába menni.) Így azán már heten voltunk a kocsiban. Kicsit féltem is, hogy megtalál egy útonálló rendőr. (Nem azért félek a büntetéstől, mert utálom, ha elveszik a pénzemet, hanem azért, mert nem bírom, ha bárkinek joga van engem fegyelmezni. Akkor is, ha közben elismerem, hogy fegyelmezni kell az embereket, sőt engem is.) De nem talált meg egyik sem. Itthon aztán kitört a család, és igen jól éreztük magunkat. Kivéve nőmet, aki valami főtt tojástól tegnap elrontotta a gyomrát, és estére be is lázasodott. De azért arra volt ereje, hogy Erzsivel átmenjen kutyuskákat nézni. Videóztunk például. Megnéztük Wanda uszodai felvételeit, sőt azt is amit az Űropera előadásról készített a Műcsarnok előtt. A gyerekeket sikerült lenyűgöznöm a pincével, mert nem tudták, hogy az tele is tele is lehet mindenféle terménnyel. Este hazavittem Wandát, Szonját és Edét. Tamara marad pár napig.

Október 3. (csütörtök) Ma jó hajnalban elindultam Tamaráért és Andrisért. Persze hatalmas csúcsforgalom lett, és nincs borzasztóbb érzés, mint arra gondolni, hogy a gyerekek ezer kilométerek után ott várnak valahol, és én nem tudok menni. Persze pont abban a pillanatban megérkeztem, amikor a buszuk megállt.
   Igen elnyűttnek tűntek. Andris meg is mondta, hogy soha az életben nem jön többet busszal. Tele volt, nem lehetett aludni. Budapest határában már azt érezte, bárcsak szólna hozzá valaki, hogy pofán verhesse. Nagyon kiborító út lehetett, mert Andris az egyik legbékésebb ember, akit ismerek.
   A kicsi lányom megint picikébb lett valahogy. Már a múltkor is észrevettem, de most megint tovább fogyott. Nem mondom, gyönyörű, de régebben nem volt ennyire törékeny.
   Hazavittem őket Tamara mamájához. Kicsit még teáztunk, aztán eljöttem, mert a nőm tornászni készült. Kaptunk szépdobozos zöld teát, meg én még egy apró fémbögrét is. Mert azokat gyűjtöm. A mintátlanokat. Nem tudok nekik ellenállni. De ez különleges, nem a bonyhádi pléhbögre-típus, hanem nagyon fényes és kettős falú, hogy ne hűljön ki a kávé. Nem is hűl - kipróbáltam.
   Itthon aztán kettesben maradtunk Milossal, aki rendkívül nyűgös. Egy kis időre - séta közben - sikerült elaltatni, de amúgy állandóan rajtam mászkált. Ő ugyanis nem hajlandó csak úgy ücsörögni. Mondjuk, nézném a tévét. Ma például a Spektrumon egy érdekes múmiaboncolást. Megpróbálom az ölembe ültetni, játékot adni a kezébe, de úgy három perc után elkezd nyivákolni. Megfordítom, lábra állítom, ugrál az ölemben. Öt perc után elunja, nyivákol. Addig, amíg föl nem állok, és a vállamra nem hajthatja a fejét. Csak onnan szeret csöndben nézelődni. Vagyis: csak sétálgatva nézegethetem a tévét. De már elég nehéz ehhez. Úgy negyed óra után elkezdek fájni. Megint megpróbálkozom az üléssel, és kezdődik minden előröl. Ma fölfedeztem, hogy szereti nézegetni magát a hátunk mögött lógó tükörben. Így néhány percet nyertem azzal, hogy föl-föl emeltem. Olyankor a lábai közül tudtam nézegetni a televíziót.
   Viszont egyre izmosabb vagyok.
   Ma még történt valami nagyon megható. Dávid fölhívott, hogy a munkája miatt köteles beiratkozni egy biztosító pénztárba. És most ott van, mondjam az adataimat. Ha meghal, lehessek kedvezményezett. Volt ebben valami borzasztó. Könnybe is lábadtam.

Ákos öcsém riportja a mai görögországi fényviszonyokról

Ajánló

http://www.mek.oszk.hu A Nyugat teljes anyaga fölkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár "polcaira" az Arcanum kiadásában: http://mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/nyugat/. (Korábban csak az 1908-1920 közötti időszak volt meg.) Szeptemberben több mint 150 ezer látogató volt az Elektronikus Könyvtárban, ami új rekord.

http://www.ponticulus.hu A Ponticulus Hungaricus legújabb számából: h í d v e r ő k > Nemeth László univerzuma (válogatás) > két kultúra, természettudományok, matematika, fizika, Bolyai János, Galileo Galilei, orvoslas stb. > Herman Ottó: Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága II. biológia: ornitológia > m e g c s a p o t t a k > Az első vulkanológus geológia, vulkanológia, Vezúv > "Távolról nem tudtuk megállapítani, melyik hegyről tort fel a felhő, csak később tudódott ki, hogy a Vesuviusból. Alakja leginkább a lombos fenyőéhez hasonlított…" > h u m o r > Jean Effel: Égi geometria > matematika, geometria, fizika > ".két pont között a legrövidebb út?" http://www.iif.hu/~visontay/ponticulus

Október 2. (szerda) Nagyon elfáradtam. Reggel bementem a My.hu-ba, hogy megbeszéljük az új lapot, amit hamarosan indítunk. Régi vágyam, azt hiszem eléggé szép és érdekes lesz. (De most még nem írok róla semmit.)
   Ott találkoztam Solymosi Bálinttal, akinek e-bookban hamarost kiadjuk Detonáta című könyvét. Azelőtt még nem láttam, nagyon jó pasi. Kicsit beszélgettünk is. Azt hiszem olyan helyre csöppent, ahol még nem volt. Kicsit az lehetett az érzése, hogy valami ipari termelési értekezleten van, mert ahhoz képest, hogy egyebek mellett könyvkészítésről is szó volt, eléggé érthetetlen szavakat használhattunk.
   Aztán átmentem a Noranba, hogy átvegyem szerény honoráriumomat a könyvemért. Nem szoktam összegeket említeni, de aki író akar lenni, annak tanulságos lehet: tekintettel arra, hogy a Fidesz-kormány egy fillérrel sem támogatta a könyv kiadását, mindösszesen nettó 54 ezer forintot kaptam nyolcévi munkáért. Vagyis: ha valaki író, akkor ne írjon politikai publicisztikát. Ha pedig ír, akkor mindig akkor adja ki a könyveit, ha az őt kedvelő kurzus van hatalmon. Van ebben valami gusztustalan.
   De a legokosabb az, aki nem ír könyveket. Kivéve, ha gazdag, és nincs más dolga.
   Aztán elmentem tanítani. Kicsit kellemetlen volt, hogy úgy egy óra után teljesen berekedtem. Nem szoktam egyfolytában beszélni. Szegény tanítványaimat kénytelen vagyok a sajtóról és médiumokról, valamint az újságírókról kialakult rendkívül sötét véleményemmel szembesíteni. Az órák fele abból áll, hogy óva intem őket. Nagyon jó házi feladatot eszeltem ki: a várható iraki háborúra való tekintettel két írást várok tőlük. Az egyikben támogatják, a másikban ellenzik. Az kap ötöst, aki úgy tudja - a sajátjaként - előadni az érveit, hogy nem jövök rá, melyik az igazi. Hát elég szemét feladat, nem mondom.
   Óra közben hívott Inca öcsém, hogy áll a házam előtt és nem tud bemenni. Aztán sikerült neki. Már hónapok óta vártam, de persze nem mondta meg, hogy jön, mert bizonytalan volt, és persze nem várt meg. De amúgy is Milosra volt kíváncsi. Szerinte nem rám, hanem Ákos öcsémre hasonlít. Ebben van is valami.
   Most pedig elpilledek, mert reggel jön Tamara Amsterdamból.

Október 1. (kedd) Ma is jó napom volt. Nőm reggel elment tornászni meg kozmetikushoz meg nőorvoshoz. Mi meg Milossal nagyon jól voltunk. Evett, aludt, kakilt, volt minden. Sétáltunk is, kenguruval a hasamon. Napoztunk, nagyon élvezte. Sőt vettünk húsz kiló almát egy szabolcsi termelőtől, kilóját hatvanöt forintért, ami jó ár. Gyönyörű alma. Sajnos a véka, amibe tettem leszakad - vagyis a füle - így pár gyümölcs megütődött. Most már csakugyan hetekig ellennénk, annyi étkünk van télire.
   De majdnem úgy is jártam. Valahogy senki nem fizet. Már annyi kintlévőségem van, hogy már számolni is tereh. Legalább két hónapig el lehetne belőlük éldegélni. De valahogy mindenki csak később fizet. Én meg pakolgatom a számlákat, fontossági sorrendbe. Ezt kicsit unom.
  A legjobb az volt, hogy este megint együtt fürödtünk Milossal. (Készült néhány leleplező fotó, de ez nem a Big Brother.) Annyira élvezte, hogy végig lubickolt, csapdosott, sikongatott, nevetett. Már teljesen biztonságban érzi magát a mélyebb vízben is. De a legérdekesebb, hogy most először mutatta ki a humorát. Ha levetkőztetem, gyakran játszom azt, hogy a hasába fújok, vagy egyszerűen csak rágcsálom a bőrét, amit persze nagyon szeret, hiszen nagyokat nevet. Most a kádban azt vettem észre, hogy a hasamra hajol, és elkezdi fújni, aztán nevetve rám néz - ahogy én szoktam rá, nyilván. És ezt - mert látta, hogy tetszik nekem - háromszor megismételte.
   Sajnos Léna és Kántor kölykei közül kettő elpusztult. (Ja el is felejtettem, hogy nyolc születette, nem négy, ahogy első nap látszott.) És úgy néz ki, hogy mindnek lesz is gazdája.