andrassew webb napok 2003 március

(2003 január, február 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158')

andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

Március 31. (hétfő) Most, ahogy így nekikészültem az írásnak, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez az a nap, amikor abba kell hagynom ezt a naplót. Éppen egy éve kezdtem el, amikor Onagy Zoltán rávett, hogy egy hétig írjam a terasz.hu trinaplójából az egyiket. Azt hittem, egy hétig se bírom, mert még soha nem írtam ilyesmit, de aztán rákaptam. Jó műfaj, mert írásra kényszerül az ember, és kénytelen végiggondolni dolgokat. Jó műfaj, mert - különösen mostanában, és ez egy kicsit talányos is nekem - sokan olvasnak ilyesmit. Jó műfaj, mert az író többnyire szeretetet kap cserébe. Rossz műfaj, mert nagyon sok munkával jár, ha jut is másra idő, ez a legfontosabb. Néha már erőm fölött - vagy alatt - írom. Tulajdonképpen ostobaságnak is tűnik: mért is üldögél valaki az éjszakában hajnalig, hogy elmondjon valamit, amit ugyan szinte sokan olvasnak, de aligha valószínű, hogy olyan rettenetesen fontos az, amit megtudnak belőle?
   Voltak már ilyen nagy sorozataim. Például egyszer elhatároztam, hogy kihagyás nélkül száz Hócipő-számba írok. Sikerült is - más kérdés, milyen minőségben. Mint ahogy az is kérdés, hogy ez a napló milyen minőségű. Ahhoz, hogy megtudjam, el kellene olvasnom. Márpedig az szinte bizonyos, hogy én soha nem fogom elolvasni. Az az író, aki magát olvasgatja, hülye.
   Soha nem lehet tudni, hogy valójában mit mondunk. Tegnap például, amikor befejeztem a háborúellenes írásomat, azt hittem, hogy eléggé jól összefoglaltam azt, amit erről a dologról gondolok, és ideje is, hogy egy úgynevezett baloldali-liberális ezeket leírja. (Mert az történt, hogy miközben a magyar lakosság kilencven százaléka ellenzi a háborút, a baloldal az erről szóló kommunikációt valami kormányféltésből átengedte a jobboldalnak. Így aztán úgy tűnik, hogy csak a jobboldaliak találják megengedhetetlennek ezt a háborút - ez viszont statisztikai értelemben lehetetlen.) De úgy látszik, nem jót írtam, mert a szerkesztőségben vita lett belőle. Még olyan megjegyzés is elhangzott, hogy ez akár a Magyar Fórumban is megjelenhetett volna. Nekem ez olyan, mintha meggyilkolnának valakit, és azt jobbról is és balról is látná egy-egy ember, és különösnek találnánk, ha mindketten azt kiáltanák, hogy "gyilkos". Azért az megnyugtatott, hogy mások meg - akikkel még soha nem beszéltem azelőtt - odajöttek és kezet fogtak velem, mert szükségesnek érezték, hogy így gratuláljanak.
Mindegy, azért ez eléggé megviselt.
   Ezt csak azért mondtam el, mert pontosan ennyire lehetetlen fölmérni - föltéve, hogy őszintén írok, és nem manipulálok -, mit mondok egy-egy embernek ezzel a naplóval. Az is lehet, hogy sokkal több kárt okozok, mint jót.
   Az sem teszi könnyebbé a döntésemet, hogy már voltak, akik ki akarták adni ezt a naplót papírkönyvben. Ez kecsegtető - ez az egyik kedvenc szavam: akit kecsegtetnek, az nyilván kecseg, vagyis itt én, de mit csinál a kecsege, amitől ezt a nevet kapta? -, de el nem tudom képzelni, hogy valakit érdekeljen. Ez így érdekes: az interneten. Amikor bizonyos értelemben szinkronban vagyok körülbelül ezerötszáz olvasóval, akik megtisztelnek azzal, hogy legalább havonta egyszer benéznek ide.
   Vagyis holnapig kell eldöntenem, hogy folytatom-e. Vagy azt, hogy így folytatom-e. Az is lehet, hogy jobb lenne, ha azt mondanám, hogy mondjuk hétfőnként érdemes benézni, mert akkor biztos lesznek új bejegyzések, de azt már nem ígérhetem, hogy minden nap…
   Nem tudom. Majd holnap. Egy év után.

  Március 30. (vasárnap)

  A mocskos pénz

   A héten önfeledt vita kezdődött arról, hogy mire is költsük azt a pénzt, amit ugyan még nem kapott meg az amerikai elnök, hogy a magyar kormánynak adja, de nyilván akkor is nekünk adja, ha nem kapja meg. Majd talál megoldást, ahogy a háborúskodásra is, ha érdekei úgy kívánják.
   Ezt a pénzt azért kapjuk - látszatra legalábbis -, mert részt vállaltunk abban a koalícióban, amelyik villámháborút indított Irak ellen. Bár lassan egy sajátos állóvillám-háborúvá alakul, ez nem változtat a mi szerepünkön. Ugyan a magyar vezetők igyekszenek tudatni a világgal, hogy mi nem állunk harcban Irakkal, ám ez az üzenet, mintha nem jutna el az amerikaiakig. Belistáznak minket: igenis a koalícióban vagyunk. Sőt, ezt némi alamizsnával is jutalmazzák - noha erre vélhetően a magyar kormány még titkos tárgyalásokon sem kérte őket. (Maga az összeg pitiáner: állítólag ennek a tizedét adta oda a MÁV egy cégnek olyan szerződés előkészítéséért, mit már jóval előbb megkötött.)
   Hogyan keveredtünk ebbe a zavaros, megalázó, nyugtalanító helyzetbe? Az, hogy a szövetségeseink előtt megnyitjuk a légteret akkor is, ha törvénytelen agressziót hajtanak végre, szinte természetes. De nem volt természetes, hogy Medgyessy aláírta azt a bizonyos levelet, és ezzel ellentétbe került számos európai hatalommal. Vélhetően úgy gondolta: így cselekszik felelősen, így tesz jót a magyar néppel. Szinte biztos, hogy nem pármillió dollárra számított - ennél jobb üzletember. Az önérdeke csupán annyi, hogy neki valamit produkálni kell, ha azt akarja, hogy 1996-ban újra válasszák.
   Az ország lakosságának harmada irgalmatlan gazdasági helyzetben él. Tűrhetetlen, ha bizonyos néprétegek még jobban leszakadnak. Éppen 2005-re, 2006-ra jelentkeznek majd az első olyan jelek, amelyek az előnyök mellett az EU-ba való belépésünk hátrányait is megmutatják. Ennek, egyebek mellett az is az oka, hogy - és ezt ki kell mondani - az EU, ha nem is gyalázatosan, de kislelkűen bánik az új belépőkkel. Ha méltányoljuk is az önérdekeiket, ez eléggé kiábrándító. Európai befektetők nem nagyon jönnek ide. Sőt a multinacionális cégek is elszivárognak innen. (Mi viszont nem nagyon szivároghatunk utánuk.) Így nem csak munkahelyek szűnnek meg, hanem munka nélkül maradnak a beszállítók és a beszállítók beszállítói is. Ebben a helyzetben ki kell használni a lehetőséget, ha egy kicsit számíthatunk az amerikaiakra. Okkal reménykedhetünk abban, hogy a támaszpontjaikat, repülőtereiket, a kórházaikat, a logisztikai egységeiket Európa belsejéből kicsit keletebbre telepítik. Mi pedig keletebbre vagyunk, mint rendesen, megint a gyepüvidéken. Az amerikai hadsereg szolgájának lenni - ez a világon mindenütt tisztes megélhetést jelent. Ipari üzemek, szolgáltatók, parasztgazdaságok tömege számíthat az udvari szállítói státuszra. És talán az is igaz, hogy ahol amerikai katonák állomásoznak, szívesebben jön az amerikai tőke is.
   Medgyessy ama bizonyos levél aláírása előtt vélhetően mondott magában valami idézhetetlent, amit remélem azóta legalább jelképesen közölt, például a német és a francia vezetőkkel is. Azokra a németekre gondolok, akik a szóban mindig nagyon hálásak voltak a bátorságért, amit a magyarok mutattak, amikor az itt állomásozó szovjet csapatok árnyékában is megnyitották a határokat, de a csatlakozási tárgyalásokon ez nem számított. Azokra a franciákra, akik jogelődjei Trianonban a legtöbbet ártottak Magyarországnak, ami aztán a náci csatlósságba, majd a szovjet hadifogságba hajtotta ezt a népet.
   Irak törvénytelen megtámadásának az ad különös jelentőséget - és ebben Orbán Viktornak teljesen igaza van (nem mintha Medgyessy nem tudná) - hogy egy világrend kialakításának első lépése. És nem látszik jónak ez a világrend. A szövetségesek ugyan máris elvesztették azt a háborút, amit elindítottak, de még nyerhetnek. Bár az már egy másik háború, nem az, amelyiket a világnak ígértek. Ha győznek, nem állnak meg. Csak idő kérdése, hogy újabb államokra támadjanak - legföljebb kihagyják az "elnyomott nép fölszabadítója" pózát, mert az most nehézkesen igazolódik: legalábbis úgy látszik, nem nagyon akarnak fölszabadulni az irakiak. Egy vetemedett őrült diktatúrája is vonzóbb, mint a leigázottak szabadsága?
   Az amerikai világuralmi törekvést, mint reálpolitikai tényt, minden bizonnyal tudomásul kell vennünk. Ez majdnem olyan keserű reálpolitizálás, mint az, amikor el kellett fogadnunk azt az amerikai-angol-francia-szovjet döntést, hogy márpedig mi akár az idők végezetéig Moszkva uralma alatt vagyunk kötelesek éldegélni. De ha ezért még alamizsnát is vételezünk, akkor már magunknak sem tudjuk majd elhinni, hogy a magyar mégsem egy gerinctelen szolganépség. Ezt a mocskos, vérrel és jogtiprással szennyezett, pakuraillatú pénzt vagy vissza kell utasítani, vagy azonnal jótékony célokra - például az irakiak megsegítésére - kell fordítani, az utolsó centig.
   (Jóslat: elfogadjuk, magunkra költjük.)

Március 29. (szombat) Dávid kétszer is telefonált: igen nagy sikerrel kampányolnak Györben a bálnák mellett. Nagyon sok ív megtelt aláírásokkal. Azt mondja, a legtöbbet három kis cigánygyerek segített neki, akik egyszercsak megjelentek és magukkal vittek íveket, aztán hozták vissza teleírva. De volt olyan is, hogy a szemben levő kollégium lakói együtt írtak alá.
   Milost ma a feleségem barátai köszöntötték szülinapja alkalmából. Kár, hogy nem egészen pontosan tudja, hogy mitől van tele forgóval minden virágláda, lufival az ég, és miért kapott egyebek mellett például hintalovat.
Ezen kívül egész nap a hétfői népszavás cikkemet írtam. Annyira komor, hogy magam is félek tőle.
   Ja, a feleségem is kapott ajándékot - különben azt így is kellene, hogy a nők mindig kapjanak valamit a gyerekeik szülinapján -, Judy készítette, társasjáték. Csak annyit láttam belől, hogy van egy hatalmas, kézzel rajzolt világtérkép hozzá, és több száz kártya. Azokon mindenféle adatok találhatók országokról, de még a zászló is oda van rajzolva. Gondolom, legalább fél évig készítette. Hihetetlen, milyen kedves emberek vannak a világon.
   Most vissza is megyek hozzájuk, mert a lakás másik végében beszélgetnek. Itt is alszanak, legalább tízen. (Erre azért kíváncsi vagyok. Mert ágyból azért nincs annyi.)

  Március 28. (péntek) Ma nagy meglepetés ért: levelet kaptam az ARTISJUS-túl, és a borítékra az volt írva, hogy "Értesítés szerzői jogdíjról". Ilyet se kaptam még, pedig már elmúltam ötven, és eléggé régóta élek úgynevezett "szerzői jogvédelem alá eső tevékenységből". Gondoltam, biztos jött 3-400 forint, mert valamit ismételtek, mondjuk egy rádióban. De nem: tizenháromezer jött, és a tévéből Az ártatlanság című novellámat ismételték. Ha úgy vesszük, azért elég csekélyke összeg.
   Mondtam is a feleségemnek, hogy ez meglepetés-pénz, vehetek magamnak egy rádiót. De azt mondta: ha még egyet veszek, akkor kidob.
   Ilyenek a nők.
   Dávid elment a bálnákért országolni. Igazán irigylem. Nincs fölöslegesebb küzdelem, mint Magyarországon kiállni azért, hogy ne pusztítsák tovább a bálnákat. Az is lehet, hogy soha egyetlen magyar ember nem ölt meg egyet se. De mégis nagyon jó dolog az ilyen reménytelen küzdelem.
   Amit a http://www.greenpeace.hu oldalon írnak, ide másolom:

   Csodálatos, hatalmas állatok. Övezi őket misztikum, érdeklődés és - legfőképpen - szeretet. Mégis védelemre szorulnak, elsősorban azon országok miatt, melyek illegális kereskedelmet építettek a bálnavadászatra. Ellenük emeli fel a hangját a Greenpeace.

   "A világűrből nézve a Földünk egy kék bolygó. A világűrből nézve a bolygónk a bálnák, és nem az ember világa." (Heathcote Williams: Bálnák kontinense című könyvéből, 1988)


   A bálnák a túlélésért küzdenek

   A 20. század valamennyi bálnafaj végzetévé vált. A gyors hajók, a korszerű vadászeszközök és az 1925-től tengerre bocsátott feldolgozóhajók néhány évtizeden belül a kihalás szélére sodorták ezeket az érzékeny óriásokat. Több mint 2,5 millió állat esett áldozatául a nagyszabású tengeri mészárlásoknak. A Nemzetközi Bálnavadászati Tanács (IWC) 1986-ban betiltotta a bálnák kereskedelmi vadászatát, és 8 évvel később a déli-sarki tengerek területeit - bálnák háromnegyedének táplálkozási területét - vadászatmentes övezetté nyilvánította. A megállapodást Japán és Norvégia folyamatosan megszegik. A Greenpeace 1975 óta küzd a bálnák megmentéséért. A tudományos vizsgálatok is azt igazolják, hogy a bálnák túlélését csak a kereskedelmi bálnavadászat örökre történő betiltása biztosíthatja. Japán ennek ellenére a tilalom feloldását követeli, Norvégia pedig azzal fenyeget, hogy felújítja a bálnahússal való tiltott kereskedelmet.

   A túra időpontjai és helyszínei a következők:

   március 23, a Víz Napja - Budapest, március 29. Győr /Széchenyi tér/, március 30. Szombathely, március 31., Zalaegerszeg /a Centrum Áruház előtti parkoló/, április 1. Pécs /a Centrum Áruház előtti parkoló/, április 2. Szolnok /Hild tér/ , április 3. Nyíregyháza , április 4. Miskolc /autóbuszpályaudvarral szemben/, április 5. Budapest, április 6. Székesfehérvár

   Megjegyzem: ez a közlmény nem is említi, hogy Izland is a bálnavadászat újrakezdésére készül. (Persze sokan ellenzik.) Mindenesetre jelzem Ladunak, hogy összefoglalhatná pár sorban, hol tart most ez az ügy.
   Másik megjegyzés: a bálnák értelmes lények. Akik már hallották az éneküket, vagy látták, miképpen viselkdnek, amikor békés emberekkel kerülnek kapcsolatba, azok számára ez nem lehet kétséges. Engem természetesen az is fölháborít, ha apró, tehetetlen, buta kis lényeket pusztítunk el, pláne pusztítunk ki gondatlanul vagy kapzsiságból. Azok is ránk bízott életek. De az különösen fölháborító, amikor értelmes lényeket ölünk. Aki nem látja például a gorillákban, a bonobókban, vagy a csimpánzokban a közeli rokonainkat, a testvéreinket, az egyszerűen hülye. Vagy teljesen lélek híján való ember.
A múltkor láttam egy filmet, amelyben tengeri környezetben delfinekkel kommunikáltak számítógéppel generált hangokkal. A delfinek teljes testbeszéde azt mutatta, hogy ezek velünk egyenrangú, intelligens teremtmények. Az egyik kutató meg is jegyezte: most ez a delfin mondott valamit, és mivel nem tudtunk rá válaszolni, valószínűleg azt állapította meg, hogy nem vagyunk értelmes lények.

Március 27. (csütörtök) Ma bodzakopasztást végeztem. Az abból áll, hogy levágom a bodzabokrom tavalyi ágait. Eléggé embertelen módon ezt mindig akkor csinálom, amikor már elkezd rügyezni, mert ha nem, akkor a múlt évi ágakon virágzik. Abból meg fekete bogyók lesznek. Azok ugyan ehetők, de össze is kennek mindent, ha rájuk taposunk. Márpedig az elkerülhetetlen. Ezért ezt az egy bokrot mindig megnyírom. Amúgy annyi bodza nő itt mindenfelé, hogy szedhetünk bárhol virágot is meg bogyót is, és a madaraknak is jut elég.
   Jut eszembe: lett madáritató. A sógornőm adta a feleségemnek, csak én azt hittem, hogy az valami kerámiakaspó. Éppen a bodzára akasztottam, és kíváncsi vagyok, isznak-e belőle holnap a madaraink.
   A bodzát nagyon szeretem. Nem csak azért mert kiváló gyógynövény, hanem a fáját is. Nagyon jó furulyákat tudok készíteni belőle. Bár inkább tudtam, mert mostanában már föladtam a hangszerkészítést. Nem vagyok eléggé tehetséges hozzá. Mondjuk nem is ártana valami fülhallás.


Kaptam nagyon jó leveleket. Zsolttól, például. Vagyis nem én, hanem Milos. De ő még nem tud olvasni. Lassan kellene egy virtuális újság szerető apukáknak.)


   Kedves Milos, az én kicsi fiam a te korodban "lá"-kra és "lö"-kre osztottaaz állatvilágot. A legyet, és a légynél kisebbeket elnevezte lá-nak, a nagyobbakat lö-nek. A négylábú állat lölö volt. Ha méhecske körözött a mézeskalács fölött, akkor lát, ha veréb csipegette a morzsákat, akkor löt kiáltott. Muki, az utca kutyája, és Mica, anyósom ferdenyakú macskája, a Kispiacon barikák, és a sóderrel megrakott szekeret húzó nyugdíjas gebe - ind lölö volt. Mint ahogy a TV-elefánt és a képeskönyvsárkány is. Mint minden valamirevaló fiúgyerek a te korodban, a kisfiam is a civil lákon, azaz a déli napsütésben sütkérező legyeken élesítette a reflexeit.
   Puszta kézzel csapta őket agyon. Egyenként. Anyósom morgott a tarka fal és a koszos praclik miatt, és azzal ijesztgetett, hogy ha nem hagyjuk abba a lázást és a lőzést, akkor az unokája megreked ezen a szinten.
   Minek az a nagy sietség - gondoltuk - hiszen addig kitűnően megértettük egymást. (Az is igaz, hogy anyósom tanácsait mindig kétkedéssel fogadtuk). Hagytuk, hogy mint minden nagy problémát, ezt is az idő oldja meg.
   Egy forró nyári délutánon éppen sziesztához készülődtünk, (csak nem tudtuk, hogy a szunyókálásnak ilyen elegáns neve van) amikor a kisfiam a szőnyegre mutatott, és azt mondta: Lá! A rémhírt megcáfolandó ellenőriztem az információt. És igaza volt! A szőnyeg széle mellett fekete hangyák masíroztak a parketten.
   Kihajoltam az ablakon, és ahogy az várható volt, a cukorkagyár fölött sötét felhők tornyosultak. Fuccs a sziesztának. Riasztottam a szomszédokat, a pincében téglákra állítottuk a szúval spékelt régi bútorokat, vedrekkel, lavórokkal fegyverkeztünk fel. Az első esőcseppektől sajátos illat keveredett a levegőbe, aztán a finom viharszagot jeges fuvallat váltotta fel. Cseresznye nagyságú jegek verték az ablakpárkányt. Hajlongtak a fák, lyukadt a rebarbara levele, meghunyászkodtak a büszke rózsák. A kanális percek alatt megtelt, az utca közepét is víz borította. Aztán, ahogy jött el is állt a zápor. Térdig jártunk a jeges vízben, mertük a sáros levet, mely csak nem akart apadni. Estére aztán lefolyt a víz. Kisfiamat ölbe vettem, és kerítés melletti spirea bokrok lehajlott ágait óvatosan félrehajtva szemléltük a jég pusztítását. A félhomályban nem vettük észre bokrokra menekült, kilakoltatott vöröshangyákat, akik mintha arra vártak volna, hogy az első kézügyre eső ellenségen töltsék ki a bosszújukat...

   Aznap hallottam a kisfiamat utoljára lázni és lözni.

Március 26. (szerda) Ma valahogy úgy alakult, hogy estére teljesen elpilledtem. Ez azzal is összefüggésben lehet, hogy valamikor tizenegy óra körül egy mezőgazdasági szakboltban értesített az egyik szerző, hogy nem írta meg azt az egész oldalas cikket, amit maga ajánlott föl. Éppen azon gondolkoztam, hogy megvegyek-e egy hordozható apró ki melegházat, mi most nagyon jó szolgálatot tenne kertészetünkben. Nem vettem meg, hanem berohantam a szerkesztőségbe, hiszen a tördelés délben kezdődött. Nagyjából fél órám volt egy komplett oldal megszerzésére - fénykép keresésére. Szerencsére már a földszinten találkoztam Boros Pistával, akit helyettesítek, és lassan visszajön. Megnyugtatott, hogy érkezett olyan cikk, ami pont akkora, mint ami hiányzik. Így aztán igen vidáman, és rendkívül gyorsan végeztünk.
   Hazafelé kerítésdrótot vásároltam. Már csak oszlopok kellenek, éskutyaszartól mentes lesz a pázsitnak most igazán nem nevezhető fűcsomós területünk. A feleségem délután szinte befejezte a gereblyézést. De most nem fogom kapkodva építeni a kerítést, hanem szépen, lassan, komótosan, mindent megtervezve.

   Ami a háborút illeti, a kezdetekor azt reméltem, hogy az irakiak hamar megadják magukat, esetleg ők maguk megölik Szaddám Husszeint, és így gyorsan vége lesz az egésznek. Ma úgy néz ki, hogy ez elmard. A szerencsétlen katonák, akik nyilván valami hazaszeretetből mentek Irakba, kénytelenek szembenézni azzal, hogy másképp működik a hazaszeretet az olyan fegyveresek között, kik valóban a hazájukat védik. (Állítólag az irakiak nem hogy menekülnének, de a menekültek is hazamennek a szomszédos országokból - harcolni.) Még semmit nem lehet megjósolni, de valószínű, hogy ha beáll a háború, akkor a szövetségesek nem győzhetnek. Vagy csak olyan áron, ami fölmérhetetlen károkat okoz az amerikaiaknak. (Most güzüként előre osztozkodnak Irak újjáépítésének koncán. De mi van, ha nem győznek, és az amerikai cégek nem építhetik újjá, például Bagdadot? Akkor ki építi?)
   Állítólag 2000 millárd dollárt költenek erre a háborúra. 2 000 000 000 000 dollár! Bár föl nem tudom fogni, hogy ez mekkora pénz, az az érzésem, hogy ennyiért simán meg lehetne venni Magyarországot - és még a MIÉP is kussolna, annyira jól járnánk, hiszen lakosonként 20 ezer jutna. (Ha jól emlékszem, egyszer azt olvastam, hogy Bill Gates a maga jóval 100 milliárd alatti vagyonkájával a világ hetvenedik országa lehetne - ha úgy számoljuk.)
   Ma megint sikerült egy csomó igazán ártatlan piacozót kilőni. De a legszomorúbb az, hogy igaz lett az a jóslatom: "A legfőbb veszély az, hogy tévedésből a saját erőit bombázza, mint Afganisztánban is." Majd ezt is megmagyarázzák, amikor el kell számolni a családtagoknak. "Hősi halál" - gúnyt űznek majd a saját halott katonáikból.
   Állítólag kapunk pármilliót - mondjuk ötöt - a szolgálatainkért az amerikaiaktól. Helyénvaló lenne, ha ezt a mocskos pénzt, a háború után azonnal a Vöröskeresztnek vagy más humanitárius szervezetnek adnánk, azzal, hogy mondjuk az iraki gyerekekre költsék.

Március 25. (kedd) Ma elvittem a kutyánkat oltani. Kilenctől tizenegyig lehetett menni. Gondoltam bővel elég, ha negyedtizenegykor indulok, hátha már kevesen lesznek. A papíron az állt, hogy a polgármesteri hivatal elé kell menni. Már az utcán gondoltam, hogy baj lesz, mert egy kutya se volt a hivatal körül. Aztán megtudtam, hogy mégis inkább a hajóállomásnál lesz az oltás. Vagyis a hídon túl, egy kilométerre. Azért odaértünk, és persze jó sokan voltak, mert a magyar ember úgy gondolkozik, mint én, amiből meg az lesz, hogy mindenki a végére érkezik.
   Nagy meglepetésemre az én kutyám volt a legkulturáltabb. Talán azért, mert kénytelen voltam fojtóra fogni, amikor elindultunk. Az első száz méteren mindenhova húzott, minden kerítésen bevicsorgott. Százszor megállítottam és leültettem. Meg is szelídült. A sorbanálláskor már csöndes volt. Senkire nem támadt, és ügyet sem vetett az acsarkodókra. Pedig kemény viszonyok keletkeztek: a kutyák a saját gazdáikat is megmarták. Egy néni alig bírta levenni a tacskóját a pulóvere ujjáról, egy bácsi kezét pedig teljesen szétmarta a tacskója. Jutalmul úgy döntöttem, hogy hazafelé hatalmas sétát teszünk a gáton. El is engedtem az én egyetlen jószágomat.
   Itthon a feleségem úgy döntött, hogy a kert veszedelmesebb részeit tyúkhálóval keríti el a gyerek elől. Be is szerezte. Nem értette, hogy miért morgok. Csak, amikor fölszerelte és teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, valamint a kutya átugrás közben leszakította, akkor kezdett el barátkozni velem. Szerencsére találtunk jobb - bár műanyagból való - kerítéshálót. De azt is elhatároztunk, hogy a kert bizonyos részeit elkerítjük a kutya elől. Ez nem más, mint aknamentesítés. Mi még megengedhettük magunknak, hogy belelépjünk az ürülékbe, de egy négykézláb mászkáló gyerekre az ilyesmi akár életveszélyes is lehet.
   Különben is, ennek nagyon örülnek majd a madárkáink. Az a két-háromszáz, amelyik naponta megfordul a kert fáin, és az a három pár, amelyik itt fészkel. Például a rigók majd zavartalanul leszállhatnak a fűre, és kapirgálhatnak, amire úgy két éve nincs módjuk a kutya miatt. (Bár kérdés, hogy mit szólnak ehhez a giliszták. Egy rigópár tegnap fejezte be a fészeképítést éppen pont az ablakunk előtt. Ha ennyire megtiszteltek minket, nekik adunk pár gilisztát.)
   Azt is elhatároztam, hogy készítek egy madáritatót. Igazán jár nekik. Ha a legkisebb vízfelület keletkezik a kertben, rendszeresen oda járnak. Miért ne kapjanak egy hivatalos, állandóan működő itatót? Az is lehet, hogy Árvay Laciékkal konzultálok erről. Hátha kitalálnak valami nagyon szépet kerámiából.

   Olvastam vagy hallottam: Egyiptomban villannyal kínozták meg azokat, akik a háború ellen tüntettek. Utána kellene járni a dolognak. Talán az Amnesty International megteszi. És itt lenne az ideje egy új mozgalmat indítani: ahol ilyesmi előfordul, oda jó érzésű ember csak akkor menjen, ha halaszthatatlan dolga akad. Vagyis azt kellene mondani, hogy mindaddig, amíg az adott országban bárkit megkínozhatnak, oda nem illik turistaként utazni. (Már csak azért se, mert az ilyenek a külföldieket is villanyozhatják.) Talán milliókat vagy legalább százezreket lehetne visszatartani. És ezt például Egyiptom gazdasága csakugyan megérezné. Nem biztos, hogy azonnal szabadság lenne, de egy idő után talán gondolkodóba esnének a politikusok meg talán még a rendőrök is.
   Valaki majd azt mondja erre, hogy naiv vagyok. Ha ilyen naivitásokkal idejében kezdtünk volna el küzdeni Szaddám Husszein viselt dolgai ellen, akkor talán ma nem lenne háború. És persze idejében kezdtünk volna aktív és demonstratív távoltartással viseltetni Bush dolgai iránt… Például el kellene egyszer magyarázni az amerikaiaknak, hogy nem jó olyan embert elnöknek választani, aki soha egyetlen halálraítéltnek sem ad kegyelmet. Valahogy az nem lehet emberséges ember.
   Most imádkozik az elesett és fogságba jutott amerikai katonákért, akik - szerencsétlenek - elhitték, hogy amint ők a határon megjelennek, az irakiak hanyatt-homlok adják meg magukat, és örömükben beleájulnak az amerikai szabadságba. Hát nem. Ahogy az oroszoknak Tél Tábornok segített, az araboknak Homokvihar Tábornok.
   Azon is gondolkoztam, hogy ha az ötvenes években idejön minket valaki fölszabadítani, vajon mindenki megadta volna magát, vagy inkább senki? Nem Rákosi iránti lelkesedésből, hanem egy irracionális dolog miatt, amit úgy hívnak, hogy hazaszeretet. Utáltam a szocializmust, de háború esetén nem álltam volna át. Ezt biztosan tudom.
   És még azon is gondolkoztam, hogy 1956-ban hány amerikai hadosztály segített nekünk? Hogy "lerázzuk az igát"? És hány iraki vagy legalább arab? És hány iraki vagy legalább arab harcolt itt mellettünk 1848-ban vagy 1849-ben?
   Bár azért van összefüggés: Bem apó innen átment Törökországba, mohamedán lett, és hadvezírként legyőzte a szerencsétlen kurdokat - mint azt Békés Pál Bélyeggyűjteményében, az egyik százszavasában olvastam. (http://irodalom.elender.hu/bekespal)

Március 24. (hétfő) Fruzsina arról ír, hogy a férje búgócsigákat készít a lánya megrendelésére. Mivel szenvedélyes búgócsigás vagyok, ez persze nagyon érdekel. Meg az is, hogy a papa meg a lány szerepet cserélnek, hiszen Fanni tanítja az apját, hogyan kell búgócsigázni - vagyis csigát búgatni. Hírtelen ő lesz a fölnőtt, a fölnőtt meg a gyerek.
   Én meg azt figyeltem meg, hogy ha a gyerekem elégedetlen, nyűgös, vagy csak unalmában kezd ádáz rikoltozásba, elég, ha leülök az egyik sámlimra - vagyis majdnem egy szintre kerülök vele -, és ez máris megnyugtatja. Még jobb, ha a földre ülök. Az pedig teljesen elbűvöli, ha például a földön fekve nézem a tévét. Nem is kell játszani vele, ő nagyon jól játszik magában is. Időnként megnézi, hogy ott vagyok-e még, és néha odajön, piszkál egy kicsit, vagy csak úgy átmászik rajtam, aztán megint elmegy játszani. Vagyis ezt a Lóci-effektust komolyan kell venni. De nem csak azért, hogy néha érezzük, milyen az ő kicsi kis életük, hanem azért is, mert ők - például a karunkon ülve - időnként érezhetik, milyen nagynak lenni. Vagyis, ha hajlandók vagyunk velük sokat négykézláb mászkálni, hason feküdni, vagy csak úgy üldögélni, akkor a státuszmagányukat is oldhatjuk.
Ma megint nagyot kirándultunk, amikor tejért mentünk. Egy ugató kutyára először mondta, hogy "vau". Aztán este, a kádban tisztán kimondta, hogy "tűz". (Azért, mert mindig nagy izgalomba kerül, amikor a bojler morogni kezd, kigyulladnak a lámpái - én akkor mindig ezt a szót mondom neki.)
   Ma megnézte a doktornő - egy éves státuszvizsgálat volt - és mindent teljesen rendben talált. Tíz kiló és tíz deka.

   Erről jut eszembe, hogy megnyílt a "mindenféle hüjeség" című virtuális gyerekrajz kiállításunk. Van ott egy kis bevezetőm:

   Annyi gyönyörű közhelyet lehet mondani a gyerekekről, hogy csakugyan egy kötetet teleírhatnánk vele, és még csak gondolkozni se kellene. Nem lenne mind hazugság, de soha nem mondanánk ki az igazság másik felét. Azt, hogy a gyerekek ugyanolyanok, mint a fölnőttek, csak ezt elfelejtjük. Csekélyebb méretűek, de ugyanolyan gonoszak, aljasak, utálnivalók, vagy éppen szerethetők és tisztelhetők. Érdekes az agy: elfelejtjük, hogy gyerekkorunkban egyenrangúnak tekintettük őket, éppen úgy, ahogy most a fölnőtteket. (Persze ez azt jelenti, hogy dehogy tartottuk őket egyenrangúnak: az egyiket imádtuk és túlértékeltük, a másikat utáltuk és lenéztük.) Ezt csak azért mondom, mert amikor zsűriztük a pályázatra beérkezett képeket, amelynek témája a világ, és így főleg a fölnőttek világának "mindenféle hüjesége" volt, arra gondoltam, hogy gyerekkoromban mennyire utáltam én némely fölnőtteket, és mennyire szerettem volna jó nagyon kigúnyolni őket. Csak nem volt tehetségem hozzá, és nem mondta senki, hogy rajzoljam le a fölnőttek "mindenféle hüjeségeit", és ha a fölnőttek úgy ítélik meg, hogy jól gúnyoltam ki őket, akkor még díjat is kaphatok ezért. Nem is akárkiktől - miniszterektől például. Akárhogy nézzük, ez demokratikus fordulat a gyerek-fölnőtt viszonyban. Ezért már megérte rendszert váltani. Vagyis most jó a gyerekeknek. Kivéve például azoknak, akiknek ennivaló se nagyon jut. Nem Afrikáról beszélek, hanem a hazai viszonyokról. Vagy akiket naponta jól megvernek.
   De elkalandoztam. Oda akartam kilyukadni, hogy mivel az ember teljesen megfeledkezik arról, hogy miket érzett gyerekkorában, tulajdonképpen a legnagyobb pofátlanság, hogy mi, fölnőttek mondjuk meg, hogy melyik a jó karikatúra, melyik az, ami díjra érdemes.
   Ezért aztán a zsűrizés kellős közepén elkezdtem szégyellni magam, és ha nem sürgetett volna az idő, azt mondom a többieknek: menjünk le az utcára, fogdossunk össze öt-tíz kölyköt, aztán mondják meg ők, melyek a legjobb rajzok. Persze azért kockázatos dolog csak úgy, az utcán ilyen gyanús ürüggyel leszólítani gyerekeket: még pedofilt kiáltanak, és a tiszteletre méltó zsűri a rendőrörsön magyarázkodhat.
   Mindenesetre most, jóelőre kijelentem, hogy ha még egy pályázatot indítunk, a bírák gyerekek lesznek. Kiharcolom!
Végül aztán, természetesen, ahogy az kötelességtudó fölnőttekhez illik, szépen sorba raktuk a képeket, kiválogattuk azokat, amelyek szerintünk díjazásra érdemesek. A szempont az lehetett, hogy a képen legyenek önálló látásmódot tükröző figurák, legyen ötlet, olyan mondanivaló, ami mások számára is érthető - és persze legyen legalább egy csipetnyi humor. És ne legyen egy kötetnyi közhely, mert ami mégiscsak elvárható a gyerekektől az az, hogy ne sémákban lássák a világot. Többnyire persze úgy látják, de ez már - vagyis még - nem az ő felelősségünk. Mindenesetre - a tanárok és a szülők helyett is - röstelltem magam, amikor ki kellett mondani, hogy egyik vagy másik kép azért nem kerül a díjazottak közé, mert szemmel láthatóan túlságosan tükrözi a tanár vagy a szülő elvárásait. A következő pályázat kiírásakor az instrukciók közé azt is odaírjuk, hogy illő tisztelettel kérjük a gyerekeket: rajzaikat titokban készítsék el, és a legnagyobb körültekintéssel küldjék el nekünk. Illetve nem is nekünk, hanem azoknak a gyerekeknek, akik a legközelebbi zsűriben fontoskodnak majd.
(http://www.kartonarts.hu/hun/sub/muzeumcikkek/karikatura/muzeum-kar-04-kiallitas.htm)

És erről meg az jut eszembe, hogy a http://www.hpebook.hu oldalon megjelent Barnás Ferenc Bagatell című kötete, amit magam szerkeszettem.

Március 23. (vasárnap) Ma hatalmasat kirándultunk Milossal, hogy a mamája békében tudjon inhalálni és pihenni egy kicsit, mert csak a torka, a füle és a feje fáj. Persze a mi viszonyainkhoz meg a kocsi tolhatóságához képest jártunk sokat - olyan hat kilométert. Nagyon élvezte. Már tegnap is nagy örvendezéssel fedezte föl a fákat, de ma kifejezetten lenyűgözték a gát mentén a nyárfák. És a lovak. Először látott ilyen lényt. Alszik is, sőt, már a kádban majdnem elaludt, megint.
Készítettem néhány képet. (Rájuk kell tenni a kurzort, hogy látható legyen a képaláírás.)

Március 22. (szombat) Reggel elmentem tanítani. Aztán délután meglátogatott minket Csilla unokahúgom és Zoli, és nagyon jól éreztük magunkat. Ettünk, beszélgettünk, játszottunk. Az is lehet, hogy esetleg ide, a faluba költöznek. Legalábbis megpróbáltuk rábeszélni őket.
   Zoli mesélt egy borzasztót: a gimnáziumi kollégiumban volt neki egy kaméleonja. És egy borzalmas lakótársa, aki szeretett játszani az állattal, mert lenyűgözte, hogy ha a zöld takaróra rakta, akkor zöld lett, ha a pirosra, akkor piros… Amíg egyszer Zoli nem volt otthon, bekente fehér szövegkihúzóval, hogy meglepje: a kaméleon kifehéredett. El is pusztult szegény. (Cserébe Zoli öt liter hypót öntött a szekrényébe. A ruhák szintén kifehéredtek és meg is döglöttek.)
   Tegnap elfelejtettem, hogy miközben ültem és néztem a tévét, Milos a földön játszott. Aztán az ágyunkhoz ment, és szépen, ügyesen föltornászta rá magát. A közepére feküdt, széttárta a karjait, és pontosan úgy kiabált, boldogan, mintha egy hegycsúcsot mászott volna meg. Aztán elmászott az én helyemre, pár pillanatig úgy tett, mintha aludna, aztán átmászott az anyja helyére, megint úgy tett, mintha aludna. Aztán lemászott. (Abban már kellett egy kicsit segíteni.)

   Éjszaka néztem Bagdad bombázását, és kétségbeesésemben alig bírtam elszakadni. Lenyűgöző aljasság így pusztítani egy várost.
   Arra gondoltam, hogy ezt velem együtt nézi 1 000 000 000 iszlám vallású ember.
   Abból 500 000 000 férfi.
   Abból 50 000 000 azonnal dzsihadot, szent háborút kiállt az amerikaiak és szövetségeseik ellen.
   Abból 5 000 000 harcra alkalmas és kész is.
   Abból 500 000 holnap, egy hónap, és egy év múlva, de még tíz esztendő múlva is komolyan gondolja a dzsihadot.
   Abból 50 000 kész az öngyilkos bevetésre is.
   Abból 5 000 minden szempontból alkalmas rá.
   Abból 500 embert be is vetnek polgári célpontok ellen.
   Abból 50 eléri a célját.
   És akkor a nőnemű öngyilkos kommandósokkal még nem is számoltam, pedig már megjelentek, például a csecsen harcosok között.

   De számoljunk másként: ha van világon tízezer iszlám vallású polgári utasszállító pilóta, és csak százat fanatizálnak, és csak tíz éri el a célt… Nem hiszem, hogy az iszlám országok légitársaságait ki lehetne tiltani az amerikai vagy az európai légtérből, mert az a mai gazdasági világrend teljes összeomlásával járna. Ha a polgári pilóta vezeti rá a gépet a kiszemelt célpontra, akkor nem kell eltéríteni. Leszállás közben, igen kis magasságban elfordul és perceken belül ott csapódik be, ahol akar.
Ha mondjuk a célpont a magyar parlament épülete, és a nyugatról Ferihegy felé tartó gép kifordul a légifolyosóból, mit tud lépni a magyar légierő?

   Még valami eszembe jutott: miután kiderült, hogy az amerikaiak titkosszolgálati eszközöket vetettek be az ENSZ biztonsági tanácsának tagjai, illetve az Európai Unió bizottsága ellen - magyarul: lehallgatták őket - fölmerült bennem, hogy az Orbán-kormány idején beállt szokatlanul hűvös viszony hátterében nem valami ilyesmi állt-e. Orbán arroganciáját jól magyarázná, ha kiderülne, hogy például a repülőgép-vásárlások érdekében meg nem engedhető eszközöket vetettek be. Látva az amerikai "diplomácia" mérhetetlen és gátlástalan agresszivitását, el tudom képzelni, hogy a magyar kémelhárítás észrevett, leleplezett valamit, majd Orbán és kormánya ezért döntött a svéd gépek vásárlása mellett. (Ha az amerikaiak az ENSZ-ben és az EU-ban ennyire gátlástalanul kémkednek, akkor mit művelhetnek egy olyan kicsi és védtelen országban, mint a miénk?)

Március 21. (péntek) Nagyot sétáltunk. De igazi tavaszit. Milos úgy elaludt a kocsiban, mint régen, amikor az első pár méter után a rázkódástól álomba merült. Csak már nem akkora, mint múlt tavasszal, vagyis inkább nyáron.
   Nem csak az szép ilyenkor, hogy süt a nap, hanem a kertek is. Minden csupasz még, de már rendezett. Az emberek gereblyéznek, ásnak, tűzre vetik a szemetet. A földből meg már bújnak elő a virágok. Bár nagyon késve.

   HÓCIPŐ Yes, comment…

A családok többsége az évtizedek alatt felhalmozott kölcsönök miatt válik hajléktalanná - egyebek között ezt állapítja meg az a kormányjelentés, amely a parlament felkérésére készült. A magyar háztartások 30 százalékának gondot okoz a közüzemi számlák és a hitelrészletek kifizetése. Mintegy félmillió család hat hónapon túli tartozást halmozott fel.

Csőd

De azért ilyen körülmények között a politikusoknak folyamatosan van arcuk lelkendezni, hogy mekkora növekedés, biztonság meg szép jövő van itten. Pedig ez bizony katasztrófa. Se nem polgári, se nem balodali-liberális, hanem totális. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy abban a kerületben, amelyikben születtem, egy generáció ideje alatt harmincezerről tízezerre csökkent az iskolás gyerekek száma, akkor itt legföljebb már csak csöndesen imádkozni lehet. Bár ha esetleg a parlamentben azzal próbálkoznának, hogy választási ígéreteket is teljesítik, talán meglepő eredményt hozna.


Január végén több mint 6,9 millió embernek volt mobiltelefon-előfizetése Magyarországon, és számuk e hó végén már meghaladhatja a hétmilliót. Miközben száz lakosból hetvennek lesz mobilja, a vezetékes telefonoknál ez az arány a negyvenet sem éri el.

Arányok

Ha ezt az előző hírrel összevetjük, akkor nagyon úgy néz ki, hogy hétmillió ember mobiltelefonál, hárommilló meg sanyargatott helyzetben ül otthon, és várja a kilakoltatást. De mivel nem minden vénnek és csecsemőnek van még mobilja, föl kell tételeznünk, hogy a totálisan eladósodott családok tagjai is szép számmal rendelkeznek ilyen készülékekkel. A saját számláim ismeretében nem lepődnék meg, ha a köztartozások növekedésének egyik oka az lenne, hogy az emberek inkább a telefonra költenek, mint a villanyra, például.

A Fidesz uniós csatlakozással kapcsolatban tanúsított "taktikázását" "nem illendőnek" minősítette Boross Péter.

Pép

Nem illendő, de illeszkedő. Mit várt az a Boross Péter a Fidesztől, aki - mint Orbán tanácsadója - belülről láthatta, hogyan deformálódik péppé a hatalomban a jobb reményű ifjak jelleme? Illem, becsület, úriemberi mivolt - gondolom, ezeket az imázselemeket harmadik országlóciklus végére tervezték a píártanácsosok.

A férfiaknál csaknem félmillióval több nő élt 2001-ben Magyarországon, és a születéskor várható élettartam is nyolcévnyi előnyt mutat a nők javára.

Brutál

Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a párkapcsolatokban a férfiak még mindig idősebbek a nőknél, akkor fölrémlik a mondás, miszerint "a férfiakra rövid, brutális élet vár, a nőkre meg hosszú unalom". Talán, ha az erősebbik, életrevalóbb, tehát intelligensebb nem jobban vigyázna a gyöngécskére… Mindig későn derül ki, hogy érdemes.

Az új szabályok látszólag meghozták az eredményüket a Forma 1-ben: az idénynyitó Ausztrál nagydíjon Coulthard nyert, Schumacher csak negyedik.

Sorsolni!

Valami pici izgalom lett, de ettől a Forma 1 még mindig az egyik legunalmasabb sport marad. Sőt: a legunalmasabb. Már régen mondom: úgy lehetne érdekessé tenni, ha - ugyanúgy, mint az öttusában a lovakat - sorsolnák a kocsikat. Rögtön kiderülne, hogy ki az, aki valóban a vezetői tehetsége miatt győz, és ki csak azért, mert az övé a legjobb autó.

A Pentagonban egy libanoni származású katonát szemeltek ki Szaddám Huszein utódjául, akit az akadémián "őrült arabként" becéztek.

Megtestesülés

Mintha eddig arról lett volna szó, hogy valami demokrácia lesz Irakban. Hogy azért ölnek meg az amerikaiak, az angolok, a spanyolok, és segédként a románok, a bulgárok meg a magyarok is egy csomó irakit, hogy ott szabad választások meg effélék legyenek. Eddig valahogy nem a katonák testesítették meg a demokráciát, és nem idegen országok hadügyminisztériumaiban döntöttek arról, hogy ki lehetne elnök. Bár eddig az se volt divat, hogy a világ legnagyobb tömegpusztító arzenáljával rendelkező hatalma azon az alapon fenyegessen háborúval egy másikat, hogy alighanem annak vannak tömegpusztító fegyverei.

Évente annyi orosz nőt öl meg a férje, ahány katona a 10 éves afganisztáni háború alatt meghalt.

Hiányos képlet

Jó lett volna, ha a hírben azt is megírják, hogy hány katona halt meg Afganisztánban. És beleszámítják-e a baráti afgán és az ellenséges afgán katonákat is? Azt is érdekes lenne megtudni, hogy az asszonyölő férjek közül hányan jártak Afganisztánban, vagy mondjuk Csecsenföldön. És hányan voltak "csak úgy" katonák? Ha ezeket mind képletbe pakoljuk, akkor talán kapunk egy mércét ahhoz, hogy milyen hatással lehetnek a fegyverben töltött évek a férfiakra.

Március 20. (csütörtök) Az iraki háborúról csak annyit: kérek mindenkit, olvassa el Fruzsina mai bejegyzését.

   Egy levél:
   Szia!
Minden tartalomtol fuggetlenul szerintem nem tul fair emailcimmel egyutt kirakni neked irt leveleket... (bar az az egesz kolesz utalbenneteket' nagyon szep kis mondat, sokat elmond, jot derultem rajta)
   eszpee

   (Nem túl, de nem is tettem volna ki, ha nem névtelen levelekről van szó.)

   Ma egy éves Milos. Ezt ő még nem tudja, de biztosan föltűnt neki, hogy mostanában mindenféle ajándékokat kap. Ma például a nagyapjától egy tologatós motort, a nagybátyjától pedig egy fantasztikus bicikliülést. Ilyet még nem is láttam. Azt hittem, autós biztonsági ülés, mondtam is, hogy kár volt venni, mert egy hete kapott újat. De kiderült, hogy ez egy biciklire való biztonsági ülés, ami akár hat éves koráig is jó. Már csak egy bukósisakot veszek neki, aztán jöhet a tavasz és nekiindulunk. Remélem, ugyanúgy szereti majd a biciklizést, mint annak idején Dávid. Sőt, az is lehet, hogy azért. Folyamatosan azt követelte, hogy a Dunapart egy bizonyos része felé feltétlenül menjünk el. Ott napoztak az NDK-s lányok. Már akkor tudtam, hogy nem lesz semmi baj a nemi irányultságával. De alighanem Miloséval se. Legalábbis erre utal, hogy délután egy a Fashion TV-re kattintottam, és éppen kicsit fedetlen keblű manökenek vonultak. Milos hatalmas rikoltozásba kezdett erős izgalmában. Egyszerűen fantasztikus, hogy egy év alatt mit fejlődik egy gyerek. Ha összehasonlítom a születése pillanatban készültet a maival, talán föl se ismernék azok, akik ritkán látják.

   Bocsánat, még valami az iraki háborúról, mert úgy tizenegy magasságában fölhívott Petri, hogy egy órára írjak neki valamit a háborúról és az emberről. Ez jött ki:

   Az imádkozás joga

   Tegnap hajnalban a két agresszor közé szorult iraki nép végzete beteljesült. Különös módon - ez a jugoszláviai bombázások tapasztalata - vélhetően az emberek többsége megkönnyebbülést érzett, amikor a támadások megkezdődtek. A több hónapos, cinikus alkudozás tulajdonképpen nem más, mint pszichológiai előkészítés, amelynek vége felé a tehetetlen polgárok már azt se bánják, ha elindul a pusztítás, csak valahogy legyen már vége. Ha szerencsések, elfogadják azt, hogy "mindannyian Isten kezében vagyunk". Ha még szerencsésebbek, azt is Isten büntetésének tekintik majd, ha a gyerekeik vesznek oda vagy nyomorodnak meg.
   A háború lényege az, hogy fegyveres emberek embereket ölnek meg. Volt idő, amikor azért tették, hogy megegyék a legyőzötteket, később aztán rabszolgákért, területért, mindenféle javakért folyt a küzdelem. Látszólag népek feszültek egymás ellen, ám - ha eleget kutakodunk - mindig kiderül, hogy valamilyen gazdasági hatalmat birtokló csoportok érdeke a katonák halálba heccelése.
   Hosszú ideig ez annyira hatékony volt, hogy az emberek sokszor úgy érezték kötelességük háborúba vonulni. A nagyapám például önkéntes volt az első világháborúban. Naplója arról árulkodik, hogy hamar megutálta az egészet. Négy embert ölt meg szemtől-szembeni férfias küzdelemben. Egész életében azt mondta, hogy ezek jogos, kikerülhetetlen összecsapások voltak: vagy ő hal meg, vagy a másik. Mégis, élete végén, amikor az agya már megcsúfolta, az ágy szélén ülve rettegett. Azt hitte, lövészárokban van. Már csak azoknak az arcát látta, akiket megölt. És várta, hogy most őt öljék meg bajonettel, gránáttal, gázzal vagy golyóval.
   Ha a katonák tudnák, hogy mekkora árat fizetnek a háborúért, inkább a börtönt választanák, mint az engedelmes hadbavonulást. Aki embert öl, az nem lesz többé teljesen épelméjű ember.
   A nagyapám a második világháborúban senkit nem ölt meg. Szerencséje volt, mert az erdélyi bevonuláskor egy megbokrosodott ló levetette magáról, összetörtek, majd elgennyedtek a bordái. A második világháborút már gyűlöletesnek találta. Azt mondta: az emberiség akkor vesztette el a háborúhoz való jogát, amikor a spanyolok polgárháborújában elkezdték a hátország, a polgári lakosság pusztítását. Az első világháborúban a polgárok még szinte teljes biztonságban élhettek. A nagyapám egyetlen egy olasz civil fölakasztásáról számolt be: a padlásról, puskával, orvul lőtte a bevonuló katonákat. A második világháborúban, majd azt követő látszólag lokális összecsapásokban, a haderők mindenek előtt a polgári lakosság és a hátország pusztítására törekedtek. A húszadik század végére odáig jutottunk, hogy egy egy háborúban a katonáknak tízszer nagyobb esélyük volt az életben maradásra, mint a gyerekeknek. A huszonegyedik pedig úgy kezdődött, hogy ama bizonyos szeptember tizenegyedikén jóformán már csak polgári áldozatok maradtak a romok alatt. Most, az előttünk álló, talán évtizedekig elhúzódó háborúban azzal kell szembenéznünk, hogy miközben az öngyilkos partizán- és terrorista támadások továbbra is fegyvertelen és tehetetlen emberek tömegeit ölik majd meg, a másik oldali fő erő, az amerikai hadsereg akár úgy is képes lesz - ha nem is háborút, de különös csatákat - nyerni, hogy egyetlen katonáját sem veszti el. (A legfőbb veszély az, hogy tévedésből a saját erőit bombázza, mint Afganisztánban is.)
   Az is lehet, hogy ezek a katonák öregkorukra nem őrülnek bele a haditettek rémemlékeibe, mint a világháborúk és például a vietnámi csaták veteránjai, hiszen meg tudják magyarázni maguknak, hogy már csak egy irgalmatlan technikai gépezet szinte lényegtelen segédcsavarocskái. Az is lehet, hogy az új világrendben, amelyben a legtöbb tömegpusztító fegyverrel és egyéb gyilkoló technikával rendelkező állam gyakorlatilag azt tesz, amit akar, csakugyan lesznek majd olyan háborúk, amelyekben egyetlen-egy civil polgár, egyetlen gyerek se hal meg. Talán ez az, amit kétségbeesésünkben is elvárhatunk azoktól az amerikaiaktól, akik eddig azon az alapon is jogot formáltak katonai beavatkozásokra, ha saját polgáraikat veszélyeztetve látták. Az is lehet, hogy ugyanez a hatalom képes lesz megvédeni a saját polgárait a merőben más doktrína mentén küzdő ellenség sokkal irgalmatlanabb csapásaitól. Tegnap reggel óta megváltozott a világ rendje: új hadijog lépett életbe. Ha az egyik oldalon az erő fölülírhatja a nemzetközi jogot, akkor a másik oldal is joggal hivatkozhat arra, hogy "sajnáljuk, nekünk meg a robbantásban, a mérges gázban, az öngyilkos merénylésben van az erőnk."
   Szégyen, hogy idáig jutottunk, szégyen, hogy nem maradt más nekünk, mint az imádkozás joga: ha agresszorok közé szorulunk, valami csoda folytán életben maradjunk. Vagy legalább a gyerekeink.

Március 19. (szerda) Valami jót írhattam, mert ma igen sokan olvasták ezt az oldalt, és ilyen bátor leveleket kaptam:

1. jó nagy furkó vagy te komcsi bérenc

("discofény" - szokimondo@fibermail.hu)

2. Tárgy: csokol szerető ANYÁD

Alapvetően ellenszenves ember vagy. Ílyenek a közvéleményformálók?
Szégyen. Soros gyerekek. Egy tál lencséért idegenszívű Jusztos
talpnyalókká váltok. Az egész kolesz utál benneteket.

(koppany3@freemail.hu)

   De nem ezért volt szerencsétlen napom, hanem azért, mert valahogy nem ment a tördelés. Mármint a Szép Szóé. De én voltam a hibás, mert két oldalon rosszul számoltam meg a betűket, és lyukak maradtak. Az azt jelenti, hogy vagy kép kell, vagy szöveg, vagy másik írás… És akkor van másik írás, de nincs hozzá kép, vagy van, de nincs ott az, akinél van… ésatöbbi. Ez két órát vett el az életünkből. Aztán persze minden sikerült, de én elfáradtam.

   Itt ülök, ma éjjel nyilván virrasztok majd, a hátam mögött szól a CNN.
   Van ebben a várakozásban valami kínos, és valami szégyellnivaló is.
   Valójában kíváncsi vagyok. Nem akarom kihagyni az alkalmat, a történelmi pillanat látására. Csak az a baj, hogy egyre inkább - és ez éppen a CNN-nek is köszönhető - semmiféle történelemérzete nincs már az embernek. Talán szeptember tizenegyedikén volt. Ez már csak egy szabványos, szabványosított háború. Nem is háború, hanem csapás. Ha összehasonlítható erők csapnának össze, akkor kicsit más lenne. Biztos érdekesebb.
Illetve: lenne - mert még nem kezdődött el.
   Az meg kifejezetten nevetséges, hogy az iraki a világ egyik legnagyobb hadserege - ha jól emlékszem, a negyedik. De ez semmit nem jelent a legnagyobb hadsereggel szemben. A legnagyobb itt a legjobban fölszereltet jelent, semmi mást.
Az iraki nép két agresszor közé szorult.

Március 18. (kedd) Az Irodalmi Rádióban most az Angyalnyom című novellám hallható. De nem ezért érdemes benézni - vagyis befülelni -, hanem azért, mert nagyon sok jó költő és író gyülekezik ott. Meg zene is.
   Itt meg valami kabóca van a szobában. Vagy őszike. Még nem tudom hol, de olyan zajt ad ki, mintha elektromos zűr lenne. A gépemben, vagy az itt található kilométernyi drótban. Néha megszólal, pörrög, aztán egy időre abbahagyja. Csak nehogy mégis elektromos zaj legyen.
   A feleségem szinte már a kert feléből kipucolta a téli kutyaszar-réteget. Ha most hírtelen iszapfolyam dőlne ránk, és fölibénk kövesedne, millió év múlva a paleontológusok hetekig kutathatnák, mi mindent evett a mi kutyusunk. Ha még egy évig nem pucolnánk le a füvet, talán kőréteggé válna. (Ilyen sose szokott lenni, csak a hótól képtelenek voltunk takarítani. Illetve nem is hó volt, hanem egy olyan húszcentis kemény jégréteg.)
   Bíztató, hogy az orgona is rügyezget - a bodza már egy hete -, a mogyoró pedig virágzik. Amitől viszont allergiás vagyok. Nem nagyon, csak időnként víz jön a fejemből. Láttam egy filmet, az kifejezetten kiemelte ezt a vízfolyásos dolgot. Elég rémisztő.
Az aranyeső nem virágzik, ami nem annyira jó jel.
   Bush elnök hadüzenete sem. Az a baj, hogy csütörtökön kettő után néhány perccel új korszak kezdődik. Nincs többé hadijog. Ha csak úgy nem, hogy az iszlám terrorista erői teljes joggal hivatkozhatnak majd arra, hogy az USA támadása is azon alapult, hogy az erő fölülírta a nemzetközi jogot. Ezt hívják agressziónak. Amikor a terroristák robbantgatnak, vagy tömegpusztító fegyvert vetnek be, azt mondják majd, hogy nekik meg ilyen erejük van. Sajnálják.
   Az is lehet, hogy Bush elnök nem fogja kitölteni az idejét. És az is lehet, hogy nem természetes halállal hal majd meg. Nem tudja, mit cselekszik. Beleőrült a hatalomba. Éppen úgy, mint Szaddám.
   Szégyen, hogy nem tudtuk megállítani ezt a folyamatot. Pedig az egész világ érzi, hogy itt és most nem valami közönséges háborúról van szó. Hanem arról, hogy a világrend átalakul. Tárgyalni kellett volna. Szeptember tizenegyedike óta mindenkivel és állandóan. Engedményeket tenni. Jólétet és békességet teremteni. Odafigyelni az egész Föld állapotára. Mindenre. Az egyetlen az Egyesült Államok, amelyik csakugyan tehetett volna valamit azért, hogy a huszonegyedik század ne legyen olyan ocsmány, mint az előző. Az erőt választotta. És szembe kell néznie az erővel.

Március 17. (hétfő) Ma bementem értekezni, aztán szerkesztgettük a Szép Szót, aztán lementem a fotósokhoz képeket, illusztrációkat keresgélni. Itt azért meg kell jegyeznem, hogy bámulatos, micsoda rendet tudnak tartani. Egyszerűen nem volt olyan téma, amiről öt perc alatt ne kaptam volna egy paksaméta kiváló képet. A szerkesztőségek egyéb részeiben ez így elképzelhetetlen. Éppen indultam volna haza, amikor Petri elkapott, hogy írjak hamar egy vezércikket. Úgy fél óra alatt. Ez nem is lett volna baj, de állandóan a hátam mögött állt és sürgetett. Azt se hagyta, hogy címet adjak neki, vagy legalább rendesen elolvassam. Mindegy ezt írtam. Gondolom ezt a címet lehetne adni:

A bujdosók tizenkét pontja (nem ezt adja majd)

   A barátom kivágott nekem egy újságból egy darabot, amin tizenkét pont található. Azt kérdezte: kik, mikor követelték azt, hogy például kiegyensúlyozott tájékoztatás legyen és információs szabadság, nemzetért felelős, büszke kormány, becsület a munkának… Nem sokat találgattam. Azt mondtam: ezek valami demagógok a rendszerváltás idejéből. Erre bíztatott: olvassam tovább. A pontkiáltók védelmet és támogatást akartak a történelmi egyházaknak, kinyilvánították, hogy se igazságtalan háborút, se igazságtalan békét nem szeretnének, meg félelemkeltést se. Én itt meguntam, mert teljesen rendjénvaló követelések voltak ezek, mondjuk a kilencvenes évek elején. Bár a háború miatt gyanakodni kezdtem, hogy ezt talán mégis mostanában vetették papírra valakik. Az én barátom erre elárulta, hogy ez bizony nagyonis mostanában született, és olyanok írták alá, mint például Deutsch Tamás.
   Hátaztán?
   De hogy esélyegyenlőséget követel származási és anyagi viszonyokra való tekintet nélkül?
   Hátaztán?
   De mi az, hogy "származási viszony"? Ez sima zsidózás vagy szocialista demagógia? - kérdezte a barátom.
   Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez egy nagyon ravasz követelés, mert ha innen nézzük, akkor akár a szegény nép érdekében való aggódó kiállás is lehet, ám a származásra, mint viszonyra való hivatkozás kielégíti az antiszemitákat is. Okos, szép fogalmazás. Kicsit sunyi, de ez egy ilyen világ.
   Viszont feltűnően gyönge az a követelés, hogy "magyar adókból magyar vállalkozókat" kellene támogatni, mert ilyenkor azért szokás odademagogizálni, hogy például a magyar nagycsaládosokat meg kiscsaládosokat, mert fogyik a magyar. (Különös tekintettel arra, hogy az aláírók jelentős része valamelyik kereszténynek mondott politikai szervezet vezetője.)
   Ami igazán meglepő, hogy Deutsch olyat alá mert írni, hogy "Politikai rendőrség helyett közbiztonságot!" Ami egyrészt marhaság, mert sajnos és szégyenszemre addig volt itt közbiztonság, amíg politikai rendőrség volt, másrészt, aki a neki nem engedelmeskedő sporttársakra - pl. Kovács úr, MLSZ - APEH-rendőrséget küldött, az nem is demagóg, hanem arcvedlett.
   Bizonyára földobja ezeket az embereket, ha üldözöttnek nyilvánítják magukat, és az képzelik, hogy valami veres terror alatt sínylődnek. Biztos jó úgy tenni, mintha nem lenne sajtójuk, tévéjük, rádióműsoraik, nem írhatnák tele szabadon a magyar internetet - mintha bárki lesné és üldözné őket a nézeteikért. Végülis, ha ez kell ahhoz, hogy jobboldali testvéreink jól érezzék magukat az illegalitás állandó adneralinfürdőjében, akkor még tán az is lehet, hogy ez össztársadalmilag megéri. Csak el ne fáradjanak a maguk elől való bújócskázásban.

   Itthon aztán elmentünk együtt tejért. A gyerek már a kocsiban elaludt. És mivel egész nap a kertben levegőzött, az lett a vége, hogy egyszercsak fölkúszott az ölembe, és elpilledt. Hamar elvittük fürödni - mert tegnap az öcséméknél szülinapoztunk, és már akkor is aludt, mikor hazaértünk, így most már mindenképpen meg kellett füröszteni. A kádban fölébredt, de egyszercsak azt láttam, hogy a vízbe hullik a feje. Gyorsan kivettem, és törölközés közben szépen el is aludt megint. Annyira, hogy a mamája - orvul - minden ellenállás nélkül le tudta vágni a körmeit, ami még nem fordult elő. Hát nagyon édes kis látvány egy ilyen törölközőben alvó gyerekecske.

Március 16. (vasárnap)

Tahók, gesztusok, beszólók

A múlt hét úgy fejeződött be, ahogy azt előre látni lehetett: szokás szerint - ha rövid időre is - jobboldali tahók lettek a főszereplők az állami ünnepségeken. Megzavarták miniszterelnök hídavatóját, ami éppen arról szólt, hogy a jobb és a bal part egyet is akarhat bizonyos esetekben, majd a múzeumkerti állami ünnepségen jeleskedtek. Ott már tettlegességig is fajult a dolog: a bátor "nemesek" - így nevezték magukat - a munkájukat végző fotósokra támadtak, majd amikor egy idős férfi nyilvánvaló jószándékkal a kiabálók közé ment, és arra kérte őket, hogy "legalább március tizenötödikén ne rombolják a nemzet egységét", "beépített szarkeverőnek" titulálták, és nemtelen módon elkergették.
   Jó lenne egyszer társadalmi vitában elemezni és kideríteni, hogy valójában kik itt a "beépített szarkeverők", a különféle rendezvényeken miért a jobboldal képviselői zavarják meg rendre a rendet, és mit kellene tenni annak érdekében, hogy legalább a nemzeti ünnepeken elhallgassanak ezek a vérbugrisok. Azt már sikerült elérni, hogy lakosság jelentős része nem hord többé összenyálazott kokárdát, de sokan vannak még, akik szeretnének nyilvánosan ünnepelni. Ha nem vigyázunk, a focimeccsek színvonalán ünnepelhetünk.
   Bár ami azt illeti, vannak gesztus-kihívások baloldalon is. Az első érthetetlenség az volt, hogy miért nem lehetett Orbán Viktort meghívni a Budapest Sportaréna átadására. Úgy látszik, Magyar Bálint kezdeményezése üres szocialista agyakra talált. (Nem is olyan régen az oktatási miniszter példát adott európaiságból, amikor a Kempelem Farkasról elnevezett hallgatói információs központot Pokorni Zoltán volt miniszterrel együtt avatta föl. És mindezt azon a héten, amikor Mádl Ferenc is példát adott: meghívta Göncz Árpádot és feleségét a Sándor-palotába. Teáztak egyet. Beszélgettek. Volt miben egyetérteni. Talán nem kell magyarázni, hogy ennek milyen jelentősége van. Illetve persze: lehetne.) Az más kérdés, hogy Orbán Deutsch Tamással sétálgatva kihasználta az alkalmat, és mondott sületlenséget. A tűzoltó vízágyúkról az jutott eszébe, hogy azok legalább jók lesznek tömegoszlatásra. Erre a másik oldal jókora nyegleséggel válaszolt: "A két régi kolléga együttes sétája alkalmat adhatott a régi szép idők feletti nosztalgiázásra, a haverok, buli, hanta kormányzati működés felidézésére." A Fidesz riposztosa erre még silányabbat mondott: arra kérte az MSZP-t, egy pillanatra felejtse el a werberi kommunikációs stratégiát. (Mindezt azok után, hogy kiderült: a folyamatosan werberező Fidesz Stumpf Istvánjának előadásait darabonként 240 ezer forintért fogalmaztatták. Valaha az úri világban, ha ilyesmi kiderült, legalább igyekeztek úgy tenni a politikusok, mintha főbe akarnák lőni magukat, mert az állítólag jó nevetségesség ellen. Ezzel szemben a derék Stumf annyit bírt megjegyezni, hogy a "szerződések és a kifizetések szabályosan történtek".)
   Egyre inkább úgy tűnik, hogy a szakmailag túlképzett szóvivők és más politikai tényezők szereptévesztésben vannak. Szinte kötelezőnek érzik, hogy folyamatosan humorzsákként szólaljanak meg, illetve "szóljanak be". Pedig a megfelelően tájékoztatott nép talán maga is le tudja vonni a következtetést, például Orbán Viktor megjegyzéseiből. Ha nem, akkor még mindig segíthet a kabaristák és a tréfás publicisták sora.
   A másik értehetetlen dolog: miért nem vett részt Medgyessy Péter Zoran Djindjics temetésén - miközben Orbán Viktor természetesen elment, hogy megadja a végtisztességet? A dolog bizonyára azzal magyarázható, hogy a nemzeti ünnep és az EU-kampány miatt nagy szükség volt itthon a miniszterelnök szónoki képességére. És különben is: más országok is többnyire miniszteri szinten képviseltették magukat. De talán vannak kivételes esetek: például akkor, amikor egy olyan szomszédos ország - emberemlékezet óta legeurópaibb - politikusát gyilkolják meg terroristák, amelyben számosan élnek magyarok, és amelyikkel van még éppen elég rendezni valónk. Sokkal többet hozott volna - még az EU-kampányban is -, ha Medgyessy Orbán Viktorral, Horn Gyulával és Boross Péterrel (!) együtt utazik Belgrádba kollegájuk temetésére.
   Az ünnep alkalmából nagy nyilvánosság előtt a legzavarosabbat Csurka István mondta: aki az európai uniós népszavazáson nemmel szavaz, az a magyarságra, és az igazi, de most nem létező Európára voksol. Ebből az tűnik ki, hogy azon kívül, hogy most aztán jól bele lehet rondítani az emberek életébe, semmiféle elképzelése nincs a magyar jövőről. Akár a "leépülő szarkeverésének" is mondhatnánk az ilyen beszédet.

Március 15. (szombat) Ez volt az első Nemzeti ünnep, amelyiken föl sem merült bennem, hogy kokárdát kellene tűzni. Nem mintha bárhova elmentem volna, de régen legalább a lelkiismeretem furdalt, ha nem volt kokárdám, és így méltó leszek a népek megvetésére. Valójában irtózom minden jelvénytől, besoroló jeltől, bármitől, ami olyan, mint másoké. Erről nyilván nem tehetek, vagy nagyonis. Nem bírom az egyenséget. Nem bírom, ha valaki külsőségekkel jelez olyan szent és mélységesen belső, bensőséges érzelmeket, mint amilyen a hazaszeretet. Nem bírom, ha valamiből elvárás lesz. És végképp nem, ha egy békésnek és szépnek mondható szokást bárkik, bármilyen alapon kisajátítanak.
   Különben is ki kellene találni valamit ezekre az ünnepekre, mert már annyira hamis minden, hogy teljesen idegbajos leszek, ha bekapcsolom a televíziót. Minden évben ugyanazok a szavak, ugyanazok a hangsúlyok, ugyanazok a koszorúk, még az ordibáló tahók is ugyanazok. Már mondtam: leírtam, hogy egyáltalán nem szabadna politikusokat ünnepeken beszélni hagyni. Mondjanak verset a gyerekek, beszédet azok, akiket még sohasem láttunk, de valamiért becsülik őket azok az emberek, akik a közelükben élnek. Legyen jó sok katonazene.
   Ez így, ahogy van egyszerűen rossz, unalmas, középszerű, nevetségessé teszi azokat, akiket ünneplünk. És még ráadásul telepszik az egészre a nyomorúságos politika. Hogy ott kell jeleskedni, bármi áron.
   De érdekes, hogy például sohasem fogok sörrel koccintani. Hiába nyilvánították ki egyesek - nem is tudom, kik - hogy most már lehet, mert annyi idő telt el. Gondolom százötven év. Hogy annyi lett volna elég ahhoz, hogy az osztrákok okuljanak abból, hogy nem lehet sörrel való koccintással ünnepelni a mi vereségünket. (Jelzem persze, hogy ha mi győztünk volna, és sörözéssel ünnepeljük a vesztüket, akkor talányosnak tekintenénk, ha ők nem koccintanának többé. Nem is értenénk, hogy mit akarnak ezzel.) De mindegy, ez a mi hülyeségünk, magyar hülyeség, és én ragaszkodom a saját nemzeti hülyeségemhez akkor is, ha már nem is érvényes. Mert valahogy olyan jó volt, hogy itt nem illett sörrel koccintani. Ez megkülönböztetett minket. És az jó dolog.
   (Volt is úgy, hogy az osztrák nagybátyám - aki egyébként valójában horvát származású volt, de óriási osztrák hazafi - akart velem sörrel koccintani és én nem voltam hajlandó. Elmagyaráztam neki, hogy miért. Azt hittem, kidob a házából. De nem: megdöbbent, magába roskadt. Csak időnként, úgy ötpercenként hozta nemzetközi kézjelzéssel a tudomásomra, hogy szerinte hülye vagyok.)

Március 14. (péntek) Kaptam egy tanulságos levelet Guska barátomtól:

   Szia!
   A következő gondolataim támadtak a februári naplódat olvasgatva: Beszéltél arról, hogy milyen okos és egyre kevésbé nélkülözhető eszközök a PDA -k. Főleg azok, amelyekkel e-book -ot is lehet olvasni. Nos én elárulom, hogy az elmúlt 2 évben egyre inkább áttértem a papír alapú könyvek olvasásáról, hiszen a MEK szinte kifogyhatatlan tárházat nyújt a magyar irodalom remekeihez. Ugyan akkor én már tv újságot is tartok a palm-eszközömben, így az előrejelzésed nálam már valóság. A rendszer a következő:
   Szerencsés budapestiként van otthon állandó internet elérésem és a munkahelyemen ennek igen széles sávú változata. Amikor felkelek, a számítógép automatikusan leszedi a friss híreket és átkonvertálja olyan formátumba, hogy én a palmon tudjam olvasgatni. Így van ez a szakmai sajtóval és tv műsorral is. Egyebet nem igazán olvasok, mert sajnos rengeteg helyről politika (az acsarkodó típus) folyik. Ez módszer rendkívül kellemes, mert így a munkába menet zenét (általában kellemes Terry Oldfield nyugtató melódiáit) hallgatva tudok híreket olvasni és nem egyszer már a metrón tudomásomra jut egy-egy biztonsági hiba amely a linux rendszereimet érint. Pl a Te naplód is mindig így olvasom! (Ennek egy továbbfejlesztett változata, amikor itthon ülve egy kékfog adapterrel tudok az ágyból internetezni..:)
  A másik víziód, amely felkeltette figyelmemet, az a telekommunikációs elképzelésed volt (telefon ingyen). Kb. 2 éve létezik egy ohphone nevezetű eszköz, amely linux- és windows platformon is létezik. Ezzel az eszközzel bárhova az internetet mint vivő eszközt felhasználva lehet eljutni. A módszer egyszerű: a barátaim és ismerőseim nagy része otthon és a munkahelyén az interneten lóg, ezt kihasználva vagy ICQ vagy AOL üzenetcserélővel tudatjuk egymással, hogy itt és itt vagyunk (ezen az ip címem hívhatsz!) és másodperceken belül GSM minőségben társalgunk teljesen ingyen! Van egy barátom az USA ban és egy a Fekete Erdőben is, akivel így beszélgetek, de ez a módszer már bevált a sima budapesti barátaim esetében is. Minek fizetnénk?
Mivel az embereknek macerás a gépről beszélni, van olyan cég, aki itt Magyarországon árul IP telefont. Ez olyan, amit simán rákötünk a hálózatra, és mintha telefonszámot tárcsáznánk, úgy hívunk, csak éppen IP cím alapján. A másik oldalon lehet számítógép vagy hasonló készülék is. Ennek a telefonnak van Cord-less (wire less) változata is, ebben az esetben a wc-ből tudsz az interneten keresztül beszélni akárkivel.

És jött príma vers is egy megrázóan tiszta hangú költőtől, aki megharagudott rám és a barátaimra:

Andrassew Ivánhoz

Benned példaképet láttam
Pár érzést eléd tártam
Szemedben a gonosszá váltam
Iván!
Életben sosem láttatok
Lenézőn válaszoltatok
Féregnek kiáltottatok
Iván!
Csalódtam bennetek látom
De miért?-e választ kiáltom
Sírotokon táncom járom
Iván!
Csak hullnak gyenge érvek
Téged vakítottak gyáva évek
Nem vagyok náci értsd meg
Iván!
Sajnálat dől belőlem
Érzem hogy féltek tőlem
Nem hallasz többé felőlem
Iván!

Ég veletek kisemberek!

(free andrassew fórum)

Március 13. (csütörtök) Ma többnyire olvastam. Barnás Ferenc Bagatell című egészen kiváló könyvét. Remélem a jövő hétre elkészülök az e-book-változatával is.
   Sokat játszottunk Milossal. Szépen fejlődik az agya is. Ez abból látszik, hogy például eszközt használ. (Van egy bohócos kulcstartója, amit nem érte el a konyhai padon. Egy kis műanyag fogassal addig piszkálta, amíg meg tudta fogni.) A nagyapjától karácsonyra kapott egy összecsukható műanyag, vagyis habszivacs szőnyeget. Ez színes darabokból áll. A szétszedhető darabokban mindenféle ábrák találhatók. Például bicikli, autó, tank (!). Ezek számos színes részletből állnak, amelyeket külön-külön apró darabokra lehet szedni. És persze vissza is lehet dugdosni őket. Milos most ott tart, hogy kiszedi a darabot, aztán megpróbálja visszatenni. Nem mindig sikerül, de igyekszik. Ezen kívül megtanult fölmenni a fotelre. Ezt nagyon élvezi, mert ez egy olyan ülőalkalmatosság, ami ruganyos, tehát hintázni lehet rajta. Azt is fölfedezte, hogy le is tud mászni róla. Sajnos fejjel előre kezdte, de már próbálkozik úgy is, hogy a lábát teszi le előbb. Mindenesetre egy nagy párnát tartunk a fotel előtt. Már elég biztonságosan áll egyedül, kapaszkodás nélkül. Pár héten belül elindul majd. Sajnos az ácsorgási mániája elég kellemetlen fürdetéskor, mert kétpercenként fölpattan. Nem is attól félek, hogy kiesik, mert fogom a lábát, hanem inkább a megfázástól tartok.
   Kaptam egy levelet Zsoldos Árpádtól:

   Örömmel tájékoztatok mindenkit, hogy nemzeti ünnepünkön, 2003. március 15-én, szombaton beindul az Irodalmi Rádió adása. Várok mindenkit szeretettel, remélem sok örömötök fog telni a hallgatásában. Igaz még kevés a műsor, de ez most már napról napra színesedni, bővülni fog.
   Ha tehetitek népszerűsítsétek a rádiót akár honlapotokon, akár írásban, akár szóban. Köszönöm.
   Köszönöm a szerzők lelkesedését, a kiadók hozzájárulását, partnereink erkölcsi támogatását, az előadók munkáját. Kívánom, hogy a rádió beindultával még jobban, gördülékenyebben menjen a munka és erősödjön az együttműködés.
   http://irodalmiradio.fw.hu

Nekem is lesz ott egy kis műsorom.

Március 12. (szerda) A fiam telefonált rám, hogy megölték a szerb miniszterelnököt. És elfogták Oszama bin Ladent. Aztán sajnos az utóbbi bizonyult megalapozatlan hírnek. Pedig ez talán megállította volna az amerikai háborús gépezetet is. Az iraki háborúra egyebek mellett azért van szükség, mert az amerikaiak nem tudják földolgozni, hogy lerombolták a tornyokat, de a felelősök mind a mai napig szabadon kószálnak. Legalábbis az a főfelelős, akit megjelöltek. Az más kérdés, hogy ha a hírszerző gépezet arról nem tudott, hogy a világ legnagyobb erejű merénylete készül, akkor miért lenne pontos az az információ, amelyik a felelősre enged következtetni? Mindenesetre talán az a legnagyobb kudarc, hogy eddig nem sikerült Oszama bin Laden nyomára bukkanni. (Megjegyzem: ha elindulnak Szaddám Husszein ellen, mindezek alapján van esélye annak, hogy ő is eltűnik. Ezt én nem értem, de el tudom képzelni.)
   Ami itt folyik, az már tébolygás.
   Most aztán Szerbiában kiderült, hogy mennyire volt hatékony Jugoszlávia elleni háború. Miféle erők lehetnek ott, ahol egy Zoran Djindjicset csak úgy le lehet vadászni? Érdek-erők, gyűlölet-erők. És ha valaki azt képzeli, hogy nálunk ugyanez nem fordulhat elő, akkor téved. Itt van egy kicsi máz, de olyan, mint amikor a nagyon vékonyka bőr alatt kibukkannak az erek meg az izmok a nagy erőlködéstől. Csodálom is, hogy a rendszerváltás óta még egyetlen-egy miniszterelnökünket vagy jelentős politikusunkat nem ölték meg. Talán Szerbia azért más egy kicsit, mert ott az erőszaknak olyan - nem is csak ősi - hagyományai vannak, amelyek számunkra ismeretlenek, vagy feledésbe merültek.
   Hogy milyen a világ: az is eszembe jutott, hogy ezek a gyilkosok egy árnyalattal tisztességesebbek, mint a nem európai terroristák, mert legalább nem sok embert széttépő bombával követték el a merényletet. Sunyik, de másképp, mint ahogy mostanában azt megszokhattuk.
  Mi lehet a hatalomban vagy a hatalom mögött, ami fölülír minden normális emberi viszonyt? Minden emberi értékrendet. Minden isteni parancsolatot.
   Itt van ez a szegény Bush, aki nyilván vallásos ember. Hogyan jutott el odáig, hogy az emberi élet valami magasabb szempont miatt bármikor kioltható? Mi az, ami odáig vezeti a hatalmasokat, hogy létezik magasabb szempont, mint a vallásuk szerinti isteni parancsolatok? És itt nem csak az iraki háborúra gondolok - és nem is az afganisztánira, amit szintén elleneztem -, hanem például arra, hogy ez az ember kormányzóként nem adott halálraítéltnek kegyelmet. Hogyan lehet a világ leghatalmasabb urává megválasztani egy ilyen embert?

Március 11. (kedd) Tizenegykor jött egy telefon, hogy azonnal menjek be, mert mégis inkább ma kell tördelni a Szép Szót, az ünnep miatt - hiszen szombaton nem jelenik meg az újság. Be is mentem, össze is raktunk három oldalt. A negyediket és az ötödiket nem sikerült, mert a javukat még meg se írták. De ez mindig így van: a tördelés pillanatában minden ott van. Ha meg nincs, akkor van más tartalékban. Így működik az újság. Jobb lett volna, ha már tegnap tudom, meg az is jó lett volna, ha a tördelők is tudják, de így is jól haladtunk. Vidáman, ahogy szoktuk. A tördelők pont olyanok, mint régen a nyomdászok voltak: ha hagyjuk őket dolgozni, akkor szép munkát végeznek. Ha beledumálunk, akkor kevésbé. Azért elég sokára végeztem, mert Szász Pista gépéből eltűntek egynémely adatok. Valami gombot rosszul nyomott meg. Illetve, mint azt Vértes Csaba találóan megjegyezte, az a fajta, aki ha meglát egy ikont, azonnal rákattint. Aztán később derül ki, hogy nem kellett volna.
   Aztán hazafelé az Üllői úton megálltam, hogy a bababoltban megnézzem, van-e állványos hinta a gyereknek. (Azért kell állványos, mert itt valahogy olyanok az ajtók, hogy nem lehet a félfába hintacsigát csavarni. És az állványos azért is jó, mert kivihetem a kertbe, átvihetem a konyhába, vagy abba a szobába, amelyikben éppen vagyunk.) Itt az ideje, hogy kapjon egyet, elvégre mindjárt egy éves. (A nagyobbik öcsém meg - akire Milos legjobban hasonlít - ma negyvennyolc éves. Az unokám meg, akiről még azt se tudom, hogy fiú-e vagy lány, tegnap volt hét és fél centis.) Persze az lett a vége, hogy megvettem neki a hintát, meg egy összecsukható - esernyő - babakocsit, meg egy autóülést, ami harminchat kilóig elég. (Az előzőt már kinőtte, feszeng benne. Sőt előfordult, hogy addig sivalkodott, amíg kikötöttük, mert szenvedett.)
   Végülis ez az egész harmincezer forintba került. És még csak azt se mondhatom, hogy sokat fizettem, mert a hinta most kétezerrel olcsóbb volt, mint karácsony előtt, az autósülés tizenháromezerért mérsékelt ár. Ami viszont pofátlanság az az, hogy ezeken mind huszonöt százalékos áfa van. (A hinta meg a babakocsi nyilván luxuscikk, ne palintázzon ingyen az a gyerek, ha egyszer Magyarország légterében lóbálja a lábát, de az autósülés kötelező.) Mielőtt bárki a mostani kormányt okolná: ez nyilván így volt az előző alatt is.
   Mindkettő folyamatosan arról pofázik, hogy segíteni kell a gyerekes családokon. Mindkét oldal folyamatosan azon aggódik, hogy nem pihenünk, halálra hajszoljuk magunkat. Hát úgy is vehetem, hogy az a 7500 forint, ami több mint a családi pótlék, és amit ma az államnak adtam, mehetett volna nyaralásra is, vagy vehettem volna belőle a gyerekemnek pelenkát, jó ételt, kreatív játékot, vagy még jobb babakocsit. Nagy a sivalkodás: azért kell bezárni az első - egyébként utált - iskolámat, mert a kerületben egy generáció alatt 30 ezerről 10 ezerre csökkent a gyerekek száma. Én nem vagyok az észnélküli szaporodás híve, de azért ekkora csökkenés arra utal, hogy bajok vannak, és lesznek is.
   A pénzügyminiszter már háborús költségvetés lehetőségéről beszél. Meg kellene neki mondani, hogy ne gondolja, hogy én nem vettem észre: a benzinárakba épített áfából és egyéb adókból velem finanszíroztatják az iraki háború ránk eső részét. (Arról a haszonról nem is beszélve, amit az amerikaiak lefölöznek az áremelkedésből.) Százmilliókért gázálarcokat cipelünk Törökországba, ahol aligha van ember, aki szeretné, ha az amerikaiak onnan indítanák a csapásokat. Bár ma valahogy átsuhant rajtam az az érzés, hogy mégsem lesz háború.
   Tegnap a Klub Rádióban Kornis Mihály beszélgetett Mihancsik Zsófival. Annyira embertelenül beszélt, hogy majdnem betelefonáltam. Nagyon - fröcsögve - lelkesedett a háborúért. Hogy ő a nyúl szemszögéből nézi a dolgot, és milyen jó, hogy van egy vadász, aki lelövi a rókát. Szaddám legyőzését olyan célnak minősítette, amiért érdemes áldozatokat hozni. Hozzon áldozatot! Jelentkezzen Taszáron, hogy ő is menne, de nem a lerohanás után, hanem az első lépcsővel dobják le. Így egy kicsit hitelesebb lenne. Pillanatnyilag azonban nagyobb a valószínűsége, hogy én hozom az áldozatot, mert nekem van olyan fiam, akit katonának lehet vinni, ha esetleg terrortámadás éri az országot. (Arról nem is beszélve, hogy a Parlament mellett lakik, amit - ha öngyilkos terrorista lennék - biztosan megpróbálnám lerombolni. Ráadásul a legtöbb rokonom Kaposváron vagy annak közelében, Taszártól pár kilométerre él. A nagyapám is Taszáron született.)
   Egyszerűen nem értem, hogy egy író hogyan nem látja azt a gyereket, aki majd áldozatot hoz. Nem lesz szerencséje, mert nem hal meg az amerikai bombától, hanem összeég. Hogyan nem látja az elpusztult iraki gyerekek anyját, apját? Az elpusztult amerikai katonák árváit. A bosszúból fölrobbantott londoni emberek rokonait. Ki hozza itt az áldozatot? Nem Kornis Mihály - ez az egy biztos. (Arról már nem is beszélve, hogy ő, aki mélységesen vallásos, és három Miatyánkot mond el a térdeplőn, mielőtt írni kezd, miért nem teszi ugyanezt, mielőtt nyilvánosan beszél? Vagy legalább a pápára figyelne. Érdemes.)
Most kiderült, hogy Irán még Iraknál is veszedelmesebb, mert bármikor előállíthatja az atombombáját. Ha már ott vannak, akkor gyorsan le kellene számolni Iránnal is. Gondolom én.
   Senkinek nem jut eszébe, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozhatna egy olyan határozatot is, ami előírja, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya engedélyezze: területén és támaszpontjain ENSZ fegyverzetellenőrök vizsgálják meg, hogy valóban olyan rakétái és atomfegyverei vannak-e, mint amilyeneket bevall, valóban leszerelte-e azokat a fegyvereket, amelyekre szerződésben kötelezettséget vállalt. Megvizsgálhatnák, hogy csakugyan abbahagyta-e a biológiai és egyéb tömegpusztító fegyverek fejlesztését és gyártását, és hogy bármilyen formában és mennyiségben tárol-e ilyeneket. Ezt Magyarország is kérhetné azon az alapon, hogy népe biztonságát veszélyeztetve érzi.

Március 10. (hétfő) Reggel bementem a Népszavába. Volt értekezlet, aztán jött egy tanítványom a szakdolgozata ügyében. Jól megbeszéltük, és jó dolgozat is lesz belőle. Aztán még szerkesztgettük a Szép Szót, kerestünk képeket. Utána elmentem a kínai piacra, ahol igen fontos dolgokat vásároltam meglepően olcsón. Egyikre se volt szükségem, de mégis megnyugvással tölt el, hogy birtokolhatom őket. Például megvettem a negyedik adókeresős fülhallgatós rádiómat. Ehhez tudni kell, hogy az elsőt körülbelül három éve vásároltam huszonegyezer forintért. Az egy Aiwa, a kedvenc márkám, mert valamiért az a meggyőződésem, hogy az Aiwa rádiókból jön a legjobb hang. Ez meg azért fészkelt belém, mert egyszer volt egy olyan fülhallgatós rádióm, amelyikből először jött ki élvezhető zene. De az még pántos-fülhallgatós volt, nem dugós. Aztán - mert az első tönkrement - még New Yorkban is vettem egyet, szintén pántosat, és szintén Aiwát, de abban még lépésszámláló is van. Viszont kicsit otromba, és el is tört a pánt, vagyis az általvető, ami a fejemen tartotta. Aztán vettem, már itthon az öngyújtó méretűt, a huszonegyezer forintosat, ami már füldugós. Az meg azért jó, mert megnyomok rajta egy gombot és megkeresi a környék jól hallható adóit. De csak hetet. Viszont nagyon szép, igazi Aiwa hang jön ki belőle. Ez az adókeresés nagyon praktikus dolog. Én - ha csak tehetem - állandóan rádiót hallgatok. De az emberek jelentős részével ellentétben nem zenét, hanem beszédet. Mert a zenét lemezről szeretem. Magnóról, walkmanról szinte soha. Különösen autóvezetés közben szeretek az éterben hallgatózni. De ha például mások alszanak a kocsiban, semmiképpen nem hallgatom az autó rádióját. Meg az is baj, hogy mások zenét hallgatnának utazás közben, én meg misét, például. Egyszercsak észrevettem, hogy a kínaiak valahogy megszerezték azt a technikát, amivel keresni képes a rádió. Nem is olyan régen vettem egyet ezerötszáz forintért, ami nem csak dugóval hallgatható, hanem van rajta egy hangszóró is. (És lámpa.) Na most, ma még egyet vettem, immár ezer forintért. Ez szintén lámpás, de nincs hangszórója, viszont tizennyolc adót tárol. Ezen kívül még 850 forintért hozzájutottam egy gumipántokkal a koponyára szerelhető, rendkívül ellenszenves barlangász lámpához is, amit persze majd biciklizéshez kívánok használni. Igen erős a fénye neki. Kicsi fiamnak egy éppen rá illő pulóverkét vásároltam háromszázért, a feleségem pedig édesburgonyát kapott, ami viszont az ottani árakhoz képest drága volt: ezer forint egy kiló.
   Sokan utálják a kínaiakat, én meg úgy gondolom, hogy nem is világváros az, amelyikben nem telepszenek meg. Rendkívül olcsó és néha meglepően gagyi és ízléstelen portékájuk nélkül emberek tízezrei maradnának ruha meg mindenféle szirszar nélkül. Magam is kínai gatyát és zoknit viselek. Bár megfigyeltem, hogy a zoknijukat tízszer lehet fölvenni. A tizenegyedik alkalommal a pár mindkét fele egyszerre foszlik szét a talpamon. De még így is megéri. Sőt a bakancsom is kínai. Az meg azért, mert bementem a magyar boltba jó meleg bakancsot venni, hiszen a vidéki télben nagy szükség van ilyen jószágra. Már húszezerért ajánlottak. Átmentem a kínaiba, ahol szinte ugyanolyan küllemű volt 4800-ért. Gyorsan, fejben kiszámoltam, hogy ha másfél havonta egy szétfoszlik, akkor is ötezerrel beljebb vagyok… Ez három éve volt, és a kínai bakancs még mindig kitűnően szolgál.
   Állítólag harmincezren vannak, ami föltehetően egy nagy marhaság. Ezt abból gondolom, hogy három napilapot jelentetnek meg, csak úgy, saját maguknak. Mivel vélhetően a lapkiadóik is üzletemberek, aligha hiszem, hogy pár száz példányon keresnének. Tehát annyit nem is nyomnak. Ahhoz, hogy egy napilap legalább vegetáljon, legalább húsz-harmincezer eladott példány kell. A többit ki lehet számítani.
   Úgy tűnt, hogy délután három körül az egész piac fölhagyott a kereskedéssel: gyakorlatilag mindenki kártyázott. Meglepetésemre: néhol a nők is. Kisebb-nagyobb csoportokban kiabáltak, nevetgéltek, jól érezték magukat.
   Ja, és vettem még egy olvasószemüveget ötszázért. Ugyanolyat, amilyenhez legutóbb 2800-ért jutottam hozzá.

Március 9. (vasárnap) Tegnap nem nagyon bírtam írni, mert éjjel kettőig dolgozatokat olvasgattam, aztán hatkor keltem, és tanítottam délutánig. Milos és a mamája bement a városba, a Városligetben találkoztunk. Mire hazaértünk mindannyian elaludtunk. Jó is volt, mert már szédelegtem a fáradtságtól.
   Ma jó nagyot jártunk. Nem csak a méhek jöttek elő, hanem a biciklisták is. Nagyon szeretem, ha itt vannak. Legalább kétszázan szállták meg a sziget útjait. Valami verseny is volt köztük, mert rajtszámot viseltek a hátukon. A sziget nyáron mindig tele van biciklistákkal. Hatalmas rajokban jönnek. Például biztos vagyok abban, hogy a németeknek direkt programként szervezik, mert igen jól fölszerelt egyenbiciklikkel jönnek. (Nem merném őket a betonutakon vezetni, mert itt is tele van minden autókkal, és már csak a nagy számok törvénye miatt is, jelentős részük elmebeteg.) Én inkább a földutakat használom, meg a gátakat. Lassabban lehet menni rajtuk, de megéri.
   Séta közben fényképezgettem. Például a kedvenc fáimat. Valamiért itt majdnem minden kertben, és az utcákon is van körtefa. Olyanok, mintha sok száz vagy ezer évesek lennének, mintha a viharok nyomorékká csavarták volna őket. Teljesen szabálytalanok és gyönyörűek. Pedig csak így nőnek. Van valami baljóslatú bennük, aztán mégis a legfinomabb gyümölcs érik rajtuk. Belőlük.
   Lassan megkeresem azokat a pontokat - csakugyan pontokról van szó - amelyeket meg kellene őrizni egy ilyen faluból. Szinte mindig találok olyan részleteket, amelyek gyönyörűek, ám többnyire csak egy bizonyos pontból, mert az összképet valami elrontja. Ha egyszer majd kialakul egy olyan kultúra, amelyik az egész környezetre tekintettel lesz, ez majd elmúlik. Csak annyi kell, hogy az emberek fölismerjék a léptékek jelentőségét, az arányok szerepét, és megbecsüljék a harmóniákat.

Március 8. (szombat)

   Jégkor

   Február végén álmodta, hogy áll a kertjében és végre megérti, hogyan lesznek a jégkorszakok: egymásra esnek a hórétegek, jéggé nyomódnak, aztán hiába jön a napfény, már képtelen elolvasztani. Megint esik egy kicsit, aztán megint, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy már június van, és még midig fehér minden, aztán már ősz van, és még mindig. Aztán jön az új hó, és így maradunk ezer évig. Tízezerig. Biztos ki lehet bírni.
   A házak jégdombok alatt roskadoznak. Amelyik nem roppan meg, az marad tízezer évig. Csak rés kell, amin bejutunk. Meg ki, ha mégis kedvünk lenne. Együtt alszunk az állatainkkal, de szeretetlenségben, mert már végképp semmi másért nem tartjuk őket, csak a húsukért, a bőrükért, és pláne a szőrükért. Az se baj, ha rondák.
   Álmodta, hogy kicsit megijedt ettől, mert valahogy tudta: ez akár most is elkezdődhet, soha többé nem lát virágokat, zöld füvet, semmit. Azon gondolkozott, hogy mit kell ilyenkor a kamrába meg a pincébe vinni. Számolgatta, mennyi krumpli, mennyi répa, hagyma kellene. És hány öl fa a pajtába? De aztán rájött, hogy ez így eléggé reménytelen. Csak akkor maradhat a falujában, ha nagyon sokan elköltöznek, délre persze, ahol talán szintén lesz jégkorszak, de csak száz vagy ezer esztendő múlva kezdődik. Ő is csak úgy maradhat, ha mindent összegyűjt arra a rövid életre, ami még juthat neki. Már ha egyáltalán életnek lehet nevezni az ilyet.
   De különös módon álmában nem öregedő embernek látta magát, hanem inkább gyereknek. Olyan kamasznak, amelyiknek elég, ha a fények jól állnak együtt, máris boldogságot érez. Hirtelen megértette, hogy nem lesznek szagok, illatok, és nem lesznek fényviszonyok sem. Nagy szürke semmi: az lesz az ég. És nagy szürke hó: az lesz a föld.
   Álmában hirtelen köd lett, szinte azért, hogy valaki jöjjön abban a ködben. És csakugyan: ahogy vaksin leste a párát, valaki jött a ködben. A nagyapja volt. De nem az az elegáns, bajnokalkatú férfi, akire gyerekkorából emlékezett, és aki még meghalni is méltósággal tudott, hanem egy hajlott vénember, jégtől csimbókos szakállal. Az állatbőrök súlya alatt görnyedt. Köszönt az unokájának, aztán zavarosan kezdett beszélni. Azt mondta, ne féljen, mert ez csak egy álom. De látta, hogy fél, hát eljött, hogy segítsen. Mert jó gyerek volt. Etette a madarakat, nem kínozta a kutyákat, nem ártott senkinek. Mert ma már az is jónak számít, aki nem árt. Legalább.
   Megölelte a nagyapját. Sokáig álltak úgy. Aztán egyszercsak megkérdezte tőle: "Mit kell tennem?"
   Az öreg azt mondta, hogy semmit nem tehet. Hiába eteti a madarakat, hiába gyűjti össze a mókusokat, a pockokat, az őzeket, semmire nem megy, mert előbb-utóbb fölfalja őket. De egy lényt meg kell menteni. Csak egyet, többre nincs erő.
   "Melyiket?"
   "Emlékszel arra a pici, dundi sellőre, amelyik a tóban élt, a déli nádas egyik öblében?"
   "De az csak egy álom volt. Buta, szerelmes gyerekálom."
   "Ki tudja azt?" - kérdezte, vagyis inkább mondta a nagyapja. Aztán csak egyet lépett, és el is tűnt a ködben. Hideg maradt utána.
Álmában hirtelen kiderült minden, és a tónál állt, a déli nádas egyik öblének partján. Kiabált. A tó ott nem fagyott be, mert hőforrások melegítették. A sellők kedvenc telelőhelye volt gyerekkori álmában.
   Kiabált, és egyszercsak megmozdult a víz. A kicsi, dundi sellő arca bukkant föl. Egészen közel jött. Hosszan magyarázta neki, hogy itt a jégkorszak, hazavinné, hogy megmentse, van neki jó nagy tölgykádja, gázüzemű készülékkel még évekig csinálhat jó sok melegvizet…
   A kicsi sellő ásított, azt mondta, hogy elég nagy udvariatlanság télvíz idején ilyen marhaságokkal zavarni. Különben is, ha jön a jégkor, akkor majd szépen leúszik a patakon a folyóba, a folyón a tengerbe, a tengeren az óceánba. Az meg sose fagy be.
   "Nem lehetne mégis, hogy nálam?"
   "Nem. Mindig elvágynék a tengerre." - mondta a kicsi, dundi sellő. Aztán alábukott.
   Amikor fölébredt madarak csivitelését hallotta. Úgy zajongtak, ahogy csak tavasszal. De nem örült. Sőt, egy pillanatra arra gondolt, mi lenne, ha lelövöldözné őket. Légpuskával. Egyenként.

Március 7. (péntek) Ma láttam az első denevért, amikor Milossal tejért voltunk, és sétáltunk egy nagyot. Az jó, mert ha már röpködnek, akkor az biztos jele a tavasznak. (Bár a képen egy trópusokon élő repülő kutya látható, de az is nagyon aranyos, és rokon is - http://www.zoo.hu/Pecs)
Amúgy egész nap dolgozatokat, vagyis házi feladatokat olvasgatok. Valamint kéziratokat. Kaptam egy levelet, vannak benne tanulságok:

Szia Iván,

olvasva naplódat, örömmel láttam, hogy egyik kedvenc helyemet - Grenadát említed. Nos, nekem volt szerencsém pár évvel ezelott, a karibi szigetek látogatása alkalmával egy egész hetet eltöltenem e számunkra eléggé ismeretlen helyen. Az én vendéglátóm az általad emlegetett Maurice Bishop elnök börtönében ült hosszasan. Nem akarom részletezni azokat a kínzási módokat, amiket a pasas elmesélt (meg is mutatta a börtönt és a kínzókamrát, hát szép látvány még egy sokat hallott-látott kelet-európai agynak is), de ezek alapján (meg azért is, mert tudjuk, hogy ez egy Kuba-barát rezsim volt és valóban kubai katonai egységeket akartak a szigetre telepíteni) és az én tapasztalatom szerint sem tett éppen rosszat a szigetnek, hogy a kubai (szovjet) befolyás megszunt. Azonnal beléptek az angol nemzetközösségbe, az amerikaiakkal és az angolokkal szoros kereskedelmi kapcsolatban vannak, komoly beruházások folynak: informatikai, telefon, idegenforgalmi (elsosorban szállodai) fejlesztésekkel próbálnak a szegénység ellen küzdeni. Óriási kakaó- és dohányültetvényeket láttam, ahol szorgos munka folyt, és azért a parti halvendéglo este tele volt helyiekkel. Az emberek nyíltak, barátságosak és akinek módja van rá, vízum nélkül léphet az Egyesült Államok földjére (mely onnan mindössze 3 óra repüloútra van).
Volt szerencsém egy kormányülésen is részt venni. Ez foleg azért volt nagyon tanulságos, mert a kb. 6-8 tagú kormány a megbeszélés elott a miniszterelnökkel együtt elmondott egy imát a szigetért. Magam nem lévén vallásos, mégis megdöbbentett az eset, mert természetesen a mi kormányunk jutott azonnal eszembe (mire is gondol az ember a messzi Grenadán). Történetesen arra gondoltam, hogy ezek a grenadai kormánytagok - erosen istenhívok lévén -, minden ülésük elott oszintén beszélgetve Istennel, talán mégis csak több jót tehetnek ilyen lélekkel az országuknak, vagy fogalmazzunk úgy: kevesebb disznóságot követnek el hitük szerint, mert félnek Isten büntetésétol (?).
Minden esetre a vasárnap délelotti baptitsta istentiszteleten részt vehettem, ami azért volt nagy élmény, mert az európai (ehhez képest) rideg, hideg templomok helyett egy oldalfal nélküli épületben (hogy járjon a szél) egy valódi dzsembori zajlott sok vidámsággal, sok jópofasággal. Onnan kijove valóban úgy érezheti az ember magát, hogy eltöltött néhány vidám, bensoséges órát a barátaival.
A táj nagyon változatos, a fováros a tengerpartra épült, de hegyes, dombos a vidék, valódi esoerdot és számtalan gyönyöru vízesést lehet a szigeten találni
Úgyhogy Grenada nagyon jó hely. És szép is.

Március 6. (csütörtök) Reggel megtudtam, hogy Dunabogdányban is lehet zöldkártyához jutni, ezért át is poroszkáltam. Öt perc volt az egész. Ha átmegyek, mindig megcsodálom, mi minden épül itt a környéken. Már megint vannak összközműves eladó telkek. Ugyanakkor meg a faluban legalább hat ház eladó - legalábbis azokon a részeken, ahol rendszeresen járok. Ma megint találtam egyet. (Este, amikor a gyerekkel tejért mentünk.) Valahogy úgy néz ki, hogy az emberek inkább új házakat hajlamosak építeni, a régiek meg nem kelnek el. Ezzel csak az a baj, hogy terjednek, mindent elfoglalnak a települések. Talán kár a Dunakanyarért. Bár ez nyilván hamis aggódás: ha sok pénzem lenne, talán én is építenék valami palotafélét a hegyoldalban vagy az erdőszélen. És egészen addig jól is érezném benne magam, amíg elém nem építene valaki egy másik lakot. Persze annyi pénz kell, hogy az előttem levő telket is megvegyem. De végülis abban lehet bízni, hogy a települések önszabályzó rendszerek. Előbb utóbb kiderül, mi a jó. Igaz, ehhez emberöltők kellenek. Talán a szocializmusra eső utolsó fél évszázadot kellett volna kihagyni. És itt most nem magára a rendszerre gondolok - azt természetesen jó lett volna kikerülni -, hanem például az építészeti vonatkozásokra. És azokról sem csak a rendszer tehet, hiszen az egész világon járványszerűen terjedt a tömegtermelés, a szinte kötelező tömegízlés. Például: abból a szempontból nézegetem a falu utcáit, hogy hol lehet még olyan fényképeket készíteni, amelyeken a parasztházak, az utcák teljes, régi, meghitt szépségükben láthatók. És az derül ki, hogy tulajdonképpen sehol. Mert mindenhol ott állnak a baromi ronda beton villanyoszlopok. Amennyire elfogadatóan beilleszkedett a környezetbe a szurokba mártott fa villanypózna, annyira kezelhetetlen és röstellni való ez a beton. És még csak remény sincs arra, hogy ezek még az életemben kipusztuljanak, kirohadjanak például. Honnan lenne a falunak arra pénze, hogy eltüntesse őket? Persze azért is nehéz szép részleteket találni, mert minden sorban ott vannak a hatvanas-hetvenes években épült kockaházak. Ezek biztosan nagyon jól lakhatók, csak kilógnak a régi stílusú házak közül. Vagyis belógnak közéjük.

Yes, comment…

Az AIDS oltóanyagról tesztje során kiderült, hogy nagyobb védelmet nyújt a feketéknek és ázsiaiaknak, mint a fehéreknek.

Gondoskodás

A Teremtő most az egyszer majdnem igazságos volt. Mivel ebben az évtizedben annyian pusztulnak majd el AIDS-ben, mint az első világháborúban, és a szerencsétlenek döntő többsége afrikai, legalább ennyi, szomorú előny jár nekik. Bár elfelejtett arról gondoskodni, hogy meg tudják fizetni a gyógyszert.

Sok választópolgár felháborodásának adott hangot, amiért a házaspárokból csupán az egyik fél kapott információs levelet az Európai Unió Kommunikációs Közalapítványától (EUKK). A Népszava úgy tudja, csak a Belügyminisztérium adatbázisában családfőként feltüntetett személyeknek postázták ki a kérdőíveket. A nőszövetség diszkriminációról beszél.

Címzés

Ez valóban udvariatlanság. Úgy kellett volna megcímezni a borítékot, hogy mondjuk "a Kossuth utca 28. III. emelet 1. lakóinak". Így lehet oldani a családon belüli státusz-érzékenységet. Az más kérdés, hogy ha csak az asszonyok kapnak szép, csillagos-glóriás levelet, akkor aligha akadt volna hímnemű fölszólamló, aki ez ellen tiltakozik. Bár mélységesen tisztelem a női jogok harcosait, talán most nem ez a legnagyobb gondunk.

Hol volt Jézus Krisztus 12 és 32 éves kora között? Az EU-csatlakozás ellen kampányoló Pajzs Szövetség válasza: Indiában. A most párttá alakult szövetség célja a pártrendszer megszüntetése. Ideológiában a Szent Korona tanra és Németh László minőség forradalmára építenek

Megszüntetve őrizni

Az utóbbi időben láttunk már olyat, hogy egy párt vezére egyszercsak azt mondja, hogy nem is olyan fontos a párt és körözni kezd az ország fölött. Aztán, amikor ez nem jön be, mégis rákényszerítteti magát a pártvezérségre. Ne tudom, hogyan egyeztethető össze a Szent Korona tannal is meg Németh László minőségi elképzeléseivel is, ha valakik azért alakítanak pártot, hogy megszüntessék a pártrendszert. Utoljára a kommunisták építettek erős államot azért, hogy az állam hamar elhaljon. Majdnem belepusztult a világ. Jézus egyébként nem Indiában volt, hanem egy titkos tanokat őrző korai sumérmagyar vándorfaluban, amely már akkor a világ csiklócsakrájának tekinthető Kárpát medence felé tartott. (Így Jézus szegről-végről magyar lett.) Mielőtt ide jöttek volna hazavitték Jézust Jeruzsálembe. Ettől van az, hogy nem a magyarok vették föl az európai kereszténységet, hanem a hétcsavarú hundajka sumérmagyar kereszténységet vették föl az európaiak, mi meg csak megérkeztünk, hogy beteljesítsük a titkos - azóta lefelejtett - jóslatokat. Ideje visszavennünk a tanítást azoktól, akik méltatlanok erre, mert nem hajlandók az EU alkotámányba belevenni a Szent Korona tanát, hogy mást - például a sűrűmagyar tekintet fényességének külön törvénybe jegyzését - ne is említsünk.

A szabad Magyarország új Déva várának nevezte a Terror Házát Orbán Viktor a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából rendezett nagygyűlésen. A volt miniszterelnök a Terror Háza megvédésére szólított fel.

Dévaj Viktor

Ha Kőműves Kelemen megtudná, hogy Orbán rá akarja fogni, hogy ő találta ki a stílusgyilkos pengefalat, be is falazná, hogy elmenjen a kedve a dévajkodástól.

Évente megközelítőleg nyolcezer ember hal meg Magyarországon tüdőrákban. A férfiak tüdődaganatos halálozásában világelsők vagyunk, és ezen a téren a nőknél is csupán egy európai ország előz meg bennünket.

Hátha

Mielőtt valaki a dohányzást kezdi emlegetni, érdemes átgondolni azt a kevéssé közismert adatot is, amely szerint egy magyar cigánynak nyolcszor nagyobb az esélye a daganatos megbetegedésre, mint egy fehérmagyarnak. Hátha a nyomorúság-stressz és a kilátástalanság életveszélyesebb, mint bármi más.

Medgyessy Péter minapi ígéretével ellentétben mégsem lesz minden kiállítás ingyenes 140 állami múzeumban 2004 májusától, csupán az állandó tárlatok látogathatók majd belépőjegy nélkül. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója szerint az ingyenesség bevezetésének előre nem látható következményei lehetnek, amennyiben a kormány nem tudja olyan mértékben kompenzálni az intézményeket, hogy azok versenyképesek maradjanak.

Talány

Ki kellene deríteni, hogy a szocialista miniszterelnökök miért hajlamosak az ilyen kijelentésekre. Ez a Medgyessy-ígéret emlékeztet engem arra, amikor Horn Gyula találta azt mondani, hogy a nyugdíjasok ezentúl ingyen utazhatnak a MALÉV járatain. Mint később - számos légügyi vezető idegösszeroppanása után - kiderült: Horn a MAHART-ra gondolt. Vagyis Boeing737-est tévesztette össze a Hapci motorossal. Bár néhány napig a nyugdíjasok tolongtak az utazási irodák előtt, valahogy ki lehetett hátrálni a kínból. Igaz Horn el is vesztette a választást. Csak az a kérdés: mit, mivel tévesztett most össze Medgyessy?

Március 5. (szerda) Amikor reggel fölébredek, az első dolgom, hogy egy kis kávét készítek magamnak. Elszívok egy cigarettát, aztán a következő perceket már a fürdőszobában töltöm. Ma reggel kicsit nyolc után ébredtem - hiszen fél négyig virrasztottam -, és éppen mentem volna kávézni, amikor megszólalt a telefon. Fiala érdeklődött, hogy hol vagyok. Én meg azt hittem, azt kérdezi, hol dolgozom, de aztán kiderült, hogy aziránt érdeklődik, hogy a lakás melyik helyiségében tartózkodom, mert szakadozik a vonal. Kimentem a kertbe, illetve az ámbitusra, és valahogy hírtelen rájöttem, hogy élő adásban vagyunk. Körülbelül húsz percig beszélgettünk mindenféléről. Közben majdnem lefagyott a lábam, mert ugye fürdőköpenyben voltam. Vagyis megtette azt, illetve meg merészelte tenni, hogy úgy kapcsolt élő adásba, hogy nem hívott föl előtte. Ez hihetetlen. Mert például azzal kezdhettem volna, hogy "milyen kurva szar helyzetbe kerültél a cigányos tévéműsorodban". Vagy, ha tíz perccel később hív és aziránt érdeklődik, hogy éppen hol vagyok, és mit csinálok: "szarok". Egy komoly rádióban ezt hallották volna a reggeli éterben hallgatózó, jobb sorsra érdemes emberek. Mert nagyon régen ismerjük egymást, és nem a nyilvánosság előtt így is beszélhet az ember.
   Akkor tudatosult mindez bennem, amikor már befejeztük a beszélgetést. A hideg dacára kivert a víz.
   El akartam menni zöldkártyát csináltatni, de nem értem oda, mert egy helyett két órán át tartott az út. Békásmegyer és az Árpád híd között beszorultunk.
   Aztán a Szép Szót tördelgettük a Népszavában.
   Aztán elmentem zsűrizni a Karton Galériába. A gyerekeknek szóló pályázatunk rajzai közül válogattunk. Végülis ez egy kellemes dolog, mert nagyon sok kedves gyerekrajz érkezett. Persze sok kedvetlen is. És mindig kevesebb díj van, mint amennyit adni akarunk. Ettől aztán csak úgy lehet kijönni belőle, hogy igazságtalanok voltunk. De talán nem. Császár Tamás persze mindent nagyon akkurátusan vezetett: volt jegyzőkönyv, fényképezkedés, meg minden. Majdnem hét óra lett, mire végeztünk.
   A Szentendrei úton, az araszolásban hallgattam egy rádióműsort, amelyikben arról volt szó, hogy Pécsen élő emberekből kivett veséket ültetnek a betegekbe, akik így megússzák a sokszor évekig tartó művese-kezelést. Volt egy megható riport egy nőről, akinek a húga adta oda az egyik veséjét. (Mivel eggyel is tökéletes életet lehet élni, ez igazából nem is olyan nagyon veszélyes áldozat - mégis megrázó.) Természetesen nekem is az lenne az első gondolatom, hogy a testvéremnek odaadom a vesémet, ha ezzel megmentem az életét. Sőt, már ezelőtt tizenöt évvel fölvetettem a vesebetegek szövetsége akkori elnökének, és orvosoknak is, hogy bárkinek odaadom, mert az tűrhetetlen, hogy emberek, gyerekek szenvednek, vagy halnak meg, mert ezt nem tesszük meg. Egyetlen feltétellel: ha nekem áll le a maradék vesém, soron kívül kapok másikat. Szerintem ez méltányos ajánlat, és nem is nagyon önző. Akkor azt mondták, hogy ez hülyeség, lehetetlen, nem engedhető meg. Ma sem értem, miért. (Bár az is igaz, hogy akkor harmincöt voltam, most ötven, és már nem is biztos, hogy a veséim alkalmasak átültetésre.)

   Persze ez mind semmi ahhoz képest, hogy ma végre megkoccant Milos első foga. Benne a szájában. Mindjárt egy éves lesz, és mi már karácsonyra ezt kértük ajándékba.

Március 4. (kedd) Ma egész nap novellát írtam, valamint szerkesztettem a Népszava EU-fórumot, meg a Szép Szót. Nem valami izgalmas élet. Persze közben megpróbáltam pénzt szerezni, hogy kifizessem az egyik tartozásomat, de nem sikerült. Ha nem tartoznának nekem az ötszörösével mások, akkor lenne okom az önvádra, de így nincs. Csak kicsit unom. Vannak pénzek, amelyek már fél éve jönnek, rendületlenül. De mire ideérnek, már annyi mindent kell kifizetnem, hogy azonnal el is illannak. Pláne így, adózás utáni hónapban. De az a jó, hogy amikor már nagy bajban vagyok, fölfedezem, hogy még valaki tartozik nekem, olyan, aki mégiscsak tud fizetni, és akkor pár napra rendben vagyok. Most fölfedeztem, hogy mindjárt lejár a zöldkártyám is. Még jó, hogy észrevettem. Párszor a rendőr figyelt föl rá, ami mindig némi készpénzembe került. Bizony: helyszíni útonálló korrupció. Hogy utálom! Persze nem azért csinálom, mert nem akarok büntetést fizetni, hanem azért, mert azonnali forgalmi-bevonással fenyegetnek. Az macerásabb, mint az egyszerű büntetés. Ha csak bírságolnak, akkor sohasem próbálok korrumpálni. Egyébként a rendszer rossz: ócska, szemét és pitiáner. Ahol a rendőr egy napja lejárt zöldkártya miatt rendszámleszedéssel zsarolhat, ott az egész rendszer rossz. Vagyis: nincs szabadság. A törvények és rendeletek foglyai vagyunk. Mert a rendőrt is zsarolja valaki.
Ki kellett fizetni a tejet is. Érdekes emberek azok, akiktől hozom. Nem szólnak, ha nem fizetek. A szomszéd Pista szólt, hogy biztos elfelejtettem elsején odaadni a pénzt. Kérdeztem a nénitől, hogy mi van akkor, ha karácsonyig nem jut eszembe, vagy direkt nem fizetek. Azt mondja: akkor se szól. Ritka az ilyen manapság.
   Ma - mint szinte mindig - elfelejtettem meghallgatni magam a rádióban. Ez tulajdonképpen jó jel. De az is lehet, hogy csak eltompultam. Igazából egyetlen dolog érdekel: jó novellákat kellene írni. Az se baj, ha nem jelennek meg. Csak én tudjam, hogy jók.
   Most kedvem támadt különféle tárgyakat készíteni. Sok olyan tárgy van a környezetemben, amelyeknek nincs helyük. Tesszük őket ide, aztán oda. Ha mindegyiknek csinálnék egy kis polcot vagy szekrénykét például… Csak már lenne olyan meleg, hogy a kertben dolgozhassak!

Március 3. (hétfő) Ma délelőtt értekeztem a Népszavában, aztán pakolgattuk a Szép Szót. Itthon pedig moziztunk. Megnéztük a Hídembert. Igazából jó film, mert végig tudtam nézni. Ez nagy dolog nálam mostanában. Eperjes zseniális benne. A film hibája talán az, hogy képeskönyv-szerű. Vagyis csak az érti, aki kicsit ismeri Széchenyi életét. Talán jobb lett volna, ha egy bizonyos korszakot vagy pár napot emel ki az életéből. Talán úgy többet lehetett volna mondani. De így is jó. Igazán sajnálom, hogy Bereményi, Eperjes és a film számos készítője megbélyegződött azért, ahogyan készült ez a film. Kár értük.
   Milos is nagy figyelemmel nézte, aztán egyszercsak elaludt.

   Kaptam ma is levelet Fábry, illetve Sándor György dolgában:
   >(tehát: mi van akkor, ha a szoclib van uralmon, -jobboldali humor meg nincs- akkor mi van ? )
   Hát az, hogy a baloldaliak próbálnak tréfálkozni a baloldali hatalomról. Ha elég mérgesek, akkor van benne élet, ha meg nem, akkor olyan szar az egész, mint most.
   Sándorgyurit még ne írjuk le ! Nincs itt semmiféle tragédia ! A Sándor György humora, most par excellence jobboldali humor, már bocs !
   Láttam vele mostanában beszélgetéseket, műsort. Nem találja a helyét. Vannak nagy fölvillanásai, de egy olyan közegben mozog, ami neki vatta, nem jön vissza eléggé a jel. Én már a jobboldaliságát sem értem, nyilvánvaló lelki zűrzavar van mögötte. Sértődött ember - most például Orbánra, mert négy évig visszatartotta a Kossuth-díját. Egyszerűen példátlan veszteség, hogy marginalizálódott. Nagyon fontos: őt nem golyózták ki a baloldaliak! Saját fülemmel hallottam - nem is egyszer -, amikor Farkasházy szabályosan könyörgött neki, hogy lépjen föl. Nem hajlandó. Én meg nem értem. Egy zseni, aki hagyja magát kipusztulni, mert nem hajlandó abból a folyóból inni, amelyikből mások is isznak.

Március 2. (vasárnap) Amit nem volt időm leírni: pénteken a feleségem elvitte Edét és Szonját moziba, itthon maradtam Milossal. Fölébredt, kiszedtem az ágyból, hogy kicsit ölelgessem, mielőtt bepelenkázom. Éppen egy Keith Jarrett nevű zongorista játszott a Mezzo tévén. Nem mondom, számomra is elképesztő élmény volt, mert nem csak muzsikált, hanem közben annyira átélte az egészet, hogy a teste hol összeroskadt a zene súlyától, hol röpdösött, sőt: igazából szerelmeskedett is a zongorájával. És ehhez hozzá kell gondolni valami egészen hihetetlen virtuóz játékot. Milos szinte az egész koncert alatt megbabonázva ült és bámult. Nem tudom, ebből mi marad meg a tizenegy hónapos fejében, de remélem sok. Nagyon szereti a zenét. Természetesen főleg a ritmusos slágereket, de próbálkozom nehéz zenével is. És persze a jazz se maradjon ki. (http://www.keithjarrett.it/)
   (Amúgy a mozizás botrányosan végződött. A Chirio szellemországban című filmet próbálták megnézni, de Ede annyira félt, hogy ki kellett vinni. Persze Szonja is kijött. Azért ezt a lehetőséget jelezni kellene valahol a reklámokban. Bár javasolják a szülői felügyeletet, azt gondolná az ember, hogy egy gyerekrajzfilmnél ez azért van, mert a kicsiket nem jó egyedül beengedni. Ez a pár perc legalább ötezer forintba került. Nem mintha fukar lennék, de ilyesmire sok.)


   Bond, Orbán, Wermerber

   Néhány napja még az volt a legfontosabb hír, hogy Bush elnök fölhívta Medgyessy Pétert, nagyon megdicsérte, sőt meg is hívta Amerikába, ami nyilván országunknak, népünknek szóló megtiszteltetésnek számít. Az is lehet, hogy igazából elnézést kért azért a skandalumért, hogy az amerikai hadvezetés február huszadikán szemrebbenés nélkül megsértette Magyarország szuverenitását. Egy csomó nálunk átrepülő és itt tankoló szerkezetről azt állították, hogy "úgy tudták", azok Afganisztánba tartanak, de aztán mégis inkább Irak felé fordultak. A kormány határozott hangú, szóbeli jegyzékben reagált. Ebben kérjük az Egyesült Államoktól, hogy a jövőben ne forduljon elő hasonló eset. Juhász Ferenc kemény hangon kijelentette: a bizalom elvén működő áthaladási rend sérült, ezért a kormány szigorítani kívánja Magyarország légtér-igénybevételének feltételrendszerét. Nem ártana, ha a magyar hadügyek minisztere valami utólamlagos szóbeli jegyzékben azt is jelezné, hogy aggódunk, ha egy olyan állam kezd háborút, amelynek hadvezérei "úgy tudjuk" alapon röptetik gépeiket idegen országok fölött, és fogalmuk sincs, hogy azok hova tartanak. (Jóslat: Juhász Ferenc ezt nem üzeni majd, pedig ő is aggódik.)
   Érdekes lenne megtudni, hogy miképpen sikerült lelepleznünk az amerikaiakat. Mivel nem valószínű, hogy a magyar kémműholdak adataiból tudtunk arra következtetni, hogy becsapták a magyar hadvezetést, alighanem valami madárszámlálónak álcázott magyar Bond-félék vizslatják az eget Romániában.
   A múlt hét nagy megnyugvásokat hozott, hogy Orbán Viktor elfogadta a hívást. Néppártot akar. Bár Deutsch Tamás szemrebbenés nélkül állította: nem arról volt szó, hogy a párt elfogadta Orbán szabott feltételeit, mert szó se lehet arról, hogy valaki feltételt szabjon a Fideszben, azért nagyon úgy néz ki, hogy arról volt szó. Bár egy kicsit még zavaros, hogy mit is értünk "néppárt" alatt, mi ez a népfrontos tagozatozás, és hogyan van az, hogy egyrészt Orbán fölszólítja a polgári körösöket, hogy lépjenek be a Fideszbe, másrészt nem akarja velük földuzzasztani a pártot. (Jóslat: számos polgári kör olyan dakota-közmondásos halhoz hasonlít majd, amelyik feltételeket szab. Megmondja a halásznak, hogy miféle étel készülhet belőle, ha haza akarja vinni. Különben kicsúszik a hálóból.)
   Azért is jó, hogy Orbán végre a helyére került, mert most új pozícióból és végre egyértelműen támogathatja az EU-csatlakozást. Aggasztó, hogy már csak a lakosság 59 százaléka EU-párti. Ez egyrészt figyelmeztető, hiszen azt mutatja, hogy valami nagyon nem ment át 12 év alatt a köztudatba, másrészt fölvet egy kérdést: van-e a kormánynak - és a politikai osztálynak - válságterve arra az esetre, ha a népszavazáson a "nem" kap többséget? (Jóslat: nincs. Hacsak nem valami jelképes harakiri.)
   Azért is jó, hogy stabilizálódik a Fidesz, mert így talán elkerülhetők lesznek azok az öngyilkos akciók, amiket az olyan túlburjánzó képviselők követnek el, mint Répássy Róbert. Addig akaratoskodott, hogy mindenáron 2,2 millió forintos Ron Werber tanulmányt akar olvasgatni, amíg Szekeres Imre megmutatja neki. De alkalmat kap arra is, hogy megtekintse azokat a tanulmányokat is, amelyeket Wermer András, illetve a Happy End kft. készített több százmilliókért az Orbán-kormány megrendelésére. Most már csak az a kérdés, van-e Répássyban annyi kurázsi, hogy egy médiaslepp kíséretével ellátogat Szekereshez.

Március 1. (szombat)

Jégcsapás

   A jégcsapok szinte szemmel láthatóan növekedtek. Minden kétség kizárva: ez egészen különleges természeti jelenség volt. Az egyik oldalról a Nap sütött, olvasztotta a tetőhavat, a másikról a hideg szellő fújkált, vagy talán éppen pont nulla fok volt, a szelecske meg nem engedte fölmelegedni az árnyékban a levegőt… Amikor már méteresre nőttek, az iskolából hazatérő gyerekek mind ott álltak Pozsa bácsi házának sarkánál és szinte csöndesen figyelték a már-már baljós jégnyúlást.
   Úgy látszik, Pozsa bácsi véletlenül kinézhetett a mindig csaknem egészen leeresztett redőny mögül, mert egyszercsak kijött a kertbe.
   "Mit bámultok itt, kicsi mocskok?"
   A gyerekek nem válaszoltak, mert féltek tőle, és a faluban amúgy se beszélt vele jóformán senki. De nem is kellett, mert az öreg észrevette a méteres, vastag jégcsapokat.
   "Azt a…" - közelebb ment, szinte az eresz alá. Már olyan mélyre értek a függelékek, hogy a botjával elérte őket. Emelte is, nem ütésre. De azért az egyik gyerek vékony hangon rákiáltott: "Haggya má!"
   Az öreg megfordult, lassan végignézett a gyerekeken, és valami olyasmit dünnyögött, hogy "a kis rohadékjai".
   Egyszer megkérdeztem tőle, miért gyűlöli a kölyköket. Azt mondta, hogy gyerekkorában is utálta a gyerekeket, mint ahogy nyilván én is, csak ő ezt nem felejtette el. Mástól tudom, hogy állítólag folyamatosan szekírozták, mert az apja börtönben volt. Különös bűnügy miatt: megölte a szomszédját, akire egy nappal a halála után találtak rá a csűrben, a széna alatt, de ezt igazából soha nem bizonyították rá. A fegyvert se találták meg. A szomszéd nyaka volt átszúrva.
   Miután elhurcolták, nem is látta többé a fiát, mert két éves vizsgálati fogság után belepusztult a rabságba. Elemésztette magát. Így mondták.
   "Takarodjatok haza, mert letöröm a jégcsapokat" - mondta a gyerekeknek.
   Ettől aztán különös választásra kényszerültek: vagy hazamennek, és akkor megmentik a jégcsapokat, bár nem csodálhatják azokat, vagy maradnak, és akkor az öreg leveri őket. Ebben biztosak voltak.
   Pozsa bácsi feléjük fordult, fölemelt bottal várt.
   A gyerekek lassan, nagyokat sóhajtozva, morogva, de elindultak.
   Az öreg állt még egy darabig, figyelte, hogy nem jönnek-e vissza, aztán elindult a ház bejárata felé. De egyszercsak mégis megtorpant, visszafordult, mert észrevette, hogy a szembeszomszédját, Makkos urat a felesége éppen akkor tolja ki a kapu elé.      Nem tolókocsiban, mert olyanra nem telt volna nekik, hanem egy olyan talicskafélén, aminek az elejére egy karosszéket szereltek. Azon ült naphosszat, legalábbis jó időben.
   A szerencsétlent májusban ütötte meg a szél. Azóta se járni, se rendesen beszélni nem tud. A jobb kezét föl bírja emelni. Ennyi maradt neki.
   Nem csoda, az alkohol ette meg az agyát, az ereit, a testét. És persze előtte már a jellemét is. Az utolsó években már csak ordítani és inni tudott. Inkább itatta mindenki, hogy fogja be a száját.
   Pozsa bácsi gyűlölte. Állítólag azért, mert annak idején, azt mondta a rendőröknek: el tudja képzelni, hogy az öreg Pozsa ölte meg a szomszédot, mert egy engedély nélkül épült ól miatt pörlekedtek, és néha tettlegességig is fajult a dolog.
   Miután Makkos urat jól betakargatta, és a napon hagyta a felesége, Pozsa bácsi még állt egy darabig mozdulatlanul, aztán odalopakodott a tuja mögé és onnan figyelte a szembeszomszédot. Egyszercsak előugrott, és a nyelvét nyújtogatta, szamárfület mutatott neki, és - bár halkan - vén szaros nyomoréknak csúfolta.
   Nem vette észre, hogy figyelem. Lankadatlanul csúfolkodott. Makkos úr majd megpukkadt mérgében. Kivörösödött, az egyetlen mozdulni képes keze rángatózott. Attól féltem, hogy elpusztul.
   Jó nagy zajt csaptam, mielőtt kiléptem az utcára, hogy Pozsa bácsi idejében be tudja fejezni a csúfolódást. Visszabújt a tuja mögé - azt hitte, nem látom.
   Odamentem Makkos úrhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e.
   Azt láttam, hogy nagy izgalomban van. Nem a tuja felé, hanem Pozsa bácsi házának sarkára tekintgetett. Valamit akart mondani. Mozgott a szája, de nem jött ki hang.
   Megfogtam a kezét, és kicsit simogattam a fejét. Úgy látszott, lassan megnyugszik. Aztán nyögve, hörögve kimondta: "A fegyver…"
   Nem értettem.
   " Jég…csap volt a fegy…ver."