Biztos ezt szánták meglepetésnek a megszállók kedvére. Volt a szocializmus idején egy vicc arról, hogy mi a különbség a szovjet és a török megszállás között. A törökök nem kényszerítették a gyerekeket arra, hogy törökül tanuljanak, nem volt kötelező Allah imádata, és nem tették legnagyobb nemzeti ünnepünkké a mohácsi vész évfordulóját.

Már most megmondom, hogy pár év múlva már nem lesz nemzeti ünnep Irakban április 9.

Munkába menet a híreket hallgattam. Például azt, hogy Benkő Imre-kiállítás lesz a Mai Manó Házban. Megint valaki, aki életem több szakaszában fontos volt nekem. Vele is úgy vagyok, mint számos kollegával, főleg a fotósokkal: hol itt, hol ott kerültünk össze egy-egy munkára. Ha találkoztunk, ott folytattuk a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk. Tulajdonképpen mindig ugyanarról beszélünk: hogy mi mindent lehetne, ha… Legutóbb „csak úgy” futottunk össze. Kérdeztem, min dolgozik. Azt mondta, jó lenne, ha megnézném a Szigeten készült új képeit… Az összes Szigetet végigfényképezte.

Azért kíváncsi lennék, a szigetlakók közül hányan tudják, ki Benkő Imre. Pedig, ha valami fönnmarad belőlük, ha száz év múlva valaki még emlékezhet arra, hogy volt egy Sziget, azt neki köszönhetik majd. Annak a fiatalosan öregedő pasinak, aki ott ólálkodik a gépével körülöttük. Biztos, hogy sporttáskában viszi a masináit meg a lencséit. De nem a szigeti képeiről híres. Hanem például arról, ahogy a melósokat tudja ábrázolni. Egyszer egy szociológus hallgató azt kérte tőlem, hogy meséljek neki a munkásokról – mert azt hitte, hogy aki írt egy szociográfiát, az már mesélni is tud egy egész társadalmi osztályról. Azt hittem, elájulok ekkora hülyeségtől. Aztán eszembe jutott valami, és odaadtam neki Imre Acélváros című albumát, amit talán öt- vagy hét évig készített, és kapott is érte valami fontos amerikai ösztöndíjat. Azt mondtam a tanulónak, hogy na ebben minden benne van. (És benne is van.)

Sokat utaztunk együtt, és volt nekünk óriási kalandunk is, mert egyszer tolvajt fogtunk, személyesen. Az egyik Tisza-parti üdülőhelyen kellett magvas leleplező riportot készítenünk a szúnyoginvázióról. Éppen a strand mellett jöttünk el, amikor észrevettünk egy szaladó öregembert, aki nekünk integetett. Megálltunk, és szegény lihegve mondta, hogy vigyük el a rendőrségre, mert ellopták mindenét. Csónakázott az unokáival a holtágban, és egyszercsak látta, ahogy valaki elveszi és viszi a táskájukat. Elindultunk rendőrt keresni, de Imre nagyon figyelt, azon az alapon, hogy nem lehet messze a tolvaj. Egyszercsak azt mondta, hogy álljak meg, és nézzek be egy bokorba. Hát bizony, ott guggolt valaki, éppen csak a lába látszott. Kiszálltam, erre elszaladt. Követtük, végig dudálva, hogy fölidegesítsük. Ezt észrevette egy másik autós, és ő is üldözőbe vette. Végül beszorítottuk egy közbe, látta, hogy semmiképpen nem menekülhet, szépen megadta magát. Kiderült, hogy a másik autós a szomszéd falu polgárőreinek vezetője volt, így aztán szépen, szakszerűen letartóztatta a lopós fiatalembert. Amíg hívta a rendőröket, nekem kellett fognom. Azt is szakszerűen: a pasinak jó nagy terpeszben kellett állni, én meg hátulról az övénél fogtam, mert ha mozdul, ott kiemelhetem a súlypontját és kirúghatom a lábát. De nem akart menekülni, hanem csak az emberi jogairól mesélt, meg hogy nekünk nincs is jogunk őt fogva tartani. Imre – aki soha nem okoskodott, és amúgy is szinte már balekságig szerény és még csöndes is volt – ezen kicsit fölháborodott és elmagyarázta neki, hogy ez ugyan igaz, de vegye figyelembe, hogy mekkora szerencséje van. Mert talán pont azzal a két emberrel, plusz azzal az egy polgárőrrel és azzal az egy kirabolttal találkozott, akik ebben az országban nem úgy indítottak, hogy szép csöndesen kitörték a kezét és a lábát. Egy pofont se kapott. A tolvaj ezt elismerte. Erre én fölajánlottam, hogy szabadon elmehet, ha a bácsi cuccát visszaadja. Ha megmondja, hova dugta. Nem volt hajlandó. Akkor azt éreztem, hogy most már szívesen adnék neki egy pofont, de nem gondoltam komolyan. Hazafelé menet – miután a mi foglyunkat átadtuk a rendőröknek - Imre is pont erről az érzéséről számolt be. (Azért engedtem volna el, mert tudtam, hogy a rendőrök majd jól megverik, aztán mehet. Valahogy az arcára, a testére volt írva, hogy hátaztán…)

De ez jellemző is Imrére, hogy mindig csak utólag beszél. Mindig azt mondtam a fotósoknak, hogy ha én beszélgetek valakivel, és eszükbe jut valami, nyugodtan kérdezzenek bele, akár interjú közben is. Mert azzal engem segítenek. Jobb lesz a riport a végén. Mások beszéltek, kérdeztek is, de Imre soha. Azt mondta, hogy ez hülyeség, én se szólok abba bele, hogy miket fényképezzen. Erre azt mondtam neki, nehogy azt képzelje, hogy ő nem beszél. Ha az ember eleget dolgozik fotósokkal, akkor megérti a testbeszédjüket. Nem véletlen, hogy például interjú közben mikor emelik föl a gépet. Sőt azt is tudom, hogy szimpatikus-e nekik az, akivel beszélek, vagy azt veszik ki az én viselkedésemből, hogy az, akivel szemben állunk, inkább negatív szereplő lesz… Ha Imre akkor kezdett erősen dolgozni, amikor az emberünk ellenszenvesen viselkedett, ostobaságokat mondott, akkor ezzel azt üzente, hogy figyeljek én is, mert baj van a pasival.

Jó nekem, hogy ismerhetem. Zseniális fotós. (A majális című képében - a táncolós - például benne volt az egész szocializmus. Nincs mit magyarázni. Ez volt itten.)

Július 13. (vasárnap) Tegnap esküvőn voltunk – Csilla unokahúgom kelt egybe Zolival -, igen későn értünk haza. Ráadásul éppen előtte értesültem, hogy jegyzetet kell írnom. Ez persze feszültséget keltett bennem, hiszen egy jegyzet megírására egész héten készülök, szedegetem össze az információkat. De valahogy szerencsém volt, mert most is ugyanezt tettem. Néha már csodálkoztam is, hogy miért pepecselek annyit éjszakánként a hírekkel. Úgy látszik, megéreztem, hogy Szász Pista az utolsó pillanatban telefonál.

Az esküvő nagyon szép volt. Ez az a ritka esemény, aminek a családomban mindenki nagyon örül, mert Zoli az a fajta ember, akit első látásra el lehet fogadni. Vagyis be lehet fogadni. Ami tulajdonképpen csak annyit jelent, hogy pár perc után senki nem érezte idegennek. Másoknak hónapok kellenek ehhez, vagy évek sem elegek.

Kicsit féltünk, hogy a mi fiacskánk túl nagy zajt csap, de tulajdonképpen nagyon rendesen viselkedett. Mindjárt beleszeretette egy Lea nevű lányba, az üldözése majdnem az egész idejét betöltötte. Jó volt látni majdnem az összes rokonomat. Persze olyan nagyon nagyokat beszélgetni nem lehetett. Viszont nagyon jókat ettünk. Este tíz lehetett, mire hazaértünk. A kicsi fiunk már az úton eleludt, és föl se ébredt reggelig.

Aztán egész éjszaka, és ma egész délelőtt a jegyzetemen dolgoztam:

Bármi áron

A múlt hét végének meglepő fordulata az volt, hogy Gy. Németh Erzsébet ökleinek bevetésével pár órára az MSZP átvette a támadó szerepét a brókershowban. Mivel hónapok óta hátrálva hagyja magát püfölni, és csak néha üt egyet-egyet, ez csakugyan újdonság. Azt még nem tudjuk, hogy valójában cirkuszi pankrációról van szó, amelyikben a küzdők saját jól felfogott érdekükben nagyon vigyáznak egymásra, vagy igazi sokmenetes bokszmeccsről, amelyikben a kiütés a cél. Most csak az látszik, hogy nagy a csihipuhi, és jól kilátszanak a jellemek.

Mindenesetre a szocialisták észrevették, hogy a Fidesz a politikai sporttörténetet ír. Az első, nagy hibát akkor követték el, amikor azt éreztették, hogy Szász Károlyt esetleg kormánykörökből verették meg, majd akkor, amikor nem egyeztettek - legalább informálisan – a szocialistákkal arról, hogy érdemes-e nagyon nagyra fújni a Pannonplast-ügyet. Ezek bizony önhorgok voltak. De az igazi nagy csoda az, hogy a kígyóravaszságú Rogán Antalt teljesen érthetetlen megfontolásból rávették, hogy padlóra küldje saját magát. (Nem gondolom, hogy Rogán készakarva hazudott, hanem inkább hülyét csináltak belőle. Emögött meg vélhetően az van, hogy szegény Rogán nincs benne a Fidesznek abban a szűk bensőséges magjában, ahol pontosan tudják milyen pénzek forogtak, kik forgattak, ki mekkora hasznot húzott, mennyit kellett belőle leadni, és főleg hova és mire… Megkérdezhette volna valamelyik szocialista belsőmagost, de így jár, akinek nincsenek barátai az ellenségei között.

Semmiképpen sem szeretném, ha Rogán a saját csúfos szerepléséből azt a következtetést vonná le, hogy távoznia kell a politikai életből, hiszen egy ragyogó showmant veszítenénk. Nem is gondol erre, sőt a hét végére föltámadt, ismét kérdései lettek. De már senki nem veszi komolyan. Ha komoly politikus lenne, most inkább lemondott, vagy háttérbe húzódott volna. De az is lehet, hogy rájött: tulajdonképpen arra ment ki a játék, hogy megszabaduljanak tőle. Hiszen, ha a Fideszen belül valaki élre akar törni, csak azt használhatja ki, hogy a kormányzás alatt elkövetett kétes ügyekkel belülről számoltatja el Orbánékat. Csak a teljesen ostoba emberek nem tudták, hogy például az autópályázó milliárdok zsákja valahol zippzáras. A hatvanas-hetvenes években legalább tíz kiváló olasz filmet láttam erről a jelenségről – elő lehetne venni őket. Ahol hatalmas pénzek forognak, ott nyílnak a markok. A mi rendszerünkbe eleve beépített a pártfinanszírozás csapdája. Ahhoz, hogy valaki adjon egy pártnak, érdekeltté kell tenni. Nagyon. Már akkor, amikor a Fidesz nem tudta kifizetni a Posta járandóságát a választási Orbán-levelek kihordásáért, nyilvánvaló volt, hogy nagy pénzre számítva verték adósságba magukat, ám a nagy pénz odalett a vereséggel. (Ráadásul eléggé kiábrándító módon pereskedtek a postásokkal.)

Előbb-utóbb a Fideszen belül is, meg a Fidesz-hívők számára is el kell számolni a simicskás-wermeriánus múlttal. Lehet ezt különféle jogi csűrcsavarokkal halasztani, Orbán játszhatja a szakrális fejedelmet, de becsületes freskófestők kénytelenek lesznek a kapzsi ördögöket is meg a vigyori krampuszokat is odafesteni I. Viktor trónusa mögé. És azok talán még a Mestert vallásosan tisztelőket is zavarhatják az ájtatoskodásban.

Aki azt állítja, hogy egy kicsit is átlátja a brókeropera szálait, füllent. Jósolni meg csak azt lehet, hogy kínos nyarunk lesz, mert a csatákat az őszi országgyűlésig le kell zárni, hiszen még kínosabb, ha az első üléshetek is erről szólnak majd. Most úgy látszik, hogy a szocialisták jöhetnek ki győztesen, ami persze nem jelenti azt, hogy akár magának a miniszterelnöknek nem kell majd néhány kínos vallomást tenni. Hiszen a Fidesz élet-halál ügynek tekinti ezt a küzdelmet, és csak azt az eszközt nem veti majd be, ami nincs neki. Medgyessy megint előkaphatja az ügynök ügyben jól bevált csodafegyverét. Mi ugyan lebecsüljük kommunikációs képességeit, ám egy elképesztő jelenségről nem szabad megfeledkezni: ha igazat mond, a népek elhiszik neki. És amit elhisznek, azt meg is bocsátják. (Ez csakugyan talányos. Ezzel nyert a választási vitában is.)

És talán arról is őszintén beszélhetne, hogy a magyar pártpolitikai rendszernek még sokáig fontos öntörvénye, hogy azért a haverok mindig jól járjanak. Nem kell ezt röstellni, mert így van ez szinte mindenhol. Mindenkinek könnyebb lesz, ha egy őszinte száj kimondja. A pénznek egyetlen dolga van: hogy pénzt csináljon, bármi áron. De az se baj, ha csak úgy, munka nélkül gyarapszik bármi, vagyis becsület-áron. Pláne, ha „politikai támogatással” lehet remélni, hogy ez nem derül ki. Ebből az egész brókerkedésből ez a „bármi ár” bújik elő a maga meztelenségében. És, ha most majd kiderül minden, és hat-nyolc éves pörlekedés után jól megbüntetik azokat, akiket meg lehet, akkor sem változik semmi. Ha valamin száz százalékot lehet nyerni, - milliókat, milliárdokat - akkor legközelebb is megéri. Bármi áron.

Csak úgy emlékeztetőül: vannak itt mások is, ráadásul millióan, akik idén szintén száz százalékra játszottak. Az Úristennel, aki nem volt bőkezű kedvében. Például a kapzsi szomszédom száz százalékot nyert a búzán, mégis elégedetlen: minden elvetett mázsából csak két mázsát aratott. Ráadásul olyan silányak a szemek, hogy a verebek is kiköpik. Abból pedig, amibe a vetés, az aratás és a hazaszállítás került, még vehetett volna hat mázsát. Kiröhög, amikor azt mondom neki, hogy kérjen kártérítést, hiszen aszálykár, természeti csapás érte. És azért van a kormány, hogy segítsen.

Július 11. (péntek) Ma tulajdonképpen egész nap veszélymentesítettem. Nagyjából most jutottam el odáig, hogy ha a gyerek kiszökik, nem biztos, hogy nagyobb baleset éri. Legföljebb kutyaszarba lép, de az velem is előfordulhat. Vagy magára önti a kutya ivóvödrét, például.

Persze véltetően ez csak így ránézésre igaz, még hetekbe telik, mire csakugyan nyugtom lehet. Már minden olyan tárgyat eltakarítottam, amiben szögek lehetnek, de még arra is gondoltam, hogy a pajtámban levő polcot egy dróttal a plafonhoz rögzítsem, hátha fölmászik rá. (Ez egyáltalán nem légből kapott félelem, mert a szobában állandóan azzal bosszant minket, hogy kaján pofával fölhúzza magát a polcra, amit már régen a padlóhoz rögzítettem. Ilyenkor emberjogilag eléggé el nem ítélhető módon kicsit rá is csapok a lábára, amitől aztán nagyon megsértődik, és legalább egy időre abbahagyja a mutatványoskodást. Remélem nem lesz olyan, mint egyik legkedvesebb rokonom, Pime nagybátyám volt, aki például azzal szórakoztatta a szegény három gyerekkel özvegyen maradt dédanyámat, hogy a kút peremén állt kézen. Ha pedig ezért el akarta verni, akkor bemászott a kútba, és lement jó mélyre valami gerendákon. Később sem hagyta abba a mutatványokkal való szórakoztatást: az évfolyamtársait bosszantotta azzal, hogy a harmadik emeleten, az ablakban állt a kezén. De peches volt, mert meglátta a bátyja, és jól megpofozta. – A  kontaktról visszanyert kissé homályos képen Pime bácsikámmal és Lujza dédanyámmal vagyok látható. A rettenetes ötvenes években.)

A létra két méter magasan függ – én is alig bírom levenni. A pinceajtó bezárható. Még azt nem tudom, hogyan tehetném a bicikliket borulásmentessé – mert ahogy bármelyiket meglátja, azonnal rájuk akar mászni. Amitől azok föl is borulnának, ha nem lennék ott.

Iszonyú munka majdnem húsz év minden rendetlenségét eltüntetni. De most már valahogy szenvedélyesen csinálom.

Ma azt is megállapítottam, hogy vélhetően nem színvak a gyerek. A kertben van három satnyácska málnatő, amit még anyám telepített és tulajdonképpen kegyeletből nem irtottam ki őket. Meg azért, mert a feleségem is ragaszkodik hozzájuk. (Szerintem azért, mert még nem látott igazi, nagy szemű málnát.) Minden évben le lehet legelni róluk olyan tíz gyümölcsöt. Most nagy örömjáték, hogy Milossal a kertben mindig megnézzük, hogy van-e új, érett termés, amit persze ő ehet meg. Én nagyon nehezen veszem észre, mert színvak vagyok. Már megint öt perce keresgéltem. Ő odajött, és azonnal mutatta az érett szemeket.

Este Tamara lányom levelét olvastam. A gyerekekről, a szeretetről, a félelmekről meg mindenféléről írt. Mindig meglep, hogy milyen jól, és milyen jókat ír. Az az érzésem, hogy előbb-utóbb novellázik is majd. Mert, ha valaki ilyen szépen érik, az annak az előkészítése. És azt is kezdem gondolni, hogy tulajdonképpen az lenne jó, ha minden nő akkor kezdene el gyerekszülésen gondolkozni, amikor már le tudja írni, mit gondol a gyerekkororról, a gyerekekről, magáról, mert azokról, akik körülötte élnek vagy éltek. Jó látni, hogy valaki megérik az anyaságra.

Különben nekem nagyon jó, mert állandóan nagyokat csodálkozhatok a gyerekeimen.

És még valami, ezt a levelet kaptam:

Kedves Mindenki!

   Mint már bizonyára hallottatok róla 2003. június 16-án Fadd-Domboriban három biztonsági or egy auto után kötött egy kóbor kutyát és több száz méteren át vonszolta, majd gázpisztollyal többször rálottek! Ugyan a telep vezetoje állatorvoshoz vitte a kutyust, de az sajnos 20-ára elpusztult. A mai törvényeink értelmében az állatkínzást elkövetoire max 50.000 forintos pénzbírság róható ki. Többünket felháborított az eset és olyan megoldásokat keresünk mellyel rávehetjük a törvényalkotókat, hogy változtassák meg a jogszabályt és szabálysértés helyett büntettnek minosüljön. Ennek érdekében már azt sikerült elérni, hogy ha összegyulik 50000 aláírás, akkor népi kezdeményezésre az országgyulésnek hivatalból is foglalkozni kell a problémával. Tehát arra kérnék mindenkit (egyetértés esetén), hogy segítsen az aláírások összegyujtésében.
   Az aláírásgyűjtés kezdete: 2003. július 9. 16:00, helyszíne: a Fővárosi Állat- és Növénykert bejárata.
   Lesz egy központi stand, ahol két hónapig minden nap 10-18 óráig alá lehet írni az ívet, és íveket lehet igényelni, illetve leadni, ha beteltek.
   Ez a stand a fővárosi állatkert előtt lesz felállítva (nem kell bemenni a kertbe hozzá.) Mindenkit szeretettel várunk; gyertek el minél többen és írjátok alá az ívet.

Július 10. (csütörtök) Ma reggel fölhívott Ancsurka – aki Milost a világra segítette – és egyebek mellett elmesélte, hogy a lánya barátja zeneszerzés szakra jelentkezett, fölvették, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy egy másik fölvételiző az én megzenésített műveimmel került be… Most aztán kíváncsi vagyok. Mert az rendben van, hogy néha előfordul, hogy a színművészetin a novelláim közül elhangzik egy-kettő – hogy mást ne mondjak, a feleségem is, meg például Fullajtár Andrea is ezekből választott -, de hogy miféle műveimet lehet megzenésíteni, azt el se tudom képzelni.

Ma – néhány órás pucolás és akkumulátor-feltöltés után - elindítottam a feleségem évek óta fészerben álló autóját. (Igen rozzant, pici, vénecske Lancia.) Valami kis elektromos- vagy porlasztós baja van, elindul, aztán megy egy darabig, majd leáll. Amúgy minden jó rajta. Most majd elviszem a szerelőhöz, hátha meg lehet javítani.

NC küldött pár képet. Az egyik kifejezetten a mobilos igényeimhez és fejlesztési terveimhez illik.

Estefelé elmentünk babát úsztatni. Milos nem volt igazán formában, de a többi gyerek sem. A legérdekesebb az volt, hogy milyen elképesztően sokfélék a gyerekek. Ha nem látom őket így, nagyobb tömegben együtt, sose gondolok arra, mennyire különálló és önálló személyiségek mind. Kivéve például az ikreket. Nagyon érdekes volt, hogy a két oda járó ikerpár tagjai, szinte mindenre ugyanúgy reagáltak. Annyira, hogy például egyszerre aludtak el a vízben, amikor már elegük lett.

De a legérdekesebb egy nagymama volt, aki folyamatosan morgott és sipákolt mellettem. Egyszerűen csak boszorkányságnak és gyerekkínzásnak minősítette a babaúsztatást. És hiába is beszéltem neki.

Az e-mail életet menthet

Elindult a surgos.amnesty.hu

 Az Amnesty International (AI) Magyarországon is elindította a szervezet sürgős akcióira figyelmet felhívó kampánysorozatát az Interneten. Az ún. cyberaktivizmus, amely más országokban már népszerű könnyű hozzáférhetősége miatt, most eljutott hazánkba is.

Az AI az emberi jogok védelmével foglalkozik világszerte. Tevékenysége a legalapvetőbb emberi jogok védelmére irányul. Igyekszik elérni a lelkiismereti foglyok szabadon bocsátását, a korrekt és késedelem nélküli bírósági eljárást, ellenzi a halálbüntetést és a kínzást.

A szervezet kampányainak egyik legfőbb eszköze a levélírás. Az Amnesty International sikerét, jóhírét világszerte elősegítette az a tény, hogy emberek ezrei rendszeresen támogatták levélíró kampányait, és tollat fogtak azért, hogy kiálljanak mások jogaiért. Azzal, hogy elérik, hogy minél többen kérelmeket, leveleket írnak emberi jogi sérelmeket szenvedő embertársuk érdekében az ezeket elkövető országoknak és azok nagykövetségeinek, egyértelműen pozitív eredményeket érnek el. E világméretű kampány azok érdekeit szolgálja, akiknek tömeges felhívásra van szükségük. Az alábbi két esetnél az AI levélírói egyértelmű sikert értek el.

Golden Misabiko vádemelés nélkül szabadult héthónapos fogvatartás után a Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol lelkiismereti fogolyként volt börtönben. Bár szabadon engedték, orvosi kezelésre szorul az elszenvedett kínzások miatt. Golden Misabiko, amint értesült arról, hogy az AI sürgős akciója keretében kampányolt szabadon bocsátásáért, mindenkinek megköszönte az eredményes részvételt.

Dodojon Atovulloyev, száműzött tádzsikisztáni újságírót annak ellenére bocsátották szabadon az orosz hatóságok, hogy Tádzsikisztán kérte kiadatását. Csodálatos volt, amikor kiengedtek, mondta Atovulloyev az AI-nek. A nemzetközi nyomás – amelyben az AI is résztvett – változtatott meg mindent. Az újságíró felkérte az AI-tagokat, hogy folytassák munkájukat és felhívta figyelmüket arra, hogy ne becsüljék le befolyásukat, amely nélkül a foglyok helyzete elviselhetetlenné válhatna.

Magyarországon a surgos.amnesty.hu című weboldalon feliratkozók értesülhetnek az AI sürgős akcióiról az általuk kívánt rendszerességgel, és résztvehetnek kampányaikban is. Az AI tájékoztat arról, hogy hol milyen jogsérelmekkel kapcsolatban érdemes levelet fogalmazni. A levélírás konkrét esetekkel kapcsolatban történik. Egy levél megírása fél órát sem vesz igénybe, az eredmény azonban akár egy élet megmentése is lehet, vagy emberek, embercsoportok szenvedéseit enyhítheti, vagy szüntetheti meg. A hírlevélben megkapható minden adat, segítség az íráshoz, és a kész levél elküldhető e-mailen vagy postán az érintett hivataloknak. Az AI a szavazz.hu internetes portállal közösen indította akcióját.

További információk: Fodor Márk, 70/237-8037, e-mail: fodorm@amnesty.hu

Július 9. (szerda) Ma füvet nyírtam, söpörtem meg pakoltam egész nap. Némiképp javult a fű állapota, de még csak nem is hasonlít az igazi pázsitra. Talán soha nem is lesz olyan. Bizonyára talajcserére is szükség lenne, mert ez nagyon agyagos, rossz föld. Nagyon érdekesen viselkedik a fűnyíró. Beállítom úgy, hogy a kés öt centi magasan legyen, ami a harmadik fokozat, beszorítom a rögzítőket, aztán a végére mégis valahogy elmozdulnak és az összes kerék úgy áll, hogy egy centisre nyírják a füvet. Halvány fogalmam sincs, mikor és miképpen vándorolnak át. Ezután figyelni fogom!

A kicsi fiunk az előbb beleharapott a szappanba. Hiába mondta neki a mamája, hogy nem szabad. Szegény nagyon aranyosan szenvedett. Ha valamit, amit nem szabad, a szájába vesz, mindig benyúlok az ujjammal, és kiveszem. Ezt nagyon utálja. Néha meg is harap, készakarva a rettenetes négy fogával. (Már ott van az ötödik is.) De most ő maga jött oda hozzám, hogy segítsek. Közben tüsszögött, köhögött, kitátotta nekem a száját. Persze már nem találtam semmit, mert éppen csak egy egészen picike darabkát harapott le. Adtunk neki vizet bőségesen, de még mindig olyat lehel, mint egy szappantartó.

Július 8. (kedd) Ma mindenki föltűnően álmatag volt. Így tulajdonképpen az egyetlen esemény az volt, hogy megint elmentünk egy jó nagyot biciklizni. Vác felé indultunk. Azzal, hogy megnézzük a nagy Dunát. De aztán nem jutottunk el odáig, mert kíváncsiságból lekanyarodtunk a földek közé. Majdnem eljutottunk a Dunáig, de nem sikerült, mert az utolsó pár száz méteren nem volt út. Viszont találtunk egy elvadult vadringló fát, amiről eszegettünk. Nyilván valami ültetvény lehetett azelőtt, mert volt ott egy nagyon öreg, félig halott sárgabarack fa is. De arról nem szedtünk, mert sok időbe telt volna megközelíteni.

Ami szembetűnő: nem lehet száz métert úgy megtenni, hogy ne találjunk egy-egy szemétlerakatot. Többnyire sitt, autógumik, kiszolgált bútorok. De már a termőföldek között is.

A szomszéd Pistáék éppen arattak, amikor elmentünk a földjük mellett. Zsákokba rakták a búzát. Nem valami nagy a termés, de azért Pista azt mondta, hogy elégedett.

Nagyon elfáradtunk. Sokkal jobban, mint tegnap. De azért még pucoltam egy kicsit a kertet. A ház előtti betonba mindenféle gazok nőttek. Nem akartam kivágni őket, mert szép zöldek. De aztán rájöttem, hogy mindenféle cserép- meg üvegszilánkokat takarnak. Ha a gyerek matatni kezd, biztosan megszúrja magát. Ezért jó magasra állítottam a fűnyíró kerekét és rájuk eresztettem. Így maradt valami zöld, de azért ki tudtam piszkálni mindent. Akkora por lett, hogy egyenesen a fürdőkádba kellett ugranom a munka végeztével. Aztán, amikor már tiszta lettem, Milos is bejött mellém. Hatalmasat fürödtünk, nem is akart kiszállni a végén.

(Kattints az Amnesty-képre, és próbálj meg segíteni!)

Július 7. (hétfő) Tegnap jókor hazaértünk, aztán még meg is látogatott bennünket Csilla unokahúgom és Zoli: az esküvői meghívójukat hozták. Nem maradtak sokáig. Milos erősen fogzik, amitől időnként nappal is rossz kedve lesz, de éjszaka szinte biztosan fölébred. Próbáljuk megnyugtatni, de mindig az a vége, hogy az ágyunkban köt ki. Ráadásul egy ideig el sem alszik, hanem ücsörög, nézelődik, simogat minket. Ma úgy ébredtem, hogy fogta a kezemet.

Így sem volt könnyű fölkelni, de azért időben beértem az értekezletre. Előtte, kávézgatva kinyitottam a Budapest Nap című újságot. Hátulról kezdtem, Hetesi Péter Pál cikkével, és azonnal megakadt a szemem a saját nevemen. Ahhoz képest, hogy milyen ritkán jut el hozzám ez a lap, elég érdekes véletlen. Értekezlet után pedig a Magyar Fórumot olvasgattam. Az az érzésem, hogy Csurka most már csakugyan szabályosan beleőrült a vereségbe: valami zavaros ellenállási mozgalomra és szabadságharcra buzdít. Annyira hitvány és nyomorúságos a lapja, hogy már egy kicsit meg is sajnáltam. Ilyenek vannak benne: a rendőrfőkapitány rendpárti, tehát a parancsuralmi rendszer képviselője… Én igazán eléggé liberális vagyok, de nem nagyon örülnék egy rendetlenségpárti rendőrnek. Az olyan, mint a piromániás tűzoltó.

Hazafelé bementem egy villanyáruházba, csak úgy körülnézni, de aztán vettem egy szekennert. Ügyesen rátettem a régire, amelyik tulajdonképpen teljesen jó, ugyanúgy használhatnám, mint ezt, csak éppen a legújabb Windows nem kompatibilis vele. Tehát választhatok. Egyetlen lehetőség: újat venni. Azért van ebben valami pofátlanság. Nem mintha nagyon drága lenne, de akkor is. Sőt, az is igaz, hogy a régin meglehetősen gyatrácskán lehetett szöveget beolvastatni, ez pedig hibátlanul olvas… De akkor is.

Természetesen odaadom majd valakinek. Például Dávid is igen öreg gépet használ.

Egyébként az egész számítástechnikában, de még jobban a mobiltelefóniában utálom azt a pitiánerséget, hogy direkt nem kompatíbilisak a kábelek, például. Tudom, hogy ezen sokat keresnek a gyártók, de azt is a veszteségek közé kellene számolni, hogy süt belőlük a pitiánerség. Javasolni kellene az EU-ban, hogy bizonyos, tudatosan fönntartott különbségeket ne engedjenek meg hosszabb távon. Csakugyan nevetséges, hogy például minden új telefonhoz új fülhallható-szettet is kell venni. Volt úgy, hogy négyféle töltőt szedtünk össze a házban a vendégektől, de az egyik, aki otthon felejtette a magáét, mégsem tudta föltölteni a telefonját.

A délután nagy részében a szkennert teszteltem. Beolvastattam Árvay Laci legújabb csodálatos képeit, és Balog Anita tárgyait. A jövő hétre talán készen is leszek az új oldalaikkal.

Délután még egy jó nagyot bicikliztünk is. Gyakorlatilag nagy ívben megkerültük a falut. A legjobb az volt, hogy a kicsi fiunk valamiért az utóbbi időben hajlandó sapkát viselni, sőt a bukósisakját se próbálta egyszer sem levenni. Nagy nyugalommal ülte végig az egész utat.

Július 6. (vasárnap)

Szárszói levél

A hét végét Szárszón, Farkasházy kertjében töltöttem, mint rendesen tizenegy éve, esztendőnként egyszer. Itt írom ezt a jegyzetet is. Amit vártam, az lett: kiváló hangulatú, nagyon kellemes találka egy csomó – valóban nagyon sok - emberrel, olyanokkal, akikkel számos dologban egyet értünk, de abban biztosan, hogy évente egyszer Szárszón a helyünk. Ha úgy vesszük, ez egyáltalán nem kis dolog Magyarországon. Erre már szinte pártot is lehetne alapítani, vagy legalább valami mozgalmat, ami aztán egyesül egy párttal, amire ettől azt lehet mondani, hogy új típusú.

Az elmúlt évtized legnagyobb tanulsága, és nem csak Szárszóé, hogy egy olyan kétség kívül - legalábbis a maga sajátos módján - karizmatikus személyiség is, mint Farkasházy Tivadar hiába beszél, hiába küzd, nem képes párbeszédre bírni a magyar politikai osztály törzsi vezetőit. Ő nem humorista, nem újságíró és nem szerkesztő, hanem önmaga és nézetei eladhatósága érdekében magát ilyesmiknek álcázó filozófus-féle, aki grandiózus terveket képes megvalósítani. Ezt nem. Egy pár órás együttlétre sem bírhatja a politikusokat és a szellemi űrárokszéleken közéletieskedőket.

Márpedig felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy nem a baloldaliak és nem a liberálisok tehetnek erről.

Alighanem okkal gyanakodhatunk valamiféle különös gyávaságra. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ott, ahol megjelenik például Medgyessy Péter és Göncz Árpád – illő tiszteletből, talán fordított sorrendben kellett volna írnom –, sőt Medgyessy gyakorlatilag akár hevenyészett kormányülést is tarthatna, annyi minisztere jön el, a jobboldali politikusok szereplése rájuk nézve mindenképpen kedvező lenne. A tudósítók, a fényképezők, a kamerások talán nagyobb figyelmet szentelnének Orbánnak, mint Medgyessynek. Okkal, hiszen sokkal érdekesebb: hátha azért jött el az eddig kissé mufurcos ellenzéki vezér, mert hírtelen ráébredt, hogy mégiscsak valami demokráciába tartunk, és mégsem lehet tovább folytatni azt, ami itt évek óta a normálisnak megszokott, ám elmebeteg állapot. De alighanem a jobboldal, és főleg Orbán valójában fél egy új típusú konfrontációtól. Nem attól, amelyik a jól bevált keretek között pillanatnyilag és látszólag a Fidesznek kedvez, mert a baloldal nem tudja fölvenni a fideszesek által diktált ritmust, amelyik a kormánypártokat folyamatos védekezésre kényszeríti. Ha Orbán egy új elemet hozna, amelyikben pláne az a ravaszság, hogy nincs benne semmi ravaszság, akkor az bizony neki bizonytalan talaj lenne, amitől fél. (Bár mit várjunk egy olyan politikustól, aki kormányon sem mert emberi módon kommunikálni? Igaz, bele is bukott.)

Farkasházy talán, mintha mára el is jutott volna odáig, hogy belátta: vannak határok. És legyen elég az, ha jól érezzük magunkat. Értelmiségiek, művészek, üzletemberek, sportolók, politikacsinálók és politikusok egymás közt. Mert azért az is nagy dolog, ha mostanság akár csak néhány órára is csak úgy, jól lehetnek együtt, emberek. Még akkor is, ha közben morgolódnak. Mostanában éppen az a morgolódás tárgya, hogy az inkább mégiscsak balra hajló értelmiségiek máris attól tartanak, hogy a kormány kommunikációs görcsei miatt a jobboldal kerül hatalomra nem is olyan sokára.

Az egyébként csakugyan meglepő, hogy olyan kormányzás idején, amit nagyon sok kommunikációs tehetséggel megáldott ember támogat, egyáltalán lehetséges, hogy az ádázkodó ellenzék folyamatosan taktikai csapásokat mér, és mintha az lenne a csel a védekezésben, hogy nem is védekeznek. (A politikai kommunikációban a védekezés valójában már vereség.)

Nem tudjuk, mi lesz jövőre. Mindenesetre – amint arra Lengyel László okos elemzésében föl is hívta a figyelmet – ez volt az utolsó olyan szárszói találkozó, amelyik nem az Európai Unióban volt. Aztán már az EU szellemi állapotáért is felelősek leszünk. Aligha hihető, hogy az, ami itt most van, orbáni C-vitaminként jótékonyan hat majd a mi új hazánkban.

(újabb szárszói képek)

Július 5. (szombat) Mai szárszói napomat kicsit beárnyékolta, hogy szinte egész nap a holnapi jegyzetemen dolgoztam. De azért egészen jó nap volt. Gyakorlatilag a teljes kormány megérkezett, sőt Medgyessy Péter is az egész napot velünk töltötte.

Eléggé érdekes megfigyelni, hogy a hajbókolásra is hajlamos emberek miképpen viselkednek a miniszterelnök jelenlétében. Eleinte nagy csődület támad ott, ahol éppen van. Szinte minden lépését jelentős számban követik az emberek. Bár ez kicsit optikai csalódás is, hiszen a csapat egy része újságírók és fotósok, akik egyetlen jó, vagy legalább idézhető mondatra, pár jó képre vágynak. Később a tumultus csökken, már csak egy-egy folyamatosan változó csoport veszi körül, akik egyrészt nagy tisztelettel hallgatják a szavait, másrészt megpróbálnak vele kommunikálni. Úgy tűnik, Medgyessy teljesen rendben van mentálisan. Nincs elájulva magától, megpróbál lazán viselkedni és ez sikerül is neki. Nem használja ki az alkalmat kinyilatkoztatásokra. (Bár nagyon érdekes, hogy azokon a filmeken, amelyeket Teddy tegnap vetített, és régi szárszói megnyilatkozásokból vágtak össze, Medgyessy mennyivel jobban, értehetőbben és főleg értelmesebben beszél, mint mostanában. És még ennél is fontosabb, hogy egy ilyen közegben most sincs semmi baj a kommunikációs képességeivel. Vagyis: neki a nagy nyilvánosság árt, az az állapot, amikor minden egyes szavára vigyázni kell. Nem hiszem, hogy a ciklus végére akkora változás figyelhető majd meg rajta, mint amennyit Orbán változott ugyanennyi idő alatt. De az is lehet, hogy mégis. Ne feledkezzünk el arról, hogy Orbán egy sokszor érthetetlenül hadaró emberből szinte szónok lett. Már-már úgy tekintünk rá, mint aki igazi szónoki képességekkel rendelkezik. Én ugyan ezt erős túlzásnak tartom, mert eléggé unalmasan, és az elemszegénység miatt eléggé kiszámítható módon beszél, de az igaz, hogy sokat fejlődött.)

Körülbelül két óra után a miniszterelnök egyszerű kerti emberré változott. Üldögélt egy széken a felesége mellett é pár emberrel beszélgetett. Az az érzésem, hogy ha még egy napot marad, akár fürdőgatyára is vetkőzik.

Július 4. (péntek) Reggel kilencre elmentem felvételiztetni az iskolába. Vagyis ez inkább pótfelvételi volt, mert mindösszesen három jelentkezővel kellett bizottságilag elbeszélgetni. Ketten éppen csak annyit tudtak, hogy reményük még talán lehet, egy jelölt pedig teljesen rendben volt.

Délután Litkaival és Czky-vel Szárszóra jöttünk Farkasházyhoz, a rendes évi találkozóra. Tegnap este még kellett pár szót írnom a Népszavának arról, hogy mit vártunk régen és mit várunk most ezektől a találkozóktól. Ezt írtam:

„Minden találkozón ott voltam. A kilencvenes évek közepéig még talán okkal reménykedhettünk abban, hogy esetleg valami értelmes, emberi párbeszéd kezdődhet Farkasházy szárszói kertjében. Aztán attól fogva, hogy egyszer Fábry halálosan megsértette a már jobbra nézgelődő, és már akkor is humorfrászban szenvedő Orbánt, ez végképp reménytelenné lett. A jobboldali politikusok távol tartották magukat, csak néhány konzervatív államférfi jött el, akiket nagy szeretettel fogadtunk. Én ma is reménykedve megyek, bár a lelkem mélyén tudom, hogy ez a hétvége is csak arra lesz jó, hogy olyan barátaimat és felebarátaimat lássam, akikkel nem évente, hanem havonta kellene találkozni.”

És valóban így van. Mindenféle kedves, jó arcok tűntek föl már ma este is. Kevés politikus, sok művész, újságíró, és másféle közéleti ember.

 Beszélgettünk, aztán este egyebek mellett filmvetítések voltak. Például Farkasházy megmutatta azokat, akik az elmúlt tizenegy évben itt voltak közöttünk, de már nem lehetnek. Ki is hívott a mikrofonhoz, hogy Péli Tamásra emlékezzem. Elmondtam az a történetet, amikor személyesen megismerkedtünk. (Persze én már nagyon régen ismertem a festészetét. Azóta figyeltem, hogy egyszer a mozi híradójában láttam, hogy hazatért a Holland Királyi Akadémiáról a fiatal cigány festő, Péli Tamás. Zseni volt.)

Egyszer 1993-ban estefelé mondtam Veszelka Marinak, aki itt a szállásügyeket is intézte, hogy vagy egyedül szeretnék aludni, vagy olyannal, aki horkol. Nem önzésből, hanem azért, mert én magam is rettenetesen horkolok.

Egyszercsak elém állt Péli Tamás és azt mondta: - Na bazdmeg, majd én lehorkollak. Amikor aztán elfoglaltuk a szállásunkat, elővett egy üveg bort. Azt mondta, ha kérte volna, biztosan adnak neki, de ő cigány, ezért ellopta. Kinyitotta, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte kiöntözni a padlóra. Vagyis inkább csöppöket hullatott. Azt mondta: ő ugyan nem hisz az ilyesmiben, de a nagyapja nagyon okos ember volt, ő hitt benne. Mármint abban, hogy ha idegen helyen alszunk, meg kell itatni a szellemeket, hogy békén hagyjanak minket, és akkor nem is horkolunk majd.

Nagyon sokáig beszélgettünk. Többek között arról is, hogy Farkasházy azt ígérte, ha a diófa, amit délután a kertjébe ültettek, termőre fordul, küld majd belőle az ültetőknek. Figyeljem meg, csak neki nem küld majd belőle, de nem baj, eljön, és lop belőle, mert hiszen ő cigány.

Aztán elaludtunk, és természetesen nem horkoltunk.

Ma azt mondtam, nem tudom, hogyan, de Teddynek nagy feladata lesz elintézni, hogy Tamás mégis kapjon valahogy abból a dióból. Vélhetően nem a Mennyországban van, hanem a pokolban, mert az érdekesebb, és kiharcolt magának egy pokolbéli tanulmányutat.

Kicsit érdekes, hogy az egykori balatonföldvári pártüdülőben írom ezt. Egész gyerekkoromban bosszantott ez az épület. A strand mellett volt, tiltott terület. Kicsi gyerekkoromban még fegyveresek is őrizték, úszni se lehetett a felségvizein. Most valami Riviera Hotelnek hívják. Nem igazán fényűző. Sőt, inkább nyomorúságosnak mondható, a hatvanas-htvenes évek stílusában megmerevedett szobám.

(Ma valahogy olyan embereket fényképeztem, akik a barátaim.)

Július 3. (csütörtök) Reggel megjött az eső, amit tegnapra ígértek, aztán megjött a vihar is, amit pláne tegnapra. Ladu még az eső idején ment el, mert mégiscsak van neki családja.

Az esőnek örültem, de valahogy szomorú is lettem tőle. Vagyis inkább egykedvű. Tettem, vettem, matattam, de tulajdonképpen nem csináltam semmit. Ebédre megjött a feleségem apja, és NC is.

Délután kényszeresen ruhákat pakolgattam, aztán írtam egy kicsit. Néztem a vihart, aminek szerencsére a szélén voltunk. Aztán Milossal néztem a vihart. Nem félt, de nagyon bújt hozzám. De az is lehet, hogy csak azért, mert éppen akkor ébredt.

Éva tegnapi leveléhez: Azt hiszem, semmit nem tudunk tenni az állatkínzás ellen. Ez olyan mélyen bennünk lévő, belénk született dolog, hogy alig lehet olyan embert találni, aki még ne kínzott volna állatot. Egyszer meghívtak az itteni iskolába, hogy mint író beszélgessek az alsós gyerekekkel. Talán különös témát választottam: arról beszéltem nekik, hogyan kell bánni a hadifoglyokkal. Meg is indokoltam: közületek sokan lesznek katonák, és néhányan majd háborúba keveredtek. Mivel tudom, hogy a katonákat senki nem készíti föl arra, hogy miképpen kell viselkedni a fogságba esett ellenséggel, nekem az a kötelességem, hogy fölkészítselek benneteket. És ha egyetlen egy fejben megmarad az, amit mondok, és egyetlen-egy szerencsétlen fogoly ezért életben marad, vagy egy másikat nem kínoznak meg, mér megérte, hogy itt voltam.

Az egyik tanár megkérdezte, hogy nem túlzás-e, hogy ilyen kicsi gyerekeknek ilyesmiről beszélek. Azt mondtam, kérdezzük csak meg, hogy a ki kínzott már állatot. Eleinte mindenki tagadta. Aztán szépen, lassan, egymásra licitálva mesélték el, mit csináltak a bogarakkal, a lepkékkel, a macskákkal, a kutyákkal, a tökös verebekkel.

A fehér emberek társadalmai nagyrészt az elfojtott brutalitásból fölszabaduló energiákra épülnek. Az emberek annyira nyomorultak, megalázottak, annyira kilátástalan az életük, hogy szinte törvényszerű, hogy a feszültségeket egymáson vagy például az állatokon vezetik le. Ha aztán minden gátlás fölszabadul – például háborúban -, akkor az állatok nagy-nagy biztonságban vannak.

Az embert nem lehet nevelni. Csak maga tudja magát nevelni. Az a faddi vagy dombori lény, aki azt a kutyát megkínozta, szereti az állatokat. Sőt a kutyákat meg pláne. Maga is csodálkozott azon, hogy ilyet tett. És el is hiszem neki, hogy őszintén beszélt.

Sőt, azok a gyerekek is, akikről a rádióban volt szó, biztosan nagyon szeretik a kutyákat is, a növényeket is, meg még a falakat is. A saját kutyájukat például. De a másik kutyája vagy azért mert magányos, vagy azért, mert másik ember falkájához tartozik, elpusztítható, megkínozható. Ahogy a másik néphez, párthoz, törzshöz tartozó ember is.

Ahhoz, hogy a folyton kitörő gyilkos agresszivitást megfékezzük, szinte teljesen le kellene rombolnunk az európai értékrend alapelemeit, többek között a zsidó-keresztény értékrend fontos pilléreit. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mi itt egy olyan Isten uralma alatt vagyunk, aki nem csak azt követelheti, hogy az ellenség katonáit pusztítsuk el, hanem azok leszármazottait, sőt jószágait is. Ha ezt lehet, akkor mindent lehet.

Július 2. (szerda) Megjött Ladu. Elég késő délután. Megpróbáltam a napot kihasználni. Mindenfélével haladtam valamicskét, de nem sokat. Például fölfedeztem, hogy a szobámban a hagyományos írásbeli kultúra miatt már akkora a rendetlenség, hogy az tűrhetetlen. Ha csak öt percem van, addig is pakolgatok valamit. Például szelektív hulladékgyűjtéses kidobáshoz válogatom az újságokat. Lehet itt körülöttem olyan ezer darab. Egyszerűen meg kell szabadulni tőlük, ha élni akarok. Meg azt is szeretném, ha Milos be tudna ide jönni, vagyis bejöhetne ide, és nem tudna nagyobb kárt tenni.

Egyre veszedelmesebb. Ma például rájött, hogyan tudja kinyitni az ámbitusról a kertbe vezető kapucskát. Ez azt jelenti, hogy vége azoknak a boldog időknek, amikor legalább az ajtó elé kiengedhettük úgy, hogy csak fél szemmel és füllel figyeltük. Ma hagytam egy kicsit a kertben szabadon mászkálni, miközben én bodzát meg csalánt irtottam.

Laduval jót ettünk meg ittunk. Kicsit javítgattuk az autóját, mert teljesen lehetetlen volt kinyitni a csomagtartót. Szerencsére mindig van a kocsimban zárolajozó. Úgy négy-öt óta alatt, sűrű feszegetés mellett sikerül kinyitni.

Talált egy csomó régi fényképet. Nagyon jók. Mint fotók borzasztóak, de éppen ettől bájosak. Csak igen ritkán sikerült úgy eltalálni a lencsével fényképezés tárgyát, hogy az például középen legyen. Ettől aztán olyan az egész, mintha például az emberek nyakig valami vízben ülnének. Ladu mindegyikhez elmondta a történetet is. A legjobb az, amit Maci kutyájukról mesélt: ha egy nő jött vendégségbe, kis idő múlva a derék eb megjelent az erre a célra rendszeresített párnájával, amit ott helyben, nyilvánosan, szépen, komótosan meghágott. Ezt Maci nem bírta kihagyni, így aztán szinte afféle attrakció volt ez a családban. Persze a legérdekesebb az volt, hogy miképpen reagáltak erre a különös szokásra a hölgyvendégek.

Éva levele:

Szia Ivan,

Ma nagyon ledobbentem a Kossuth delelotti musoran.(Persze az jo, hogy legalabb szot ejtenek a korulottunk folyo ocsmanysagokrol, de sajna ez meg mindig keves.) Arrol beszeltek, hogy ket kolok feldulta valami csaladi haz kertjet, kitepkedte a novenyeket, osszekente a falakat, majd a kutyat rakotozte a kozeli sinre, s szettepette a vonattal. Egy golden retriever volt az aldozat, ami - velemenyem szerint - az egyik leggyonyorubb, legnemesebb kutyafajta, amirol a vicces ismertetokben fel is emlegetik, hogy "szeriafelszerelese a gyermekszeretet".

Ezt a ket siheder, szadista barmot meg csak megbuntetni sem lehet, egyreszt azert mert kiskoruak, masreszt pedig az allatkinzas tetoben es legfeljebb csak szabalysertes.

En nem tudom, ha ti: ujsagirok, szaz-sztarok osszefognatok, hogyan tudnatok felrazni a kozvelemenyt ezugyben, de valahogy tudatositani kene, hogy az allatok korul tarthatatlan allapotok uralkodnak, amikeppen az a nagy port felvert Fadd-dombori eset is bizonyitotta.

Kerlek szepen ha modod van ra, otleted van; emeld fel a szavad. Persze sejtem hogy a torvenyalkotok nyakara kene jarni ezugyben, s meg az is keves lenne, mivel a tarsadalom kulturalatlansaga az, ami az efajta borzalmakat lehetove teszi; de talan az ujsagcikkek is segitenek eletben tartani a temat, hogy ne probaljanak helybol megfeledkezni rola.

Kosz,

Eva

Július 1. (kedd) Reggel bementünk a városba orvosi vizsgálatra, Wandát is vittük. Lehetett olyan harminchat fok, ami autóban inkább ötven. Az orvos persze nem volt ott, de szerencsére helyettesítette valaki. Nagyokat vártunk. Milos elbűvölte az egész várakozó közönséget. Gyakorlatilag négykézláb járt mindenki a kedvéért. Hol egyik, hol másik nő ölében ült. Nem is tudom, de elképzelni se, honnan van benne ez az érzék, hogy azonnal lecsap a nőkre. Sok bajunk lesz még ebből.

Hazafelé kettesben jöttünk, mert a mamája és Wanda még elmentek valamit intézni. Az úton rám telefonált Ladu, hogy holnap jön. Kérdeztem mit enne – legutóbb szalonnát hagymával, mert olyan nincs Izlandon. Azt mondta, rám bízza. Eszembe jutott, hogy megkóstoltatom vele a grillcsülköt. Meg is álltunk. Milos azonnal kikezdett egy lánnyal, aki csak azért nem ájult el, vagy nem szaladt el a gyerekkel, mert én menekülőre fogtam.

Milos integetéssel indított, aztán egy pici mosolyt dobott be. Amikor a lány közelebb jött, elkezdett dögösen hunyorogni, széttárta a karjait, jelezte, hogy át akar mászni a pulton. Amikor nem engedtem, még csücsörgött is egy kicsit. Nem hinném, el, ha nem az én fiam csinálná.

Dávidban is volt delej. Ki is kezdett mindenkivel, de nem ilyen intenzitással.

Dinnyét is vettünk.

Mire hazaértünk annyira izzadt, hogy attól tartottam, megüti a guta. Gyorsan kimostam a régi kiskádját, langyos vizet hordtam bele. Legalább egy órát lubickolt az ámbituson. Kicsit hagytam meztelenül mászkálni. Csak akkor pelenkáztam be, amikor már láttam, hogy mindjárt elalszik.

Később, amikor fölébredt éppen vittem ki a szemetet. Gondoltam, milyen elegáns, ha a konyha közepén lekapom róla a pelenkát, és mindjárt a szemétbe dobom. Hát nem sikerült elegánsra, mert igen tartalmas volt a pelenka.

Persze nem bírtam ki, az egyik csülköt megvágtuk, és Milos is igen jóízűen evett belőle. Az egyik dinnye is így járt. (A csülök estére el is fogyott, mert valahogy a feleségem is megkívánta.)

A délutánt labdázással, gurigázással, és efféle hasznos dolgokkal töltöttük. Aztán még elmentünk tejért. (Ott meg a bácsit bűvölte el. De annyira, hogy elkezdte tologatni, és megmutatta neki a bocikat.)

Tegnap elfelejtettem: a lepencei strandon hallgattam egy családi veszekedést. A mama szidta a nyolcéves a lányát, mert valamiért hisztizett. Azt mondta neki: - Ha még egyszer így viselkedsz, azonnal levideózlak, és akkor majd ez marad meg rólad örökre!

Budapesti Lap

A fülelő terror

Fölöttébb kíváncsi vagyok, hogy amikor Orbán Viktor legközelebb beköpi Magyarországot valamelyik nemzetközi szervezet előtt, megemlíti-e hogy a büdös kommunista Medgyessy-kormány miatt már a múzeumokban sem lehet szabadon beszélni. Sőt, ha valaki a múzeumőrnek álcázott igazgató fél füle hallatára olyasmit mond, amivel az nem ért egyet, mert „nem egyezik a ház szellemével”, akkor egy erőszakszervezet emberei kituszkolhatják onnan. Ha az illető tanár, és a tanítványainak mondott valami megengedhetetlent, akkor akár a gyerekek előtt is megszégyeníthetik.

Történt, hogy Ligetfalvi Orsolya, a pécsi 500-as szakmunkásképző tanára azt merészelte mondani a tanítványainak Kiszely Gábor, a Terror Háza Múzeum szakmai igazgatója közelében, hogy „1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadította hazánkat...” A hallgatózó igazgató ezen annyira fölháborodott, hogy – nyilván a növekvő vérnyomástól – a többi már nem jutott be a fülébe: „… ahogy ezt a kor retorikájában használták – azaz negyven évig, a rendszerváltásig a szovjet megszállás évei következtek”. Kiszely történész előbb vitatkozott a tanárnővel, majd ki akarta vezettetni az épületből. Ez csak azért nem sikerült, mert nem engedelmeskedett.

A sajnálatos, vagy inkább nyomorúságos eset nem csak arra mutat rá, hogy Kiszely történész ismét egyszer bebizonyította, hogy az égvilágon semminek a szakmai vezetésére nem alkalmas, hanem fényt vet arra is, mi van akkor, amikor emberek önfontosságuk tudatában egyszerűen bekattannak.

Ami árulkodó „a ház szelleme” kifejezés, amire hivatkozva Kiszely történész rendre utasította a tanárnőt. A szellem, amivel lehet egyezni, vagy nem egyezni. Mindenesetre az utóbbi nem tanácsos. A vélhetően üldöztetéstudatból – netán lelkiismereti furdalásból - eredő bensőséges elborulás talán abból is következik, hogy Kiszely történész, és nyilván a Terror Háza Múzeum más munkatársai és alkalmazottai is, már afféle szentélynek, templomnak tekintik az intézményt. Mindenesetre olyan szent, sőt kegyhelynek, aminek szelleme van, amit akár erővel is meg kell óvni azoktól, akik azt megsérthetik. Egyébként ez már a költségvetési cirkusz idején is az arcukra volt írva. A szakrális küldetéstudat, amitől már maguk is szinte szentek lettek.

Ez az eset nagyjából olyan, mint ha egy tanár, osztálykiránduláson elviszi az osztályát valamelyik templomba, hogy a vallási kultúra egyik szép intézményét bemutassa nekik. És közben, egy istenábrázolásra mutatva, azt mondja: „Nincs is Isten…” És ezért a félig süket plébános kénköves pokollal fenyegeti. Igazságtalanul, mert azt már nem hallja, hogy a tanár hozzáteszi: „… mondták negyven évig az ateista kommunisták…” stb.

A kérdés persze az, hogy mondhatja-e valaki egy templomban, egy szent helyen, hogy „Nincs is Isten…”, ha nem teszi hozzá a többit. Én azt gondolom, hogy mondhatja, de az illető méretes bunkó.

De vajon egy múzeumban mondhatom-e azt, hogy „Nincs is Isten…” Bizony mondhatom. Még az egyházi irányítású, de költségvetési támogatásból fönntartott múzeumokban is. Mert ott, ahol tudományos és esztétikai értékek alapján mutatnak be nekem tárgyakat, vitában vagy oktatás közben nem kell tekintettel lennem mások érzelmeire. A múzeum vagy ideológia-semleges hely, vagy ne kérjen állami támogatást. Ha magánmúzeumról van szó, akkor pedig talán ki kell írni a kapura: „Amikor kiállításokat rendeztük az ideológia fontosabb volt, mint a tudományos tények.”

A Terror Háza Múzeumban lehet ilyen kiállítással előrukkolni – feltéve, hogy a kommunista – netán véletlenül náci - ideológia kiállítás-szervező elveiről szól maga a kiállítás.

Mondhatja-e bárki a Terror Háza Múzeumban, vagy akármelyik történeti intézményben, például egy gyerekeknek, hogy a Szovjet csapatok fölszabadították Magyarországot? Mondhatja-e például egy olyan zsidó, cigány, baloldali, vagy éppen egy görögkeleti pap az unokáinak, aki azért menekült meg a haláltáborba való szállítástól, a Dunába lövetéstől, mert idejében ideértek a szovjet csapatok? Mondhatja-e bárki, akit nem faji vagy vallási alapon, hanem a meggyőződése miatt akartak elemészteni?

Amíg Magyarországon egyetlen-egy ember is él, aki fölszabadításként élte meg a német fasiszták és a magyar nyilasok legyőzését, addig ezt bárhol, bármikor kijelentheti. Sőt, a leszármazottaik is, ha ezt hallották az öregektől. Mert túlságosan számosan voltak, akik ezt teljes joggal érezhették így. Természetesen ez nem igazolja, azt az elképesztő, minden nemzetközi jogot megcsúfoló gyakorlatot, hogy a szovjet csapatok itt maradtak, ránk erőltettek egy, a magyar nemzettől legalább annyira idegen rendszert, mint amilyennel a németek és magyar csatlósaik próbálkoztak. Természetesen ez sem, és semmi nem igazolja a kommunista terror áldozatait, mint ahogy a szovjet katonák hadibűncselekményeit sem. (Persze ahhoz, hogy hiteles legyen a Szovjetunió katonáinak megítélése, nem ártana tudni valamit a magyar hadfiak szovjetunióbeli viselt dolgairól is.)

Talán, ha már történészkedünk, arról kellene beszélni a gyerekeknek, hogy miképpen is kerültek ide a szovjet csapatok. Hogy ugyanolyan hamisított ürüggyel, mint ahogy most az Egyesült Államok támadt Irakra – a magyar katonák részt vettek az országuk megszállásában és porig rombolásában, embertömegek elpusztításában, és ezért – útban Németország felé - ellencsapást mértek az országunkra. Jó lenne, ha a gyerekekkel azt értetnénk meg, hogy a mások hazájában való pusztítás következménye negyvenévi borzalmas és megszégyenítő hadifogság lehet, sok-sok ártatlan áldozattal.

Persze könnyen előfordulhat, hogy fölfújom a dolgot, és a nagyszerű Kiszely Gábor, a Terror Háza Múzeum kiváló szakmai igazgatója csak egy új pedagógiai módszert próbált ki. Nem is múzeumőrnek álcázta magát, hanem valami ávós-félének, és csak azért rendezte ezt a cirkuszt, hogy a mai szerény eszközökkel mutassa meg a gyerekeknek, milyen is a valóságban a terror. A szellemi. Ha ez így van, akkor Orbán Viktor is megspórolhat egy hazafias följelentést.