andrassew webb napok 2003 február

(2003 január, 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158')

andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

 

Február 28. (péntek) Ezt írja Cseke Gábor a Milos könyvében: "A konyhaasztalon megkezdett ásványvizes üveg, egy ideje le sem dugaszolom, csak egy kiskanál nyelét állítom az üveg nyakába. Azt mondják, így frissen megőrzi savasságát. Hogy miért tenné, magam sem tudom, de tény, hogy igazat mondott, aki mondta."
   Annyira szeretném, ha valaki elmagyarázná nekem, hogy mitől fogná meg a kiskanál a szénsavat. Tudósnak tűnő emberek esküdtek erre, nyeleket dugdostak pezsgőbe, de én nekik se hittem el, soha.
   Persze Romániában, Erdélyben vannak olyan források, amelyekből kötött szénsavas ásványvíz folyik. Ezt onnan tudom, hogy az egyik faluban magyarázták, hogy amit a kútból fölhúznak, azt nyugodtan tarthatom éjszaka a korsóban, reggel is buborékos lesz. Úgy is volt. Tehát lehet, hogy Gábor ilyesmit tart otthon, és akkor kiskanál nélkül is boldogulna.
   Tegnap óta itt van Szonja és Ede. Hát, nem könnyű velük. Illetve könnyű lenne, ha itt maradnának még egy-két hétig, mert az első nap az erőviszonyok fölmérésével telik. Ügyesen megvizsgálják, hogy miben meddig mehetnek el. Estére aztán kiderül, hogy nem érdemes pocsolyába gyalogolni, utcán egymással veszekedni, nem enni rendesen, mert például, ha így folytatják, holnap nem lesz mozi.
   Kaptam levelet a tegnapi beírásomra p.-től :

Nem nagyon nezek tvt, de tegnap bekapcsolva maradt, es szorakoztatonak talaltam a fabry show altalam latott elso felet. Gondolom ismersz, keves dolog allt tavolabb tolem, mint az elozo kormany, meg altalaban a jobboldalisag, viszont fabry musorat egyszeruen viccesnek talaltam. Nem erdekelt az iszonyatos leegese a hocipoben a valasztasok elott, nem erdekelt a nyilvanos politikai szerepvallalasa, egyszeruen vicces volt a brody poen is, es sok mas is. Nem gondolom, hogy viccben lenne tabu, es azt sem, hogy a mostani fabry shownak a szorakoztatason kivul barmilyen ezen tulmutato mondanivaloja lenne/kene legyen.

Azt irod, nincs jobboldali humor. En azt mondom, nincs kormanyparti humor. Akkor most 4 evig ne rohogjunk?

Én biztosan túlságosan érzékeny vagyok. Talán szakmai ártalom, hogy egészen apró jeleket is észreveszek. És tudom, hova vezet, ha fölbukkannak. Le kell szögeznem: én féltem Fábryt, mert szeretem. Ha ellene fordul az a közönség, aminek magját például a Merlinben és a Hócipőben szedte össze, egy új közegbe kerül. Például a Merlinben megtehette, hogy a beszólós pincér szerepében olyanokat mondjon embereknek, amikért egy közönséges pincért a helyszínen fölkoncoltak volna. Megtehette, mert az oda járó emberek hajlamosak voltak az öniróniára is. Az új közegben majd kommunistázhat, meg liberálisozhat, de veszít majd a közvetlen kontaktus lehetőségéből. Ezt onnan tudom, hogy semmit nem ismerek jobban, mint a polgárinak mondott középrétegek gondolkodásmódját. Köztük nőttem föl.
Természetesen van, lehet kormánypárti humor - láttunk erre kísérleteket - csak nem lehet rajta nevetni. Röstellni való. Ha a baloldal tréfás emberei nem gúnyolják a baloldali kormányt, akkor az meg is bukik.
Érdekes, hogy éppen Fábry mutatta meg nekem, mennyire nincs humora Orbán Viktornak. Még az Antall-kormány idején egyszer nyilvánosan - és kissé harsányan, mert be volt rúgva - tréfálkozott Orbánnal. Pontosabban szekírozta. Ő meg ettől egyszerűen összeomlott, és pont úgy viselkedett, mintha Antall József unokaöccse lenne. Antallról is tudni kell, hogy a magánéletben egy rendkívül jó humorú ember volt, ám hivatalban ettől a jó tulajdonságától azonnal megszabadult. Igen keserűen vette tudomásul, ha valaki gúnyolni merészelte. Az íróasztalában dossziékban gyűjtötte a tekintélyét sértő írásokat. Boross ennél sokkal nyitottabb - ma meg pláne. Viszont Horn Gyula a legcinikusabb politikus, akivel valaha találkoztam. A pragmatikus eszével pontosan tudta, hogy neki az is jó, ha gúnyolják, mert a rajta való nevetgélés is jó közérzetet teremt a tömegekben. Medgyessyvel még nem találkoztam. De például a Farkasházyval folytatott szárszói nyilvános telefonbeszélgetése kifejezetten jó benyomást keltett. Úgy tűnik, hogy ha magánemberként elereszti magát, akkor képes például az öniróniára is. Akivel a legvidámabb perceket töltöttem, Göncz Árpád volt. Kín volt neki a hivatal. Az ebből eredő feszültséget fergeteges öngúnnyal tudta levezetni. Egyszerűen kiröhögte magát.

Február 27. (csütörtök) Mint minden második csütörtökön, ma is megnéztem Fábryt. Igaz, tegnap is néztem pár percig, amikor az MTV kettesen, éjszakai műsorban a Terror Háza hoppmesterévé lépett elő. Egyszerűen nem értettem, hogyan juthatott odáig. Kinek jutott eszébe, hogy őt kellene meghívni egy ilyen műsorba? Gyakorlatilag le is dumált mindenkit. Csak ez nem a vándorcirkusz volt, ahol ő a fehérbohóc. Ugyanolyan szereptévesztés, mint amikor Jancsó Miklósnak írt nyílt levelet. Ma Bródyt próbálta nevetségessé tenni: a béketüntetésen abban mindenki egyetértett, hogy amikor Bródy énekelni kezdett, akkor a jobb és a baloldal együtt rohant a metróhoz. Ez nagyon súlyos. Nem is olyan régen még egy társaságban volt Bródyval. Például Szárszón. Annak a Farkasházyanak a kertjében, aki először vette észre, hogy Fábry nem egy kellemetlen bolond, hanem zseni. Sodródik jobbra, mert nem tanult Sándor György tragédiájából. Nincs jobboldali humor. Nincs humoruk azoknak, akik magukat jobboldalinak mondják, mert keserű, megkeseredett emberek, akik vagy kompenzálnak, vagy a boldogság képességét is elvesztették. Többnyire derék, rendes népek, nem tehetnek arról, hogy idáig jutottak. A mai magyar kommersz jobboldaliság a szocializmus szellemi nyomorúságának következménye. A jobboldali ideológiák, az azokra építő vezérek azon élősködnek, hogy egy csomó ember képtelen kilépni az elnyomottak szerepéből. Keresnek maguknak új elnyomót. Ha nincs, akkor megtalálják valamelyik világszervezetben, Amerikában vagy éppen az Európai Unióban. Ezek az emberek soha nem fognak már nevetgélni. Nem lehet őket kigúnyolni, mert nem tudnak magukon röhögni. Ha Fábry elveszti a baloldali közönséget, maga is megváltozik. Tanulhatott volna Bayer Zsolt esetéből, aki legalább olyan tehetséges újságíró volt, mint amilyen bohóc ő, és akinél kedvesebb, vidámabb, könnyedebb, sármosabb embert alig ismertem. Egy-két év alatt lett belőle rosszindulatú, keserű, vén varjúféle. Fábry is rohamosan öregszik. Bele fog pusztulni abba, amikor észreveszi, hogy nem értik, amit mond. És már nem lesz visszaút. Egyszer tanúja voltam, amikor egy Usztics Mátyás nevű szintén zseni odament Jordán Tamáshoz és bocsánatot kért azokért az alakításaiért, amelyeket az Antall-Boros kormány idején merészelt megengedni magának. Jordán persze azt mondta neki, hogy felejtse el, nem is tudja, miről beszél Usztics. Aztán jött az újabb jobboldali kormány, és tud valaki Uszticsról? Utoljára az Orbán-színpadon láttam a Kossuth téren, a két választás között. Kicsit majd felelősnek érzem magam, amikor Fábry szétesik, mert sokat bíztattam. Például, amikor Friderikusznak szállította a gegeket, sokszor mondtam neki, hogy ez nevetséges: nem értem, mit keres abban a stábban, hiszen százszor tehetségesebb, mint Fridi. Indítson végre saját műsort! És ezt nem csak azért mondtam, mert Friderikusz tréfás műsorait ellenszenvesnek és nyomorúságosnak találtam - miközben nagyra becsültem, amikor komolyan beszélt. Fábry egyszercsak arra ébred majd, hogy úgy jár, mint a Heti hetes stábja: azon kapták magukat, hogy mondjuk egy Váncsa helyett a szerencsétlen kínpojáca Harsányi Gábort hívták be felvételre. Ami a vég, akárhonnan nézzük. Ott, akkor abba kellett volna hagyni az egészet.

Február 26. (szerda) Most van az, hogy mindjárt elalszom, sőt alszom is, pedig még csak fél tizenegy van. Tegnap háromkor feküdtem. Elég álmos lehettem, mert olyat is leírtam, hogy "legnagyképűbbtől", amit D.K. szóvá is tett levelében. Teljes joggal.
Ma voltam tördelni, aztán a Rádióban Marton Évánál az e-bookokról beszélgetni. Aztán még itthon elgyalogoltam tejért meg kenyérért. Most zsibbadok.
   Ja, majdnem elfelejtettem: tegnap még hasra is estem. Nincs olyan tél, amelyiken ezt megúsznám. A szomszéd kutyáját zavartam le a kerítésről, hogy ne acsarkodjon az enyémmel, mert állandóan fölébresztik Milost. Térültem, fordultam a jégen, aztán egyszercsak a földön voltam, négykézláb. Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy semmi bajom, aztán a lakásban megláttam, hogy a homlokomat lehorzsoltam. Hogy hol és hogyan, az talány. De az is lehet, hogy a kemény, jeges hóba verődött a fejem, és attól karcoldott meg.
Kész, vége, lebillent a fejem.

Február 25. (kedd) Ma egész nap olvastam és novellát írtam. Az olvasás persze szerkesztés, az írás meg méretre megy. Erre mondják azt, hogy hivatásos. Bár semmi köze a hivatásomhoz. Ha csak nem annyi, hogy megpróbálom magvas, ám szórakoztató olvasmányokkal ellátni az emberiséget. Annak ugyan viszonylag kis része szerzett eddig erről a szándékomról tudomást, de ez nem csüggeszt.
   Viszont az érdekes, hogy már a második alkalommal írtam a feleségem megrendelésére. A múltkor azt kérte, hogy szerelmeset írjak. Most meg krimit. Még azt is megmondta, hogy mi legyen a gyilkos eszköz. És érdekes, hogy megint sikerült - mindenféle erős gondolkodás nélkül -, és pont akkora lett, mint amekkora a Szép Szóba kell.
   Beszéltem Boros Pistával, akit helyettesítek. Már hazaengedték, jól van. Nemsokára jön.
   Sétáltunk is egyet. De sajnos későn. Olyan hideg lett, hogy gebedten vonszoltuk magukat. Valamelyik nap fölfedeztem egy érdekes jelenséget: még süt a nap, de már lemenőben, csöpög a hólé a háztetőkről, kilenc fokot mutat a hőmérő, a pocsolyák mégis befagynak a kertben. Ami azt jelenti, hogy a föld annyira átfagyott, olyan erősen sugározza a hideget, hogy befagy a víz. Vélhetően ennek köszönhetjük, hogy nincs hirtelen olvadás, és talán elkerüljük az árvizet.

Február 24. (hétfő) Tegnap valahogy nem fejeztem be: különösen akkor kezdtem el utálni az iskolai rendezvényeket, amikor véletlenül kiderült, hogy tudok verset mondani. (Nem véletlenül, mert kapzsi módon, valami ötösökért beneveztem egy versenyre, amit meg is nyertem.) Attól kezdve egyrészt indulnom kellett minden ilyen versenyen, másrészt ki kellett állnom, föl a tornatermi sámlira és mondhattam valami lélekgyújtogató költeményt. Én meg szerettem nyerni, legjobb lenni bármiben, csak azt nem bírtam, ami ezzel jár. A nyilvánosságot, azt, hogy napokig kiver a víz arra a gondolatra, hogy akár el is ronthatom. Nagy nyilvánosság előtt. És el is rontottam. Egy Radnóti vers felénél elfelejtettem a másik felét. És amilyen nagyképű voltam, nem tettem magam elé valami mappát, a szöveggel. Amibe persze bele se néztem volna, ha tudom. De nem tudtam. És akkor megtörtént a csoda: simán elmondtam még egyszer az elejétől, és senki nem vette észre. Ez nagyon megdöbbentett. Az is, hogy - noha csakugyan tisztességesen fölkészültem - valóban kerülhetek ilyen helyzetbe, de az még jobban, hogy ennyire link módon is lehet csalni, sok száz ember előtt.
   Akkoriban már kialakult bennem az a képességem, hogy bármikor úgy tudok (szabad) verset mondani, hogy akkor találom ki. Ezt nagy nyilvánosság előtt persze nem mertem kipróbálni, de szűkebb, lehetőleg baráti társaságban sokszor. Később ezt arra használtam, hogy teszteltem vele az okoskodókat. Például amikor segédmunkás voltam az Országos Széchenyi Könyvtárban - én cipeltem ki a raktárból a könyveket -, a szünetekben hallgattam az egyetemisták vitáit. Hihetetlenül nagyképűen beszélgettek, mondjuk az angol költészetről. Valahogy belekeveredtem, és a legnagyképűbbtől megkérdeztem, ismeri-e Bob Bluntnak azt a versét, hogy… Elmondtam belőle egy-két szakaszt - és ismerte. Ezt többször kipróbáltam: mindig ismerték a verseket. Pláne a költőket.
   Sose mondtam meg nekik, hogy hülyét csináltam belőlük. Tán még ma is tanítanak, de az is lehet, hogy műkritikusok.
Mindenesetre már gimnazistakoromban megtanultam, hogy tulajdonképpen legjobban a blöffből lehet megélni. Érettségire ezt már tökéletesen alkalmaztam is. A legjobban történelemből sikerült. A nagy felfedezéseket húztam. Amerika fölfedezésén kívül egyetlen évszám sem jutott eszembe. Viszont az igen, hogy nem is olyan régen olvastam egy ismeretterjesztő cikket a hajók kormányszerkezetének fejlődéséről. Az is azért érdekelt, mert akkoriban vitorláztam. Azzal kezdtem, hogy nem csak a társadalmi változások, hanem az emberi találékonyság is nagy hatással van a történelemre. Jó példa erre, hogy miképpen fejlődött a hajózás… Igen színesen meséltem - de még a fapácolás trükkjeit is belevettem. Húsz perc múlva arra lettem figyelmes, hogy az egész bizottság, közepén az elnökkel, tátott szájjal hallgatja, amit mondok. Az elnök azt kérdezte, hogy ezt én ennyire megtanultam. Azt válaszoltam, hogy a technika fejlődésének ismerete nélkül nem érthetjük meg, miképpen indulhattak el hatalmas utakra a hajósok. "Na, akkor beírok neked egy hatalmas ötöst." Be is írta. Ha véletlenül eszébe jut, hogy mondjak három fontos évszámot, alighanem kettessel kulloghattam volna haza.
   Mint matematikából.
   Ültem a padban és néztem a plafont. Odajött hozzám a felügyelő tanár, és kérdően nézett. Én meg visszanéztem, kicsit megrántottam a vállam: jeleztem, hogy egy kukkot nem tudok. Erre intett, hogy vegyem föl a tollat. Az első példát elkezdtem írni. Amikor az első jelhez értem, egy vonalat húztam, mínuszt, mert abból még lehetett pluszt csinálni. Ő függőleges fejmozgással jelezte, ha az plusz, vízszintesen, ha mínusz. Így, gyakorlatilag lediktálta nekem a példát. Ennyi kellett a ketteshez. Aztán ott is hagyott. Rám se nézett többé. Sem azelőtt, sem azóta nem láttam azt a kedves asszonyt. Máig nem tudom, mivel érdemeltem ki azt a szerencsét, hogy őt rendelték hozzánk felügyelőnek.
   Ma voltam a Westel 777MOBIL sajtótájékoztatóján. Soha nem láttam még ilyen látványos, profi bemutatót. Minden multimédiás trükköt bemutattak, a legfejlettebb fény-, lézer- és hangtechnikával. Azért mentem el, mert Nyírő András sokéves munkájának végeredményét, vagy a látszatának kezdetét mutatta be. Talán ő az egyetlen olyan ember, akivel sajnálom, hogy különféle félreértések és törzsi gerjedelmek miatt megromlott - illetve mára tárgyszerűvé vált - a kapcsolatom. Az utóbbi évek egyik legkreatívabb kitalátora, aki ráadásul valahogy még azt is el tudja érni, hogy amibe belekezd, abból világszínvonalú dolog lesz. Már soha nem fogunk együtt dolgozni, nem leszünk barátok, de azért távolról is jó látni a sikereit.

Február 23. (vasárnap) Tegnap nem volt erőm írni, mert reggel tanítani voltam, aztán Szonja Waldorf-farsangján. Én igazából ki nem állhatom ezeket a hagyományőrző szerencsétlenkedéseket, de azért nagyon kedvesek voltak. Az is lehet, hogy ha Waldorf iskolába jártam volna, megkedvelem a bálozást, mert itt ugyan meglehetősen szerteszórt állapotokat találtam, de legalább nem volt feszültség a gyerekekben. Meg a szülőkben sem. Mindenesetre nekem rossz emlékeim vannak. Engem valahogy semmi nem motivált arra, hogy nagy lelkesedéssel vegyek részt közösségi eseményeken. Pedig egyszer még harmadik díjat is nyertem kitűnő kalóz jelmezemmel. Ami abból állt, hogy egy kendővel átkötöttem a szemem, és a számba raktam egy pipát. Még arra is emlékszem, hogy a díj egy Tibi csoki volt. Ma itt volt a sógornőm és Mirkó, és mesélték, hogy bezárják azt az iskolát - Mirkó is oda jár. Én le is rombolnám, annyira utáltam. Mindig délutános voltam, ami eleve nyomasztó, de ráadásul volt ott egy baromi ellenszenves igazgató, aki állandóan ordított. De torkaszakadtából. Talán ő volt az első ember, akitől féltem. Bár személyesen soha nem bántott.
   Mernyén, amikor oda jártam, szintén volt álarcosbál. Ahányra csak emlékszem, mindig a szélmalom győzött. Az egy nagy papírmasé szélmalom volt, de önjáró, mert valaki volt benne. Ő nyert.
   A Waldorfosok nem versenyeztetik a gyerekeket, tehát nincs nyertes. Ez igen rokonszenves dolog. Már csak az a kérdés, hogy amikor majd kijönnek onnan, akkor nem versenyzik-e le őket azok, akik hatéves koruktól a versenyszférára nevelkednek.
   Bár tulajdonképpen mindegy, mert egy ilyen társadalomban, mint amilyen a miénk, csak óriási szerencsével lehet boldog az ember. Ha jók a génjei, eléggé művelt és eléggé intelligens. Az utóbbi kettő nem az érvényesüléshez, hanem az elviseléshez kell. Hogy harmóniák legyenek, belül.

Február 22. (szombat)

   Illanófény

   "A papa pihen", mondta Matildka, amikor bekopogtam és megkérdeztem tőle, hogy beszélhetnék-e az apjával. Kijött a tornácra, megtörölte a kötényében a lisztes kezét, aztán intett a szemével, hogy nézzek balra, ott van a fa alatt, és vélhetően alszik, mert ha nem, akkor nyilván meghallotta volna, hogy jövök, és valamit tán mozdul is azért, hogy észrevegyük: beszélni akar velem.
   Ezt már eljátszottuk. Legalább százszor.
   Egy fenyő alatt ült a vas karosszékben, bundában és takarókba tekerve. Csak annyi látszott belőle, hogy ember lehet a rongycsomó alatt, de hogy csakugyan alszik, vagy éberen leselkedik, azt senki meg nem tudta volna mondani olyan nagy távolságról.
   Egyszer már meg is kérdeztem Matildkát, hogy honnan tudja majd meg, ha egyszer csak úgy meghal. Csak úgy álmában, téli napozás közben. Mert én például azt szeretném, ha még meleg lenne a testem, amikor megmosnak, és gyolcsba tekernek.
   "Nem lesz már teste", mondta erre talányosan, de annyira természetesen, hogy nem mertem tovább kérdezni.
   Amikor novemberben először láttam, hogy kiültette, azt mondta, "kell ám a jó levegő, meg a téli napfürdő az öreg embernek is". Eszembe jutott, de azt se kérdeztem meg, hogy miféle napfürdő az, amit takaró alatt veszünk.
   Február végéig szinte minden nap meglátogattam, és talán ha tízszer beszéltünk. Illetve - ha így utólag meggondolom - tízszer beszéltem. Ő meg inkább hallgatott. Bár egyszer nyíltan megkérdeztem, miért nem láthatom az arcát, ha délután a kertben pihengél vagy napfürdőzik.
   "Mert megijednél, fiam."
   Talán azért nem kérdeztem tovább, mert megzavart azzal, hogy a fiának szólított. És ez nem az a régi, de szép formula volt, hogy az öreg ember a fiának szólíthat bárkit, még az ilyen ötven éves öregedőt, sőt a neki kedves nőket is, hanem mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy a pokróccsomó igenis fiat látott bennem. De ő mégis válaszolt arra a kérdésre, amit föl se tettem:
   "Elillanóban vagyok."
   "És mi jár egy elillanóban?"
   Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna a ballonok.
   De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg barátomnak gondoltam.
   "Szerelmek járnak az elillanóban."
   "Valóságosak, vagy álmok?"
   "Valóságos álmok."
   Megpróbáltam mélyebbre hajolni, hogy belássak a fejét is beborító csuklyaszerű pléd alá, de nem láttam semmit. Két, kicsi tüzes tekintetet se.
   Aztán már nem mondott semmit.
   "Odamehet hozzá", mondta Matildka. A maradék lisztet is beletörölte a köténybe. "Aztán jöjjön be, hogy palacsintázzunk." Ezt majdnem úgy mondta, mintha az valami szerelmes játék lenne.
   Ahogy közelítettem, egyre nagyobb izgalom vette rőt rajtam. Azt éreztem, hogy most már aztán végére kell járnom ennek a dolognak. Akár így, akár úgy, de bizonyosságot kell szereznem. És azt is tudtam, hogy ezt csak egy lendülettel tehetem meg: le kell rántanom a leplet. Vagyis a pokrócokat. Ha palacsintát süt, Matildka se tud az ablakból figyelni.
   Abban a pillanatban, amikor odaértem - még a köszönéssel se húztam az időt -, lekaptam róla a takarókat. Ott ült mosolyogva, parázsló szemmel. Csak éppen fele akkora volt, mint amikor utoljára láttam teljes valójában. Nagy párnákon ült. Nyilván azért, hogy nagyobbnak lássa az, aki arra jár, és odapillant.
   "Mondtam, hogy elillanok." - belenevetett a szemembe.
   "De mitől? Hogyan?"
   "Elemészt a szerelem."

Február 21. (péntek) Ma sokat örvendeztem azon, hogy már reggel éreztem a tavaszt. Kicsit törögettem a jeget, hátha akkor gyorsabban eltakarodik. Etettem a madarakat. Talán most már túlélik a telet. Időnként hatalmas táblában szakadt le a jeges hó a háztetőről - amitől a kutya frászt kapott. Közben észrevettem, hogy amikor a kerítésre támaszkodik ugatozás közben, egy részen megbillen a fal. A szomszéd is éppen abban a pillanatban vette észre, amikor én. Kicsit tanácskoztunk. Vélhetően a fagy tette tönkre. Azt mondta, majd ő intézkedik. Ebből meg az a tanulság, hogy nyáron a kert minden pontját végignézem, megvizsgálom, nehogy a gyerekre dőljön valami. Állandóan frászban vagyunk, mert már nem nyughat, folyamatosan mászik, ácsorog, fölkapaszkodik. Ráadásul igen konok, nehéz bármiről is lebeszélni. Nagyon gyors: fürdetéskor kétszer kapott az anyja szemébe. De nem csak úgy, kicsit, hanem kárt is okozhatott volna. Nagyon hamar beszélni fog. Ma például azt mondta, hogy "Nap". Ez nyilván attól van, hogy egy olyan korongot forgatunk neki, aminek az egyik oldalán Nap, másikon Hold van, és mindig mondogatjuk, mit lát. Egész nap táncol, ugrál, kiabál, visít, csak aludni nem akar. Sikerült tökéletesen elkényeztetni: csak úgy alszik el, ha a karunkban van. Közben egyre nehezebb, és az a kedvenc szórakozása, hogy tépdesi a szakállamat meg a bajuszomat. Ezt nem viccesnek találja, hanem azt vizsgálja, mit történik, ha jó nagyot húz vagy ránt. Közben a szemembe néz. Viszont számos dolgot nagyon viccesnek talál: olyankor önfeledten nevetgél. Vettem neki új búgócsigát, mert a régit összetörte. Egyszerűen bámulatos, hogy annyira finoman nyomogatja az acélspirált, hogy szépen forog és búg neki. Valamelyik nap pedig azt vettem észre, hogy játszott valamivel, aztán egyszercsak fölpattant, és visszavitte a polcra, ahonnan levette.

  Yes, comment...

Rasszista kijelentéseket is tartalmaz az a cigány népismereti tankönyv, amelyet az általános iskolák alsós tagozataiban használnak - hívta fel a figyelmet egy roma egyesület kurátora. A könyvben az olvasható: a romák egyik fő foglalkozása a hóhérság volt, s Dózsa György kínzó eszközeit is ők készítették. A kiadványt, amely az előző ciklusban az oktatási tárca tankönyvpályázatának díjnyertes alkotása lett, a Magyar Hírlap szerint szakértők vizsgálják.

Nehogy!

Vélhetően azt állapítják majd meg, hogy ha annyi cigány hóhér volt, amennyi ahhoz kell, hogy valamit "fő" foglalkozásnak minősítsünk, akkor a magyar népesség elfogyott volna a kivégzéseken. (Arról nem is beszélve, hogy tény: voltak olyan területek Európában, ahol azonnal fölkoncolták a cigányokat, ha átlépték a határt. Nyilván cigány hóhérokkal végeztették el ezt a munkát, akik aztán mindjárt öngyilkosok lettek, hogy ne vétsenek a törvény ellen.) Talán azt is észreveszik, hogy Dózsa kínzásának kellékeit inkább kovácsok készítették - bár ezek között talán akadt cigány is. Csak nehogy az legyen a vége, hogy a kínzószerszámokhoz szükséges vasat zsidó kereskedőktől vették meg, a sebekbe hintett sót románok bányászták, a szétmarcangolt testek darabjait pedig tót szakmészárosok tűzték ki okulásul, közszemlére.


A The Sunday Telegraph értesülése szerint Blair és Bush 48 órát ad majd Huszeinnek Irak elhagyására, ha a fegyverzetellenőrök kedvezőtlen jelentést készítenek.

Jóakarat

Ha a jelentés mégis kedvező lesz, és az ENSZ nem ad fölhatalmazást a támadásra, akkor B&B úgy fejezi ki jóakaratát, hogy Sz. H. negyvennyolc órát és egy percet kap a támadás megindítása előtt.


A Bristol Egyetem kutatócsoportja szerint a rendszertelenül borotválkozó férfiak kevésbé hajlandóak megházasodni, általában fizikai munkát végeznek, gyakrabban jelenik meg náluk a szívinfarktus előjele, és kevesebb orgazmusuk van.

Adalék a mélyültebb fölméréshez:

Harminckét éve nem beretválkoztam, mert úgy vélem, hogy beteges dolog hiúságból egy éles vasdarabbal kapirgálni az arcomat. Ez talán belefér a "rendszertelen" fogalmába. Szinte mindvégig házas- vagy élettársi kapcsolatokban éltem, többnyire az eszemből tartottam föl magam - igaz, néha fizikai munkára is kényszerültem. Bár keletkeztek bennem vese- és epekövek, szívkövek még nem. Ami az orgazmusok számát illeti, több jutott nekem, mint amennyit megérdemeltem.


Nagy mennyiségben vásárol hullazsákokat az amerikai védelmi minisztérium, halottkémeket toboroz a haditengerészet. A beszerzés és a toborzás vezetői szerint az egésznek semmi köze az iraki háborúhoz, hullazsákból "csak feltöltik a készleteket", halottkémekre pedig "szükség van.

Számolgassunk!

Ez ugyanaz a szemforgatás, mint amikor a második világháború idején azzal indokolták a hatalmas óvszerbeszerzéseket, hogy azzal tisztítják a puskáikat a derék és szeplőtelen amerikai katonák. Csak ez most nem vicces. Érdekes lenne azt is megtudni, milyen mértékű fajlagos zsákfogyással számolnak a következő hónapokban. Meg azt is, hogy egy kémkedésre mennyi időt gondolnak átlagosan, és ennek folyományaként hány halottkémet vesznek föl. Ebből megtudhatnánk, hogy mekkora veszteségekre számítanak. Jó lenne azt is tudni, hogy a veszélyeztetett amerikai városokban hagynak-e pár kémet. Ebből meg arról vonhatnánk le következtetéseket, hogy az amerikai kormányzat teljesen elvesztette-e az ítélőképességét, vagy tudja, hogy az Irak elleni támadással olyan terrorháború bontakozik majd ki, amelynek megint amerikai polgárok ezrei eshetnek áldozatául. Nem lepődnék meg, ha Oszama bin Laden kiadná a jelszót: "A halott halottkém a jó halottkém!"

Február 20. Ma tulajdonképpen agypihentetést tartottam. Vagyis tudatosan nem ültem a gép elé, mert már kezdek szétesni a sok olvasástól, böngészéstől. Az lenne az egészséges, ha csak másnaponként kapcsolnám be a masinát. Egy napot meg famunkákra, kerti kapirgálásra, gyerekezésre, ilyesmikre költenék. De ez nem lehetséges. Pláne most.
   És milyen jó nekem. Olvasom Fruzsinát: valami elképesztő, mi van ott, náluk. Már el se tudom képzelni, milyen lehet az, ha hónapok óta hideg van, mert nincs elég tüzelő. Milyen lehet egy csomó gyerekkel úgy élni, hogy nincs fizetés. Nincs semmi. Ráadásul írt egy jegyzetet nekem a Szép Szóba, ami arról szól, mi minden jut eszébe az új háború árnyékában - hiszen ő átélte a Jugoszlávia bombázását. Igen megrázó. Próbára is tesz, mert szakmai szempontból akkor lennék tisztességes, ha fölhívnám Petrit, hogy azonnal közölje a publicisztikai rovatban, mert én csak a jövő hétvégi számba tudom beletenni. Nem, mintha az késő lenne, de mégis…
   Igazából nagy baj az, ha kiváló dolgozatok érkeznek, mert folyamatos lelkiismereti vizsgálatra kényszerítenek. Talán ezért s utálok szerkeszteni. Ismerem a szerzőket, maguk előtt látom az arcukat, ha nem találják a lapban a sürgősen kért írásukat. Arra is nagyon kell figyelni, hogy Boros Pista szerzői ki ne maradjanak, mert nem szeretném, ha hat hét után nem írnának neki.
   Nekem amúgy is gondot okoz az olvasás. Például tüzetesen át kellene néznem a levonatokat. Ezt szerencsére Szász Pista magára vállalta. Az a baj, hogy én gyorsolvasással olvasok, ami azt jelenti, hogy nem, vagy csak nagyon ritkán veszem észre a hibákat. A saját írásaimat is el kell olvastatnom valakivel, mielőtt leadom őket, mert azokban sem veszek észre semmit. Pláne unom is szegényeket. Ha valamit tüzetesen el akarok olvasni, akkor annyira lassan haladok, mintha hangosan fölolvasnám magamnak a szöveget. Az pedig kicsit lassú.

Február 19. (szerda) Nagyon érdekeset ír Cseke Gábor a mai naplójában: "Azt hittem, a tegnapi bejegyzés, az önvizsgálás próbája után megkönnyebbülök, de eltelt egy nap, és csak ürességet érzek. Mint aki nem megszabadul valamitől, hanem fokozatosan kiürül. Ez azért is elgondolkoztat, mert akkor ez azt jelenti, hogy a torzulat, amitől szabadulni próbáltam, valamiképpen hozzám nőtt már, a metasztázis elkezdődött."
   Nem hiszem, hogy akkor, amikor a saját életének foltjait nyilvánosan elemzi, akkor magát szabadítja meg az átoktól. Hanem azokat, akik olvassák. Most és majd. Én komolyan veszem, hogy a naplójának azt a címet adta, hogy Milos könyve. Hiszem, hogy tizenöt vagy húsz év múlva ez a kölyök kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy nem érti, föl nem foghatja, mi történt itt a huszadik században, és pláne nem érti, mi volt Romániában. A megértésben nem a tankönyvek segítik majd, hanem a személyes vallomások.
   Ha mindenki megírná az emlékiratait, talán nem tisztulnának meg azok, akik írnák ezeket, de az biztos, hogy tanulnának azok, akik éppen úgy nem kerülhetik el a szembenézést, ahogy mi sem kerülhettük el. Nekünk is mélytrauma volt megismerkedni a fasizmus és az ötvenes évek viselt dolgaival.
    Egy fasiszta eljuttatta hozzám Mónus Áron Kertész Imre elleni följelentését. Tulajdonképpen tanítani kellene, mert kitűnő példa arra, hogy egy nyilván jobb sorsra érdemes ember hogyan zavarodik meg a készen kapott teóriáktól. A szomorú csak az, hogy a sajtó folyamatosan közvetíti Mónus minden lépését, ezzel további eróziót okoz az elméjében.
Ilyeneket ír:
   "Kertész Imre tette sokkal súlyosabb az enyémnél, mert ő felelősségre vonja a zsidókat 1945 előtt ért sérelmekért - a háború alatt az oda deportált zsidóknak Auschwitzban fizikai munkát kellett végezniük a német ipar számára - az összes magyart, azokat is, akik 1945 után születtek. Ha ennek a felelősségre vonásnak valóban lenne alapja, akkor a magyarság kártérítés címén tartozna fizetni a zsidóságnak határtalan pénzösszegeket meg nem határozott ideig. Amennyiben a fent idézett megállapításommal, a kommunista zsidók részéről a magyarság által elvárható bocsánatkérés követelésével, elkövettem a közösség elleni izgatás bűntettét, úgy a holocaust-iparművész Kertész Imre is elkövette ugyanazt a bűntettet, csak nem a hajdani zsidó kommunista pártfunkcionáriusok, hanem a magyar nemzet ellen."
   "A hódmezővásárhelyi középiskolások joggal léptek fel Kertész Imre és az önkormányzat vezetősége által szított magyarellenes gyűlölettel szemben. A diákok e fellépést azzal a példaértékű, jelképes gesztussal tették, hogy a széttépett könyveket, mint szemetet, közterületen szétszórták."
   "A francia és a magyar nyelvű könyvemnek nemzetközi reklámozását elrendelte a Párizsi Bíróság."
   Az orvos mit mond, az lenne itt az egyetlen értelmes kérdés.

Február 18. (kedd) Ma megint írtam egy novellafélét a Szép Szóba. (Ez kötelesség, mert meg kell töltenem egy rovatot.) Tulajdonképpen érdekes lett. Legalábbis abból a szempontból, hogy engem érdekel, mi minden jön ki belőlem, ha leülök, és minden gondolkodás nélkül hagyom, hogy a novella megírja saját magát. Én tulajdonképpen ki is mehetnék. Bár lehet valami közöm hozzá, mert a feleségemnek szerelmes történetet ígértem, és szerelmes is lett.
   Ma megkaptam az első háborús reklámot. Mindenesetre hasznosabb termék, mint a viagra, amit naponta három-öt levélben tukmálnak rám. Fegyvert mikor kínálnak?
   El tudom képzelni, hogyan élhetnek a szerencsétlen irakiak. Micsoda páni félelem lehet azokban, akiknek gyerekeik vannak.

   A http://www.hpebook.hu oldalon megjelent LEVINSCHI SZÁVULY ATTILA: Regény, KÉK című kötete.
   Részletek Cseke Gábor naplójából:
   1993 augusztusában a Romániai Magyar Szó hétvégi melléklete, a Szabad szombat ELŐSZOBA címmel irodalmi pályázatot hirdetett olyan fiataloknak, akik kötetben még nem jelentkeztek. (...)
   A díjazottakat, beleértve azokat is, akik csupán a zsűri dicséretét vihettek haza magukkal, másfél napig vendégül láttuk az árkosi alkotóházban (...)
   Az egyik leghevesebb vitatkozó a halk szavú, olykor dünnyögőnek ható Szávuly Attila volt, aki Székelykeresztúron élt (...)
   Az 1965-ben született fiatalember úgy jellemezte társadalmi helyzetét, hogy munkanélküli. (...)
   Az árkosi találkozás és táborozás után Attila kikerült a látókörömböl.
   1994 őszén egy délelőtt váratlanul beállított a szerkesztőségbe (...)
   Reggel hiába vártam.(...)
   "A fürdőben felakasztva találták L. Sz. A. fiatalembert az egyik bukaresti diákotthonban. Az ott lakók elmondása szerint szerelmi csalódás lehet a háttérben: pár napja, az éjszaka folyamán hálójából, ahol menyasszonyával lakott, a zuhanyozóba ment, és onnan nem tért vissza. Ott bukkantak rá az egyik zuhanyozóra akasztva. Lám, hová vezet a vak szerelem..."
   Kiugró tehetséget vesztettünk el...

   És mindjárt itt ajánlom Cseke Gábor naplójának legújabb fejezetét azoknak, akik meg akarnak tudni valamit a diktatúra természetrajzáról. Megrázó vallomás. Nekem példa arra, hogy hogyan kellene minden olyan embernek szembenézni a múlttal, akinek van elszámolni valója. Magával. (Milos Könyve)

Február 17. (hétfő) Reggel bementem a kórházba Ancsurkához - aki a világra segítette Milost -, vittem neki babaruhát, mert a lánya szül. Aztán rohantam a szerkesztőségbe. Jó hosszú értekezlet volt, aztán jó hosszasan tanakodtunk arról, hogy mi legyen a szombat Szép Szóban. Aztán fényképeket kerestem, a tördelést beszéltem meg. Aztán elmentem a postára és föladtam annyit, amennyit a szegény nagyanyám két évre kapott nyugdíj gyanánt - ameddig élt. És tudom, hogy olyan államban élünk, ami leginkább egy lyukas kosárra emlékeztet. Minden adóforint kidobott pénz. Mindegy.
Dőlnek a kéziratok. Most már az lesz a baj, hogy lesznek olyanok is, akik csak három hét múlva férnek be a lapba. De inkább ettől szenvedjek. És hihetetlenül érdekes olvasmányok jönnek. Például Norman Károly írt egy igen részletes és magvas kritkafélét: Egy igazán rossz filmsorozat: A Gyűrűk Ura. Már most sajnálom, hogy nem olvassa el minden rajongó.
Kit látok megint a fényképen a tüntetők között? Az én kicsi fiamat. Nem hiszem, hogy van olyan esemény, amit ne tisztelne meg a saját személyes jelenlétével.

Február 16. (vasárnap) Ma annyit dolgoztam, hogy nem is értem, hogyan lehet ennyit. Reggel ugyan későt ébredtem, mert ötig fönt voltam, de aztán befejeztem a Népszava-cikket. Aztán nekiláttam a Szép Szóba való kéziratokat olvasni. Aztán e-bookot szerkeszteni. Aztán aláírogattam az adóbevallást. Még van egy kis munka, mert újabb kéziratok érkeztek, de lehet, hogy nem bírom tovább.

  Közéleti előrejelzés

  Kokas, Simicska, Simicskó

   A múlt hét lapunkat érintő híre az, hogy Orbán Viktor titkárságvezetője politikai támadásnak tekinti a Népszava pénteki cikkét, amely szerint a volt miniszterelnök nem szerepeltet vagyonnyilatkozatában egy ajándékba kapott, több mint félmillió forint értékű festményt. Szerinte a Népszava politikai támadásra vetemedett Orbán Viktor ellen, aki azért nem tüntette föl a festményt vagyonnyilatkozatában, mert ajándékba kapta, tehát nem vizsgálta értékét.
   Arra hivatkozni, hogy a dakoták nem nézik az ajándék ló árát, nem alaptalan, de azt azért még a magamfajta, a műtörténet területén szerényen képzett ember is tudja, hogy egy Kokas Ignác kép nagyon drága. Vagyis be kell vallani. Az ilyen információk a világon mindenhol hírértékűek, és semmi közük a politikai támadáshoz. Egyszerűen az olvasókra tartozik, ha egy volt miniszterelnök ilyen feledékeny, vagy ennyire kevéssé ismeri a jogot.
   Ami a bevallásokat illeti, a héten az ország apehlázban égett. Ez most nem is annyira a bevallásban csúcsosodott ki, hanem abban, hogy hírtelen bukkant és följelentett Simicska Lajos, majd Kövér László állt a nép elé, mert Király László György APEH-elnök László Csaba pénzügyminiszter utasítására mágneslemezre másoltatta több millió adózó teljes adóvonatkozású adatbázisát. Kövér - szokása szerint kissé túlspilázza az ügyet, és ezzel el is veszti komolyságát. Olyanokat kérdez, hogy kíván-e nemzetbiztonsági vizsgálatot indítani a kormányfő annak kiderítésére, hogy mely idegen titkosszolgálatok, nemzetközi vagy magyar szervezett bűnözői csoportok, gazdasági érdekkörök vagy magát vallási köntösbe bújtató, valójában a pszichobiznisz kategóriájába tartozó nemzetközi szekta érdekei szerint történt mindaz, ami történt.
   A személyes véleményem az, hogy az APEH elnökét akkor kellene leváltani, ha soha nem mentetné le az adatokat. Mert nincs olyan számítógépes rendszer, amit ne lehetne percek alatt elpusztítani - például az ország elleni informatikai terrortámadásban. Ilyenkor az is előfordulhat, hogy csak a lementett információk maradnak meg.
   A másik sok vitát kavart APEH-ügy az volt, hogy a főhivatal utazási irodáknál érdeklődött a nagy költekezők iránt. Ez állítólag törvényes - mások szerint meg nem annyira. Én meg azt gondolom, hogy ha valami törvényes, még lehet méltatlan egy államhoz. Jóslat: bizonyos körökben hamarosan általános beszédtéma lesz, hogy melyik külföldi utazási irodánál érdemes távoli luxus utakra befizetni. Hogy ez mennyi bevételtől fosztja meg az államkasszát, arról majd kérdezzük meg a pénzügyminisztert, mondjuk egy év múlva.
   Ennél fontosabb hétvégi hír, hogy a magyar kormány jelenleg tanulmányozza azt a kérést, hogy az Egyesült Államok fegyveres erői személy- és teherszállításra igénybe vehessék az ország közútjait és vasútvonalait. A honvédelmi miniszter négypárti egyeztetést kezdeményez. Természetesen illendő ilyenkor négypártizni, ám vélhetően úgyis azt jön ki az egyeztetésből, hogy az ENSZ fegyverzetellenőreinek jelentése után semmi nem indokolja, hogy az amerikaiak itt masírozzanak. Amúgy is feltűnően nagy zavart kelthetne a dolog, hiszen vélhető, hogy emberek százai, akár a saját testükkel is akadályoznák a katonák mozgását. Lassan figyelembe kell venni, hogy az amerikaiak terve példátlan ellenszenvet vált ki a világban, és nálunk is. Igen jó taktikai lépés volt a miniszterelnöktől, hogy tárgyalt a békéért demonstrálók vezetőivel, és jó lenne, ha a kormány tartaná magát Medgyessy - amúgy szimpatikus - kijelentéseihez. Az se lett volna baj, ha a miniszterelnök, vagy valamelyik kormánytényező legalább pár percre beállt volna a szombati békeláncba. Bár az is szép a hatóságoktól, hogy egyáltalán engedélyezték a tüntetést. (Mekkora demokrácia!)
   Kicsit ide tartozik, hogy a kormány döntött: 2005-re megszünteti a sorozott hadsereget. Feltűnő, hogy a lakosság döntő többségének támogatását élvező terv ellen a fideszes Simicskó István azt mondja, hogy 2010-ig szükséges a sorozott katonák hadrendbe állítása. Ő nem érti, miért van szükség erre az "erőltetett ütemű" átállásra. Föl kellene hívni a figyelmét arra, hogy már legalább egy évtizede egyre növekszik azok száma, akik a sorozott katonaságot értelmetlennek, emberi jogok ellen valónak, és a haza védelmére alkalmatlannak találják - ezek között számosan akadnak a "nemzeti oldalra" szavazók között is. Azok pedig, akik ellenzik, bármikor jelentkezhetnek majd katonai szolgálatra, vagy oda küldhetik a fiaikat. Reméljük Simicskó úr él majd ezzel a lehetőséggel, hogy a saját gyerekei vagy rokon ifjak tudjanak haptákba állni a haza üdvéért. (Jóslat: nem él.)

Február 15. (szombat) Ma tényleg vakulásig dolgoztam. Amúgy is, reggelenként már olyan a szemem, hogy csodálkozom, miképpen látok ezen.
Reggel azt olvastam, hogy meghalt Dolly. Ez volt a címben. És ez elég tisztességtelen, etikátlan, mert nyilvánvaló, hogy a szerkesztő is tudja, hogy van egy Dolly nevű híres birka, és egy Dolly nevű neves énekesnő. Vagyis nekem lesz néhány pillanatom, amikor nem tudom majd, hogy melyik halt meg. Nem hiszem, hogy illik ilyesmivel játszani
Olvastam egy másik cikket is:

Egy újszülött fényképe a NASA-tól

   Szerdán a NASA kutatói közzétették azt a felvételt, amit a hivatal, a Földtől 1,5 millió kilométerre lévő szondája küldött bolygónkra. A képen, a NASA szakemberei szerint a kozmosz látható, szinte újszülöttként, mindössze 380000 évesen.
   A NASA részéről úgy értékelik a felvételt, hogy az azon még szinte a tojáshéjjal a fenekén látható Univerzum, mint a világegyetem születésének első fényképe, még az emberi genom feltérképezésénél is nagyobb tudományos eredmény.
   A kép a Wilkinson Mikrohullámú Anizotropikus Szonda (WMAP) 12 hónapnyi munkájának eredménye, amelyben a teljes "éggömböt" végigpásztázta. A felvételen a közvetlenül a Big Bang-et (Nagy Bumm) követően létrejött Univerzum fényei, vagyis az újszülött világegyetem látható.
   A kutatók úgy vélik, hogy ez az igen nagy részletességű kép óriási segítséget jelent az Univerzum fejlődésének, működésének megértésében.
   A felvétel arról tanúskodik, hogy a Világegyetem valóban 13,7 milliárd éves, amit az eddigi számítások igen pontosan megközelítettek. Ezen felül az újszülött Kozmosz képe egy meglepő felfedezést is tartogatott a kutatók számára, mégpedig azt, hogy az első csillagok jóval korábban ragyogtak fel a Big Bang után, mint azt eddig képzelték, "mindössze" 200 millió évvel az ősrobbanást követően.
   A NASA tudósai szerint a korai Univerzum képének birtokában nem csak a Nagy Bummot követő eseményekről nyernek új ismereteket, de akár az ősrobbanás folyamatába is betekintést nyerhetnek.
   (NASA)

Nem mondom, hogy egy kukkot sem értettem belőle, de voltak foltok. Írtam Normankának, hogy kicsit értelmezze nekem, mert ő mégiscsak csillagász. Ezt válaszolta:

   Értem, de ez nem rövid, mert több dolog van benne, amiket természetesen a médium nem ért, azaz annak, aki a cikket fordította, ezekről fogalma sincs. Ezek nem egyszerűek. A főbb tételek: aki messze néz, közelre lát; a csillagkeletkezés csak az eredetileg egymással oki viszonyban lévő részekből álló, azaz egységes világplazma szétesése, az anyag és a fotonsugárzás szétcsatolódása után lehetséges, a távolság mérése nem egyszerű, mert a mérés módja egyben a definiálás módja is, mi a világ stb.
   Pl. az időügyek lényege: ha a háttérsugárzást valamilyen módon hozzá lehet kötni egy távolsághoz, azaz azt lehet hinni, hogy valóban a legmesszibbről jövő fotonokat mérik, akkor az egyben a legrégebbi is. Ennek a sugárzásnak az izotrópiája a kulcskérdés, vagyis az, hogy van-e benne irányfüggés és helyi csomósodások. Mármost ha messzire nézel, a Big-Bang modellben közelre látsz: ha ellátnál a Big Bang pillanatáig, vagyis olyan távoli fényeket látnál, amelyek a Big-Bang idején indultak el, és most értek ide, akkor azt látnád, ami itt indult el, hiszen a Big-Bang pontszerű világállapotot jelent. A legmesszebb néznél, s ezáltal látnál a legközelebbre. Próbálok egy hasonlatot találni. Van melletted egy futószalag. Egy haverod áll rajta, épp elindul a szalag, ő csinál egy Polaroid-képet, amelyen rajta van a két kisgyerek, Te meg ő. Át szeretné neked adni a fényképet, amely ugye azonnal kész, csak közben a szalag 10 centivel odébb vitte annál, hogy elérd a képet. Épp csak 10 centit kellene megtennie, és elérne a kezével. Igenám, de a futószalag rohanva viszi elfelé. Neki hosszútávfutást kellene végrehajtania a futószalagon, amikoris az ő feléd irányuló sebessége és a futószalag elfelé vivő sebessége különbségével közeledne, és mondjuk ily módon 70 év alatt épp elérne téged, mert csaknem olyan sebességgel megy a szalag, mint ő, alig tudja túlfutni. Ha folyton látnád, látnád öregedni. De más dolgod van. Végül elér téged egy aggastyán, ki is számíthatnád, hogy 70 év alatt megtett 210 ezer kilométert, tehát ilyen messziről jött, de látszik is rajta; azt állítaná, hogy ő a gyerekkori barátod, és igazolásul átadná a fényképét, amelyen mindketten kisgyerekek vagytok. A relativitásemléleti izgalom az, hogy míg a gyerek esetében van az aggastyán, aki átadja, meg a kisgyerekkép, a fény esetében nincs ez a kettősség, hanem a fény egyszerre ősöreg és a legfiatalabb, s egyszerre van az elképzelhető legtávolabb és legközelebb.
   Ezt persze újságírók nem tudják kikapni, ehhez évekig kell tanulni a komplikált Relativitáselméletet, azután bele kell torkollni a filozófiába, és még csak akkor kezdődik a minden ésszerűség széthullása. Ilyesfajta gubancokból fél tucat van belecsomagolva a primitív módon megfogalmazott hírben, amelynek egyes mozzanatai nem is magyarázhatók el hétköznapi módon, például az a kérdés, hogy a futószalag miért megy mindig csaknem pontosan ugyanolyan sebességgel, mint ahogy a futó közelíteni tud, és ez így volt-e mindig, és hogy lehet kimagyarázni a meghatározott időt (13,7 milliárd év), vagy pedig ez valójában a természetleírás ambíciójából következően egy adott érték, tisztességes elméleti számítás szerint attól függ, honnan nézzük, és a szimmetrikus leírásban végtelen, ámde ez nem azt jelenti, hogy a világ öröktől fogva van, hanem azt, hogy az elméleti fizika szimmetria-ambícióitól nagyban függ a világ kora, ami után az a kérdés merül fel, hogy mi a világ, objektivitás-e, vagy csak tudományos koncepció.
   Lám.

   Hiába örültem ennek, azért egész nap a fejemben motoszkált, hogy itt ma megint a fasiszták tüntethettek.
   Viszont tizenöt madarat számoltam meg az etetőben. Még verekedtek is, ami azt mutatja, hogy jól érzik magukat.

Február 14. (péntek) Amilyen hatékony voltam tegnap, úgy esett ma szét minden. Bár többnyire egyedül is voltam itthon a gyerekkel, mert a feleségem először vásárolni ment, aztán NC-ért a városba, meg elhozta a bevallásomat is. Milos kicsit hisztis. Már nagyon zavarja, ha valamit nem tud véghezvinni, és közben tudja, hogy képes lenne rá. Az a baj, hogy rákapott a vércsehangra. Az egy elképesztően kellemetlen rikoltozás. Akkor alkalmazza, ha nem elégedett velünk. Öt percnél tovább nem nagyon lehet bírni, tehát megadjuk magunkat.
A szombat reggeli Népszavába ezt írtam:

Jártányi

Az öregasszony olyan lassan megy, hogy szinte nem látom a mozgását. Nekem fáj, annyira görbe. Nem lehet, hogy ne fájjon, ha valaki mélyebbre hajol járás közben, mint a dereka. És a lábai is annyira görbék, hogy folyamatosan azt képzelem: egyszer csak úgy, maguktól eltörnek, mert még azt a pille, semmi súlyt se bírják, ami maradt abból az asszonyból. A botja nem nagyobb egy fakanálnál. Ha rátámaszkodik - mindig támaszkodik - szinte a kezéig süpped a hóban. Fekete parasztasszony-ruhája annyira megszürkült, hogy ott, ahol már piszkos a hó, talán valaki széltől mocorgó rongydarabnak nézné, ha elesne.
   Bozsa azt mondja, hogy valaha az egyik legszebb nő volt a faluban. Magas, egyenes járású, büszke asszony. Amikor férjhez ment, ingyen fotózta Maskara fényképész, hogy aztán a képét a kirakatába tehesse. "Örökre ott állhat." - ez volt a szerződésben. S úgy is volt, amíg a háború után Maskara fényképészetét el nem szövetkezetiesítették, ott volt a kép, majdnem méteres nagyításban.
   Amikor a férje hazajött a háborúból, rajtakapta egy Márkus nevű falubelivel, akit azonnal meg is ölt, tizennégy késszúrással. Az asszonyt csak megverte, de annyira, hogy attól kezdve meggörbülten járt, és egyre tovább görbült és fonnyadt, míg aztán hatvan éves korára az orra már a dereka alá lógott.
   A férje ötvenhatban tört ki a börtönből, hazajött, és a feleségét egy bizonyos Bogár nevű ember társaságában találta. De nem úgy, hanem csak beszélgettek. Bogár a konyhában ült, és éppen valami lábas fülét próbálta megjavítani. A féltékeny férfi meg akarta ölni, de Bogár gyorsabb volt, egyetlen szerencsétlen ütéssel a földre küldte. Valahogy beverhette a fejét is, mert soha nem ébredt föl, egy éves halálos kómába esett. Bogár - aki amúgy a görbe asszony gyerekkori szerelme volt - öt évet kapott. Amikor kijött, a családja szépen visszafogadta, és nem csak a gyerekei, a felesége is megbocsátott neki. Ahogy a falu se találta bűnösnek.
   A börtönben - ami inkább kényszermunka volt - megfázott, minden izülete megkeményedett, végül húsz év múlva már alig tudta fölemelni a lábait. Előbb bottal, aztán botokkal, később mankókkal járt. Többen állítják, hogy hallották a templomban, amikor Istenhez könyörgött fájdalmában: vegye már el végre az életét.
Isten nem vette el. Hanem inkább megölte a fiát, akit egy autó ütött el, aztán a feleségét, aki szívbajt kapott, aztán a cukorbaj a szemére, a magas vérnyomás az agyára ment. Öt évig szenvedett, mire elpusztult.
   A temetés után Bogár már mankóval se tudott járni, járókeretet kapott. Az egyetlen, szép lassan alkoholistává vedlő vénlányával élt együtt.
   Minden nap átjárt a görbe asszonyhoz, akármennyire fájt is. Az enni adott neki, és talán beszélgetek is. De az is lehet, hogy csak hallgattak. Bozsa azt mondja, hogy ez az a két ember, akire rosszat senki nem mondott még a faluban. Talán babonából: nehogy úgy járjanak, mint ők.
   A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána. Megáll a sarkon, kicsit oldalra fordul, hogy ne kelljen fölemelni a fejét, amikor benéz a Petőfi utcába. Áll és szemmel láthatóan vár. Olyan sokáig, hogy arra gondolok, oda kellene menni, hátha valami baja lett. Görcs állt abba a görcsbe, ami ő.
   Egyszercsak a harmadik ház kapuja kinyílik. Először a járókeret jelenik meg, aztán bólogatva, inogva kitotyog Bogár bácsi is, és elindul az asszony felé. Ő észreveszi, a falnak támaszkodik és fölemeli a botját. Nem lengeti, nem mozgatja, csak fölemeli. Nyilván üdvözlés gyanánt. Ámulom a szétfolyó időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig.
   Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz.
   - Már megint késtél, drágaságom. - Ezt mondta az az asszony.

Február 13. (csütörtök) A mai nap főleg levelezéssel telt. Igen sok kéziratot kaptam a Szép Szóhoz. Dalos György, Bodor Pál, Bodor Béla, Kozma Gyuri, Révbíró Tamás… Persze írt Cseke Gábor, Onagy, Norman, és még számosan. Hála Istennek már legalább két szám meg is telik, ha az ígéretek is teljesülnek. Azért ez jó érzés.
   Voltam a városban is adóügyeket intézni. Ha minden összejön, akkor hétfőn be is tudom fizetni, föl is tudom adni a bevallást. Jó napom lesz.
   Kicsit e-bookot is szerkesztettem. Talán hétfőre az is megjelenhet.
   Írtam a Hócipőbe is, sőt még a HP belső újságjába is valamicskét. Hihetetlenül termékeny vagyok.
   Vannak ilyen napok, amikor torlódik minden. Ha nem lenne számítógép, akkor gyakorlatilag a tizedét se tudnám elvégezni. Jó, bizonyos dolgokat meg lehetne beszélni telefonon is. Igenám, de például tíz éve itt még telefon se volt. Ha akartunk beszélni valakivel, szépen kisétáltunk a főtérre, aztán vagy jó volt a telefon, vagy nem. Ha nem, akkor át kellett menni a hídon, vagy két kilométerre. De ez nem tíz, hanem inkább tizenöt éve volt. Mert a rendszerváltás után lett egy telefon innen kétszáz méterre. A nyolcvanas években, amikor az anyám mér halálos beteg volt, folyamatos frászban voltam, mert tudtam, hogy belehalhat abba, ha nem érem el a fülkét vagy ott megrongálták a készüléket. Szereztem egy CB-rádiót. De sohasem használtam, mert mire lehetett volna, anyám meg is halt. Most is itt van. El kellene adni.
   Ma meg, egy jobb hétvégén akár tíz telefon is van a lakásban. És ez jó.
   Lassan össze fogom írni, mit várok el a jövő készülékeitől. Hogy milyennek szeretném őket, mondjuk tíz év múlva. Ezt csak azért írom majd le, mert kíváncsi vagyok, hogy a saját elképzeléseim és a valóság között lesz-e jó nagy szakadék. Például háromféle hívástípust képzelek el. Hagyományos módon - mint most - lehetne kommunikálni a távoli mobiltelefonok között. De a közeli mobilokon úgy beszélünk majd - ingyen -, mint most a CB rádiókon. Ezen kívül, amikor hazaérkezünk, egy paranccsal rákapcsolódhatunk majd a vezetések hálózatra is. Úgy, ahogy most az itthoni úgynevezett cordless telefonnal. Amit azért vettem, mert megfigyeltem, hogy mindig akkor hívnak, ha a vécén vagy a fürdőkádban vagyok.
   Nem álmodtam semmit.

Február 12. (szerda) Reggel Dáviddal elmentem valami csomagokért, amit a barátaival gyűjtött össze a romák segítésére. Jó nagyon autóztunk, időnként eltévedtünk. Most se tudom pontosan, merre jártunk.
   Aztán a Népszavába mentem. Évek óta nem fordult elő velem, hogy szembe kellett néznem valamivel, és kivert a víz. Mármint munkával. Egyszerűen nem tudtam átlátni, hogy miképpen leszek képes megtölteni hetente öt Szép Szó-oldalt. Minden összekeveredett, semmit nem találtam. Amiről azt hittem, Boros Pista megírta, azt se találtam. Amiről azt hittem, jó lesz a jövő hétre, arról kiderült, hogy már ezen a héten megjelenik. Szerencsére Szász Pista, Dési János, Petri segít nekem. Így aztán legalább a jövő hetet előre látjuk.
   Majdcsak lesz valahogy.
   Aztán még elmentem HGA-hoz a My.hu-ba mert jött egy kis pénz, ami majd éppen csak néhány percet tartózkodik majd a számlámon, hogy aztán jól megérdemelt helyére, az APEH pénztárába kerüljön.
   Az egész adórendszerrel az a baj, hogy túl sokszor érzem: fölöslegesen dolgoztam. Valahogy úgy kellene elvenni tőlünk a pénzt, hogy ne legyen bennünk a pocsékba menés érzete.
   Álom - ez nagyon jó volt, mert a motívumait föl tudtam használni ahhoz, amit most írok a Szép Szóba:
   Egy öregasszony megy a hóban. Nagyon töpörödött, görbe hátú, görbe lábú. Nagyon fúj a szél, ettől aztán úgy ment, hogy két lépésnyit előre jutott, egyet hátra csúszott. Megpróbáltam segíteni neki, de mivel a hozzá képest hatalmas testfelületem vitorlaként is működött, csak az lett belőle, hogy magammal húztam, egészen addig, míg visszaért a háza elé. Erre fölkapta a botját és jól elvert.

Február 11. (kedd) Valamiért eltűnt a gépemről az Excel. Két órámba telt, amíg valahogy mégis elő bírtam hívni. Ez így, adózás előtt kicsit kínos.
    Reggel tíz után meglátogatott minket Kovijanó. Úgy volt, hogy mindenféle szakmai meg e-bookos kérdést beszélünk meg, aztán inkább jó nagyot ebédeltünk meg ki nevet a végént is játszottunk. Vagyis igen jól éreztük magunkat.
   A feleségem elképesztően jó húslevest készített csirkéből és marhából, aztán krumplival és paradicsom-mártással ettük meg a főtt marhahúst. És még Kovi süteményt is hozott. Én meg szőlőt, meg efféléket.
   Mindenféle gyönyörű ruhákat is kaptunk. Kovi fia együtt született Szonjával. Akkor mi még nem ismertük egymást, és ez csak úgy derült ki, hogy egyszer szóba került, hogy Öcsike a lányom férje. (Mert ugye F. Zámbó István már akkor is híres festő és muzsikus volt, főleg a Bizottság miatt.)
   Valaki azt kérdezte, miért nem írom le az álmaimat. Azok sokat mondanának el rólam. Hát, ha csak ezen múlik:
   Bementem egy terembe, mert szólítottak. Horváth Pista nyitotta ki az ajtót, és bíztatóan meglapogatta a vállamat. Öltönyben voltam, és csokornyakkendőt viseltem. Ott ült egy hatalmas asztalnál Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője, Kocsi Ilona a Magyar Hírlap főszerkesztője. Valamint egy ember, akit nem ismertem, de jelezték, hogy ő a Magyar Nemzetet vezeti. És mellettük állt Nagy N. Péter, vagyis Csárli, aki a barátom. Csak Csárli beszélt, a többiek pedig bólogattak. Azt mondta, üljek le, mert nagy kérésük lenne hozzám. Mondtam, hogy jobb, ha állva maradok, mert ráérek akkor leülni, ha a nagy kéréstől megszédülök. Azt mondta, meg kell mentenem az országot. Mondtam, hogy ez rendben van, tudom, de hogyan? Írnom kell egy vezércikket arról, hogy rendes embernek tekinthetjük-e azt, aki hasmánt suhakol. És hosszasan magyarázta, hogy ez a cikk majd egyszerre jelenik meg az összes lapban, és a rádiókban és a tévékben is fölolvassák. Engem meg közben kivert a víz, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi az a suhakolás, és pláne hogyan kell azt hasmánt csinálni. És miért ne lenne rendes az, aki ilyesmit tesz. És ezt nem mertem megmondani. Csárli magyarázott valamit a hazafiságomról, de nem tudtam figyelni, mert azon gondolkoztam, megmondjam-e nekik a valót. De aztán úgy döntöttem, hogy nem, hanem majd megnézem a lexikonban. De valahogy tudtam: mire hazaérek, valaki eldugja az összes lexikonomat. Csárli az ajtóig kísért. Kint nagy levegőt vettem, és megkérdeztem Pistától, hogy mi a franc az a suhakolás. Erre ő azt mondta, hogy most mér eleget hülyéskedtem, menjek haza, és írjam meg azt a cikket, mert ha nem, neki is vége van, ugyanúgy, ahogy az egész országnak, mert nem vesznek föl minket az EU-ba. Jeleztem, hogy ezt Csárli nem is említette. Erre ő: Csárli már nagyon öreg, nem mindig tudja, mit beszél. Arra gondoltam, hogy pont olyan öreg, mint én, de nem mertem megkérdezni, hogy hány évesek is vagyunk mi mostanában.
   A többire nem emlékszem, de tény, hogy kissé lucskosan ébredtem.
   Ha valaki tudja, mi az a suhakolás, legyen kedves, és írja meg nekem.
   Ezen kívül még ma olvastam valami retteneteset:

   A Guernica "nem méltó háttér"

NOL o 2003. február 10. 13:39 o Szerző: G. M.

   A politikusok semmitől sem félnek jobban, mint a képek hatalmától. A washingtoni PR-gépezet a múlt héten jól vizsgázott: megmentette az amerikai külügyminisztert, hogy egy fotó Pablo Picasso leghíresebb festményének, a Guernica reprodukciója előtt örökítse meg. Ehhez csak az ENSZ székházában kellett kék függönnyel letakarni egy teljes falat.
   Colin Powell múlt hét szerdán beszélt a Biztonsági Tanács előtt, amelynek tagjait egy Irak elleni csapásról próbálta meggyőzni. A konferenciaterem előterében lóg azonban a XX. század leghíresebb háborúellenes festménye. Pablo Picasso a baszk városka, Guernica bombázása után festette a szuggesztív képet. A német Luftwaffe pusztítását síró és üvöltő asszonyok, gyermekek, lovak jelenítik meg. Ahogy a német Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői kiadásában leírja, a tanács tagjai általában a kép előtt szoktak nyilatkozni, így Powell sem kerülhette volna el a találkozást Picasso művével.
   "Nem méltó háttér" Powell fontos beszédéhez ez a kép, nyilatkozta az ENSZ egyik hivatalnoka. Így az 1985-ben Nelson A. Rockefeller által az Egyesült Nemzeteknek ajándékozott reprodukciót hatalmas függönyökkel takarták le. A világszervezet szóvivőjének magyarázata szerint az ENSZ-et képviselő kék szín "egyszerűen megfelelőbb hátteret nyújt a kameráknak".
   A német napilap szerzője, Thomas Wagner szerint: A döntés, hogy letakarják Picasso festménybe fagyasztott sikolyát, valójában szimbolikus lépés. Amellett, hogy megsérti a spanyol festő által visszaadott esemény emlékét, megsérti az ember alapvető képességét, hogy a szenvedés tudatában és az áldozatokra való tekintettel - még ha azokat csak egy festmény mutatja is be - vitatkozzon háború vagy béke kérdésében.

Február 10. (hétfő) Reggel az egész pereputtyal bementem a városba, rohantam értekezletre, aztán lementem a pénztárba számlát leadni, új szerződést aláírni. Közben rám telefonált Horváth Pista, hogy menjek be hozzá, mert beszélni akar velem. Pista a barátom, de az sose jó, ha mint főszerkesztő-helyettes beszélni akar velem. Az lett a vége, hogy Boros István a Szép Szó szerkesztője hat hétig távol lesz, elvállalnám-e addig a szerkesztést? Persze. Elvállalom. Természetesen az munkaköri kötelességem is, tehát föl se merül bennem, hogy amire megkérnek, azt ne vállaljam. Azért jobban örültem volna, ha kapok egy hetet a fölkészülésre, de így is működik majd.
   Amúgy - ha belegondolok - soha nem volt időm fölkészülésre. Mindig, mindenbe így vágtam bele. Hosszú távon alkalmatlan vagyok bárminek a vezetésére, de hat hetet kibírok.
   Hazafelé bementünk Szonjáért, közben jött egy telefon, hogy vállajak tanítást a Budapesti Média Intézetben. Kéthetente egy napot. De elígérkeztem a Bálint György Újságíró Iskolára is. Remélem, a két időpontot össze lehet egyeztetni.
   Végülis van valami tragikus abban, hogy mindig, mindent elvállalok. Ma semmit nem lehet visszautasítani. Mert az életünk bármelyik pillére, bármelyik pillanatban megroggyanhat. És akkor már hiába megyek, hogy most már ráérek. Kell a pénz, de ha nem kell, nem annyira fontos, akkor is erőn fölül dolgozni kell, mert bármikor jöhet egy év, amikor semmiféle bevétel nincs. De ebben a legérdekesebb az, hogy a konstrukció miatt, ha például most kapok valami betegséget és leszázalékolnak, gyakorlatilag éhen halhatok. Mert nagyjából a minimálbér utáni nyugdíjra számíthatok. Amikor ezt fiatalabbaknak mondom, csak néznek, és nem értik, pedig ők is, bármikor padlóra kerülhetnek.
   És például azt se tudom elképzelni, hogy meddig kell még dolgoznom. Gyanítom, hogy soha nem hagyhatom abba. Most éppen harminckét éve vagyok munkában. A nagyapám például negyvenkét évig szolgált. Akkor azt találták ki, hogy nem számítják be neki azokat az éveket, amelyeket úgynevezett B-lisán töltött. Az azt jelentette, hogy kirúgták az állásából, majd közölték vele, hogy köteles magát helyettesíteni. Én vélhetően legalább ötven évet dolgozom majd, és kíváncsian várom, mit eszelnek majd ki, hogy csak valami kegydíjat kapjak. Nem is tudom, miért jutott ez most eszembe.
   Ja, s az egészben az a legérdekesebb, hogy bármennyit dolgozom, sose marad pénz. Ennek megint konstrukciós okai vannak. Most például szinte biztosan nem tudom majd befizetni az adót, mert gyakorlatilag nincs olyan cég, amelyik tartozik nekem, és idejében fizetne. Már tanítom is az újságíró iskolákon, hogy csak az kezdjen neki ennek a szakmának, akinek van egymilliója a bankban. Mert akkor nem számít, ki és meddig tartozik. Már teljesen természetesek a 45-60 napos kifizetések. Illetve az is, hogy annyi idő múltán se fizetnek. Egyszer, majd.
   Abbahagyom, mert egészen elkeseredtem.

Február 9. (vasárnap) Ma egész nap dolgoztam, e-bookokat szerkesztettem. Nagyon aprólékos munka, teli kicsi buktatókkal. Valami mindig nem úgy működik, ahogy várom. Aztán órák kellenek, mire minden rendbejön. De tulajdonképpen eléggé hatékony voltam. Ráadásul egyre többet tudok erről a formáról, néha egészen élvezem, amikor újabb fölfedezéseket teszek. Most majd azzal fogok kísérletezni, hogy érdemes-e, lehet-e fényképalbumot .lit formátumban készíteni.
   Ma már teljesen biztos vagyok abban, hogy az elektronikus forma jobb és használhatóbb, mint a papír. Azt is szeretem, de ennek olyan sok előnye van, hogy ha választanom kellene, inkább villanykönyvet olvasnék. Gyerekkoromban furcsa módon álmodtam olyan könyvről, amit éjszaka is lehet olvasni. Mert a nagyanyám állandóan üldözött - igaza volt -, mert sokszor hajnalig olvastam a takaró alatt. Ma meg csak úgy üldögélek a sötét szobában és olvasok. És a könyvből szól a zene. És ha akarom, megnézhetem a leveleimet is. Van ebben valami döbbenetes. Pár év múlva ugyanezzel a szerkezettel belepillanthatok majd a tévéműsorba is olvasás közben. És még nem tudom mi lesz. De jó az, hogy ez így van.
   Délután megjött Dávid és Ancsin Gábor. Jó nagyot vacsoráztunk, aztán beszélgettünk. Mindenféle hülye fényképeket s készítettünk. (Például Dávid Gáborról ezt.) Aztán ki nevet a végént játszottunk.
   Tulajdonképpen ez az egyetlen társasjáték, amit szeretek. Annyira primitív, annyira aljas, annyira kihozza az emberből az összes borzalmas tulajdonságát, hogy már csak azért is érdemes néha játszani, hogy el ne feledkezzem a saját jellememről. Most vesztettem, pedig sokszor nyerek. De csak azért, mert rendszerint szövetségeket kötök valaki, vagy valakik ellen. A legjobb az, ha hatan játszunk. Még jobb, ha legalább egy akad a társaságban, akit mindenki utál.

Február 8. (szombat) Csak, hogy a tegnapi aggodalmaimhoz visszatérjek, valami az interneten (is) terjedő uszításból:

From: "Labant Csaba" <labantcs@freemail.hu>
Subject: bojkott felhívás!

Bojkott-felhívás!

Az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványa által a választópolgárok számára kiküldött levél alkalmatlan arra, hogy valós információval szolgáljon. Fő célja a kormányzat információt visszatartó politikájának az elleplezése, illetve a lakosság hangulatának felmérése és címlista készítése. Ilyen és ehhez hasonló pótcselekvéssel kívánják előkészíteni azt a propaganda-hadjáratot, ami kizárólag a lakosság "érzelmi ráhangolódását" szolgálja az EU- csatlakozást illetően. Mint már tudjuk, a legutóbbi országgyűlési választások tapasztalatai alapján ez a taktika a hitetés és a gyűlöletkeltés eszköze, a lakosság szembefordítását eredményezi anélkül, hogy érdemi párbeszéd alakulna ki a két tábor között. Erre utal Ron Werber munkába állása is, illetve az a kormányzati magatartás, amely mindenféleképpen igyekszik elkerülni az EU- realistákkal történő nyilvános vitát.
A fentiek okán a Szabad Magyarországért Mozgalom felkéri a magyar lakosságot, hogy az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány által kiküldött levelekre ne válaszoljon, bojkottálja azt! Vagy ha mégis úgy gondolja, hogy ne vesszen kárba a válaszboríték, akkor egy kávéskanál magyar termőföld kíséretében küldje vissza és írja rá a papírra, hogy a "MAGYAR FÖLD, A HAZA NEM ELADÓ!", de se nevét, se címét ne adja meg. A legegyszerűbb megoldás, ha a válaszlevelet kidobják.
A SZMM Koordinációs Bizottsága egyhangú szavazással elfogadta a bojkott-felhívást.

Budapest, 2003. február 05.

Takács András
A Kék Szalag Társaság elnöke
SZMM sajtó koordinátora

Date: Thu, 06 Feb 2003 09:47:35 +0100
Subject: EU Kommunikációs Közalapítvány

Kedves Levelezők!

Valószinűleg megkaptátok fent nevezett alapítvány KÓDOLT VÁLASZLEVELÉT, melyen telefonszámot,mobilszámot, e-mail-címet kérnek. ( Nagy a valószínűsége az újabb nyílvántartásba-vételnek)
Aki a kérdésekre a választ a nemzeti oldaltól várja, küldje el levelét 1734 Bp. Pf. 172 címre.


Szóval a nemzeti oldal dolgozik.
Én ma nem sokat dolgoztam, valahogy elment az idő. Este átmentünk a szomszédba Erzsiékhez, mert disznókat vágtak és meghívtak torozni. Igen rettenetesen nagyot ettük. Kifogástalan finomságokat kaptunk. A gyereket is átvittünk, amiből az lett, hogy Dávidkával - aki fél évvel idősebb - jó nagyot játszottak.
Milos ma először beszélt tudatosan. Mondta, hogy "lámpa" és rá is mutatott. Aztán, hogy "pápá" és integetett hozzá. Nem mondom, hogy ez sok, de felette örülök.

Február 7. (péntek) Ma egész nap Népszava-kiadványokon dolgoztam. A lap 130 éves, ezért holnap ünnepi szám jelenik meg, ennek készítem el az internetes változatát.
   Közben a feleségem rávett, hogy menjünk el Milossal szánkózni, mert milyen jó idő van. Gyakorlatilag metsző éjszaki szélben, sarki hidegben és enyhe hófúvásban vonszoltuk magunkat meg a gyereket, aki kínjában elaludt. Ámbár sütött a nap, az igaz. (Meg is lettem fenyegetve: nem hagyja, hogy elvegyem a gyerek kedvét a téltől. Ez nekem nem közvetlen célom, de azt se hazudom, hogy szeretem. Konok asszony, pedig jól fenékre is esett a jégen. Azt hittem, legalább attól kijózanodik.)
   Meg az is igaz, hogy a gyereknek jót tett, mert többször is elaludt. Este pedig a fürdőkádból szinte ki kellett menteni, mert már nem volt magánál.
   Aztán még elmentem tejért is. Kicsit körülnéztem az istállóban, beszélgettem a gazdával. Mondtam, hogy most olvastam valahol, milyen jót tesz a gyerekeknek az istállószag. Állítólag azok a kölykök, akik naponta pár percet töltenek a tehenek közelében, sohasem lesznek asztmásak. A bácsi meg azt mesélte el, hogy lakott a közelben egy asztmás néni, ami mindig átjött hozzájuk, ha rohama volt, és jó mélyen beleszagolt a tehéntrágyába. Mindjárt jobban lett.
   Ami viszont igazán aggasztó, hogy akivel csak beszélek a környéken, azt mondja: nem kell nekünk ez az EU-csatlakozás. Mert fölmennek az árak és amúgy sem tudják eladni az árút a magyar gazdák. (Ök ugyanazok, akik alig négy éve Torgyánra szavaztak.) Nem tudom, van-e valami forgatókönyv arra az esetre, ha többségben lesznek a nemet mondók a népszavazáson. Szerintem nincs. Pedig ha Orbán Viktor és az egész jobboldal nem tér észhez, és nem kezd el az EU mellett kampányolni, az is lehet, hogy kimaradunk. (Most itt lett volna az alkalom, hogy államférfihez méltó módon viselkedjen: gyakorlatilag ki kellett volna jelenteni, hogy a Vígadóban nem használja ki a lehetőséget a kormány bírálatára, hanem az EU-szavazásig fegyverszünetet ajánl. Nem tette meg, pedig ez volt az utolsó esélye arra, hogy államférfinak tűnjön. Nem lepődnék meg, ha a fejedelemségre való felkérésre a népszavazásig húzná a választ. Nem tudom, megteheti-e, de csak akkor van igazi esélye, ha egy "nem" után bekövetkezik a káosz. Ma már azt is el tudom róla képzelni, hogy erre játszik. Nem nyíltan persze, hiszen a polgári köröket jól fel lehet használni az ellenpropagandára. A piszkos munkát elvégzi helyette ugyanaz a csapat, amit annakidején Szabó Iván "borzalmas tagság"-nak mondott az MDF-ben.)
   Mit csinál a kormány, ha nem csatlakozunk?

Február 6. (szerda) Érdekes, hogy tegnap este, amint leírtam, hogy éber vagyok, szinte azonnal el is aludtam. Igaz, a saját novellám mellett. Reggelre el kellett volna küldenem, az utolsó javítások után, de alig olvastam el belőle egy-két oldalt, szépen ültömben elaludtam. De az is lehet, hogy ez nem a fáradtságtól volt, hanem azért, mert semmit nem unok jobban, mint a saját írásaimat. Csak akkor olvasom őket, ha nincs más választásom.
   Ennek az lehet az oka, hogy eredetileg azért kezdtem el olvasni, mert kíváncsi voltam, mindenféle új dolgokat akartam megtudni a világról. A saját írásomat meg ismerem, tudom a végét, akkor minek olvasgassam?
   Ezt a naplót például vélhetően soha nem olvasom majd el még egyszer. Hacsak nem húsz év múlva.

   Egy levél - mert fontos dolgok vannak benne:

Szia Ivan!

"Ma hallottam valamit a rádióban, de nem biztos, hogy pontosan emlékszem: állítólag naponta 4500 forintot költ az állam egy-egy börtönlakóra. Egy (demagóg?) kérdés: mennyi jut egy hajléktalanra? A másik: ha a 4500-ból kétezret odaadnának a munkanélküli, ám megélheti bunözésre hajlamos embereknek, a jelentos részük talán nem is kerülne börtönbe."

Megmondom am, mivel kikupalodtam a feltett kerdessel kapcsolatban. Persze nem sajat kutfejbol jott a valasz, hanem a BP.Radionak meg Fialanak a jovoltabol. Olyan kethetes gyakorisaggal "hajlektalan road-show"-kat rendez egy-egy forgalmas pesti aluljaroban. Csehak miniszterasszony tamogatasaval zeneszeket fogad, meleg teat oszt, meg keresi az osszejarast a nullahoz tendalo szerencsetlen homelessek es a lakasaikba tarto jarokelok (+hallgatosaga) lelkiismerete kozott. Ma azt talalta ki, hogy a Kalvin teren feltuno nezok irjanak ala kotelezvenyt arrol, hogy 950 Ft/kopf ellatmanyt ajanlanak fel egynapi tartozkodas fedezeteken egy menhelyen alvo hajlektalan szamara. Persze csak aki akar. Mert hogy annyi a tarifa. Vagyis ennyi lehet az az osszeg, amennyit az allamnak, vagy onkormanyzatnak, vagy egy irgalmas szamaritanusnak ki kell pengetni egy melegben toltott ejszakaert, ha ugy fakad belole.
Mivel az elozo ketto nem bir lelkiismerettel, nyilvan a harmadiknak szol a keres.
Nemes a kezdemenyezes. Igaz - csalados es dolgozo nepek nem igazan mennek el egy, a lakhelyuktol igen tavol eso aluljaroba azert egy esti oran, hogy ismeretleneknek adakozzanak.
De minden ilyen akcio egy csira, egy jobb jovo kezdemenye, sot akar "polgari" is a felelossegvallalas ertelmeben; megha azoknak, akik ezt a leharcolt fogalmat annak idejen a zaszlojukra biggyesztettek, dunsztjuk sem volt a lenyegerol.

A kormany szin-felmutatasa egyebkent nem mervado ebben a targykorben. Az aprilisi iszapbirkozasok finalejaban jol elcsodalkoztam azon, hogy Medgyessy leendo m.elnok a kazincbarcikai korhaz vizkotol dugult csoveit hozta fel orszagos fontossagu vitajaban - de ha mar tette, ugy latszik csak akkor bocsatkozott reszletekbe. Egy szoc.szinezetu orszagvezetonek a megnyert valasztas utan is ugy kene gondolkodnia, ahogy a vilagszemlelet diktalja.
Felolem lehet sokszazmillios vagyona - attol meg belefer a szoci kategoriaba. De ha nem szentel figyelmet a leszakadokra - akkor nem fer bele.

Amugy a krokodilokra es capakra en is nagy ellenszenvvel tekintek. Tovabba az amugy cuki oroszlanokra es egyeb ragadozokra is, amint a szemem lattara tepnek szet elgyongult, avagy fiatal novenyevoket. Igazabol a filmeseket sem ertem: inkabb rogzitenek, minthogy mentenenek.
Legalabb akkor...

Eva

(Csak azzal nem értek egyet, hogy a filmeseknek menteniük kellene. Sohasem tudnánk meg az igazat. Az nem tenne jót a növényevőknek se, ha a ragadozók nem szelektálnák a gyöngéket. Amúgy az emberek között is ez történik, csak itt a saját fajunkon belül ragadozunk. De nem is működik a biológiai szelekció. Hanem éppen fordítva: a gyengéket egyre jobban kiraboljuk és kizsákmányoljuk, miközben ők egyre többen vannak.)

Yes, comment…

Egy szakértő szerint az amerikai védelmi minisztérium tervezői atomfegyver korlátozott bevetésének lehetőségét is mérlegelik az Irak elleni esetleges háborúban.

Nincs bocsánat

Ez a hír már hetekkel ezelőtt nyilvánosságra jutott. Már akkor jeleztem: a magyar kormány tartozna azt a kérdést föltenni az amerikaiaknak, hogy ezt komolyan gondolják-e. És ha igen, akkor azonnal ki kell zavarni őket Taszárról és magunkat is a NATO-ból, mert éppen eleget voltunk már elmebetegek csatlósai. Persze azóta se hallottam, hogy Medgyessy Péter vagy Kovács László érdeklődött volna. Pedig jó lenne, ha éreznék, értenék: az atomfegyver egyoldalú bevetése - de talán még az azzal való fenyegetés is - olyan történelmi bűntett, amire nincs, nem lehet bocsánat. Ha a legkisebb méretű amerikai atomgránát is elpukkan Irakban, akkor cinkosság bűne miatt az egész magyar politikai osztályt el kell majd számoltatni. Lehet itt titkolózni, vállat vonogatni, szövetségesi kötelezettségekre hivatkozni, de ártatlanok százezreinek elpusztításáért, milliók megfertőzéséért egyszer majd felelni kell. Lehet, hogy nem egy nemzetközi bíróság előtt. Van úgy, hogy a lélek önmaga fölött ítélkezik. Akinek kétségei vannak, olvassa el figyelmesen Kádár János utolsó beszédét.


Független kutatóknak szlovákiai roma nők arról számoltak be, hogy akaratuk ellenére sterilizálták őket - írta a The Independent on Sunday.

Humánus megoldás

Erre az ősi, "szemet fogért"-elv szerint az lenne a méltó válasz, ha a sterilizálást végző orvosokat humánus körülmények között szépen kiherélnék. Ha ez jó nyilvánosságot kapna, egy időre elvenné a kedvet az efféle "végső megoldásoktól". Bármennyire is súlyos, amit mondok: azért én Magyarországon is körülnéznék. Nem lepődnék meg, ha meglepődnénk.

Belgiumban a közegészségügyi hatóság szakvéleménye alapján egy rákban elhunyt férfit nem engedtek elhamvasztani, mert a szervezetében még nem lebomlott radioaktív anyag sugárveszélyt jelentett volna a közvetlen környezetre nézve.


Derengő

Az igazi kérdés persze az, hogy miképpen radioaktivizálódott az a szegény ember. Talán úgy, ahogy jómagam: miután gyerekkoromban a nagyhatalmak évente sok tucat atombombát robbantottak a légkörben, föltehetősen annyi sugárzó anyag van a szervezetemben, hogy a puszta életben maradásom is kivételes természeti jelenség. Ettől van a sokak által csodált, sokszor hajnalig derengő aurám, de egyáltalán nem lepődöm meg például azon sem, hogy folyamatosan zavarom a rádiókészülékeket. Vélhetően ezer évig kell majd tárolni jég között, ólombugyorban, mire befejezem az ádáz műsorsugárzást, ami egy szempontból bíztató: esetleg fogják idegen civilizációk is, és ebből messzemenő következtetéseket vonhatnak le arról, hogy ez egy teljesen elmebeteg világ, amitől jobb tartózkodni. Ha nem jönnek ide, legalább ők életben maradnak. Ha van annyi eszük, hogy mindig idejében lelövik a politikusaikat, a katonáikat és a tudósaikat.

Február 5. (szerda) A mai nap tulajdonképpen abból állt, hogy Tamarát kivittem a repülőtérre. Reggel igen fáradt voltam, mert Milos éjféltől kettőig képtelen volt elaludni. Ez annyit jelent, hogy rajtam szundikál, aztán amikor leteszem, azonnal föláll, és megöleli a nyakamat, hogy vegyem föl. Ilyenkor megint elhelyezkedik rajtam, aztán szundikál, vagy nyitott szemmel simogat. Megint leteszem, megint föláll. És így tovább. Közben én táncoláshoz hasonlatos mozdulatokkal ringatom. Már ki is számoltam: néha éjszakánként többet szambázok, mint ha valami szórakozóhelyen mulatnék. Két óra után annyira elfáradtam, hogy fölébresztettem szegény mamáját. Reggel igen kókadtak voltunk. És persze esett a hó. Ki kellett ásni az autót - de a szó szoros értelmében.
   Tulajdonképpen könnyedén elértem a fővárost, és gyorsan a röpülőtérre értünk.
   Azért nehéz szívvel engedtem el Tamarát. Most, hogy már ketten van, nem ugyanaz az ember, és talán jobban kellene óvni, mint eddig. (Ráadásul valamelyik ismerőse tegnap előadást tartott neki arról, hogy milyen sokan vesztik el a gyereküket repülés közben. Hihetetlen, milyen tapintatos emberek vannak. Ha valóban veszélyes lenne, az öcsém nyilván nem engedné repülni a terhes családtagokat. Bár, ahogy ismerem, az idegen utasokat is lezavarná a gépről.)
   Visszafelé még beugrottam a könyvelőhöz. Aztán valami egészen rémisztő utazás kezdődött. A hó vízszintesen esett, az utak kicsit jegesedtek. Kétszer csúsztam meg úgy, hogy irányíthatatlan volt az autó. Tahi határában három kocsi össze is tört rendesen.
   Itthon addig játszottam az ágyon a gyerekkel, addig nézegettem onnan a tévét, amíg persze elpilledtem. A fürdetést is átaludtam. Így most egészen éber vagyok.

Február 4. (kedd) Ma, mint gondolom a fél országnak - vagy inkább az egésznek - a napom többnyire a hóval való tusakodással telt. Eléggé reménytelen. Ráadásul holnap ki kellene vinnem Tamarát a repülőtérre. Mivel hajnal óta ömlik a hó, van olyan rész a kertben, ahol már derékig áll. Ha reggelig így folytatódik, akkor a kapuig nem tudok utat ásni a kocsinak - legalább 30 méter. És akkor még arról nem is beszélve, hogy egyáltalán az úton lehet-e majd járni. Azt pedig nagyon sajnálnám, ha nem én vinném ki. A tehetetlenség miatt is. (Már hívott, hogy ne aggasszam magam, rendelt iránytaxit. De akkor is.)
   Megtaláltam a Hírtévét. Nagyon érdekes: korrekt pártfórum. Szakmai szempontból: képesek-e a lehetetlenre? Lehet-e korrekt pártsajtót csinálni. Szerintem nem. És ez nem is felkészültség kérdése.
   Példa: a mai híradóban természetesen a hóhelyzetről van szó. Mindenki szidja a fővárost. Ez eddig közhely. Megszólaltatnak egy taxist, aki közli: egyáltalán nem járnak a hókotrók, csak ezt hazudják a népnek. Néhány másodperc múlva a vágókép: három hókotró. Legalább egy olyan hangot bele kellett volna venni, amelyik megértőbb. (Miközben teljesen nyilvánvaló, hogy az ekkora hó kezelhetetlen. Nincs olyan városvezetés, ami erre fölkészülhet. Ez kiskatasztrófa.)
   Megszólaltatták Loppert Dánielt a Medgyessy-árulózó ifjút. Egy kedves, szimpatikus, ám politikailag éretlen - vagyis tuskó - gyerek. Az idegesítette föl, hogy Medgyessy kapott valami meggyes rétest, és Galkó Balázs szaladt a miniszterelnöki kocsi mellett. Nem fér ki a száján, hogy elnézést, tényleg hülyeség volt ordítozni, hanem még a miniszterelnököt vádolja, hogy neki akart rosszat, amikor eljárási kegyelmet kért. Kicsit van sértődve azon, hogy az internetes fórumokon beszólnak neki. A szerencsétlen riporter - mindig elfelejtem a nevét: ő volt a népszámlálóművész a Kossuth téren a kitörő örömre lelő nagygyűlésen - meg tolja alá a kérdéseket. Pedig tudja, hogy a jobboldal hülyét csinált ebből a gyerekből, nem hőst. Kár érte.
Ez is jellemző:

Farkasházy Tivadar, ügynökvádja miatt indított pert Csurka István, MIEP elnök ellen. Az X-Press információja szerint 2002. elején Csurka tartott egy sajtótájékoztatót, ahol a rádióban lezajlott személycserék kapcsán kijelentette, hogy Farkasházy azért mondott le a Rádiókabaré és a Hócipő című újság főszerkesztőségéről, adta át azt Sinkó Péternek, illetve feleségének, mert az ügynöktörvény kapcsán érintetté vált. A MIÉP elnökének kijelentése szerint az ismert újságíró a Belügyminisztérium III/3-as csoportfőnökségének volt besúgója.
Farkasházy az Interneten megjelent hozzászólásokkal és felesége tanúvallomásával kívánta alátámasztani keresetét. A 30 éve kiegyensúlyozott házasságban élő asszony elmondta, hogy Csurka rágalmai után családjukat rendszeresen zaklatták telefonon és a nyílt utcán, illetve becsmérlő, trágár kifejezéseket tartalmazó leveleket kaptak. Farkasházyné elmesélte, hogy egy bevásárlóközpontban a biztonságiaknak kellett megvédeniük őket, más alkalommal egy benzinkúttól szinte menekülniük kellett.
A felperes Farkasházy Tivadar és felesége is egyöntetűen arról nyilatkozott, hogy a rágalomhadjárat 2002. januárjában kezdődött és a választásokkal ért véget.
Csurka jogi képviselője szerint a MIÉP elnöke csak véleményt nyilvánított. A másod- és harmadrendű alperesre a főszerkesztése alatt álló Magyar Fórum újságra és a MIÉP honlapjára azonban nincs befolyása a jogi képviselő álláspontja szerint.
Szinte hihetetlen ez a gyávaság. Egy Csurka István nevű főszerkesztőnek nincs befolyása a saját lapjára. Nem tudom, van-e még hely a világon, ahol ilyesmire lehet hivatkozni. (Ha én bíró lennék tetemes összegre büntetném az ügyvédet, a bíróság megsértése miatt.)

   Ma - hosszú idő után először - sikerült befejeznem egy novellát. Ez egészen furcsa érzés. (Sajnos most nem tehetem ide, csak majd akkor, ha megjelenik.) Ha az ember már régóta nem tud írni, akkor ilyenkor valami elemi erejű fölszabadulást érez. De minden bizonnyal az is: az agyam bezárt, mint valami börtön, és most valami sikeresen kiszabadult onnan.

Január 3. (hétfő) Ma bevittem Tamarát és a Mamáját Wandától, aztán voltam a Népszavában, aztán elmentem Szonjáért az iskolába és elvittem csellóórára, Szentendrére. Most valahogy a fogakról beszélgettünk. Nyilván azért, mert Milos fogzik. Érdekes, hogy ha egy olyan gyerek van a közelemben, amelyik még vagy már érdeklődik a világ dolgai iránt, akkor mennyi minden kijön az agyamból. Nem is tudom, honnan tudok például a krokodilok fogazatáról, a cápa fogsorainak fejlődéséről, és más, hallatlanul érdekes megoldásokról. Meg a legérdekesebbről: van olyan faj a világon, amelyik még élne sokáig, de elpusztul, mert elkopik a foga. Nem tudja elrágni a leveleket, így aztán éhen vész. Ez egy kenguruféle. Ez eléggé nyomorúságos dolog. Összességében meg tudtuk állapítani, hogy a teremtményeken belüli teremtmények (alkatrészek) közül az egyik legkevésbé sikerült dolog a fogazat. Az embernél mindenképpen.
Most éppen természetrajongó korszakban van - amit a Waldorf-iskola is erősít - de azért fölhívtam a figyelmét, hogy nem kell mindent ész nélkül szeretni. Például én hetente legalább egy filmet látok a cápákról, és mindig az a végük, hogy ezek a szép állatok nem ám olyan vérengzőek, ahogy mondják, hanem igenis kedvesek, szinte tenyérből esznek, mint a verebek. Én meg nem bírom megszeretni a cápákat. Itt például Tahitótfalunál nem lakjanak a Dunában. Aztán jön a krokodilos film, amiből az derül ki, hogy ők a legaranyosabb állatok. Kifejezetten békések és tyúkanyóként gondozzák a gyerekeiket. Én meg nem szeretem a krokodilokat, mert láttam, amikor az egyik egyben nyelt le egy kicsi gnút, amikor az a szerencsétlen át akart kelni egy folyón. Krokodilok se legyenek a Dunában.
Azt még nem mondom, hogy az embereket sem kell feltétlenül szeretni. De már tudja. Alighanem.
Ma hallottam valamit a rádióban, de nem biztos, hogy pontosan emlékszem: állítólag naponta 4500 forintot költ az állam egy-egy börtönlakóra. Egy (demagóg?) kérdés: mennyi jut egy hajléktalanra? A másik: ha a 4500-ból kétezret odaadnának a munkanélküli, ám megélheti bűnözésre hajlamos embereknek, a jelentős részük talán nem is kerülne börtönbe.

Február 2. (vasárnap) Ma reggel Milos elment a mamájával Anikóékhoz, én kicsit takarítottam, írtam, aztán megjöttek az öcsémék, és estig igen jól éreztük magunkat. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, fényképeztünk, és mobiltelefonos kapcsolatot teremtettünk az internettel. Az jó mulatság, csak macerás, mert a gépek nem mindig tudják, hogy mit akarnak. De rájuk lehet kényszeríteni az akaratunkat.

Közéleti előrejelzés

Boldogtalanság, csurkaság, műbalhé

   A múlt héten számos vita kezdődött, jobbára olyanok, amelyek soha nem érnek véget. Az ellenzék a munkanélküliség adatainak romlása miatt vonta felelősségre a kormányt, miközben az derült ki - legalábbis Statisztikai Hivatal adatai szerint -, hogy nem is lett több munkanélküli. Sőt: a multinacionális cégek kivonulása sem okozott akkora bajt, mint ami látszik. Vélhetően az derül majd ki, hogy a hivatal is pontosan számolt, de az ellenzéknek is van igazsága. Mert a munkanélküliség bizonyos értelemben olyan, mint a közbiztonság érzete: nem mindegy, hogy például milyen munkaerőt nem foglalkoztatnak, és hogy a hangadó rétegeknek van-e munkájuk. A hét végén az volt vezető hír, hogy Zalaegerszegen az iskola-összevonások miatt talán száz tanár az utcára kerül - aminek nyilván nagyobb visszhangja lesz, mint száz hasonlóan szerencsétlen segédmunkás elbocsátásának. Ehhez kapcsolódik a másik vita: azért zárják be az iskolákat, mert a kormány nem adott elég pénzt a kötelező bérfejlesztésre, vagy azért, mert nincs elég gyerek? A gyanítható igazság: nagyon kevés a gyerek, az önkormányzatok már elég régóta fontolgatják a bezárásokat és összevonásokat, ehhez adott lökést, hogy túl drága lett a tanerő.
   Az igazi nagy vita persze azon tört ki, hogy Medgyessy Péter helyesen cselekedett-e, amikor brit felkérésre aláírta a "nyolcak különnyilatkozatát", amelyben a transzatlanti egység helyreállítását szorgalmazták. Bár a levélben nincs háborúra való bíztatás, a transzatlanti egység csak akkor állhat helyre, ha az Amerikaiak nem támadják meg Irakot. Ráadásul a véleményt kinyilvánítani képes emberek többsége ellenzi a háborút, mert az amerikai viselkedést legalább annyira ellenszenvesnek találja, mint az irakit. Ezért túl sokan nem értik, miért kellett ezt most aláírni - miközben a magyar kormány nagy ellenállásról tett tanúbizonyságot, amikor nem engedett az amerikai kérésnek, miszerint a Taszárra érkező "tolmácsok" Ferihegyen szállhatnának le. Majd egyszer megtudjuk, mi van a háttérben. Gondolom Medgyessy Péter emlékirataiból, húsz év múlva.
   Az ország népe amúgy igazából az Orbán-beszédre készül, amelyből következtetéseket lehet majd levonni a következő hónapok politikai hangneméről is. Bár már sokat sejtet az is, amit az Éjjeli menedékhelynek mondott: "Én nem vagyok boldog." Ezt tudtuk. Sőt azt is, hogy már kormányzásának idején sem volt az. Legalábbis erre engedett következtetni az a stílus, amit megengedett magának. Mostanában csak még boldogtalanabb. Ami abból látszik, hogy már teljesen pirulás nélkül demagogizál. Például olyanokat mond, hogy a mai uralkodó politika "állandóan az emberek rosszabbik énjét szólongatja", sőt irigységet, erőszakot, gyűlöletet, lenézést, más méltóságába való beleavatkozást hozza elő. Majd ennek biztos jeleként azt hozza föl, hogy a jó érzésű embereknek "szörnyedve" kell nézni olyan tévéműsorokat, estefelé el kell zavarni a gyerekeket a készülékek elől, "mert olyanokat lát és hall ott, ami nem való gyermek fejének meg gondolkodásának meg lelkének". Bár hozzászoktunk Orbán kisvonalú felelőtlenségéhez, ez bizony már csak közönséges csurkaság.
   Ráadásul itt az Erzsébet-hídon kipróbált műbalhé újabb lehetősége, hiszen a nagy érdeklődés miatt csak kevesen juthattak belépőhöz. Martonyi János a polgári körök honlapján kéri az érdeklődőket, hogy a beszéd idején a Vigadó körül ne csoportosuljanak. Ki lepődne meg, ha azért lenne ott egy kis csoportosulás?
   Viszont úgy néz ki, hogy "közlekedési okok miatt" nem lesz Vér és Becsület fölvonulás a Hősök terén sem - miután a Várból már kitiltották őket. A Fiatal Baloldal - hogy megakadályozza a rendezvényt - saját programot jelentett be a ugyanoda, ugyanakkorra. A szocialisták ifjúsági tagozata közleményében azt állítja: a rendvédelmi szervek láthatóan tehetetlenek, ezért kellett nekik lépniük.
   Nem nehéz megjósolni, hogy erről lesz még vita. Nekem például az a véleményem, hogy Fiatal Baloldal többet tehetne, ha az országgyűlés körül sertepertélne annak érdekében, hogy rendvédelmi szervek ne csak ilyen mondvacsinált ürügyekkel tilthassanak be véresbecsületes tüntetéseket, hanem egyszerűen azon az alapon, hogy például még a náci gúnyákra emlékeztető maskarákban se lehessen masírozni egy olyan országban, ahol emberek százezreit pusztították el eszmeelődeik véresbecstelen módon. (És persze, hogy meglegyen a kétfrontos politika is: Szamuely-jelmezben, ávós egyenruhában és Mao-öltönyben se lehessen tüntetni a világkommunizmus vagy a kulturális forradalom győzelméért. Mert többel tartozunk halottak millióinak, mint a joggal és a demokráciával visszaélő beteges suhancoknak.)

Február 1. (szombat) Megint rémisztő éjszakánk volt. Háromig dolgoztam, Milos éppen addig nem aludt el az anyja mellett (se). Akkor arra gondoltam, hogy megpróbálom állva elringatni, mert az nem lehet, hogy ketten ne aludjunk. Sikerült is. Csakhogy tízpercenként fölébredt. Nem is sírt, csak borzasztó aranyosan mocorogni kezdett, aztán egyszercsak megjelent egy kezecske az ágyrácsra terített pokrócon, aztán a másik kezecske, aztán a feje. Még mosolygott is. Ezért aztán azt eszeltem ki, hogy olvasgatok mellette. Négykor megint elaltattam, elővettem a IPAQ-emet, amivel sötétben is lehet olvasni, és nekiláttam Kertész Imrének. Közben persze mindig résen, hogy hamar fölkapjam, ha mocorog. És: nem mocorgott. Egészen negyed hatig vártam. Akkor lefeküdtem. (Mint aztán reggel kiderült, fél hatig aludt. Akkor riasztotta a mamáját, aki nem is aludt reggelig egy szemernyit sem.)
   De, mint kemény asszony, elment Anikó barátnőjével tornászni. Aztán Anikóéktól elhozott pár kidobásra váró parasztbútort, és még elment a Corába is, vásárolni. Én meg addig babáztam. Ami többnyire abból állt, hogy nappal is altattam a kisfiamat, mert nagyon álmos volt. Viszont csak a karomban volt hajlandó aludni.
   Ehhez képest egészen jól vagyunk. Novellát is írtam. (Kifogás volt, hogy nincs téli történetem: hát ez annyira téliesre sikerült, hogy ráz a hideg, ha olvasom. De még nincs készen.)
   Közben arra is volt alkalmam, hogy tévét nézzek. Mert a tévé jó dolog, ha csodálatos műsort találunk. Például a MEZZO-n láttam egy filmet egy erősen idősödő spanyol táncosnőről, aki flamencora mozgott. Lenyűgöző volt. Nem a szépsége, nem a mozgása, hanem a méltósága. Meg a zene is. Aztán egy másik film arról szólt, hogyan halt meg Glen Miller. (Az angolok a tengerbe dobálták a bombákat, ha visszafordultak a bevetésekről. Glen Miller egy ezredessel kicsi gépen éppen Párizsba tartott, és fölrobbant mellettük egy 1800 kilós bomba.) Egy másik film meg arról szólt, hogyan rohanták le az amerikaiak Grenadát. (Ha jól emlékszem 1983-ban. Kubai- és szovjet veszélyre hivatkoztak, akik állítólag ott katonai repülőteret építettek, meg arra, hogy a Grenadában tanuló amerikai diákok veszélyben vannak . Kiderült, hogy az egész hazugság volt. Valami politikai indítékból öletett meg egy csomó embert - köztük Maurice Bishop elnököt - Reagan, meg romboltak is rendesen. Vagyis Reagant ma ezért a Nemzetközi Bíróság elé lehetne állítani. Ezt már csak én mondom. Meg azt, hogy a trükk nagyon hasonlít arra, ami most Irakkal folyik.)
   Ma azon is gondolkoztam, hogy tulajdonképpen háborús kérdésekben mi lehetünk szövetségesi viszonyban egy olyan állammal, amelyikben van halálos ítélet? Sőt: egy fiatalkorú sorozatgyilkost azért ítélnek el egy bizonyos államban, mert ott ki lehet majd végezni. Ez megfelel a mi ötvenes évekbeli állapotainknak, amikor Kádár alatt megvárták, amíg a gyerek betölti a tizennyolcadik évét, aztán születésnapjára ki is végezték.
   Este persze néztem ezt a borzalmas űrsikló-katasztrófát. Remélem, nem szenvedtek. Nagyon fogok csodálkozni, ha hamarosan nem találnak valami terrorista összefüggést. Például nagy energiájú sugarakkal megzavarták a gép kommunikációs rendszerét. De vírus is lehetett, ami a leszállás vezérlését zavarta meg és rossz pályára vitte a gépet. Már bármilyen mesét el tudok képzelni.

   Megjelent a HP e-book tárban: Képlapok a barlangszájból (Podmaniczky Szilárd)