andrassew webb napok 2002 december (április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158') andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

December 31. (kedd) Ilyenkor illik számot vetni. Nekem ez egy jó év volt. Nem csak azért, mert megint gyerekem lett, megjelent könyvem, igazi baj nem érte a családomat. Sokan szerettek, sokan utáltak.
   A legjobb talán a születésnapom volt, ami szokatlan, mert azelőtt nem is nagyon tartottam számon a szülinapokat. De nem is, mert a legjobb a szülés volt, hogy ott lehettem, és olyan érzéseket ismerhettem meg, mint azelőtt soha. (Ezt meg annak köszönhetem, hogy régen nem engedték, hogy ott legyünk a gyerekek születésénél.) És az is jó, hogy megint kivételes szerencsém volt: már tartottam attól, hogy ennyi csakugyan szép és egészséges gyerek után valami baj lesz. Aztán ez is gyönyörű, és eddig még csak egyszer volt beteg a fognövés miatt.
   Ebben az évben visszatértem az írott sajtóba. Nem mondom, hogy valami nagy kedvvel, sőt telve félelemmel, de talán nem volt rossz döntés.
   Más nem nagyon történt. Vagyis annyi, ami ebben a naplóban van. Tulajdonképpen most abba kellene hagyni, mert már ritmusa van, tartok tőle, hogy egyre unalmasabb lesz. Mert az élet hétköznapi része tulajdonképpen rendkívül unalmas dolog. De talán még nem hagyom abba. De igazából csak azért, mert látom, milyen sokan olvasgatják, és az is lehet, hogy még tudok újat mondani azoknak, amik erre számítanak, amikor nap-nap után belenéznek. De talán előfordul majd, hogy nem lesz benne minden nap bejegyzés. Nem szeretném, de előfordulhat.
   Kilenc hónapja írom. Az nagyon sok idő.
   Mégse egyedül, vagyis hármasban voltunk, mert eljött Wanda, Öcsike, Szonja és Ede. Nem maradtak sokáig, mert a gyerekek elpilledtek, de jó volt, hogy itt voltak.

CyberB'Ass bp.underground dinax fruzsina.tk graphomania HolyMoses kraz Mángorló Mémgyár Miles Milos Könyve PálKata Roboblog tjp yoscha wotan

December 30. (hétfő) Reggel behajtattam a Népszavába a szokásos hétfői értekezletre. De teljesen használhatatlan voltam a náthától. Amúgy is hülye vagyok tőle. Amikor elindultam, az első kanyarban azt tapasztaltam, hogy nem valami tökéletes a kormány. Átértem a hídon, bementem a parkolóba, nagyokat nyolcasoztam, forogtam: minden rendesen működött. Aztán a Határcsárdánál ezt megismételtem. Semmi baj. A végén aztán már a fővárosban, a parkolóban láttam meg, hogy jó alaposan leengedett a gumi. Azonnal tudnom kellett volna, hogy az volt a baj.
   Itthon tettünk, vettünk, matattunk, játszottunk a gyerekkel, a feleségem elment szomszédolni, én meg tejért és kenyérért. Aztán fürdettünk, altattunk. Akartam dolgozni, de megint az indexes fórumon töltöttem az időmet, elmélyülve a példátlan gyalázkodásban.

Kaptam három levelet. Az egyiket Moszkvából:
Kedves Iván!

Csak annyit szeretnék hozzáfűzni a Sajtóklub Extra karóra témájához, hogy az orosz tévében nemrég beszélt az a bácsika (most már bácsika és Izraelben él), aki mint haditudósitó a nevezetes fotót készitette 1945-ben a Reichstagra zászlót kitűző katonanáról, a karórákkal a karján. A karórák miatt behivatták a pártközpontba, kegyetlenül ledorongolták és ki kellett retusálnia az órákat. De kegyvesztett lett és többé nem kapott munkát, majd amikor már lehetett, kivándorolt. Gondoltam, talán érdekel.


A másikat közelebbről:

"Untig elégszer voltunk már őrültek csatlósai."
Mindneképpen érdekes a felhívás, amely élesen szólít kormányt és mindennemű felelőségteljes politikust. Ez nekem is tetszik, bár nem hinném, hogy érdemleges lépést merünk tenni, ahogyan soha nem is mertünk. Nagyobb vakmerőség kell ahhoz. Bevallom ritkán olvasom, de mégis etalon. Szabad ilyet?

A harmadikat se távolról:

Tisztelt "mókás ember a sajtóból"!

Nagyra becsülöm publicisztikai munkásságát, van szerencsém olvasni
írásait a Népszavában, és a Hócipőben általában. Mivel azokat
színvonalasnak tartom, igencsak meglepődtem, amikor pár hete az ATV
csatornán vasárnap este (Sajtóklub extra) láttam mint meghívott
vendéget. Bár észrevehetően igyekezett a nullára redukálni
megszólalásait, (melyek amúgy nem voltak rosszak) a műsor maga
borzalmas volt.

1. jóslat: Ha még többször megy oda, egy újságíró "meghal".
2. jóslat: Nem érdekli a véleményem.

December 29. (vasárnap) Egy kicsit se javult az állapotom. Most a rendesen megszokottnál is olyanabb a koponyám, mintha benne laknék, és elöl azon a két lyukon nézegetnék kifelé. És különben is, mintha csontosabb lenne, mint máskor. Az is igaz, hogy nekem fejlett koponyatudatom van. Ezt Wanda lányom állapította meg. Mert neki is az van. Nagyjából azt jelenti, hogy a fejünkben lakunk. A testünk többi része nem is annyira érdekes.
   Ma volt alkalmam magamba nézni. Mindjárt két tévéműsorban is benne voltam. Fél kilenckor az MTV2-őn az Alkotóházban. Aztán negyed tízkor az ATV-n a Sajtóklub Extrában. Ez így elég érdekes. Megállapítottam, hogy elég csúnya ember vagyok. Az egyikben egy novellámat dolgozták föl, és még beszéltem is ezt-azt az irodalomról meg a szocializmusról, a másikban meg hülyéskedtem. Mindig érdekel, ha földolgozzák valamelyik írásomat. Az a legdöbbenetesebb, hogy teljesen elidegenednek tőlem. Csodálkozom, hogy ezt én írtam. Vagy azon, hogy így is lehet értelmezni.

Közéleti előrejelzés

Háromszor tört a tabu

   Egy ilyen utolsó hét arról ismerszik meg, hogy fontos dolgok nem nagyon történnek az országban. Jég, balesetek, karácsonyfatüzek, csőtörés, Fábry maga helyett a kormányszóvivőt ajánlja a rádiókabaréba, három - valójában másfél -éves börtönre ítélik az énekesnőt. Erről jelentős ünnepközi diskurzus folyik a családokban. Egyesek szerint azért kapott ilyen keveset, mert híres, mások szerint csak azért büntették, hogy példát statuáljanak: híresen is vigyázni kell. Mindenki egyetért abban, hogy olyan nőt, aki gyereket nevel, lelketlenség börtönbe tenni - hacsak nem közveszélyes -, mert az a gyereknek nagyobb büntetés, mint az anyjának. Ki kellene találni valami épelméjű megoldást.
   Szomorú hír is volt a héten: széttépett Sorstalanság-köteteket találtak Hódmezővásárhelyen. A könyvek azoktól a diákoktól származhattak, akiknek az önkormányzat vásárolta meg a Nobel-díjas Kertész Imre könyvét.
   A kérdés persze csak az, hogy ez az ismert és megszokhatatlan kamasz-bunkóság, vagyis csak úgy maguktól jutott eszükbe ez a pusztítás, vagy voltak szülői, és egyéb sugallatok is.
   Ha csak úgy bugrisok ezek a gyerekek, akkor is figyelemre méltó, hogy átléptek egy tabun. Ritka kivételeket leszámítva még azokon a könyveken sincs szíve túladni az embernek, amelyeket már biztosan nem olvas soha többé. Erre jönnek a fiatalok és megmutatják, mit kell tenni az utált kötetekkel. Az a baj, hogy jöttek már sokszor, bár többnyire égettek. Aztán öltek.
   Jóslat: szinte bizonyos vagyok abban, hogy Kertész Imre ellátogat majd Hódmezővásárhelyre, kicsit elbeszélgetni a középiskolásokkal. Lesz köztük legalább egy, aki megérti, mit cselekedett.
   Az is érdekes, hogy a könyvrongálás Magyarországon a törvény szerint legfeljebb rendzavarásnak és szemetelésnek számít. Nem kell ezen változtatni, de jó, ha tudjuk: ez egy ilyen világ.
   Ami a tabumúlást illeti, történnek a világban dolgok, amelyekre azért is figyelnünk kell, mert a magyar társadalomra nagy hatással lesznek
   Például egy ufóhívő szekta képviselői bejelentették: világra jött az első klónozott csecsemő. Czeizel Endre - erős erkölcsi fenntartásaitól függetlenül - régen számít az első klónbébi megszületésére, és úgy véli, a tudomány jelen állása szerint kizárt, hogy előbb-utóbb az esemény meg ne történjen.
   Én tovább mennék: meggyőződésem, hogy már réges-régen világra hoztak ilyen gyerekeket. El nem tudom képzelni, hogy például az amerikaiak vagy az oroszok titokban ne kísérleteznének emberi magzatokkal. Csak emlékeztetőül: olyan hatalmakról van szó, amelyek teljesen természetesnek találták, hogy az atombomba hatását először a saját katonáikon próbálták ki. Mindkét nagyhatalom negyven-negyvenezer ifjat vezényelt atomrobbanások közelébe. Az állami és katonai vezetők mai etikai állapotát látva aligha hihetjük, hogy pont a klónozást ne próbálnák ki.
   Erre utal a másik, ennél súlyosabb tabutörés: az Egyesült Államok több csatornán is kiszivárogtatta, hogy a jövőben "elsöprő válaszcsapással" torol meg minden támadást, amely tömegpusztító fegyvereket vet be polgárai, vagy szövetségeseinek és barátainak polgárai ellen. A most bejelentett új politika szerint Amerika ezentúl akár "megelőző csapásokkal" is igyekezhet megakadályozni, hogy újabb államok, vagy terrorista csoportok tömegpusztító fegyverekhez és azok célba juttatására alkalmas nagy hatótávolságú rakétákhoz jussanak, vagy ilyeneket fejlesszenek ki.
   Ez magyarul annyit jelent, hogy az USA - mert az egyetlen szuperhatalom lett és ezért már megteheti - fölrúg egy olyan, kölcsönös rettegésen alapuló, több mint fél évszázados egyezséget, amely hatékonyan védte meg az emberiséget az atomháborútól. Ha az atomfegyvert az amerikaiak bevethetik, miért ne használhatná más is? Ha Irak valamilyen tömegpusztítónak minősíthető fegyverrel támad az amerikai katonákra vagy Izraelre, emberek millióit ölhetik-, vagy nyomoríthatják meg atomfegyverekkel. Ha ezt szövetségesként, akármilyen érdek miatt sunyítva szó nélkül tudomásul veszünk, akkor magunk is bűnrészesek leszünk. Ideje lenne, hogy kormányunk nyíltan föltegye a kérdést az Egyesült Államok vezetőinek: valóban komolyan gondolják-e ezt a doktrínaváltást? Ha igen, akkor szintén nyíltan föl kell kérni őket arra, hogy vagy változtassák meg az álláspontjukat, tartsák magukat a hatályos egyezményekhez, vagy tűnjenek el innen, költöztessék el a tolmácsképzőjüket Taszárról, és nagyon komolyan föl kell vetni a NATO-ból való kilépésünk lehetőségét. Untig elégszer voltunk már őrültek csatlósai.

December 28. (szombat) Porig aláz a nátha. Egész nap dugult orral mászkálok. Olyan, mintha búvárharang alatt élnék. Este találtam a patikás kosárban Vibrocilt, ami azonnal kitisztította. Most meg a fejem fáj. Le se fekhetek, mert a feleségem elment a barátnőjével. N.C.-vel Kispál-koncertre. Esik az eső, nyilván le is fagy. Jó, ha élve hazaérnek. Amúgy egész nap a hétfői Népszava-jegyzetemen matattam, mint rendesen. Meg egy kicsit Onagyot olvastam. Viszont nagyon jó négykézlábosat játszottunk Milossal. Ha egy szintre kerülök vele, azt rendkívül mulatságosnak találja. Vonatoztunk, gurigáztunk, zörögtünk a padlón. Bár a játék annyira fölizgatta, hogy egy órámba telt, mire elaltattam. Talán máskor délelőtt kellene.

December 27. (péntek) Ma majdnem falhoz csapódtam Dáviddal a jeges úton. Pedig nagyon lassan mentem. Van itt egy utca, amin mindenképpen végig kell mennem, ha ki akarok menni a faluból. A végén lejt és kifut a Váci révhez vezető útra. Sokszor lefagyott már, nagyon kell vigyázni, mert ha a végén nem tudok megállni, kicsúszok az útra. Nem mondom, hogy az biztos halál, de nagyon nagy a valószínűsége az ütközésnek. Ezért mentem lassan. Úgy harminc méterre a torkolattól mégis kormányozhatatlanná vált a kocsi. De csak kicsit fékeztem, hagytam, hogy inkább az árokba csússzon, mint a másik útra. Ez egy nagyon kicsi árok, mögötte egy ház fala. Ha gyorsabban mentünk volna, át is repülünk az árkon, bele a falba. Aztán szépen kikecmeregtünk és mentünk tovább. Szentendréig jégen.
   Az ATV-ben ma először voltam egy műsorban Markos Györggyel. Hihetetlen volt. Ha elemében van, egyszerűen nem lehet leállítani. Alig szóltam, mert majdnem henteregtem a röhögéstől.
   Utána bementem Wandáékhoz, mert nálam hagyta a kameráját. Szonja, az unokám éppen ma kilenc éves. Lámpát szeretne szülinapjára. (Az a háttere, hogy ő már egy éve nyaggatott, hogy vegyek neki egy apró kis svájci kést, mert ő már nagy, lehet olyan neki. Meg is kapta karácsonyra. Edének mégse vehettem, mert nem jól jönne ki, ha az óvodába elvinné például, ezért ő egy kicsi, de igen erős, vízhatlan és ütésálló lámpát kapott. Úgy látszik, a nővére is megkívánta. Amin nem is csodálkozom, mert gyönyörű darab.)
   Az időm nagy részét elvette egy vita, ami az indexes Mi van Andrassew Ivánnal? című topicon zajlik. Nem minősítem, érdemes belenézni.

December 26. (Csütörtök) Tulajdonképpen a karácsony második - szerintem harmadik - napja a legérdekesebb. Nagy békesség van. Túljutottunk minden feszültségen. Volt még egy kis kellemes vendégség, jóféle ebéd. Én szöszmötölök a gépemen, leveleket olvasgatok, újságokat lapozgatok, a többiek filmet néznek. Én is néztem volna, de valahogy a hangulatomhoz túl gyors volt a cselekmény. Én most egy olyan nagyon lassú történetet szeretnék, amelyiknek soha nincs vége.
   Írt Sava Babic, aki szerbre fordítja a novelláimat. Nagyon tetszett neki, amit küldtem. Még nem tudja, hogy egy kis kötetet akar nekem, vagy egy antológiában leszek. Persze én a kötetnek jobban örülnék. De az úgyis csak évek múlva lesz.
Ettől most hírtelen kedvem lett, hogy írjak valamit. Novellát. Érdekes, hogy mostanában föl se merült bennem. Nem is tudom, miért. Talán nincs mit mondanom. Vagyis, pontosabban: nincs mit mesélnem. Inkább csak úgy elvagyok. Meg az is lehet, hogy nem nagyon látom értelmét.

December 25. (szerda) Egészen csodálatos karácsony esténk volt - 24.-én. Elképesztő éjszaka után - ezt azért hozzá kell tenni. Milos gyakorlatilag egész éjjel sírt. Talán ha egy órát aludtam. Amúgy is háromkor feküdtünk le, mert be kellett fejeznünk például a bábszínház építését. Fél hétkor már föl is keltem. Volt még egy kis vásárlás, sok főzés, takarítás. Ja, és karácsonyfa-állítás. Most értettem meg, hogy a magamfajta macsóemberek miért tartanak otthon láncfűrészt. Mert nekiálltam a fa tövét egyszerű fűrésszel farigcsálni. Nem nagyon haladtam. Aztán elővettem a kiváló dekopir fűrészemet. Kicsit jobban ment, de reménytelenül lassan. Hirtelen eszembe jutott, hogy dehiszen nekem van láncfűrészem is. Percek alatt tökéletesen beleillett a szár a talpba. Igaz, közben a kutyám nagy izgalomban volt, állandóan fölugrált. Vagyis nem csak a fát kellett tartanom az egyik kezemmel, a másikkal meg a fűrészt úgy, hogy a fa is átalakuljon meg a kezem is megmaradjon, hanem még a kutyát is hessegettem, nehogy belőle vágjak le egy darabot.
   Mindketten szinte már csak araszoltunk a fáradtségtól, mire a vendégek megérkeztek. De aztán megéledtünk.
   Egy nőt arról lehet megismerni, hogy milyen karácsonyt tud teremteni. Ha valaki képes arra, hogy nagyobb részben maga készítette ajándékokkal lepje meg az embereket, saját készítésű üdvözlő levelek tömegét küldi szét, mindent időben és gondosan becsomagol, és emellett elkészít kétféle levest, háromféle hús- és halételt, legalább ötféle süteményt - köztük olyan mézeskalácsot, amelyeket mindenféle cukros-tojásfehérjés mázzal díszít igen aprólékosan - és készen is van időre, és közben nincs nagyobb veszekedés, az jóféle asszony.
   Idén kicsit segített az, hogy jó előre kitaláltuk, hogyan ajándékozzunk. Mindenki kapott egy-egy olyan nagy és puha törölközőt, amibe belehímeztettük a nevét, és még valami kis apróságot. Ezen kívül a családok egy-egy magyar nyelvű National Geographic-előfizetést is.
   Nagy forgatag volt éjfélig. Csak Dávid fiam nem volt itt - ő dolgozott.
   Ma az öcséméknél voltunk, immár a teljes család, ami még hatalmasabb forgatagot jelent, pedig sajnos én vagyok a legöregebb. Sőt - mint ilyenkor mindig - távol élő rokonainkat is fölhívtuk.
   Bizony mindig úgy várom a karácsonyt, mint egy gyerek. (Amikor kicsi voltam, annyira izgultam, hogy minden karácsonyeste eleredt az orrom vére.) Nagyon szeretek ajándékokat kapni. Most azért volt jó, mert szinte csak olyasmikkel leptek meg, amikre nagyon vágytam. Nem is sorolom föl, mert egyrészt nem tudom, másrészt nem akarok irigységet kelteni. Csak annyit, hogy végre lett például delejes villámgömböm, ami olyan fantasztikus jószág, hogy nem is tudok betelni vele. Milos se és Dávid se.
   Nem tudom miért, de most az öcsém egyik legcsodálatosabb képét teszem ide. Talán azért, mert mégiscsak van valami karácsonyi üzenete. Arról a pillanatról szól, amikor a felhők fölött az éjszaka rátolódik a nappalra. Jobbra az a sötét folt a Föld árnyéka.

December 24. (kedd) Tekintettel arra, hogy a szó szoros értelmében nem látok - legalábbis fél szememmel - a fáradtságtól, most csak az öcsém mai képét teszem ide. Budapest 2002. karácsony délutánján.

December 23. (hétfő) Reggelre kijött, hogy bizony jól megfáztam a tegnapi templomi szertartáson. Ráadásul esett a hó, tiszta jég volt minden, amikor fölébredtem. Nem mentem be a Népszavába értekezletre. Tamaráért is el kellett volna menni a repülőtérre, de Andris tízkor telefonált, hogy most indul a gép. A legforgalmasabb bevásárlós napon, amikor még hó is esik, legalább három óra lett volna az út. Még jó, hogy a karácsonyfát tegnap megvettem. Jól: az árus hétezret kért az ezüstfenyőért, de azt mondtam, hogy csak érdeklődtem, nem akarok ilyen nagy és drága fát venni. Hanem inkább hagyományosat. Utánam jött, hogy mennyit adnék érte. "A felét." Annyiért nem adta, de próbált győzködni, hogy milyen szép. Erre azt mondtam, hogy négyezerrel engedett el e feleségem, annál többért nem vehetek. Azt mondta, hogy jó, annyiért odaadja.
  Nekem eszem ágában sem volt alkudozni, de valahogy belekeveredtem. És ez jó dolog.
   Pár napja a feleségemnek vettem karácsonyra egy írószekretert, meg egy széket. (Magamnak pedig egy igazi fiókos sámlit.) Ott meg tíz százalék engedményt kaptam, pedig nem is alkudtam. Csak azért, mert beszélgettem az árussal, és kiderült, hogy az apám Erdélyből származott. Ez is jó. (Persze így vissza is megyek majd abba a boltba. Kinéztem Milosnak egy igazi hintalovat.)
   Amúgy éppen Erdélyben kellett mindig alkudoznom. A piacon, például. Volt, hogy kinéztem egy kiló diót. Kérdeztem, mibe kerül. A nénike mondta, hogy tíz lej. Már adtam is a pénzt. Erre a néni rám szólt, hogy miért nem alkudozom. Mondtam, hogy sose láttam még ilyen hatalmas diót, sok pénzem van… Erre azt mondta, hogy akkor se szórjam.
   Nagyon furcsák a napjaink. Milos szinte egész nap csodálatosan viselkedik, már fél órákra elfoglalja magát, játszik, nézelődik, figyel minket, borzasztóan aranyos. Aztán jön az éjszaka, és egészen rémisztően szenved. Álmában sír, vonaglik, látszik, hogy borzasztó fájdalmai vannak. Ha bekenjük az ínyét egy kenyőccsel, akkor kicsit megnyugszik. Aztán egy óra múlva újra kezdi. Teljesen tehetetlenek vagyunk.
   Ha meghalok, és mégis van Isten, és az ítélőszéke elé kerülök, az lesz az egyetlen kérdésem, hogy miért teremtett olyan világot, amiben ennyi szenvedés jut a gyerekeknek. Csak el ne felejtsem. (Bár a sajátját, aki holnap születik majd meg, szintén hagyta jó sokáig szenvedni a kereszten. Azért erről is elbeszélgetnék vele.)

December 22. (vasárnap) Időben odaértem Fodor Laci búcsúztatására. Nagyon hideg volt az új, még csak félig fölépült gazdagréti Makovecz-tetejű betontemplomban. (Az úton éppen Makovecz beszélt a Vasárnapi újságban. Kínos volt hallgatni. Annyira sajnálom, hogy egy ilyen jelentős művész ennyire bele tud vadulni egy irracionális szellemi térbe, ahonnan aztán nincs kiút.)
   Legalább tíz közös barátunk, osztálytársunk eljött. Kicsit beszélgettünk a szertartás előtt, ami aztán szépre sikerült. László Atya egészen értelmeseket mondott. Szépen énekeltek az emberek, Kipke is jól beszélt. Lacika szerencsétlen családja is megnyugvással érezhette, hogy nem egyedül szerették az ő emberüket.
   László Atya észrevette, hogy ott vagyok - Kipkét és Elmert is, akik az Új Ember című katolikus lapnál dolgoznak. Invitált: megmutatja nekünk a templomot. Kértem, hogy akkor a barátaink is jöhessenek. A sekrestyében végignézett rajtunk és aziránt érdeklődött, hogy ki lesz a következő kuncsaftja.
   Ami azt illeti, a templom - a Makovecz-stílusú fa tetőszerkezet fémrészeit leszámítva - lenyűgöző. Nem is bírom leírni, mi minden van, illetve lesz ott, de amikor először - úgy tíz éve - láttam a terveket, azt gondoltam, László atya megőrült. (Vannak családi kapcsolataink, bár sose voltunk barátok, sőt többnyire mindenről mást gondolunk, figyelemmel kísérhettem a tervezést.) Most azt kell mondanom, hogy igaza volt. Megcsinálta. Legjobban a temetkezési rendszer tetszik. Nem hagyományos urnatemető lesz az altemplomban, hanem egy hatalmas kút, amibe a hamvak egyenesen az oltár mellől zuhannak, nem is urnába, hanem csak egy gyolcsba csomagolva. Onnan aztán nem lehet majd kipakolni a halottak maradékát lejárt bérleti jogviszony címén. Állítólag akkora a gödör, hogy háromszáz évre elegendő. (Fodor Lacika az elsők között kerül majd oda - és ez engem megnyugtat.)
   Amikor hazaértem, az volt első hír az interneten, hogy meghalt Pósvári Sándor az euroastra.com internetes újság főszerkesztője. Vele is jó viszonyban voltunk. Régebben hívott is, hogy dolgozzunk együtt. Bár legutóbb egy nyilatkozatom miatt megígérte: a Dunába lök a Médiahajóról. Utoljára pár napja üzent, hogy valamiért hamar találkozzunk. Alighanem valami közös munkát eszelt ki. Jószándékú ember volt, csakugyan az internet szabadságáért dolgozott. És nem is fölöslegesen.



Közéleti előrejelzés

Váltság, asádósg, tapintatlanság

   Az 50. hét hírei közül az tetszett a legjobban, hogy a karácsony közeledtével tömegesen váltják ki azokat, akik azért ülnek, mert nem fizették ki a rájuk szabott büntetést. Ez szép: van még szeretet az országban. Említést kell tennünk az állam jóságáról is: az illetékes hivatal december 23.-án is tart ügyeletet, hiszen ha egy családtag, vagy egy barát akkor viszi be a befizetést igazoló csekket, a rab azonnal szabadulhat. (Mielőtt meghatódnánk: nagy üzlet ez az államnak, hiszen pénzt is kap, meg rabot se kell etetni.)
   Nem tudom Soros György hány napot ülne, ha így akarná törleszteni 2,2 millió Eurós bírságát, amit úgynevezett bennfentes kereskedésért kapott a franciáktól, vagy hány börtönnappal lehetne megváltani azt a 400 millió dolláros orosz államadósságot, amelyből talán közvetlenül vissza akar vásárolni 280-300 millió dollárnyit az orosz állam. Bár ez számunkra még mindig "megalázóan kedvező" lehetőség, ám Putyin és népe még ebbe se nagyon akar belemenni. Viszont mégis jó lenne, ha barátkoznánk. Már az is szép, hogy esetleg visszaadnák az elhurcolt sárospataki könyvtárat. Az oroszok szinte ugyanúgy bánhatnak velünk, mint az EU, hiszen pontosan tudják, hogy mi akarunk velük barátkozni - mert érdekünk -, és akkor is, ha valójában reményünk sincs az adósságok kifizetésére vagy a kincseink visszaadására.
   A hét elején még folyt az ádáz és mocskolódó vita arról, hogy az oroszokhoz fűződő meghitt emberöltők, majd az évtizednyi tengés és lengés után akkor most jól csatlakoztunk az EU-hoz, avagy lehetett volna jobban is. Szintén egészen ordenáréra sikerült a drogtörvénykezés. Bár az embereket jobban érdekelte, hogy megint nem volt ötös a lottón, vagyis már 2,8 milliárdra nő a karácsony előtt elnyerhető nyeremény, ami azért már költségvetési tételnek se rossz.
   Nagyon úgy néz ki, hogy olyan ez a költségvetés, mint a karácsonyi bevásárlás: valamikor októberben elkezdjük kitalálni, mi mindent veszünk szeretteinknek, aztán kiderül, mennyi pénz jut, és a nemesacél edénykészletből először zománcos lesz, a végén meg egy lábost kap a mama, a Rolexből - ámbár muzeális értékű - Pobjeda karóra jut a papának, a tenyér-számítógép helyett jóféle kalkulátornak örvendezhet az öcsénk.
   Ettől lett rossz hete Görgey Gábor írónak, aki most mellékfoglalkozásként miniszter, amikor az országgyűlés Pető Iván javaslatára erősen csökkentette a Terror Háza költségvetési járandóságát. Az, hogy a miniszterelnök ellene szavazott, a teremből hiányzó ellenzék miatt a kormánypárti képviselők mégis megszavazták, érdekes politikai képlet. Ám még érdekesebb, hogy ezután Schmidt Mária bejelentette: egyrészt csak azért van a TH falán az a kép, amely a volt ávós Pető papát ábrázolja, mert valaki bedobta a postaládába, másrészt januártól bizonytalan időre bezárják a Terror Házát. Görgey azért került kínos helyzetbe, mert rá hullik a felelősség: a jobboldal a bezárást nyilván úgy demagogizálja majd, hogy az a kormányzat bosszúbűne. Ezzel szemben az az igazság, hogy műszaki okok miatt amúgy is bezárt volna egy időre. (Mindegy: januárban lesz itt nagy terrorköpködés meg tán még demonstratív sorbanállás is.)
   Egészen addig, amíg Schmidt Mária a hamiskás bezárást be nem jelentette, úgy gondoltam, nem volt helyénvaló ilyen drasztikusan csökkenteni az intézmény juttatásait. Nem mintha nem jutott volna eszembe, hogy az előző ciklusban a Fidesz ugyanígy tett más intézményekkel. És mivel Schmidt Mária Orbán Viktor személyes tanácsadójaként jeleskedett, nyilván tudott is erről. Sőt - megkockáztatom - része volt benne. Talán azért is, hogy több pénz jusson a Terror Házára. De ez akkor sem elegáns. Persze az sem, ha egy politikamúzeum falán országgyűlési képviselők szüleinek arcképei lógnak. Ez tapintatlanság, sőt nyilvánvaló provokáció. És nem tudom, miért csodálkozik a provokátor, ha viszontprovokálják. De nem ez bosszulja meg magát. Hanem az, hogy a jobboldali politikusok nyilvánosan ávósozni mertek olyan képviselőkkel összefüggésben, akik nem tehettek arról, miket cselekedtek a szüleik. Mire elegánskodjon Pető Iván, ha ellenfelei vértahók módjára viselkedtek? Az pedig, hogy Schmidt Mária nem nyitja ki a múzeumot - amelynek vezetését nyilvánvalóan Orbán Viktorhoz fűződő meghitt tanácsadói kapcsolata, delejes személyiségének hatása miatt kapta, hiszen amúgy történészként a zsidópusztítást relativizáló nyilatkozataival már régen komolytalanná tette magát -, azt bizonyítja, hogy csak akkor alkalmas vezetésre, ha magának fújdogálhatja a politikai hátszelet. Ez pedig kevés egy váltógazdálkodásos demokráciában.

December 21. (szombat) Ma van a téli napforduló - és Cseke Gábor a Milos Könyvébe ebből az alkalomból verset is írt. Jó neki, mert én meg egész nap jegyzetet írtam a Népszavába. Mert holnap lesz a barátom temetése, így nem lesz időm délelőtt szöszölni a hülye mondataimmal. Nyomaszt is a temetés. Kipke mond beszédet, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan tud visszaadni egy olyan személyiséget, mint amilyen Fodor Laci volt. Rémisztő feladat, mert megint akkor lennénk a legméltóbbak hozzá, ha mindenki kiállna és elmondana egy jó kis történetet Laciról. És bizony nagyon jókat nevetnénk. Például azt, amikor megitta Kipke és a többiek konyakját, hogy megvédje őket a berúgástól. Meg is védte, de csak azért, mert fölocsúdtak, amikor Lacika elzuhant. Annyira berúgott, hogy összekötözve kellett kórházba vinni. Őt, aki azelőtt nem is ivott. Legalábbis részegen nem láttuk. Évekig nem értettük, mi a fene jött rá, miért pont neki kellett így intézkedni, abbéli aggódásában, hogy ha a többiek tovább isznak, mindannyian lekésik a vonatot. Persze lehet, hogy Kipke ezt is bele veszi. Képes ilyesmire.
   Nem bírom a halált. Még kevésbé a búcsúztatásokat. Nem bírom ezt a képmutató világot: Lacikát most bepakolják valami lyukba azzal, hogy nyugodjék ott békében a föltámadásig, aztán húsz év múlva kiteszik. Mert lejárt a bérlet. Bár, ahogy őt ismerem, simán föltámad az utolsó pillanatban. Képes ilyesmire.

December 20. (péntek) Ma lelopták az ajtóról az adventi koszorút, amit a feleségem tett oda. A múlt héten ellopták a zsebéből a kötött kesztyűjét. A nagymamája kötötte neki. Azért ez egy nagyon kismocskos világ.
   Egyszer én is úgy jártam, hogy föltörték a kocsimat, és csak a kesztyűmet vitték el. Az is kötött volt, nem ám valami drága bőr. Azóta is csupasz kézzel mászkálok minden télen.
   Ma Guska telefonált, hogy olvasott a rossz modememről, de van neki egy fölösleges, szívesen kölcsönadja. Ilyen jó ember. Most működik az enyém, de csak úgy, ha egy gyufát teszek alá. Attól valahogy befeszül.
   Amúgy az egész napot Milossal töltöttem, mert a feleségem elment bevásárolni. Nagyon jól megvoltunk. Hatalmasakat birkózott egy kispárnával. Nagyon érdekes, hogy még sose látott senkit küzdeni, de valahogy benne van ez is. Legyűrte, morgott rá, ráfeküdt, megpördült vele. Vittem neki másikat, azt is legyőzte. Most már szinte kigyógyult a taknyosságból, erre kiütések jelentek meg a bőrén. Szerencsére nem viszket. Biztosan valami ételtől van ez is.
   Kaptam egy nagyon szép fotográfiát Balla Demetertől karácsonyra. Ide teszem. Kiállítása itt látható: http://galeria.origo.hu/balla/bdbhun.html .

December 19. (csütörtök) Végre fölkerültek a könyvek a http://www.hpebbok.hu oldalra. Nagyon szépek lettek a címoldalak. Kovács János munkái. Vele és az egész My.hu-val együtt vacsoráltam. Nagyon kedvesek voltak, meghívtak karácsonyi bulira. János egyébként kiváló festő. Ma láttam két képét. Egészen lenyűgözők. Hihetetlenül egyszerű, de nem abban az értelemben, hogy direkt primitívkedik, hanem úgy, hogy látszik: hatalmas munka van abban, ahogy a világ egy egészen kicsi részét, annak is főleg a struktúráját elénk adja. Kérdezte, hogyan bírom, hogy minden nap leülök naplót írni. Persze fogalmam sincs, hogyan bírom, de van benne valami konokság. És jót tesz, mert én, bár bizonyos dolgokban nagyon fegyelmezett vagyok, az írásban eddig biztosan nem voltam az. Most megmutatom magamnak, hogy erre is képes lehetek. Mindjárt kilenc hónapos lesz ez a napló, az legalább kétszázhetven nap. Utoljára akkor végeztem valamit ilyen következetesen, amikor szőnyeget szőttem. Azt is azért, hogy fegyelemre szoktassam magam. Bizonyos értelemben egy napló hasonlít is a szőnyeghez: csak egy irányba, sorról sorra, napról napra lehet írni. (Novellát vagy regényt úgy is, hogy a végén kezdem, aztán a közepén folytatom…)

   Írt Fruzsina. Akik olvassák egészen különleges naplóját, azok jó, ha tudják:
   Olvasom, hogy nem szereted a telet. Én sem. De én tudom, hogy miért. Mert soha az életben nem volt még mindenem, ami egy tél szeretéséhez kell. Lábbeli, öltözet, meleg ház, stb. Kész idegbaj minden késő ősz. A gyerekekkel csak hatványozódtak ezek a problémák. Kedves párommal, ha öregség kerül témába (a sajátunk, ami igen csak kétséges, ha a helyi statisztikát nézem: elképesztő a fiatal elhunytak száma), egy normális vertfalú, lépcsőtlen, legalább hetven éve próbálgatott házról álmodunk, egyszerű kemencével a sarokban. Megőrülök az
állandó szén be - pernye ki műsortól. A saját szobámban inkább nem tüzelek normálisan, csak minél kevesebbszer kelljen fordulni. Persze, zsebkímélő dolog is. Sőt. Szóval, nagyon, nagyon nem szeretem a telet, utálom a decembert, mert hosszú és fekete és ....... na jó, ott a karácsony, az István..... De én megnyugodni majd január harmadikán fogok. Mert akkor már egyre világosabb lesz -- sajna, gyakran a hó miatt is. Viszont a gyerekeim szeretik, és ezért előttük nem örjöngök így..... :-)

(Nekem szerencsém van: mindjárt száz évesek lesznek a vert falaim. Hetven centisek.)

December 18. (szerda) Ma végre elkészültem a könyvekkel - a hpebook karácsonyi ajándékaival. Talán holnap délután már fönt is lesznek a http://www.hpebook.hu oldalon. Tulajdonképpen nagyon jó munka lenne, ha a programok mindig engedelmeskednének. De gyakorlatilag nincs olyan könyv, amelyik építése közben ne merülne föl valami teljesen új, ismeretlen hiba. Azokkal aztán elvagyok egy-két napig is. Rettenetesen aprólékos munka. Olyan, mint a szőnyegszövés, csak itt virtuális szövedéket teszek a szöveg alá.
   A feleségem kicsit kivitte Milost a levegőre. Csak hát ez nem olyan, mint nyáron. Szegény bele van kötözve a babakocsiba, ráadásul olyan sok ruha alatt kuksol, hogy amúgy se bírna megmozdulni. De az anyja épített neki hóembert. Nagyon kedves lett, de az az érzésem, hogy meg is fázott közben. É még soha nem tettem ilyet a hóval, mert az érintését is annyira utálom, hogy azonnal hidegrázást kapok. Az nem tesz jót a művészi munkának.
   Egyáltalán nem bírom a telet. Nincs benne semmi örömöm. Jó, persze, szép a táj. De az nagyon szép zölden is. A tévében szeretem nézni Grönlandot meg az Antarktiszt, annyi untig elég nekem.
   Ne is nagyon értem, hogy miért utáltam meg ennyire. Amikor gyerek voltam, valahogy nem zavart. Bár visszagondolva föltűnő, hogy például soha nem hógolyóztam. Korcsolya soha, síléc egyszer volt a lábamon. Akkor is jól hasra estem. Illetve orra. Föl is horzsolta.
   Van ebben a vásárlási lázban is valami rémisztő. Holnap még veszünk ezt-azt, gondolom, legalább húszezerért. Mindenféle feltétlenül szükséges dolgot. Ja, és fenyőfa is kell. Azt is hogy utálom! Az eszemmel tudom, hogy azért termesztik őket, hogy fiatalon pusztuljanak egy lakásban, de akkor is van benne valami kannibálság. Olyan, mintha lovat vagy kutyát ennénk. (Ma hallottam a tévéből egy nagyon jót: valaki azt kérte az árustól, hogy hosszában vágja el a karácsonyfát, mert a falra szeretné akasztani. Egyáltalán nem rossz ötlet.)
   Petri Lukács Ádám telefonált, hogy talán elviszi az egyik kutyakölyköt. Ha meg tud alkudni a feleségével, hogy a kutya bejöhet a lakásba. Nem mondtam neki, hogy azért az nem mindig jó. Az ilyen szép, nagy, bundás állatok nagyon jól elvannak odakint. Ha viszont bent élnek, számolni kell például azzal, hogy a kutyaszőr mindenhova befészkeli magát, és a lakás bizonyos helyein önfeledten nemezesedni kezd. Van annak egy rossz szaga is.
   Az is a tévéből hallottam, hogy a szánhúzó kutyákat nyáron csak hetente egyszer etetik. Télen háromnaponta. Ha viszont dolgoznak, akkor napi másfél kiló az adag. Nem is értem, hogyan bírják ki negyven fokos hidegben. Bezzeg az én kutyám meg is őrülne, ha nem ehetne naponta legalább egy kilót.
   (Azt az internetrendőrt, akivel egy műsorban voltam, és hirtelen elfelejtettem a nevét, Peszleg Tibornak hívják.)

December 17. (kedd) Elképesztően fáradt vagyok. Nem is értem, hogyan tudok írni, amikor a végtagmozgásaimat is alig bírom irányítani. Mintha ólomból lennék.
   A nap nagy részében ketten voltunk Milossal. Nagyon kellemes volt, de alig tudtam dolgozni, mert folyamatosan föl kell venni. Nem érzi jól magát. Illetve akkor érzi kicsit jól, ha karban fekszik. Természetesen a mamácskája jól megfázott, mert a fővárosban volt a barátnőjénél, aki tegnap szült. Vagy tegnapelőtt. Aztán vásárolgatott, illetve próbált, de csak jól beázott minden ruha és lábbeli rajta. Még a busz is karambolozott egy kicsit, amivel ment.
   A maradék időmben elektronikus könyveket építettem. Az nagyon jó. Csodálatos könyvek, de mindig van egy-két olyan hiba, amivel fél napot is dolgozni kell. Vagyis fél éjszakát. Mint most…

December 16. (hétfő) Estére igen lepusztultam. Reggel népszava, utána rövid látogatás a könyvelőnél, aztán elmentem ajándékokat vásárolni. Szinte minden megvan - becsomagolva! - ilyen se volt még, amióta emlékszem. Aztán elmenetem a tévébe, az Élesben című műsorba. Eleinte elég fura volt. Igazolványt kértek tőlem a belépéskor. Aztán kiküldtek, hogy ott várakozzak. Az utcán, a hóban. Pedig magyaráztam, hogy nem én jelentkeztem ide, hanem hívtak. Aztán elnézést kértek, elkísértek, kávét adtak. Kicsit beszélgettem a többi vendéggel. Egy internetrendőrtől tanultam a legtöbbet - sajnos elfelejtettem a nevét. Aztán bevittek a négyes stúdióba. Egy egészen borzalmas "ceremóniamester" magyarázta a közönségnek, hogy milyen a jó közönség. Annyira szörnyű volt, hogy az egyik vendég ott is hagyta az egészet. Az internet ellenőrizhetőségéről volt szó. Rendkívül bonyolult téma. Nem hittem volna, hogy nem Obersovszky Péter jó műsort hoz ki belőle. Volt alkalmam találkozni két kiváló neves (persze névtelen) bloggerrel: http://wotan.enyim.com/ , http://blog.carpenterdesign.hu/ . Kicsit beszélgettem még Neuman Gáborral, a főszerkesztővel is. Aki az egyik legjobb rádiós volt, akit valaha ismertem. Teljesen érthetetlen, hogy ma nincs rádióműsora. Tulajdonképpen neki köszönhettem feledhető, de azért sok szép emléket adó rádiós "karrieremet". Egyszer fölhívott, hogy mi lenne, ha írnék neki jegyzeteket a Táskarádióba, és föl is olvasnám… Nagyon kellemes idők voltak. Aztán Fiala is megkért - ő szerkesztette a másik heti műsort.
Hopp, most elaludtam. Ültömben.

December 15. (vasárnap) Szinte egész nap a Népszava-jegyzetemet írtam, meg időnként babáztam. Sose fogom megérteni, hogy miért kell szenvedni az ilyen kicsi gyerekeknek. Hetek óta jön a foga, erős fájdalmai vannak, éjszakánként fölriad, álmában sír, először hasmenést kapott, most taknyos lett. Ez nagyon veszélyes, mert ha nem tisztítjuk ki az orrát, a fülére, az arc- vagy a homloküregére mehet… Az iszonyatos lenne. De az orrát fújatni nem tudjuk, mert kicsi még. Ezért aztán egy brutális, porszívóra szerelhető orrtisztító szerkezettel kell eltávolítani a nedveket. Nagyon praktikus, de akkor is borzalmas. Életre szóló trauma. Egészen biztosan évekig utálja majd a porszívót.
   Nem nagyon értem, miért nem lehetett tökéletesebbre teremteni legalább a gyerekeket.


   Közéleti előrejelző
   Kertész, Kempelen, Keller, Kiss

   A 49. hét nem csak büszkeségünk, Kertész Imre Nobel-díjának átadása miatt lesz emlékezetes, hanem azért is, mert egy csakugyan kikínlódott kompromisszumban sikerült megegyezni az Európai Unióval. Kicsit meglepő, hogy a pártpolitikusok ebben a pillanatban sem képesek legalább egyetlen-egy hetet adni arra, hogy örüljünk. Méltatlan, nevetséges az a feleselés, utókaffogás, ami elkezdődött. Pláne, mert már fölösleges is, hiszen aligha lehet javítani a pozíciónkon. Noha most az egyszer nem az elveszejtésünkről volt szó, rólunk ilyen horderejű döntéseket az első és a második világháború után hoztak. A magyarok megint úgy tárgyaltak, hogy teljesen ki voltak szolgáltatva. Most nem a vérmes, büntető nagyhatalmaknak, hanem vonakodó, cinikusan halogató, az erőtlenségünket százszor átvilágító nagyhatalmas hivatalnokoknak. Tudták rólunk, hogy - teljesen mindegy, ki vezeti az országot - bármi áron, a mostaninál sokkal rosszabb feltételekkel is belépnénk az unióba, tehát csak a nagyvonalúságukra számíthattunk. Az meg nem volt nekik. Sem Orbán, sem Medgyessy nem juthatott volna jobb helyzetbe, hiszen az alku forgatókönyvét nélkülünk írták meg. A piaci kofajátszmába benne volt a hitegetés, a megalázó várakoztatás, az alulajánlás, minden, ami olyan alkukor szokásos, amikor a vevő azért balek, mert mindenáron kell neki az árú. Egyetlen dologgal zsarolhattuk volna Európát: nem lépünk bele, ha nem fogadják el a feltételeinket. Olyan nagyon nem vagyok kíváncsi, mit mondott volna Orbán Viktor, ha Medgyessy úgy jön haza, hogy nem lépünk be, mert nem tudtunk megegyezni, de el lehet játszani a gondolattal. Ki fogjuk heverni a veszteségeket, de soha ne felejtsük el, miképpen bántak velünk. Ha a nyomorúság "szocialista világrendszerében" képesek voltunk kivívni az irigyelt "legvidámabb barakk" státuszát, akkor a hatalmaskodó, brutális Szovjetunióhoz képest jó szándékú, de szigorú nevelőnéninek tűnő EU-t akár még meg is lephetjük föltűnő életképességünkkel, és a jósolt két évtizednél sokkal hamarabb behozzunk lemaradásainkat.
Persze ehhez tartás, kultúra kell. Például politikai kultúra is. Méltóság kellene. Most.
   A múlt héten volt erre is példa: szinte egyedülállóan európai jelenség tanúi lehettek azok, akik ott voltak, amikor Magyar Bálint jelenlegi és Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter közösen avatták föl a Kempelen Farkasról elnevezett hallgatói információs központot. Ha a politikusok nem tudják, sokszor el kell nekik magyarázni, hogy az emberek ezt várnák tőlük. Ilyen kicsi gesztusokon nagyon sok múlik: egy intézmény átadásakor ott legyen az is, aki az építését elkezdte.
   Európai államfőhöz volt méltó Mádl Ferenc közvetítése a kormány és az egyházak között. A kezdeményezésére létrejött találkozó után oldódni látszik a feszültség, amit az robbantott ki, hogy a kormány mégsem a Fidesz-elképzelést követi, amely a népszámlálás adatai alapján osztott volna pénzeket az egyházaknak, hanem inkább a régi, egyszázalékos adófelajánlás módszerénél marad. Az állam kompenzál majd, ettől talán a vesztes katolikusok egy időre megnyugszanak. (Némely felekezetek papjai is tartoznak egy polgári vallomással: amikor elhatározták, hogy aktívan beszállnak a választási harcba, volt-e valamilyen elképzelésük arról, mi lesz akkor, ha mégsem azok győznek, akikért hangosan imádkoztak és prédikáltak? Mert az is méltatlan, hogy miközben az egész néptől - például az ateistáktól is - elszedett adóforintokra igényt tartanak, a nép bármelyik csoportja ellen vagy mellett agitálhatnak, de halálosan megsértődnek, ha ezek után a hatalom úgy bánik velük, ahogy errefelé a vesztes politikai erőkkel szokás.)
   Európai jelenség volt az is, hogy a szocialista Keller László vizsgálata nyomán fölajánlotta lemondását a szocialista Nagy Sándor. Amit a híradásokból ki lehet hámozni: nem csak a közbeszerzés elveit vették lazán, nem csak (kicsit) drágán bérelnek a Területfejlesztési Hivatalnak irodákat, hanem valami füllentés is van a történetben. Nagy Sándor előbb azt mondta, ő csak címet kapott, de most úgy néz ki, hogy a hivatal elnökével, Hajdú Attilával járt is a helyszínen, sőt, talán ő adta meg a Hattyúház címét, ahova az irodákat költöztetni szeretné. A miniszterelnök nem fogadta el Nagy Sándor lemondását. Az áldozat Hajdú lett, akiét viszont Kiss Elemér miniszter elfogadta. Ez bizony így illik Európában. A Fidesz még ma is hatalmon lenne, ha erről a szokásról értesült volna. Ennek fényében dicséretes baráti gesztus, de politikustól kissé szokatlan Nagy Sándor kijelentése, miszerint méltánytalanság érte Hajdú Attilát, aki nem követett el semmit. (Csak emlékeztetőül: utoljára Suchman Tamás nem követett el semmit Tocsik-ügyben, ám a barátja, Horn Gyula mégis elfogadta az illendőségből fölajánlott lemondását.)

December 14. (szombat) Nagyon jó délelőtt volt a rádióban, a kétórás Parti című műsorban Sándor Erzsivel, Kecskés Karinával, Zoránnal, Fráter Zoltánnal, Fodor Jánossal. Persze Fodort és Sándor Erzsit régóta ismerem, de a többiekkel még nem találkoztam.
   Kecskés Karinában az volt föltűnő, hogy mennyire zavarja minden, ami a színház mögé néző, pillantó nyilvánosság. Azt hiszem, a színészeket már frusztrálja az a pofátlan és kegyetlen sajtó, ami az utóbbi években nekibátorodott.
   Zorán nagyon jó ember. Okos, kellemes jelenség, jó volt beszélgetni vele. Egy pillanatra sem érezni rajta, hogy ő valami élő legenda lenne. Egyetlen rossz gesztusa nem volt.
   Fráter Zoltán meg éppen az a fajta tudós, amelyiket a legjobban lehet szeretni. Semmi manír, semmi okoskodás. Csak majdnem mindent tud, könnyedén, szellemesen. Sőt, azt is megengedheti magának, hogy nyilvánosan éppen ne emlékezzen valamire, például egy névre.
   Jövet pár percre találkoztam Dáviddal, aztán vesztemre bementem a Corába, egy reflektor-izzóért. Nem kellett volna. Bent ragadtam. Gyakorlatilag közlekedési dugók voltak az áruhegyek között, a maradék folyosókon. Majdnem fél órát kellett várni a pénztárnál. A nagy feszített terekben húsz perc után elviselhetetlen menekülési vágyam támad. Szédülök, izzadok, félek. Ha valaki börtönbe zárna, nagyon tévedne, ha azt hinné, hogy én a kicsi cellában szenvedek. Ha egy sportcsarnok közepén vallatnának, vélhetően percek alatt mindent elmondanék.
   Vettem egy csomó marhaságot. Köztük is a legszomorúbb egy borotvahab, amit dezodornak néztem. Ahhoz képest, hogy harminckét éve nem borotválkoztam, jó, ha van itthon. (Amikor még együtt laktam Ákos öcsémmel, nagyjából mindent közösnek tekintettünk. Teljesen természetes volt - igaz, ma is -, hogy egymás autóit használtuk, vagy ha nem volt pénze, hajnalban bejött és kiszedte a zsebemből az enyém felét. Ha meg nekem volt például dezodorra szükségem, bementem a szobájába, keresgélni. Ha nem találtam, föl is ébresztettem, megkérdeztem, hol van. Mindig nyújtotta felém. És háromszor sikerült (félálmában!) úgy átvernie, hogy a homályban a hónom alá nyomtam a borotvahabot.)

December 13. (péntek) Most látom, hogy tizenharmadika van, és péntek. Nem mintha babonás lennék. Bár, ha fekete macska megy el előttem, visszafordulok. Ha nem sietek. De rendszerint megmagyarázom magamnak, hogy nem is balról jobbra ment át, nem is merőlegesen, nem is teljesen fekete… Az is igaz, hogy nem szeretem, ha valaki vödrökkel a kezeiben megy el mellettem. Olyankor megállok, úgy fordulok, hogy a hátam mögött menjen. Ha felhőnek földig ér a lába, inkább itthon maradok. Ha esik, és közben süt a Nap, és nincs semmi szél, de vörös az ég alja, akkor nem eszem este diót. Se káposztát. Ha papot látok nyárfavesszővel a kezében, aznap nem iszom bort. Ha három galamb jön keletről és egy varjú északról, nem látok munkához. Ha gesztenye esik a fejemre, mindig fölveszem, és jól megdobom a fát, nehogy vesebajom legyen. Ha alkonyat után temetőbe kell mennem, mindig madártollat tartok a kezemben, ördög meg kísértet ellen. Ha a lovam megáll, és hátrálni kezd, jó nagyot köpök előre, hogy a rontót megalázzam. De ezek nem komoly babonák. Viszont jól hangzanak.
   Ha már ilyen nap van, jobb is, hogy nem mentem be a városba. Lett volna két találkozóm, de az egyiket Kadelka lemondta, a másikat meg én, mert úgy éreztem, bujkál bennem valami. Náthaféle. Holnap leszek, alighanem a Parti című műsorban, a Petőfi Rádióban reggel 9.05-kor.
   Hát mintha az utóbbi időben többet hívnának a közszolgálókba. Hétfőn is leszek - este negyed hatkor - az Élesben című műsorban az MTV1-en.
   Délután kicsit átalakítgattam az andrassew.hu oldalt, mert már untam. Hátha szebb lett.

December 12. (csütörtök) Ma a Népszavában Szász István beszámolt arról, hogy kedden fölhívta Ifj. Hegedűs, és érdeklődött, hogy a Népszava szerkesztői és a főszerkesztő egyetértenek-e azzal, amit a hétfői lapba írtam. Mert, hogy beperelne. Hosszasan, udvariasan beszélgettek. Pereljen csak, az a jó nekem. Legalább bíróság előtt is kifejthetem a nézeteimet róla meg a MIÉP-ről. Bár kicsi a valószínűsége, hogy bíró elé jutunk. Majd úgy járok vele, mint Lovassal: csak arról értesülök, hogy az ügyészség megszüntette ellenem a nyomozást. Vagy be se adja a följelentést, mert valaki megmondja neki, hogy abból csak ő jöhet ki rosszul. De ha bíró elé állunk és ő hozza magával a mentés-kacagányos-kokárdás búmagyarokat, én cifraszűrös emberekkel vonulok föl.
   Nem tudom, hogyan lehetne, hogy egyszercsak kihaljanak ezek. Kínos, hogy itt vannak. Fiatal ember, van neki műveltsége, vallása, akár jó is lehetne, akár keresztyén módra is beszélhetne. Én meg szégyenkezhetek miatta. Nem mások, hanem valahogy magam előtt.
   Azon gondolkoztam, mi lenne, ha egyszer csakugyan visszatérne szegény Jézus. Galícia felöl jönne. Be akarna térni Ífj. Hegedűs templomába. És látszana rajta, hogy zsidó. Nagyon zsidó. Annyira, amennyire kétezer éve is volt. Beeresztené-e? Vagy ha orvul bemenne, kizavarná, és bereteszelné-e az ajtót hisztérikusan sikongatva?
   A keresztények soha nem tudják megbocsátani, hogy a zsidók találták ki őket. (Azt hiszem, ezt már írtam itt.) Nekik se könnyű. Nincs nehezebb, mint ólomsúlyú zsigeri gyűlöletben élni, ráadásul úgy, hogy magukat is megvetik. Az antiszemitizmus az öngyűlölet megtestesülése. Aki magát nézi le, annak van szüksége olyan ellenség(kép)re, akit még magánál is jobban utálhat.
Kár ezért az egészért, mert boldogan, szeretetben is élhetnénk. Ha legalább a keresztények megpróbálnák.

December 11. (szerda) Ma a nap nagyobb részében számlákat, bizonylatokat és másféle papírokat rakosgattam. Egyszerűen borzasztó, hogy mennyi papír mászik be a lakásba. Dobozok, ládák, fiókok telnek meg. Kimutatások, számlalevelek, részletező számlák, szerződések, meghívók, reklámlevelek, reklámújságok. Elrakom őket, mert hátha kellenek még. De sose kellenek. Soha beléjük se nézek. Csak borítékból legalább két kilót dobtam ki. Ez az idei termés. A nyomorult számlák, pár ezer forintról. Megalázó, hogy gyűjtögetni kell őket. Aztán évekig visszamenően pakolgatni, raktározni, hogy egy idióta rabló-rendszerben védve legyek. El tudjak számolni az életemmel. Ha kíváncsiak rá. Valakik.
   Aztán még össze is kell adogatnom hatalmas számoszlopokat. Hogy megtudjam, mennyit kerestem, és mennyi ellentétel-számlám van. Aztán ez egészet szépen, rendben megint papírokra írni, és azokat is elrakni, dossziékban, ládákban. Rémisztő. Most ez itten az információs társadalom. Magamról rögzítek és őrzök információkat. Belefulladok.
   Valaki kérdezte, hogy láttam-e a Nobel-díj átadást, és ha igen, miért nem írtam róla tegnap.
   Azért, mert annyira el voltam ragadtatva, hogy úgy gondoltam, kell ehhez egy kis távolság.
   Nagyon ritkán fordul elő velem, de könnybe lábadt a szemem. Annyira meghatott, amikor a svédek királya átadta Kertész Imrének. Egy olyan írónak, aki egész életében azt gondolta - és ezt fennen hangoztatta is -, hogy ő második vonalbeli. Az is volt. Itt Magyarországon. És erről nem a magyarok, nem a magyar nép tehet. Senki nem tehet. Nem csak őt nem olvassák, olvasták. Az irodalom végjátékban van Magyarországon. És nem is várható el az emberektől, hogy mondjuk a televízió helyett a könyvet válasszák esténként. Volt a könyvnek száz-százötven jó polgári éve. Ennek lassan vége. Vagy mégse. Talán marad párezer ember ebben az országban, aki majd ezután is, és azután is rendszeresen olvas. Most - a vizsgálatok tanúsága szerint - négyezer ember érdeklődik szenvedélyesen a mai magyar irodalom iránt. Nem sok. Nem elég. Ez már olyan csekély tömeg, amelyik nem tudja önmagát reprodukálni, pláne szaporítani. Ez már nem elég ahhoz, hogy vonzó legyen, mintát adjon.
   Az elsősorban hitvány kereskedelmi érdekeket kiszolgáló könyvkiadás mindenre kapható iparág lett. És ehhez hasonultak az irodalommal még foglalkozó médiarészek is. Ha ez így megy tovább, pár év múlva komolyan fölmerülhet, hogy el kellene törölni az irodalmi Nobel-díjat, és helyette más kategóriákat kell kitalálni. Kaphassanak az íróknál jóval hatásosabb filmesek, tévések, muzsikusok… Csodálom is, hogy ez eddig még nem lett nagy vitatéma. (Az most más kérdés, hogy a színészek, a rendezők, a dalnokok mit kezdenének írók és költők nélkül.)
   Az volt az érzésem, hogy Kertész, ez az öregedő, kicsi ember nem csak a holocaust nyomorát élte át és túl, hanem az íróság börtönét is, azt a rettenetes és hideg magányt, amiben azok élnek, akik pontosan tudják magukról: semmi esélyük arra, hogy sok embert érdekeljen az, amit mesélnek a világról. És nem másokra mutogatnak, hanem tudomásul veszik, hogy ez van. Az a dolguk, hogy írjanak, a világnak meg már nem az a dolga, hogy történeteket hallgasson.
   Minden író Nobel-díjas szeretne lenni. Minden író úgy tudja - mert az írók döntő többsége normális ember és teljesen tisztában van a saját értékeivel és korlátaival, sőt: tisztábban van, mint bármelyik ítélő és ítélőszék -, hogy ezt soha nem érheti el. Nagyon-nagyon jó, ha valaki, aki közel áll hozzánk, megkapja. Nem azért, mert ettől aztán lehet újult erővel reménykedni, hanem azért, mert csakugyan helyettünk kapta meg. Kertész - anélkül, hogy ebben valaha is reménykedhetett volna - a magyar írókat megszabadította egy tehertételtől. Most száz évig legalább azon nem kell görcsölnünk, hogy mi soha nem kaphatjuk meg ezt a kitüntetést.
   Jó volt látni, jó volt könnybe lábadni. És már csak azt kívánom Kertész Imrénk, hogy írjon még legalább három könyvet. Most, hogy rászakadt a lehető legnagyobb írói felelősség, legalább tíz év kell majd neki egy regényhez.

Hegedűs Zsolt képeihez: "Ma délután 14.30 órakor Kertész Imre a Nobel-Múzeumban dedikált. (Több százan álltak kacskaringós sorban.) A férfi a képen - a múzeum hátsó bejárata előtt - Axel Wernhoff, Kertész személyi asszisztense..."

December 10. (kedd) Ma reggel majdnem elpusztultam. Idejében elindultam az iskolába, mert azt beszéltem meg a tanítványaimmal, hogy bepótolunk egy elmaradt órát. Kettő és fél órán át tartott az út. Abból másfelet Békésmegyer és Kaszásdűlő között haladtam, ami számmal ki se fejezhető sebesség. Többször azt érzetem, hogy megőrülök. Aztán attól lettem rosszul, hogy - a hideg miatt - láttam a kipuffogó gázokat, éreztem a szagukat, mérgezéses tüneteim lettek, émelyegtem, szomjaztam és szédültem. Ráadásul röstelltem magam, hiszen a gyerekek kérték, hogy tartsuk meg azt az órát, ami nagy megtiszteltetés.
   Pontosan egy órát késtem. Végülis elég jót beszélgettünk.
   Hazafelé beugrottam a Teraszba. Kicsit beszélgettünk Peti Péterrel, Kadelka Lászlóval és Normankával. Kadelka mondott egy jót: szerinte annak köszönhetjük, hogy most meglepően sok, rendkívül jól író nő műveivel találkozunk, hogy a nők rákaptak a számítógépre. És nagyon szépen mondta: abban is képesek egy meghitt rendet teremteni.
   Tegnap Elmer értesített, hogy meghalt egy kedves barátunk. Fodor Laci nem volt ismert költő, de sokat köszönhetünk neki. Amikor elkezdtünk írni - Esztergomban, a Ferences Gimnáziumban - találkozhattunk a megszállottan alkotó, rendkívül szorgalmas, művészetét becsületbeli dologként, belső tartóféleségként viselő emberrel. Különös, szeretetre méltó, önfeláldozó lény volt. Nagyon sok kedves, borzalmas, rendkívül vicces történet jutott ma eszembe róla. De ezeket most nem írom le, mert mégsem illik. (Talány: nem tudok arról, hogy ivott vagy dohányzott volna, kövérkés se volt. Nem értem, miért kapott ilyen fiatalon infarktust.)
   Elmer elég kísértetieset ír: az Üllői úton a Paracelsusban egy gitárostól hallott egy verset, ami megegyezett azzal, amit még Fodor Laci szavalt el a sajátjai közül egy adventi ünnepségen. (A gitáros még nem is élhetett akkor, amikor Laci azt költötte.) Elmer másnap hívta telefonon, hogy jó lenne, ha meghallgatná... És akkor értesült, hogy az éjszaka meghalt.
   Találtam róla egy képet. Ilyennek láttam, amikor utoljára együtt voltunk a harmincadik érettségi találkozónkon. Pontosan ilyen volt egész életében. Egy kedves, ártatlan és ártalmatlan, majdnem szent költő-filózófus.

December 9. (hétfő) Annyira hideg volt reggel, hogy azon gondolkoztam, elsumákolok mindent, itthon, sőt ágyban maradok, kitalálok valamit, hogy márciusig ki se kelljen mennem a házból.
   Aztán persze elmentem a Népszavába. Értekeztem, tervezgettünk mindenfélét. Hazafelé pedig karácsonyoztam. Vagyis nézelődtem jobb boltokban, hogy kinek mi mindent lehetne venni, ha lenne annyi pénzem.
   Ha gyorsan utána számolok, éppenséggel 340 ezer forintért tudtam venni ezt-azt a feleségemnek. Olyasmiket, amiktől kifejezetten boldog lenne. A gyerekeimre mintegy 400 ezret költhettem volna. Sőt magamra is - meglepő módon csak tízezret. De azt el is költöm, mert találtam fiókos hokedlit. Egy falusi konyhába az való.
   Nagyon aggódom a szomszédban született kutyákért, mert akik jelezték, hogy elvinnék őket, visszamondták. Ők születtek a születésnapom alkalmából, amikor a kutyámat azzal leptük meg, hogy átmehetett szerelmeskedni.
   Ezek a kicsi lányebek nagyon jó vérből valók: az apjuk németh ihász, az anyjuk magyar vidrágó. Az ilyen keverékek a világ legjobb sekélyvízi tehénterelői. De jók házőrzőnek is, mert sose ugatnak vagy morognak támadás előtt. Halőrnek is elsőrangúak.

December 8. (vasárnap) Borzasztó éjszaka volt. A feleségem valamikor éjjel kettő körül köhögni majd fulladozni kezdett, allergiás rohamnak tűnt, bevetettem vele kalciumot, nem sokat használt. Aztán fölhívta az éjszakai ügyeletet. Ki is jött azonnal az orvos. Nem talált semmi különöset. Azt mondta, lehet egy kezdődő influenza előjele. Beledöfött egy kalcium injekciót, amitől hamar el is aludt. Én meg fönt maradtam reggelig, mert persze szegény Milos is folyamatosan fölriadt a fogzás miatt. Háromszor kellett elringatni. Jó sokat dolgoztam reggel nyolcig, akkor Milos végképp megébredt. Még bepelenkáztam, megetettem és átadtam a mamájának, aki fölkelt, hogy hatalmas vendégeskedős ebédet készítsen. Szerencsére már tegnap elkészült a javával. Aludtam délig, aztán elküldtem a jegyzetemet a Népszavába. Hamarosan megjött az öcsém a szűkebb pereputtyával és Dáviddal. Nagyon jó volt az ebéd. Mire befejeztük, megérkezett Elmer szintén pereputtyostul. Kicsit szűkösen voltunk de nagyon jól éreztük magunkat. Vannak ilyen rosszul kezdődő, jó napok.

Közéleti előrejelző

Gyertyalángnyi előny

   A 49. hét kétségkívül legszomorúbb jelensége a Hegedűs-per volt. Még nem tudni, hogy elő- vagy utójel, de végre egyszer egy bíróság utolsó figyelmeztetésként fölfüggesztett elzárásra ítélt, vagyis nem jogerősen bár, de bűnözőnek nyilvánított egy uszító fajgyűlölködőt. Érthetetlen módon bűnsegédje, a lapszerkesztő csak egy kis pénzbírságot kapott. Ifj. Hegedűs meglepően gyáva embernek mutatkozott a tárgyalásokon. Nem átallott arra hivatkozni, hogy országgyűlési képviselőként azt beszélt, amit akart. Még jó, hogy nem azzal állt elő, hogy keresztyén lelkészként meg pláne bármit beszélhet. Az ilyen vetemült, ördögi módon politizáló szenteskedő gyűlöletfazekak legalább emelt fejjel, setét eszméiket némi méltósággal vállalva állhatnának a bírák elé. Gyanítható, hogy Ifj. Hegedűs Isten ítélőszéke előtt is sunyítva nyüszít majd félelmében a végső elszámolás idején. Meg is lesz erre minden oka.
   A tárgyalás figyelmeztető mellékjelensége volt, hogy azon megjelent a párt kokárdával cicomázott mentébe, bocskaiba bújt maradéka, akiket szintén értehetetlen módon az első hangoskodás után nem zavart ki a bíró. Bár talán azért, hogy legyen idő felvételeket készíteni - így több ember röhöghetett ezeken a történelmi zombikon. A MIÉP Ifj. Hegedűs mellé állt. Mert egyetért vele. Ezt Csurka rendkívül zavart nyilatkozataiból tudtuk meg. A per és a Pannon Rádió elvesztése után újabb csapás érte a legnemzetibb erőket: úgy néz ki, hogy a Református Egyház is szabadul szégyenletes politikai kapcsolataitól. Legalábbis a dunamellékiek nem akarják tovább püspöküknek Ifj. Hegedűs édesapját. ("Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot megcáfolta volna." - mondta Kertész Imre szombaton Stockholmban az egész világnak. Bár teljesen igaza van, mégis úgy tűnik, hogy a világosság erői a múlt héten gyertyalángnyival előbbre törtek Magyarországon.)
   Van még mit megvilágítani. Mint azt egy hete megjósoltam, kiderült: Keller közvádló a héten öt feljelentést tett a Magyar Fejlesztési Bankkal és a Nemzeti Autópálya Rt.-vel kapcsolatban hűtlen és hanyag kezelés miatt. Már megint hárommilliárd ment el ügyvédi tanácsadásra. Sőt néhány család ádáz nyomvonaltelek vásárlásokba kezdett az autópálya-építések környékén. Nyilván olasz maffiafilmekből jött az ötlet. (Az Orbán-Torgyán kormányzás alatt politikai vitákban gyakran jegyeztem meg, hogy csakugyan voltak disznóságok a Horn-Kuncze kormány idején, de azért nem jutott minden hétre egy Tocsik-ügy. Meglep, hogy is nem nagyon túloztam.)
   Valamiért a Fidesz nehezen viseli Keller László közvádlói működését. Legalábbis vele kapcsolatban a héten Répássy Róbert megtette menetrendszerű szerepzavaros nyilatkozatát, miszerint bizonyos esetekben saját maga szeretné megvizsgálni, hogy pontosan mivel is foglalkozik Keller és az általa vezetett államtitkárság. Répássy természetesen fölvetette, hogy Keller nem emelt szót a kinevezése óta elmaradt, vagy mellőzött közbeszerzések, például a tűzijáték, a Parlament előtti jégpálya, a Kossuth-emléknap ügyében. Répássynak nyilván van igazsága, de sokkal hitelesebb lenne, ha Orbán Viktor kormányzása alatt is arról hangoskodott volna a parlamentben, amiről most. Az meg aztán már arcátlanság, hogy a tűzijáték szót ki meri ereszteni a száján.
   Jóslat: Répássy nem fogja Kellert ellenőrizni. Viszont lesz egy olyan pillanat, amikor Keller vizsgálati eredményeit lobogtatva tör majd előre a Fideszben.
   Az igazi brutális trauma az volt, hogy Szlovákiából származó információk szerint Ivan Lexa, a szlovák titkosszolgálatok korábbi vezetője rendelte meg 1998-ban Aranykéz utcai robbantást. De aztán mégis az merült föl, hogy csak egy riporteri félreértés volt: Lexa, ez a kistérségi Berija csak egy szlovákiai merényletet rendelt meg többmillió koronáért. Azért az se igazán megnyugtató, ha demokratikus szomszédunkban ilyesmi előfordulhatott.
   A naiv emberben is fölmerül: miképpen is működnek ezekben a demokráciákban a titkosszolgálatok? Miféle erő lehet egy ilyen vezérszolga kezében, ha azt hiszi, csakugyan nem derülnek ki ezek a dolgok? Miért általános az az önhit, hogy a hatalmon levők bármit megtehetnek, hiszen végelgyengülésig uralkodnak majd?
   Mint az várható volt, lemondott Körmendy-Ékes Judit az ORTT vezetéséről. Megint nem sikerült a köztévé élére elnököt választani. Most éppen Járai bankelnök lemondatása van napirenden.
   Nem jó ez így. A demokrácia stabilitása arra épül, hogy bizonyos, kurzusokon is átnyúló időszakokra választunk vezetőket. Ha a politizálás azt jelenti, hogy az erők egy része nem engedi betölteni a fontos posztokat, miközben minden új hatalom kiszekírozza a régebben kinevezett vezetőket, akkor valami méltatlanság van ebben az országban. Akkor is, ha minden törvényes. Minden betöltetlen vagy megbénított közposzt a lappangó diktatúra jele.

December 7. (szombat) Nem mondhatnám, hogy ma nagyon sok dolog történt - pláne érdemleges -, de azért nem volt rossz nap. Egész nap a rendes hétvégi népszavás cikken dolgoztam. Nem is lenne baj, csak közben - vélhetően az időváltozás miatt - megint alig vonszolom magam. Ettől aztán folyamatosan torlódnak a határidős munkák.
   Az időjárás dolgában nekem Cseke Gábor elég jó béka. Ha azt írja reggel, hogy Bukarestben esik a hó, akkor nekem délután vagy fájni kezd a fejem, vagy lekonyul, mert állandóan aludnék. Most ez van. Jön a hó.
   Megnéztem Kertész Imre székfoglalóját. Nagyon jó beszéd volt. Teli igazságokkal. Főleg az lett számomra érdekes - persze -, amit az írói létéről mondott. Ha figyelembe vesszük például azt, hogy eddig évente ezer könyvét adták el Magyarországon, akkor bárki megértheti a magányát. Hogy magának írt. Ha nincs szerencséje, ha a németek egyszercsak nem kezdenek el érdeklődni a saját történelmük, az iszonyatos bűnök iránt, Kertész ma itthon írogat, és éppúgy nem ismeri senki, mint ahogy eddig. Ha az ideje kitelik, meghal úgy, ahogy az a kiváló, de gyakorlatilag senkit nem érdeklő írók között szokás. Kicsit méltatgatják, eltemetik és elfelejtik. Hát most csakugyan meg kell ismerkednie azzal a lehetőséggel, hogy mégsem így lesz.
   Nagyon jó érzés büszkének lenni valakire.

December 6. (péntek) Ma igen későn értem haza. Voltam az Ab Ovo mikulási ünnepségén. Összefutottam pár kiváló emberrel. Ott volt Balla Demeter, Spíró György, Kertész Ákos, Scipiadesz Erzsébet, Hamvai Kornéllal is beszéltem pár szót. Mondta, hogy most siet a darabja főpróbájára. És nagyon elégedetlen. Jeleztem, hogy esetleg megnézném, mit művelt. Azt mondta, hogy várjak legalább egy hónapot, de még jobban teszem, ha nem is nézem meg, csak elolvasom. Spíró meg arról beszélt, hogy a most megjelent Honderű című könyvében négy dráma van. Abból hármat színházak megrendelésére írt, egyet meg kifejezetten úgy, hogy nem is szeretné, ha azt színpadra vinnék. Természetesen csak az utóbbit mutatták be.
Föl nem foghatom, hogyan lehet egy Spírót nem bemutatni?! Csodálatos író. És Hamvai is, Kertész Ákos is. Jó volt velük egy teremben lenni.
Tegnap nem írtam le, mert hátha olvassák az érintettek, hogy a feleségem apró kis mikuláscsomagokat állított össze a gyerekeknek - az olyan nagyobbacskáknak is, mint Dávid vagy a saját bátyja, és elküldte nekik postán. Fölötte jó érzéke van ahhoz, hogy miképpen lehet kellemes, szeretetteljes meglepetéseket okozni. Nekem például soha nem jutna eszembe, hogy postán ilyen csomagot is lehet föladni. És, hogy ez nagyon megéri, mert nagyon jó azoknak, akik kapják.

December 5. (csütörtök) Tegnap félálomban elfelejtettem ide jegyezni, hogy Dávid végképp fölnőtt lett. Legalábbis nekem. Nagyon meghatott, amikor fölhívott és azt mondta, hogy döntött: ezután maga fizeti a tandíját. Illetve nem most, hanem majd később, mert fölveszi a diákkölcsönt. Ezt csak úgy, magától kitalálta.
   Ma átmentünk Wandához mikulásozni. A ház tele volt gyerekekkel. Olyan igazi, meghitt mikulásos este volt. Csak a hó hiányzott. Ha már eddig nem jött, maradjon is ott, ahol van, mondjuk karácsony estig. Mert semmit nem utálok jobban. Bár szép, az igaz.

Zenészek, filmesek, tudósok és politikusok vitatkoztak a Parlamentben megrendezett konferencián az uniós csatlakozásról. A rendezvényen részt vett Bródy János, Zorán, Koltai Lajos, Jancsó Miklós, Glatz Ferenc, Göncz Árpád és Boross Péter is. A legtöbben a csatlakozást népszerűsítették, Jancsó azonban erre nem volt hajlandó. Szerinte úgyis csak másodosztályú állampolgárok leszünk az EU-ban.

Leselejtezettek

   Jancsó Miklósnak persze igaza van, de azt is figyelembe kell venni, hogy az unió nélkül is gondok vannak az osztályba sorolásunkkal. Bárhol kapargatjuk a rendet, kiderül: attól a pillanattól kezdve, hogy nem lehet tőlünk valami harácsot kicsikarni, bármikor leselejtezhetnek minket. Akár dögöljünk is meg, törvényesen. Például nem is olyan régen kiderült, hogy hamarost húsz százalékkal lehet növelni a gerincvelő-átültetések számát, ami nagy előrelépés, hiszen a pénzhiány miatt sokan elpusztulnak, mire műtétre kerülhetnének. Ez egy hatékony beavatkozás, igen nagy a túlélés esélye. Mint kiderült: kettőmilliárd forintra lenne szükség ahhoz, hogy mindenkit meg lehessen műteni, de erre csak fokozatosan lehet biztosítani a pénzt. Ez olyan két kilométernyi jól alvállalkoztatható, vagyis szinte szabadon fosztogatható autópálya-építési ár, és akkor még el se kezdtem demagógizálni arról, hogy az állam ötvenmillióért vesz nyolcszázezret érő telket, félmilliárdért kell új tetőt építeni a vadonatúj kultúrpark fölé, az üres stadionok beléptetési rendszerére négymilliárd jut.... Az osztogató politikusok időnként alkotmányról, az élethez való jogról szónokolnak. Ezek az emberek százmilliárdokért légiutántöltős repülőgépeket vesznek a haza, vagyis a magyar életek védelmére, miközben emberek halnak meg, mert az alkotmányba firkált élethez való jogot nem ám úgy kell értelmezni. Föltehető, hogy a költségvetőknek van véleményük az eutanáziáról. Jó lenne tudatni velük, hogy a passzív eutanáziáról kár vitatkozni, mert az törvényes, és maga az állam végzi.
   Attól tartok, nekünk is, Jancsó Miklósnak is nagy előrelépés lesz egy jó kis másodosztályúság.


A nyolcvanas években a bevonulók négy-öt százaléka választotta, az idén már hetven százalékuk választja a polgári szolgálatot. Valóságos sorállás van egy-egy ilyen "állásért". Ennek legfőbb oka, hogy a fiatalok kényelmesebbnek és anyagilag is előnyösebbnek tartják ezt a formát. Igaz, így fél év helyett tizenegy hónapot kell szolgálniuk.


Csak az menjen

   Senkinek nem jut eszébe, hogy ez az álságos választhatóságot is el kellene felejteni. A polgári szolgálat csak azért van, mert a hadsereg hazafiaskodó rabszolgatartó rendszerét kell valahogy történelmileg, átmeneti, elmulasztásos megoldással megszüntetni. Úgy teszünk, mintha. Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy olyan békében, amikor a leghalványabb kilátás sincs idegen támadásra, a sorozás, és bármilyen rabszolgasorba kényszerítés minden elemében emberi jog ellenes. A polgári szolgálat is. Évtizede tudjuk, hogy a sorozott hadsereg már idejétmúlt, a természeti katasztrófákat leszámítva országvédelemre alkalmatlan, többet árt, mint használ a fiataloknak. Csak egy példa: az is barom, aki örömmel küldi katonának a fiát olyan fölfegyverzett emberek közé, akiknek legalább harmada rendszeres drogfogyasztó. Már évekkel ezelőtt megteremthettük volna a hivatásos hadsereget. Talán két-három esztendő múlva sikerül. Addig is föl kellene számolni a polgári szolgálat intézményét, és csak azt vinni katonának, aki olyat szeret.
   Nem tudom miért csak nekem talányos, hogy miközben a Honvédelmi Minisztérium együttműködési szerződést köt az In-Kal biztonsági céggel arról, az utóbbi vállalja azon katonák a foglalkoztatását, akiket a hadsereg létszámfelesleg miatt nem tud alkalmazni, még mindig önfeledten sorozzák a gyerekeinket.

December 4. (szerda) Már megint vánszorgósan álmos vagyok. A kezeim, az ujjaim lassan mozognak, kétszer elaludtam a tévé előtt. Az lenne csak paradicsomi, ha tudnék ülve aludni. De sajnos csak két percig tart. Sőt elalvásaim többsége olyan, hogy csak az agyam egy része pihen, a többi képes tovább figyelni a környezetet. Hallgatom a tévét, miközben minden sötétségbe borul. Vigyázni kell, mert hazafelé jövet az autóban is azt éreztem, hogy milyen jó lenne elaludni, és úgy tovább vezetni. Honnan jövök rá, ha véletlenül megőrülök, és hagyom homályogni az agyamat? Azzal, hogy én a fülemmel is tudok vezetni. Ha meghalok, majd az lesz az újságban, hogy a szegény költő elaludt vezetés közben. Milyen kínos halál! A halottkémlelőnek eszébe se jut, hogy nem figyelmetlen voltam, nem gondatlan, hanem megőrültem.
   A halál arról jutott eszembe, hogy lekókadt a kipuffogóm. (Tudom, hogy egy f-fel kell írni, de számomra a dolgok két effel puffognak.) Ennél jobban semmit nem utálok az autózásban: esik az eső, legalábbis bele kell térdelni valami vízbe vagy sárba, és az előkeresgélt drótdarabokkal erősítgetni egy rozsdás csövet. Mert ha nem, akkor úgy kell végigvonulnom a városon, hogy mindenki engem néz, mert kibírhatatlan hangok jönnek ki alólam. A szerencsétlenség harsonál.

December 3. (kedd) Ma reggel tévéfelvételre mentem. A karikás kilgyó című novellámat dramatizálták. Az egy postahivatalban játszódik. Ezért az Orczi téri postakombinátba kellett mennem. Volt interjú is. A legérdekesebb: kétszer kellett elmondani mindent, hogy két kameraállásból lehessen venni engem. Mert csak egy kamera jutott a stábnak. Ez van. Bár semmi ahhoz képest, hogy a külsősök három hónapja nem kaptak pénzt. (Lassan úgy néz ki, hogy a cégek egyre többel tartoznak. Sokan persze azért tartoznak, mert nekik is tartoznak. A végén kell majd adni mindenkinek egy jelentősebb összeget, hogy helyreálljon a rend, mert nagyon úgy tűnik, hogy legalább két hónapra való tőke hiányzik az országból. Csak azt nem értem, hogyan lehet ezt virágzó gazdaságként beállítani. Vagyis értem: attól virágzik, hogy senki nem fizet. Így nagyon jó eredményeket lehet mutogatni.)
   Aztán átmentem a Népszavába, onnan a könyvelőhöz, aztán haza.
Szegény Milosnak annyira duzzadt az ínye, hogy már mindent rágcsál. De már ragadoz is. Feküdtünk az ágyon, egyszercsak fél méterről rávetődött a kezemre, és példás pontossággal elkapta az ujjamat. Aztán rágcsálta. És ezt ma többször megismételte.
Nagyon érdekes érzés, amikor egy gyerek rágónak használ. Tulajdonképpen csodálatos. Akkor is, ha közben röhög az ember. De el is szomorodtam, mert a nagyapám is eszembe jutott. Az élet másik végén volt, az agyérelmeszesedés miatt nem látott, többnyire csak aludt. Nagyon féltem, hogy a torkára csúszik a protézise. Mondtam neki, hogy kiveszem. Benyúltam, ő meg összeszorította, nem akarta, dühös volt, én mégis kivettem. Azért tettem, hogy ne csúfosan haljon meg, de azóta is bánom, mert az akarata ellen tettem valamit a méltósága ellen.

December 2. (hétfő) Ma délelőtt itt volt Horváth Pista Ádám fiával és elvitték a kutyát a szomszédból. Szegény eléggé gyanakodva nézelődött, talán még soha nem vette így ölben. Úgy volt, hogy minden kutya elkel, de sajnos sokan lemondták, most itt a sok állat. Gyönyörűek. Remélem, kellenek majd valakinek.
   Milos egyre jobban szenved a fogai miatt. Nagyon rossz nézni. Időnként váratlanul ordítani kezd, és nagyon erősen megfeszíti a testét. Teával lehet kicsit megnyugtatni. Most kapott valami kenyőcsöt rá, talán segít.
   Ma nagyon hülye voltam: elmenetem az újságoshoz szandálban. Kétszáz méter az egész, de a zuhogó esőben tiszta víz lett a zoknim, és éreztem, ahogy belém mászik a hideg. A legundorítóbb fajta. Ez már majdnem fagy. Amikor belelépek egy pocsolyába, az az érzésem, hogy azért kell gyorsan kivenni a lábamat, mert egy másodperc alatt jéggé válhat a víz.
Itthon aztán félórás lábfürdőt vettem.
   A hangszeremet kalimbának hívják, amint azt Spenót megüzente.
   Megint jött egy levél az APEH-től, hogy valami adatot beírása kedvéért fáradjak be. Kíváncsi vagyok hány év kell ahhoz, hogy lezárjunk egy ügyet. Hát majd bemegyek. Már tudom, hogy ha mégis még az én életemben rendeződnek közös dolgaink, kifejezetten hiányzik majd az az épület. Persze lesz majd másik ügy.

December 1. (vasárnap) Jó nap volt. Reggel annak ellenére kicsit tovább aludtunk, hogy Szonja és Ede is a szobánkban töltötte az éjszakát. Azért, mert ők korán fölébredtek, elkezdtek játszani, és ennek puszta látványa is annyira lekötötte Milost, hogy nem rikoltozott.
   Bár a gyerekek szédszedtek mindent, ami a kezük ügyébe akadt, és jó hangosak is voltak, tulajdonképpen békésen telt a délelőtt. Kicsit dolgoztam is a népszavás cikkemen, mint rendesen vasárnap délelőtt. Aztán feleségem vonult titkos sarokba, mert már hetek óta adventi naptárat készít Szonjának és Edének, és még be kellett fejezni. Ismeretlen okból mindig a lehető legbonyolultabb rendszert találja ki. Most például Szonja olyan koszorút kapott, amelyikre huszonnégy zacskót kötött. Mindegyiket maga varrta, és rájuk is varrt számokat. Természetesen gyönggyel, mert az a legnehezebb. A zacskókba persze édességek és egyéb csekélységek lettek eldugva. Legalább abban segíthettem, hogy az ajándékok egy részét megvettem. Ede huszonnégy dobozból álló festett piramist kapott. Persze a dobozokat is maga szabta és vágta ki. Vannak emberek, akikbe ennyi szív szorult.
   Este hazavittük a gyerekeket. Öcsike, a vejem is otthon volt. Készített teát, bundás kenyeret. Ettünk hozzá jó sok fokhagymát. Jó nagyot beszélgettünk. Ma Milos addig nézegette kívánósan a kompótomat, amíg adtam neki belőle. Wandáéknál pedig a kenyeremet kunyerálta el. Aztán megevett egy egész banánt. Nagyon ügyesen. (Eddig csak turmixolva kapta.)

Fontos: mától újra olvasható Fruzsina naplója!

Közéleti előrejelzés

Stumpfék a csokiraktárban

   A 48. hét egyik legfontosabb belpolitikai eseménye az volt, hogy megszólalt Stumpf István. Az ember azt gondolta volna, hogy az egykor volt derék politológus túl van az első vérgőzös hörcsögködésen, és képes épeszű elemzésre. Meglepetés: még mindig a szocialisták választási csalásait találja a Fidesz vereségek egyik legfőbb okának. Sőt: szerinte a kormánypártok részéről ádáz kísérlet folyik arra, hogy az elmúlt négy évet kitöröljék a magyar politikatörténetből. Ezért most kriminalizálják az előző csodakabinet működését. Mondja ezt ő, akinek beosztottai közül négy gyanúsítottat tart számon a rendőrség. Van köztük vélhetően hűtlen kezelő közigazgatási államtitkár és kormánybiztos is. Stumpf szerint például nyilván légből kapott kriminalizálási kísérlet, hogy minimum 450 millió forint többletköltséget okozott, amikor az alvállalkozók újabb alvállalkozókat vontak be a martinsalak felhasználása miatt károsodott házak újjáépítésébe. Arról a ballibsi pofátlanságról nem is beszélve, hogy az ORFK be merészelte kérni a volt miniszterelnök közszerepléseit megörökítő videókat. A vágatlan filmeket több százmillió forintos költséggel az Ezüsthajó Kft. készítette. Az Országimázs Központban tárolt videókat a májusi választásokig mindössze 102-en tekintették meg.
   Nagyon jó hír, hogy mától megkezdi országos kísérleti adását a Hír Tv, a "polgári nyilvánosság eszköze". Az új kanálist kedden nyilvántartásba vette az ORTT, annak ellenére, hogy ezt kifogásolta Ladvánszky György, a szocialisták által jelölt testületi tag.
Jobb lett volna, ha nem emel kifogást. Egyrészt van benne valami illetlen, másrészt jobb nekünk, ha van egy nyilvános eszköz, ahol végre nyomon követhetjük, miféléket is gondolnak a polgárok. Főleg az olyan főpolgárok, mint Stumpf István, aki nyilván sokat szerepel majd. Arról nem is beszélve, hogy végre lesz hol levetíteni az Orbán-filmeket. Alkut lehetne kötni: ha a tévé rezsiáron megveszi a tekercseket, leáll a nyomozás, hiszen megtérül a kár.
   Ez végre egy olyan filmsorozat lesz, amelyikre az ORTT nem pakoltat karikás tizenketteseket. Az ORTT-t nagyon is érinti még, hogy állítólag elkészült Körmendy-Ékes Judit elnökasszony lemondó nyilatkozata. Távozásának hátterében természetesen "durva politikai nyomásgyakorlás" áll: az igényeltekhez képest 450 millió forinttal kevesebbet irányoz elő a költségvetés a testület működtetésére.
   Talán ha az ÁPV Rt. százszázalékos tulajdonában lévő Váltó-4 Libra Rt. két éve nem vett volna meg egy nyolcszázezer forintot érő ingatlant 50 millióért Körmendy-Ékes Judittól és testvérétől, akkor több jutna most az ORTT-zésre is. Bár Stumpf erről majd azt mondja a Hír Tv-ben, hogy aljas kriminalizálás. Mint ahogy azt is légből kapott pimaszságnak minősíti majd, miszerint állítólag nem volt egyedi defendista eset, hogy hajléktalanokat fogdostak össze az utcán, és gyorsan milliárdokat elköltő állami cégek alvállalkozásainak vezetőivé tették őket párezer forintért.
   Stumpf nyilván azt is meg tudja magyarázni, hogy az erős dobpergéssel és harsonaszóval pár hónapja átadott Millenáris területén miért kell máris 400-500 millió forintot költenünk különböző felújítási munkákra. Az Álmok álmodói kiállítási csarnoka például 60 helyen ázik be, és felújításra szorul a többi épület tetőszerkezete is. Jóslat: Stumpf megmondja, hogy alighanem a szocialista Tetőfúró Kundok tipikus szabotázsakcióival állunk itt szemtől-szemközt.
   Végül is Stumpfot fölszabadítja az állandó nyomás alól Keller László, aki állítólag újabb feljelentéseket kíván tenni a közpénzekkel kapcsolatban, ám ezeket már nem hozza nyilvánosságra.
   Jóslat: természetesen nyilvánosságra kerülnek. De ettől függetlenül nehéz megérteni, milyen alapon és milyen érdekből nem jutnak a köz elé a följelentések. Például Stumpf István legott azt mondhatja: Keller azért titkolja el a nép elől a följelentett kisebb halak névsorát, hogy később a kormánypártokat védje a saját bűnözőik miatt való megszégyenüléstől. Ki kellene dolgozni az üvegzseb-elv mellé az üvegjog jogát is. Egyetlen gyönge mentség lehet: van egy határ az előző kormányhoz tapadó piszok fölkaparásában, ami már árt Magyarország megítélésének.
   Bár nem lenne baj, ha a magukat demokratikusnak vélő államok következtetéseket vonnának le abból, mi történik, ha amúgy jóarcú, de erkölcsileg éretlen embereknek nem megfelelően ellenőrizhető hatalmat adunk. Ki ítélheti el a gyerekeket, ha beengedjük őket a csokoládégyár raktárába, magára hagyjuk őket, és betegre zabálják magukat? Nem csak a mohó Fidesz és nem csak az éhes kisgazdák voltak szánalmasak. Itt a rendszer rossz.