Június 30. (hétfő) Ma úgy volt, hogy bemegyek a városba, de aztán erről lemondtam, mert ezernyi karcolás van a testemen. Tegnap egy komló nevű növénnyel viaskodtam. (Abból van a sör.) Nem tudtam, hogy apró kis genya tüskék vannak a levelein meg a szárakon. Mivel félmeztelen voltam, teljesen összekaristolta a bőrömet. Ezek jóformán láthatatlan karcolások, nem is fájnak. Kivéve, ha izzad az ember, mert akkor a só marni kezdi őket. A rádió meg bemondta, hogy ma harmincnyolc fok is lehet. Én meg úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom azt a kellemetlenséget, hogy egy szerkesztőségi értekezleten el kell kezdeni nyalogatni a sebeimet.

Aztán meg úgy volt, hogy a kertet, vagyis az udvart rakom tovább, de azt se találtam jó ötletnek, hogy a napon dolgozzak. A feleségemnek meg az az ötlete támadt, hogy menjünk el Lepencére. Nem nagyon volt kedvem, de aztán mégis elmentünk. Autóval húsz perc.

Gyönyörű strand, hegyek és erdők veszik körül. Van melegvizes gyerekmedence. A nagymedence vize is rendkívül kellemes. Ja: és nagyon kevesen vannak. Legalábbis így, hétköznap.

Ráadásul pont négykor érkeztünk, ami azért jó, mert sokkal olcsóbban lehet bemenni, mint addig. (Az is tetszett, hogy a visegrádi lakosok árkedvezményt kapnak.)

Mi nem nagyon úsztunk – éppen csak pár percet -, Milos viszont egy-másfél órát volt a medencében, és nagyon jól érezte magát. Persze volt alkalmam figyelni a többi gyereket. Volt például nagyon szép, de igen durva, nagyon aranyos, de nagyon buta, teljesen gátlástalan, de azért jópofa… A szülők meg, így kicsi gyerekkel eléggé szerencsétlenek, hiszen naphosszat ott kell kuksolni a gyerekmedencében. Elég hamar össze lehet barátkozni a nagy unalomban. Elég egy kérdés: - Ti hol veszitek a vízi pelenkát… Például. Az is érdekes, hogy a medencében az összes játék azonnal közös lesz – kivéve, ha akad egy önző kisgyerek.

Milos a fürdés után is nagyon jól érezte magát. Mászkált, barátkozott, fölfedezett, hentergett a pokrócon, az anyján – ugyanúgy, mint ezen a képen, bár ezt az öcsém még tegnap készítette, a kertünkben.

Jó nap volt. Emlékeztetett azokra az időkre, amikor ég nem volt gyerekünk: délután hazaértünk, és elmentünk nyaralni, például a pócsmegyeri tóra.

Június 29. (vasárnap) Éjjel háromig dolgoztam, alig bírtam fölkelni. Mirkó bezzeg jó korán ébredt, mert Milos természetesen, ahogy kinyitotta a szemét, azonnal ráugrott.

A feleségem főzött, én mosogattam, de azért még délelőtt volt időm kicsit pakolászni. Aztán megjöttek az öcsémék. Ha vasárnap jönnek, akkor az öcsém és Szonja – nagy Szonja – mert az unokámat is úgy hívják – egy bizonyos időpontban elmennek Forma 1-et nézni. Érdekes, hogy engem ez a sport egyáltalán nem érdekel. Mert nem tudom, miért nézik az emberek. Az esetek kilencven százalékában két autó megy az élen, végig. Föl se merül, hogy bárki legyőzze őket. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, legalább huszonnégy órán át kellene figyelnem, és hallgatnom a jó Palikot, ami azért mégsem várható el egy embertől.

A másik, amiért ilyesmit lehet nézni, vélhetően az, hogy hátha baleset lesz. De mivel itt kicsit gyorsan járnak, túl nagy a valószínűsége, hogy egy karambol, vagy egy kicsúszás halálos végű lesz, nem tartom illendőnek mások halálára számítani, szórakozás gyanánt.

Már javasoltam: úgy tegyék érdekessé a versenyt, hogy ugyanúgy, mint az öttusában a lovakat, sorsolják a kocsikat. Mert akkor kiderülne, ki győz azért, mert valóban kiváló sofőr, és ki azért, mert jó kocsit dugtak alá. De persze siket fülekre találtam.

Kaptam egy búvár lámpát is. Hogy mikor fogok legközelebb alámerülni, azt nem tudom, de az ilyesmi nagyon jól használható például esőben is.

Szöget ütöttek a fejembe: van valami egyhetes vitorlás út az Adrián. Kicsi hajón, minden nap más város, teljes ellátás. Százhúszezerbe kerül, ami nem kevés, de talán nem is sok egy ilyen élményért. Idén még nem mernék, elmenni, sőt jövőre se, de biztos nem megy ki a fejemből.

A sógornőm elolvasta az Elfútta a tél, című elbeszélésemet, ami Alibi könyvek fürdős kötetében jelent meg. Persze aziránt érdeklődött, hogy mi az igaz belőle. Az nagyon érdekes, ha a családon belül olvasgatják az írásaimat, mert azok rendszerint szinte szó szerint igazak, miközben éppen a fordítottja is igaz: egy szó sem igaz belőlük. Vagyis az elemek valódiak, csak nem abban a sorrendben rakom őket össze, ahogy valójában történtek. Mert úgy unalmas lenne.

Estefelé tovább raktam a kerti rendet. Már nem kell több egy-két hétnél, és elégedett leszek.

Június 28. Milosnak ma igen jó napja volt. Reggel Ádám kényeztette, aztán itt volt neki Dávid, estére meg Mirkó érkezett meg. Talán az volt a legjobb, amikor Ádám fekvőtámaszokat csinált, ő meg addig is a hátán lovagolhatott.

Nekem délelőtt csapot kellett szerelni, mert az egyikben eltört a tömítőgumi. Hosszas keresgélés után találtam egyet, amit ugyan nem lehetett elforgatni, de ki tudtam operálni belőle az ép gumit. Bele tettem a másikba, és már el is lehetett zárni.

Ezen kívül nagy előrelépés volt a kertrendezésben, hogy Kipke hatalmas kenuját Dáviddal fölemeltük és a pajta gerendáiról lelógó láncokra tettük. Igen nehéz volt, csodálom is, hogy nem törtük össze. Most éppen olyan magasan van, hogy alá lehet állni autóval, vagyis tulajdonképpen nem is foglal helyet.

A szőlőlugast is visszaemeltük. (Amikor a tetőt építették, akkor le kellett rombolni az egészet.) Nem olyan szép, mint régen, kicsit lóg, az is lehet, hogy nem férek majd el autóval alatta, de a helyén van, végre. Talán attól is lóg, hogy elképesztő szőlőtermés várható, és már nagyon szépek, kövérek a szemek.

G. leveléből:

Első gyermekem születése után átolvastam egy nagy, fotókkal gazdagon illusztrált szakkönyvet, Gyermekgyógyászat volt a címe. Azt gondoltam utána, hogy ha ennyi betegség van, gyakorlatilag nulla az esélye, hogy a gyerekem felnőjön. A könyvet szépen fölraktam a legfelső könyvespolcra, és eldöntöttem, hogy soha többet nem fogom elővenni. És egyetlen esetet kivéve ezt be is tartottam. (Kb. nyolc évvel később, már egy másik, egyéves körüli gyerekemnek tüdőgyulladása volt, akkor megnéztem a könyvet. A sok tüdőgyulladásféle között volt egy, ami alig gyógyítható, a halálozás nagy. Gondolhatod, hogy pont megegyeztek a tünetek. A könyvet megint elraktam és azóta nem is vettem elő tényleg.) Aki ilyen bolond, mint én (meg Te) az tartsa távol magát az önhergelés segédeszközeitől. A vízeresztéssel kapcsolatban inkább egy másik veszélyre hívom föl a figyelmed. Nem is egy ilyet hallottam, kicsi és nagy gyerekkel is előfordult: valami miatt elveszti az egyensúlyát (játszik, rosszul lesz, stb.) nekiesik a csapnak, ami elfordul (vagy megcsavarja, amikor épp nem nézel oda) és leforrázza a gyereket. Hiába állsz ott mellette, nem tudod megakadályozni az égést.

közben, a főzés közben leboruló fazék, kályhának dőlés, az hogy beledugja a kezét egy vödör, lavór forró vízbe, elég gyakori, amikre tényleg nagyon figyelni kell, hogy esély se legyen rá. (Feküdtem olyan kórházi osztályon, ahol sok égési sérült gyerek volt.) Az én egyik gyerekem is egyszer nekitenyerelt a kályhának, egyszer meg nekidőlt egy motor forró kipufogó dobjának. Szerencsére ezek még aránylag enyhe égések voltak, a kezén nem maradt nyoma (pedig az egész tenyere egyetlen hólyag lett), a lábán talán egy picike folt maradt. Nagyon helyes a gyereked, vigyázz rá...

   Az van, hogy az elmebetegség különleges formája a gyerekféltés. A rendes elmebetegségekben szenvedők többnyire nem tudják, hogy elmebetegek, a gyerekféltő viszont igen. És ez éppen attól betegség, hogy nem lehet szabadulni tőle. Káros, mert kicsit megrontja az életünket, viszont nem védi meg a gyerekeinket. Nem csak azért, mert kiszámíthatatlanok, hanem azért, mert valahogy mindig azt találják meg, amit nem kellene. Tegnap például Milos nyílegyenesen odament egy létrához, és szinte rutinosan fölmászott rá, noha még soha az életben nem mászott létrára. Erről az jut eszembe, amikor Dávid fiam volt ugyanekkora, sőt kisebb. Még a székre se nagyon tudott fölmászni, amikor egyszer egy pillanatra nem figyeltünk, és máris odatolta a széket az ablakhoz, és azonnal föl is mászott, sőt tovább, föl, az ablakba. A negyedik emeleten! Ott voltunk a szobában. És aztán még mesélhetnék Dávidról. Jóformán nem volt olyan év, amelyikben megúsztam az úgy kezdődő telefonokat, hogy „papa ne ijedj meg, itt vagyok a kórházban…” Hol a lábát csavarította ki, hogy a vállát zúzta, hol meg éppenséggel ablaküveg ment bele.

   A kazánt úgy állíttattam be, hogy ne legyen nagyon meleg a víz. (Egyébként Milos a csapot fürdetéskor már maga kezeli.)

   Velem is előfordult, hogy rátenyereltem a rezsóra. Ráadásul – ezt ma sem értem – minkét izzó platnira. A tenyereim nagyon szép párnák lettek. Ráadásul akkoriban még zsírral kenegették az égési sebeket.

   Vigyázok rá.

Június 27. (péntek) Valahogy nagyon későn ébredtem, aztán elszaladtam pelenkáért, aztán raktam tovább a házkörnyéki rendet, ami alakul, de sose lesz vége. A roncs bicikliket és más félig-meddig használton kívüli tárgyakat fölvittem a padlásra. Kicsi volt a följáró nyílása, ezért nagyítgattam. A dekopir fűrész szépen dolgozott, de egy idő után az volt az érzésem, hogy ég a fa. Az azért nem olyan jó, ha padláson vagyunk. Ezért sürgősen szétkaratéztam a maradék deszkákat, mert különben nem tudtam volna hozzájutni a parázsló, füstölő részhez. Persze le is mászhattam volna, hogy vizet fröcsköljek, de attól tartottam, hogy az ilyen nagyon száraz fa azonnal lángra lobban. Végül kiderült, hogy nincs semmi baj.

Érdekes, hogy milyen baromi erős a jobb karom. A bicikliket minden különösebb erőfeszítés nélkül félkézzel vittem föl a létrán, mintha csak egy kis szatyrot kellene megtartanom. Nyilván attól van, hogy Milost hónapok óta folyamatosan cipelem, emelgetem, és a súlya többnyire a jobb karomra nehezedik.

Igen megható, ahogy Ádámmal, a bácsikájával, a feleségem öccsével elvan.

Délután elmentem a szomszédom, Losonczi József temetésére. Nagyon sokan voltunk. Őt csakugyan mindenki szerette. A református pap, szép, visszafogott beszédet mondott, ami öngyilkosság esetén igazán figyelemre méltó. Megkapó volt, hogy milyen szépen énekeltek az idős parasztasszonyok. Az egy kicsit rémisztő volt, hogy a végén szinte porszerű homokot szórtak a koporsóra. Elképesztően száraz a föld.

Hazafelé bementem tejért, a néni, akitől hordom, elmondta, hogyan halt meg az ő tizenkilenc éves fia robogóbalesetben. Megmutatta a nyírfát, amit oda ültettek, ahova a vérét eltemették. Az egyik rokon megjósolta a halálát: „ti ezt a gyereket nem fogjátok fölnevelni, annyi baj éri”. Néha megértem, hogy régebben miért égették meg ez ilyen embereket.

Mire hazaértem, megjött Dávid is. Jókat beszélgettünk. Közben hintáztattam Milost, aki szép csöndesen elaludt. Éppen jókor, mert vacsorázni kezdtünk. Tapintatosan a végére ébredt föl. Evett ő is, de nyilván nem lehetett azonnal fürdetni és lefektetni. Ezért aztán megint kimentünk a kertbe, és meghitten együtt hintáztunk.

Június 26. (csütörtök) Délelőtt Milossal voltam, mert a mamája elment az osztálytársa temetésére. Szépen. Békésen játszogattunk. Például majdnem egy órán át gurigáztunk egy hullahopp karikával.

Valamiért nem volt víz. Ez így, bejelentetlenül, kicsi gyerekkel eléggé katasztrofális, mert például  teát se tudtam neki csinálni.

Például ugye kétszer egymás után bekakált. Először csak egy picit, de aztán igen méreteset, és nagyon kenyőcsöset. De nagy szerencsém volt, mert ezt már akkor vettem észre, amikor aludt, és álmában pelenkáztam. Meg se rezzent, amikor szépen, aprólékosan takarítgattam.

Este felé megjött Ádám, feleségem öccse, és ők együtt elmentek babaúsztatásra, ahol Milos igen jól érezte magát.

És meg Hiller István meghívására elmentem az Európa nevű hajóra, ahol a miniszter azzal a csapattal találkozott, ami a Száz Sztár nevet kapta. Engem is bele választottak. Mindenféle értelmiségiekből áll, akik segíthetnék a kultúrpolitikát. Tanácsokkal például.

Hiller eléggé meggyőző volt. Egyrészt van humora, másrészt van képe a kultúráról, és úgy tűnik, elképzelései is. Hogy aztán sikerl-e félhülye párthivatalnokká tenni, azt majd meglátjuk. Most mindenesetre nyomát sem láttam, vagy hallottam benne a szocialista demagógiának. Arra a kicsit kiszes, kicsi apparatcsik hangnemre és gesztusrendszerre gondolok, amitől nem bírnak szabadulni.

Hajózgattunk, eszegettünk, Babos Gyula és csapata játszott, és az a lány énekelt – hátborzongatóan szépen -, aki a Romantikban is van, és mostanában nagyon lefogyott. Igazából ez is egy jó alkalom volt arra, hogy a barátaimmal, a kollegáimmal beszélgessek. Például Jancsó Miklóssal, Jordán Tamással, Fischer Ivánnal, Érdi Sándorral, Wisinger Istvánnal.

Persze nem szóltam hozzá. Nem, mintha nem lenne mondanivalóm, de órákig kellene fejtegetni, és magam is unnám.

Június 25. (szerda) Reggel bementem Szép Szót szerkeszteni és tördelni. Az utóbbi nem volt könnyű, mert valamilyen félreértés miatt délben senkit nem találtam. Csilla negyed háromra jött, és még mérges is volt, hogy nem hívtuk be előbb. De nagyon gyorsan és szépen összerakta a lapot.

Boros Pista is bejött. Nagyon jól néz ki, a kedve sem látszott szegettnek. Remélem így is marad. Átadtam neki a beérkezett kéziratokat és képeket, aztán hazajöttem.

Valahogy elfáradtam.

    Yes, comment….

"A jelenlegi hatalom nem ismeri a korszerű menedzsment módszereit, csak a régit: mindenre rátenyerelni, mindenhová saját embereket ültetni, mindenütt a saját akaratot érvényesíteni." - nyilatkozta a 168 Órának Mikola István, a Fidesz egészségpolitikusa.

Mikola igaza

Ez biztosan igaz, kétségtelen, hogy ezek is mindenre képesek. Bár azt még nem hallottam, hogy valamelyik miniszter odáig ment a tenyerelésben, hogy a saját testvérét kitüntette volna.

"Csakis az MSZP felelős" a Kereszténydemokrata Internacionálé Magyarországot elítélő jelentése miatt - véli Áder János. A Fidesz frakcióvezetője szerint a határozat körüli vitával az MSZP csak a Medgyessy-csomagról próbálja elterelni a figyelmet. Mandur László szerint teljesen alaptalanok az európai keresztény pártok vádjai.

A diktáltor

Mandur László téved. Egy példát: csakugyan nincsenek teljesen rendben az emberi jogok, ha egy nő testnyílásaiban kutakodhatnak a rendőrök gazdasági gyanúsítgatás közben. Ez úgy szégyen, ahogy van. Az más kérdés, hogy a rendőrségi vizsgálás vonatkozó szabályait nem csak a szocialisták hozták ránk. Tehát nem csakis az MSZP felelős..., amint azt a világ legszenvtelenebb és talán legunalmasabb demagógja, Áder János állítja.

A Kereszténydemokrata Internacionálé jellemzésével csak az a baj, hogy Orbán Viktor diktálta. Ha nem diktátorkodhat, diktálgat szabad idejében. Ez engem azokra az időkre emlékeztet, amikor a magyar elvtársak Moszkvába jártak egymást beköpdösni. Nem gondolom, hogy jó, ha a konzervativizmus az ilyen hagyományok folytatása. Egy olyan politikustól, akinek országlása idején egyetlen-egy parlamenti vizsgáló bizottság sem alakulhatott meg ellenzéki követelésre, egész egyszerűen fogja be a száját, ha az emberi jogokról meg a demokráciáról esik szó. Áder Jánossal együtt, aki akkoriban a parlament elnöke volt. Olyan politikus, aki a médiauralom kedvéért a legsötétebb erőkkel sutyorgott és titokban szövetkezett, aki a legocsmányabb ártány orgánumokat tüntette ki kedvencséggel, hallgasson a médiumok állapotáról. Egyszerűen érdektelen, amit mond.

Ha kereszténydemokrata internacionalisták vizsgálókat küldtek volna, és egy ilyen csoport körültekintő átvilágítás után hoz ítéletet rólunk, akkor azt szomorúan bár, de elfogadnám. Mert jó akaratot feltételeznék róluk. Ha az újságokból tájékozódnának, az is elég lenne ahhoz, hogy megállapítsák: ez az ország valóban eléggé gyalázatos állapotban van. Ha csak néhány cigány-ügyet hoznának föl, a nemzetközi szervezetek úgy vehetnék el tőlünk a demokrácia kifejezés puszta használatának jogát is, mint ahogy a tisztátalan balatoni büféket zárja be a Köjál. Ez a mi közös felelősségünk, Orbánostul, Áderestül, Mandurostul. És Medgyessyről se feledkezzünk meg.

A Fidesz jó esélyt lát egy jobboldali cigány társadalmi mozgalom kialakulására. Varga József, a párt parlamenti képviselője szerint már szerveződnek a roma polgári körök.

Körcigány

Valahogy nem bírom elképzelni a jobboldali, polgári körköröző romát. Pláne, hogy Magyarországon a jobboldaliság – üde kivételeket leszámítva - nem a klasszikus értékek védelmét jelenti, hanem többnyire valami bornírt trianonos hazafiaskodást, álszent kereszténykedést, szemforgató és feledékeny kommunistaellenességet... meg efféléket. Meg egy kis antiszemitizmust, csipetnyi idegen- és pláne cigánygyűlöletet. Ha ezt egy cigány fölvállalja, akkor csak egy biztos: ha én jobboldali lennék, nem szövetkeznék vele.

Félpályás útlezárással tüntettek a balatoni horgászkikötők engedélyezésének szigorú szabályai ellen az örvényesi horgászok. A Balaton északi partján levő csónakkikötők 95 százalékának nincs engedélye, mert a Hajózási Főfelügyelet a környezetvédelmi törvényre, a Balaton-törvényre és a nádtörvényre hivatkozva nem adja meg hozzájárulását.

Törvényörvény

Ahol már ennyi törvényre lehet hivatkozni pár csónakcölöp és valami kis palló miatt, ott lassan önvizsgálatot kell tartani: nem túlszervezett anarchiáról van-e véletlenül szó? Lassan több lesz a törvény, amit az ember ebben az országban. Talán ideje lenne törvényben korlátozni a törvények számát.

Június 24. (kedd) Nagyon sok kedves üzenetet kaptam névnapom alkalmából. Azért is jó ez a nap, mert fölhívnak a rokonaim. Például Zsuzsa nénikém, anyám húga. Néha nagyot beszélgetünk telefonon. Az igazi persze az lenne, ha gyakran látogatnánk egymást, de valahogy nem mindig jön össze. Messze lakik. Ami hülyeség, mert Kaposvár innen három óra.

Délelőtt hívott Elmer, hogy jön, és az úton vesz lecsónak valót. Vett is, igen kiválót főzött. Közben beszélgettünk. Megnéztük Knézi Jenő temetését. De nem maradt sokáig. Megettük, aztán el is ment. Megittunk egy palack pezsgőt is. Nagyon jó a pezsgő lecsóra!

Most egy három és fél éves kisgyerek halt meg a faluban. Rádőlt egy fal. Hallottam a tévében. Hihetetlen, miféle szerencsétlenségek történhetnek meg.

És az a baj, hogy ez azért van, mert mi – együtt – nem vagyunk normálisak.

Kellene egy olyan szervezet, vagy akár vállalkozás, amelyik, mondjuk évente egyszer végig járja a házakat, a lakásokat, átvizsgál mindent és figyelmeztet a veszélyforrásokra. Van polgárőrség, rendőrség, lehetne balesetőrség is. Akár önkormányzati szakemberekből is összeállhatna.

Megvizsgálnák az épületeket, a kerteket, a villany- és gázvezetékeket, a kályhákat, meg mit tudom én még mi mindent kellene átnézni. És szempont lehetne, hogy például kisgyerek van-e a házban.

Még a télen láttam, hogy a kutyánk két lábra állt a szomszéd udvartól a kertünket elválasztó alig méteres kerítésnél, rátenyerelt a falra, és az egész billent egyet. Vélhetően ilyen állapotban lehetett az a fal is, ami a szegény kisgyerekre dőlt. De csak véletlen, hogy én ezt észrevettem, mert amúgy a fal teljesen épnek néz ki. Ha egy szakember egy pillantást vetne rá, nyilván azonnal figyelmeztetne.

Amúgy is borzasztó, hogy folyamatos frászban vagyok a gyerekek miatt. Harminc éve. Azt senki nem mondja, amikor a gyerekáldás örömeiről van szó, hogy miket álmodunk. Hogy ránézünk a gyerekünkre, és valami rettenetes szorongás vesz erőt rajtunk, mert hirtelen elképzeljük, vagy csak arra gondolunk, hogy valami baj érheti. Ez néha, rövidebb vagy hosszabb időre szinte elmúlik, aztán megint előtör. És egyáltalán nem csak a kicsi gyerekek baleseteiről álmodom. Minden gyerekem és minden unokám, bármikor előbukkanhat valami szörnyű helyzetben.

Ez néha már egészen kóros. Például fürdetem Milost. Elképzelem, hogy mi van akkor, ha egyedül fürdetem, mert valamiért nincs itthon az anyja. Ő ül a kádban, folyik a víz, engem meg áramütés ér. Azt nézegetem, hogy ki tud-e mászni a kádból, ha én képtelen vagyok mozdulni és elzárni a csapot. Vagy például elesem. És elképzelem, hogy akármennyire megsebesülök, az utolsó erőmmel még ki tudom rántani a vízből. És ha meztelenül mászkál is a szobákban, ha meg is fázik, legalább életben marad.

És az a baj, hogy ezek egyáltalán nem teljesen képtelen gondolatok.

Június 23. (hétfő) Hatkor keltem, mert tegnap megjött NC, és gondoltam, beviszem, ha úgyis a városba kell mennem. Azt hittem, legalább egy óra lesz az út, de nagyon hamar beértünk. Talán azért, mert már nem hordják az emberek a gyerekeket iskolába, talán sokan már szabadságra mentek. Persze ettől még lesznek torlódások. Elég, ha egy kocsi egy sávban keresztben áll.

Így volt időm szerkesztgetni értekezlet előtt. Kellemesen dolgozgattunk Petrivel. Vett valami ötven literes üveget az Ecserin, és abban kovászolja az uborkát. Nem tudom, hány vendéget hív majd rá, de ha egyedül, vagy kis családi körben próbál ennyit megenni, biztosan belepusztul.

Meséltem neki, hogy keresek gombaszakértő tanfolyamot a feleségemnek, mert ha a gyerek kicsit nagyobb lesz, szeretnénk kirándulni a környező erdőkben. Jó lenne gombát meg mindenféle bogyókat szedni. De a gomba igazán életveszélyes, ha nem ismerjük. (Ja, Petri nagyon ért a gombákhoz.) Ajánlott olyan könyvet, amivel be lehet azonosítani a gombákat. Meséltem neki, hogy régen, amikor még méhész voltam itt az erdő alján volt egy hatalmas tölgyfa. (Most is megvan.) Szombaton délelőtt tízkor ott találkoztak azok, akik gombászni indultak. Aztán délután kettőre megint ott jöttek össze. Egy gombaszakértő várta őket. Kiterítették a zsákmányt, megvizsgálta. Ami jó volt, azt hazavihették.

Petrinek persze mindjárt kedve is támadt itt gombászni.

Kitalálta, hogy a holnapi lapba írjak egy jegyzetet. Értekezlet után meg is írtam.

Aztán még piszmogtam a Szép Szóval. Délután elmentem az iskolába, hogy beírjam a jegyeket a diákok indexébe. Sajnos öt kettest kellett adnom.

Én elvből nem buktatok. Azt se követelem meg, hogy valaki járjon az órákra – talán ezért nagyon sokan jönnek –, de a kiadott föladatokat el kell végezni. Az újságíráshoz kell tehetség, de ha valaki késik, vagy nem teljesíti azt, amit megbeszéltünk, akkor szinte alkalmatlan. Ezt kell a kettesekkel jelezni.

Utána elmentem a Római partra hecket venni, mert a feleségem megkívánta. Jó sokáig kellett üldögélnem a majdnem üres Dunaparton, mert fél órába telt, mire a büfés fölfűtötte a serpenyőt. De hal még forró volt akkor is, amikor hazaértem. Milos is sokat evett belőle.

Nagyon szeretjük, hogy már egy asztalnál ülünk, és többnyire ugyanazt kapja, amit mi eszünk. Azzal játszik, hogy hol tőlem, hol az anyjától fogad el egy-egy falatot.

Szegény, ma megkapta a tizenöt hónapos embereknek járó oltásokat. Sajnos nem voltam ott, mert jó nagy hisztit csapott. De csak a doktornőnél, mert a váróból aztán nem is nagyon akart hazamenni, mert nem nagyon tud elszakadni a gyerekektől. Olyan szeretettel lóg rajtuk, hogy zavarba is hozza őket.

A feleségem talált Szentendrén egy babaúsztatót. Már a héten mehetnek is. Nagyon szeretném, ha minél hamarabb megtanulna úszni, mert az itt, a Duna mellett csakugyan létfontos egy gyereknek. Nem is a sport, hanem a biztonság miatt.

Szerettem, hogy Wanda és Tamara egy időben műugrók voltak.

Az úszómesteres oktatásban nem nagyon bízom. Dávidot legalább négy tanfolyamra hordta a mamája, de ott képtelen volt megtanulni. Aztán nyáron kitalálta, hogy dobáljak be neki botokat, ő majd kihozza őket a szájában, mint a kutyák. Ezt játszottuk, hetekig. Egy év múlva már majdnem átúszta a Kisdunát, amit azért eléggé idegesítő volt nézni. Szerencsére csak a bójáig ment Kisoroszinál.

Már a lányaim tanításánál is fölfedeztem, hogy tulajdonképpen elég, ha bebizonyítjuk a gyerekeknek, hogy ha a hátukra fekszenek, nem süllyednek el. Aki háton halad a vízben, az már viszonylagos biztonságban van, és egyszercsak úgyis hasra fordul. Aztán fölfedezi, hogy úgy is tud úszni.

Írt M:

"M. levelében azt nem értem, miért baj az, ha a vécén megszólal a telefon? Persze én is megfigyeltem, hogy a hagyományos telefon mindig akkor kezdett el csörögni, amikor vagy zuhanyoztam, vagy a vécén voltam. Ezért aztán vettem vezeték-nélkülit. Azóta csörömpölhet, amikor akar. Nem mondom, hogy a vécén való telefonozásnak nincsenek kellemetlen oldalai, de meg lehet tanulni a trükkös légzéstechnikát."

Azért nem szeretek a vécén telefonálni, mert bizonyos helyzetekben szégyenlős vagyok:)... sőt mezítelenül sem szeretek olyan emberekkel telefonon beszélni akik egyébként nem láthatnának meztelenül, ez azért furcsa, mert baráti társaságban viszont minden gond nélkül nudizok. A ruhákkal is így vagyok. Már régen letettem arról, hogy kosztümben és magassarkú cipőben pompázzak, mert ettől leblokkol az agyam, viszont, ha jól érzem magam a bőrömben, és a ruhámban akkor minden OK. Ha az utcán csörög a telefon keresek egy kényelmes padot és lecsücsülök. Tudom, hogy ez az Ön életében teljesen kivitelezhetetlen, és azt is olvastam valahol, hogy a férfiak mobilos szokásai lényegesen eltérnek a nőkétől.

Annyira nem térnek el a szokások, hogy én majdnem pontosan így vagyok a meztelenül való telefonálással. Én is lecsücsülök egy padra, ha tehetem, ha pedig autóval vagyok, akkor megpróbálok megállni. Szinte soha nem fordul elő, hogy menet közben hívjak valakit. Az is igaz, hogy én valamiért a telefonra sajnálom a pénzt, és ezért rendkívül röviden beszélek. Nudiztam már a barátaim társaságában, de – merőben esztétikai okok miatt – idegenkedem ettől. A mélyigazság tulajdonképpen az, hogy ki nem állhatom a meztelen férfiak látványát. Az meg teljesen elviselhetetlen, ha olyan padra kell leülnöm, amelyikről egy meztelen ember állt föl.

32:30

Az egyre inkább kialakulni látszó műforradalmi helyzetválságban nyilván örvendetes hír a Fidesznek, hogy szinte már el is érte az MSZP népszerűségét. (MSZP 32, Fidesz 30 százalék, legalábbis a Szonda Ipsos szerint.) De nem csak a Fidesz hívők számára jó hír ez. Jómagam legalábbis remélem, hogy minél később érkeznek más közvélemény-kutatók nyilván eltérő, esetleg az MSZP-nek kedvezőbb adatai. Nagyon is jól jön, hogy a nagy kormánypárt alkalmat kap egy kis önvizsgálatra, hátha a vezetők maguktól is rájönnek arra, mit tesznek rosszul, és ami még nagyobb bűn: mit csinálnak taszítóan unalmas módon.

Persze azt is figyelembe kell venni, hogy vélhetően ebben az eredményben még nincs benne Orbán Viktor diktálása, ami a Kereszténydemokrata Internacionálé elítélő határozatáshoz vezetett, és ami a jobboldali szavazók jelentős részében is visszatetszést keltett. Nincs benne a mostanában kiteljesedett, szinte már öncélú buldogvirtus hatása: már ellenszenvet kelt, hogy a Fidesz gyakorlatilag félpercenként vicsorít rá a kormányra. A többnyire alpári hangnem, és a tekintetekben látható, az előző kormány ügyei és viselkedése után kissé hiteltelen túlfűtöttség, és a tankönyvszerű demagógia inflálhatja ezt a hadjáratot. (Ami amúgy is érthetetlen, hiszen ezzel a kormányt megbuktatni most aligha lehet, a választások pedig eléggé messze vannak.)

Másrészt az is nyilvánvaló, hogy Orbán visszasompolygása a politikába, valamint a Fidesz nagy kísérlete, hogy valami óriásközpártot hozzon létre, ami azért népmozgalom is, reményekkel tölti el a jobboldali szavazókat, és ez összetartást hoz. Legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy valójában mit lehet kezdeni ezzel az új hazafias népfrontpárttal. (Az MDF már egyszer belebukott abba, hogy a „borzalmas tagság” kezelhetetlen – és a Fidesz körül most vélhetően ugyanazok az amúgy jó szándékú lények tobzódnak, akik valaha az MDF körül hemzsegtek)

A kormány hibái közül nyilván elkeseríti az ingadozó választókat a gazdaság állapota. Ha felvétel időpontjában még nem is teljesedtek ki a válságjelek, már érezni lehetett, hogy valami baj lesz. Szinte senki nem érti, mi történik, például mi ez a valutaválság, hogyan keletkezett, és milyen következményei lesznek. Az embereket a kormány nem készítette föl arra, hogy ilyesmi bekövetkezhet. (Ha mást nem is vártak el Medgyessy Pétertől, azt biztosan, hogy pénzügyi szakemberként az ország kasszáját rendben tartja.) Most mindenki aggódik, mi lesz a megtakarításokkal, nem morzsolódik-e le gyorsan az osztogatott-kapogatott rálbérnövekmény, és egyáltalán: hogyan nyaraljunk jó nagyot, ha csak rettenetesen drágán jutunk külföldi valutához?)

Talán érdemes azt is figyelembe venni, amiről itthon nem sokat beszélünk: azokban az országokban, amelyeknek vezetői annak idején kiálltak az iraki invázió mellett, mostanában érezhető a bizonytalanság, a támogatók népszerűsége csökken. Magyarországon a lakosság több mint kilencven százaléka ellenezte a támogatást. Ráadásul éppen arra hivatkozva, amit mindenki megérzett: a szövetségesek legalábbis „erősen kozmetikázott tényekre” hivatkozva készültek a támadásra. A rossz sejtések beigazolódtak, maga a „győzelem” is eléggé katasztrofális következményekkel jár.

Figyelemre méltó, hogy az MSZP megítélése Budapesten és az értelmiségiek körében romlott, a falvakban viszont nem változott, ami arra enged következtetni, hogy a katasztrofális mezőgazdasági kilátások még nem fordítják a kormány ellen az embereket.

Van miről félve beszélni az MSZP-ben, és van mitől tartani a Fideszben is. Ez egy választási ciklus első negyedének vége felé ideális állapot.

Június 22. (vasárnap)

Hisztéria, kétkulacs, röppapír

A naptár szerint úgynevezett „uborkaszezonnak” kellene lenni Magyarországon. Ebből csak annyi igaz, hogy a feleségem odakint az ámbituson uborkát kovászol. Jóféle kaporral és fokhagymával.

Mindjárt jóslattal kezdem: hamarosan – az is lehet, hogy titokban – kapcsolatfelvétel lesz Medgyessy és Orbán között, valami átmeneti tűzszünet érdekében. Ma már nagyjából úgy vélekednek az emberek a politikusokról, a pártokról, mint a magyar foci világáról. Ez ugyan nagyon érdekes, lehet jó nagyokat utálkozni, de a méltóságvesztés már kínos. Ez elviselhető lenne békeidőben, de a mostani valutaválság miatt, amikor az ország túl sokat veszíthet a hiteléből, megengedhetetlen. Annak ellenére helyes lenne egy ilyen találkozó, hogy ha a kormánynak van türelme, megint a maga javára fordíthatja a Fidesz medgyessycsomagozó nagy kora nyári hadjáratát.

Orbán lisszaboni följelentése ellene fordult. Hogy itthon vesztett többet a hiteléből vagy a kereszténydemokrata internacionalisták között, azt még nem tudhatjuk.

A népfrontoskodó Fideszben nem látszik elegendő erő arra a háromfrontos harca, amelynek célja az MSZP megsemmisítése mellett a kispártok kizárása a politikai életből.

Az MDF-ben - úgy látszik - odáig elégelték a megaláztatásokat, hogy bátortalanul bár, de a nagy összekötő személyiség – magyarul, szerintük: kétkulacsos áruló -, Hende Csaba maguk közül való eltávolítását fontolgatják. Mivel amúgy sincs már köztük, ez inkább egy rituális kiátkozás.

A másik front, a Magyar Bálint elleni hajszacsata legnagyobb tévedése, hogy abban Répássy Róbert kapott tábornoki rangot. Szárazföldre vetett cápára emlékeztető tekintettel és mosollyal beszél a televízióban, és ettől szinte mindenki megszereti azt, akit ő támad.

A múlt hét egyéb fejleményei már annyira zavarosak, hogy még fölvázolni sem érdemes, hogy ki kit figyelt, miért és miképpen, ki kit fenyegetett, és mekkora disznóság van a Pannonplast-ügy mögött, valamint hány kamionnyi, és hányféle röppapírt furikáztatott a Fidesz szoros vámosfelügyelet mellett... Majd kiderül. Ráérünk.

Tanulság azonban van. Például Szász Károly és Polt Péter - valamint talán a magyar valuta - sorsából is lassan le lehetne vonni egy következtetést: Magyarország még nem érett arra a gyakorlatra, hogy az egyik ciklusban kinevezett összes vezető a másikban is állásban maradjon. A pártokban nyoma nincs olyan politikai kultúrának, amelyik tiltaná párthoz közelálló emberek közpozíciókba juttatását. Arra meg pláne képtelenek, hogy méltósággal viseljék, ha az előző kormányzat szimpatizánsaival kell együttműködni. Az ilyesmihez talán több évtizedes demokrácia-gyakorlat kell. Meg egyébként is idő: hogy fölnevelődhessen egy olyan szakember-réteg, amelyik csakugyan sehova sem tartozik, csak a szakemberek kasztjába. A mai gyakorlat célja nyilván a demokrácia erősítése volt, de ez ellenünk fordult. A kultúra hiánya olyan méltatlan cirkuszokhoz vezet, amelyeknek már egy évtizede állandóan tanúi vagyunk. Egyebek mellet ez is rontja a politika és az ország hitelét. Ha Medgyessy és Orbán titokban találkoznak, talán erről is beszélni kellene.

Június 21. (szombat) Mielőtt elfelejtem: tegnap voltam az önkormányzóságnál adóügyben. De ha már voltam, megkérdeztem, hogy tehetek-e padot, pláne padokat az utcára. Biztos, ami biztos. Nehogy az legyen, hogy Zsolttal itt jeleskedünk, aztán a végén ücsöröghetünk a kertben a padokon.

Az illetékes úr azt mondta, hogy szerinte igen, de azért a biztonság kedvéért írjak egy tiszteletteljes levelet a képviselőtestületnek. Az is lehet, hogy nem is tárgyalják majd, de akkor is jobb, ha van ott egy levél. És azt is mondta, hogy a járda szélessége miatt a házam elé lehajtható padot javasol.

Érdekes, hogy azelőtt eszembe se jutott volna ilyesmit megkérdezni. Most meg valahogy teljesen normálisnak találom, ha érdeklődöm, és azt is, hogy írok egy levelet a választott képviselőknek.

Ma itt volt egy fotós. Pár napja egy ügynök csöngetett be, és a feleségem olyan, aki nem tud ellenállni az ilyesminek. De nem is baj: legyenek ilyen képek is.

Milos éppen akkor ébredt, amikor a fényképész megérkezett, így aztán kicsit meg kellett szelídíteni. Ez elég gyorsan sikerült is. Még produkálni is hajlandó volt magát. Nevetgélt, hintalovazott.

Érdeklődtem, hogy megy-e mostanában a „röhögős” szakma. A fényképész nem panaszkodott, de nem is nézett ki úgy, mint aki nagyon gazdag ember. Nagyon sok fotós barátom járt régebben röhögősbe – így hívják a gyerekfotózást. Érdekes módon a nagy fotósok sem nézik le a röhögőseket – talán éppen azért, mert régebben rákényszerültek erre is.

Aztán a nap szépen elfolyt. Mint általában, ha másnapra kell írnom egy cikket.

Kaptam egy kedves levelet M-től:

Kedves Iván! a 06.19-i bejegyzésről nekem az jutott eszembe, hogy remélem nagyon sokára találják ki azt a kütyüt, mert úgy látom, hogy magának még nagyon sok feladata van a földön, bízok benne, hogy a gégéje is rendben van

mostanság:)

Volt egy fesztivál az LGT a hajógyári szigeten. Régebben sokat jártam ilyen helyekre, és érdekes módon a buli végén bármennyien voltunk is mindig megtaláltam a barátaimat és a húgomat bárhól is voltak úgy 1 km-es körzetben. Na ezen a fesztiválon az történt, hogy ahogy gyűltek az emberek egyre több telefon emelkedett a tömeg feje fölé. Még egy fránya sms-t sem lehetett 50 méterre álló barátainknak eljutatni. Majdnem pánikba estem, komolyan mondom, aztán rájöttem, hogy nem vagyok normális, ha emiatt aggódom, ahelyett, hogy élvezném a zenét. Azt is észrevettem, hogy amíg csak vezetékes telefon volt, vagy az sem az emberek nem aggódtak a másik miatt, ha öt percen belül nem érték el. Ha egésznap néma a mobil, biztosan megszólal, ha tusolok, palacsintát sütök és éppen megfordítanám, vagy ne adj úristen a wc-n ülök.

Kívánok minden jót!

Ha nem zavarja ezután is szoros megfigyelés alatt tartom.

Az biztos, hogy a mobil kicsit idegesítő, valóban van benne valami póráz-szerű. De én összevetettem az előnyeit és a hátrányait, és úgy találom, hogy jobb így, hogy van. Az nekem hatalmas megnyugvás, hogy bármikor elérhetem például a gyerekeimet, és ők is engem. Az SMS meg egyenesen zseniális találmány. Hihetetlenül sok dolgot lehet vele könnyedén elintézni.

M. levelében azt nem értem, miért baj az, ha a vécén megszólal a telefon? Persze én is megfigyeltem, hogy a hagyományos telefon mindig akkor kezdett el csörögni, amikor vagy zuhanyoztam, vagy a vécén voltam. Ezért aztán vettem vezeték-nélkülit. Azóta csörömpölhet, amikor akar. Nem mondom, hogy a vécén való telefonozásnak nincsenek kellemetlen oldalai, de meg lehet tanulni a trükkös légzéstechnikát.

Június 20. (péntek) Ma arra jöttem rá, hogy milyen hülyék vagyunk a kenyérgyürke dolgában. Úgy volt, hogy tegnap a feleségem azt mondta, nem baj-e, ha megeszi a meleg kenyér végét. Mondtam, hogy dehogy. Meg is ette. Én is ettem a kenyérből, nagy karéjjal. De jobban szeretem a végét, persze. Néha én eszem meg, néha ő. Igazságosan.

Másnapra a kenyér még nagyon jó. Reggel pirítóst csinálunk… Délben is eszünk belőle. De mindig megmarad a vége. A másik. Megszárad. Kidobjuk. (Jó, ha prézli lesz belőle vagy legalább a szomszédba, a disznóhoz kerül.)

Veszünk újat. Valamelyikünk megeszi a gyürkét. Reggel esetleg pirítós…

A végén kidobjuk a másik végét.

Ma elmentem tejért. Hoztam friss kenyeret. Megkívántam a gyürkéjét. A feleségem nem volt itthon, mert elment Milossal Esztergomba, hogy a barátnőivel találkozzon. Lelkiismeret-furdalásom volt, amikor levágtam, mert arra gondoltam, ha hazajön, hátha ő szeretné megenni.

És akkor jöttem rá, hogy milyen hülyék vagyunk: mi van, ha levágja a másik végét?

Micsoda marhaság az, hogy végül többnyire kidobjuk azt, amit a legjobban szeretünk, csak azért, mert úgy neveltek minket?

Amikor hazajött, mondtam neki, hogy vágja csak le nyugodtan a másik végét. Megtette. Simán.

Magyaráztam neki, hogy mire jöttem rá.

Azt mondta, igazam van. De kicsit rontott a kitalálmányom eredetiségén, hogy az ő apja már húsz éve ezt csinálta. Sőt: a kenyér oldalát is levágta, ha sokan voltak egy meleg kenyérre.

Június 19. (csütörtök) Ma tudatosult bennem, hogy máris az év közepén járunk. Zsolt azt írja Stockholmból, hogy holnap lesz náluk Midsommar éj. Biztos fehér éjszaka van ott. Azért az fura lehet. Meg talán idegesítő is. Pláne az, hogy decemberben meg fekete napok jöhetnek ellentételezés gyanánt.

Ha most a Vígadóban félévértékelő beszédet kellene tartanom, a legrosszabbnak a telet mondanám. Ha csak rá gondolok, rendesen elborzadok.

MKM is írt, Amerikából. Szeretem, hogy annyi barátom van, szerteszét.

Remélem, nemsokára megjön Ladu is Izlandról. (Nem is olyan régen írta, hogy – egyebek mellett az én ajánlásomra – fölvették az ottani újságíró főiskolára. Kénytelen voltam angolul – amit persze NC fordított – és kézzel megírni a levelet, hogy komolyabban hasson. Egy olyan oldalnyi szöveg, iszonyatos nehézségek árán írtam: gyakorlatilag már nincs kézírásom. Mint itteni újságíró oktató arra hivatkoztam, hogy én bizony fölvenném őt, ha itthon lenne. Ami igaz is.)

Ladu sorsa, Zsolt sorsa, Moshu sorsa… Tulajdonképpen hülye vagyok, hogy nem írok belőlük-velük egy könyvet. Ladu például úgy került Izlandra, hogy Ózdon mérnöknek már nem volt miért maradni, a felesége, aki énektanár megpályázott egy izlandi kántori állást. Ladu mindenféle kétkezi munkát végzett, de aztán nekiállt például szaxofonozni, hogy legyen öröme, most meg tudom, hogy hamarosan újságíróként is megszerzi a diplomáját.

Ja: Zsoltnak tegnap meséltem, hogy saját pénzemen padokat akarok készíttetni. Azokon tudnának ücsörögni meg beszélgetni az emberek a faluban. Mint régen. Már írta is, hogy szeretné, ha az egyiket ő készíttethetné, és Nobel-pad lenne a neve. Ráírnánk, és mondjuk száz év múlva az emberek azon tanakodnának – a padon -, hogy miért pont így nevezték el. És talán sose jönnének rá, hogy a titokra: Zsolt ezt abból a pénzből csináltatta, amit a Nobel-díj átadásáról készült tudósításaiért kapott.

Zoli barátom is írt:

írod: "Tulajdonképpen mindigis arra vágytam, hogy a zsebemben együtt

legyen a telefon, a számítógép, az e-book, sőt zenéljen is... Évek óta

jósoltam, hogy ez a jövő."

Ezzel csak az a problémám, hogy jelenleg a billentyűzet a leggyakoribb

beviteli eszköz, és az ember kézmérete miatt ennek van egy minimális,

használható kiterjedése, ami a telefon méretét jelentősen meghaladja

(ld. Nokia 9000-es sorozat). A kézírás-felismerés szerintem nem az

igazi, úgyhogy amíg nem diktálással kezeled a gépet (azaz csendesen

mormogsz magad elé a villamoson), valamint nem egy HUD-szerű

szemüvegmonitorod van, addig az ilyen all-in-wonder cuccos kistáska

méretű lesz. Talán egy Bluetooth fülessel meg egy számítógépbe dugható

GSM kártyával kiegészített notebook tudná ma, amire gondolsz - orosz

kvarcóra a bőröndnyi akkuval...

De ebben most nem annyira van igaza, mint máskor, mert nekem már szinte teljes komfortot biztosítanak a Pocket PC-k. Eddig csak az zavart, hogy a telefon nincs bennük. Vagyis masinát kell cipelnem. Meg persze a billentyűzet hiánya, amiben Zolinak igaza van, de hozzá lehet szokni a böködős íráshoz. Vagy lehet venni pici billentyűzetet.

Azért elég nagy disznóság, hogy a fejembe ültette ezt a diktálós dolgot. Most addig kell élnem, amíg meg nem jelennek a visszapofázós-beszélgetős gépek, hogy megint meglegyen a komfortom.

Június 18. (szerda) Reggel bementem a szerkesztőségbe a Szép Szót összeállítani és tördelni. Meglátogatott Hegedűs Zsolt Svédországból, akivel a neten ismerkedtünk össze, és aki kiválóan tudósította a Népszavát Kertész Imre Nobel-díjának átadása idején. Nagyon jót beszélgettünk. Közös gyökerünk, hogy ő kolozsvári, ahol én gyerekkorom nagy részét töltöttem a nagyanyámnál. És nagy öröm nekem, hogy most együtt dolgozik Cseke Gáborral, aki ugyan Bukarestben lakik, de szintén kolozsvári, egy gyerekverses könyvön. Elmesélte, hogyan hagyta el az országot – előbb Romániát, aztán Magyarországot - kettesben a kicsi fiával. Hogyan tudott beilleszkedni. Bár azt hiszem, sehogy, mert a svédek közé nem nagyon lehet. Nagyon érdekeseket mesélt az ottani emberekről. Ő is olyan, mintha gyerekkorom óta ismerném. Nyilván az erdélyi gesztusai miatt is.

Tördelés után még bementem a Hócipőbe a pénzemért, aztán hazajöttem. Sajnos a halál nem került el ma sem. Békásnál a Shell kútnál láttam azt a biciklistát, aki akkor még az úton feküdt. Messziről úgy nézett ki, hogy legalább három autó karambolozott. Hogy melyik ölte meg, azt nem tudtam kideríteni.

Itthon meg a feleségemet hívta Csaba, a gimnáziumi szerelme, hogy meghalt az egyik osztálytársuk. Ez is valami elképesztő borzalom: az öt hónapos kisfiával vidékre mentek, megállt az autópályán a leálló sávban, kiszállt, hogy a gyereket megigazítsa a gyerekülésben, és közben gázolták halálra. Huszonnyolc éves volt.

Természetesen a feleségemet sokkolta ez a hír. Nem is hitte el, csak akkor, amikor már két hiteles forrásból hallotta. Telefonált mindenkinek, akinek csak tudott, hogy legalább a temetésre elmenjenek.

Este még megnéztem Knézy Jenő emlékműsorát. Persze őt is ismertem személyesen. Két-három évente beszélgettünk valamicskét. Egyszer meghívott egy műsorába is. Nem tudom, milyen sportriporter volt, mert ahhoz egyáltalán nem értek, de volt benne önirónia. Például nagyon jót nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy mi az öcsémmel egy időben fogadtunk, hogy a mérkőzés hányadik percében használja a „paprikás”-jelzőt a hangulat kifejezésére. Sajnálom szegényt, de talán vigasztaló, hogy elég jó volt az emlékműsor. A szakmában számít az ilyesmi.

Ráadásul Fruzsina is az apja önakasztásáról ír...

Június 17. (kedd) Ez egy igazán borzasztó nap volt. Pedig jól indult. Időben megjött a teherautó a konténerért. Sikerült is minden baj nélkül kijuttatnunk a kertből. Persze már szinte haza jár a vezetője. Megjegyezte, hogy nagy franc ember vagyok, mert fölraktam őt az internetre. Valaki olvasta ezt a naplót a faluban, és elmondta neki. Persze csak jót írtam róla, mert valóban csodálom, ahogy ezzel a borzalmas géppel olyan helyre is be tud állni, ahova én a hozzá képest kicsi autómmal nem merek.

Mindenesetre nagyon érdekes: az ember csak írogat, aztán egyszercsak kiderül, hogy valóban olvasgatják is az emberek ezeket a szerintem amúgy teljesen érdektelen történeteket, amiket én nem is tudom, miért írok le. Talán csak azért, mert kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle. (Szerintem semmi.)

De már a munkahelyemen is úgy vagyok, mint a családomban: nem nagyon tudok senkinek semmit mesélni, mert mindenki mindenről tud.

Délután elmentem tejért, és amikor visszafelé jöttem bevittem egy üveggel Erzsiéknek. Egyszercsak bejött a szembeszomszéd Zsuzsika, hogy nem láttuk-e a Józsit, mert eltűnt. Amikor elment, Erzsi mondta, hogy nagy baj van Józsival, mert meg akar halni. Be is utalták pszichiátriára. Mondtam, hogy én nem is olyan régen találkoztam vele, beszéltünk is pár szót, és nem láttam rajta semmit. Még viccelődött is. És azt is mondtam, hogy nem értem: ha valakiről tudjuk, hogy meg akar halni, akkor miért nem viszik el azonnal a kórházba?

Hazamentem, és egyszercsak hallottam a jajgatást, sírást. Átmentem, és kiderült, hogy szegény fölakasztotta magát. János, Zsuzsika férje, éppen jött le a padlásról, ahol megtalálták. Meg is halt. Nem maradtam ott, mert már nem tudtam segíteni, és talán illetlenség nézni az asszonyok zokogását.

Kedves, becsületes, szorgalmas, szolgálatkész ember volt, alig idősebb nálam. El sem tudom képzelni, mi juttatta ide. De már mindegy is.

Nem hagy nyugodni: ha valakiről tudjuk, mert jelzi, hogy meg akar halni, miért nem kerül azonnal állandó orvosi felügyelet alá?

Június 16. (hétfő) Ma az értekezlet előtt a büfében kiderült, hogy megint szerkesztenem kell a Szép Szót. Remélem Boros Pista hamar visszajön. Most kevésbé volt tragikus a helyzet, mert éppen elég dolgozat volt a gépben. Fotókat is találtam.

Délután kettőig pepecseltem, aztán elmentem a könyvelőmhöz, aki bravúros gyorsasággal kitöltötte nekem a helyi iparűzési adó tábláit. Én egy kukkot nem értettem az egészből. A férje igen kiváló ember, de mindig megfertőz valamivel. (Olyan, mint az öcsém a fényképezőivel.) Láttam nála egy telefonos PDA-t. Sajnos estére meggyőződéssé növekedett bennem, hogy nekem előbb-utóbb lesz olyan. Nézegettem is őket az interneten. Vagy egy Qtek-re, vagy egy Siemens SX56-ra vágyom. Egészen barátságos áron hozzájuk lehet jutni – persze külföldön, mert itt iszonyatosan drágák. Bár az SX56-ra még nem találtam hazai árjelzést.

Tulajdonképpen mindigis arra vágytam, hogy a zsebemben együtt legyen a telefon, a számítógép, az e-book, sőt zenéljen is… Évek óta jósoltam, hogy ez a jövő.

Hazafelé jövet eszembe jutott, hogy grillcsirkét ennék. Vettem is, bár a grilles ember nem sok beszéddel rávett, hogy vegyek egy grillcsülköt is. Csodásat ettünk. Milos is.

Aztán még együtt kertészkedtünk. Van nekem egy szigonyom – bár Maxim, az erdélyi ács szerint az szénaboglya szaggató, vagy mi a fene -, amivel a földet szurkálom, hogy fűmagot vessek a lyukakba. Milos addig mesterkedett, amíg elérte, hogy ő is foghassa azt a szerszámot. Így aztán együtt döfködtük szegény földet. Ez volt az első közös munkánk.

Bár ezt ő inkább valami táncmulatságnak vélte, mert erősen ropta. Igaz, pár perccel előtte valami jazz volt a tévében, amire szintén hatalmasat táncolt. Sajnos ez majd elmúlik. Egyszer, amikor még Dávidot sétáltattam a Kossuth-téren, összebarátkoztam egy szintén sétáltatós dobossal. Beszámoltam neki Dávid rendkívüli muzikalitásáról. Ő is ugyanúgy táncolt – akár egész nap -, mint most Milos. (Wanda és Tamara is, bár nem annyira, mint a fiaim. De talán azért, mert abban a házban, ahol laktunk, nem volt olyan sok zene. Ehhez képest a legmuzikálisabb Wanda lett. Öcsike, a férje, éppen a múltkor mondta, hogy vesz neki egy gordonkát, mert zseniálisan játszik. Márpedig én még sose hallottam, hogy bárkire ilyesmit mondott volna.) Szóval a dobos elmagyarázta, hogy minden gyerek ugyanolyan ritmusszeretettel jön a világra, csak mi ebben a fehérember-kultúrában kineveljük belőlük a táncolás örömét. A feketék sem azért táncolnak többet, mert a génjeikben több ugrabugrálásra való hajlam van, hanem azért, mert ők - éppen ellenkezőleg – arra nevelik a gyerekeket, hogy táncolni bizony jó dolog. Ha egy fekete gyerek európai környezetben nevelkedik, ugyanúgy leszokik az ösztönös táncolásról, mint a fehér gyerekek.

Június 15. (vasárnap) A mai nap szinte olyan volt, mint a tegnapi. Délelőtt konténert raktam. Már majdnem üres a pince. Délután Milossal kettesben maradtunk, mert most meg a feleségem bátyja telefonált, hogy menjenek moziba. Jött is motorral.

Annak nem örülök. Nyilván baromi jó lehet egy új, gyönyörű BMW-vel röpködni, de én meg félek ezektől a masináktól. Csak egyszer kell bukni. Persze engem befolyásol, hogy az apám motorversenyző (is) volt, és tudom, mi lett belőle élete végére.

Éppen ma lenne a születésnapja. Délután itt volt Ákos öcsém, és arról is beszélgettünk, hogy furcsa módon soha nem vettünk semmit az apánk születésnapjára. Bár az úgy kezdődött, hogy ő se a miénkre. Nem tudom, ez hogyan alakulhatott ki.

Milosnak jó napja volt. Bementünk az új kertrészbe hintázni. Eleinte én hintáztattam őt, aztán jelezte, hogy inkább a nagy hintaágyra szeretne menni. Jó magasra hajtottam, ő meg majdnem egy fél órán át bújt hozzám, de nagyon élvezte.

Hagytam, hogy önállóan mászkáljon, és csak messziről figyeltem. Néha hiába mondtam, hogy ne menjen kellemetlen helyekre – természetesen nem hallgatott rám. Bele is gabalyodott mindenféle ágakba. Rikoltozott, de nem segítettem neki, mert soha nem tanul a saját butaságaiból, ha mindig ugrok és kihúzom a kelepcéből. Találtunk három szem málnát. Azonnal tudta, hogy az ennivaló, és meg is ette mindet.

Aztán még sétáltunk egy nagyot, mert végre nem volt túlságosan meleg. Közben telefonáltak az öcsémék, hogy jönnek. Milos Mirkótól hatalmas, zörgős lufit kapott. (Műanyag labdacsok vannak a hólyagban. A statikus elektromosságtól a falra tapadnak, de néha le is potyognak, ettől ropog, zörög a lufi.) Rá kellett kötni egy kiskanalat, nehogy elszálljon.

Ja és a sógornőm hozott neki Londonból egy sortot – miért nem úgy kell írni, hogy short? – amin már pici mobiltelefon-zseb is található!

Június 14. (szombat) Alighanem napszúrást kaptam, mert egész nap fát vágtam és konténert pakoltam. Végre üres lesz a pincém, ami nagyon jó, mert régi vágyam. Szeretnék benne, például bort tartani. Nem, mintha innám, de jó az, ha van ott, mondjuk ötven üveggel a barátaimnak, ha jönnek. Meg szeretnék most majd télire nagyon sok krumplit, hagymát, almát, zöldséget, szépen homokba dugva. Már majdnem mindent kihordtam.

Milossal nagyon meghitt óráim voltak. A mamája elment NC és Márti barátnői – akiről kiderült, hogy basszusgitáros, mint Wanda volt azelőtt – születésnapi zsúrjára. Milos fél hatkor elaludt, hét körül fölébredt, de csak annyi időre, ami arra elég volt, hogy az ölembe másszon, aztán rajtam aludt nyolcig. Nincs is meghittebb dolog, mint amikor egy ilyen pici gyerek rajtunk piheg. Ráadásul hanyatt, kicsit horkolt is, látszott rajta, hogy életében most van a legnagyobb biztonságban, tehát ki is használja ezt a lehetőséget.

Aztán fölébredt, én meg kénytelen voltam minél tovább ébren tartani, hogy azért éjszaka is aludjon. Fél tíz körül tettem a kádba. Húsz perc után szerencsére ásítozni kezdett, és ki is jött. Aztán szépen elaludt kakaózás közben.

Amíg aludt, még szúnyoghálót is tudtam szerelni az ablakomra. Tegnap éjjel eléggé rémisztő dolog történt. Kimentem az ámbitusra cigizni, és valami furcsa hangot hallottam. Zúgást. De olyan volt, mintha nem is olyan távol méhek lennének. Valamiért fölnéztem, és azt láttam, hogy millió – de nem túlzok – muslinca telepedett a plafonra. És volt valami fenyegető a zúgásukban. (Azelőtt azt se tudtam, hogy ezek a pici jószágok hangot adnak ki.)

Már eléggé éjjel volt, amikor kinyitottam az ablakot. Olyan volt, mintha a szél fújta volna be őket. Tele lett a szoba muslincákkal. Lehet, hogy most is itt vannak, és néznek a szúnyogháló mögül.

Megpróbáltam őket lefényképezni. Az öcsémtől kaptam egy igen erős kézi reflektort. Kitettem a kert asztalra. Néhány másodperc múlva hatalmas tánc kezdődött fölötte. Nem lett valami jó a kép, de mutat valamit.

Valaki azt kérdezte, hogy én miért nem mentem Kispál és a borz koncertre. Hogy szeretem-e.

Már voltam, nem is egyszer. Azt nem mondom, hogy rajongó vagyok, de úgy gondolom, hogy a lármás-mondanivalós műfajban a legjobb. És azért nem mentem, mert egyrészt későn volt, másrészt, ha korán lett volna, akkor se vinnék kicsi gyereket tömegbe. Az emberek kiszámíthatatlanok.

Június 13. (péntek) Reggel arra ébredtem, hogy esik az eső. Persze csapadéknyomnyi, ami annyit jelent, hogy kicsit párásabb, vagyis elviselhetetlenebb lett a meleg. Talán ettől Milos egész nap hisztériázott. Nem nagyon, de konokul. Amikor a mamája elment NC-ért – hogy együtt menjenek Kispál és a borz koncertre -, több, mint egy órán át sírt. Kiállt az ajtóba, és leste, hogy hazajön-e. Teljesen bedagadt a szeme, semmivel nem lehetett megvigasztalni. Aztán elvittem hintázni, jó magasra löktem, amitől fölvidult. Majdnem egy órán át fürdettem, mert nem volt hajlandó kijönni a kádból. Tulajdonképpen szinte úszkál benne. Csobog, csapkod, csúszkál, zubogtatja a vizet. Sajnos megtanulta, hogyan kell használni a csapot meg a zuhanyt. Így aztán legalább kétszer annyit fürdik el, mint egy fölnőtt. De nem baj, jár neki. Furcsa módon már egyáltalán nem zavarja az se, ha a fejét zuhannyal mosom. Sőt, magát is zuhanyozza.

Egy kicsit megnyugodtam, mert bár még mindig mindent a szájába vesz, már csak azt nyeli le, amit ételnek vél. Folyamatosan rágja, tépi például a szivacsokat, de minden darabot kiköp. Sőt, ma már kétszer előfordult, hogy direkt odajött, hogy én bányásszak ki valamit a szájából. És meg se harapott!

Ma nagyon sok fát vágtam, és takarítottam is a kertet. Vasárnap estig meg kell töltenem a konténert. Csak úgy lehetett dolgozni, ha legalább tízpercenként magamra zúdítottam egy csomó vizet.

Végre készítettem egy olyan fényképet, ami nekem is tetszik. Egy fecske beröpült az istállómba, orvul levettem, de a gép még nyilván nem állt át a belső fényviszonyokra, ezért olyan lett, mintha egy madár szelleme jött volna a kamera elé.

Június 12. (csütörtök) Folyamatosan azt érzem, hogy tulajdonképpen bármelyik pillanatban megüthet a guta – vagyis praktikusan állandó életveszélyben vagyok. Még nincs dél, de most az előbb mértem 36,2 fokot árnyékban. És ez napok óta így megy, és így marad késő estig. Nyilvánvaló, hogy ez valóságosan is életveszélyes.

A szervezetem azzal védekezik, hogy megpróbálja elaltatni az agyamat. Tegnap este ez végül annyira sikerült, hogy ugyan hatalmas erőfeszítések árán képes voltam az ébrenlétes alapfunkciók ellátására, de csak úgy, hogy minden egyes új mozdulatot végig kellett gondolnom. El kellett határozni, hogy például most írok egy mondatot, amivel csak azt jelzem, hogy – még – nem haltam meg. Ez nem vicc. Eléggé rémisztő, hogy lehetnek olyan napok, amikor ennyire véglény vagyok. És akkor is borzasztó, ha nem egyedül.

Jöhetne valami eső. Pláne, hogy tegnap este óta van tető a házon.

Viszont van szemét is a kertemben. Meg kell raknom a konténert, föl kell aprítanom a hulladék fát. El se tudom képzelni, hogy kimenjek, és ilyesmivel foglalkozzam.

Amitől tartok az az, hogy az időjárás ezután jellemzően ilyen lesz Magyarországon a következő években. (Most olvastam, hogy a Földközi-tengeri medence üdültető népei erősen aggódnak, mert már annyira melegek a nyarak, hogy a nyaralók nem bírják. Nem tudom, hova menekülnek majd, de az is lehet, hogy például a hegyekbe. Vagy a tavaszi-őszi nyaralás lesz divat.)

Este kimentem, elkezdtem rendet rakni a kertben. Vagyis fölfűrészeltem egy csomó fát. Akkor jó láncfűrésszel dolgozni, ha puha a fa. Ez meg már inkább porhanyósnak mondható.

Lett egy csomó szélkoptatta deszkám. Fantasztikus hamisítványokat készítek majd belőlük.

Este kilencig fűrészeltem, és csak azért hagytam abba, mert attól tartottam, hogy zavarom a szomszédokat.

Azt hiszem, a gyerekek nem szenvednek a melegtől annyira, mint mi. Legalábbis Milos nagyon jó technikát talált ki: naponta többször elalszik. Hónapok óta nem fordult elő, hogy tízkor szunnyad egy órácskát, aztán koradélután is. Estefelé meg átment fürdőzni a szomszédba, Dávid barátjához. Nagyon pancsikáltak, és mire hazajött, már megint ásítozott.

Az én Dávidomat ma nem tartóztatták le Pakson, mert valami csoda folytán nem volt ott. Viszont a rendőrök állítólag eléggé brutális módon viselkedtek.

Most látom, hogy holnap péntek lesz és tizenharmadika. Kár, hogy nem vagyok babonás: micsoda izgalmakból maradok ki. (Nem is igaz, hogy nem vagyok babonás. Bár nem izgatott babonás.)

Egy levélből:

 Kedves Iván!

Egy vitacikkben az Erdélyi Teraszon http://erdelyi.irok.terasz.hu Önt

konkrét példaként használtam, remélem, nem haragszik.

Gergely Tamás

Egy másikból:

Orbán a csángó misén nem jelent meg, arra való hivatkozással, hogy fáradt. Erről nem jelent meg cikk. A pap, a mise kezdete előtt jelentette be sajnálkozva, hogy nagyon sápadt volt (de még én magam láttam a nyeregben, nem volt sápadt). Kínos volt, mert a sleppjének fenntartottak a templomban 3 sort. A mise végén, az áldozati kenyérbárányt, amit OV-nak szántak ajándékul, a keresztalja javaslata alapján egy olyan ember kapta, aki legalább tett is valamit a csángókért.

A pap persze (okosan) kihangsúlyozta, hogy ezt OV-nak szánták, így nagyobb lett a blama, de meg is érdemli.

Június 11. (szerda) Attól tartok, hogy már ezt a mondatot se tudom befejezni, pláne fölrakni, annyira álmos vagyok. Szabályosan küzdenem kell, hogy ne csukódjon le a szemem. Pedig korán van.

Majd holnap…

Június 10. (kedd) Nem volt tévedés: pontosan negyed hatkor megjelent a konténeres ember. Ötkor keltem, kimentem a kertbe, hogy vissza ne feküdjek. De annyira álmos voltam, hogy kifejezetten nem működött az agyam jobb oldala. Éreztem, hogy nincs is. (Nyilván a bal nem volt, csak ugye ez az aegész fordítva van bekötve, tehát mindig az ellenkezője nincs annak, amelyiket nem találjuk. Na, ez jó zavaros.)

Fölálltam a teherautóra, sikerült elterelnem a telefondrótot. Visszafelé a konténeres ember cselt alkalmazott: csak egy kicsit emelte föl azokat a darukarokat, amik a konténereket tartják, így nem akadtak bele semmibe. Mondjuk, ezt kitalálhatta volna előbb is.

Nem feküdtem vissza, mert vártam a tetőfedő fiukat. Üldögéltem a felkelő Nap fényében, kávézgattam, és nagyon jó volt. Az agyam is megjött, csodák csodájára.

Meg is jöttek, fölmentek a tetőre, ahol Maxit azonnal meg is támadta egy csomó darázs – pont olyanok, amilyenekről Norman tegnap írta, hogy semmiképpen sem szabad őket bántani. Ott ugrabugrált a szénaledobóm tetején és ordítozott, hogy kiírtja az összes darazsat. Neki is állt, de aztán reménytelennek találta a harcot.

Pillanatok alatt ledöntötték a szénahányót – ami már régen életveszélyes volt. Ott is hagytam őket azzal, hogy mire este megjövök teljesen készen lesz a tető is, a csatorna is, minden.

A fővárosban üzleti ügyekben tárgyaltam. Régi ismerőseim és barátaim hívtak, hogy segítsek pályázni, aztán létrehozni egy fontos internetes oldalt.

Aztán elindultam keletre, hogy összeszedjem a legkisebb gyerekemet meg a mamáját. De valahogy nem jól indultam el, mert nem akartam még csak a belváros felé se menni, de még a Hungária kőrútig se a harminchét fokos melegben. Egyszercsak a Fóti úton találtam magam. De arra gondoltam, hogy az irány csak jó lehet, ha meg akarom találni a 3-as utat. Konokul mentem előre, és Cinkotánál ki is lyukadtam.

Ha az ember pár napra nincs együtt a kicsi gyerekével, már azt hiszi, hogy nem is fogja megismerni. Nem mondom, hogy Milos hejehujázott, de megismert. Aztán meg is ölelt.

Voltunk Hatvanban, a kórházban. Illetve én inkább a kertben, a gyerekkel. Aki valahogy mindig az olyan padokra mászott, amelyek napfényben álltak. Rettenetes meleg volt.

Vácnál persze lekéstük a kompot. Beültünk egy közeli étterem teraszára. Az volt az érdekes, hogy a sarokban nagy, kert játékok álltak – házacska, csúszdák – nyilván azért, hogy a vendégek gyerekei elfoglalják magukat. Ez nagyon kedves ötlet. Milos játszott is, önfeledten. Ezen kívül fölfigyelt a szintetizátoros muzsikusra, ő meg rá. Így aztán nagy egyetértésben voltak. A muzsikus adta a talp alá valót, Milos meg ropta. (Bolondulásig szeret táncikálni.)

Itthon persze az volt, amit gondoltam: nem készült el a tető. Most egy nagy lyuk van fölöttem. Ha esne, nem is tudom, hogyan védekeznék.

Talán majd holnap.

Június 9. (hétfő) Kevéssé hatékony nap volt. Hacsak nem a csodálkozásban. Nagyon hajnalban keltem, mert úgy volt, hogy tetőszedés lesz. De mivel nem sikerült konténert szereznem – mert a pünkösd miatt kamionstop van -, és különben is rettenetesen meleg volt, a fiuk inkább holnapra tették át a munkát. (Negyed hatra jön a konténeres, ami mégiscsak borzasztó. És pontos!)

Ezért aztán kicsit visszafeküdtem. De úgy, hogy félálomban szólt a tévé. A Mezzora kapcsoltam, mert olyan zenéket adnak, amelyek legalább nem zavarnak. Mendelssohn hegedűversenyére ébredtem. Egészen csodálatos módon játszotta valaki. Föl is keltem, aztán le is ültem, mert a férfi, aki hegedült, annyira lenyűgözően egy volt a hangszerével, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Szinte végig csukott szemmel játszott, de nem úgy, mint aki direkt becsukja, hanem, mint aki alszik. Semmiféle rezdülés nem látszott rajta. De akkor sem, amikor virtuóz részekhez ért. Mint aki álmában hegedül.

Ez az ember Arthur Grumiaux volt. Ha jól emlékszem, talán belga, és legalább húsz éve meghalt. De hogy nagyon régi a felvétel – harminc-negyven éves -, azt csak abból lehetett megállapítani, hogy kissé ódivatúan öltöztek a zenészek. És sokkal több volt köztük az idős ember, mint a mostani zenekarokban.

Majdnem délig képtelen voltam elszabadulni a képernyő elől. Játszott Bachot, Paganinit is például.

Ebben persze az a legelképesztőbb, hogy én egyáltalán láthatom és hallhatom. Lehet, hogy Grumiaux járt Magyarországon, mondjuk a hetvenes években. De ha elmentem volna a Zeneakadémiára, akkor sem láthatom így az arcát. Van abban valami csodálatos, hogy egészen kiváló produkciók talán az idők végezetéig fönt maradhatnak. Ki gondolta volna ezt komolyan akár csak száz éve is?

Takarítottam egy kicsit, mert holnap jön haza Milos meg a mamácskája. Majd hajnalban, amikor elment a konténeres, gyorsan bevásárolok, mert nincs itthon semmi. Próbáltam legalább epret szerezni, de amikor este tejért mentem, már elfogyott. Csak egy kis cseresznyéhez jutottam.

Majdnem elütött egy autó. Részben én lettem volna a hibás, mert a kereszteződés előtt váltottam a bicikli sebességváltójában, hogy jó erővel kihúzzak az autók közül. De mivel nem hajtottam közben, akkor ugrott a lánc az új fogaskerékre, amikor már az út közepén voltam és igen nagy sebességgel jött egy autó. Szerencsére csak egy másodpercnyit maradtam le, aztán csakugyan nagy erővel húzott a lánc. Természetesen az autós legalább nyolcvannal jött ott, ahol ötvennel lehet.

Június 8. (vasárnap) Reggel elég későn keltem, ami nem is nagyon csodálatos, mert belefáradtam az építkezésbe meg a melegbe. Ráadásul még rosszul is voltam valamitől. Nem is annyira a gégém miatt, hanem inkább émelyegtem. (Hamarosan hívtam Wandát, de Ede mondta, hogy ő ugyan szívesen odaadja a telefont az anyjának, de éppen rosszul van.)

Elmentem virágért. Ez nálam viszonylag ritka, mert nem nagyon szeretem a vágott virágokat. Abból indulok ki, amit az öcsém mondott erről: „Hogyan jövök én ahhoz, hogy levágott nemi szervet vigyek egy nőnek ajándékba?” Persze az az igazság, hogy inkább brutális dolognak tartom a virágvágást. Azért nemesítünk és nevelünk élő lényeket, hogy aztán élő halottak legyenek. Egy kicsit hasonlít ez a szőrmeállatok, például a ketrecben élő sarki rókák tartásához.

De most valahogy kedvem lett virágot venni Stigi szülinapjára. Úgy alakult, hogy mi voltunk a meglepetés. Az anyukája úgy szervezte, hogy pontban háromkor érkezzünk. Bár Wanda még akkor is rosszul volt, amikor érte, meg a gyerekekért mentem, idejében elindultunk. Stigi örült nekünk, mint igazán szép ajándékoknak. Nagyon jól éreztük magunkat: ettünk, ittunk, beszélgettünk. A gyerekek se viselkedtek borzasztóan. (Persze Ede jóformán egész idő alatt Stiginek udvarolt. Ami egyébként rendjén való dolog.)

Itthon még állítgattam az új madáretetőmön. (Most, hogy a kutya nem tud bemenni a madarak területére, végre ide szoktathatok olyan fajtákat is, amelyek eddig nem mertek jönni.) Van itató is, persze.

Alkonyat felé elüldögéltem az ámbitusi olvasó asztalnál. Egy zöldségboltban szerzett dobozban tartom az újságokat. Történetesen olyan szőlő volt benne, amilyenből hetente egyszer veszek egy fürtöt. Most vettem észre, hogy Chiléből hozzák. Azért van ebben valami megdöbbentő. (Torgyán cseresznyézése nem is volt olyan hülyeség. Föltéve persze, hogy a cseresznye olyan minőségű, mint ez a szőlő.)

Június 7. (szombat) Tegnap Fruzsina jelezte, hogy jön Magyarországra, és pár percre benézne hozzánk. Mondtam, hogy pont jókor, amikor nincs itthon a feleségem, a kicsi gyerekem, bontják a háztetőt, beteg vagyok, és ráadásul melegrekord várható, ami utazáskor nem annyira jó. Persze nincs itthon étel. Már egy hete gyümölcsön élek, néha kolbászt, sajtot és olajbogyót veszek magamhoz. Reggel elszaladtam eperért, gyümölcsért, italokért, hogy legalább igyanak, ha ideérnek. Azt hittem, mondjuk délután háromra. De még sötétben indultak, jó gyorsan jöttek, mert a férje csak egy napra tudott elszabadulni.

Nagyon kedves emberek. Olyan, mintha mindigis ismertem volna őket. (Fruzsina munkáit persze elég régóta minden nap olvasom, de az más.) Csakugyan nem maradtak sokáig, de azért jót beszélgettünk. Remélem egyszer majd hosszabb ideig itt maradnak. Hely van, bőven.

Cseke Gábor miatt meg valahogy elszorult a szívem. Nem hittem volna, hogy komolyan gondolja, de ma befejezte a Milos Könyvét. Ha jól látom, 348 napon volt rendes olvasmányom, és volt vele egy kis munkám, hogy a fejezetek a hálóra kerüljenek. Természetesen tudtam, hogy egy hatvan éves költő és hírlapíró naplójában nem hemzsegnek majd a divatos blogtémák. De azt is tudtam, hogy olyan apró részleteket tudhatunk majd meg a huszadik század egyik legszégyenletesebb diktatúrájának mindennapjairól, egy érintett, furdalásokkal is küzdő szereplő belső vívódásairól, amiért meg kell írni ezt a könyvet. Tudom, hogy számos fejezete forrásmunka lesz. Nagyon jó lenne, ha sokan olvasgatnák. Főleg azért, mert félő, hogy azoknak, akik ma kezdik az életet, talán fogalmuk sincs, mi rejlik az emberben, pláne ha ellenőrizhetetlen rendszerekbe rekednek. Azt meg remélem, hogy egyszer majd folytatja. Illetve majdnem biztos vagyok benne, hogy nem bírja ki, hogy ne folytassa.

Ha meg nem, akkor legalább folytassunk az Erdélyi és csángó költők virtuális antológiáját, meg a Román költők gyűjteményét. Mert azokkal bizony le vagyunk maradva.

Délután még beugrott hozzám Ancsurka – ő volt a szülésznő Milos világra jövetelekor – lánya, Anita, a férjével. Velük is jót beszélgettünk mindenféle családi dolgokról. És főleg az apjáról, aki valaha az egyik legjobb barátom volt, és akivel két könyvet is írtunk közösen. Legalább tíz éve nem láttam.

Június 6. (péntek) Már megint, mintha túl meleg lenne. Nem csak rekordokat dönt, hanem engem is. A fiuk, akik a tetőt építik, időnként elképesztő állapotba kerültek. Azt mondják, éget a cserép odafönt. De azért elkészültek a pajta – ami praktikusan garázs – befedésével. Szép. Nem néz ki úgy, mintha bármikor összedőlhetne. Ez eddig 170 ezer forintba került. Még van egy rész, arra nem kell teljesen új cserép, és csak egy kicsi csatorna hiányzik. Állítólag holnap befejezik. Nem nagyon marad pénz új kapura. Bár lehet, hogy meg bírunk alkudni, mert Petinek odaadtam az egyik motoros láncfűrészemet, húszezerért, amit majd beleszámítunk valamibe. (Nekem elég egy elektromos fűrész. Azt is alig használom.)

Végre sikerült összeraknom a kaput. Szegény kutyánk nem mehet többé a gyepre. Ami most azért inkább olyan sztyeppegyep: pár fűcsomó, sok sivataggal. De bíztató, hogy ma kikeltek az első olyan fűcsomók, amelyeket a hajbeültetéshez hasonló módszerrel telepítettem. (Egy szigonnyal likat ütök a földbe. A likba magot szórok. Így nem vész oda, nem egyik meg a madarak.) Nagyon úgy néz ki, hogy a hajnalkák is kidugták a fejüket az új kerítés mellett. Legalábbis remélem, hogy azok a sziklevelek, amiket észrevettem, nem valami gyomok.

Június 5. (csütörtök) Régen volt olyan lidérces éjszakám, mint a mára virradó. Pedig nagyon jól indult az este. Elindultam Biára, a barátaimmal találkozni, vacsorálgatni, és kitaláltam, hogy a Pilisen át megyek, kicsi kerülővel a hegyek között. Gyönyörű út volt – máskor is arra megyek, mert megéri. Oda is értem időre. Persze nagyon meg voltam fázva, időnként bedugult az orrom. Azért jót beszélgettünk. Akkor történt a baj, amikor a kertből a házba mentem és a bőrömhöz ért valami vizes növény. Olyan hidegrázást kaptam, hogy alig bírtam leállítani. Sikerült visszajutnom a szaletlihez, fölvettem a jó kis melegítőmet, és tulajdonképpen rendbe is jöttem. De csak addig, amíg bele nem ültem az autóba, mert ott valahogy megint rám jött a hidegrázás. Két óra alatt értem haza, mert ötször meg kellett állnom, nehogy valami balesetet okozzak. Itthon már csak arra volt erőm, hogy föltegyem Fruzsina naplóját – aki mellesleg hasonló tünetekről panaszkodik -, aztán bevánszorogtam az ágyba. Előtte megpróbáltam megmosakodni, de ahogy a vízhez értem megint rám jött a frász. Reggel színtiszta lucsokban ébredtem, szörnyű izomfájdalmakkal – nyilván a hidegrázásoktól. (Kifejezetten örültem, hogy most egyedül voltam itthon, mert nem szeretem, ha ennyire véglény vagyok, és ezt másoknak is el kell viselni.)

Azt hiszem a naplóm kezdete óta ez volt az első este, amikor nem jegyeztem bele semmit.

Reggel sikerült lezuhanyoznom. Aztán napközben is, többször, mert folyamatosan ömlött rólam a víz.

Most írt Dávid, hogy ő is beteg. Szinte ugyanez a baja.

Azért kár hogy tegnap ne volt nálam fényképező, mert találkoztam a kutyám kölykével. Teljesen ugyanaz a pofa, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a hang, ugyanolyan nevelhetetlen, csak a szőre hasonlít az anyjáéra.

Ma főleg heverészéssel töltöttem az időt. Képtelen voltam dolgozni – a Hócipőbe se írtam semmit. (Szinte soha nem fordul elő velem, hogy valamit ne írjak meg, ha időre kell.) Néha hatalmas köhögésrohamok jöttek rám. De egy nagyon érdekes változás is bekövetkezett: hónapok óta ez volt az első nap, amikor nem fájt kifejezetten a gégém. Ez elég talányos.

Természetesen ilyenkor van az, hogy úgy romlik el egy csap, hogy vagy azonnal lezárom a vizet, vagy kicserélem. Meglepő módon a kacatok között öt perc alatt találtam egy arra alkalmas csapbelet, és szinte tíz percbe se telt, és máris megújult a melegvizű forrás a konyhában. (Igaz, az aknából csak nagy nehézséggel tudtam kimászni. Pláne hogy a kutya végig a pofámba lihegett és egy pofont se tudtam neki adni.)

Nőknek mondom: ezért gyűjtögetik a pasik például a már rossznak látszó csaptelepeket.

Délutánra annyira föléledtem, hogy a konténeres autó tetején óvtam a telefonzsinórt, amit sikerült is megmenteni. Nem tudom, mit mondtam volna a telefonszerelőnek, ha megint leszakad. Sőt még azt is terveztem, hogy a kertben fölszaporodott lécekből gyorsan összerakok egy kertkaput, de a meleg elvette a kedvemet. Viszont nagyot léptem előre az új madáretető kigondolásában.

Levelekből:

Kovijanó bíztatása:

Szia Iván,

van egy nagyon jó receptem arra, hogyan fázz meg a legnagyobb melegben:

- tűrd a meleget rosszul, főleg éjszaka, amikor nem tusz tőle elaludni

- fedezd fel a vizes törölközőt, mint hosszan tartó hűs érzést, teregesd magadra

a legkülönbözőbb testrészeiden, ... érezni  fogod, hogy isteni, sőt kurvajó

- szokd ezt meg mint egy narkót, mert ettől mindig könnyen elalszol

amatőrök csinálják, hogy huzatban vannak, meg lehúzott ablakkal a kocsiban,

de az nem mindig jön be.

PP receptje

KALAPKÚRA.

A főnököm szerint a kárpátaljasi ember ilyenkor forró sós lábvizet vesz, olyat ,hogy alig bírja benne tartani a lábát és egy akkora bögre forralt bort iszik, hogy féloldalasra húzza a vállát.

Nosza.

Péter

Moshu:

Közben olvastam Andrassew naplóját (lásd oldalt) arról, hogy füvet ültet. Errol eszembe jutott egyik nagy döbbenetem az itteni gyepek kapcsán. Senki nem bajlódik magokkal, ültetéssel, hanem csak szépen leterítik a turf-nek nevezett gyepszonyeget, és a tegnapi kopár táj ma már szépen zöldello gyepes térség. Iván, idenézz, így csinálják ezek... Annyira, hogy ez itt egy külön ipar! Tényleg úgy érkezik a "fű", mint a szőnyeg, felcsavarva. Csavard fel a füvet?

Június 3. (kedd) Nagyon megfáztam tegnap, amikor hazafelé autókáztam. (Éppen tegnap kérdezte az egyik kolleganőmnek a szerkesztőségben, hogy miért a legnagyobb melegben fáznak meg az emberek. Azt hiszem, azt mondtam, hogy „mert hülyék”.) De az is lehet, hogy ma még egy kis napszúrást is kaptam. Ma eltűnt a pajtám teteje, aztán délutánra visszanőtt a váza. Nagyon szép munka ez az ácsolás. Meg azért is jó, mert van neki látszatja. Kicsit délután jött Elmer, segített a konténerbe dobni némi sittet. Pontosan tíz ládával. Azt még akkor gyűjtögettem, amikor kultúrnövényi életre alkalmassá tettem a konyhakertet. Három hétig szitálgattam a földet. (Most megint újítok: egy négyzetmétert elveszek, mert oda telepítem a komposztálót.)

Úgy néz ki, hogy lázas vagyok. Legszívesebben aludnék, de ha lefekszem, azonnal bedugul az orrom. Közben a gégém is duzzadt. A fulladozástól pedig izzadok. Jó éjszakám lesz. Pláne, hogy amúgy se nagyon tudok egyedül aludni, és a kicsi babám is hiányzik.

Június 2. (hétfő) Reggel bementem a városba, értekezletre. Aztán rohantam haza, mert a feleségem megkért, hogy vigyem el az anyjához Milossal. De közben a szomszéd Péter mondta, hogy kettőre jön a konténeres autó, és holnap reggel kezdik a tető bontását. A kocsi pontban kettőkor meg is érkezett. Szinte hihetetlen vezetési technikával valahogy be is hozta a kertbe a konténert a sofőr. Gyakorlatilag mindkét oldalon három-három centi állt rendelkezésére, manőverezéshez. Bár katasztrófa azért történt: a telefonvezeték leszakadt. Másnak – pláne, ha van mobilja – ez nem okoz különösebb gondot, de én az internet nélkül tollatlan író vagyok. Márpedig itt a világháló csak a telefonvonalon jön. Lassan, de legalább jön.

Nem volt sok időm a kesergésre, mert gyorsan összepakoltunk és elindultunk Hatvanba, a kórházba, ahol az apósom fekszik. Mondtam, hogy kár izgulni: vagy odaérünk a látogatási időre, vagy nem. Gyorsan átkeltünk a váci kompon, aztán a kertek alatt Aszódon át óvatos száguldással, két sorompó előtti ácsorgással tíz perccel a látogatási idő befejezése előtt megérkeztünk. (Én köznevetségesen igen lassan és óvatosan vezetek. Ezt valamiért főleg a nők utálják, akkor is, ha a gyerekük a kocsiban van. Eléggé érthetetlen.)

Szerencsére az apósom kicsit jobb állapotban van. Egy percre az intenzív ajtajában láthatta Milost is. Lehet, hogy egy gyerek ad némi energiát a túlélésre. Nekem adna.

A kórház előtt átpakoltunk mindent az anyósom kocsijába, aztán, immár a kedvenc tempómban, ismét a kertek alatt elindultam haza. Jól meg is jártam. Nem elég, hogy már 1130 forintba kerül a kompozás, még egy órát is várhattam rá. Kicsit fagylaltoztam. Közben öt erdélyi cigányasszony támadásait kellett hárítanom: mindenáron orosz gyártmányú infra-távcsöveket akartak rám sózni. Hiába magyaráztam, hogy egyrészt van nekem három, másrészt ne csináljanak hülyét magukból, mert messziről látszik, hogy semmi köze az infrához… Hatalmas tétel kukker érkezhetett az országba Románián keresztül, mert gyakorlatilag már mindenütt ezt árulják. Vélhetően a román hadsereg lehetett a megrendelő, csak ezek a szegény jószágok nem értek a laktanyákig. Amúgy jópofa emberek voltak ezek a cigányok. Magyarul beszéltek, szépek is voltak, jól is öltöztek. Azt nem árulták el, hogy Erdély melyik részéről jöttek.

Itthon megpróbáltam a villanyoszlopon összekötni az elszakadt vezetéket, ami persze nem sikerült. Nem is értem: valahogy rövidebb lett a drót. Így aztán szégyenszemre telefonáltam az illetékeseknek, akik állítólag holnap megjavítják. Addig kénytelen leszek mobilon internetezni. Lassú és drága, de legalább van.

Június 1. (vasárnap) Ma kicsit zűrös nap volt, mert a feleségem tegnap hírt kapott arról, hogy nagyon rosszul van a nevelőapja, így aztán reggel útra kelt. Amikor beszéltünk, nem nagyon mondott semmit, viszont sírt, amiből arra kellett következtetnem, hogy csakugyan nagy a baj.

Itt maradtam – Dáviddal együtt, aki az éjjel érkezett – négy gyerekkel. Igazán minden rendben ment, csak éppen az a tervünk nem sikerült, hogy megint elmenjünk az eperfesztiválra. Az is inkább csak azért, mert állandóan a kertbe lógott az eső lába, így Milossal nem nagyon mertem autó nélkül két kilométerre elmenni.

Délután megérkeztek az öcsémék is. Átbicikliztek Szentendréről. Erre rákaptak mostanában, ami nagyon jó. Hoztak süteményt, halvát, szúnyogriasztó virágot. Szerencsére volt itthon annyi étel, hogy valamicskét adni tudtam nekik. Még annyi hasznot tudtam hajtani, hogy levágtam egy darabot a sógornőm ülésének rúdjából.

Aztán egy csapásra mindenki elment, mert megérkeztek Wandáék a gyerekekért. Dávid is velük ment, a biciklisták is fölkerekedtek. Abban a pillanatban Milos is elaludt. Így aztán hatalmas csönd lett.

Ja, és még ezt is írtam:

Melegbőr, hajhászok, végzet

A múlt hét valamiképpen úgy alakult, hogy a felelőtlenség országolt, és sajnos gyerekek is belehaltak. A legfontosabb közéleti téma: a valóságshow elérte a legmagasabb politikai szintet: Kismocsok magától a miniszterelnöktől kért gyereket. (Aki nem tudná, ki Kismocsok: a Való Világ egyik korán kiszavazott, kicsit szerepzavaros, leszbikus szereplője. Sokan kedvelik. Már nincs sok értelme a tájékozódásnak, mert a Kató néni is nézettebb, mint a Való Világ, ellenfele, a Big Brother pedig szintén megbukni látszik.)

A megtiszteltetést Medgyessy Péter azzal érdemelte ki, hogy nem tud titkot tartani. Többször említette: szeretné, ha az európai normák - például a tolerancia és az esélyegyenlőség – meghonosodna Magyarországon. Kismocsok „biológiai apát” akar annak a gyereknek, akit majd leszbikus párkapcsolatában fölnevel.

Elképzelni is kínos: egy idősödő, bár szemmel láthatóan ereje teljében levő férfit rá lehet venni arra, hogy elsunnyogjon egy spermabankba – mert gondolom, Kismocsok nem úgy képzelte, hogy Medgyessy vele hálna –, ahol aztán a kamerák kereszttüzében bemegy valami szobácskába, hogy nagyon erotikusra gondolva egy kémcsőaljnyit csikarjon magából. Bár a bulvármédiumok annyira fölfújnák a dolgot, hogy Medgyessy Péter még Okinál vagy Majkánál is nagyobb sztár lenne egy időre, azt nem mondom, hogy műsort is vezethetne, vagy eleve aranylemezre énekelhetne, de a választásokat biztosan nyerné. Mert ez egy ilyen ország.

 A miniszterelnök – legalábbis egyelőre – udvariasan bár, de visszautasította az izgalmas szexuális ajánlatot. (Jóslat: ha a médiaterror nem lankad, pláne, ha erősödik, néhány év múlva ezt már nem engedheti meg magának.)

Nem vagyok biztos benne, de úgy érzem, hogy Kismocsok nem tett jót a melegek és leszbikusok ügyének. Általában is megfigyelhető, hogy miközben valóban figyelemre méltó és örvendetes változások tapasztalhatók a másság megítélésében, a mások szinte soha nem tudnak idejében megállni, hagyni egy kicsit pihegni a társadalmat. Pedig kár felelőtlenül  botránkoztatni az embereket, például azzal, hogy valakik hülyét próbálnak csinálni egy miniszterelnökből. Megint ellenszenvet váltanak ki azokból, akik már hajlandók lennének betokosodott látásmódjukon és viselkedésükön kicsit változtatni. Bár – vélhetően - Kismocsoknak kevés köze van az egészhez. Talán egyszer majd kiderül, hogy hajhász újságírók vették rá erre a provokációra, hogy még egy melegbőrt lehúzzanak róla.

Sok szó esett egy másik hajhász újságíróról – pláne szakmai körökben, mert szeretnénk tudni, kiről van szó, és reméljük, hogy nem munkatársunk és nem a barátunk - aki a legújabb médiumot használta felelőtlenkedésre. SMS-ben terjesztett rémhírt. A dolog szakmai szempontból is érdekes. Egy óvónő meghallotta, hogy az egyik tanítványa borzalmas dolgokat mesél a paksi helyzetről. Erről esemesezni kezdett. Az egyik üzenet egy újságíróhoz jutott, aki ahelyett, hogy szaladt volna az óvodába, remek riportot írni arról, hogy miképpen hatnak a hírek - például a paksiak -, a kicsi gyerekekre, rémhírt írt. Abban már föl is robbant az atomerőmű egyik részlege. Sőt fölszólította a környék lakóit, hogy zárják be az ajtókat, ablakokat, háromszor fürödjenek meg, és ne fogyasszanak zöldséget.

Remélem, nem fogják ezért évekre lecsukni, és talán jó is, hogy ez az ügy napvilágra került: nem baj, ha tudjuk, minő csodafegyver van a kezünkben, és mekkora bajba kerülhetünk, ha nem gondoljuk végig, miket üzengetünk. Másrészt – és ez még fontosabb – jó lenne végigbeszélni, miképpen alakulhat ki olyan közbizalom, amelyben ilyen hírek egyáltalán megszülethetnek. Éppen a legutóbbi hónap paksi kommunikációja bizonyította, hogy igenis van mitől félnünk. Nem is annyira az atomerőműtől, mint inkább az emberektől. A csernobili katasztrófa után tapasztalt szégyenletes tájékoztatás olyan reflexeket alakított ki bennünk, amelyeket most megerősítettek a magyar illetékesek.

Azok a szörnyűségek, amelyek a múlt héten gyerekekkel történtek ebben az országban, szintén arra engednek következtetni, hogy fölfoghatatlan mértékű az emberi felelőtlenség. Egész egyszerűen nem is lehet megérteni, hogyan lehetett úgy leereszteni egy medence vizét, hogy abban még emberek fürödtek – köztük egy kisfiú. Ki lehet az, aki egy tízéves kislányt légpuskával tarkón lő egy játszótéren? Hogyan fordulhat elő, hogy egy négyéves gyerek óvónői felügyelet mellett vízbe vész? És sorolhatnám. Túl sok a véletlen. Egy is túl sok lenne.

És általában: miért van az, hogy az életünknek szinte beépített része, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk, csupán statisztikai kérdés, hogy elér-e minket a felelőtlenség végzete, és mikor?

Semmi másra nem lenne szükség, csak arra, hogy figyeljük a saját életünket és a környezetünket: hányszor kerülünk életveszélybe saját vagy mások felelőtlensége miatt? Vagy legalább a gyerekeinkre leselkedő veszedelmeket számoljuk össze. Én most például ezt kénytelen vagyok naponta többször megtenni, mert a gyerekem néhány hete kezdett el járni. Szinte hihetetlen, hogy egy közönséges háztatásban hányszor vétünk az elemi szabályok ellen. Magam is csodálkozom, hogy az elektromos eszközök, a vegyszerek, a szerszámok, a gyógyszerek, a bútorok, a ház körüli építmények, a nyílászárók, a ház körül fölgyülemlett anyagok micsoda irgalmatlan veszélyeket okozhatnak. És akkor még nem is mentem ki az utcára, ahol – és ehhez sem rosszindulat, sem túlzott borúlátás nem kell – valóságos elmebetegek száguldoznak önfeledten olyan járművekben, amelyek egyetlen rossz mozdulat következtében bárkit, bármikor megölhetnek.  Hónapok óta figyelem: ha a gyerekemet az utcán babakocsiban egy órán át tolom, akkor öt-tíz alkalommal vagyok kénytelen a véletlenre bízni az életét, mert például abban az utcában, ahol lakom, nincs olyan járda, amin babakocsit lehet tolni, viszont minden második autó legalább nyolcvannal száguld. Hamarosan ezen az utcán megy majd iskolába. Viszik majd uszodába, hogy ne aggódjunk: megtanítják úszni. Ki vagyok szolgáltatva és rettegek. Így élünk, milliók.

Körül kellene nézni, és aztán mindjárt magunkba is, hogy egyszer majd legalább Kismocsok gyerekének jobb legyen.

Május 31. (szombat) Ma megjött Szonja is. Wanda és Öcsike hozta. Itt maradtak ebédre. Ami nagyon jó is volt. Például végre ettünk rendes tavaszi zöldborsó levest. Szonja csellózott is egy kicsit. Van abban valami nagyon jó, ha az ember unokája csellózik a házban.

Délután elmentünk az eperfesztiválra. Az mindenről szól, csak az eperről nem – bár egy helyen árulták. Ez egy szabályos búcsú. Mondhatni: sok pénztől el is búcsúztam. De a gyerekek nagyon boldogok voltak. Hozzájutottak például egy kézi ventillátorhoz, egy robotkutyához, ásványokhoz, villogószemű, ördögfejű nyakékhez, egy kutya fröccsöntött képéhez, néhány perui ujjbábhoz, meg effélékhez. Csupa nélkülözhetetlen holmi. Ja, és lovagoltak is. Szegény pónikat megsajnáltam, adtam nekik 400-400 forintot abrakra.

Este viszonylag gyorsan és nyivákolás nélkül lefeküdtek.

Majdnem elfelejtettem: Ede egész nap magyarázta a világot. A legszebb: „Az Isten először a Mamát – Wandát - szülte. Ezért ő egy szent anya. Ez abból is látszik, hogy mindenkinek mindent megenged.”

Egy levélből:

Szervusz Iván!

Csak egy megjegyzés a lábköröm-festéshez.

Van Erich Kästnernek egy Salzburgi szobalány című kötete. Ebben olvastam egyszer, hogy egy leány kifestette alvó apja lábkörmeit. Az öreg paraszt azonban nem mosta le, mint te. Szerencsétlenségére még aznap eltörte a lábát, a kórházban pedig meglátták a körmeit. Ettől kezdve a városban mindenki "művésznő"-nek hívta.

Hát ettől menekültél te meg bölcs döntésed által.  :-)

Kérdezd meg párod, szerintem ő (lehet, hogy te is?) olvasta a könyvet.

Amúgy minden jót!

Tibor