andrassew webb napok 2003 április

(2003 január, február március 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158')

andrassew.hu ivan@andrassew.hu (fórum)

Április 30. (szerda) El is felejtettem: kirepültek a rigók. Nagy csönd volt a fészek körül, belenéztem, és nem találtam mást ott, mint egyetlen egy tojást. Lehet, hogy ez már az újabb fészekalja. Nem gondoltam, hogy ezek ilyen rettenetesen gyorsan fejlődnek. És a szegény rigómama ezek szerint nem csak eteti a fiókákat, hanem még tojást is növeszt magában, hogy még egy csapatot fölneveljen. Micsoda kis hősök ezek!)
   Délelőtt egy megkésve érkezett diplomamunkát olvastam. Délutánig kellett leadni, de csak úgy fogadták el, ha véleményezem. Szerencsére sikerült.
   Aztán megjött a feleségem papája, megebédeltünk, és ők - Milossal - elmentek mindenfelé a városba. Én meg nekiálltam kertet söprögetni. Aztán eszembe jutott, hogy az új hintaágyra fölszerelek Milosnak egy mellékhintát. Kézzel, romafúróval kellett dolgozni. Az úgy függőlegesen, fölfelé eléggé fárasztó. De jól sikerült. Amikor hazajöttek, mindjárt ki is próbáltuk. (Ez most ideiglenesen egy műanyag hinta. Jó, mert azért, nem nagyon esik ki belőle. Aztán kap majd egy rendeset, fából.)
    Sajnos nagyon rákapott a rikoltozásra. Ez egy rendkívül kellemetlen és ellenszenves hang. Majdnem üveghang. Ha bármit akar, ezzel jelzi. De többnyire azt, hogy nem elégedett.
  Igazából azt nem értem, miért támad föl a szenvedés képessége az olyan gyerekekben is, akik csakugyan mindent megkapnak. Nem tudom elképzelni, hogy bárki Milosnál több szeretethez, gyengédséghez, figyelemhez jutna - de azért ő is hisztériázgat már.
   Tulajdonképpen le kellene állítani, de inkább abban reménykedem, hogy amint megtanul egy kicsit járni - egy hónap - és nekiáll beszélni, akkor ez abbamarad.
   Persze nem fogad szót. A fürdőkádban például folyamatosan a szájába veszi a szivacsot és vagy kiharap belőle egy darabot, vagy kiszívja a vizet. Hiába mondom, hogy azt nem szabad. Kitaláltam, hogy ilyenkor a másik szivacsból a fejére nyomom a vizet. Jól megijed, hüppög, de aztán folytatja. Megint kap egy kis vizet. A harmadik után abbahagyja. Sőt, még puszit is ad, és a lábát is nyújtogatja, hogy harapdáljam. Csakhogy: pár perc múlva fölkapja a szivacsot és belenyomja az arcomba. Persze tiszta víz lesz minden, ő meg nagyon jól mulat. Teljesen igaza van: együtt nevetünk.

Április 29-30.   FRUZSINA Nem tudok válaszolni, amikor a távoli rokonok, három soros imélben érdeklődnek sorsunk felől. Jól vagyunk, kellene megírni, de nem három sorban, hanem hosszasan bizonygatva. Nem őket meggyőzendő, hanem magunkban megerősítve a hitet. Így működik ez. Emília kérdezi, mehet-e a kirándulásra, mert utoljára, amikor nem mehetett, azt ígértük, hogy a legközelebbire elengedjük. Nem ígértük, csak mondtuk, mit amikor gépiesen beszél levegőbe az ember, hogy ne maradjon süket csönd a kérdés után. Most joggal gondol rólunk akármit.  FRUZSINA.TK

Április 30. CSEKE GÁBOR:  A szék valahogy félúton lefékeződött, kollégám megrázkódott, nagyot fújt és kirontott az irodából.    Kínos pillanatok voltak. Nem tudtam, mit csináljak. Arra gondoltam: ha most szigorú leszek és drasztikus büntetést helyezek kilátásba, tekintélyhez jutok ugyan, de elveszítem az emberek közvetlenségét, amely úgy érzem, addig összefűzött bennünket. Meg aztán nem is haragudtam igazán a pajtira, hiszen tudtam: az alkohol és nem ő maga cselekedett úgy, ahogy cselekedett.    Behívtam az irodámba és azt mondtam neki: az ügynek nem lesz semmilyen következménye, de elvárom, hogy amikor szolgálatos lesz a továbbiakban, pihenten jöjjön be.   Milos Könyve

Norman spekula: április 28.   "Roma kisebbség." "Zsidó kisebbség." "Német nemzetiség." Hja, nem merünk minden honi népcsoportot helyből a kisebbség kifejezéssel asszociálni, és olyan következetesen használni ezt, mint lassan négerre a fekát.    Feka-csók, habos édesség.    Ez a hétköznapi nácizmus nyelvi jeleinek egyike: már a kisgyerek is magába szívja, hogy "a romák - az egy kisebbség" ("de mi magyarok többen vagyunk"). tova

ONAGY Zoltán április 28. De ennek vége. Mától van csillagom. Amire egyre nagyobb szükség mutatkozott. Aki negyven napon át - Hamvazószerdától Húsvétvasárnapig - tartózkodik a szilárd ételtől, az nem csak fenséges szellem, számottevő férfiú, áldozatos lélek, de megtisztult lélekkel tekintvén vissza az eltelt időszakra, megvilágosodván felfedezi magában a kísértő ördögöt, és kiűzvén kiűzi. Na, a fordulópont. Nincs vezérlő csillagom, hangzott a bekezdés első sora, nem volt, hangzik most, van vezérlő csillagom. Mától csüggök rajta. Egy megvilágosodásféle korszak egyébként is hiányzik az életből. Amikor teljes fizikai valójában megjelenik az ördög - illat- és kenőanyag, perzselő lángok és légszomj. A nagy Ő. Megmutatja, minő varázslatra képes. Erről többet a megvilágosodás után. tova

április 27. Egy dioxin nevű vegyszerrel spréjezték, ha kellett naponta kétszer is a vidéket. Azóta eltelt több, mint harminc év. Az amerikai haderő kárpótlást fizet azoknak a veteránjainak, akiknek véletlenül jutott egy kis adag dioxin. Vietnamban még mindig, ma is, születnek rettenetes torzszülöttek e "lombtalanítási" akció utóhatásaként. Van egy otthon - intézmény? nem is tudom, minek nevezzem -, ahol ott kínlódnak ezek a szerencsétlenek, mert még a saját családjuk is kitaszítja őket. Nem is igen szoktak képeket mutogatni róluk. Megértem. Nagyanyám azzal vezette volna be a következő mondatot, hogy Isten bocsássa meg, de... - de tényleg iszonyatosak. Egyszerűen a fizikai rosszullét, az émelygés kerülgetett. Pedig látványra ellenálló vagyok (lepratelepen is jártam), csak szagoktól szokott felfordulni a gyomrom. MOSHU  tova

GERGELY EDIT április 23. Nekem ez volt a pirostojás. Elvoltam kicsit. Temesváron. Kolozsváron. Nagybetegen. ("Nagybetegett" - legyünk méltányosak.) Egyik helyütt szerzettem, másutt végeztem képesítést. Úgyhogy kivagyok tanulva. Én egy kitanult vagyok (kiismerhet ki ismer). Pirostojásilag ma - utóbbi órákban, pontosabban - mintha jobbulni látszom. Egyre jobb leszek. Ha így folytatom még Pulitzer lesz belőle. Legalább egy Móricz. No Nobel. (Kiki plaplagizálna Kerkertészt.) Stílszerű ez a rönesszansz: pár perce szülnapom-, ill. percem évfordult. (Jövőtől harmincas.)    MAGANTERULET.TK tova

kozmosz Szerintem szabad tévedni. Kritizálni könnyű az amerikai neokonzervatívokat (máshol meg is teszem), de szerintem azért a saját igazság-érzetemnek tartozom azzal, hogy észrevegyem, ha esetleg tévedtem. Végülis a rendőröket nem szeretem, de ha egy családkínzó banditát elfognak egy kocsmai verekedésben a rendőrök, akkor gratulálhatok nekik, mielőtt visszamegyek az íróasztalhoz és tovább írok vagy dumálok arról, hogy általában milyen helytelen, ha a rendőrség kocsmai verekedésekbe avatkozik, mert pszichológusokkal kell az ilyesmit kezelni. Van valami ezzel a blog-net stílussal..hogy mindenki kinyilatkoztat (én is)...mert abba nőttünk fel, hogy a nyilvános beszéd, az újságba írás az valahogy "az igazság” kijelentése...(Illetve ha szovjetista állami sajtó vett körül, amit nem is nyitottunk ki, akkor az avantgarde nagyságok kezdtek kinyilatkozni, tegnap a Halász-Színházban Molnár-Gergely nosztalgia show-ban kutyaálarcban konferálva döbbentem meg, hogy a rendszerellenes paródia (amúgy szuper merész és intelligens) prófétái is mennyire beleestek ebbe a kinyilatkoztatási csapdába...   free andrassew fórum

TOVA TOVA TOVA TOVA TOVA >>>

Április 29. (kedd) Ma további jó híreket tudtam meg a rendelőben. A vérképem szinte jó. (Talán kivéve a cukrot, de az meg attól emelkedik néha, hogy az epekő irritálja a hasnyálmirigyet.) A gégész beutalt, de nem a Rókusba, mint azt eredetileg tervezte, hanem az onkológiára. (A Kékgolyó utca az, ahova soha nem szerettem volna se betegként, de kísérőként belépni még egyszer, de ez - lássuk be - szinte lehetetlen.)
   Most viszonylag hamar sorra kerültem. A váróban a tanítványaim diplomamunkáit olvasgattam. Föltűnt egy öregembernek, hogy én elektronikus könyvet használok. Addig sertepertélt, amíg megmutattam neki. Teljesen odavolt, és rettenetesen sajnálta, hogy ő már öreg, és neki nem lesz ilyen. De kizökkentettem, mert megkérdeztem, hogy van-e megtakarított pénze. Nem mondta ki nyíltan, de éreztette, hogy van. Én meg rákérdeztem, hogy tulajdonképpen miért akarja a sírba vinni, amikor vehetne egy ilyen Pocket PC-t, és akkor még itt, ebben a világban boldogabb lenne. Az az érzésem, hogy meg is győztem.
   Azt csakugyan sose értettem, hogy aki elmúlt már nyolcvan, az mire vár. Az öreg erre azt mondta, hogy majd megtudom, ha öregebb leszek. Erre én meg azt találtam megjegyezni, hogy most éppen azért vagyunk itt, hogy megtudjuk, milyen öreg vagyok.
Délután kicsit ücsörögtünk a kertben. Aztán Tamara elment Csörgi mamához - aki a volt osztálytársa nagymamája. Milos meg a mamája szomszédolt, én meg söprögettem. Mert a gyerek már állandóan önállóan akar járni, aminek persze gyakran az a vége, hogy négykézláb megy. Tehát el kell tünteni a port meg minden más mocskot az útjából.
  Este megjött Zsigovics Gábor és hozott két zsák gyerekruhát. Kicsit vacsorált, amíg a feleségem szétpakolta a cuccot. Nincs nagyobb ünnep egy mamácska életében, mint amikor baromi jó ruhákhoz jut.

Április 28. (hétfő) Ez egy igazi velőpunnyasztó rémnap volt. Voltak pillanatok, amikor komolyan azt hittem, hogy megőrülök.
   Tamara megjött éjszaka, mert kicsit ki akarta pihenni a költözködés kínjait. Jobb is, mert ma szállították a cuccokat a lakásukba, és biztosan emelgetett, pakolgatott volna. Az meg nem tesz jót a gyereknek, aki már a hatodik hónapját kezdi átkuksolni a hasában. (Biztos azt hiszi, nem vettük észre, hogy ott rejtőzködik. Gondolja ő, hogy majd egyszercsak kiront onnan, és mi majd jól meglepődünk.) Persze éjjel kettőig beszélgettünk.
   Reggel kilenckor indultam el, hogy megtudjam, mi is van a szervezetem egyes végvidékein. Pisi üvegbe, üveg nejlonba, nejlon zsebbe. A belgyógyászaton ki volt írva, hogy az orvos éppen most nem rendel, hanem délután helyettesíti a másik orvos. Na, akkor ez két nap. Elmentem vérvételre, leadtam a pisit. Húsz perc alatt végeztem. Átmentem a tüdőgondozóba. Gondoltam, fél óra alatt átvilágítanak. Az bőven elég arra is, hogy az ügynökmúltamat földerítsék, ha van olyan bennem.
   Valami iszonyatos várakozás kezdődött. Szerencsére összebarátkoztam két emberrel. Az egyik jókat mesélt a Szovjetunióról, ahol évekig kiküldetésben volt. Főleg arról az időszakról, amikor hírtelen megint Oroszország lett. A totális és irgalmatlan korrupcióról, például. A másikról kiderült, hogy húsz éve nyirokmirigy rák miatt kivették az egész nyirokrendszerét, és túlélte. Szerencsére voltak ott érdekes emberek, különben nem bírtam volna ki. Majdnem délután egy óra volt, mire végeztem.
A doktornő kétszer is átvilágított, jó alaposan belém nézett. Mondta, hogy rákot nem lát, minden rendben van, csak egy kicsi renyheség látható a lebenyek között. A vérnyomásomat is rendben találta.
   Annyira elfáradtam, hogy szinte araszolva értem át a belgyógyászatra, mert eszembe jutott, hogy most kezdi a rendelést a helyettesítő orvos - legyünk túl azon is.
   Talán elég annyi, hogy fél hatkor jutottam be. (A váróban háromszor elaludtam.) Igaz, a szintén nagyon kedves doktornő tíz perc alatt megállapította, hogy tökéletesen egészséges a szívem.
   Az egészségügy is olyan, mint az APEH. Csupa kedves és szolgálatkész ember, de valahogy az egész embertelen. Csakugyan bele lehet pusztulni nyolc órás várakozásba. Ez olyan stressz, mi akár rákot is okozhat.
   Itthon a busznál a feleségem, Tamara és Milos várt. (Érdekes, hogy Tamara a lányom, Milos a fiam, de ezt, ha együtt vannak, mégsem kapcsolom össze. Hanem van egy fölnőtt nő, és egy kicsi gyerek.) Sétáltunk egyet. Itthon aztán Milos teljesen bepörgött: a konyhában bemutatta járótudományát. Ide-oda szaladgált köztünk, már meg is fordult. Nagyon ügyes és nagyon büszke volt. Például, ha sikerült menet közben el- vagy megfordulni, diadalmasakat rikkantott. Az anyukája el is sírta magát. (Én meg elképzeltem Ádámot, amikor rájött, hogy tud fölegyenesedve mászkálni a szavannán. A majmok, a zsiráfok, az elefántok, az oroszlánok rémülten figyelték, hogy hova rohangál sikkantgatva ez a hülye ember.)

Április 27. (Vasárnap) Kaptam egy csomó levelet, hogy részletesen számoljak be egészségi állapotomról. Igazán jólesik az aggódás. Most éppen jól vagyok. Szinte beszélni is tudok. Bár időnkét teljesen váratlanul elfáradok, és mindjárt rossz kedvem is lesz. Ez olyan szomorúság-féle. Tulajdonképpen azzal lehet összefüggésben, hogy van bennem egy rémisztő várakozás. Szerencsére már arra sarkall, hogy a lehető leggyorsabban elmenjek minden vizsgálatra. Hagyni mindent a fenébe, most csak az a fontos, hogy mi az igazság. De ugyanakkor semmit sem akarok hagyni, mert ha egyszer elkezdem, kiveszik a rend az életemből, és akkor meg attól esek szét. Vagyis minden munkát el kell végezni, minden cikket meg kell írni, az összes tanítványom minden dolgozatát el kell olvasni akkor is, ha ez most jóval nagyobb erőfeszítésbe kerül, mint máskor.
   Most például szinte araszolgatva írtam egy jegyzetet a környezetvédelemről. Annyira képtelen voltam a gondolkozásra, hogy egy mondatnyira se láttam előre, hogy mit akarok. Majdnem egész éjszaka küszködtem vele, mert nem akartam föladni. Tudtam, ha megteszem, a következőbe már bele se kezdek: hiszen képtelen vagyok dolgozni. Ha pedig erre képtelen vagyok, méginkább alkalmatlan lehetek a tanításra, mások írásainak olvasására, és végül mindenre. Ez olyan, mint bármilyen rend, amit föltörünk. Ha egyetlen ponton megreped a kristályszerkezet, omlik az egész.
   Engem egész életemben a kötelességek tartottak valamiféle rendben. Ha nincsenek, rendkívül jól érzem magam, de egy idő után hajlamos vagyok a lepusztulásra. Ez egy olyan típusú depresszió, ami azért veszedelmes, mert úgy tudom beállítani az életemet, hogy azért nem dolgozom, azért nem teszek semmit, mert valamire készülök. Például egy novellára. Ez nem igaz, soha nem jár novella a fejemben. Ha jár, akkor azt azonnal leírom, különben szétszéled.
   A betegség, az önsajnálat, a rémület tehát nem lehet ürügy semmire.

Április 26. (szombat) Késő éjszakáig írtam a hétfői jegyzetemet, mert ma el kellett mennem Debrecenbe EU-fórumot vezetni. Messze van. Este tizenegyre értem haza.
   Előtte találkoztam Tamarával és Andrissal. Pakolgatják a lakásukat. Vittem nekik két széket, egy varrógépet meg egy fúrót.
Aztán Csilla unokahúgommal meg Zolival találkoztam. Igen jót beszélgettünk régi családi dolgokról. Főleg Csilla nagyapjairól. Meg a saját gyerekkoromról, ami történetesen egybeesett az ő apja gyerekkorával. Bizonyos részletek homályban voltak. Például ő azt hallotta, hogy mi egyszer összekötöztük és fölfüggesztettük Incát - Csilla apját - és ott hagytuk valahol. Erre én egyáltalán nem emlékszem. Meg olyanokat hallott, hogy azért gyújtottuk föl a padlást, mert nem vigyáztak ránk. Mivel már tizennégy éves voltam, az öcséim pedig szintén tízen túliak, természetesen senki nem vigyázott ránk. Csak kimentünk a temetőbe egy esős halottak napja után és összeszedtük a gyertyákat. Fölmásztunk a padlásra, nézegettük a lángokat, aztán otthagytuk a csonkokat. Nyilván valamelyik tovább égett és fölgyújtotta a padlást. De nem nagyon: csak egy kereszt alakú rész égett ki, amit aztán mi később égi jelnek véltünk. (Isten így üzente, hogy nem szabad a halottak kertjét fosztogatni.)
   Ilyenekről beszélgettünk.
   Debrecenből persze telefonáltam. Milos az anyjával meg Dáviddal és NC-vel a Rácz Kertben voltak. Itthon aztán megtudtam, hogy Milos egész nap rendkívül aranyos volt. Mindenkivel ismerkedett, barátkozott - többnyire zavarba ejtő módon. A mamája igen büszke rá - még nem is láttam ilyennek.

Április 25. (péntek) Ma olyan egykedvű napom volt. Reggel átadtam Boros Pistának mindent, ami a Szép Szóba való, de eddig nem fért be. Aztán a feleségem elment Wandával valami természetgyógyászhoz, így itt maradtunk Milossal.
   Az a baj - és ebben teljesen igazuk van a gyeses mamáknak -, hogy a gyerek mellett semmi mást nem lehet csinálni, csak vele lenni. Ma például elhatároztam, hogy kitisztítom a mikrohullámú sütőt. Végülis sikerült, de csak úgy, hogy háromszor láttam neki. Pedig az egész olyan tízperces munka. De már csakazértis megcsináltam, pedig a gyerek rángatta a nadrágomat, visított.
   A zöldségesnél persze - ahol csak nők voltak - elővette a legszebb mosolyát. Mindjárt körbe is udvarolta mindenki. Mondogatták, hogy ilyen angyali, szelíd gyereket ritkán látni. Jeleztem, hogy másképp vélekednének, Ha láttl volna fél órával ezelőtt, amikor megpróbáltam megebédeltetni. (Végülis a főzelékből csak három kanállal volt hajlandó magához venni, de szerencsére elkunyerált tőlem egy darab sajtot, ami nagyon ízlett neki. Ezért aztán sok sajtot kapott ebédre.
   Az evéssel még sok bajunk lesz. Bár én már azt a módszert alkalmazom, hogy ha nem akar enni, akkor nem erőltetem. Viszont később megkapja ugyanazt. (Amikor megjött a mamája meg is ette a főzeléket.)
   Jó nagyot sétáltunk. Megnéztük a Dunát is. Aztán nagyot hintáztunk a kertben. El is álmosodott - meg én is. Ebből meg az lett, hogy nagyon elaludtunk: nem vettük észre, hogy megjött a feleségem. Szegény egy órát kertészkedett, mert nem tudott bejönni a házba.

Április 24. (csütörtök) Ma elmentem a másik orvoshoz a rendelőben. Belenézett a fejembe, aztán azt mondta, hogy baromi ronda, ami benne van, és öt jobban megnyugtatná, ha befeküdnék a kórházba, és ott megnéznék "mikroszkóp alatt". Persze rákérdeztem, hogy valami ízeltlábú, páncélos hátú, ollósfejű jószág nézett-e rá vissza. Azt mondta, hogy ő nem lát rákot, de mindkettőnknek jobb, ha befekszem. Úgyhogy akkor most ez lesz.
   Persze tudtam, hogy ez lesz, így aztán nem annyira ijedtem meg. Csak egy kicsit.
   Azért a kicsitnél jobban.
   Hogy ez a mikroszkópozás mi lehet, azt nem tudom, de biztosan nem valami jó dolog, mert altatás alatt végzik. Azért is kell befeküdni. Vehetek egy pizsamát.
   Nem tudom, hogyan lehet az ilyet méltósággal viselni. Ki kell találni.
   Vigasztalásképpen vásároltunk ezt-azt. Hazafelé jövet fölhívott Zsigovics Gábor, aki Kanadában lakik, hogy útban van felénk. Mire megjött lett is jó étel. Nagyot beszélgettünk. (Egy Sztálinról szóló musicalt fordít, azért van most itthon.) Még arra is volt időnk, hogy együtt elmenjünk tejért. Persze négyesben.
   Kaptam ajándékba egy papír mozit. Pörgetni kell a lapokat, és akkor azt látjuk, hogy egy ember a feje fölé emeli a csákányt és lesújt vele. Egy bizonyos Edward Muggeridge találmánya és munkája. Ha jól értem, pont száz évvel a születésem előtt készítette. Látni még jó dolgokat a kiadó oldalán: http://www.opticaltoys.com

Április 23. (szerda) Tegnap a feleségem Egerben volt, meglátogatta a barátait, akikkel együtt járt főiskolára. Úgy volt, hogy reggel jön vissza, de már éjjel elindultak egy autóval. Így aztán a fővárosban aludt a barátnőjénél. Nem volt kegyelem: Milos reggel hatkor kikiabált az ágyból. Magamhoz vettem, így még egy fél órát hajlandó volt szenderegni mellettem. Aztán szépen fölöltöztünk, reggeliztünk, mindennel elkészültünk. A kocsiban magam mellé tettem a gyerekülést. Sajnos nem lehetett háttal ültetni - úgy biztonságosabb -, de nagyon tetszett neki, hogy nézhette, ahogy vezetek, meg mindent, amit eddig még nem látott ebből a perspektívából. Úgy ült ott, mint egy szemlélődő kis Buddha. (Különben az is. Bár azt nehezen tudom elképzelni, Bódhiszattva valaha így visongott volna.)
   Wandához vittem, ahol nagy szeretetben és békességben töltötte azt a rövid időt, amíg a mamája odaért.
   Én meg dolgoztam. Betördeltük a Szép Szót, aztán elmentem a sógornőmhöz. Kicsit beszélgettünk. (Kaptam egy olyan keresőreflektort, ami szivargyújtóról is működik, de akkumulátoros. De rá lehet egy fotóállványra is tenni. Így a kertben is jól használható. Az öcsém mindig tudja, mire vágyom.)
   Aztán rászántam magam és elmentem az orvoshoz. De nem volt ott. Ma nem jött be dolgozni - tudtam meg a kartonozóban. (Tegnap egyetlen-egy emberi hang nem jött ki a torkomon. Este kitaláltam, hogy az Unicum tele van gyógynövényekkel, miért ne használna. Reggel lett is hangom, és kitartott ma estig.)
   Így aztán hamar visszaértem Wandáékhoz. Elég bukolikus hangulatban voltunk. Öcsike festegetett. Tulp doktor anatómiájának újabb darabjait. Elmesélte, hogyan kezdte ezt a - ma már alighanem világhírű - sorozatot. (Hosszú, majd egyszer leírom.)
   A gyerekek játszottak. És egyszercsak megtudtuk, hogy Tamara hasában egy fiúcska bujkál. Nagy öröm és kiabálás támadt.

És egy levél M.-től:
Kedves Iván!

Az ateizmust elítélő szónoklattal kapcsolatos mondatok, mintha a magaméi lennének. Számos alkalommal éreztem ezt már magam is.
A 18-ai képek roppant megejtőek, és ismerős érzeteket keltenek bennem...

Április 22. (kedd) Ma bementem értekezni, meg a Szép Szót előkészíteni. Az értekezleten mindenki nagyon jót mulatott, mert semmi hang nem jött ki belőlem. Ez csakugyan mulatságos, pláne, ha valaki szónokolni kezd, ahogy én szoktam, aztán Horváth Pista azt mondja, hogy na ezt majd a jövő héten mondjam el. Másrészt viszont eléggé ijesztő, mert olyan, mintha az ember valóban kiürült volna belül, csak ezt nem vette észre. Próbálja kierőltetni a maradékot, de az se jön.
   Mindegy, ez van. Remélem, holnap eljutok az orvoshoz.
   Csak azért jegyzem ide, hogy el ne felejtsem, mert a legutóbb Elmernek beszámoltam hasonló esetekről: a rádió katolikus félórájában valaki már megint arról szónokolt, hogy az ateizmus előretörése mennyire veszélyes Európában. Ezt nem először hallom, mise-prédikációkban gyakorta fölbukkan. Szólni kellene az egyházi ideológusoknak, hogy ez sértő. Én, mint ateista semmivel nem érzem tisztességtelenebbnek, erkölcstelenebbnek, a társadalomra veszélyesebbnek magam, mint bármelyik katolikust, vagy más hívőt. Azért, mert én nem tudok hinni Istenben, nem vagyok képes erre, még nem vagyok bűnös. Nekem is jobb lenne, ha tudnék hinni, de ilyennek teremtettem.
   Délután jobbára csak Milossal voltunk, mert a mamája elment a főiskolai barátaival. Ebből az alkalomból az első igazi nyári estére való tekintettel hatalmasat kirándultunk. El is aludt azonnal a fürdetés után.
   És egy levél:
   szia,
csak azt akartam mondani, h. egyáltalán nem volt ehetetlen a kenyered,mégcsak majdnem ehetetlen sem, hanem igenis hogy nagyon finom volt. Persze én is a héját szeretem...:))) nc

Április 21. (Húsvéthétfő) Édes kicsi fiunk reggel korán ébresztett, aztán ádáz visítozásával gondoskodott arról, hogy a többiek se tudjanak aludni.
   Reggel megtekintettük az új hintaágyat, és megállapítottuk, hogy pontosan erre vágytunk évek óta.
   A feleségem a reggelinél azt mondta, hogy milyen csodálatos dolog, hogy húsvétkor olyan kenyeret eszünk, amit én sütöttem. (Igazából éppen csak meg lehetett enni. Ez inkább csak héjalepény volt, de olyan, amelyik kicsit sótlan és nem eléggé sült meg a belseje. Persze - mivel én a kenyérből legjobban a héját szeretem - nem bánom, hogy ilyen lett, de még tökéletesíteni kell.)
   Aztán eszembe jutott, hogy meg kellene már nézni a rigókat: kipihésedtek-e már? Fölmásztam, és legnagyobb meglepetésemre a kilenc napja még teljesen csupasz állatkákból teljesen kifejlett, tollas rigók lettek. Már sajnálom, hogy nem fényképeztem le őket minden nap. Elképesztő sebességgel növekednek. Közben észrevettem, hogy a fűzfámon egy gerle költ. Megpróbáltam lefényképezni, de nem valami jól sikerült a kép. (Ma szinte egyetlen képem sem sikerült jól.)
Aztán jöttek a locsolók.
   Aztán elmentünk Wandáékhoz húsvétolni és a szülinapját ünnepelni. Az össze gyerekemen, unikámon, vejemen kívül ott voltak még Wanda unokatestvérei, és persze a mamája meg a nénikéje is. Plusz még eljött Stigi, aki néhány napra hazánkba látogatott, és egy kicsit szintén a gyerekem.
   Na, ez nagyon érdekes: mielőtt elmentünk volna, Tamarával vitatkoztunk azon, hogy Stigi milyen magas. Tamara szerint magas, szerintem meg nem annyira. Persze kiderült, hogy elég magas. Azon gondolkoztam, hogy bennem miért alacsonyabb. Rájöttem, hogy azok az emberek, akik már gyerekkorukban is itt sertepertéltek, nekem valahogy megmaradtak gyerekeknek. Persze ma már teljesen fölnőtt nő, és mégis. Nem tudom, miért van ez. (Különben hozott nekem olajbogyót. Én ennyit még együtt nem is láttam. Teljesen megrémültem, amikor kipakoltam a táskát, és sehogy nem volt vége. Egy kisebb rab törzsnek egy évre elég ennyi. Ez nagyon kedves.)
   Ez megint egy igen jó nap volt.
   Ja, és még egy levél K. A. falumbelitől:
Szia, feltamadasi kormenet volt szombat este, azert harangoztak. Tehat husveti szokas.

   Április 20. (Húsvétvasárnap) Milyen jó nap lenne ez, ha nem szenvednék folyamatosan. Most kicsit jobban lett a giga, viszont nekiállt fájni a gerinc. De ez nem öregkori dolog, mert már húsz éve is rájött néha. Pár nap, mire elmúlik. Az a baj vele, hogy eleinte nem is tudom, mi fáj. De annyira, hogy a víz is kiver. Aztán egyszercsak tudatosul, amikor fölállok, és nem tudok kiegynesedni.
   Sebaj, jó ez a nap. Már tegnap megjött Dávid, NC, ma pedig Tamara Andrással. Itt ebédelt a feleségem papája és a bátyja. Nem azt mondom, hogy szétvet a húsvéti hangulat, de ez így nagyon jó. Tele van minden élettel. Mint egy madárház. Csivitelés, okos dumák, játék, evés-ivás.
   Jártunk nagyot Dáviddal és Milossal. Megnéztük például az elhagyott zsidó temetőt. Van valami megdöbbentően sötét abban, hogy az emberek még a halálukban is elkülönülnek. Pedig ugyanabban az Istenben hisznek. Még azt se mondhatom, hogy itt valami antiszemitizmusról lenne szó, hiszen van külön református és katolikus temető is.
   Ma este meglett a hatalmas hintaágyunk is, amit már hetek óta készít Péter, a szomszéd Pista fia, meg egy erdélyi ács barátjuk. Gyönyörű darab. Majd holnap le is fényképezem, mert most este hoztuk át. Teljesen megváltoztatja a kertet.
   Ma már csak egy dolgom van: kenyeret sütök. Csak azért, mert valahogy keveset vettünk, és persze holnap se lesz nyitva semmi. Krumplisat-fokhagymásat csináltam. Szépen megkelt, betettem a sütőbe. Máris mindenki odavan az illatáért.

Április 19. (szombat) Tegnap elfelejtettem ide írni, hogy itt volt Normanka. Persze nem is csoda, mert mindösszesen tíz percet tartózkodott nálunk, enni sem volt hajlandó, mert evezett. Valami nagy edzésen vett részt. Gondolom, mindenkit jól megvert, mint rendesen. Akkor is ő a világbajnok, ha nem is az.
   Ma van Wanda szülinapja.
   Most éppen zúgnak a katolikus templom harangjai. Hozzá vonyít az összes kutya. Éjjel háromnegyed tizenkettőkor. (Azt most elfelejtettem, hogy ez valami húsvéti szokás, vagy csak véletlenül indult be az elektronikus vezérlés. Volt már ilyen. Csak nem nagyszombaton, mert alighanem az teljesen törvénytelen, hiszen a harangok ilyenkor még Rómában vannak.)
   Igen fáradt vagyok. Reggel elmentem tanítani. Persze kevesen jöttek el. Egyetlen lány se. Nyilván főztek meg tojást festettek, és igazuk is volt. Kicsit előbb abba is hagytuk. Aztán elmentem Székesfehérvárra műsort vezetni. Az Alba Plázában beszélgettünk szakemberekkel az EU-ról. Jó volt, mert már nem arra kellett bíztatni az embereket, hogy szavazzanak igennel, hanem arra, hogy zsigereljék ki a kormányt, meg a különféle segítő szervezeteket. Addig ne hagyják békén őket, amíg nem kapnak minden kérdésükre kielégítő választ.

Április 18. (péntek) Ma nagyot jártunk megint. Méghozzá úgy, hogy Milos kezét fogva mentünk el a főtérig. Már kifejezetten igényli, hogy kivegyük a kocsiból, és a kezénél fogva vezessük.
   Jó nagyot vásároltunk, aztán hazajöttünk. Milos itthon elaludt, aztán fölriadt. Ilyenkor, ha elég gyorsak vagyunk, még vissza lehet altatni. Fölvettem, ringattam, vissza is aludt, aztán leültem vele - közben néztem a tévét -, de azt éreztem, hogy én is elalszom. Azt meg nem szeretem, ha ülök, és úgy alszik rajtam, hogy én is bóbiskolok, mert rettegek attól, hogy leejtem. Elaraszoltam az ágyig, és együtt aludtunk egy kicsit. A feleségem meg orvul levette. (Az igazság az, hogy azért is tartom sokat magamon, mert tudom, hogy ezt már nem lehet sokáig. Már most is olyan nehéz, hogy negyed óránál tovább nem nagyon bírom magamon cipelni. Sajnos elmúlik az az idő, amikor folyamatosan, közvetlenül érintkezhet a testünk, és persze nekem hiányozni fog. Miként a többi gyerekem is.)
   De még nincs vége: délután üldögéltem a nagyapám székében, a feleségem meg az ágyon. Milos elmászott hozzám, aztán fölállt a lábamnál, és szépen elindult és megtette azt a másfél métert, az anyjáig. Azt hiszem ez az egyik legszebb pillanat egy ember életében. Olyan, mint amikor a kicsi lovak meg borjúk először fölállnak. Nekem könnybe is lábadt a szemem. (A mamájának is, bár neki ezt már tegnap is bemutatta.)
   Ehhez képest semmi fontos nem történt a világban. (Bár Milos délután még fölpróbálta édesapja forradalmi bányászlámpáját is - amiről szintén készült fénykép.)

Április 17. (csütörtök) Milyen hülye szó ez a csütörtök. És milyen hosszú. Ma mást nem nagyon állapítottam meg. Mert ez egy nagyon lassú, nagyon csöndes nap volt. Például délelőtt nagyot sétáltunk Milossal, hogy a mamája tudjon takarítani. A kertek alatt mentünk, minden virágzott, minden csicsergett. Milos szépen el is aludt. Teljesen nyári idő volt, csak még a falavelek nem nőttek meg. (Ja tegnap mondta Vili barátom, hogy hozzá már meg is jött az első fecske.)
   Délután megint sétáltunk egy nagyot, már hármasban. Fagyiztunk, voltunk tejért, aztán a péknél.
   Ezzel el is telt a nap.
   Ilyenből kellene vagy háromszáz minden évben.

Április 16. (szerda)

Már megint kit látok a fényképen, a jobb szélen? Az én kis fiamat, Dávidot.

Fegyverek helyett segítő kezet

A Greenpeace képviselői a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának adták át azt az összeget, amelyet az iraki háború elleni tiltakozásra szervezett akciójuk keretében gyűjtöttek össze. A két szervezet képviselői szerda délelőtt 11 órakor a Pénzügyminisztérium előtt találkoztak. A Greenpeace eredetileg László Csaba pénzügyminiszter számára tervezte átadni az adományokat, kérve a kormánytagot, hogy a hozzájuk eljuttatott összeget humanitárius kötelezettségeik teljesítésére, azaz a háború civil áldozatainak megsegítésére fordítsák. László Csaba azonban a Greenpeace többszöri megkeresésére sem válaszolt. tova

Yes, comment...

Nem kívánnak visszamenőlegesen gyest fizetni a pereskedő kismamáknak a Területi Államháztartási Hivatalok. Okfejtésük szerint a 6700 forintos jövedelempótló támogatás nem illeti meg azokat, akik az 1996-os törvénymódosításkor az új gyest választották - derül ki a TÁH felülvizsgálati kérelméből. A hivatal szerint az ügyben korábban hozott - a kismamáknak a pénzt megítélő - három jogerős ítélet jogszabálysértő.

Azértse-jog

Nem is gondolta senki, hogy fizetnek. Nálunk úgy alakult a jogbiztonság, hogy ha egy bíróság hoz egy ítéletet, aztán az másodfokon azértse úgy lesz. De van remény: hat-hét év alatt az igazságszolgáltatás visszatérhet az első bíró álláspontjához. Legalábbis ez derül ki az ítéletekből, illetve az ítéletekről hozott ítéletekről. Az rendben van, ha én - magánemberként, vagy rosszkedvű köztréfálkozóként - ezt gondolom. De ha egy országban valami területi államhivatal vezetője nyilvánosan lejogszabálysértőzhet egy bíróságot, akkor az is lehet, hogy újra kellene építeni az egész jogrendet. A kicsi mamák meg készüljenek föl: nyugdíj-kiegészítés gyanánt esetleg hozzájuthatnak a nyomorúságos kis pénzükhöz.


Naponta mintegy tízmillió forint pluszkiadást jelent a magyar rendőrségnek az iraki háború miatt elrendelt szigorított biztonsági intézkedések betartása.

Egyenleg

Fussa majd abból a tizenötmillió dollárból, amit az iraki háborúval kapcsolatos példás viselkedésünkért kapunk. Legalább lesz mire hivatkozni, amikor alázatosan emelt fővel elfogadjuk.


Az egészségügyi ellátás javítását szolgálhatja a kórházakba kerülő magántőke - mondta a szaktárca politikai államtitkára a Klubrádióban. Kökény Mihály kifejtette, hogy az így megvalósított privatizációval némileg csökkenthető az ágazat lemaradása.

Dugdosók

Emberemlékezet óta áramlik a magántőke - kicsi borítékokba dugva - a kórházakba. Én például minden alkalommal, amikor ebben a rítusban részt kellett vennem, a stressztől visszaestem egy kicsit a gyógyulásban. De találkoztam olyan orvossal is, aki annyira röstellte, hogy el kell fogadnia a hálapénznek nevezett alamizsnát, hogy szinte belebetegedett. Ha sok ilyen orvos lenne, egy egész pszichiátriai osztályt kellene fönntartani nekik, ahol aztán gyakorolhatnák, milyen érzés a másik oldalon állni. A terápia lényeges eleme lenne a "ki tud föltűnés nélkül több borítékolt magántőkét dugni a nagyzsebű személyzet köpönyegébe" című játékos vetélkedő. Akkor hiszem majd el, hogy valami változott az egészségügyben, ha legalább tíz kórházról azt hallom, hogy márpedig azokban csakugyan soha senki nem fogad el hálapénzt, mert az orvosokat és az ápoló személyzetet annyira megfizetik, hogy becsület csorbítására alkalmas dolognak tekintik a borravaló-dugdosást.


Görgey Gábor kulturális miniszter szerint a magyar kreativitás és a kultúra az a terület, ami miatt nincs szégyenkezni valónk Európában a csatlakozás után. Jánosi György ifjúsági miniszter a fiatalokat nevezte a csatlakozás első számú nyertesének.

Mostantól

A reklámkampánynak vége, tehát mostantól azt szeretném hallani a tiszteletre méltó miniszterektől, hogy ha van egy ötletem, akkor hova fáradjak be, mert nekik meg van ám egy kiváló szakértőkből álló szervezetük, amelyiknek az a dolga, hogy az én terveimhez - szolgáltató-állampolgári jogon - EU-támogatást szerez. Jó lenne látni, hogy a magyar kreativitás végre az államszervezés szintjén is megjelenne: a hatékonyság biztos jele pedig az lenne, ha a fukar Unió hivatalnokai szomorúan bár, elismerően nyilatkoznának a rettegett magyar pénzkicsikaró minisztériumokról.


Hivatalos nyelvként fogadhatja el az orosz alsóház, a duma a testbeszédet - jelentette az orosz Ntv.

Testduma

Bár alighanem ez a hír hülyeségteszt, vagy áprilisi tréfa lehet, ha mégis igaz, akkor a magyar dumaház is követhetné a derék orosz példát. Azért lenne jó, mert a testbeszédet mindenki anyatesti szinten beszéli. Vagyis: csak be kell menni a Rigó utcába, ücsörögni, mocorogni egy kicsit a bizottság előtt, aztán már meg is van a nyelvvizsga - örvendezhetnének a fölső iskolások, a nyelvvizsgátlanság már nem lehet akadálya a diplomának. És az eredmény minden esetben jeles, hiszen a testbeszéd színvonala csak a saját testhez mérhető. Vagyis a siketnéma és vak, szintebéna ember kisujj-jelzése ugyanolyan értékű, mint azé a pantomim-művészé, akinek órákon át be nem áll a teste.


A Népszava információja szerint Latinovits Zoltán családja az újságokból tudta meg, hogy a színészóriás nevét vette fel egy polgári kör. Ezt jogtalannak tartják, és ha kell, pert is indítanak miatta.

Bizalom

Nem lenne helyes pert indítani, mert a család el fogja veszíteni. Jogsejtelmeim szerint Latinovits Zoltán neve nem csak családi, hanem köztulajdon is, és a mélységes tisztelet kifejeződése, ha egy csoport fölveszi. Pert akkor lehet indítani, ha a nevet méltatlan célok elérése érdekében használják föl, vagy ha egy ilyen csoport olyasmit enged meg magának, ami beszennyezi a Latinovits nevet. De mivel feltételeznünk kell -, hogy ez a polgári kör csupa jó szándékú, tisztességes emberből áll, akik senki ellen, viszont a haza üdvéért dolgoznak majd a hatalmas színészhez méltó szellemben, semmiféle ok nincs előre pörlekedni velük. De nagyon jó, hogy egy egész család figyeli majd őket, és nem nagyon hibázhatnak.

Április 15. (kedd) Ma egyedül maradtam Milossal, mert a mamája elment Wandával valami természetes gyógyászatra. Jól elvoltunk. Volt kis kirándulás is, vittünk magunkkal mézes puszedlit. Teljesen nyár lett, ahogy azt pár napja jósoltam. Minden virágzik - jó későn, de most már mindegy. Azért remélem, hogy a következő tíz évben nem lesz ilyen telünk. Nem szerettem. És ahogy öregszem, egyre jobban tudatosul bennem, hogy az ilyen időjárás igenis megölheti az embert. Kivesznek belőlünk olyan anyagok és energiák, amelyeket ugyan látszólag pótolni lehet, de marad ott bennünk valami sérülés. Mint amikor a hőmérőben megszakad egyszer a higanyszál. Olyan, mintha hőmérő lenne, talán még használni is lehet, de már nem az igazi.
   Délután becsöngetett Elmer. Kibiciklizett, mert itt az ideje. Kicsit eszegettünk, kicsit beszélgettünk. Bár nem mondhatnám, hogy az utóbbi tíz évben sokmindenben egyetértettünk, most a háború dolgában szinte teljesen. Valahogy tudatosítani kellene az emberekben, hogy ez az a dolog, amiben nincs jobboldal, nincs baloldal. És olyan sincs, hogy valakinek ne legyen véleménye erről.
   Már nem fogom újságba leírni, de azért elég nevetséges az irakiak örömét az ötvenhatos magyarok öröméhez hasonlítani. A magyarok - ha néhány napra is, mert nem nagyon jött a segítség - maguk vívták ki a szabadságukat. A magyarok nem úgy értelmezték Sztálin szobrának ledöntését, hogy ez lenne a jel arra, hogy lehet fosztogatni. Az is lehet, hogy a zavarost kihasználva, némelyek elloptak ezt-azt, de sose hallottam olyasmiről, hogy bárki bement volna egy kórházba és a súlyos sebesültek alól kilopta az ágyat. Attól tartok, hogy az iraki nép olyan mélységesen lepusztult erkölcsi állapotban van, hogy szinte lehetetlen kikerülni az újabb diktatúrába vezető erőszak korszakát. És azt is gondolom, hogy ha egy hadsereg megszáll egy országot, akkor attól kezdve az övé a felelősség. Nem értem, hogyan lehet az, hogy nem számoltak a fosztogatással, a teljes káosszal. (Múzeumokat rabolnak ki! Olyan kincseket, amelyek az emberiség egyik legősibb kultúrájának emlékei.) Ezt nem tervezték előre, de azt igen, hogy ki építi majd újjá Bagdadot. (És mi van akkor, ha az irakiak szépen megköszönik a bombázást, és mégis inkább más arab országok arab cégeire bízzák ezt? Föl se merül, hogy ehhez joguk lenne.)
   Ez egy atípusos humanitárius katasztrófa.

Április 14. (hétfő) Ma itthon maradtam, hogy ne kelljen kihagyni a gyógyszeradagokat. Reggel telefonált Horváth Pista, hogy nekem kell megszerkesztenek a Szép Szót. Azzal el is ment a délelőtt.
   Sokkal jobban vagyok, mint az utóbbi hetekbe bármikor. Bár hangom még nem jött vissza. Igazából van hangom, csak nem tudom irányítani. Elkezdek beszélni, és érzem, hogy a hangszálak másfele lengenek, mint ahogy én szeretném. De az is előfordul, hogy mondok pár szót, aztán egyszercsak suttogva folytatom, pedig nem is úgy akartam. Kicsit nevetséges.
   Egy kedves barátom fölhívta a figyelmemet, hogy amennyiben mégis gégerákom van, és kioperálják a gégémet, akkor jól meg kell gondolnom az utolsó szavaimat. Ez elég megrázó megjegyzés volt, de teljesen igaza van. Kivételes lehetőség, ha valaki túléli az utolsó szavait. Alkalmat adott arra, hogy végig gondoljam: ha életben is maradok, nem taníthatok többé - legföljebb az interneten, virtuálisan -, nem beszélhetek rádióban, televízióban. Sőt azon is elgondolkoztam, hogy milyen telefonra lesz szükségem. Mivel csak SMS-sel és e-mail-lel lehet velem társalogni, csak a közvetlen hozzátartozóim és barátaim hívásait fogadom - hogy ők azok, azt már a csengőhangból meg tudom állapítani, ha csak meg nem süketülök -, a többiek kénytelenek lesznek az üzenetrögzítőmtől megtudni, hogy ha akarnak valamit, akkor szíveskedjenek írásban közölni. Tehát olyan telefon kell, amivel jól lehet internetezni és könnyen, gyorsan kezelhető a billentyűzete - hacsak nem bénulnak meg az ujjaim.
   Az igazi baj persze az, hogy nem tudok a gyerekeimmel meg az unokáimmal beszélni. Vehetek nekik valami telefonfélét, amivel gyorsan - például infravörös porton keresztül - lehet üzeneteket váltani. Persze közösen megtanuljuk a jelelést is. Az meg azért hasznos, mert akkor ők máris többet tudnak, mint az osztálytársaik. Később ezt nagyon jól lehet hasznosítani.
   Azt már most is látom, hogy a némaság próbára teszi az emberek türelmét. Például már ketten is rám szóltak, hogy miért nem köszönök, és csak akkor értették meg, hogy én suttogva köszöntem, amikor azt suttogva elmagyaráztam nekik. A boltokban sem könnyű, pláne, ha sor áll mögöttem. Én amúgyis lassú, totojászós típus vagyok, de sose gondoltam, hogy ennyi megbeszélni való van például egy pénztárosnővel vagy egy pultossal. Kétszer-háromszor is rákérdeznek, mit akarok. Remélem ezt nem kell megszoknom, de ha mégis, akkor valahogy írásban kell közölnöm, mit akarok.
   Ma is akartam felvételeket készíteni a rigófiókákról, de aztán meggondoltam magam: minek idegesítsem a szüleiket? Viszont az öcsém kertéjében is van egy fészek, ő igazi képriportot készített a rigópapa repüléséről. Nagyon irigyli a madarakat. Ő abból indul ki, hogy vannak lények, amelyek képesek röpülni megtanulni, és vannak olyanok, amelyek szárnyalásra születtek. Sokszor néztük együtt a madarak röptét. Egyszer elénk, egy bokor kicsi ágára szállt egy veréb. Meg is jegyezte, hogy ő évekig tanulta, hogyan kell egy viszonylag széles leszállópályára úgy letenni a repülőgépet, hogy ne zökkenjen nagyot, és meg is álljon a pálya végéig, ez a madár meg a borsónyi eszével csak úgy leszáll egy fogpiszkálóra is. Vagyis hiába uralja a világ legfejlettebb technikai eszközét, amit az emberiség szinte minden tudásának fölhasználásával terveztek és építettek meg - a veréb jobb nála. És a rigó is.

Április 13. (Vasárnap)

Másnap reggel

   Rendes vasárnap hajnali biciklitúrámon mindig Béla takaros kertje mellett megyek el. Nevetve - vagyis pontosabban: röhögve - rám kérdez: mi az előírás az EU-ban a vakondtúrásokra, mert vigyázzak, esetleg egy év múlva megbüntetnek. (A háttér: tudja, hogy a biciklim pótkocsijába vakondtúrta földet gyűjtök, mert az a legjobb virágnak, palántának. Hülyének tart, mert nem érti, hogy ez nekem csak ürügy a biciklizésre, amihez meg az egészségem miatt van akkora szükség.)
   Megállok, hogy megtiszteljem. Mint minden vasárnap. "Ha eljár dolgozni, csak ilyenkor ér rá dolgozni", ezért találom minden ünnep reggelén a kertjében.
   - Na akkor győztetek, mehetünk az EU-ba. Okoskodtál itten, de akkor most aztán tényleg azonnal mondd meg, hogy mit termeljek jövőre!
   Egyáltalán nem csodálkozom azon, amit mond. Mert hosszú heteken át próbáltam meggyőzni arról, hogy igennel kell szavazni. Akkor is, ha egy kicsit sértettek vagyunk, mert túl hosszú ideig hitegették ezt az országok, és a csatlakozási feltételek is lehetnének nagyvonalúbbak. Úgy gondoltam, ő lesz az az egy ember, akit én majd elviszek magammal. Számos érvemet elfogadta. A legjobban az tetszett neki, hogy ha most nem jutunk be, akkor a Szlovákiában élő rokonainak kell majd egy kedvezménytörvény-félét hozatni, hogy a kint szakadt magyarországiakat valahogy segítsék. Én meg majd 2007-től az erdélyi rokonaimra leszek utalva, hiszen ők előbb lesznek az Unió polgárai, mint én. Sőt az is lehet, hogy kihasználom: nekem és a testvéreimnek van egy-egy tizenhatod részünk egy kolozsvári házban. Arra már esetleg lehetne valami eus vállalkozást alapozni, sőt még kettős román-magyar állampolgárságra is aspirálhatok. Esetleg. Hátha a jó Funar támogatná. Elismerte, hogy azért ez így eléggé fura lenne.
   Bebizonyítottam neki, hogy igenis vághat disznót, senki nem fogja letartóztatni, ha odaadja neki a saját konyhájában keletkezett étekmaradékot, ehet mákostésztát… (Amúgy nincs is disznója, és utálja a mákot.) Minden beszélgetésünknek az volt a vége, hogy "jó, de akkor mondd meg, hogy jövőre mit termeljek. De olyat mondjál, amire adnak támogatást is."
Én meg nem tudtam válaszolni. De a kormány nevében - bár minden fölhatalmazás nélkül - megígértem, hogy kap majd tájékoztatást arról, mit érdemes vetni. És pláne, miképpen lehet támogatáshoz jutni.
   Ez neki nem volt elég. Azt mondta, azért szavaz nemmel, mert ő eddig még mindig vesztes volt. Az apja földjét elvették, ő téeszparasztnak született. Ott valami egészen méltatlan bérért dolgozott, de legalább volt munka és nem veszett éhen. Háztájizott, amiből éppen annyi jött össze, hogy éjt nappallá téve megkereste azt, amihez egy gyárban segédmunkásként juthatott volna. A rendszerváltás után azt ígértük - mindig többesben mondja, hogy ott érezzem magam az ígérgetők között -, hogy lesz kárpótlás, végre a saját földjén dolgozhat. Kárpótlásul annyit kapott, hogy kifizethette a testvéreit, és így tulajdonképpen megvette a saját kertjét, amit az apja halála óta, vagyis tíz éve művelt. A téesz nem veszett oda, csak úgy alakult át, hogy ő már ott nem kellett. Eljárt napszámba, aztán kapta a munanélkülit, aztán már azt sem. Most végre közmunkán van, ha hívják. Néha segít a sírásónak is, ha az eléggé beteg. Ötven évesen pontosan tudja, hogy soha életében sehol nem kap többé igazi munkát. Földje nem lesz több. Ebből a kicsiből meg lehetne élni, de csak akkor, ha üvegházban termelne és valami olyasmit, amit nagyon drágán lehet eladni. Üvegházra - fóliára se - neki soha nem lesz pénze, mint ahogy kazánra meg fűtésre sem. A vállalkozósdihoz egyszerűen nincs elég esze. (Ezt ő mondja, nem én.) Abban reménykedik, hogy az a német, aki már háromszor járt a szomszédjánál, megveszi azt a házat, mert akkor hátha rábízza a kertet, a feleségére meg a mosást-takarítást. "Az paradicsomi lenne."
   Nem azért szavazott nemmel, mintha nem tudta volna előre, hogy az igenesek győznek, hanem azért, mert jelezni akarta: vannak itt olyanok, akikről mindig elfeledkeztek. És ha most is az lesz, hogy a szavazásig duruzsoltak neki, de hétfő reggeltől magára marad, akkor… "Mi van akkor?" - kérdezem. "Semmi. Az lesz, ami volt. Mindigis."
   Ebben maradtunk. Az ártéren a vakondtúrást túrva, zacskóba szedegetve azon gondolkoztam, hogy ebben az országban most százezrek gondolják ugyanazt, mint Béla félgazda. Van egy kicsi esélyük. Ha az állam, a kormány, az egész politikai és hivatalnoki osztály olyan infrastruktúrát és főleg helyzetet teremt, hogy ezek az emberek tudnak, mernek kérdezni és kapnak használható válaszokat. Sőt, tán még ötleteket is. Olyan országban élünk, amelyikben a diplomás emberek sem tudnak kitölteni egy adóbevallást. Hogyan várhatnánk el a parasztoktól az önálló tájékozódást és helyezkedést? Bár meggyőződésem, hogy a magyar földműves okosabb, mint gondolná, azt elhiszem, hogy egy támogatási kérvényt ma még képtelen egyedül kitölteni. Évtizedekkel tudjuk megrövidíteni a fölzárkózásra szánt időt, ha a magyar állam nem csak azt veszi tudomásul, hogy a jogköre csorbul az EU-ba lépéssel, hanem fölismeri azt is, hogy soha nem volt szükség annyira az okos segítségre, mint most. Talán a hivatalnokok számára is vonzó közös sikerkarrier lehet, ha végre úgy működhet az álladalom, hogy teljesíti azt a feladatát, amire tulajdonképpen kitalálták: szolgáltasson.

Április 12. (szombat) Elmentem szavazni, teljesen üres volt az épület, csak szegény biztosok ültek ott. Gondoltam, maradok egy kicsit, de aztán inkább eljöttem, mert nem tudom, illik-e ilyet. Megjött NC, így a feleségem is el tudott menni szavazni az apjával a fővárosba, amíg én szavaztam és vásároltam. Hamar visszajött. Én meg nekiálltam kerítést építeni. Szegény kutyánk nagyon lelkesedik, mert még nem tudja, hogy ez bizony ellene van.
   Dávid koradélután hívott, hogy nagyon csekély a részvétel. Később is folyamatosan, SMS-ben értesített a szerény részeredményekről. Én ezen nem csodálkozom, de nagyon szomorú dolognak találom. Bár már mindegy, talán a politikai osztály is elemzi majd, hogy hol hibáztak a politikusok, a pártok. Persze az is lehet, hogy nem is hibáztak: az emberek csak értékén kezelik az ügyet. Ha több mint egy évtizedig várakoztattak, ha csak a hátsó ajtón engednek be, akkor mire lelkesedjünk? Választási lehetőség nem volt. Akárhogy is figyeltem, nem hallottam olyan ellenérvet, amit csakugyan érdemes lett volna figyelembe venni.
   Ma sikerült egészen jó képet készíteni a rigókról. Hárman születtek, nem mondom, hogy szépek. De gyönyörűek.

Április 11. (péntek) Tegnap este beszélgettem Pistával - a szomszédommal -, amikor - nekik is - hoztam a tejet. Ültetett egy szederfát a tyúkudvarba. Az én kertemben is volt, de nem szerettem, mert ugyan nagyon finom gyümölcsöt termett, annak a kilencvenkilenc százaléka a földön rohadt el. Ami praktikusan azt jelenti, hogy cukros mézga borította a kert egy részét, ami aztán meg is penészesedett. A koszt pedig behoztuk a lakásba. A hangyák meg követték a nyomot. (Persze nekem nem voltak állataim.)
   Szóval azt mondja, azért ültetett fát, mert azt szeretné, ha nála is lenne rigófészek. Mert volt azelőtt, amikor még fája is volt. Csak elszáradt, ki kellett vágni. Akkoriban mindig összeszedegette a férgeket és kézből etette a rigófiókákat. Eleinte zajongott az anyjuk, de aztán megszokta. Legalább kevesebb dolga volt. Most irigynek tűnik, mert nekem van fészkem, neki meg nincs.
Mi egész nap figyeljük a rigópárt, amelyik az ablakunk elé költözött. Ma észrevettem, hogy a papa hozza a gilisztákat, átadja a mamának. De az nem ette meg, hanem maga alá pakolta. Az viszont azt jelenti, hogy kikeltek a fiókák. Amikor aztán a mama is kirepült egy kicsit, gyorsan belefényképeztem a fészekbe. Nem nagyon sikerült, mert a szülők azonnal megérkeztek és hatalmas rikácsolásba meg szárnyverdesésbe kezdtek. Nem akartam őket nagyon megrémíteni. De azért a képen látszik, hogy ott bizony kicsi rigók vannak, Talán három is, de kettő biztosan. Gyűjtögethetem a férgeket. Az lesz a vége.
   Kapok Fruzsinától igazi, fából való búgócsigát. (A férje készíti őket, a lánya megrendelésére… de ez benne van a naplójában.)

Április 10. (csütörtök) Ma viszonylag jó állapotban voltam. Sok fokhagymát ettem - igaz, nem is kellett elmennem sehova. A feleségem igen jókat főzött. Valami időváltozás lesz, mert Milos szokatlanul sokat alszik. Végignéztünk egy filmet, amit átaludt, és azóta se kelt föl - már majdnem egy órája. (Ez csak azért érdekes, mert máskor húszperceket alszik, aztán fölpattan. Ha kicsit többet, akkor mosolyogva.) Ma először láttam kuckózni. A nagyapámtól örökölt úgynevezett "grófi székem" - egy gróftól vette - mögé bújt, és igen hosszú ideig üldögélt ott. Közben figyelt, kukucskált, és ahányszor odanéztem, rám nevetett. Kell majd oda tenni valami pokrócot, ha szeret ott üldögélni.
   Nekem is voltak ilyen helyeim gyerekkoromban. Azért jó az ilyen, mert a gyerek igen hosszú ideig csöndesen elvan, és a tévét se nézi. De a legokosabb az anyám ötlete volt. Ha azt akarta, hogy nyugton legyünk, fölfordított egy asztalt, kinevezte hajónak. Mi meg elhittük, hogy a tengeren vagyunk, órákig üldögéltünk rajta. Le nem szállhattunk, mert ugye a padló víz volt - meg is fulladhattunk volna. Anyám még az uzsonnánkat is oda hozta. Nagyon sok időt nyert ezzel.
   Jut eszembe a gyerekekről: amikor a múltkor a feleségem barátai itt voltak, kiderült: nem csak neki volt olyan búgócsigája, amelyik nem búgott, hanem a többségnek. Vagyis a hetvenes évek közepén született generáció jelentős részét becsapták, megfosztották a csigabúgástól. Ez megalázó, méltatlan - kártérítést kellene követelni.
   Nézem az iraki háború képeit. Nekem valami itt nem stimmel. Bárcsak igaz lenne, hogy vége. (Mert így kevesebb ember pusztul el. Ez nem azt jelenti, hogy meg szabad feledkeznünk arról, hogy ez a háború agresszió.) De valahogy nem áll össze a kép. Például hogyan tudott egy másik városba menekülni Szaddám Husszein, ha teljesen körül volt zárva Bagdad? Ha ugyan elmenekült. Az lenne a legjobb, ha megtalálnák a holttestét. Illetve nem az lenne a legjobb, hanem az, ha élve elfognák, és nemzetközi bíróság előtt felelne a háborús bűntetteiért. Bár ez kényelmetlen lenne az amerikaiaknak. (Természetesen az igazi az lenne, ha Bush elnököt is nemzetközi bíróság elé lehetne idézni. De ez reménytelen. Az amerikaiak jóelőre gondoskodtak arról, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. Mi meg annyira kishitűek vagyunk, hogy ezt el is fogadjuk. Pedig most, hogy újabb országokat fenyegetett meg, nem ártana valamivel leállítani.)
   Arra is gyanakszom, hogy van valami csapda abban, hogy az iraki csapatok fölszívódtak. Félő, hogy a szerencsétlen amerikai katonákat akkor gyilkolják majd halomra, amikor már azt képzelik, hogy mindent ők felügyelnek.

Április 10. (szerda) Már-már érdekes, hogy miképpen omlok össze szinte teljesen estére a betegségtől meg a gyógyszerektől. Mindenesetre érdeklődve figyelem.
   Reggel bementem a Népszavába Szép Szót tördelni. Elég hamar végeztünk. Kicsit beszélgettem még Petrivel a rovatvezetőség felelősségéről. Eléggé szeretetre méltó és tehetséges ahhoz, hogy úgy beszéljek hozzá, mintha a fiam lenne. Én ugyan már cinikus vagyok, mert semmiféle illúzióm nincs az emberi kapcsolatokat és a munkám értékét, sőt az egész sajtó értékét illetően, de még hiszek abban, hogy aki idejében megszelídül, és elveszíti a hívságait, abból olyan ember lehet, aki legalább nem árt a világnak.
   Wanda telefonált, hogy hozzam haza Szonját. El is mentem érte, aztán nem a szokásos útvonalon mentünk haza, hanem a Pilisen keresztül. Olyan volt, mintha elszöktünk volna egy kicsit világgá. Főleg a végtelenről beszélgettünk. Például arról, hogy hol a világ vége, vagy legalább a Földé. Megállapodtunk abban, hogy példáúl a hegycsúcsokon. Próbálta kiszedni belőlem - ravaszkásan -, hogy szerintem mi az utolső előtti szám, de nem mondtam meg neki. Otthon készítettem neki egy hevenyészett Mőbiusz-szalagot, hogy legyen még min fölöslegesen gondolkodni. Öcsike is otthon volt, és a különféle kábítószerek hatásmechanizmusairól beszélgettünk.
   Aztán elmentem még újabb csavarokét meg benzinért. Itthon szétestem.

Április 8. (kedd) Nem tudom, már mit jósolt a horoszkóp, de elég sok kellemetlen órám volt. Azzal kezdődött, hogy nekiláttam összerakni az etetőszéket. Nem akarok panaszkodni, de egy roncs lett a kezem. A csavarok fele olyan rossz minőségű, hogy félúton megette őket a becsavaró imbusz kulcs. Fogóval kellett őket kitekerni. Aztán megint vissza, megint ki. Aztán elmentem csavarért Teri boltjába. De nem volt olyan, amilyen kellett. Szerencsére Pistának, a szomszédomnak volt. De ez nem volt elég, további négy olyan csavar ment tönkre, amit itt nem lehet beszerezni. Majd holnap. Valahol.
   Sajnálom, de többször és nagyon erősen megátkoztam azokat az embereket, akik ezt a szerencsétlen jószágot gyártották. Ha újságíró lennék, kinyomoznám, hogy kik ezek, és mit képzelnek.
   Aztán a számítógépem kattant egyet, és elsötétült a képernyő. Újra bekapcsoltam és megint kattant. Aztán megint. Úgy a hatodikra rájöttem, hogy nem akar működni. Megterveztem a holnapi napot. Ha visszakapom a kocsit, akkor fél kilencre kell eljutnom a szervizbe. Ha lesz egy ilyen öreg masinához alkatrész, akkor talán estére visszakapom. Akkor hirtelen rájöttem, hogy ez a kikattanás attól van, hogy nem működik a ventilátor, túlmelegszik a gép, ami meg attól lehet, hogy mondjuk egy hajszál belement. Vagy valami más mocsok. Szétszedtem a gépet, és csakugyan finom por borított ott mindent, és bizony mindenféle szálacskákat is találtam. És meg is gyógyult a masina.
   De ezt nem tudtam azonnal. Erős pánikban elkezdtem összeszedni azokat az írásokat, amelyeket feltétlenül le kell adni holnapig. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy ügyes voltam, nem is kell sietni.
   Hanem az autómmal már nem jártam ilyen jól. Most még csak tizennyolcezret fizettem az olajcseréért, az új ékszíjakért és egyéb apróságokért, de egy héten belül még jön ehhez huszonhétezer, plusz aztán még öt napra le is kell állítani, mert lesz egy nagy féltengely fölújítás. Az alkatrész ára hatvanezer. Kár, hogy szeretem ezt az öreg autót. De ha nem szeretném, akkor se lenne pénzem újra. (Illetve újat nem is vennék, akkor se, ha tízmillióm lenne erre, mert az hülyeség. Olyan, mintha azonnal kidobnám a pénzem felét.)
   Most már abba lehetne hagyni ezt a telet! Gyanítom, hogy májusban olyan meleg jön ránk, hogy nappal szenvedünk majd, éjjel meg nyitott ablaknál alszunk.
   Néztem a tévében, hogy szegény Jessica mekkora hős lett. Már szabadulása igaz történetének megfilmesítési jogáért küzdenek a mágnások. A szülővárosa meg nagy lázban van: hogyan tudnák méltóképpen fogadni. Annyira szeretném megírni az igaz történetet egy jó forgatókönyvben. Ki nem felejtve belőle más iraki nők igaz történeteit sem.

Április 7. (hétfő) Ma délelőtt a szerkesztőségben voltam. Igen rossz állapotban. Mondhatni: majdnem elpusztultam. Tulajdonképpen hülyeség volt elindulni, tudhattam volna, hogy a gyógyszerektől szédülök majd. De furcsa módon az autóban, vezetés közben semmi bajom nem volt.
   Hazafelé bementem a babaáruházba, mert az etetőszékből, amit a hintáért kaptam, hiányzott egy csomó csavar. Mostanában az a divat, hogy kiválasztjuk a bútort, kifizetjük, aztán kapunk egy jó nehéz dobozt. Ezt a IKEA-ban már megszokhattuk. Ott is utálatos dolog - úgy illene, hogy megkérdezzék: összerakva, vagy apró darabokban szeretném az árut. Ha mondjuk egy öreg, beteg, sérült vagy buta ember vesz ilyesmit, akkor mit csinál otthon? De azt végképp nem gondoltam, hogy egy, a kocsiban nagyon jól elférő etetőszék helyett egy csomó fadarabot meg csavart kapok. Itthon a feleségem és Rita barátnője nekiláttak, hogy összerakják, de egyáltalán nem sikerült, mert miután kiszedték a konzerv-szerűen kartonba préselt alkatrészeket, kiderült: a csavarok nem jók. Illetve valaki csak úgy találomra, marokkal szórta őket a zacskóba, mennyiségre talán meg is vannak, de nem háromféle, hanem csak kettő, és alátétek is hiányoznak.
   Az áruházban nem túl gyorsan, de nagyon kedvesen kicserélték az egész csavarkészletet. Közben együtt próbáltuk elképzelni, miféle ember lehet az, aki egy gyerekeknek gyártott alkalmatosságot így csomagol be. Vagy részeg volt, vagy annyira utálja a munkáját, hogy ily módon áll bosszút.
   Mondjuk egy olyan országban, amelyikben kicsit jobban figyelnek a vevőre, kaptam volna ajándékba valamit - például egy zenélő bilit vagy valami kis játékot -, hogy még jobb érzéssel menjek haza. De itt annak is örüljek, hogy tisztességgel beszéltek velem, és elintézték az "ügyemet".
   Szentendrén még vásároltam negyven darab kétméteres hegyezett karót, hogy legyen elég oszlopom a kutyátlan övezet elkerítéséhez. (Ha jó idő lesz, nekiállok.) Persze a karók alig fértek be a kocsiba, nyitva kellett hagyni a hátsó ajtót. Különös dologra jöttem rá. Már régebben is gyanakodhattam volna, mert a hátsó ablak mindig nagyon sáros. Arra rájöttem, hogy ez a kocsi keltette vákuumtól van. Ez annyira erős, hogy ha nyitva hagyom a hátsó ajtót, akkor beszívja a kipufogó füstjét. Gyakorlatilag gázkamrává alakul át a kocsi. (A németek eleinte ezt a hatást használták ki: a zárt platójú teherautókba visszavezették a gázokat. Mire az előkészített tömegsírokhoz értek, már mindenki meghalt a kocsikon.) Persze minden ablakot leeresztettem, így kibírtam valahogy azt a húsz kilométert, hazáig.
   Aztán már csak az autószerelőig kellett eljutnom, mert mára beszéltem meg, hogy átnézi a kocsit. Van mit nézegetni rajta.
   Hanem ma az volt a legérdekesebb, hogy estefelé megkívántam a fokhagymát. A sok gyógyszer némiképp javított a gégém állapotán, de szinte csodálatos volt, hogy egy gerezd megevése után azt érzetem, mindjárt meggyógyulok. Egész nap alig bírtam megszólalni, este pedig - fürdetéskor - már egy kicsit énekeltem is a fiamnak pár munyi népdalt. Szegénykének.

Április 6. (vasárnap) Olvasom, hogy lesz az EU-népszavazás előtti napon Irigy Hónaljmirigy-koncert. Ha a helyükben lennék, én lemondtam volna. Ez - legalább jelképesen - azt mutatta volna, hogy egy kis ádáz tévéscigányozás után van bennük némi önkritikus hajlam. (Az egyáltalán nem árt, ha valaki amúgy abból él, hogy másokat gúnyol.) Vegyük úgy, hogy ezzel a koncerttel zárunk le egy történelmi korszakot. De amit Hegedűs László az eseményt szervező Multimédia vezetője mond, egy kicsit rémisztő: a paródiazenekar múlt heti TV 2-es, a romákat kifigurázó műsora sem befolyásolja a megrendezést, legföljebb jobban fogynak rá a jegyek.
   Lehet, hogy így van, de kimondva cinikusan hangzik. Igazából, ha az Irigyeknek nem jutott ez eszükbe, akkor neki kellett volna visszamondani a koncertet. Az európai illem ezt kívánná. De hogy még a bevétel növelésére is használja a rasszizmust, arra nem is azt mondanám, hogy cinizmus, hanem: szellemi gonosztevés. Nyomorú.
   Kár az Irigyekért. Vicces emberek voltak.
   Ma amúgy a gyógyszerek miatt erős kábulatban vagyok. Már az éjjel is úgy feküdtem le, hogy forgott velem minden. De az is igaz, hogy a gégém kicsit jobban van.
   Kénytelen voltam egy kicsit vezetéket dugózni az istállómban, ami ma afféle műhely gyanánt szolgál. Szinte műterem. Volt ott egy csap. Régen leszereltük, ledugóztuk a csövet, de most elkezdett szivárogni. Nyilván valami fagytól. Az a legkellemetlenebb, hogy ilyenkor le kell menni a vízaknába. A kutya nem tudja mire vélni. Nem elég, hogy majdnem beszorulok, és alig bírok kimászni, még a pofámba is liheg. Biztos jó szándékkal: azt hiszi, hogy bajba vagyok és figyeli a légzésemet. Persze elsőre nem sikerült, mert a teflon-szalagot alighanem rosszul tekertem a menetre. Vagyis harmadszor is le kellett mászni az aknába, aztán negyedszer is, persze. De többször nem, mert másodszor már kóccal próbálkoztam, és úgy látszik, az az igazi.
   Nem mondhatnám, hogy szeretek vezetéket dugózni.

Április 5. (szombat) Ma arra ébredtem, hogy esik a hó. Nem nagyon, de arra éppen elég volt, hogy reggel hatkor elkeseredjem. Az pedig nem jó, ha így kezdődik a nap. Elmentem tanítani Kispestre. Elég hamar odaértem. Utálom, ha a diákok előbb érnek, mint én. Bár ez elég ritkán fordul elő. A riportról beszéltem. Magam is meglepődtem, hogy ennyi mindent tudok erről a műfajról. (Azt leszámítva, hogy néha nagyon tehetséges tanítványokra lelek, a tanításban az az öröm, hogy megtudom, mit tudok én.)
   De azért gyulladt gégével négy órán át beszélni nem igazán jó dolog.
   Aztán elmentem egy bababoltba, mert Milos kapott Ritától, a feleségem barátnőjétől egy olyan szobahintát, amilyet én vettem neki. Becseréltem egy olyan babaetető-székre, amiből később egy szék és egy asztal lesz.
   Aztán átmentem egy cipőboltba, és a tavasz azértis biztos jeleként vettem magamnak egy szandált.
   Aztán átmentem a Duna-Plázába és ettem valamicskét, aztán kávéztam, komótosan, aztán vezettem egy EU-s beszélgetést. Az nagyon érdekes, amikor az ember egy pláza közepén üldögél és beszélget. Látszólag nem sokan figyelik, de ha körbenéz, akkor kiderül, hogy föntről, az emeletekről is hallgatóznak a népek. Ettől aztán egyrészt olyan, mintha senkinek se beszélnénk, másrész meg olyan, mintha egy vécén ülnénk egy arénában. Van benne valami rémisztő, de meg lehet szokni. Természetesen kérdések nem jöttek a tömegből, de jó volt, mert a kiváló szakértőktől én sokat tanultam. Még majd megyünk Fehérvárra, Győrbe és Debrecenbe is.
   Ez az újabb átbeszélt óra már úgy hatott a gégémre, hogy hazafelé már nem is volt. Egyszerűen megszűnt. Holnap nem is beszélek, legföljebb a gyerekemmel.
   Jut eszembe: Dávidék leúsztatták a tízméteres, fölfújhatós bálnát a Dunán át Budapesten. Remélem lesz majd fénykép róla. Sajnos nem tudtam meglátogatni a Batthyány téren, de azt mondja, hogy az egész bálna-kampány rendkívül sikeres volt, és ettől füllel hallhatóan nagyon boldog. Örülök is, mert ha bármit tehetünk a bálnákért, akkor talán egyszer majd az emberekért is.
Ladu is írt Izlandról, pontosította az előző üzenetét. Azt mondta, írjam ide, hogy akit érdekel, annak elküldi, de szerintem meg egyszerűbb, ha ide másolom. (El se tudom képzelni, hogy valakit ne érdeklődne a bálnák sorsa.)

Hir a Morgunbladidban 2003. április 2-án (5:30)

"A bálnavadászatot  újrakezdenék  elöször vizsgálati célból ez évben (esetleg jövöre is ). Kezdetben 250 állat kilövését  tervezik a  két év alatt (100 hrefna, 100 langrey?ur, 50 sandrey?ur.  Adatok latin névvel és képekkel a http://www.ruv.is/hvalir/index.html   oldalon, de aki könyvböl akar  tájákozódni, ezeket keresse). Langrey?ur   :  Latin neve:  Balaenoptera physalus. Sandrey?ur :   Latin neve :Balaenoptera borealis. Hrefna vagy hrafnrey?ur: latin neve :    Balaenoptera  acutorostrata. Ezt az álláspontot elö kivánják terjeszteni a Nemzetközi Bálnatanács (továbbiakban N.Bt.) idei tavaszi ulésén, de nem jóváhagyás céljából. Izland  jogosultnak tekinti magát, hogy felségvizein ezt megtegye. Arni M. Mathiesen "halászugyi" miniszter elmondása szerint a cél elsösorban az információgyujtés. Az új bálnaszámlálási adatok szerint Izland vizein 44.000 hrefna  él. Az északi részen lehet szaporodásról beszélni. Növekedett a langrey?ur  száma , legutóbb 24.000 langrey?ur-t számoltak. A bálnavadászati tilalom 1986-tól lépett életbe. Izlandon 1989-töl  szunetelt a bálnavadászat, vizsgálati célból azóta 68 langreydur-t löttek ki. Kérdés még, hogy  a kilövések mikor fogják elkezdeni, a halászati miniszter a  N.Bt. júniusban tartandó ulésen  terjeszti elö álláspontját, és a jövöre vonatkozó elképzeléseket. Kristján Loftsson, a Hvals hf. (mint Bálna kft.) vezetöje szerint semmi szukség megvárni a N.Bt. hozzájárulását.  Szerinte Izland  teljes joggal megkezdheti a vizsgálati célú  vadászatot, a Tanácsot elég tájékoztatni az
izlandi szándékról.

A bálnanézés bizniszröl néhány konkrét adat: 1995-ben 2200 túrista ment   bálnanézésre, számuk évröl évre emelkedett, 2000-ben  45.000 fölött volt, 2001-ben 60.550, 2002-ben  több, mint 65.000 Elörejelzések szerint 2003-ban várhatóan még   többen utaznának Izlandra, a háború miatt nem   szivesen mennének majd az arab (muzulmán) országokba, sorba mondják le a Kínába és a távol-keletre szervezett túrákat a súlyos fertözö betegségek miatt. Hányan fogják lemondani az izlandi utat, ha elkezdödnek a kilövések?

Április 4. (péntek) Ma többször is eszembe jutott, hogy ez az az április négy, amelyiken azelőtt fölszabadultunk. De semmi emlék nem jön elő, valahogy. Már akkor is untam. Azért egyszer láttam egy jó trükköt. Amikor katona voltam, egyszer összetrombitálták az ezredet. Szokatlan időben? Valamikor késő délután. Aztán begördült egy páncélautó. Kiderült, hogy az nem más, mint maga a "lenini páncélautó", vagyis az, amelyikről Lenin annak idején beszélt a néphez. Amint azt valamelyik föstő oly szépen meg is örökítette.
   Persze nem az volt, hanem csak egy Csepel teherautó vázára épített másolat. Egy igen eszes csapat kitalálta, hogy megépítik ezt az önjáró szörnyeteget, aztán Battonyától Nemesmedvesig - Ez a szovjet fölszabadító hadserek útvonala: Battonyánál lépek be, nemesmedvesnél léptek ki - végigjárják az egész országot, minden iskolaudvarban, minden laktanyában megmutatják a népnek, miről beszélt Lenin. És ezt a felszabadulás valamelyik évfordulója tiszteletére ajánlották föl. Gondolom a párt fizette őket és mindenhol vendégül is látták rendesen a csapatot. Egy év alatt szépen bejárták az egész országot. Volt még egy plusz szolgáltatásuk is: valami hangszóróval lemezről a páncélautó tetejéről adták Lenin hangját is. (Vagy ezer Lenin-képet találtam, de a felénél eluntam, ezért nem a páncélautósat teszem ide, csak valami hasonlót.)
   Jut eszembe a katonákról: ez a szegény Jessica, akit most kiszabadítottak, hogyan került Irakba? Normális dolog az, hogy tizenkilenc éves gyereklányok harcolnak az arabok ellen a tenyésztett hímenű katonák számára is elviselhetetlen sivatagban? Egy olyan országban sorozták be, amelynek egynémely államában 21 év alatt nem lehet nemi életet élni, mert a nő kiskorúnak számít? Ölni lehet? Ezt a feministákkal harcoltatták ki? Hogy nekik is lehessen?

Április 3. (csütörtök) Tegnap este beszedtem a gyógyszereket, amiből az lett, hogy amikor lefeküdtem, mindenféle különös képeket láttam. Az orcos figyelmeztetett, hogy az egyik esetleg különös hatással lesz rám, de inkább csak az álmosodást említette. Reggel megnéztem: autót se vezethetek vele. De azért bevettem. Abból meg az lett, hogy délben el is aludtam, szépen. Azért reménykedem, hogy gyorsan meggyógyulok, mert szinte sohasem veszek be semmilyen gyógyszert - pláne antibiotikumot - azokat kifejezetten az ilyen súlyos állapotokra tartogatom.
   Szóval kicsit kába vagyok és elfoglalom magam a betegségemmel. Azért ébredés után elmentem tejért Milossal. Mostanában nagyon aranyos. Elkezdett bújni. Az eddig is rendben volt, hogy az anyjához bújt, de most már hozzám is. Odajön például, és csak úgy a kezemre teszi az arcát, és közben simogatja az ujjaimat. Ez nagyon megható. (Bár az is igaz, hogy minden gyerekem ilyen. Szerencsére.)

Yes, Comment…

A Népszava által megkérdezett elemzők szerint az iraki főváros bevétele nem kétséges, annak időpontja pedig attól függ, mikor állnak át Szaddám Husszein emberei.

Tényezők

Talán bele kellene számítani azt a tényezőt is, hogy mégsem állnak át az elnök emberei, sőt a nép is él azzal a jogával, hogy az ellenség ellen fordulhat. Ebben az esetben a várost katonástul, lakosságostul le kell bombázni. Vagy haza lehet menni. Ez olcsóbb megoldás, mint valamikor a nyár végén egyenként összeszedni az egyenruhában főtt katonákat és hazasompolyogni velük.


A Népszava információja szerint Magyarország nem lát okot, hogy teljesítse az iraki diplomaták kiutasítására vonatkozó amerikai kérést. Ha kormány engedne a kérésnek, akkor minden diplomáciai kapcsolat megszakadna hazánk és Irak között.

Bátorság

Ez igazán bátor lépés, bár lehet, hogy pár milliócskával csekélyebb alamizsnát kapunk, és kizárnak minket a bagdadi csótányirtó tenderből. Nem tudom, fölmerült-e valakiben, hogy azokból az országokból, amelyek valami kis dollárért engedelmeskednek ilyenkor, mégis hova küldik haza azokat a diplomatákat, akiket kiutasítanak? Többnyire 48 órán belül el kell hagyni az országot, családostul. Fölrakják őket valami Irak felé induló gépre, aztán majdcsak hazatalálnak? Ha én külügyekért felelős politikus lennék, nem nagyon bíznék olyan országban, amelyik ezt megteszi.


Washingtonnak bizonyítékai vannak, hogy orosz vállalatok harckocsi-elhárító rakétákat és éjjel látó készülékeket szállítanak Iraknak.

Bizonyságok

Bár harckocsi-elhárító rakétát még nem láttam, éjjel is látó készüléket már vehettem volna bármelyik úgynevezett "lengyel" piacon. Washingtonnak már arra is bizonyítékai voltak, hogy Irak közvetlenül fenyegeti Amerikát, meg arra is, hogy belekezdhet a történelem legvidámabb és legkönnyebb háborújába, hiszen az iraki nép és pláne a gyáva hadsereg azonnal átáll az amerikai szabadságeszméket megtestesítő fejbúbig fölfegyverzett tengerészgyalogosok oldalára. A pillanatnyi állás szerint az amerikai hadsereg mesteri lövésekkel teríti le a saját katonáit - és ebben csak az angolokban lelt igazi versenytársra. Eddig nem derült ki, hogy Washington mindebből milyen következtetést von le a washingtoni elnök és csapata elmeállapotáról.


A CIA beszervezett egy vezető iraki tisztségviselőt, aki elárulta, hogy hol tölti a szerda éjszakát Szaddám Huszein. Információk szerint emiatt kezdődött el két nappal hamarabb a háború a tervezettnél.

James Bolondok

Az eredményből az derül ki, hogy Szaddám egy vezető iraki tisztségviselő közvetítésével beszervezte a CIA-t.


Összevesztek a békéért tüntetők a parlament előtt, hogy lehet-e a kormányt szidni a béke jegyében, avagy sem. A Civilek a Békéért Mozgalom felhívására megjelent negyven résztvevő egyik fele békeharcos, másik fele viszont Medgyessyt hazaárulónak tituláló nyugdíjas volt.

Áruljon már!

Lassan rá kellene beszélni Medgyessyt, hogy nagy nyilvánosság előtt mondja ki: ő igenis hazaáruló volt, mert addig nem lehet itt békésen tüntetni. Csekély javadalmazásért - mintegy tízezer dollár - akár dokumentumregény formájában is megírom neki hazagyalázásának hiteles történetét. Olyan finom részletek lesznek benne, hogy például csikóbőrös kulcsba dugta el azt a rádiót, amelyikkel tartotta a kapcsolatot a KGB-vel és a Moszaddal. A francia becsületrend jelvényében pedig poloska volt… A többit nem árulom el, mert csak ordítozni valót adok a veszekedett tüntetők szájába.


"Csupán mítosz az amerikai média objektivitása" - írja Barbara Reed a 168 Órának küldött cikkében.

Naiva

Nem mondja! Ezek szerint ő csakugyan elhitte. Ezek szerint nem csupán mítosz az amerikaiak önveszedelmes naivitása.


Egy-két generáció múltán, a jövő fiataljaiban biztosan felébred majd a nosztalgia a hajdani szolidáris rendszer után. "Azokat a hajdani apukákat pedig, akik most huszonéves Fideszesek, legfeljebb megüti a guta" - nyilatkozta a 168 Órának Csányi Vilmos etológus.

Remény

Én meg már a kilencvenes évek elején "nyilatkoztam" arról, hogy talán a fiaink is, de vélhetően inkább az unokáink kommunisták, de legalábbis radikális baloldaliak lesznek. Akkoriban még azt gondoltam, hogy az igazságtalanságok láttán ébredő szükséges, természetes lelki folyamatok miatt. Azóta már tudom, hogy az a társadalom és az a világrendszer, amelyikben élünk, annyira igazságtalan, mocskos és cinikus, hogy szinte nyílegyenesen viszi az emberiséget az ökológiai-gazdasági-katonai katasztrófába. Az pedig azzal jár, hogy a szűkös készleteket csak katonai-logisztikai rendszerekben lehet majd szétosztani. Ráadásul a forrásokért ádáz harc folyik majd a népek és népcsoportok között - amint az most láthatjuk Irakban is. Vagyis nem csak nosztalgiázni fognak közeli leszármazottaink, hanem kénytelenek lesznek megismerkedni a katonai jellegű kommunista és fasiszta diktatúrák elosztási rendszereivel. Aztán - akik tévedésből életben maradnak - egyszer majd kivívhatják a szabadságukat.

Április 2. (szerda) Érdekes nap volt. Reggel elmentem a Szép Szót tördelni. Közben Milos a mamájával átment Wandához Szentendrére. Hazafelé bementem az orvoshoz, mert teljesen elnémultam.
   Amúgy érdekes érzés. Az utóbbi hetekben kénytelen voltam megismerkedni a némasággal. Időnként nem bírtam megszólalni például boltokban. És azt is észrevettem, hogy az emberek ettől türelmetlenek. Az utóbbi napokban már annyira elhatalmasodott rajtam a betegség, hogy elhatároztam: elmegyek az orvoshoz.
   Igazából azért, mert azt gondoltam, hogy nyilván gégerákom van, ami egyáltalán nem meglepő. Nem nem mertem orvoshoz menni, hanem úgy gondoltam, lelkileg föl kell készülni egy ilyen válaszra. Nem készültem föl, de ma már annyira rossz volt nekem, hogy Szentendrén bementem a rendelőbe.
   Az amúgy kedves orvos egy gézzel megfogta a nyelvemet, kirántotta, és arra bíztatott, hogy különféle hangokat adjak ki. Majdnem megfulladtam, de azért röhögtem is, mert annyira abszurd volt az egész. Aztán pedig a fülemet kapta el, jó nagyokat fúrt bele.
   Aztán megállapította, hogy totális gégegyulladásom van, plusz az egyik fülem sem tökéletes. Kérdés nélkül közölte, hogy szerinte még nincs rosszindulatú daganat a torkomban, de ha két hét múlva sem gyógyulok meg, akkor "meg kell nézni mikroszkóppal".
   Aztán még - érdekes módon az asszisztensnővel közösen - beszélt egy kicsit arról, hogy nem kellene dohányozni.
   Ettől az egésztől - de talán még a haladékos megkönnyebbüléstől is - annyira elfáradtam, hogy miután Wandához értünk, hamarosan elaludtam. És csak fél nyolckor ébredtem. Amikor aztán haza is jöttünk.

Ladu olvasta, amit pár napja írtam, és válaszolt is:

Izland kb.1970-80 táján (idővel utánanézek, ha megint téma lesz az újságokban, és javítok, ha kell) aláírta a (nevezzük) Bálnaügyi Világtanácsnak azt az egyezményét, ami szerint leállítják a bálnavadászatot. Ezt két ország nem vette kötelezőnek magára nézve (ők a Tanácsnak se rendes, szavazattal rendelkező tagjai, csak megfigyelőket küldhetnek a tárgyalásokra), Norvégia és Japán, felségvizeiken lövik a bálnákat, húsukat feldolgozzák és fogyasztják (főleg japánban nagy divat) .
Már kb. két éve Izland igyekszik felvetni a Tanács ülésein, hogy a halászvizeiken elszaporodott bálnák akadályozzák a halászatot, csökken a kifogható halmennyiség. Ezért kezdetben "vizsgálati" célból, később pedig
"komolyan" újraindítanák a bálnák kilövését. Az Althingi döntése felhatalmazta Izland képviselőit, hogy a Tanács ülésein képviseljék ezt az álláspontot. A tavalyi ülésen a svéd elnökletű Tanács még azt is megakadályozta , hogy a téma megtárgyalását egyáltalán napirendre tűzzék, emiatt az izlandi tárgyalóküldöttség tiltakozásul kivonult az ülésről. Az ajtón kívüli sajtótájékoztatón nehezményezték, hogy olyanok szavazhatnak a
témában teljes joggal (és általában ellenük), akik nem értik (nem érthetik, hiszen van, akinek tengere sincsen), hogy a bálnák túlszaporodása milyen problémát jelenthet egy főleg halászatból élő országban.
Elfogultsággal vádolták személyesen az elnököt is.
Jelenleg ez az ügy nincs napirenden, a választási előkészületek mindent feledtetnek. Ez a téma nem választási téma. Nem beszélnek róla, még akik elleneznék sem, mert a halászati mentalitás jelentős az emberek
gondolkodásában. Majd minden családban van halász, vagy aki a tengerrel kapcsolatos munkából él. Nem is beszélve a hetvenes években vívott kvázi háborúról, ami ebből a szempontból rendkívüli módon egységesítette a nemzetet. (magyarul nevezzük "halcsatának" , amikor Izland 50 -ről 200 tengeri mérföldre terjesztette ki felségvizeit. A hajók fegyveres határőrhajók kíséretében jártak halászni "messzebbre", és voltak komoly incidensek is. Izlandi határőrhajó térített el erővel britet (és fordítva), magyarul egymásnak mentek, mint két kos. Még szerencse, hogy nem lőtték egymást)
Felmérés szerint az izlandiak több mint hetven százaléka helyeselné az újbóli bálnavadászatot. A spéci flotta belátható időn belül működőképessé tehető, az egész csak idő és elhatározás kérdése. Szóba került az is, hogy jelenleg évente kb. 60.000 (hatvanezer) turista jön, aki bálnát is néz (sokan elsősorban ezért). Ezek fogyasztanak, alszanak, igénybe vesznek és fizetnek. Ha beindul a kilövés, ez megszűnik (ahogy nem lehet vízlépcső és demokrácia, Kárahnjúka és nemzeti park, bálnavadászat és bálnanézegetés).

Olvastam írást, ami szerint a flotta üzemeltetése a gyilkolászással nem hozna annyi "tiszta" hasznot, mint a bálnanézés biznisz. Nem is beszélve az "imidzs" romlásról, ami a turisták számát biztosan csökkentené.

Siralmas dolgokat kezdek látni.
A világ szemében Izland volt az a hely, ahol az emberek még nem idegenedtek el a természettől, tisztelik annak erőit (mert tisztelni kénytelenek az erősebbet).
Környezetbarát technológiákat alkalmaznak ( pl. geotermikus energia ).
Az iskolái oktatásban jelentős teret szentelnek a természetvédelmi oktatásnak.
Mi van most?
A bálnavadászat beindítását nem csak fontolgatják, hanem előbb-utóbb be is fogják vezetni (parlamenti jóváhagyással). Alumínium művet építenek a keleti parton (az Akranesnél már megépített folyamatos
környezetszennyezése ellen évek óta tiltakoznak a környékbeliek), az SO2 kibocsátás a keleti parton úgy lesz a megengedettnek "csak" négyszerese, hogy két hetven méter magas kéményből fogják szórni a szűretlen "áldást". A szükséges elektromos energiát vízi erőmű fogja biztosítani, ehhez a Vatnajökullnél 19 gát építését tervezik, a legnagyobb 190 méter magas lesz (kapcsolódó cikk képekkel a http://izland.index.hu oldalon), tönkretéve és
elárasztva egyedülálló (sőt nemzeti jelképpé vált ) természeti képződményeket.
Mindezt a parlamenti többség (túlnyomó többség) jóváhagyásával, sőt határtalan örvendezésével.
Egyedül a kommunisták ( Vinstri graeni: baloldali zöldek) azok, akik testületileg tiltakoztak és szavaztak nemmel az Al mure és a kapcsolódó vízi erőműre (a bálnavadászatra nem).
Az iskolai oktatás eredménye az megvan, mert nagyon sok fiatal vesz részt a tüntetéseken.

Tegnap este már el akartam küldeni ezt az írást, de még néhány mondatot reggelre hagytam inkább. Erre olvasom a reggeli TV hírek közben a bemondónő alatt suhanó feliratot, hogy várhatóan még az idén megkezdik a bálnák kilövését (most hallom a rádióban, hogy először 250-et "vizsgálati célból").
Majd írnak róla többet.
Akkor majd én is .

Ladu

Április 1. (kedd) Hosszas tépelődés után úgy határoztam, hogy folytatom ezt a naplót. Illetve ügydöntő népszavazást tartottam. A szavazatok levelekben jöttek. Sőt, hárman föl is hívtak, és például tréfásan megfenyegettek arra az esetre, ha abbahagynám. Azért ez jólesett, és köszönöm is azoknak, akik jelezték, hogy nem örülnének. De sajnos aligha bírom a mindennapi bejegyzést, ezért inkább csak azt ígérhetem, hogy aki hetente egyszer benéz, az biztosan talál újdonságokat.
   Különben is jó napom volt, mert még az utcán is találkoztam olyan emberrel, aki megszólított, hogy nagyon jó volt az írásom a Népszavában, végre valaki megírta…
   Reggel ötkor keltem, de nem értem oda fél nyolcra a buszhoz, amin Tamara jött. Illetve odaértem, mert késett. Pedig nem szokott. Talán azért, amit mesélt: a holland-német határon melléjük jött egy kocsi, megállította a buszt, leszállítottak egy pasit. Alighanem kábítószer volt nála. Nyilván figyelték vagy fülest kaptak, mert senki más nem vizsgáltak. (Éppen Tamara előtt ült, vagyis akár be is csempészhetett volna valamit a táskájába, például.)
   Amúgy jól van és nagyon szép. Még nem nagyon látszik, hogy nemsokára babája lesz.
   Miközben a Buszra vártam, Fialát hallgattam. A szelektív hulladékgyűjtésről volt szó EU-s szemszögből. Egy telefonáló nagyon jót mondott: Magyarországon a szelektív hulladékgyűjtés legjobb szakemberei a guberálók. Egy vendég - talán államtitkár - meglepetésemre kijelentette, hogy az iraki háború egy növényi hulladékért, az olajért folyik. (Azért meglepő, mert kormányközeli emberek eddig nem minősítették így ezt a háborút.)
   Tamarát hazavittem mamájához, aztán elmentem az APEH-ba. Nem voltam ideges. De nem is volt miért, mert csak valamit alá kellett írni, az egész nem tartott fél óránál tovább, beleszámítva azt is, amíg a Lehel térről átsétáltam a Kresz Géza utcába.
Megfigyeltem, hogy egyre smucigabb vagyok a parkolókban. Azt vettem észre magamon, hogy ha belépek a második órába, akkor inkább még megyek egy kört, mielőtt elindulnék, hogy kihasználjam. Fogalmam sincs, miért kell nekem "minden megkezdett óra" után fizetni, amikor egészen pontosan, percre ki lehet számítani, meddig használom a parkolót. Azt hiszem, ebben van valami jogtalan, talán törvényellenes is, hiszen aránytalanul többet fizettetnek, mint amennyit használjuk azt a helyet. Ezzel nem csak a grund-parkolókban lehet találkozni, hanem az olyan parkolóházakban is, amelyekben mágneses kártyával mérik az időt: bedugom a lyukba és a masina megkezdett órákkal számol. Sőt, jut eszembe: számtalanszor előfordul, hogy bedobom a parkoló órába a pénzt, mondjuk két órára valót, aztán kiderül, hogy fölösleges volt, mert tíz perc alatt elintéztem a dolgomat - vagy például nem volt otthon, akit kerestem. Odavész a pénzem, pedig elmegyek, nem használom a helyet. A megoldás: arra kellene kötelezni a parkoltatókat, hogy olyan órát szereljenek föl, amelyik - ha visszadugjuk a jegyet - érzékeli, hogy mennyi időt használtunk föl, és a maradékot visszaadja.
   Ma úgy használtam ki a megkezdett órát, hogy vásárolgattam. Fülgyertyát - mert el se tudom képzelni, hogyan működik, ezért ki kell próbálnom. Egy újabb teakosárkát, ami tulajdonképpen hálóból font teatojás. A feleségemnek igen finom kénes szappant. Szonjának a Harisnyás Pippi újabb két kötetét. Milosnak bukósisakot a bicikliüléséhez. Nagyon jól néz ki benne, de azért még szoktatom, mert félek, hogy út közben szedi majd le magáról.
   Ez a vásárlási láz mindig rámjön, ha kijövök az APEH-ből. Vélhetően azzal összefüggésben, hogy valami feszültséget akarok levezetni. Ha úgy vesszük, van valami nőies ebben. Mindenesetre nem valami macsós dolog.
   Aztán elmentem az öcsémékhez, hogy átadjam neki születésnapi ajándékát: egy olyan rádiót, ami napelemes is, de egy kurblis generátor is van benne arra az esetre, ha teszemazt a sivatagban lenne kénytelen bujkálni, kisülnének az elemek és éjszaka véletlenül nem sütne a nap. Egy perc kurblizás tíz perc hallgatáshoz ad áramot. (Egy pilóta nem nélkülözheti az efféle életmentő fölszereléseket.)
   Onnan elmentem a Karton Galériába, hogy átadjam a Mindenféle Hüjeség gyerekrajz-pályázat egyik díját. Az én díjazottjaim ugyan nem jöttek el, de fergeteges volt Szerényi Gábor műsorvezetése. Magyar Bálint jó nagy ajándékot hozott: egy iskola kapott egy számítógépet. (Amúgy nagyon szimpatikusan viselkedett. Őszintén meghatódott, amikor megkapta szépen bepaszpartozva a kiállítás anyagát. Azért, mert Császár Tamás járt a minisztériumában, és észrevette, hogy a folyosóján üresek a falak. Mi lenne oda inkább való, mint gyerek-karikatúrák?) Volt ott még számos jeles politikus és művész. Most legjobban annak örültem, hogy Sajdik Ferenccel megismerkedhettem és beszélhettem. Valahogy eddig elkerültük egymást. Bennem még mindig jó érzést kelt, ha egy olyan, csakugyan világszínvonalú művésszel találkozom, akit gyerekkorom óta szeretek.

Március 31. (hétfő) Most, ahogy így nekikészültem az írásnak, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez az a nap, amikor abba kell hagynom ezt a naplót. Éppen egy éve kezdtem el, amikor Onagy Zoltán rávett, hogy egy hétig írjam a terasz.hu trinaplójából az egyiket. Azt hittem, egy hétig se bírom, mert még soha nem írtam ilyesmit, de aztán rákaptam. Jó műfaj, mert írásra kényszerül az ember, és kénytelen végiggondolni dolgokat. Jó műfaj, mert - különösen mostanában, és ez egy kicsit talányos is nekem - sokan olvasnak ilyesmit. Jó műfaj, mert az író többnyire szeretetet kap cserébe. Rossz műfaj, mert nagyon sok munkával jár, ha jut is másra idő, ez a legfontosabb. Néha már erőm fölött - vagy alatt - írom. Tulajdonképpen ostobaságnak is tűnik: mért is üldögél valaki az éjszakában hajnalig, hogy elmondjon valamit, amit ugyan szinte sokan olvasnak, de aligha valószínű, hogy olyan rettenetesen fontos az, amit megtudnak belőle?
   Voltak már ilyen nagy sorozataim. Például egyszer elhatároztam, hogy kihagyás nélkül száz Hócipő-számba írok. Sikerült is - más kérdés, milyen minőségben. Mint ahogy az is kérdés, hogy ez a napló milyen minőségű. Ahhoz, hogy megtudjam, el kellene olvasnom. Márpedig az szinte bizonyos, hogy én soha nem fogom elolvasni. Az az író, aki magát olvasgatja, hülye.
   Soha nem lehet tudni, hogy valójában mit mondunk. Tegnap például, amikor befejeztem a háborúellenes írásomat, azt hittem, hogy eléggé jól összefoglaltam azt, amit erről a dologról gondolok, és ideje is, hogy egy úgynevezett baloldali-liberális ezeket leírja. (Mert az történt, hogy miközben a magyar lakosság kilencven százaléka ellenzi a háborút, a baloldal az erről szóló kommunikációt valami kormányféltésből átengedte a jobboldalnak. Így aztán úgy tűnik, hogy csak a jobboldaliak találják megengedhetetlennek ezt a háborút - ez viszont statisztikai értelemben lehetetlen.) De úgy látszik, nem jót írtam, mert a szerkesztőségben vita lett belőle. Még olyan megjegyzés is elhangzott, hogy ez akár a Magyar Fórumban is megjelenhetett volna. Nekem ez olyan, mintha meggyilkolnának valakit, és azt jobbról is és balról is látná egy-egy ember, és különösnek találnánk, ha mindketten azt kiáltanák, hogy "gyilkos". Azért az megnyugtatott, hogy mások meg - akikkel még soha nem beszéltem azelőtt - odajöttek és kezet fogtak velem, mert szükségesnek érezték, hogy így gratuláljanak.
Mindegy, azért ez eléggé megviselt.
   Ezt csak azért mondtam el, mert pontosan ennyire lehetetlen fölmérni - föltéve, hogy őszintén írok, és nem manipulálok -, mit mondok egy-egy embernek ezzel a naplóval. Az is lehet, hogy sokkal több kárt okozok, mint jót.
   Az sem teszi könnyebbé a döntésemet, hogy már voltak, akik ki akarták adni ezt a naplót papírkönyvben. Ez kecsegtető - ez az egyik kedvenc szavam: akit kecsegtetnek, az nyilván kecseg, vagyis itt én, de mit csinál a kecsege, amitől ezt a nevet kapta? -, de el nem tudom képzelni, hogy valakit érdekeljen. Ez így érdekes: az interneten. Amikor bizonyos értelemben szinkronban vagyok körülbelül ezerötszáz olvasóval, akik megtisztelnek azzal, hogy legalább havonta egyszer benéznek ide.
   Vagyis holnapig kell eldöntenem, hogy folytatom-e. Vagy azt, hogy így folytatom-e. Az is lehet, hogy jobb lenne, ha azt mondanám, hogy mondjuk hétfőnként érdemes benézni, mert akkor biztos lesznek új bejegyzések, de azt már nem ígérhetem, hogy minden nap…
   Nem tudom. Majd holnap. Egy év után.

  Március 30. (vasárnap)

  A mocskos pénz

   A héten önfeledt vita kezdődött arról, hogy mire is költsük azt a pénzt, amit ugyan még nem kapott meg az amerikai elnök, hogy a magyar kormánynak adja, de nyilván akkor is nekünk adja, ha nem kapja meg. Majd talál megoldást, ahogy a háborúskodásra is, ha érdekei úgy kívánják.
   Ezt a pénzt azért kapjuk - látszatra legalábbis -, mert részt vállaltunk abban a koalícióban, amelyik villámháborút indított Irak ellen. Bár lassan egy sajátos állóvillám-háborúvá alakul, ez nem változtat a mi szerepünkön. Ugyan a magyar vezetők igyekszenek tudatni a világgal, hogy mi nem állunk harcban Irakkal, ám ez az üzenet, mintha nem jutna el az amerikaiakig. Belistáznak minket: igenis a koalícióban vagyunk. Sőt, ezt némi alamizsnával is jutalmazzák - noha erre vélhetően a magyar kormány még titkos tárgyalásokon sem kérte őket. (Maga az összeg pitiáner: állítólag ennek a tizedét adta oda a MÁV egy cégnek olyan szerződés előkészítéséért, mit már jóval előbb megkötött.)
   Hogyan keveredtünk ebbe a zavaros, megalázó, nyugtalanító helyzetbe? Az, hogy a szövetségeseink előtt megnyitjuk a légteret akkor is, ha törvénytelen agressziót hajtanak végre, szinte természetes. De nem volt természetes, hogy Medgyessy aláírta azt a bizonyos levelet, és ezzel ellentétbe került számos európai hatalommal. Vélhetően úgy gondolta: így cselekszik felelősen, így tesz jót a magyar néppel. Szinte biztos, hogy nem pármillió dollárra számított - ennél jobb üzletember. Az önérdeke csupán annyi, hogy neki valamit produkálni kell, ha azt akarja, hogy 1996-ban újra válasszák.
   Az ország lakosságának harmada irgalmatlan gazdasági helyzetben él. Tűrhetetlen, ha bizonyos néprétegek még jobban leszakadnak. Éppen 2005-re, 2006-ra jelentkeznek majd az első olyan jelek, amelyek az előnyök mellett az EU-ba való belépésünk hátrányait is megmutatják. Ennek, egyebek mellett az is az oka, hogy - és ezt ki kell mondani - az EU, ha nem is gyalázatosan, de kislelkűen bánik az új belépőkkel. Ha méltányoljuk is az önérdekeiket, ez eléggé kiábrándító. Európai befektetők nem nagyon jönnek ide. Sőt a multinacionális cégek is elszivárognak innen. (Mi viszont nem nagyon szivároghatunk utánuk.) Így nem csak munkahelyek szűnnek meg, hanem munka nélkül maradnak a beszállítók és a beszállítók beszállítói is. Ebben a helyzetben ki kell használni a lehetőséget, ha egy kicsit számíthatunk az amerikaiakra. Okkal reménykedhetünk abban, hogy a támaszpontjaikat, repülőtereiket, a kórházaikat, a logisztikai egységeiket Európa belsejéből kicsit keletebbre telepítik. Mi pedig keletebbre vagyunk, mint rendesen, megint a gyepüvidéken. Az amerikai hadsereg szolgájának lenni - ez a világon mindenütt tisztes megélhetést jelent. Ipari üzemek, szolgáltatók, parasztgazdaságok tömege számíthat az udvari szállítói státuszra. És talán az is igaz, hogy ahol amerikai katonák állomásoznak, szívesebben jön az amerikai tőke is.
   Medgyessy ama bizonyos levél aláírása előtt vélhetően mondott magában valami idézhetetlent, amit remélem azóta legalább jelképesen közölt, például a német és a francia vezetőkkel is. Azokra a németekre gondolok, akik a szóban mindig nagyon hálásak voltak a bátorságért, amit a magyarok mutattak, amikor az itt állomásozó szovjet csapatok árnyékában is megnyitották a határokat, de a csatlakozási tárgyalásokon ez nem számított. Azokra a franciákra, akik jogelődjei Trianonban a legtöbbet ártottak Magyarországnak, ami aztán a náci csatlósságba, majd a szovjet hadifogságba hajtotta ezt a népet.
   Irak törvénytelen megtámadásának az ad különös jelentőséget - és ebben Orbán Viktornak teljesen igaza van (nem mintha Medgyessy nem tudná) - hogy egy világrend kialakításának első lépése. És nem látszik jónak ez a világrend. A szövetségesek ugyan máris elvesztették azt a háborút, amit elindítottak, de még nyerhetnek. Bár az már egy másik háború, nem az, amelyiket a világnak ígértek. Ha győznek, nem állnak meg. Csak idő kérdése, hogy újabb államokra támadjanak - legföljebb kihagyják az "elnyomott nép fölszabadítója" pózát, mert az most nehézkesen igazolódik: legalábbis úgy látszik, nem nagyon akarnak fölszabadulni az irakiak. Egy vetemedett őrült diktatúrája is vonzóbb, mint a leigázottak szabadsága?
   Az amerikai világuralmi törekvést, mint reálpolitikai tényt, minden bizonnyal tudomásul kell vennünk. Ez majdnem olyan keserű reálpolitizálás, mint az, amikor el kellett fogadnunk azt az amerikai-angol-francia-szovjet döntést, hogy márpedig mi akár az idők végezetéig Moszkva uralma alatt vagyunk kötelesek éldegélni. De ha ezért még alamizsnát is vételezünk, akkor már magunknak sem tudjuk majd elhinni, hogy a magyar mégsem egy gerinctelen szolganépség. Ezt a mocskos, vérrel és jogtiprással szennyezett, pakuraillatú pénzt vagy vissza kell utasítani, vagy azonnal jótékony célokra - például az irakiak megsegítésére - kell fordítani, az utolsó centig.
   (Jóslat: elfogadjuk, magunkra költjük.)

Március 29. (szombat) Dávid kétszer is telefonált: igen nagy sikerrel kampányolnak Györben a bálnák mellett. Nagyon sok ív megtelt aláírásokkal. Azt mondja, a legtöbbet három kis cigánygyerek segített neki, akik egyszercsak megjelentek és magukkal vittek íveket, aztán hozták vissza teleírva. De volt olyan is, hogy a szemben levő kollégium lakói együtt írtak alá.
   Milost ma a feleségem barátai köszöntötték szülinapja alkalmából. Kár, hogy nem egészen pontosan tudja, hogy mitől van tele forgóval minden virágláda, lufival az ég, és miért kapott egyebek mellett például hintalovat.
Ezen kívül egész nap a hétfői népszavás cikkemet írtam. Annyira komor, hogy magam is félek tőle.
   Ja, a feleségem is kapott ajándékot - különben azt így is kellene, hogy a nők mindig kapjanak valamit a gyerekeik szülinapján -, Judy készítette, társasjáték. Csak annyit láttam belől, hogy van egy hatalmas, kézzel rajzolt világtérkép hozzá, és több száz kártya. Azokon mindenféle adatok találhatók országokról, de még a zászló is oda van rajzolva. Gondolom, legalább fél évig készítette. Hihetetlen, milyen kedves emberek vannak a világon.
   Most vissza is megyek hozzájuk, mert a lakás másik végében beszélgetnek. Itt is alszanak, legalább tízen. (Erre azért kíváncsi vagyok. Mert ágyból azért nincs annyi.)

  Március 28. (péntek) Ma nagy meglepetés ért: levelet kaptam az ARTISJUS-túl, és a borítékra az volt írva, hogy "Értesítés szerzői jogdíjról". Ilyet se kaptam még, pedig már elmúltam ötven, és eléggé régóta élek úgynevezett "szerzői jogvédelem alá eső tevékenységből". Gondoltam, biztos jött 3-400 forint, mert valamit ismételtek, mondjuk egy rádióban. De nem: tizenháromezer jött, és a tévéből Az ártatlanság című novellámat ismételték. Ha úgy vesszük, azért elég csekélyke összeg.
   Mondtam is a feleségemnek, hogy ez meglepetés-pénz, vehetek magamnak egy rádiót. De azt mondta: ha még egyet veszek, akkor kidob.
   Ilyenek a nők.
   Dávid elment a bálnákért országolni. Igazán irigylem. Nincs fölöslegesebb küzdelem, mint Magyarországon kiállni azért, hogy ne pusztítsák tovább a bálnákat. Az is lehet, hogy soha egyetlen magyar ember nem ölt meg egyet se. De mégis nagyon jó dolog az ilyen reménytelen küzdelem.
   Amit a http://www.greenpeace.hu oldalon írnak, ide másolom:

   Csodálatos, hatalmas állatok. Övezi őket misztikum, érdeklődés és - legfőképpen - szeretet. Mégis védelemre szorulnak, elsősorban azon országok miatt, melyek illegális kereskedelmet építettek a bálnavadászatra. Ellenük emeli fel a hangját a Greenpeace.

   "A világűrből nézve a Földünk egy kék bolygó. A világűrből nézve a bolygónk a bálnák, és nem az ember világa." (Heathcote Williams: Bálnák kontinense című könyvéből, 1988)


   A bálnák a túlélésért küzdenek

   A 20. század valamennyi bálnafaj végzetévé vált. A gyors hajók, a korszerű vadászeszközök és az 1925-től tengerre bocsátott feldolgozóhajók néhány évtizeden belül a kihalás szélére sodorták ezeket az érzékeny óriásokat. Több mint 2,5 millió állat esett áldozatául a nagyszabású tengeri mészárlásoknak. A Nemzetközi Bálnavadászati Tanács (IWC) 1986-ban betiltotta a bálnák kereskedelmi vadászatát, és 8 évvel később a déli-sarki tengerek területeit - bálnák háromnegyedének táplálkozási területét - vadászatmentes övezetté nyilvánította. A megállapodást Japán és Norvégia folyamatosan megszegik. A Greenpeace 1975 óta küzd a bálnák megmentéséért. A tudományos vizsgálatok is azt igazolják, hogy a bálnák túlélését csak a kereskedelmi bálnavadászat örökre történő betiltása biztosíthatja. Japán ennek ellenére a tilalom feloldását követeli, Norvégia pedig azzal fenyeget, hogy felújítja a bálnahússal való tiltott kereskedelmet.

   A túra időpontjai és helyszínei a következők:

   március 23, a Víz Napja - Budapest, március 29. Győr /Széchenyi tér/, március 30. Szombathely, március 31., Zalaegerszeg /a Centrum Áruház előtti parkoló/, április 1. Pécs /a Centrum Áruház előtti parkoló/, április 2. Szolnok /Hild tér/ , április 3. Nyíregyháza , április 4. Miskolc /autóbuszpályaudvarral szemben/, április 5. Budapest, április 6. Székesfehérvár

   Megjegyzem: ez a közlmény nem is említi, hogy Izland is a bálnavadászat újrakezdésére készül. (Persze sokan ellenzik.) Mindenesetre jelzem Ladunak, hogy összefoglalhatná pár sorban, hol tart most ez az ügy.
   Másik megjegyzés: a bálnák értelmes lények. Akik már hallották az éneküket, vagy látták, miképpen viselkdnek, amikor békés emberekkel kerülnek kapcsolatba, azok számára ez nem lehet kétséges. Engem természetesen az is fölháborít, ha apró, tehetetlen, buta kis lényeket pusztítunk el, pláne pusztítunk ki gondatlanul vagy kapzsiságból. Azok is ránk bízott életek. De az különösen fölháborító, amikor értelmes lényeket ölünk. Aki nem látja például a gorillákban, a bonobókban, vagy a csimpánzokban a közeli rokonainkat, a testvéreinket, az egyszerűen hülye. Vagy teljesen lélek híján való ember.
A múltkor láttam egy filmet, amelyben tengeri környezetben delfinekkel kommunikáltak számítógéppel generált hangokkal. A delfinek teljes testbeszéde azt mutatta, hogy ezek velünk egyenrangú, intelligens teremtmények. Az egyik kutató meg is jegyezte: most ez a delfin mondott valamit, és mivel nem tudtunk rá válaszolni, valószínűleg azt állapította meg, hogy nem vagyunk értelmes lények.