andrassew webb napok 2003 május
2003 január, február, március, április 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158'
andrassew.hu ivan@andrassew.hu fórum

Május
31. (szombat) Ma megjött Szonja is. Wanda és Öcsike hozta. Itt maradtak
ebédre. Ami nagyon jó is volt. Például végre ettünk rendes tavaszi zöldborsó
levest. Szonja csellózott is egy kicsit. Van abban valami nagyon jó, ha az ember
unokája csellózik a házban.
Délután elmentünk az eperfesztiválra. Az mindenről szól, csak az eperről nem – bár egy helyen árulták. Ez egy szabályos búcsú. Mondhatni: sok pénztől el is búcsúztam. De a gyerekek nagyon boldogok voltak. Hozzájutottak például egy kézi ventillátorhoz, egy robotkutyához, ásványokhoz, villogószemű, ördögfejű nyakékhez, egy kutya fröccsöntött képéhez, néhány perui ujjbábhoz, meg effélékhez. Csupa nélkülözhetetlen holmi. Ja, és lovagoltak is. Szegény pónikat megsajnáltam, adtam nekik 400-400 forintot abrakra.
Este viszonylag gyorsan és nyivákolás nélkül lefeküdtek.
Majdnem elfelejtettem: Ede egész nap magyarázta a világot. A legszebb: „Az Isten először a Mamát – Wandát - szülte. Ezért ő egy szent anya. Ez abból is látszik, hogy mindenkinek mindent megenged.”
Egy levélből:
Szervusz Iván!
Csak egy megjegyzés a lábköröm-festéshez.
Van Erich Kästnernek egy Salzburgi szobalány című kötete. Ebben olvastam egyszer, hogy egy leány kifestette alvó apja lábkörmeit. Az öreg paraszt azonban nem mosta le, mint te. Szerencsétlenségére még aznap eltörte a lábát, a kórházban pedig meglátták a körmeit. Ettől kezdve a városban mindenki "művésznő"-nek hívta.
Hát ettől menekültél te meg bölcs döntésed által. :-)
Kérdezd meg párod, szerintem ő (lehet, hogy te is?) olvasta a könyvet.
Amúgy minden jót!
Tibor
(Csak az kattintson a nyílra, akinek nagyon sok ideje
van, és gyorsan tud letölteni! A keskenyvágányú és modemes látogatók
kíméljék meg magukat!) |
|
|
s rég volt,
ha nem is jó áron,
ha nem is árverésen,
el bizony, régesen - adva
van...
részvénytelenül
s talán még a részvétnek is
híján
|
|
| Barburu magára ébredt május 27. Belegondoltam, hogyha idén sem jön össze, mit fogok tenni. Elõször roppant borús gondolat jutott eszembe, aztán valami tervféle. Régebben még webdesign-tanfolyamra gondoltam (de ez szükségtelen), most újságírósulira. Pénzesre, felvételi nélkül! Elegem van már a felvételikbõl. Dolgozom majd, gyûjtök pénzt, majd diákhitel... meg kell valahogy lennie. Addig is imádkozom nemlétezõ istenemhez, hogy jöjjön össze idén. És ha lehet, ne Debrecen! Még ha át is tudok jönni ELTE-re, de mikor? Fél év, egy év, két év múlva? Soha?! Rossz ötlet volt, a fene egye meg... tova |
|
zen
taxi május 26. vindózfak vattafak ez a vindóz nevû dolog... igen, eddig könnyû dolgom volt, mert nem használtam ilyet, elvoltam a macimmal, de most azt a hülyeséget vettem a fejembe, hogy kipróbálom, milyen a vindózozás. lelombozó. ennyire szétesett szutykot még nem láttam, komolyan. 3. napja ezzel játszom, azt még, hogy a kamerát megismerje, hogy a netre csatlakozzon, nem bírtam elérni. igaz, emuláció van, virtuális gép. de még vinkilencvennyóccal ment. ikszpével nem megy. pedig sokan vannak tôle hanyattdûlve. ezt le kellett írnom, hiszen 3 napom ment erre el, hogy felismerjem: nem kell nekem vindóz sátán. tova |
localhero
május 26. ez a hétvége is eltelt, most különösebb fejfájás nélkül... ami
miatt a fejem fájhatna az a hazafutás, amit Szombaton 2-kor, történt az
Angyalból, mer ez is csak a "hűdekészvan" imidzsnek vótt jó... Szal
kutyaúristen meg én, némi ehináciától elmangásodott tekintettel, leloholtunk
az angyiba, mer állítolag most megint az a tuti, végül is az idén még nem
voltam, megnéztük... igyekeztünk 12 után odaérni, ami sikerült is, azonban a
műsorról így sem sikerült lemaradni. a művésznők bevárták a remek
produkciórót kihagynii kivánó közönséget...
tova |
Baráth május 24.
El kell terelnem a figyelmem a saját gonoszságomról!... Végigjárom a
virtuális birodalmam…; mint egy kerttulajdonos. Mindenkiről
rosszhiszeműséget tételezek fel ! * A piros színben van fantázia!... Még egy
szar sztármagazintól is lehet tanulni!... - Benne van a szabadságeszménykép,
csak nem találja… Ülök a zene által képzett csendben. - Egyáltalán nem
akarok előregondolkodni, mert akkor koncepciózus leszek. A forgalomnövelésen
töröm a fejem folyton, és rendszerint elalszom. Igazán tetszik a
honlapom!... - legalább valami boldogít ebben a kurva világban. Ha valami
eszembe jut amit lejegyeznék, pörgetem a fejemben, hogy el ne felejtsem, és
mire papírhoz jutok, már meg is utálom. A haveromnak gyereke született… fú
!... de ciki. Ne csináljunk már az Istenből bohócot !... Tulajdonképpen
akkor érzem jól magam, ha az emberek elhatározzák magukat az udvariatlan
lépésre. (Kevés egy élet, hogy az Internetet használjam…) Ott kell lennem,
ahol nem most vagyok!...
tova |
(Csak az nézze meg, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni!) |
kozmosz Szerintem szabad tévedni. Kritizálni könnyű az amerikai neokonzervatívokat (máshol meg is teszem), de szerintem azért a saját igazság-érzetemnek tartozom azzal, hogy észrevegyem, ha esetleg tévedtem. Végülis a rendőröket nem szeretem, de ha egy családkínzó banditát elfognak egy kocsmai verekedésben a rendőrök, akkor gratulálhatok nekik, mielőtt visszamegyek az íróasztalhoz és tovább írok vagy dumálok arról, hogy általában milyen helytelen, ha a rendőrség kocsmai verekedésekbe avatkozik, mert pszichológusokkal kell az ilyesmit kezelni. Van valami ezzel a blog-net stílussal..hogy mindenki kinyilatkoztat (én is)...mert abba nőttünk fel, hogy a nyilvános beszéd, az újságba írás az valahogy "az igazság” kijelentése...(Illetve ha szovjetista állami sajtó vett körül, amit nem is nyitottunk ki, akkor az avantgarde nagyságok kezdtek kinyilatkozni, tegnap a Halász-Színházban Molnár-Gergely nosztalgia show-ban kutyaálarcban konferálva döbbentem meg, hogy a rendszerellenes paródia (amúgy szuper merész és intelligens) prófétái is mennyire beleestek ebbe a kinyilatkoztatási csapdába... free andrassew fórum |
(Csak az nézze meg, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni!) |

Május 30. (péntek) Igen kicsi lépésekben, de haladok a kerttel. Már majdnem teljesen bekerítettem a kutyátlannak szánt részt – már csak egy kapu hiányzik. A kutya már így se tud bemenni, mert a kapu – vagyis inkább kertajtó – helyére toltam a fölösleges kukát. Az új kerítés mellett nekiláttam a hajnalka vetésének, és egynémely – főleg kutyapisitől kikopaszodott - részen a fű telepítsenek. A legújabb módszerem kicsit hasonlít a hajátültetéshez: egy szigonnyal egymástól néhány centire lyukakat fúrok, és azokba teszem szórom a fűmagot. Ez takarékosabb, mint marokkal szórás, bár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy sikerül a telepítés. Csak legalább a hajnalkák nőjenek föl, mert kicsit szebb lenne a kert, ha valamicskét takarnának, a nem túl szépre sikerült kerítésből. És amúgy is, már gyerekkoromtól nagyon szeretem ezt a virágot.
A kutyánk ma megdöbbentő energiatartalékokról tett tanúbizonyságot. Gyakorlatilag reggeltől estig rohangált. Eleinte nem értettem, miért, de aztán rájöttem, hogy valami legyeket kerget. A szájával próbálja elkapni őket, de az a lógó nyelve miatt nem mindig sikerül. Amikor a feleségemnek megemlítettem, hogy ez szerintem túlzás, azt mondta, hogy azért van, mert magányos. Erre csak azt tudtam mondani, hogy akármilyen magányos lennék, nem tudom elképzelni sem, hogy órákon át rohangáljak bundában, négykézláb, harminckét fokos melegben, hogy legyet ehessek bánatomban.
Este megjött Ede. Milos nem nagyon tudott elaludni, ezért vacsoránál suttogva beszélgettünk. Elárulta, hogy ő valójában hat és fél éves – ami nem igaz -, három éves koráig tudott röpülni. De már nem. Egyszer egy gólya kergette, a fenekét csipkedte a levegőben. Talán azért, hogy elvigye valakinek, hiszen a gólya hozza a gyerekeket. Milyen érdekes lett volna, ha a saját mamájához viszi, és ő meg nagy örömében a könnyező szemétől nem veszi észre, hogy a saját Edéjét kapta vissza.
Altatás közben még néztem egy kicsit a fradisták őrjöngését. Komolyan: ezt nem lehet megállítani? Nézőnek álcázott bűnözők mászkálhatnak szabadon? Akkor ez egy nagyon gyenge állam.

Május 29. (csütörtök)
Elutasította a Legfelsőbb Bíróság a whiskys rabló néven ismertté vált férfi védőjének felülvizsgálati kérelmét. A döntés értelmében hatályos marad a jogerős ítélet. Ebben Ambrus Attilát 17 év fegyházbüntetéssel sújtotta a bíróság. A whiskys ügyvédje támadta a jogerős ítéletnek azt a pontját, amely szerint önálló rablásként értékelhető, amikor a Whiskys a pénzintézetek elleni támadásokkor elvette a biztonsági őröktől fegyvereiket. Magyar György a Klubrádióban elmondta kifogásolta továbbá, hogy a testület foglalkozás körében elkövetett szándékos veszélyeztetésként értékelte azt az esetet, amikor Ambrus Attila egy rablás után menekülés közben hátrafelé, a levegőbe adott le lövéseket. A lövedékek egyébként senkit nem sebesítettek meg.
Egyszer, majd
Engem meglep, ami bennem zajlik, amikor Ambrus Attila ügyeiről olvasok. Talán ő az első olyan – nem regény- és nem filmhős bűnöző, aki iránt némi rokonszenvet érzek. Másrészt azonban tudom, hogy Ambrus Attila nagyon értelmes ember. Az volt akkor is, amikor bankokat rabolt, akkor is, amikor fegyvereket vett el biztonsági őröktől, és akkor is, amikor a levegőbe lövöldözött. Tudnia kellett, hogy az ilyesmit a világon mindenütt rendkívül súlyosan büntetik. Sőt azt is, aki megpróbál elszökni a törvény elől. Ha ennek tudatában rabolt, lövöldözött és szökött, akkor most nem értem, miért kuncsorog az igazságszolgák előtt. Nem bántam volna, ha a bíróság enyhíti a büntetését, mert róla elhiszem, hogy új, tisztességes életet kezdene. De neki is meg kell értenie, hogy amennyiben a büntetést elrettentő erőként akarjuk használni ebben az országban, akkor méltányolni kell a bíróság álláspontját. Nem kell rablónak állni! Pláne egy olyan élsportolónak, aki a szorgalmával, az eszével, a tehetségével - munkával is - sokra vitte, és még többre vihette volna. És talán viszi is. Egyszer, majd.
Honvéd helyett katona lesz az általános megnevezés a hadseregben, ha életbe lép az új alaki szabályzat. A védelmi tárca kiadványa, a Magyar Honvéd című lap ismerteti a tervezetet, amely egyebek között engedélyezi a sapka nélküli tisztelgést, és alternatívát kínál a "székes" rendezvények vezényszavainál. A "Fel, vigyázz!" és a "Pihenj, ülj le!" helyett használható lesz a "Hölgyeim és uraim, foglaljanak helyet" utasítás is.
Remény
Sokat fejlődött a hadsereg, azóta, hogy én leszereltem. Akkoriban nagyon örültem volna, ha F. hadnagy engem honvédnak, pláne katonának szólít. De ő ilyesmit ki nem ejtett volna a száján, hiszen önfeledten használhatta a – elnézést!– szarfaszú baka megszólítást, amikor csak akarta. Jó ember volt a maga módján. Egyszer elbeszélgettünk, és megkérdezte, miért nem tiszteljük mi a tiszteket. Azt kérdeztem, hogy mondjon egyet, amiért tisztelhetném. Nem jutott semmi eszébe, de nem is mosatta föl velem ötvenszer a folyosót, ami azt mutatta, hogy nincs ereje gonoszságra, mert még mindig kattog az agya, és ez elszívja minden energiáját. Sose jutott eszembe, hogy én egy ilyen lénynek tisztelegnék. Ezért kifejezetten örültem, ha nem volt rajtam sapka, amikor a közelemben volt. Ha most is vannak ilyen tisztek, akkor direkt kiszúrás, ha sapka nélkül is lehet tisztelegni.
Amúgy engem jobban érdekelne, hogy milyen az alaki kiképzés és mondjuk a hadifoglyokkal való bánás oktatásának aránya a mi hadseregünkben. Nagyon remélem, hogy annyira azért még nem vagyunk NATO-kompatibilisek, hogy megengedhetőnek tekintsük azokat a cselekményeket, amelyeket a szövetségesek engedtek meg maguknak Irakban. Remélem, nem itt olvashatják először a magyar katonák, hogy nem szabad ütni, rugdosni, megalázó helyzetben tartani, elektromos árammal kínozni a fogságba esett embereket. De még kommersz metál zenével és gyerekdalokkal sem. Embert kínozni egyáltalán nem szabad!
Sági József fideszes országgyűlési képviselő az oktatási miniszterhez írt kérdésében kifogásolja, hogy Niki Belucci pornószínésznő szexuális felvilágosító órát tartott vidéki diákoknak. A képviselő azt akarja megtudni az oktatási minisztertől: ki kezdeményezte ezt a felvilágosító órát, kiket terhel a pornószínésznő meghívásáért a felelősség, és mit tesz a miniszter annak érdekében, hogy a jövőben ilyen eset ne forduljon elő. Niki Belucci az [origo]-nak megerősítette: valóban meghívták Kazincbarcikára. Elmondta: az egyik általános iskola - már nem emlékszik a nevére - kezdeményezte a kétórás találkozót, amelyre a helyi művelődési házban került sor. "Általános iskolások, középiskolások és tanárok is voltak ott" - mondta a pornószínésznő. "Aranyosak voltak, kicsit félénkek. Tudták, hol a határ, nem szemtelenkedtek." A kazincbarcikai polgármesteri hivatal - amely felügyeli az iskolákat - nem tudott a pornószínésznő meghívásáról.
Ságit Barcikára!
Én is kifogásolom, ízléstelennek találom, hogy egy pornószínésznőt gyerekek közelébe engednek. Meg azt is, hogy nyakló nélkül szerepeltetik őket a televíziókban, lányok ezreinek adva példát arra, hogy milyen egyszerű – otthon is megtalálható eszközökkel - sztárrá lenni Magyarországon. Ám az különös, hogy egy konzervatív képviselő az ilyesmin fönnakad. Az is lehet, hogy itt csak a hagyományokhoz való visszatérés első lépéseiről van szó. Régen az csakugyan gyakori volt, hogy bizonyos polgári körökben a papa elvitte a gyereket a kupiba oktatási célzattal, ahol meg is kapta az első leckét. Tekintsük a pornószínészetet a prostitúció speciális formájának – hiszen anyagi ellenszolgáltatásért idegenek – a nézők - szexuális igényeinek kielégítéséről van szó. Az is lehet, hogy igazán nemes dolog, ha egy ilyen kéjhölgy oktatási célokra is áldoz az idejéből. Bár meg kell vallanom: a rendkívül unalmas, szánalmas húsgépek különféle lyukaknál és dudoroknál való mechanikus összekapcsolását ábrázoló filmekből még soha semmit nem tanultam, mondjuk a szerelemről vagy a gyengédségről. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy többnyire frigidek lettek azok a nők, akiknek férjei kupikban tanulták a szerelemnek mondott fizikai képleteket. Ettől függetlenül, és csakis a megnyugtatásunk kedvéért azt javaslom az oktatási miniszternek, hogy vegye rá Sági képviselő urat, tartson ő is egy felvilágosító előadást a barcikai ifjak előtt. Aztán szavazzanak ők: kit látnának szívesen legközelebb.
Nyilvános pályázatot hirdet Gyurcsány Ferenc, a most hivatalba lépett ifjúsági és sportminiszter a tárca közigazgatási államtitkári posztjára, ami Szilvásy György távozásával üresedik meg. Gyurcsány bízik benne, hogy megfelelő jelöltet talál majd a tisztségre, bár az újkori magyar demokráciában először fordul elő, hogy pályázaton keressenek egy magas rangú minisztériumi vezetőt - írja a Népszava.
És a kutyánk kölyke?
Nem tudom, hogy a régebbi magyar demokráciákban előfordult-e ilyesmi, de meglepődnék, ha igen. Meg azon is, ha a magyar politikai osztály megengedné ezt a gyakorlatot. Hiszen ha elharapózna, szokásjoggá válna, akkor jelentős mértékben csökkenteni a politikai hatalom vonzerejét. Minek törjünk egyre magasabbra, ha már annyi hatalmunk sincs, hogy a saját embereinket dugdossuk a legjobb helyekre?
A Népszava értesülései szerint valószínűleg még ebben a hónapban megvizsgálják annak a szír orvosnak a fellebbezését, akit a közelmúltban utasítottak ki Magyarországról. A Népszava úgy tudja, az orvos ügyvédjének fellebbezése vitatni kívánja, hogy Haddad tudta volna: terroristáknak juttat adományt.
Szégyen
Valahogy én úgy képzelem el a demokratikus államot, hogy abban nem a kiutasítás után vizsgálják meg az ilyen ügyeket. Már annak is örülhetünk, hogy Haddad doktor urat nem vetették börtönbe vagy nem adták át egyenesen az amerikai hatóságoknak egy kis zenés vallatásra.
Ha még valaki nem látta volna az internet utolsó oldalát:
|
|
Az Internet elfogyott |
|
Ön elérte az Internet utolsó oldalát. Nincs több link, jópofa kép, ingyen zene, pornográfia. |
|
|
Tegye a következőt:
|
|

Május 28. (szerda) Reggel elmentem kukáért, mert híre terjedt, hogy most utoljára vitték el a régi kukából a szemetet. Aki jövő hétfőre nem szerez be újat – amire egy váci cég emblémáját ették -, azt sajnálják. Át kellett mennem túlpartra, egy óvodába – a szegény gyerekeket a sok kuka kiszorította a kertből. Meglepetésemre pontosan olyan kukát kaptam, mint amelyik a kertemben van. Ami ráadásul nem is olyan régi – talán ha másfél éve vettem nyolcezer forintért. Arra a megállapításra jutottam, hogy valakinek nagyon jó üzlet az, hogy nekem adjanak még egy kukát – amúgy ingyen. Föltehetően annak a cégnek, amelyik ráragasztotta az emblémáját.
A következő kérdés: mit lehet kezdeni egy ilyen fölösleges jószággal? Tarthatok benne, például semmit. Esetleg jó lenne komposztálásra, bár ahhoz talán kicsit ki kellene fúrnom az alját, ami rongálás. Esetleg üldögélhetek a mélyén, ha rossz kedvem van.
Ki kell találnom.
Este kivittem a buszhoz Tamarát. Nagyon féltem, mert azért Amsterdamig kicsit hosszú az út. Nemsokára hazajön, és nem is megy már vissza a szülésig.
Éva levele:
Szia Iván!
Bocs ha ilyen szőrszálhasogató módon nem érdekel a: mekkorának is lássuk a Marsról a Földet? c. kérdés, de:
Mars:
Distance from Earth Minimum (106 km) 54.5 Maximum (106 km) 401.3 Apparent diameter from Earth Maximum (seconds of arc) 25.7 Minimum (seconds of arc) 3.5 Mean values at opposition from Earth Distance from Earth (106 km) 78.39 Apparent diameter (seconds of arc) 17.9 Apparent visual magnitude -2.0 Maximum apparent visual magnitude -2.91
Most frequently required technical facts
Moon Diameter: 3476 kilometers
Moon Mass: 7.349x1022 kg
Average Distance from Earth: 384,467 kilometers
Number of natural satellites: 0
Average temperature: 288 K (15 degrees Celsius)
Atmospheric composition: 21% Oxygen, 78% Nitrogen, many other minor trace elements.
Ezeket az alapméreteket találtam.
Na most ha elképzeljük, hogy a három égitest kb.egy egyenesben áll (nem tudom van-e olyan, de tegyük fel), akkor ha a legközelebb van a Mars a Földhöz, úgy olyan szög alatt látszik a Föld, melynek szinusza: kb.12.000/2 km (Föld sugara) osztva 54.500.000 km és mindez megszorozva 2-vel a 2x sugár
- mint átmérő miatt. Ez olyan 0.0001x2-et ad. A Hold pedig hasonló megfontolásból 3.500/2 km (Hold sugara) osztva 54.500.000+380.000 km = 0.00003x2 szinuszú szög alatt látszik.
Egészen pici szögekre a szög értéke jó közelítéssel a szög szinusza, tehát a Föld a Marsról (ha legközelebb vannak egymáshoz) akkor is csak 0.0002 fok alatt látszik (2x-es sugár), praktikusan nem látszik. :) S igaz, hogy a Hold látószöge kb. harmada a Földének (mint a Naplódban szereplő képen), de ha a valami nagyon kicsi, akkor a harmada még kisebb.
Vagyis laikus megérzésem szerint, ha űrhajóból tekintgetnél ki a Mars közelében, azt a képet nem látnád. Legalábbis kukker nélkül.
Ottó leveléből, ami – ha nem is direkt, de nem véletlenül – utal arra régi ötletemre, hogy létre kellene hozni egy, a világon mindenütt érvényes jelelőbeszédet, és azt meg kellene tanítani az óvodásoknak. Ezzel az egyszerű trükkel hatalmas kommunikációs változás következne be az emberiség életében, hiszen – legalábbis alapszinten – megértenénk egymást. Arról nem is beszélve, milyen jó lenne ez a siketeknek és a siketnémáknak.)
Szia Iván!
Írtad, hogy szeretnéd, hogy a kisfiad elkezdjen beszélni. Az egyik kollegám felesége olvasta, hogy isgyerekek beszédtanulásának az egyik akadálya az, hogy a hangképzo szerveik nincsnek még kifejlodve. Sokkal könnyebben megtanulják viszont a a süketnémák által használt jelbeszédet. Ok is elkezdték az egy éves kislányukat kézjelekre tanítani, néhány kifejezést már szépen megtanult. A családban senki sem ismerte a jelbeszédet, könyvbol tanítják.
Emlékszem, hogy szereted a kolibriket. Van egy kolibrifészek a bejárati ajtónk fölött, minden évben 2 kismadár kel ki: http://www.pbase.com/image/4809979
Május 27. (kedd) Mostanában figyelem a slágerszövegeket, és egyre inkább az az érzésem, hogy az általános elhülyülés ebben a műfajban is mutatja magát. Például:
„… kinek fogod a kezét
kinek mondol igent” (TNT)
Régen volt valami sanzonbizottság. Egy zsűri, ahova be kellett mutatni a kész dalokat, mielőtt a nyilvánosság elé juthattak volna. Ennek talán lehetett politikai cenzorkodó szerepe, de nem lepődnék meg, ha a minimálisan elvárható nyelvhelyességre is figyeltek volna. Ezeket a borzalmas „nótákat” többnyire mégiscsak gyerekek hallgatják. Ha nincs valamilyen szűrőzsűri, akkor meg legalább a zenei szerkesztőktől várhatnánk el, hogy az ilyen tahóságokat ne engedjék sugározni.
Ma délelőtt megint mindenre rátelepedett a párás meleg. Semmi erőm nem volt semmihez. Elmentem Milossal vásárolni, de hamar visszaszaladtunk, mert féltem, hogy valami baja lesz a hőségtől. Aztán jött a vihar. Mivel ilyet még soha nem látott az ámbitusról néztük végig. Dörgött, villámlott, kopogott a jég, csobogott a víz. Ő meg az egészet a legkedvesebb arcával nézte. Azt nagyon szeretem: amikor kíváncsi. Nagyon erősen figyel, de nem csak a szemeivel, hanem az égész testével. Nem könnyű tartani, mert megpróbál minél közelebb hajolni. A viharhoz is.
Kísérletbe kezdek. Új ajánlórendszert akarok építeni, azért kérem, hogy akinek csak van egy kis ideje, nézze meg ezt az oldalvázlatot: http://www.elender.hu/~andrasse/tova01.htm. Attól tartok, hogy nem láthatja mindenki, vagy esetleg nagyon lassan jön le az oldal. Ha valami rossz, ha bármi nem működik, kérek visszajelzést: ivan@andrassew.hu . (Csak az nézze meg, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni!)
Május 26. (hétfő) Reggel szereztem Tamarának epret, mert éppen azt kívánta – éppen idejében. Aztán a nap lazán telt. Beszélgettünk, pihengéltünk. Eléggé nehezen kaptam levegőt. El is aludtam. Ezt kihasználva, az én hetedikes osztálykirándulások idején megrekedt feleségem kifestette a lábkörmeimet. Ez különben nagyon jó vicc, mert persze fölkeltem, kiültem a konyhába a sámlimra, aztán egyszercsak a lábamra néztem. Iszonyatos trauma. Igazából az a csoda, hogy kibírták röhögés nélkül. Lemostam gyorsan.
Úgy néz ki, hogy Tamarát sikerült meggyőzni: esetleg a szülés után ne a pesti lakásukra menjen a gyerekkel – most éppen Marci, de lehet, hogy ez is marad a neve -, hanem jöjjön ide pár hétre. Mert ugye segítség nélkül nehéz túlélni az első időket. Ez nagyon jó lenne. És akkor úgy nézne ki a dolog, hogy kifejezetten ide születne még egy lényecske. Esetleg tán még fürdethetném is az első napokban.
Milos átköltözött a nagy kádba. Egyszercsak úgy döntött, hogy elege van a kicsiből. Nem volt hajlandó leülni benne. Két napig állva fürdettem, ami azért mégsem az igazi, hiszen fél kézzel fogni kell, nehogy elessen. Aztán rájöttünk, hogy elég nagy már ahhoz, hogy a nagy kádban ücsörögjön. Nagyon élvezi. Tulajdonképpen én is, mert így nem leszek csuromvizes minden este.
Ma egész nap fecskék köröztek fölöttünk. Benéztek a fészerbe, legalább százszor beröpültek az istállóba. Nyilván fészkelő helyet keresnek, és nagyon jól tennék, ha a mi házunkat választanák. Csodálatos kis madarak. Tökéletesek. Elegáns megjelenés, elképesztő ügyesség és gyorsaság, nagyon kedves ének. És még nagy megtiszteltetés is, ha velünk élnek. (Sajnos nem tudtam jó fényképeket készíteni a berepüléseikről, mert erre nem alkalmas a kamerám. De azért majd próbálkozom.)

Május 25. (vasárnap) A nyári munkák közül legjobban a fűnyírást utálom. Van benne valami szánalmas – ugyanúgy, mint például a kutyasétáltatásban. A baromi melegben kénytelen vagyok félmeztelenül dolgozni. Igenám, de a gép annyi port ver föl, hogy az beteríti az izzadt testemet. Ráadásul a fű azért nedves, összekaszabolva port vesz föl. Az elegy aztán a centrifugális erők hatására fölkenődik a fűnyíró belső oldalára. Ha nem szedem le, nem indul a gép. Persze leszedem, és persze kézzel. Ez a trágyaféle beivódik a bőrömbe, a körmeim alá. Ha megtelik a gép fűtartó doboza, minden alkalommal kézzel kell kiszedni a nyesedéket abból a lyukból amelyik a vágóházat összeköti a fűtartóval. Ettől aztán e kezeimen egy mocsokréteg keletkezik. Persze munka közben néha vakarózom – észre se veszem –, így a mocsok egy része a kezeimről más bőrfelületeimre kerül.
A fű persze mindig túl nagy ahhoz, hogy csak úgy le lehessen vágni. Időnként például föl kell ágaskodtatni a masinát, hogy először csak a magas fű tetejét vágja le. Így később könnyebben birkózik meg az alsóbb szárrészekkel. De ettől meg – mert túl sok zöldbe harapott – időnként megáll. A zúzott fűcsomók a kés alá kerülnek. Csak kézzel lehet onnan kikapirgálni őket.
Amúgy az egész nagyon szép munka. Jó illat is van. Az más kérdés, hogy alighanem holnap kénytelen leszek elmenni az orvoshoz, mert időnként majdnem megfulladok. Lehet, hogy nem ettől, hanem csak úgy, mint rendesen.
A belső kerítést is befejeztem, mondjuk kilencven százalékig. Már csak két kapucskát kell megépítenem, és szabadon mászkálhat a gyerekünk. Talán nem kell kutyapiszokba lépni.
Hogy a kutya mit lép erre, az más kérdés. Tegnap majdnem összeverekedtünk. Akármennyire szeretünk, akármennyire bízunk benne, ha a gyereket kiengedjük az ámbitusra, leküldjük onnan a kutyát. Milos nem tudja, mit csinál: állandóan odamegy hozzá, tépi a szőrét, huzigálja a fülét, a farkát, néha még az ajkát is megtépi. A kutya tűri – legföljebb arrébb megy, ha unja. De előfordulhat, hogy a gyerek akkora fájdalmat okoz, hogy odakap. Vagy félreért egy mozdulatot, és azért harapja meg. A legjobb, ha ilyesmire sor se kerülhet. Tegnap a mi aranyos négylábú barátunk úgy döntött, hogy márpedig ő nem megy arrébb. A nyakörvénél fogva levittem. Becsuktam a kiskaput. Erre átugrotta. Én meg levittem a pincébe, hogy Milos egyáltalán kijöhessen. Pár perc múlva kiengedtem. Térült-fordult, megint átugrotta a kaput. Megint levittem. Tíz perc múlva kiengedtem – hátha már tanult -, megint beugrott. A harmadik eset után, amikor ismét le akartam vinni, rám mordult. Csak azért nem verekedtem meg vele, mert sok vendég volt, és mégsem illendő, hogy a házigazda a porban fetreng egy fegyelmezetlen kutyával.
A hét végén nagyon sokan voltunk, így aztán nagyon jól telt az idő. Össze is számolom: Dávid, N.C., Márti, Árvay Laci, Anita, Marci, Ákos öcsém, Brigi, Mirkó, Tamara. Régebben nem szerettem ennyire, ha tele van a ház. Tamara most, este érkezett. Hát nagyon szép. Picike, törékeny kis mamácska. Már nagyon látszik, hogy gyerek van a hasában. Hála Istennek úgy döntött, hogy itthon szül majd, nem a messzi idegenben. Ennek nagyon örülök, mert hiába megyünk ki Amsterdamba látogatóba, néhány napra, azért úgy igazából az csak egy udvariassági látogatás, ha bármiben kell, nem nagyon tudunk segíteni.
Elfútta a hó
A hó északról jött, a szél átfújta a ház fölött. Nem pelyhekben esett, hanem szálakban, és olyan volt, mintha a szálakat a ház fölé húzta volna valami erő, hogy védjen minket, ha kiállunk az ajtó elé. Mert néha ki kellett menni a sötét szobákból meg a mégsötétebb konyhából. Az bátyám köhögött, és nem tűrte, ha odabent dohányzunk.
Magamra vettem a kabátomat és két pokrócot, a füles sapkámat. Először csak az orromat dugtam ki, aztán a kezemet, végül kimerészkedtem. Akárhogy undorodtam már tőle, gyönyörű volt a hó. Békességet éreztem a süket csöndben. Leültem a karospadra.
Szelja kijött utánam az ámbitusra, és akkorát szellentett, hogy összerázkódtam. Vagyis nem szellentés volt, hanem dörgedelem. A kutya azonnal belenyomta az orrát a fenekébe, és jó sokáig ott is tartotta.
„Azért ez túlzás.” – mondtam.
„Ez az állatom reggeli csemegéje.”
„Ez a csemege a másik túlzás. Nincs is ennél undorítóbb szó.”
„Nyafogsz.”
Elfészkeltem magam a padon, néztem Szelja testét, ahogy a hó és közém feszül. Arra gondoltam, hogy hidegebb lehet a hónál. Egyszer volt egy hidegszájú nőm. „Olyan lehet ez is. De mindene.” Egészen kicsikére kuporogtam, hogy a legkisebb felületet adjam magamból. Aztán elővettem egy cigarettát, de ahhoz már nem volt erőm, hogy az öngyújtót is megkeressem a ruha és pokrócrétegek között, mert rámtört a hidegrázás. Annyira fájt, annyira rázta a gerincemet, annyira kilátástalanul kiszolgáltatott voltam, hogy azt éreztem: azonnal meghalok.
Szelja meg csak nézte, ahogy ülve, kuporodva táncolok a padon. Nem mozdult, nem szólt, de még csak egy gesztusa se volt. Hogy óvna, vagy valami.
Megpróbáltam minél mélyebbre húzódni magamban, megpróbáltam minden izmomat keményen tartani, de nem enyhült a rázkódás.
„Ez epilepszia?” – kérdezte. Aztán szépen óvatosan a párkányra tette a cigarettáját, benyitott a házba és elrikkantotta magát, hogy rohamom van, és jöjjön ki a bátyám.
Kijött, úgy kapott föl, mintha valami kicsike ember lennék, bevitt az ágyba és minden föllelhető takarót rámpakolt. Kicsit dögönyözött is. És kérdezte, hogy jobb-e már. Aztán jobb volt. Látta.
Szelja, amikor elszívta a cigarettáját, utánunk jött és a bátyámtól is megkérdezte, hogy ez-e az epilepszia.
„A kurva anyád.”
„De…”
„Takarodj ki innen!”
Akkor már ahhoz is volt erőm, hogy egy kicsit nevessek.
„Borzalmas némber.” – mondta a bátyám, amikor kiment.
„Borzalmas.”
„És milyen kellemetlen hangja van.”
Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy nincs is kellemetlen hangja, csak akkor, ha kérdez. Láttam magam előtt a testét a hó és köztem, és nagyon kellett vigyáznom, nehogy megint rám törjön a hideg.
Arra ébredtem, hogy a bátyám még mindig az ágy mellett ül, de aztán rájöttem, hogy már megint, mert gőzölgő tea volt a kezében. Valami mákonnyal selymesített fahéjas-mandulás. Egy kilót kaptunk belőle az apánktól, amikor két napra hazajött Amerikából az anyánk temetésére.
„Ne dugd ki a kezed.”
Kivette a zsebéből a lámaszőr kesztyűmet, amit még anyám kötött. Egy szétszakadt pulóverből fejtette ki a foszlós, puha szálakat, aztán nagyon óvatosan kötötte a kétujjas kesztyűket. Mert ötujjasat nem tudott. Igyekezett, de nem volt tehetsége az ilyesmihez.
A bátyám gyorsan fölemelte a takarókat, hogy egy másodpercre se érintkezzen a bőröm a levegővel, és bedugta a kesztyűket. Én meg a kezeimre húztam őket. Aztán óvatosan kinyúltam, megfogtam a bögre fülét, és sikerült úgy innom, hogy nem jött rám újabb hidegrázó roham.
„Orvoshoz kellene menni.” – mondtam.
„Fürdő kellene. Olyan meleg, hogy kiolvadjon belőled a maradék zsír is. Mind. Hogy száraz legyél belülről is.”
De hát szárazak voltunk, mint a fagyott tapló. Akkor már egy hónapja koszolódtunk. Nem is vettünk elég fát, ami meg volt, azt annyira betemette a hó, hogy éppen csak az egy napra valót tudtuk alóla kikaparni. A vízvezetékek befagytak. Szerencsénkre a pincében volt egy kerekes mélykút, de az is éppen csak annyit adott, amennyi inni, meg az ürülékünket öblíteni elég. Áram két hete nem volt a faluban, mert a vezetékeket leszaggatta egy hajnali jégpárásodás. A villanyosok meg se próbálták rendbe tenni, mert az út csak egy sávon volt járható, arról is az árokba csúsztak, amikor segíteni próbáltak.
A bátyám valami öreg patikustól szerzett egy kicsi szeszlámpát, azon főztük a teát spiritusszal. És melegítettük a konzerveket.
A boltban csak konzervek voltak, meg hetente kétszer kenyér. Így éltünk. Nyilvánvaló volt, hogy még pár hét, és el kell indulni a város felé. Meg az is, hogy ha jön a tavasz, találunk majd halottakat a házakban. Nem lehet, hogy ezt minden öreg túlélheti.
„Hát ez volna a halál.” – mondta egyszer Szelja, amikor az ablakból néztük a mindent maga alá rejtő havat, amire ráhullott egy döglött rigó.
Egyszer meg a bátyám, amikor pár percre kisütött a nap, azt találta ki, hogy „időjárás van!” Ezen jót nevettünk.
Nem egyik napról a másikra ébredtünk arra, hogy ebbe akár bele is pusztulhatunk, hanem úgy volt, hogy egy darabig jókat nevettünk azon, hogy a kertben a mellünkig ér a jeges vízdara, aztán a nyakunkig, és egyszercsak nem nevetgéltünk, hanem káromkodtunk, dühöngtünk. Aztán meg már csak csöndesen vártunk.
„Akárhogy is, egyszer valahogy vége lesz.” – Ezt tudtam mondani vigasztalásul.
Szelja adta föl legelőször. Arra ébredtünk, hogy behozza a teát, de bakancsban, sapkában, a hátán zsák.
„Elindulok.” – mondta.
A bátyám hallgatott.
„Hova?” – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
„Haza. Anyámhoz.”
„De miért?”
„Mert a bátyád már utál, te meg csak meg akarsz kúrni.”
„Így van.” – mondta a bátyám.
„Hát akkor: szasztok!”
Elment.
Aztán visszajött. Három óra múlva, mert az utat elfútta a hó.
Feküdtünk az ágyon és kesztyűben ittam a teát. A bátyámon láttam, hogy erősen gondolkozik.
„Emlékszel a fürdőskurvákra?” – kérdeztem sokára.
„Ja: Matildka és Bözsike.”
„Ja.”
Egy darabig hallgattunk. Nyilván ő is összeszedett a fejében mindent, amire a fürdősökről emlékezett.
Gyerekkorunkban, abban a faluban, amelyikben születtünk, új fürdőház volt. Amikor még nem éltünk, egy másik szolgálta a népség testkultúráját. Az abból állt, hogy szombaton a férfiak jártak fürödni, az asszonyok meg vasárnap. Délután. A gyerekekkel persze. Bár azokat inkább otthon mosogatták, teknőben vagy lavórban. Az a régi fürdőház nem is a faluban volt, hanem a falu fölötti erdőben. Talán azért építették oda, hogy legyen mindig akác a tűz alá.
Ott két asszony segédkezett. A régi erdészlakban éltek. Hozták a fát, hozták a törölközőt, állítólag megmosták a hátát is annak, aki kérte. Az volt persze a hírük, hogy amikor még fiatalabbak voltak, hát bizony mást is megtettek a fürdővendégekért. A nagyanyám egyszer azt találta mondani, hogy hiába kuksolnak, meg ájtatoskodnak mostanában a templomban, bizony büdös egy kurvák azok. Ez persze fölkeltette az érdeklődésünket, elmentünk megnézni őket. Két kicsit foszlottas, kövérkés asszonyt láttunk a régi erdészház kertjében kapirgálni. Az egyik nagyobb volt, mint a másik. Nem találtuk nagyon öregnek őket, de persze fiatalnak se. Hanem hát: semmilyennek. Amilyenek voltak.
Amikor már olyan kamaszfélék lettünk, nem is a bátyámnak, nem is nekem, hanem egy Kohász Józsi nevű kölyöknek jutott eszébe, hogy ha ezek kurvák voltak, akkor az nem múlik el. Mi lenne, ha odamennénk hozzájuk azzal, hogy egyszer fűtsék föl nekünk a fürdőházat, legyen törölköző, esetleg gyógygőz, meg talán még masszírozásra is rávehetnénk őket. Aztán majd meglátjuk.
És oda is ment hozzájuk.
„Egy százas. Fejenként.” – mondta a termetesebb asszony. „Szombat délutánra.”
Már nem emlékszem, miért, de a Józsi nem jött, hanem csak mi ketten, a bátyámmal.
Jó, illatos gőz volt a házban. Az egyik asszony fűtött, a másik a padlót csutakolta. Mi csak álltunk ott, néztük őket. Fehérbe öltöztek, mint az ápolónők.
„Na, csak vetkezzetek!” – mondta az egyik.
Nekiláttunk. A fürdőgatyát már otthon magunkra vettük.
Ahogy ott álltunk az, amelyik fűtött, ránk szólt: na az itt nem kell. A fürdőgatyára nézett.
Gyorsan levettük és belecsusszantunk a nagy tölgykádba.
Hogy minél láthatatlanabb legyek, azt játszottam, hogy a víz alá merülök, és meddig bírom. Jó forró volt. Az bátyám meg csak feküdt.
Az egyik asszony hozott egy edényt. Olyan volt, mint amibe a tehenek tejét fejik, csak fából. Az bátyám mögé állt, és hátulról locsolgatta rá a vizet. Aztán elővett valami kenyőcsöt és szétnyomkodta a fején, és azzal mosta a haját. Én hol alámerültem, hol fölbukkantam. Egyszercsak azt láttam, hogy az asszony egy nagy fehér törölközőt hoz, szétnyitja, a bátyám föláll, az asszony betekeri a törölközővel, a bátyám kilép a medencéből, és elmennek egy függöny mögé. Ott valami fülkeféle volt.
A másik asszony nem nagyon törődött velem. A padlót törölte vizesrongyos fával. Aztán hirtelen letette, fölvette a faedényt, mögém jött, elkezdett locsolni, és megmosta a hajamat. Aztán ugyanúgy, mint az előbb a másik, elment törölközőért, szétnyitotta, aztán mögém állt, jelezve, hogy álljak föl, mert rám tekerné. Én meg csak néztem rá.
„Nem akarsz masszírt?”
„Nem.”
„Miért?”
„Csiklandós vagyok.”
Az asszony elnevette magát. Leeresztette a törölközőt. Egy pillanatig tanácstalanul állt.
„Pedig a malackádat is megvakirgálnám.”
Egy pillanatig meg se értettem, amit mondott, aztán megszédültem. De nem ájulósan, hanem ellebegősen. És még a malackám és elkezdett ott lenni. Nem mertem megmozdulni.
Az asszony összehajtogatta a törölközőt, nevetve elindult a fülke felé. Aztán megfordult, és azt mondta:
„Pedig már az apátok is ide járt.”
Amint eltűnt, kipattantam a vízből, a vizes testemre húztam a ruháimat. A cipőbe már a ház előtt dugtam a lábamat. Az erdő szélén a cigányok farakásai mellett vártam meg a bátyámat.
„Gyáva vagy.” – mondta.
Ebben maradtunk. Aztán soha nem beszéltünk erről. Bár gyanakodtam, hogy néha eljárt még a fürdőházba.
A tea lassan kihűlt. A bátyám kissé elmélázva nézett a bögréjébe.
„Kérdezhetek valamit?” – kérdeztem.
„Nem.”
„Az a fürdőskurva megvakirgálta a malackádat?”
Erre a bátyám úgy elkezdett nevetni, hogy megijedtem. Szelja is benézett azonnal, de nem kérdezett semmit.
„Ha nem lennél olyan gyáva, megtudtad volna.” – mondta a bátyám nekem.
„Mit?” – kérdezte Szelja.
„Hogy a fürdőskurva megvakirgálta-e a malacomat.”
„És? Meg?”
„Hozzál teát!”
„És az miért jó nekem, ha hozok teát?”
„Akkor közénk fekhetsz.”
Szelja egy pillanatig mereven maga elé nézett, szinte látszott, hogy számol magában.
„Jó, de csak akkor, ha beengedhetem a kutyát.”
„A konyhába.”
Szelja kiment, hallottuk, ahogy beengedi a kutyát, aztán a sarokba parancsolja. Aztán csörömpölt a teáskannával, aztán bejött, aztán közénk feküdt, a hideg fenekét azonnal a combomhoz nyomta, én meg arra gondoltam, hogy megint gyáva leszek, és hatvan éves korunkban, egy havas napon a bátyám megint kiröhög majd, amikor azt kérdezem, hogy csakugyan jéghideg volt-e Szelja bensőséges vége, vagy csak én képzeltem.

Május 23. (péntek) Amikor ma megláttam a Mars közeléből a Földről és a Holdról készült fénykép, persze előtört bennem, hogy amióta tudatosult bennem: egész életemben ezt szerettem volna látni. Persze egy űrhajó ablakából. Bármikor elindultam volna, akkor is, ha egy százalék annak esélye, hogy élve visszajutok a Marsról. Nem is nagyon tudom elképzelni, hogy valaki ne induljon el egy ilyen útra. Különös tekintettel arra, hogy nem tudom, eljutunk-e másik bolygóra a Marson kívül. Erősen figyelem a NASA terveit, jóslatait. Állandóan bejelentik, hogy ekkor meg ekkor indul majd az első nemzetközi Mars-expedíció, aztán egyszercsak kiderül, hogy mégsem akkor. Pedig tekintettel lehetnének a koromra: kötelesek még az én életemben elindítani. A „nemzetközi” nagyon fontos, mert csak úgy van esélyem. Mindenesetre várom a titkos telefont, amelyben arról érdeklődnek, hogy vállalnám-e.
Amúgy érdekes: én azt hittem, sokkal közelebb van a Hold.
Azért van ellenpont is: Dávid fiam meséli, hogy azt olvasta: a kongói piacokon pigmeus húst lehet kapni. Kérdezem tőle: vajon miért pont a pici pigmeusokat vadásszák. Azért, mert nem tekintik őket embernek.
ENSZ-törvényszéket követelnek a kannibalizmussal fenyegetett pigmeusok
A Kongói Demokratikus Köztársaság őserdeiben élő pigmeusok kannibalizmussal, nemi erőszakkal és korábban ismeretlen nemi betegségek terjesztésével vádolják a kongói polgárháborús feleket. A pigmeusok egyik szószólója, Sinafasi Makelo azt kövelte szerdán New Yorkban, hogy az ENSZ állítson fel külön törvényszéket a pigmeus népirtásban bűnös kormánykatonák és felkelő harcosok felelősségre vonására.
Makelo elmondta: történelme során a pigmeus nép már sok szörnyűséget és kegyetlenkedést átélt, de arra, ami a mostani polgárháborúban történik velük, nincs példa.
Elmondása szerint mind a kormánykatonák, mind a felkelők, mind pedig a törzsi harcosok úgy vadásznak rájuk, mint ehető húsú, vadon élő állatokra. A pigmeusokat az embernél alacsonyabb rendű lénynek tartják, húsuknak pedig mágikus erőt tulajdonítanak. Megbízható információk szerint vannak piacok, amelyeken pigmeushúst árusítanak.
A mbuti pigmeusokat képviselő aktivista szerint a pigmeus nőket a katonák és törzsi harcosok gyakran megerőszakolják, és ezáltal korábban ismeretlen nemi betegségeket terjesztenek el a pigmeus nép körében. Makelo a bennszülött népekkel foglalkozó állandó ENSZ-fórumon való meghallgatásra érkezett New Yorkba. (http://www.mti.hu)

Május 22. (csütörtök) Bár reggel kettesben maradtunk Milossal, valahogy most minden könnyedén ment. Éppen idejében elszunnyadt egy kicsit, hogy befejezzem és beküldjem a Hócipőbe valót, aztán fölébredt és kivételesen rendesen és sokat evett. Sétálni nem tudtunk, mert esett az eső, de ahhoz elég meleg volt, hogy az ámbituson hagyjam mászkálni. Meglepő módon még olvasni is hagyott. Aztán megjött az ő mamuskája is. (Orvosnál volt, kikapcsolta a telefont. De aztán kiderült, hogy nem tudott ellenállni, megnézte a Mátrixot is. Tetszett neki.)
Olvastam, hogy állítólag föltalálták a dohányzásellenes vakcinát. Nem tudom, hány év múlva lehet majd kipróbálni, de amilyen pechem van, csakugyan belém költözik valami rák, még élek egy pár hónapig, közben figyelhetem, ahogy mások pár hét alatt leszoknak arról, amiről és sohase tudtam, noha mindig szerettem volna. És boldogan – igaz kövérkésen – éldegélnek. Hozzám képest az idők végezetéig.
Egy levélből:
'Nekem nincs hitem. Volt, de elvesztettem.'
Gondolom kevesen vannak azon kiválasztottak, akiknek elmondod hogy miért. Ha egyszer mégis úgy döntesz, én nagyon kíváncsi lennék rá. A fenti kijelentéseddel együtt olyan szépen (ez itt nem a megfelelő szó, de nem találok jobbat) írsz templomokról, szertartásokról - hogy az ember elkezd mélységesen szomorkodni azon, hogy bár magáról azt gondolja: van hite, mégsem érzi úgy át az istentiszteletet, ahogy írod.
Azt hiszem, ezt bárkinek elmondhatom: nem valami traumától vesztettem el a hitemet, hanem szépen, csöndesen elmúlt. Mint valami szerelem. De maradt bennem szeretet a nem is létező Isten ránt. Igazából a dédanyám nevelt hitre, vele imádkoztam. Jó volt, otthonos, félelmes is. Aztán, amikor már az egész világ érdekelt, és egyre többet tudtam meg, egyszercsak azt vettem észre, hogy a dolgok megértéséhez nekem nem kell Isten. Illetve, ha belekeverem, sokkal nekezebb megérteni a jelenségeket. Amikor egyre több embert ismertem meg, rájöttem, hogy az antropomorf istenkép, amelyik abból indul ki, hogy Ő saját képére és hasonlatosságára teremtette volna az embert, vagy hülyeség, vagy egy szerencsétlen lény az Isten. Az ember – mindent összevetve, és beleszámítva a jó, sőt csodálatos tulajdonságait is – annyira selejt, annyira borzalmas, hogy Isten ilyet nem teremthetett. Ha mégis, akkor nincs miért tisztelni, pláne imádni érte.
Nem jó dolog, ha valaki nem képes hinni. Ez nagyon magányossá teszi az embert. És van is mitől félni: ha a hitetlen ember ideje lejár, a semmibe zuhan. Nincs remény se föltámadásra, se örök életre. A hitetlen ember irigyelhetné a hívőt, ha nem látná, hogy ő is mennyire esendő. Ha szigorúan vesszük a tanítást, aligha akad olyan hívő ember a környezetünkben, aki ne a pokolra jutna. (Az egyház bűnbocsánati trükkjei nevetségesek. Az igazi bűnre nem lehet bocsánat – ezt pontosan tudjuk a saját életünkből.)

Május
21. (szerda) Tizenegykor a Széchenyi Fürdőben kezdődött az a
sajtótájékoztató, amelyre, mint szerző is hivatalos voltam. Alexander Brody, és
még jó sokan bemutatták a legújabb Alibi-kötetet. Az a címe, hogy Fürdő. Sok jó
emberrel találkoztam. Például Fialával, Kukorellyvel, Litkai Gergellyel, Ruttka
Andreával, Serényi Jánossal, Malonyai Péterrel, akit évek óta nem láttam.
Szilágyi Jánossal is beszélgettem. Sőt, fergeteges intejút adtam Szerényi
Gábornak, mit állítólag holnap vetít az MTV. Délben a híradóban. Jó volt. Szép a
könyv. Jó helyen van az Elfútta a hó című, igen perverz elbeszélésem.
Aztán Kukorellyvel még hosszasan beszélgettünk az utcán. Folytatni
kellene, mert pár lényeges kérdésről volt szó: például az írók sértődöttségéről.
(Nekem például lassan el kell döntenem, hogy sértődött legyek-e, mert az arra
önhivatott kritikusok nem sorolnak valami magas kategóriába. De nem érzek
semmit, még csak vágyat se. Ideje gerjesztenem magamban.)
Aztán elmentem Császár Tamáshoz. Jót beszélgettünk.
Közben megtudtam, hogy mehetek az autómért. Sőt azt is, hogy nem
hatvanezerbe kerül a javítás, hanem csak kilencbe.
Hazafelé, a buszon kellemes dolog ért. Természetesen most az
egyszer, amikor nem akartam bejönni a szigetre, olyan busz indult Szentendréről,
ami bejött. A hídfő után még egy megállót kellett volna mennem a szerelőig. Ami
jó időben semmi, de zuhogott az eső. Egyszercsak azt láttam, hogy egy busz
megelőzi a miénket. Kérdeztem a vezetőtől, hogy az vajon Visegrádra megy-e, mert
akkor jó lenne, ha valahogy utolérnénk, mert átszállnék. Fölvette a telefonját,
és azt mondta bele, hogy „légy szíves várj meg a hídfőnél, mert egy utas
átszállna”. A saját mobilján!
Úgy is lett. Cserébe elmeséltem neki, hogy egyszer Tamara úgy ment
Amsterdamba, hogy az öcsém vitte repülővel. Már beszálltak, az indulásra
vártunk. Az integetők közül valaki – amerikás akcentussal – megkérdezte, hogy
mikor indul már a gép. „Mindjárt megkérdezem a kapitányt” – mondtam. Föl is
hívtam az öcsémet, aki kiállt a bejáróhoz, így szemmel láthatóan egymással
társalogtunk. Az az ember tátott szájjal figyelte. Aztán persze megkérdezte,
hogyan lehetséges ez, honnan tudtam a kapitány számát. „Ja, ez egy kicsi ország,
mindenki mindenkit ismer.”
Május
20. (kedd) Tegnap itt volt a szomszédom fia, Péter, aki ács, hogy fölmérje,
mit kell megcsinálni a tetőn. (Kis rogyáska látható, amiből arra következtettem,
hogy előbb-utóbb meg kell nézetni.) Megállapította, hogy két helyen annyira
elkorhadt a tartógerenda, hogy akár le is szakadhat a tető – éppen ott, ahol
most ülök. Mindjárt azt is kijelentette, hogy félszer teteje is gyalázatos
állapotban van. Ezt is tudtam, mert amikor a padláson jártam, azt láttam, hogy a
lécek szinte hihetetlen mértékben deformálódtak. Nagyon nehezek a cserepek, és
amúgy is túl sok repedezett meg már. Abban állapodtunk meg, hogy ezt úgy, ahogy
van, lebontják, lecseréljük a cserepeket is – olyan hatvan négyzetmétert, ami
éppen 600 cserép. Mára osztott és szorzott: az is lehet, hogy a hét végén
megkezdik a munkát. Már meg is hozta a cserepeket. Negyvenezerből kijött.
Remélem az egész nem kerül majd többe kétszázezernél. Szerintem ez nem is sok.
Eredetileg azt szerettem volna, ha új kaput készítenek, mert a
mostani már szégyellni való. Valahogy megereszkedett. Ettől aztán a fém részek
minden nyitásnál és csukásnál velőtrázó rezgésbe kezdenek, amikor a kapu alja
csúszik a rücskös betonon. Ettől a szomszédok kicsit idegesek – pláne, ha éjjel
érkezem haza. Amúgyis ronda szegény. És be is lehet látni fölötte, amit nem
nagyon szeretek. Fakaput szeretnék, de olyat, amelyiken van egy kicsi ajtó –
akkora, hogy azért egy bicikli kiférjen rajta. De most alighanem erről le kell
mondani a tető miatt.
Most kezdett el esni az eső. Dörög és villámlik. Már volt egy pár másodperces
áramszünet is. Ha már nekilátott, akkor essen rendesen. A kutya már be is tört a
lakásba. Nem bírja az erős hangokat.
Amúgy művészkedik. Régebben az volt, hogy ha inni akart, elkezdte
löködni az ivóedényét vagy a vödröt, ami a kert csap alatt áll. Mostanában meg
azt vettem észre, hogy kap friss vizet, iszik, aztán mégis löködi. Figyeltem és
rájöttem, hogy tulajdonképpen játszik. A vas vödör oldalán olyan redők vannak,
amik a kutyaköröm kaparásának hatására ritmusos hangokat adnak ki. Ráadásul a
szinte színültig telt edényben a víz felületén körkörös hullámok keletkeznek.
Ezeket nézi nagy érdeklődéssel. Akárhogy is: magát szórakoztatja, és ehhez
eszközt használ. Jó, hogy nem beszél.
Bár Milos meg beszélhetne már. Ma először éreztem, amikor
fürdettem, hogy olyan jó lenne, ha beszélgetnénk. Persze a magunk módján
hangosan kommunikálunk, ami főleg abból áll, hogy ő mutogat, azt mondja, hogy
ööö, én meg teljesítem, amit akar. Például odaadja a távirányítót, mert nagyon
unja a miniszterek dumáit – inkább zenét hallgatna. Olyat, amelyikre lehet
ugrálni, és lehetőleg szép nők legyenek a tévében. Nyújtja a. samponos. műanyag.
edényt, hogy csavarjam le a tetejét. Lecsavarom, megfogja, és a számhoz teszi,
hogy fújjak bele, mert tudja, hogy az érdekes hangot ad. Lehet vele huhogni. Ez
is érdekes, de sokkal jobb lenne, ha beszélgetnénk.
Ma furcsán viselkedett. Nem akart enni – mint rendesen. A
válogatott finomságokat elutasította. Többször kiverte a kezünkből a kanalat.
Viszont kinézte a számból az olajbogyót. Evett is belőle sokat. Még soha nem
találkoztam olyan gyerekkel, aki szerette volna.
Május 19. (hétfő)
A tréfás anyakönyvvezető
Orbán Viktor zseni. Ez derült ki a múlt hét végén, amikor beszédet mondott
pártja, vagyis szövetsége kongresszusán. Ha ugyanis valaki ennyi zagyvaságot
képes rövid idő alatt összehordani, és mégis el tudja hitetni egy eléggé
jelentős tömeggel, hogy alkalmas – most éppen - a fél ország vezetésére, akkor
nagyon tehetséges ember.
Társaságban fölmerült a gyanú, hogy vagy beszédírót váltott, vagy
egyenesen maga írta a beszédet. Figyelmes elolvasás után jómagam inkább az
utóbbit gondolom. Hivatásos író nem épít föl úgy egy korszakváltó mondókát, ami
mikrofonba mondva egy olyan anyakönyvvezetőre emlékezteti a hallgatót, aki azzal
mutatja érettségizett mivoltát, hogy nem tudja kihagyni a „költő szavaival élve”
fordulatot. Orbán írókat szed elő: Márait, Haseket, „egy drámaírót”, sőt még
Einsteint is. Az idézgetésből valamiért én mindig arra merészelek következtetni,
hogy a szónoknak nincsenek önálló gondolatai.
Természetesen nem hagyhatja ki a jól bevált joviális tréfamesteri
szerepet sem. Bár föltűnő – és ez már előző beszédeiben is hallható volt -, sőt
talán árulkodó, hogy a kitűnő dakota mondásokról a székely viccek felé fordult.
(Bár most ezt is szerencsétlenül tette, hiszen egy kifejezetten zsidó viccet
székelyesített, nyilván valamiféle – amúgy bizonyára jószándékú meggondolásból.
Ha egy kicsit többet járna Erdélybe, rájönne, hogy van éppen elég eredeti vicc.
Annyi, hogy az elég ezer beszédre.)
Árulkodó stílustalanság az „egyszeri” kifejezés használata –
például „egyszeri Mikulás” – bár arra jó, hogy előre jelzi: itt valami tréfás
példatörténet következik.
Hogy nem írástudó műve az Orbán-beszéd, arra a legárulkodóbb jel,
hogy ezt mondta: „a hajó vezetése kézben tartja az eseményeket. Föltételezem,
hogy aki ilyet érettségi dolgozatban leír, az legföljebb kettest kaphat
nyelvtanból. Írói- újságírói körökben ez a suksüköléshez mérhető hiba.
Írásomnak most nem tárgya hogy olyan bődületes és kirekesztő ostobaságokat
elemezzek, mint az a mondat, miszerint „a nemzetek felett nem globalizáció ível
át, hanem a keresztényi szeretet”. Vagy az, hogy a szabadsághoz legalább két
ember kell, amiből az következik, hogy a hatalom szeretete önmagunk szeretete.
(Bár az utóbbi felismerés egy évi sértett morcoskodás után reményt kelt.) Vagy
az, hogy Istent az „eleink” közé sorolja, akiben fölmerülhetett volna, hogy meg
se teremti a világot, mert így takarékoskodik az energiáival az éteri fagyban…
Ám nem lehet szó nélkül elmenni egy ilyen zagyvaság mellett: „kezünbe fogva
értékeink adta iránytűnket, képesek vagyunk hajónkat célba vinni, ha kell, mert
látjuk magunk előtt a helyes irányt”. Ekkorát az ember akkor mond, ha semmi nem
jut eszébe, de abba is belezavarodik, hiszen az értékeink adta iránytűt nem
lehet kézbe venni, viszont nincs is rá semmi szükség, ha játjuk magunk előtt a
helyes irányt. (Amit persze nem is láthatunk, hiszen a cél az, ami esetleg
látható.)
Mindez arról tanúskodik, hogy Orbán Viktor kiesett a szerepéből -
amit persze miniszterelnökként se talált meg maradéktalanul – és még nem talált
vissza a szereptelen Orbán Viktorhoz. Ezen kívül fogalma sincs, mihez kellene
kezdeni. Ezért – más ötlet híján - most mozgalommá alakította át jobb sorsra
érdemes pártját, amit – ilyen szellemi töltéssel - legföljebb a semmibe
vezethet. Vagy őt vezeti ugyanoda a mozgalom. Ahol aztán együtt vacoghatnak az
éteri hidegben, valami antiglobalista, keresztény-nemzeti teremtőre várva.
Május 18. (vasárnap)
Hit, remény, tukma
Szombaton délelőtt kicsit sétáltam a napsütésben. Nem volt nagyon meleg, de
hideg se, jól esett járni. Találkoznom kellett a gyerekeimmel meg a
feleségemmel, de még volt másfél órám. Olyan ritkán mászkálhatok, csak úgy… Egy
vöröstéglás, katolikus templom mellett mentem el, körbe járta, és kíváncsi
lettem, milyen belülről. Szeretem a templomokat. Mindegyiket alaposan megnézem.
Katolikust, reformátust, zsinagógát, mecsetet – amit csak meglátok. Mert a
templomok olyan épületek, mint a szerszámok között a hangszerek. Csak a nagyon
ostoba építő ronthatja el úgy az arányokat, hogy oda legyen a templomság
csodája. Hiszen a templom a hit megtestesülése. Az meg valószínűleg az egyetlen
olyan érzés, ami csak az emberé. A tudás minden lények fölé emelt minket, de
talán a hit adja a méltóságunkat.
Nekem nincs hitem. Volt, de elvesztettem. Ez nem tart vissza attól,
hogy – ha csak tehetem – minden templomba bemenjek. Pláne nagyon szeretek
istentiszteletet hallgatni. Még jobban azt, amikor az emberek Isten kedvét
keresve énekelnek. Semmi más zenét nem gyűjtök, csak miséket – azok közül is
legjobban keleti ortodox keresztény liturgiát. Mert abban hallom legjobban, hogy
emberi hangokból is lehet katedrálist építeni.
Ahhoz, hogy valaki Istennek rendelt épületekben, évezredek alatt
tökéletesített dramaturgiával fölépített liturgiákban és áhítatos énekekben
gyönyörködjön, nem kell hit. Talán elég szeretni és tisztelni a többi ember
hitét. De hogyan lehetne nem szeretni, amikor mondjuk egy kicsi faluban, este
öreg parasztasszonyok énekelnek?
Több Bibliám van, mint bármilyen más könyvem – csak a
számítógépemen kilencféle. Sőt, a legkisebb masinámon állandóan a zsebemben
hordok egyet. Nem minden nap olvasom, de nagyon rendszeresen. Mert lenyűgöző.
Mert állandóan olvasni kell, ha meg akarjuk érteni az európai kultúra rejtett és
nagyonis nyilvánvaló üzeneteit.
Ha igazodni próbálunk ahhoz, amit a hívők isteni kinyilatkoztatásnak
hisznek, nem kell Istenben hinni. Lehet anélkül is úgy élni, hogy csak
kényszerből hazudunk, lehetőleg soha nem lopunk, és pláne nem ölünk. Az
utóbbival például naponta számot kell vetni. Ha épelméjű ember vagyok, akkor nem
úgy értelmezem a „ne ölj!” parancsát, hogy nem szabad embereket fegyverrel vagy
puszta kézzel meggyilkolnom. Az ölés kérdése sokkal sarkalatosabb: ahogy a
pusztításról, a számtalan ölési lehetőségről vélekedünk, az árul el a legtöbbet
rólunk. Az ember csak akkor lehet liberális, ha ragaszkodik bizonyos
alap-értékekhez egy olyan világban, ahol szinte bámulatos, mennyire brutálisan
élünk.
Valamiért mostanában sokan úgy gondolják, hogy például az ölésnek
azt a formáját, amit abortusznak hívunk, csak a keresztények nem tekintik jó
dolognak. Pedig én hitetlenül is úgy gondolom, hogy – miközben minden nőnek meg
kell adni a jogot a szabad választásra – ha csak lehetséges, nem szabad magzatot
ölni. Mégis inkább szerencsének, mint érdemnek gondolom, hogy még soha nem
„vették el” egyetlen gyerekemet sem. És akkor talán az sem meglepő, hogy az élet
másik végén ellenzem az aktív eutanáziát is. Nem azért, mert nem tekintem
alapvetőnek a szép és könnyű halálhoz való jogot, hanem azért, mert minden jel
arra mutat, hogy az emberek még nem érettek ilyen súlyú döntésekre, és vélhetően
nem is lesznek soha. A mai, magukat keresztényeknek mondók többségével
ellentétben ellenzem a halálbüntetést, sőt a támadó háborút csak egészen
kivételes esetekben tudnám elfogadni, de ilyenekkel még az én életemben nem
találkoztam.
Istápolom a szegényeket, az elesetteket. Nem azért, mert valami isteni büntetés
vagy jutalom árnyékában élek, hanem úgy gondolom, hogy ha valaki rezzenéstelen
lélekkel tud elmenni egy nyomorult ember mellett, az maga is beteg. Bár néha
meglep, ha rezeg a lelkem, ami nincs is nekem.
Ilyesmiken gondolkoztam, amikor körbejártam a templomot.
Nem nagyon tudtam megnézni belülről, de alkalmam lett gyakorolni az
irgalmasságot. Fölemeltem, és kicsit ápolgattam egy öregasszonyt, akit a földön
találtam. Egyedül volt a templom nagyobbik részét – nyilván a rablóktól – elzáró
rács előtt ült a kövön. Mint kiderült: térdepelve imádkozott, és elesett, amikor
föl akart állni.
Kikísértem. Kicsit támogattam. Amikor a szatyorkáit a kezébe adtam,
valahogy eszembe jutott megkérdezni, miért imádkozott.
- Orbán Vikiért. Kongresszusa van. Hogy válasszák meg, és legyen
megint a miniszterelnökünk.
Kicsit beszélgettünk. Mindenféléről. Azt nem mondtam meg neki, hogy
kevéssé szeretem Orbán Viktort, de örülök, hogy valaki imádkozik érte. Valahogy
jó érzésem lett egész napra. Este aztán szomorúan azt olvastam, hogy Jókai Anna
a kongresszushoz írt levelében ezt írta: "Sorvasztja a lelkünket a ránk tukmált
Isten-hiány."
Nem tudom, ki tukmál itt. Azok, akiknek nincs olyan szerencséjük,
hogy képesek Istenben hinni, biztosan nem. Inkább csöndben vannak, és tűrik,
hogy folyamatosan, nyilván nagy szeretettel gyalázzák őket a szeretetvallásúak.
Talán egyszer, ha majd a politikai keresztények alkalmasak lesznek egy tukmátlan
párbeszédre, meg kellene beszélnünk, hogy szabad-e hitük szerint megítélni az
embereket. (Jóslat: erre várhatunk. Ha csak Isten vagy a sors nem küld ránk
valami rettenetes csapást, a hitben kevélyek megingathatatlanok maradnak.)
Május 17. (szombat) Igen nyomasztó
reggel volt, mert 6.13-kor akartam buszra szállni, hogy elmenjek kispestre
tanítani, ám történetesen 6.13-kor ébredtem. Akkor sem magamtól. Abban a biztos
tudatban indultam el, hogy mindenképpen elkések. Aztán valahogy mégis úgy jött
ki, hogy percre pontosan kilencre érkeztem az épületbe.
De a gyerekek elkezdtek panaszkodni, hogy mindjárt lesz nekik egy
nagy pszichológia-vizsgájuk, és még nem készültek föl – mi lenne, ha tízig
tartana az óra? Tulajdonképpen kivételesen örültem is, mert elképzelhetetlennek
tartottam, hogy egy óránál tovább beszéljek.
Így lett egy kis időm. Sétálgattam Kispesten. Egy templomba is betértem, ahol
találtam egy kicsit jajgató öregasszonyt, aki a földre esett, miután befejezte
Orbán Viktorért való fohászkodását. Egyedül volt a templomban. Milyen jó, hogy
néha az ateisták is betévednek.
Aztán találkoztam Wandával, Tamarával, a feleségemmel, Andrissal és
Milossal, akikkel ebédeltünk egyet a Ráday utcában. Milost ki kellett vinni,
mert nehezen viselte az asztalnál való ücsörgést. Kicsit sétálgattam vele. Így
aztán összefutottunk Bánó Andrással, a feleségével – akit még a Hócipő
szerkesztőségéből ismerek -, meg a kicsi gyerekükkel, aki nyolc hónapos.
(Bánóval nagyon néha beszélgetünk. Igen felkészült, okos ember.)
Úgy alakítottuk, hogy amíg én kocsiztattam, addig a feleségem
evett, aztán váltottunk. Sajnos ilyenkor nincs jobb megoldás.
Nagyon jó volt így a gyerekekkel. Igen szépe, és az jó. Kár, hogy
Dávid nem volt velünk. Biztos valami országos ügyben szorgoskodott.
Május 16. (péntek) A
rettenetes ízű gyógyszer egy kicsit hat, de néha majdnem megfulladok. (Igen sunyi,
nagyon finom por: órákig keseríti az életemet. Aztán megint be kell venni.)
Reggel kettesben maradtunk Milossal. Tulajdonképpen jó nap volt, azt leszámítva,
hogy gyes-szindrómám lett délutánra. Gyakorlatilag egy percig nem hagyott nyugodni.
Olyan nincs, hogy dolgozni! De még lopva olvasni sincs idő, mert ahogy meglátja a
kezemben az újságot, azonnal kitépi. Nemes céllal: meg akarja enni.
Ennivalót viszont nem annyira akar magához venni. Kivéve a pudingot, a banánt,
meg efféléket.
Ráadásul sétálni se tudtam vele, mert egész nap vártam a gázszerelőt,
aki aztán este fél hatra meg is érkezett. Megállapította, hogy a vízkő miatt nem
melegszik a víz. A jövő héten, mintegy tizenötezer forintért rendbe teszi a kazánt.
Ez örömhír, mert kérhetne harmincat is. (És még lehet, hogy kér is.)
Milos aludni se nagyon akart. Egyszer fél órára volt hajlandó, aztán délután
még rávettem, hogy mellém feküdjön. Az nagyon jó, mert tulajdonképpen a karomon és
a vállamon alszik. Pár percre én is álomba zuhantam. Ez biztos, mert azt álmodtam,
hogy valami pályaudvaron egyedül voltam a gyerekemmel - arra nem emlékszem, melyikkel
-, és nagyon kellett pisilni. Otthagytam a csomagokon, azzal, hogy pár perc múlva jövök.
Jöttem is, de nem találtam vissza. Tudtam, hogy nem lopták el, hanem csak eltévedtem a
hatalmas épületben, és a gyerek meg ott vár valahol és már nagyon fél.
Ettől aztán fölébredtem és bennem maradt az a szörnyű érzés.
Szerencsére Milos mocorogni kezdett, ami a pihenge végét jelentette.
Ilyen lehet a gyesen lévő kismamák egy napja. Szeressük őket!
Május 15.
(csütörtök) Először bebuszoztam Szentendrére az orvoshoz, aki szerint kicsit jobban
néz ki a gégém, mint legutóbb. Adott egy receptet, amit beváltottam egy irgalmatlanul
keserű porra. (Mondta, hogy cukorkával vegyem be, mert tényleg borzalmas.) Ráadásul
tíz percig kell a számban tartogatni, naponta négyszer.
Aztán mászkáltam a városban, számos dolgot elintéztem. Jártam a Karton
Galériában, meg Köszi barátomnál. Ő sokat segített nekem számítógépes
ügyekben. Úgy ismertem meg, hogy egyszer este kilenckor elromlott a gépem, fölhívtam,
hogy nagy a baj, mert reggelre le kell adnom egy írást. Meg is érkezett Zoli
barátjával, és nekiálltak dolgozni. Elmentek valami alkatrészért. Éjfélre vissza
is jöttek, de csak nem működött a gép. Mondtam nekik, hogy adjuk föl. Erre azt
mondták: csak nem képzelem, hogy egy gép kifog rajtuk? Ez nekik kihívás. Reggel
négykor aztán működött a masina. Én már arra gondoltam, hogy mégsem írom meg azt
a cikket, hanem inkább alszom egyet. De aztán mégis: ha abban a két gyerekben -
lehettek olyan tizennyolc-húsz évesek - volt annyi becsület, hogy nem hagytak cserben,
akkor legyen bennem is. Később aztán mindenkinek ajánlottam őket. Állítólag ettől
annyira beindult az üzlet, hogy tőlem soha semmit nem fogadtak el. (Igaz, ez meg azért
rossz, mert csak a legvégső esetben hívom őket. Ahogy a szomszéd Erzsitől is csak
akkor "veszek" tojást, ha nincs más lehetőségem - mert sose engedi
kifizetni.)
Amikor hazaértem, még át kellett vinnem az autót szerelőhöz - Baranyai
úr, aki az egyik lányom osztálytársa volt - is olyan, aki soha nem hagyott még
cserben, pedig nagyon utálja az én vén és szerelhetetlen amerikai jószágomat. Most
is hetek óta járkál alkatrészek után.
Most már csak egy jó gázszerelő kellene, mert azt még nem találtam.
Egyre hidegebb víz jön a kazánból. (Milost ma melegített vízben fürdettük) Tudom,
hogy a sok piszoktól eldugult valami, de nem merek hozzányúlni. A gázzal csak egyszer
lehet hibázni.
Május 14.
(szerda)
Yes, comment…
Mintha a legkeményebb libertáriusok álma vált volna valóra: a munka ünnepén
nyílik meg egy magántőkéből épült határállomás Magyarországon. Az épület
cölöpökön áll a Fertő tavon. A magán határállomást kényszerből húzta fel a
Fertő tó kft., mivel e nélkül nem lehetne megközelíteni a cég kikötőjét.
Vízirém
Azért azt nem hiszem, hogy a libertáriusok zöme ragaszkodna a határállomásokhoz.
Különösen akkor, amikor éppen csak egy évre kell építeni ilyen vízirémet, hogy
aztán valamelyik következő munka ünnepén le kelljen bontani eutagsági okafogyottság
miatt.
Csak a fele van meg annak a 127 milliárd forintnak, amely ahhoz kell, hogy
2006-ra önkéntes hadserege legyen Magyarországnak. A hiányzó pénzt laktanyák
bezárásából és létszámleépítésből teremti elő a Honvédelmi Minisztérium. A
katonák nagy része csak szimulátorokon tanulja meg a drága technikai eszközök
használatát.
Csihipuhi
Tekintettel arra, hogy a számítógépes játékok tulajdonképpen szimulátorok, a
fiatal katonanemzedék egy része ragyogó eredményeket ér majd el a gépek előtt.
Azokra gondolok, akik évek óra véreres szemekkel ülnek a képernyők előtt és
csihipuhisat játszanak. Bár nagyon kell vigyázni: a szimulátor és a számítógépes
játék egyik legfontosabb vívmánya, hogy semmi sem halálos. Ha az ember ismeri a
kódokat, mindig új életet adnak. Például akkor is, amikor saját csapatainkat
vesszük baráti tűz alá. Legföljebb kapunk pár rossz pontot, és röhögnek rajtunk,
akik figyelik veszkődésünket. Békefenntartósdit is lehet játszani velük. Bár a
legjobb játékszakértők sem találtak nekem programot, amelyikben olyan békét lehetne
fönntartani, amelyiket nem kötöttek meg, mert nem volt kivel.
Privatizálják a hadsereget. Várhatóan már az ősszel közbeszerzési
pályázatot írnak ki, amelynek eredményeként 2004 júliusától huszonhét laktanyára
magánvállalkozások vigyáznak majd. A jövő év végére pedig a legtitkosabb
objektumok kivételével az összes honvédségi bázison civilek váltják fel az
őrkatonákat. Magánosítják a katonák élelmezését is, sőt, több helyen nemcsak a
szakácsok lesznek civilek, hanem a körleteket sem a katonáknak kell takarítaniuk.
Hadtáptörténelem
Az élelmezés magánosítása már a hetvenes évek közepén megkezdődött a Magyar
Néphadseregben. Egy szép tavaszi napon azt a parancsot kaptam, hogy a raktárból
húzzak el egy kézikocsit a konyháig. Egy főtörzsőrmester parancsnoksága alatt
vonultam végig a laktanyán. Érintettünk egy csomó raktárt, garázst, nőtlen tiszti
szállást. Ezekben mind a főtörzs barátai laktak. Legalábbis erre következtettem
abból, hogy amikor meglátták, széles jókedvvel üdvözölték. Aztán kaptak a
húsból, ami egy vászonnal volt letakarva a legyek ellen. Nem tudom milyen alapon vágta
a kanyarokat a marhadarabokból, amelyek pontosan hetvenöt kilót nyomtak, amikor
elindultunk, mert nem néztem oda. Így azt sem láthattam, hogy mit csúsztattak a
főtörzs zsebébe. Arra viszont már kíváncsi voltam, hogy mi maradt, mire a konyhához
értünk. Amíg kitűnő parancsnokom valamit intézett, lopva a mérlegre dobtam, ami
maradt: harmincöt kilót nyomott a húsos csont, ami a honvédeknek jutott.
Természetesen nem jelentettem az esetet följebbvalóimnál, pedig úgy gondoltam, hogy
hazafias kötelességem lenne, hiszen ha ez így megy mindenhol, akkor összeomlik az
ország. Helyesen (nem)cselekedtem. Ha az ország nem is, a rendszer összeomlott.
Május 13. (kedd) Ma sokszor
úgy éreztem, hogy ez egy üres nap, pedig nem. Kezdődött mindjárt reggel azzal, hogy
miközben Milosra vigyáztam az ámbituson bejött két fecske. Mindent körbejártak,
megnézegettek. Nyilván fészkelni való helyet kerestek. Mire visszaértem a
fényképezővel, sajnos már elmentek. Egyszer, régen, a nagyanyám meg az anyám
délutáni pihengélésben voltak, olvasgattak, és egyszercsak a fecskék bementek a
szobába, körberöpülték a falakat. Ők meg csak néztek ott rémülten és boldogan.
Ez tényleg olyan, mintha megtisztelnék a házat.
Tegnap elfelejtettem: hazafelé gyalog jöttem át a hídon, és megálltam a sziget
felöli végén. Szépen sütött a nap, tiszta volt a víz. Olyan alkaromnyi halakat
láttam szép számban. Még jó, hogy nem járok horgászni. (Igazából a nyíllal való
halfogást tartom tisztességesnek, ha már eszközt használunk.)
A nap amúgy azzal telt, hogy Milos rajtam ücsörgött. Vagy éppen aludt. Például a
délutáni alvásból fél hatkor ébredt, ami csak annyit jelentett, hogy átköltözött
a hasamra, és ott tovább aludt. Nem volt lelkem fölébreszteni. Különben is annyira
jó érzés, hogy már előre sajnálom magam, ha már nem lesz ilyesmire hajlandó. Fél
nyolcig hagytam. Akkor megébredt, ivott és evett valamit, megfürdettem, és máris
visszaköltözött a hasamra, ahol aztán kilenc után már el is aludt.
Május 12.
(hétfő) Hajnalban bementem a városba, mert akárhogy is vagyok, néha meg kell jelennem
a munkahelyemen. Sokan azzal bíztattak, hogy sokáig fogok élni, mert a halott híre,
ugye…
Elég borzasztó buszon meg villamoson utazni, bár sokkal érdekesebb, mint
autóval.
Mert például sokkal magasabbról látom a házakat, és főleg a kerteket.
Olyan apró részleteket veszek észre, amelyeket eddig nem is láthattam. Aztán lehet
figyelni az embereket. A legérdekesebb egy cigány csoport volt. Hat-hét nő, meg egy
fiú. Igen jól öltözöttek voltak, szépek is. Valami egészen különös, érthetetlen
- vélhetően nem is magyarországi - tájszólást beszéltek. Valahol Leányfalun
akartak leszállni, de maguk se tudták, hol. Ezért aztán folyamatosan vitatkoztak. A
megállókban egyik-másik leugrott a buszról, de aztán kiderült, hogy mégse ott
kellett volna. A többiek kiabáltak, ők visszajöttek. Eközben erősen hangoztatták,
hogy tudják ám, hogy mindenki hülyének nézi őket. A népek meg nevettek, de nem volt
abban semmi rosszindulat. Sőt, a busz vezetője is mindig türelmesen megvárta, amíg
eldöntik, jó-e az a megálló. A legjobb az volt, amikor a Leányfalu-áthúzva
táblánál ugrottak le többen azzal, hogy na, itt van Leányfalu. Akkor már az egész
busz igen jól érezte magát. A végén a fiúnak lett annyi esze, hogy előre ment és
megbeszélte a dolgot a sofőrrel, aki aztán megmondta hol is kell valójában
leszállni. A végén a cigányok vidáman és megkönnyebbülve integettek nekünk, mi
meg vissza.
A Könyves Kálmán kőrúton bementem két autókereskedésbe. Meglepően
olcsón lehet használt autót kapni. Valamiért rám jött, hogy kicsit szeretnék, mert
teljesen értelmetlen 2000 köbcentis erőgépekkel járni. Sokba kerül a benzin, nem
tudok parkolni… Találtam is egészen jókat, még egymillió alatt is. Persze
beleszerettem egy hétszemélyes Renault kisbuszba, egymillió nyolcért. Volt 2,7-ért
terepjáró is. De azoktól már tartózkodom. Olyan 400 ezerét már el is lehet hozni a
kocsikat.
Mindennel együtt egy pillenati se gondolom, hogy van olyan autó, amelyik
többet ér egymilliónál. Csak mi vagyunk hülyék.
Egy levél:
"Például reggel elkezdett fölmászni az egyik polcra - a rádió gombait akarta
piszkálni -, délutánra kitaláltam, hogy a padlóhoz rögzítem hatalmas U szöggel és
autós csomagtartó-gumipókkal. "
azért nem néztem ki belőled, hogy így bánsz a gyerekeddel. Lekötüzni? nahát? Bár
kisérletek bemutatták, hogy Albániában, ahol ez bevett módszer, nem tesz kárt a
gyerekekben, ha van elég szeretet körülöttük...
bocs, de ezt nem bírtam kihagyni ;)
jos
Május 11. (Vasárnap) Reggel levittem a kutyaólat
meg a bicikliket az ámbitusról, kicsit söprögettem is. Így aztán lett egy hatalmas
járókánk, amiben Milos szinte veszedelem nélkül tud közlekedni, ha kiszabadul
valahogy a konyhából. És ki is szabadul, mert már képes lenyomni a kilincset. (Egy
éve még az volt a gond, hogy nem emeli eléggé a fejét.) Tegnap fölszereltem kapukat
is, méghozzá úgy, hogy a kallantyúk csak kívülről nyithatók. Ha majd ki tudja
nyitni őket, akkor már egyedül is kimehet a kertbe.
Most a legnagyobb gondunk az, hogy bármi veszélyes lehet. Egész nap
fürkészve mászkálok, és azt vizsgálom, mi dőlhet föl, mit ránthat le, mi az, amit
azonnal meg kell erősíteni. Például reggel elkezdett fölmászni az egyik polcra - a
rádió gombait akarta piszkálni -, délutánra kitaláltam, hogy a padlóhoz rögzítem
hatalmas U szöggel és autós csomagtartó-gumipókkal. Sikerült is, baromi ronda, de
hátha megvédi.
Ma valahogy úgy adódott, hogy Milos három bácsikája is látogatást tett
nálunk. A feleségem bátyja, és az én két testvérem. Jókat ettünk,
beszélgettünk, fényképeztünk, telefonoztunk, kitalátorkodtunk. A legérdekesebb az
volt, hogy Milos megint erős bizonyítékot adott humoráról, ami azt jelenti, hogy
fogalmi gondolkodás van az ő fejében.
Mirkó, az öcsém fia a kutyával játszott. Dobálta neki az ágakat. A
kutya rohant, elkapta, visszahozta őket. Aztán Mirkó gondolt egyet, és nem messze
dobta az ágat, hanem fölfelé. Természetesen a kutya utána ugrott, igen magasra. El is
kapta. De valahogy szokatlan volt neki ez a mozgás, vagy csak nem figyelt oda: a
fenekére esett és jó nagyot nyekkent. Milos amúgy is állandóan nevet a kutyára,
mert nagyon szereti, és ő hagyja is magát szeretni. De most elkezdett hahotázni.
Mirkó folytatta, megint magasra dobta az ágat. A kutya fölugrott, nagyon magasra,
pörgött is. Elkapta az ágat. Persze már okosan a lábára esett. Milos a kutya
szokatlan mozgásain, ugrásain nagyokat nevetett. Vagyis: érzi, hogy ez a játék valami
jó dolog, aminek örülni kell. A szokatlan - csakugyan vicces - jeleneteket találja
viccesnek, ezeken igen jót mulat. És ráadásul nagyon örül annak is, hogy mi vele
örvendezünk.
Ákos öcsém érdekeset mondott: már 14 ezer fényképe van digitálisan.
Az annyi, amennyit már soha életében nem tud végig nézni sem. Már a
rendszerezésükhöz sincs ideje, ereje.
Vélhetően még él, mondjuk harminc évig. Egyre jobb kamerái lesznek.
Egyre nagyobb tárhelyek várnak a képekre. Ha így folytatja, akár százezer képet is
hagyhat az utókorra. Kiváló fotográfus, érdemes nézegetni a képeit, de ebben akkor
is van valami borzasztó. És hozzá kell számolnunk, hogy ma már sok százezer ember
csinálja ugyanezt. Naponta sok millió képet készítünk - már a telefonokkal is. Sőt
például Mirkó telefonja videofelvételekre is alkalmas…
Május 10. (szombat)
Kitaláltam valamit a spammolók ellen. Mi lenne, ha a honlapokra tennénk tetszőleges
számú, de legalább ötven-száz kamu levélcímet? A címgyűjtésre szakosodott
kémgépek így több millió teljesen használhatatlan .hu végződésű címecskéhez
jutnának. Nagyon örvendezne a virtuális agyuk, aztán egyszercsak elpattanna valami
áramerecske a soha nem látott tömegű visszapattanó levélkétől. andrassew@print.hu
andrasssew@pit.hu, andrassew@pionir.hu andrassew@putty.hu andrassew@hatiko.hu
andrassew@paca.hu andrassew@kutyakop.hu andrassew@kra.hu andrassew@pipa.hu
andrassew@nespam.hu andrassew@hapikup.hu stb.
Ehhez persze az kell, hogy mozgalmat alakítsunk: mindenki pakoljon ilyeneket
az oldalaira. Talán az is jó lenne, ha a kukac után valódi szolgáltatók neve lenne.
Természetesen olyanoké, amelyeknél nincs bejegyezve levélcímünk. (Ebben az
utóbbiban nem vagyok biztos, mert az is lehet, hogy ezzel ártanánk a szolgálatóknak.)
Másrészt talán érdemes lenne megfontolni, hogy használjunk olyan kamu
címeket, amelyek végződése megegyezik a spammolók által megadott e-mail címekével,
tetszőleges előtaggal.
Kíváncsi vagyok a szakértők véleményére. Teljesen hülyeség, amit
kitaláltam, vagy csakugyan okozhatunk ezzel kellemetlenséget nekik?
Csak hírtelen a mai spamokból kigyűjtött címek: @1800patches.com
@bsclaw.com @504netdeals.net @equiserve.com @pfiser.com abuse@pillsmedical.net, amelyek
mind kaphatnának egy andrassew vagy bármilyen más előtagot. Így ezek a hirdetők mind
úgy kerülnének baráti tűz alá, hogy a saját gépeikre küldözgetnének kéretlen
leveleket. Plusz meg hibaüzeneteket is.
Május 9. (péntek) Reggel
elvittük Milost az orvoshoz, mert két napja azt mondta, hogy ma megnézné. A torkát,
hogy ne essen messze az alma. (Borzalmasan viselkedett. Nem is értem, miért fél az
orvostól. Nagyon kedves, barátságos, ráadásul nő is. És Milost Sütinek hívja,
mert nagyon tetszik neki, hogy én így becéztem, amikor pici volt, és sütiszagúnak
találtam. Meg Zsüti is örülne. Ő egy csodálatos kollega és életművész volt.
Egyszer meghallotta, hogy a rádióban dolgozom egy stúdióban. Bejött, félrehívott
és azt mondta, hogy mostanában én vagyok a kedvenc írója. Lehet, hogy ez csak pár
napig tartott nála, de igen megtisztelő volt. Azelőtt soha nem találkoztunk.)
A rendelőből a feleségem bement a fővárosba gyógyászhoz Wandával. Mi
meg a gyerekkel sétáltunk. Láttam, hogy nyitva van a református temető kapuja. Sajnos
nem volt nálam fényképező, pedig nagyon szép dolgokat láttam. Föltűnő, hogy
mennyivel ízlésesebb, elegánsabb sírköveket készítettek régen a kőfaragók. Egy
ilyen temetőben jól mérhető, hogyan gagyisodott el az emberi lélek mondjuk
százötven év alatt. Nagyon látható például a szocializmus lakótelep-rendszere -
egy kicsi faluban, távol a várostól!
Találtam egy szovjet katonai sírt. Nem vették le róla a vörös
csillagot, és tele van virágokkal!
Találtam három sírt jó messze a többiektől: szinte azt lehet mondani,
hogy a "temető árkában". Nagyon remélem, hogy nem öngyilkosokat földeltek
oda.
A gyerek ma szinte egyáltalán nem tudott aludni. Nyilván a melegtől.
Egész nap bújt hozzám. Még puszit is adott.
Úgy tizenegy körül megjött Elmer. Hozott egy hatalmas tálca süteményt.
Milos bizalmatlanul nézegette. Az ölemből persze. Talán túl nagy és túl szőke
neki. Bár az is igaz, hogy nem nagyon szereti a férfiakat. És ez így is van rendjén.
Elmer kiment napozni, én ebédet melegítettem a gyereknek. Aztán
egyszercsak bejött, hogy amióta öregszik, néha rájön, hogy főzni szeretne. Mint
például most: paprikás krumplit. Mutattam, hogy négyféle étel van. Nem baj, ő most
akkor is főzne.
Elment, összevásárolt mindent, és csakugyan csinált egy igen finom
paprikás krumplit. Úgyhogy most aztán jöhetnek a vendégek, mert már nem fér be a
hűtőbe a sok étek.
Milos még arra is adott nekünk alkalmat, hogy megmutassuk, hogyan kell
ügyesen kimosni egy gyereket a kakiból. Olyan állapotban volt, hogy már csak a
fürdőkádban, zuhannyal lehetett. Nem tiltakozott. Ezen meg is lepődtem.
Betegre ettük magunkat. Aztán még sütiztünk, kávéztunk. Aztán Elmer
ismét napfürdőt vett. Beszélgettünk. Közben el is szundikált - néha Milos is, a
hintában, pár percre. (Én közben fulladoztam a fűzfaszöszöktől, és vigyáztam,
hogy föl ne ébredjenek.)
Elhatároztuk hogy hamarosan expedíciót indítunk a sziget déli részének
föltárására.
Aztán elbiciklizett. Én meg Milossal elmentem tejért. Jártunk egy jó
nagyot a faluban. Közben friss pogácsát ettünk. Meg beszélgettem egy nagyon
fogyatékos, de igen jószándékú emberrel. (Állandóan az óráját nézegette.
Gondoltam, örül, ha megkérdezem, hány óra van. De azt mondta, hogy nem tudja, nem
ismeri az órát.)
Aztán még megfürdettem Milost. Mire a mamája hazaért, már el is aludt
végre.
Pár percig szitált valami eső is. De nem gondolta komolyan.
Nagyjából így képzelek el egy nyári napot.
Május
8. (csütörtök) Ma elmentem az orvoshoz, és - ilyet régen nem láttam - öt
perc alatt bejutottam. Egy hosszú piszkapálcával matatott a gigámban. Ez arra kell,
hogy kitenyésszék a bennem levő idegen életeket. Egy hétig semmilyen gyógyszert nem
vehetek be, mert megvizsgálja azt is, hogy mire vagyok allergiás. (Ha gyógyszert
szedek, akkor azok erősítik az immunrendszeremet, és esetleg nem jön ki valamelyik
allergia. Ez logikus. Remélem, nem kezdek el fulladozni.)
Így aztán hamar hazaértem. Arra gondoltam, legalább teszek-veszek a
kertben, de amikor megláttam, hogy 35 fok van, inkább bent maradtam, semmit tenni.
Csak este merészkedtünk ki. A fák alatt vacsoráztunk, hintáztattuk a
gyereket.
Ja: előbb is kimerészkedtem. Biciklivel mentem tejért, és aztán nem
jöttem egyenesen haza, hanem tekertem negyed órát erősen. Egyszer egy szívgyógyász
azt tanácsolta, hogy hetente háromszor üljek bringára, és addig hajtsam, amíg
erősen megizzadok. Ez a minimális sport, ami szerinte kötelező, ha valaki nem akar
hamar elpusztulni.
De ez most marhaság volt, mert persze ömlött rólam a víz, de majdnem meg
is ütött a guta.
Május 7. (szerda) Ma lazítottam egy kicsit, mert
egyszerűen nem volt erőm elmenni az orvoshoz. Megint órákat ácsorogni, pláne ebben a
melegben… (33,9 fok volt délután, árnyékban. Ami azért mégiscsak túlzás. Az
egész falu kétségbe is van esve. Erzsiék minden este locsolni járnak. Ha nem lesz
eső, minden kiég.)
Persze munkálkodtam, kéziratot javítottam, Hócipőt, Népszavát írtam,
meg hintáztattam a gyereket, például.
Itt kell fölhívnom az új ifjúsági és sportminiszter figyelmét, hogy a
drogtörvény módosításakor ne feledkezzen meg a legkönnyebb drogról, a hintáról.
Az van ugyanis, hogy a kicsi fiam addig terelget, amíg föl nem rakom a hintájára, és
el nem kezdem hajtani. Jó magasra kell lökni. Eleinte nevet, kicsiket sikkantgat is.
Aztán becsukja a szemét és úgy élvezkedik. Egy idő után már ki se nyitja, hanem
szépen, lassan elalszik. Olyankor kis párnát kell tenni a feje alá és jól elvan
akár egy fél óráig is. Meg sem szabad kísérelni, hogy kivegyük, mert azonnal
beakasztja a lábát a hintába, és azértse hagyja magát. Teljesen meg vagyok
győződve arról, hogy drog gyanánt használja. Annál is inkább, mert tőlem
örökölte.
Vagyis: be kell tiltani a hintát, és a hintázást. Aki merészeli
lóbálni magát, az csak jelképes büntetést kapjon - álljon vigyázzban egy évig. De
a hintacsempészek, a hintaárusok pusztuljanak! (És akkor teljesen fölösleges lesz a
vízállásjelentésben az a titokzatos üzenet, hogy "hajóhinták találkozása
tilos!".)
Május
6. (kedd) Nem rákos a gigám. A többi most eléggé lényegtelen, de azt nem
mondom, hogy ez egy könnyű nap volt. Jó korán keltem, elmentem a negyed nyolcas
busszal. Kilenc lett, mire a Kékgolyóba értem. Talán valahogy látszott rajtam, hogy
húznám az időt, mert a bejelentkező pulton hosszasan elbeszélgettem egy hölggyel a
dunakanyari telekviszonyokról meg a tenyérszámítógépekről. Szerintem direkt
kiképezik ezeket a betegadminisztráló hölgyeket arra, hogy a véglénységig rettegő
új betegekkel bármiről elbeszélgessenek.
Aztán fölmentem az orvoshoz, ami azt jelentette, hogy három órát
ácsorogtam, mert annyian voltak, hogy nem jutott ülőhely. Illetve nem volt pofám
leülni, ha egy fölszabadult. A sok rettenetesen beteg ember között röstelltem magam,
hogy milyen erős vagyok. Számos madárszerű beteget láttam. Ez - megfigyeléseim
szerint - a betegségnek egy eléggé végső fázisa. Az arc kiélesedik. Aztán voltak
olyanok, akik kanült viseltek a gégéjük helyett. (Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet
például úgy fürödni, hogy lyuk van az ember nyakán. Azt hiszem, sehogy.) Sokan apró
bőrműtétre vártak. Sajnos fiatalok is. Egy kis mulatságot okozott egy műtősember,
aki simán belefért volna egy Montipájton-filmbe. Féltenyérnyi sündisznószerű arca
van, és - mivel mindenki hozzá fordul - folyamatosan bennfentesen fontoskodik. Minden
betegnek mond valamit, amivel rendre utasítja, de közben mimikusan a részvétéről,
sőt a szeretetéről biztosítja, aztán elintéz mindent. Ha lett volna nálam
fényképező, legalább száz arckifejezését rögzíthettem volna.
Maga vizsgálat irgalmatlan volt. Azt hittem, megfulladok. A legszörnyűbbek
azok a percek voltak, amikor az - amúgy igen kedves - orvos már befejezte, de elkezdett
beszélgetni egy másik orvossal. Valami más ügyről. Talán arról volt szó, hogy
kettőjük közül ki hívjon föl valakit. Öt percig diskuráltak. Nekem meg az volt az
érzésem, hogy azért húzza az időt, mert nekem kell majd szörnyűséget mondani, és
húzza az időt. Amikor aztán végre elment a másik orvos, és elmondta, hogy nem lát
rákot, de nem is tudja, mitől lehet - bár a dohányzás ártalmairól beszélt pár
szót -, akkor nem a "rák" szót használta, nem is "daganatról"
beszélt. Hanem azt mondta, hogy nem lát "csúnyaságot". És végig ezt a
kifejezést használta.
Jó volt kimenni abból az épületből.
Azért az se lenne baj, ha pár héten belül kiderülne, hogy
tulajdonképpen miért is nem tudok beszélni, és mitől nem kapok elég levegőt
időnként. Bár nem kellene türelmetlenkedni, mert például ma reggel még kiegyeztem
volna egy sima örökre való elnémulással.
Május 5. (hétfő) Azt olvastam az
egyik internetes újságban, hogy "Újságíró-hulla a Dunában". Azért
ilyenkor valami szakmai szervezet szólhatna, hogy hol a határ. Legyen határ! Nem kell
mindenkit a hírgyártás közelébe engedni. Az ízlés nem tanítható, de számon kell
kérni.
Megjelent a gépemen egy "Date manger calendar". Nagyon jó,
hasznos, kitűnően működik, de az teljesen biztos, hogy én ezt ide soha az életben
nem töltöttem le. Nem is installáltam. Nem indítottam el. Csak úgy ide telepedett.
Ami azért rémisztő, mert ezzel az erővel bármi bejön, aztán itt lakik. Esetleg
olyan jószág is, ami ellenemre való. Mi lehet még ebben a gépben, hányféle program,
elektronikus csáp kutakodhat?
Ma megtettük Milossal az első biciklis kirándulásunkat. Jó nagyot
mentünk a gáton. Sok tépelődés után a mamája biciklijére szereltük a szinte
összkomfortos ülést. Azért, mert ugyan van itt kettő nagyerejű férfibringa, de ő
egyiket se tudja vezetni. Az enyém amúgyis át van már alakítva teherbiciklivé,
nehéz rá még egy ülés tenni. Dávidé pedig amilyen erős, olyan nehéz. (Eredetileg
az volt az enyém, de elcseréltük, mert én már jobban kedvelem a könnyűfémet. Nem
lusta vagyok, hanem öreg, és már rájöttem, hogy teljesen fölösleges tíz kilóval
többet cipelni, ha nem muszáj.)
Úgy mentünk, hogy ők elöl, én meg kicsit balra-mögöttük, hogy
egyrészt nyugtassam Milost, másrészt - ha bármi rendellenesség mutatkozik -, azonnal
lássam. (Ha például rosszul szereltem föl valamit, és elkezd inogni az ülés.) De
nem mutatkozott. A gyerek igen jól érezte magát. Főleg a tájat figyelte, de
időnként rám nézett és jó nagyokat nevetett. Nagyon kedves volt, hogy néha az anyja
hátához dőlt.
Egy kicsit elidőztünk az ártéri erdőben, megnéztük közelről a
Dunát, aztán hazajöttünk. Elsőre nagyon sikeres út volt.
Elkezdtünk útiterveken gondolkozni.
Arra gondoltam, hogy esetleg beoltatom magunkat kullancs-csípés ellen.
Magamat persze csak akkor, ha holnap az derül ki, hogy még van egy kis
időm erdőbe járni.
A feleségem elment a városba N.C.-hez, én meg - bár igyekeztem elterelni
a figyelmemet, folyamatosan ilyenekre gondoltam, mint ez a "ha van egy kis
időm". Mosogattam, hintáztattam Milost, elmentünk a pékhez, aztán tejért,
aztán tettünk egy hatalmas sétát. De persze nem tudtam kiverni a fejemből, hogy
holnap onkológushoz kell menni, aki vélhetően mond majd valami igazat.
Az is érdekes, hogy nem félek. És ez azért van, mert ez olyan, mint
amikor az ember egy bírósági ítéletre vár. Az is lehet, hogy fölmentik, meg az is,
hogy halálos. (Ezt az orvostudományban még nem törölték el, pedig nyilván
alkotmányellenes.) Sőt, itt előfordulhat, hogy valami középkori - vagy mai iszlám -
rend érvényesül: kis csonkítás.
Nem mindegy, de az ember néhány hét után eljut odáig, hogy
tulajdonképpen már csak az a fontos, hogy mondjanak valami véglegeset.
Még egy nagyon érdekes mentális változást vettem észre magamon - azon
kívül persze, hogy amikor rosszabb állapotban vagyok, és érzem, hogy szűkül a
torkom, fulladok, olyanokon gondolkozom, hogy mennyi idő alatt juthatok el az orvosi
rendelőig, gyalog fussak, vagy érdemes inkább biciklivel megpróbálni.
Azt vettem észre, hogy egyre többször mondom magamnak: na erre már nekem
nincs időm. Hírtelen nagyon erősen tudatosult bennem, hogy - akárhogy is - de a
játszma véges. Nincs időm civakodni, hülyeségeken vitatkozni, rossz tévéműsort
nézni, ostoba emberekkel beszélgetni, nincs időm rosszkedvűen ücsörögni, nincs
időm sajnálni magam, buta cikkeket olvasni… És még millónyi dologra nem lett időm
hírtelen. De legyen időm a gyerekeimre, meg minden olyan rokonomra és barátomra, akit
szeretek. És a napfényre, a madarakra meg az ilyen szeretnivaló dolgokra. És enni is
lett időm. Lassan, mert az úgy jó.
Akármit is mond holnap az onkológus, jó lenne, ha ez bennem maradna.
Május 4. (vasárnap)
Ha
szörnyetegség tenyészik
A múlt héten - legalábbis, ha az ember a tévén, mint az
országra-világra néző ablakon át nézte - olyan volt az ország, mintha a
karonülőktől a vénekig valami óriási nagytakarításra készül. Aztán szombaton
számos vidéken takarítottak is, példamutatóan. De azon se lepődnék meg, ha
kiderülne: az alvégen még a szemetet szedegették a szépítkezők, amikor a fölvégen
már újabb zacskókat és dögöket dobtak ki az autókból.
Engem meglep, hogy ebben az országban legalább egy évtizede nem alakult ki az a
szokás, hogy a tavasz valami közös nagytakarítással kezdődik. (Valódival: nem csak
választási dumával.) Azt nem értem, hogy a helyi és regionális politikusok
egyenként és együtt miért nem veszik észre, hogy ez mekkora lehetőség. Minden
politikai ripacskodás nélkül való közéleti esemény, ha össze lehet hozni az
embereket, mert el kell tüntetni a településekről és a környékükről a
szégyenfoltokat. A szégyen persze a szégyenletes lelkű embereké, a takarítani való
pedig az ő foltjuk. De kicsit mindenkinek van röstellni valója, mert mégiscsak
rendkívül kevéssé hatékony a nevelés egy olyan országban, ahol nem lehet egy
kilométert megtenni úgy, hogy ne leljünk illegális lerakóra. Egyszer ki kell mondani:
ez ma még egy mocskos ország. Valamit elrontottunk.
Megpróbálom megérteni azokat is, akik szemetelnek. Vegyünk egy saját
példát: a kertemben most nagyjából negyed köbméternyi építési törmelék áll.
Kukába nem rakhatom. (Legföljebb kisebb adagokban, de úgy legalább egy év kellene
ahhoz, hogy elfogyjon.) Lomtalanításkor az ilyesmit nem viszik el. A környéken nincs
olyan lerakó, amibe - pótkocsival, vagy csomagtartóban - elhordhatnám. Pedig fizetnék
is érte. Nem várható el tőlem, hogy egy egész konténert béreljek tizedkonténernyi
hulladék elszállítása miatt. (Ez legalább 13 ezer forintba kerülne.) A megoldás az
lenne, ha a falu határában épülne egy olyan - lehetőleg fallal kerített -
"udvar", ahova az ilyen hulladékot is elvihetném. Ahonnan aztán időnként
konténerben, szépen a szemétlerakóba szállítanák az összegyűlt mocskot. Én
ezért szívesen fizetnék, akár két-háromezer forintot is. Mert annyit megér nekem. A
polgármesteri hivatal adhatna ehhez egy rendet: például minden héten, adott időben
egy közmunkás fogadhatná a kisszemetelőket. Szinte biztos, hogy ezt támogatná a
környezetvédelemért felelős minisztérium, EU-pénzt is lehetne nyerni.
Van itt néhány ember, és talán csakugyan nem több mint minden századik,
aki nem csak azért pakolja műanyag zsákokba vagy egyéb csomagolóanyagokba a
szemetét, és szórja szét az erdőkön és mezőkön, mint valami elfuserált
szántóvető a magvakat, mert elmebeteg. Hanem egy részük azért, mert úgy van vele,
mint én a sittel. Nincs hova vinni. (Most műanyag ládákban tárolom, és gondolkodom a
megoldáson.) Ez persze nem menti föl az ilyeneket. El kellene kapni, és meg kellene
büntetni őket. Lehetőleg közmunkával. Lenne abban valami nevelő hatású, ha egy
addig köztiszteletben álló ember, mondjuk puskás mezőőr kíséretében söprögetne
egy falu főterén.
A kérdés persze: miképpen kapjuk el őket? Én - részben - a gyerekekre
bíznám.
Hogy a neveltetés milyen hatásai lehetnek, arra egy másik saját példa:
minden gyerekem igen szigorú környezetvédő. A legtöbbet a nagyobbik fiammal
foglalkoztam. Mindig azt játszottuk, hogy kirándulás előtt telepakoltuk étellel és
itallal a hátizsákot, hogy jó nagyot ebédeljünk a hegy tetején. De vittünk
magunkkal hulladékgyűjtő zacskókat is. Amikor visszafelé jöttünk, ezekbe erdei
szemetet pakoltunk, amíg meg nem telt a hátizsák. A fiam szenvedélyesen gyűjtötte a
hulladékot - nekem néha kicsit terhes is volt, minek is tagadjam. De soha egy szót nem
szóltam, békésen cipeltem mások mocskát. Ma Greenpeace-aktivista. Büszke is vagyok
rá.
Ha azt akarjuk, hogy mondjuk húsz év múlva milliónyi környezetvédelmi
közharcos legyen az országban, akkor minden kölyköt rá kell venni a valóságos
küzdelemre. A gyerekek szeretik a csapatjátékot, különösen akkor, ha komolyan
vehetik magukat, mert észreveszik, hogy mi csakugyan számítunk rájuk. Pláne, ha a
komoly játékban van valami kis kémkedés, akciózás, rabló-pandúrkodás.
Kis csapatokba kellene szervezni
őket. A terület felosztása után az lehetne a dolguk, hogy bizonyos időközönként -
együtt - végigjárják a nekik rendelt utcákat, tereket, árokszéleket, erdőket, és
térképen jelezzék, hol van újabb szemét. A hivatal pedig közmunkásokkal
összeszedethetné, amit találnak. Ha van erre idejük, a különösen veszélyes napokon
- szombaton és vasárnap - leskelődhetnének, fölírhatnák például az olyan autók
rendszámát, amelyekből szemetet szórtak ki. Nagyon kevés dolog kell ehhez. Egy-két
jó tanár, egy-két elkötelezett hivatalnok. Egyensapka, térkép, jelvény, esetleg
távcső - jó minőségűt már fillérekért lehet szerezni a kínaiaktól. Ezeket a
minisztérium és más környezetvédő szervezetek adhatnák a legjobbaknak.
Tulajdonképpen mindegy, hány szemetelőt buktatnának le. A fontos az, hogy
ők, fölnőttként biztosan nem szórnák szét a mocskukat. Már csak azért sem, mert
tudnák, hogy valaki esetleg figyeli őket. És ez egyben politikai nevelés is. Ha nem
mondanánk nekik, akkor is megértenék: valahogy nem lehet egészséges társadalom ott,
ahol a kertek alján valami szörnyetegség tenyészik.
Május
3. (szombat) Ma van az a nap, amikor annyira elfáradtam, hogy képtelen vagyok
értelmesen írni. Ahogy gondoltam is, kitört a nyár. Minden szélsőséges. Már tegnap
is kétszer éreztem nyárszagot. Itthon is, meg amikor Milánékhoz mentünk. Ma meg
tarajos hullámok voltak a Dunán, amikor Győrbe indultam.
Nagyon érdekes: megint észrevettem, hogy a plázaszínpadok előtt az első
sorokban mindig kicsit értelmi fogyatékos emberek állnak vagy ücsörögnek. Miközben
mi az Európai Unióról, az e-társadalomról, a vállalkozási lehetőségekről, és
pláne a külföldön való továbbtanulás lehetőségeiről beszélünk, ezek a
szegény, de nagyon aranyos emberek csak állnak ott, szinte vigyázzban, és a talányos,
üres mosolyuk mögül néznek minket. Most egy hónap alatt négy plázában jártam,
négy színpadon ültem, és mindenütt ez volt. Tehát ők vélhetően állandóan ott
őgyelegnek, és mindenhova oda állnak, ahol valami érdekes dolog várható. Az is
lehet, hogy másokat zavarja ez, de bennem kifejezetten biztonságérzetet keltett. Nekik
biztosan fontosak voltunk.
Május
2. (péntek) Az öcsém - Ákos - tegnap Kolozsváron járt, és készített
néhány felvételt a gyerekkorunk helyszíneiről. Bár inkább úgy pontos, hogy a
nyári gyerekkorunk, mert többnyire a nyarakból töltöttünk egy-két hónapot
kolozsvári nagyanyánknál.
A két legfontosabb helyszín: a Szamos és a Sétatér csónakázó tava.
Gyakorlatilag nem volt olyan nap, amikor nem a Szamosban fürödtünk. Érdekes, hogy még
mindig nem vitte el a víz azt a kis szigetet, ahonnan állandóan próbáltunk halat
fogni. Nem volt rendes fölszerelésünk, de néha sikerült egy-egy szerencsétlen
teremtményt kirántani. Többre mentünk egy "borkán" nevű eszközzel. Az
tulajdonképpen egy nagyobb befőttesüveg volt, amire rongyot gumiztunk. A rongyra lyukat
vágtunk és kenyeret tettünk az üvegbe. A buta halak belementek, de nem tudtak
kijönni, mert sehogyse értették meg, hogy azon a megszilárdult folyadékon, amit mi
üvegnek mondunk, nem lehet átmenni. (Éppen ma figyeltem Milost, ahogy a fürdőkádban
egy kenyőcsös dobozra próbálja rátenni a fedőt. Azért nem sikerült neki, mert
rosszul fogta a doboz alját: benne felejtette az ujját. Ehhez képest a polip meglátja
a befőttes üvegbe tett zsákmányállatot, fölismeri, hogy nem tud hozzájutni, mert
átlátszó zárt térben van. Fölfedezi, hogy az
üvegnek van fedele, ami nem üvegből készült. Majd lecsavarja
az üvegfedőt és megeszi a nyomorult állatot. Milos persze egy év múlva többet tud,
mint a világ összes polipja együttvéve, de most itt tartunk. Arra már képes, hogy
levegye a kerti csap lejáró fejét, és szépen vissza is teszi a helyére.)
A Szamos akkor még fürödhető volt. Most nem tudom bele mernék-e menni.
A sétatéri csónakázó tavon kétszemélyes kajakokat lehetett bérelni -
ha jól emlékszem - tíz lejért. Annyit legalább minden másnap sikerült
összekoldulni. Bár alighanem ez úgy működött, hogy ha a fölnőttek meg akartak
tőlünk szabadulni egy időre, akkor hajlandók voltak erre áldozni is.
Ma a délutánt Milán öcsémnél töltöttük, szülinapozással. Igen
jókat sütött. Jókat beszélgettünk a barátaival. Sokat tudtam meg az
ejtőernyőzésről meg a biztosítási szakmáról. Jó lenne, ha valaki egyszer
megpróbálna arról is meggyőzni, hogy az utóbbi nem egy velőig gusztustalan
mesterség.
Május 1. (csütörtök)
Yes, comment…
Csak az iraki békefenntartásban venne részt Magyarország ismételte meg a
Klubrádióban a Honvédelmi Minisztérium szóvivője. Matyuc Péter ugyanakkor
megerősítette, hogy megérkezett a kormányhoz az erre vonatkozó amerikai brit kérés.
A döntéshez az országgyűlési képviselők 2/3-nak egyetértésére van szükség. A
szóvivő úgy vélte: egészségügyi támogatásra az ott lévő alakulatoknak nincs
szükségük, a műszaki alakulat odaszállítása pedig gazdaságtalan lenne.
Iii-gazodj!
Azért nem biztos, hogy egész Magyarország "venne részt". Én például nem.
Sőt: nem is nagyon értem, minek kellenek oda békefenntartók, ahol nincsenek olyan
szembenálló felek, frontok, amelyek között fönt kellene tartani valami
szerződött-féle békét. Valahogy rossz előérzetem van: Irakban akkor lesz béke, ha
a sápadt arcúak kivonulnak, és az ezerarcú nép lejátszotta a saját belső harcait.
Most mindenekelőtt készíttetnék egy közvélemény-kutatást. Ha a népem jelentős
része szerint talán nem kellene jeleskedni, akkor megkérném az amerikaibriteket, hogy
hagyjanak minket békén. Ha az istenadta mégis támogatná, hogy egy olyan országba
küldjünk katonákat, ahol öngyilkos merényletek és másféle, idegen fegyveresek
elleni támadások várhatók, akkor is megbeszélném a dolgot a franciákkal meg a
németekkel. Legalább. Aláírtunk. Most már Európához kellene igazodni.
Levélben tiltakozik Japán budapesti nagykövetsége a tv2 Stahl Judit vezette
Micuko - a világ ferde szemmel című műsora miatt. Stahl Judit műsora a nagykövetség
szerint csúnyán gúnyolja a japánokat és negatívan festi le kultúrájukat, ezért
tisztázó beszélgetésre hívják a műsor készítőit.
Józanodjunk!
Szegény Stahl Judit erre biztosan nem gondolt. Én se. Sőt: szerintem kifejezetten a
magyarokat akarta gúnyolni. Alighanem meg kell tanulnunk kínosan vigyázni. Úgy
látszik, vannak olyan dolgok, amelyekkel semmiképpen nem lehet tréfálkozni. Valahogy a
tv2-nek nincs szerencséje a rasszokkal való viccelődéssel. Én igazából arra lennék
kíváncsi, ha egy japán gúnyműsorban föltűnne egy ügyesen főzőcskéző
Stahl-utánzat, és úgy viselkedne, ahogy a japánok a magyarokat látják. Kicsit
kijózanodnánk. És még érdekesebb lenne, ha mondjuk a tv2 olyan műsort készítene,
amelyikben a szomszédos népek tréfamesterei vélekednének rólunk. Nagyon
kijózanodnánk.
Az európai uniós csatlakozás eldöntött volta, az állampolgárok
érdektelensége és a nem megfelelő kampánytájékoztatás volt az a három faktor,
amely a népszavazás alacsony részvételi arányáért felelős - derült ki a
Századvég és a Tárki közös választáskutatási eredményéből. Főként a 18-24
és a 25-34 évesek tartózkodtak a szavazástól, és a legidősebb korosztály tagjai
tartották leginkább fontosnak, hogy részt vegyenek a voksolásban.
Jó, hogy vannak vének
Az öregek tudják azt, amit a fiatalok nem: hova nem akarnak tartozni soha többé. De
még arrafelé sodródni se. Én például megkértem a gyerekeimet, hogy amennyiben
Románia csatlakozása napján már olyan beteg leszek, hogy járni se tudok, tegyenek
kocsira, és hajtsanak át velem Ártándnál a már nem létező magyar-román határon.
Nyugodtabban halnék meg. Nem baj, ha nem értik, miért.
Szomorú, lesújtó és nagyon-nagyon kínos a Fidesz frakcióvezető-helyettese
szerint, hogy a kultuszminiszter saját cége több mint egymillió forintot számlázott
ki a kormányváltás óta saját minisztériumának vagy a tárca intézményeinek.
Görgey Gábor bt-je kapott pénzt a feleség külföldi fellépéseiért, de az Állami
Operaháztól is oda érkezett az átutalás a miniszter szövegkönyvéért. Halász
János szerint le kéne vonnia a konzekvenciákat.
Hátha
Szomorú, lesújtó és nagyon-nagyon kínos, hogy a Fidesz frakcióvezető-helyettese nem
érzi, hol a határ. Halász János egészen pontosan tudja: sem a miniszter, sem a
felesége nem vétett semmiféle norma ellen, mégis cirkuszt csinál. Kínos lehet, hogy
egy szocialista minisztérium élén olyan polgár áll, amilyenből jó lenne
kettő-három a Fideszben. Hátha ki lehet piszkálni. Valóban le lehet vonni
konzekvenciákat: meg kell szüntetni az írók, operaénekesek és más művészek
kényszervállakoztatását. Mert ez így méltatlan, kínos és pitiáner. Mint Halász
úr támadása.
Kesztyűs kézzel bánnak a bíróságok a nőkkel - ez derül ki az igazságügyi
tárca elemzéséből. Lényegesen kisebb arányban ítélik ugyanis végrehajtandó
szabadságvesztésre a szebbik nem képviselőit, mint a férfiakat, és ez azokban az
esetekben is igaz, amikor hasonló cselekményt követnek el.
Diszkrimi
Ez jó hír. Végülis - ha akarunk tudni róla, ha nem - a nők úgy uralkodnak
fölöttünk, hogy azért mindenhol elnyomjuk őket. Ez csak látszólagos ellentmondás.
A kisebbségi sorsú többség elég sokat szenved egyebek mellett az ütlegektől, az
erőszaktól, a munkahelyi diszkriminációtól. Az utóbbinak is az a lényege, hogy
például ugyanazért kevesebbet kapnak. Legalább van egy hely, ahol ez előnynek
számít. Az más kérdés, hogy kicsit jobban örülnék, ha a becsületes nőknek jutna
az előny. És persze nem a bírák előtt és nem a börtönben, hanem idekint.
összesen
|
kattintás érte eddig a naplómat