|
|
andrassew webb napok 2003 augusztus
2003 január, február, március, április, május, június, július, 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december - a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158'
andrassew.hu ivan@andrassew.hu fórum
Indul a K a l a n d o z ó !!
FRUZSINA VISSZAJÖTT!!! >>> TOVA
Augusztus
31. (vasárnap) Tulajdonképpen már az is bíztató, hogy úgy ér véget az
augusztus, ahogy illik: esik az eső. Régen, amikor iskolába jártam, ez engem
mindig megvigasztalt egy kicsit. Esőben is utáltan iskolába járni, de legalább
nem vágyódtam máshova.
Azért is jó az ilyen esős nap, mert lehet dolgozni. Befejeztem és elküldtem a novellákat, amiket megígértem, frissítettem a Kalandozót, föltettem egy beszélgetést Lakatos Demeter kötetébe, a Román Költők antológiáját hét új költő verseivel bővítettük. Ha jól számolom, már negyven költőt mutatunk be. Nem sok, de legalább valamilyen képet lehet kapni a románok költészetéről. Föltettem néhány új képet az öcsém oldalaira is. Nagyon szépek. Sose gondoltam volna, hogy például felhőkből meg égi fényekből ennyi szépséget ki lehet hozni.
Megjött Milos meg a mamája. Eléggé fáradtan, de azért volt még pár jó percünk.
Vegyi Tomi és Mézga G.
A múlt héten két nagyon szomorú dolog történt: megrongálták az első tűautomatát, és valaki fölrobbantotta magát a villamoson.
Mindketten rémálomlények. Az egyikről tudjuk kicsoda. Sőt már azt is, hogy nem hívják ám őt a rendőrök Vegyi Tominak viccesen, meg azt is, hogy miképpen jutott el a robbanásig. Azt még nem, hogy másokat, például a leggazdagabb embereket is föl akarta-e robbantani, vagy esetleg csak zsarolgatta volna őket… Vagy egyiket se, hanem csak egy szerencsétlen, zavarodott emberről van szó, akinek még peche is van. Ha az utóbbi igaz, nem is értem, miért tartják rabkórházban. Persze az is lehet, hogy – leszámítva a sebesülteket – még így jártunk jól, mert most éppen csak pukkantott ahhoz képest, amit művelhetett volna, ha a sors több időt ad neki a szabad vegyészkedésre.
A másik esetről keveset tudunk. Történt, hogy átadták az első olyan automatát, amelyik arra szolgált, hogy a keménydrogosok legalább tiszta tűhöz jussanak, ha másképp már úgysem lehet segíteni rajtuk. Mindjárt már meg is rongálta valaki. Valami mézgával, sőt még azt is odaírta, hogy „ezt ne!”.
Nevezzük őt Mézga G.-nek, hogy nehogy összetévesszük a hasonló vezetéknevű Gézával, de azért a G. is megmaradjon. Próbáljuk megrajzolni azt a fantomprofilt, amelyik ráillik egy ilyen lényre.
Ne tévesszen meg senkit: attól, hogy sunyi, még lehet erős. Erőt valami eszme ad neki, aminek nevében akár azt is kinyilváníthatja, hogy a drogosok pusztuljanak.
Persze az ő kívánsága nélkül is elpusztulnak, de ez neki nem elég: ne az aranylövés végezzen velük. Az a jó, ha fertőző májgyulladás, pláne AIDS öli meg őket, mindenki tanulságára.
Ilyet az ember csak szilárd ideológia alapokon kívánhat. Hiszen pontosan tudja, hogy a tiszta tű nem csak a drogosokat védi, hanem az egész társadalmat. Ha a drogosok megfertőzik egymást, akkor arra is van esély, hogy tovább fertőzzenek. Vagyis: aki a drogosokkal érintkezik, az pláne dögöljön bele.
Az ilyen szilárd fundamentumon tenyészők rendszerint fiatalok. Valahol a későkamasz és a kora felnőttkor határán. Nagyapám, aki állatorvos volt, úgy mondaná, hogy nemileg már érett, de még nem tenyészérett. Ezt abból gondolom, hogy a fölnőtt már nem csak a fertőzéstől fél, hanem arra is gondol, hogy egyszer a saját gyereke is lehet drogos. És a tisztességes ember akkor is mindent megtesz a kölykéért, ha tulajdonképpen a lelke mélyén már megutálta, akkor is, ha ebbe ő maga is belepusztul. Sőt: bizonyos fokig minden fiatalt a gyerekének tekint. Azok, akik nem így gondolkodnak, nem tekinthetők fölnőttnek, és ne is tenyésszenek, ha szabad kérni.
Nem lepődnék meg, ha ez az ember vallásosnak, kereszténynek mondaná magát. Persze nem az, fogalma nincs a kereszténység lényegéről, ami azért mégiscsak a fokozott társadalmi szolidaritás lenne, sőt az irgalom. Különösen a legelesettebbekkel szemben. Ilyenek például a drogosok. (Beleértve azt a sok százezer magyar alkoholistát is, akik hamarosan belehalnak a szenvedélyükbe. Bár őket valamiért nem sorolja a drogosok közé.)
Amit tett, azt Istennek tetszőnek gondolta. És ez nagy erőt adott. Ám az ilyen emberek többnyire azt hiszik, hogy Isten valamilyen okból a rendet kedveli. Vagyis az a szép, ami egyforma. Ami meg különbözik, az legalábbis gyanús. Aki találkozik vele, kérdezze meg: szegény Isten akkor miért vacakolt annyit hat napon át, hogy milliárd féle dolgot és olyan rémisztő sokszínűséget hozzon létre, ha tulajdonképpen a kirakatbabákat meg a lakótelepeket kedveli? (Ha Istenre gondol Lovas Istvánt látja maga előtt, és ettől mindig izgalomba jön. Az Úr mostanság hivatalos hangjának a Vasárnapi Újságot gondolja.)
Az átlagtól eltérőt deviánsnak tekinti, habár tesz engedményeket. Például ismer tiszta cigány családot. (Ha valaki beszél vele, jegyezze meg, hogy a szomszédjában van egy tiszta magyar család, akik ráadásul még írni-olvasni is tudnak. Azonnal elárulja majd a reakciója, hogy ő az akit keresünk, és nem más…)
Nagyon utálja a homoszexuálisokat, a külföldieket, sírva fakad a Székely Himnusztól, de románnak mondja az ide szakadt erdélyi magyarokat, és mindenekfölött gyűlöli a drogosokat. (Meg a hajléktalanokat is, akik szintén dögöljenek meg. Ha módja van rá, agyonrugdossa őket.)
Ez
az ember, aki most mézgát kent, szinte biztosan ott volt a kendermagos
ellentüntetésen, és úgy csinált hülyét magából, hogy nyilvánosan sípolgatott. Ő
nem azért sípolászott, mert nem érti, hogy sokan azért nem szeretnék, ha a
könnyű drogot kipróbáló ifjak börtönbe kerülnének, mert nem lenne jó, ha például
fajtalankodnának velük, vagy más módon tennék őket végképp szerencsétlenné,
esetleg bűnözővé… Hanem ez az a fajta, aki azt vallja, hogy „dugják csak jól meg
azt a kis drogos köcsögöt a börtönben, hátha ebből majd tanul”.
Amúgy intelligensnek tűnő ember, de nem vették föl az egyetemre. (Vagy esetleg valami más rettenetes vereség érte. Például a főnöke csicskáztatja.) Ezért – és mindenért - másokat okol. Nője van, de jobbat szeretne. Már ki is nézte magának az igazit, akivel csak az a baj, hogy politikailag a másik oldalon áll. Egyszer majd elmondja neki, mit tett, hogy imponáljon.
Készült a mézgázásra. Most tervezgeti a következő akciót, ami már kicsit hazafiasabb jellegű lesz. Ha nem állítjuk meg idejében, előbb-utóbb ölni fog. Vélhetően bombával, amint az ilyen pokoli figurák között szokás mostanában. Ha valaki véletlenül ismer ilyet, ne legyen rest: figyelje. És tartsa szárazon a puskaport.
(Csak az kattintson a nyílra, akinek nagyon sok ideje
van, és gyorsan tud letölteni! A keskenyvágányú és modemes látogatók
kíméljék meg magukat!) |
||||
|
||||
|
||||
|
|
||||
|
|
||||
|
|
||||
|
|
||||
|
|
||||
|
||||
|
||||
|
|
||||
|
|
||||
|
||||
(Csak az nézze meg, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni!) |
Augusztus
30. (szombat) Dávid kora délután elment valami buliba, én meg az esők előtti
utolsó pillanatot kihasználva elégettem a tüzelőhelyen összegyűlt gazhegyet.
(Meg azért is, mert nincs itthon Milos. Félteném a tűz közelében.) Rendkívül
óvatos voltam: kis adagokat gyújtottam meg. De sajnos a nagyon száraz ágak, és
főleg a fenyőfélék hatalmas lángokat vetettek. Néha három-négy métereseket.
Szerencsére nem volt nagyobb szél, így nem gyulladt meg semmi. Ráadásul
rájöttem, hogy a feleségem az egyik fatároló helyemen elraktározott egy csomó
ágat, amit szintén elégettem. Meg még össze is söpörtem, amit lehetett. Így
aztán az lett belőle, hogy öt órán át álltam a füstben, amitől el is fáradtam.
(Szomszéd Pista később mondta, hogy tűzrakási tilalom van. Bár az alighanem
most, hogy megjött az eső, véget is ért.)
Milán telefonált, hogy átjönnének, de neki kellett állnom megírni a hétfői jegyzetet, amivel éjfélre szinte el is készültem. Pedig rávettem volna őket, hogy menjünk el a nyárbúcsúztató búcsúba, ami most van a faluban, és csápoljunk egyet Aradszky László koncertjén. Pista mondta, hogy Dopeman és Majka is itt van. Mit hagytam ki!
Ma megjelent egy kis írásom. Az volt a kérdés, hogy „ a dobozos sajtótájékoztató divatja láttán önnek melyik a kedvenc doboza?”
Én
sok ezer dobozt szeretnék, ha pártjaink és kormányaink belemennének egy játékba.
Építsünk egy sátrat a parlament elé, és tegyünk oda annyi dobozt, ahány milliárd
a költségvetés. Plusz a dobozokba dugjunk kisebb dobozokat, a tíz és
százmillióknak. És legyenek külön fekete dobozok, amelyekből jelképesen a
költségvetési hiány leselkedik. Mindegyiket címkézzük meg. Így a nép végre igen
szemléletes képet kaphatna arról, hogy mire is megy el a saját pénze. Azt
hiszem, nagyon tanulságos lenne, hiszen a normális ember még azt sem tudja
fölfogni, hogy mennyi egymilliárd, a száz és ezermilliárdokkal semmit nem tud
kezdeni. De talán így, sétálgatva, böngészgetve… Még jobb lenne, ha sátor másik
oldalán a kormányok ígéretei állnának dobozhegyekbe építve, hogy legyen mit
összehasonlítani. Sőt, akkor lennénk igazán okosak, ha a következő választáson
az ígéreteket már csak dobozolva fogadnánk el - persze ehhez egész dobozpark
kellene. (Ha a drága jó Örkény István ezt megélhette volna! Az is lehet, hogy a
margóvágóval négy egyenlő részre vágná azt, aki kitalálta.)
Augusztus
29. (péntek) Megjött Dávid, elment Milos és az ő mamája – a nagymamához.
Megint hihetetlenül nyomasztó napunk volt ettől a forró, párás széltől. Az egész
falu az esőt várta, ami szinte el is ért idáig. Dörgött, villámlott, csöpögött,
aztán abbahagyta. Talán éjszaka.
De azért kicsit sajnálom, mert úgy terveztem, hogy ma a kertben alszom. A hintaágyon. De nincs olyan idő.
Reggel kitaláltam, hogy egy darabig nem használok láncfűrészt, csak kézit, mert az jót tesz az ember izmainak. Igaz, nem túl szapora vele a munka, de fél óta után máris érzem, hogy egészségesebb vagyok. Úgy, ahogy a biciklivel is. Naponta nem megyek vele többet fél óránál, de az nagyon jól esik. (A feleségem nem érti, hogy miért szeretek például tejért menni. Hát azért, mert biciklizhetek. Télen majd utálok kimenni.)
Dávid adott egy programot, amivel egy perc alatt eltüntethetem a vírusos leveleket meg a spamokat. Ez nem kevés: naponta több mint száz darab. Nem csak azért zavarnak, mert nyilvánvalóan eleve utálom őket, hanem azért is mert nagyon sokba kerülnek. Itt vidéken a modemes internetezés azt jelenti, hogy például délben megnézem, milyen levelek jöttek. Régebben öt perc alatt lejött az a tíz üzenek. Akkor is csak egy-kettő volt fontos, de most jön mellé hatvan darab szemét. Pláne vírusos szemét. Több mint fél óra kell a letöltéshez, mert a vírusirtó szinte minden levélnél megkérdezi, hogy mi legyen vele… Hát ennek most vége. Csak kijelölöm az összes levelet, aztán kijelölöm azokat, amelyeket meg szeretnék tartani, aztán program elkezd törölni. Jó nézni, ahogy gyilkol. Dávid az elenderesektől kapta, Quickdel a neve. Csodálom, hogy még nem terjedt el.
De azt is csodálom, hogy a vírusok és a kéretlen reklámlevelek ennyire eláraszthatnak minket. Akkora károkat okoznak – csak nekem több ezer forint havonta -, hogy az már világgazdasági szempontból is mérhető. Nem értem, hogy pont ezellen miért nem tudunk védekezni. Ez azért érdekes, mert az általában úgy van, hogy ha valami megéri, akkor nagyon nagy erők kezdenek el a megoldáson gondolkozni. És a nagyon nagy erők, rendszerint meg is találják a megoldást. Márpedig ez megéri, mégsem jutnak semmire. Pedig azért az mégiscsak képtelenség, hogy a pofátlanok, a félőrültek és a beteges gonoszkák tönkretehessék az életünket.
Augusztus
28. (csütörtök) Ma szinte befejeztem két novellát, ami igen nagy szó, hiszen
az utóbbi időben rettenetesen nehezen írok. Remélem, ez nem látszik rajtuk.
Illetve tulajdonképpen nem nehezen írok, hanem nehezen írom le, amit gondolok. Borzasztó körülményes az egész. Csak akkor állok neki, ha minden a legnagyobb rendben van körülöttem – ami lehetetlen. Ezért aztán pótcselekvésekbe kezdek. Például rendet rakok az asztalomon, letörölgetek mindent, tisztítgatom a számítógépet. Ez mind arra jó, hogy mást se csináljak, de azt se, amit akarok. Ezen kívül mindenféle fölösleges dologgal pepecselek. Teljesen nevetséges, számomra semmit nem mondó híreket olvasok el, százával. Sziszi és Péter összeverekedett. Tudom, hogy nem érdekel, mégis elolvasom. Meg a rémisztő híreket is. Például valaki a másfél éves gyerekét meg akarta sütni. Büntetésből. És akkor azon gondolkozom, hogy miért adnak Amerikában egy ilyen embernek huszonöt évet, miközben nyilvánvaló, hogy elmebeteg. Föl se merül bennem, hogy normális. Anya. Japánban meg fölakasztanak valakit, egy olyan embert, aki azelőtt pszichiátriai kezelés alatt állt, mert megölt nyolc iskolás gyereket. Nem vitatom, hogy a szülőknek ez ad majd némi megnyugvást, de az ilyen csak őrült lehet.
Mindegy, az a lényeg, hogy ezeket olvasgatom, értelmezem, átgondolom, ahelyett, hogy folytatnám a történetet. Pedig érdekel is, hogy mi lesz a vége. Talány. A végén persze hisztérikus leszek, mert jön a leadási határidő.
Délután a kertben játszottunk. Drága kis gyerekünk fölfedezte, hogy én nem arra vagyok jó, amire az anyja – hogy jó messziről rám ugráljon -, hanem inkább az a jó bennem, hogy a hátamra lehet állni. És az igen jól taposható. Sőt, ha már eleget ugrált, akkor rám is vetheti magát, mint egy jó nagy lóra, lovaglóülésbe. (Bár egyszer elvétette, mert állásból előre esett, fejre. Azt hittük, a nyaka törik, de persze nem lett semmi baja.)
Este még elmentek a szomszéd Erzsiékkel a földekre paradicsomot szedni. Állítólag Milos nagyon élvezte, hogy Dávidkával garázdálkodhatott. Mindenesetre jól elfáradt.
Augusztus
27. (szerda) Reggel arra ébredtünk, hogy a gyerekünk egyrészt nagyon
összekakilta magát, másrészt tele van kiütésekkel. Ennek előjeleit már az esti
fürdetésnél is észleltük, de akkor még nem látszott vészterhesnek a dolog.
Reggelre hatalmas foltok voltak rajta – már ezek nem tűntek viszketősnek, és
semmiféle gyerekbetegség tüneteihez nem hasonlítottak. És ráadásul Milos a
lehető legjobb kedvében volt. Ez eltartott délig, amikor aztán megint fogfrászos
sírásba kezdett, és majdnem fél órába telt, mire megnyugtattuk. Délután látta az
orvos, aki vírusfertőzést állapított meg. Figyelnünk kell, hogy belázasodik-e.
(Eddig nem. Egész nap igen kedves és aranyos volt – leszámítva azt a szokásos
napi pár percet, mikor nem. A doktornő azt mondja, hogy az egész ínye annyira
duzzadt, hogy bármikor, bárhol előbukkanhat egy fog. Azért most már ezen túl
lehetnénk.)
Persze én is szenvedtem egy kicsit a fogammal. Nem nagyon, csak annyira, hogy egy kicsit aludnom is kellett a kertben, hogy életben maradjak.
A nap többi eseményét és hangulatát most képekben foglaltam össze. Ezek egy részét a felségem készítette.
|
Hajnalkák
|
|
Hajnalkák (de már délben)
|
|
Hajnalka
|
|
Közelebbről
|
|
Milos édesapjával ugart tör
|
|
Álmos Milos
|
|
Villanycica
|
 Álmos cica
|
|
Cirmos cica álma |
Augusztus 26. (kedd) Délelőtt Mirkóval készültünk a gólyatáborra. A macsétával és baltával való favágást tanultuk, hátha kell. Egész sok fát fölvágtunk, már majdnem rend lett a kert utolsó rendezetlen sarkában. Aztán megjöttek az öcsémék, hogy elvigyék, mert indul a táborba. Kár, szeretem, ha itt van.
A kertben szinte belobbantak, vagy fölrobbantak a hajnalkák. Elképesztő mennyiségű virág nyílik, és amúgy is szinte hihetetlen, hogy naponta húsz-huszonöt centit képes nőni egy-egy növény. Az is érdekes, hogy ha kelet felé vezetem őket a kerítésen, akkor visszafordulnak, nyugat felé. Természetesen Milos állandóan tépdesi a virágokat is meg a leveleket is, akármit mondunk neki, akárhogy fenyegetjük.
Pedig van esze. Meg humora is. Tegnap például – mert észrevette, hogy ez mindenkinek tetszik – azt játszotta, hogy ő elalszik a hintán. Aztán persze kilesett a szerepéből, és jókat nevetett. (A vége az lett persze, hogy elaludt, mint rendesen.) A másik új szokása, hogy elbújik. Valami ajtó vagy bokor mögé. Persze gyorsan elárulja magát, de ezt is nagyon viccesnek találja. (Ez meg azért érdekes, mert nem nagyon emlékszem, hogy komolyan bújócskáztunk volna vele. Akkor meg honnan veszi, hogy ez egy játék?)
Délután tiszteletemet tettem a fogorvosi rendelőben. Ma nem fájt, lettek ideiglenes fogaim, de valahogy mégis úgy érzem magam, mintha lázas lennék, és szörnyűség lenne a fejemben. Például műanyag költözött volna a számba, ami eleve rémisztő és megengedhetetlen.
Nehezem bírom az ilyesmit.
Augusztus
25. (hétfő) Nagyon komolyan mondom: ha mégis van Isten, és a végső
elszámolásnál nem rögtönítélő bíróság gyanánt büntet, vagy jutalmaz, hanem el is
beszélgethetünk, akkor fölvetem neki ezt a fogazat-kérdést. Hogy miért kell
ezzel az élet egyik végén is kínozni az embereket, meg a másikon is. Jó, azt
lehet mondani, hogy a sok bűnömért most lakolok, de Milos mit vétett? Bár lehet,
hogy ő meg előre lakol. Nem lepődnék meg egy ilyen válaszon.
Persze azért vagyok most ennyire nagyon fölháborodva, mert ma eltölthettem egy kellemes órát Krisztinával és Helénkével, az asszisztensével. Azt tudni kell, hogy még soha nem volt, olyan körültekintően és kínmentesen dolgozó fogorvosom, mint Krisztina, de mégis hideg lucsokban, görcsbe görbült gerinccel, a könnyek sójától beragadt szemekkel kászálódtam ki a székéből. Éppen csak lecsiszolt, fogkövezett, fogmaradékot húzott, nyomatot vett. Az a baj, hogy hiába dolgozik gyakorlatilag fájdalommentesen, annyira félek, hogy minden szervem összezsugorodik, görcsben próbál túlélni. (Mondjuk a fájdalommentesség túlzás, mert amikor a fogmaradék kiszedéséhez Helénke ütögette a vésőt, akkor az agyam is fájt.)
Na mindegy, állítólag túl vagyunk a nehezén. Holnap már fogam is lesz. (Most pösze vagyok, és sokat mulatok a saját beszédemen.)
Nagyon érdekes órák azok, amikor az injekció még hat, de már érzek valamit. Ilyenkor nagyon vigyázok, nehogy beleharapjak a számba. Most azt találtam ki védekezésül, hogy a fölső ajkamat jó előre toltam, amitől az volt az érzésem, hogy egy melegszájú tapírral csókolózom.
Most úgy érzem magam, mintha lázas lennék, gyakorlatilag az egész fejem sajog. Még jó, hogy a gyerek meg a macska szórakoztat.
Fürdetés előtt Mirkó és a feleségem valamit néztek a tévében. Előtte a macska kapott tejet. Itta is, és közben rendkívül nagy zajt csapott. Ütemesen csattogott a tányérja. Messziről figyeltem. De mivel a macska semmiféle olyan mozgást nem végzett, amitől a tányérnak csattognia kellett volna, közelebb mentem. Kiderült, hogy Milos az asztal alatt ül, és a fogkeféjével püföli a macska másik tányérját.
Most, az imént pedig a mamája erős horkolás-félét hallott Milos ágyából. Persze dorombolás volt. Valahogy beszökött Ernő, a macskánk. Szeret a gyerekkel aludni. Miután kihoztuk persze, most az asztalomon mászkál, és örülök, ha nem kap majd rá a számítógéppel való intelligens kapcsolatra.
Örvényerők
Pár napja figyelemre méltó nyilatkozat jelent meg a Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalomtól (PNMM). Lényege: nem igaz, hogy csak a bordély és az utcai strichelés között választhatunk. Minden intézmény súlyosan diszkriminálja a nőket. Az embervédő New York-i egyezményt az állam nem tartotta be, sőt a türelmi zónákra vonatkozó előírás azzal ellentétes. (Egy polgármester már perli az államot.) Nem szabad fölmondani ezt az egyezményt. A „svéd modellt” kellene követni, amelyik a prostituált szolgáltatásait használó „klienst” bünteti...
Talán akkor látszik majd, hogy emberségesebb módon gondolkozunk, ha egy megoldási vagy törvényjavaslatban nem, vagy csak a legvégső, legszélsőségesebb esetekre lesz büntetőajánlás. Természetesen a nőkkel – vagy egyáltalán: emberrel - kereskedő, őket rabsorban tartó vagy zsaroló lényeket büntetni kell. Pontosabban: büntessük a bűnözőket, ne a szerencsétleneket. Az úgynevezett „kliensek” nem feltétlenül velőig lealjasodott emberek. Vannak köztük csúnyák, betegek, öregek, párkapcsolatra reménytelen életet élők. Akadnak, akik beteg vagy megkeseredett házastársukat nem akarják otthagyni, sokszor a gyerekek miatt. Vannak köztük kíváncsi nagykamaszok.
Azt is jó lenne megvizsgálni, hogy a médiumok által folyamatosan támasztott szexuális igények miképpen jelennek meg a prostituáltaknál. Meg azt is, hogy a szinte boldog házasságokban élők miért tesznek időnként útszéli vagy titkos szobás kitérőket. (Csak egy példát: az orális szex csaknem minden férfi számára rendkívül vonzó, ám elenyésző részük jut hozzá a tartós párkapcsolatok hosszabbik részében, mert a nők valamiért megváltoznak. A prostituáltak elmondása szerint a teljesen normális férfiak jelentős része nem is kér tőlük mást, mint egy kis „szaxit”.)
Valóban: minden prostitúció súlyosan diszkriminálja a nőket, ám nem ártana finomítani a képen. Melyik prostitúcióról beszélünk? Éppen a múlt héten észleltem, hogy az interneten már megjelentek a férfiprostituáltak is. Ezek vélhetően nem valami asszonystricik kifent karmai között vergődő nyomorultak, hanem azért árulják magukat, mert így kevés munkával sok pénzhez jutnak. Nem hiszem, hogy különösebben aljas vagy buta hímsovén vagyok, ha ki merem jelenteni, hogy például a sokszor jól képzett, több nyelvet beszélő „lányok” egy része ugyanilyen okból vállalja ezt a munkát.
Pár hete megjelent egy igen árulkodó reklám: fiatal férfit és öregecske nőt ábrázolt meghitt viszonyban. Az kérdezik az ifjútól, hogy ennyire kell-e neki egy autó? (Aztán javasolnak egy jobb autószerző lehetőséget.) Gyanakszom: több az - élet bizonyos szakaszában – elkurvult férfi, mint a mostanában oly sokat emlegetett feslett némber. Csak a férfiak nem látszanak.
Büntessük azokat – a jórészt szintén szerencsétlen – „kliens” nőket is, akik „hímringyóknak” fizetnek? Miből vesszük a bátorságot ahhoz, hogy azért, mert mi talán kevésbé vagyunk szerencsétlenek, mint mások, máris jogot formáljunk az ítélkezésre, a büntetésre, a megszégyenítésre? Mit tudunk mi az emberekről? Mit tudunk a saját szexualitásunkról? Ki meri megjósolni, hogy öt vagy tíz év múlva mire vágyik majd olthatatlanul és őrjítő módon, és miért lesz hajlandó akár fizetni is, hogy bele ne pusztuljon a sóvárgásba?
Akár tetszik, akár nem, semmi közünk ahhoz, hogy fölnőtt emberek mit, miért tesznek egymással az ágyakban. Nekünk ahhoz van közünk, ami előtte és utána történik az emberi sorsokban.
Például: a PNMM-ben romák is képviseltetik magukat. Jó lenne, ha vizsgálnák, hogy a cigány prostituáltak hány százaléka volt állami gondozott. Meglepő eredményt kapnak majd, és kéretik ebből a legmesszemenőbb következtetéseket levonni nyomorúságos államunkról, és a társadalom felelősségéről.
Ha az én életemben megszűnik a gyermek, vagy legalább a homoszexuális fiatalkorú prostitúció, akkor nagyot léptünk előre, és máris érdemes volt beszélni erről. De mi legyen például a munkahelyi-, a házassági-, a hivatali vesztegető- és a karrier-prostitúcióval? (Talán egy fölnőttekhez szóló újságban nem kell kifejtenem, mire gondolok.)
Nem hiheti senki komolyan, hogy a prostitúció belátható időn belül visszaszorítható, pláne megszüntethető egy olyan országban, ahol emberek milliói nyomorognak, ahol a morális és a szellemi átlagszínvonal egyszerűen pokoli, ahol a legális és illegális drogok teljes természetességgel pusztítanak, a fajgyűlölet, a kirekesztés bármelyik formája természetes… Egy olyan világban, amelyben például hetente tudunk meg újabb adalékokat az egyik legnagyobb erkölcsi erő, a Katolikus Egyház papjainak ocsmány gyerekrontásairól, és arról, hogy mennyit fizettek a hallgatásért? Soroljam még?
Bármennyire szeretnénk „mentessé tenni” ezt az országot, bármennyire csakugyan szégyenletes az egész, tudomásul kell venni, hogy itt nem az ész erőivel hadakozunk. A prostitúciót nem csak a közönséges haszon élteti tovább, hanem az embereknek az a képessége, hogy rendkívül ügyesen tudnak egymáson élősködni. Az élősködésnek ez a fajtája pedig nem más, mint szükségletek kielégítése kölcsönös előnyökért. Ahol a két legerősebb emberi hajtóerő – a nemiség és a kapzsiság – egymásra talál, ott olyan örvényerők hatnak, amelyekből talán egyeseket megmenthetnek a PNMM bátor és szeretetre méltó asszonyai, ám a törvények, az egyezmények, a nemzetközi szerződések legföljebb vágyakat fejezhetnek ki.
Augusztus
24. (vasárnap) Ma délelőtt írtam, aztán frissítettem a Kalandozót. Most
Mantovába és Japánba utazunk. Délután pedig a valóságban is átmentünk
Pilismarótra Elmerékhez. Ritka szép vidék. Valami egészen csodálatos panoráma
látható a Duna partján. Fürödtünk is. Persze igen alacsony a víz. Már kíváncsi
is vagyok, hogy mekkora lehet a különbség a múlt augusztusi legnagyobb vízállás
meg a mostani, talán legalacsonyabb között.
Az egyetlen zavaró dolog az volt, hogy a meder és a part is tele van elpusztult kagylók héjával. Ezek elég kicsi fajták, viszont nagyon vágnak. Ezért valami vízi cipőben lehet gondtalanul fürdőt venni.
Csodálatos kis faházuk van. Román, készen hozták, itt rakták föl az alapokra. A kert meg igazán különös, mert olyan hosszú, hogy elemózsiát kell vinni, ha a végére kirándulunk. Cserébe viszont igen keskeny. Tele van félig elvadult szőlőtőkékkel, szintén félvad fákkal. Lesz mit dolgozni benne.
Jó nagyot beszélgettünk, Milos és Mirkó is jól érezte magát.
Augusztus
23. (szombat) Erről a dátumról mindig a nagyanyám születésnapja jut eszembe.
Ha jól emlékszem 1909… Meg egy falu Romániában, a tengerparton. Úgy hívják, hogy
Augusztus 23., és ott van mindjárt Május 2. mellett. Amúgy jó napokat töltöttem
ott tizenötévesen. Még egy lány életét is megmentettem. Erre azért emlékszem,
mert az apám egészen kivételesen megdicsért.
Történt, hogy sikoltozást hallottunk. Persze mindenki fölpattant. Láttuk, hogy az egyik lány – az ottani legjobb barátom húga – egy gumimatraccal nagyon sebesen sodródik a nyílt tenger felé. Mert föltámadt a szél. Nem tudott úszni. Éppen csak a lábát lógatni ment be a parthoz közel, ahol még sekély volt a víz. De valami hullám kisodorta.
Az összes fiatal férfi a vízbe vetette magát. Én meg nem. Hanem inkább fölvettem a békalábaimat, és azokkal úsztam utána. Így persze egyedül nekem sikerült elérnem a csakugyan igen erős szélben.
Megpróbáltam megnyugtatni, de ő csak sikoltozott. Erre leeresztettem a matrac egyik párnáját, hogy ne fogja a szelet. Ettől aztán még nagyobb sikoltozásba kezdett. Adtam neki egy hatalmas pofont. Kicsit elcsöndesült, de amikor a matrac párnáját is leengedtem, megint üvöltött és karmolt. Kénytelen voltam még két pofont adni neki.
Akkor már nagyon messze sodródtunk, de azért olyan húsz perc múlva partot értünk. Ha nem jut eszembe a békaláb, nehezebben sikerült volna.
Amikor kijöttünk a partra, a lány azonnal földhöz verte magát és úgy is maradt estig, kicsit sokkos zokogásban. A mamája addig nem nagyon szeretett engem, mert nem a lányának, hanem egy Rodica nevűnek udvaroltam, de attól kezdve föltűnően jó ellátásban volt részem sütemény, fagylalt és effélék tekintetében.
De lehet, hogy ez Május másodikán volt.
Ma megjött Mirkó, az öcsém fia. Nem valami sokat lesz itt, mert mindjárt kezdődik az iskola. Borzalmas lehet. Én egész egyszerűen gyűlöltem iskolába járni. Sokkal jobban, mint később munkahelyre – bár azt sem lehet túlbecsülni.
Vélhetően – ismeretlen okból – soha nem tudtam megszokni, hogy például valaki tőlem számon kérhet valamit. Hogy – mondjuk – hol voltam éppen… Ez meg talán attól van, hogy egész életemben rendkívül erős kötelességtudat volt bennem. Ezért aztán a számonkérést valami bizalmatlanságnak találtam, ami megalázó.
Estefelé voltunk a Dunánál. Nem fürödtünk, mert már éppen alkonyodott. Milos legalább egy kilométert tolta magát az egyik erre alkalmas motorszerű műanyag szörnyetegével. Félelmetes ereje van, és igen konok gyerek. Még azt is megtudtuk róla, hogy nagyon élvezi, ha lejtőn lefelé szabadon gurulhat.
Sajnos nagyon úgy néz ki, hogy örökölte tőlem a veszélyérzet hiányát. Az öcsém hívta föl a barátaim figyelmét úgy harminc éve arra, hogy vigyázzanak velem, mert nincs semmiféle veszélyérzetem. Ezzel amúgy nagyon jót tett, mert elkezdett dolgozni bennem egy ellensúly: állandóan föltettem magamban a kérdést, hogy most csakugyan nincs veszély, vagy nem működik a veszélyérzetem.
Aztán rájöttem, hogy politikai értelemben sem volt soha. Ezért aztán, ha valami olyat írtam valaha is, ami bátornak tűnt, akkor az csak látszat. Mert az bátor, aki tudja, hogy veszedelmes dolgot művel, és mégis megteszi.
Augusztus
22. (péntek) Ma megint írt Fruzsina, és küldött is a naplójába. Ez talán azt
jelenti, hogy megint lesz internet arrafelé, ahol lakik. Azért eléggé
megdöbbentő, hogy Szegedtől pár kilométerre előfordulhat háromhetes kimaradás,
mert leég valami telefonközpont. Már máskor is volt, hogy egy-két napig nem
küldött semmit. De most úgy a harmadik nap után idegesített, hogy hiába írok,
hiába kérdezem, mi van. Persze azt hittem, megbetegedett. Aztán egyszer jött egy
üzenet a központleégésről.
Teljesen depresszióba hullajtott a kitört fogam. Persze első dolgom volt, hogy hívtam Krisztinát. Örült nekem, de csak hétfőn rendel. Addig majd nem megyek emberek közé. Nem mintha látszana, de mégis úgy érzem magam, mintha ez nem természetes baleset lenne, hanem valami szégyellnivaló dolog. Pedig amúgy nem is vagyok annyira hiú.
Bánatomban faragtam egy bodzasípot. Tulajdonképpen rövid tilinkó, de nem az. Mert én nem tudom tilinkó-módra megszólaltatni. Ma még, persze.
Ma megint novellát írtam. Meg egy kis Népszavát is. Az volt a kérdés, hogy melyik politikussal mennék el vadászni:
Nevelgetett
récére egyikkel sem. A legbaljósabb állatnév, a „levesteknős” mintájára ezeket
akár puskarécének is nevezhetnénk. Van valami kínos és méltatlan a
lemészárlásukban. Pláne, ha úgy lőnek rájuk, mint Kádár idejében: jól beetetik
szerencsétleneket, olyan étekkel, hogy szenvedve szomjazzanak, aztán a környék
egyetlen tavánál, ahol inni szeretnének - mert oda szoktatták őket -,
lelesipuskázzák mindet. (Egyszer majd meg kellene beszélnünk, hogy a politikus
csak az emberekért felel, vagy esetleg a fákért, az őzekért, a puskarécékért meg
a puskafácánokért is. Régebben értettem, hogy a sok parasztgyerekből lett
politikus elvtárs azért vadászott, mert a minta a földbirtokos volt. De a maiak
miért nem golfoznak inkább?)
Hanem egy lándzsás kenyai oroszlánvadászatra bármelyikkel elmennék. Vagy nyíllal, medvére, Alaszkába, esetleg emberevő tigrisre Szibériába. Kettesben. Persze csak akkor, ha távolról sem „biztosíthatják” őket gépfegyveres gorillák. Aztán majd mesélnék nagyokat a hőstetteikről.
Yes, comment
(Helyhiány miatt a csillaggal jelöltek jelentek meg. Túl sokat írok.)
"Medgyessy és csapata igyekezett integrálni a liberális és a konzervatív értékeket a szociáldemokrata értékekhez. (...) Vagyis a Fidesz eszközeit vetették be a Fidesszel szemben" - vélekedett a 168 Órának adott interjúban Csizmadia Ervin.
Értéktrendi
Azért jó lenne, ha a politikusok egyszer megértenék, hogy bizonyos értékek iránt fogékonyak az emberek, de azok se nem liberálisak, se nem konzervatívak, de nem is szociáldemokraták. Egy olyan országban, ahol az MSZMP volt vezetői építgetik a kapitalizmust, viszont az egykori ifjú liberális forradalmár bőszmagyarkodik és rettenetesen konzervatív, ott már minden hamis. Ami nem hamis az például az, hogy van-e pénz gyerekre, lesz-e munkahely holnap is, nyaralunk-e egyszer majd, és mennyi megtakarítás van a bankban, kapunk-e kártérítést az aszály miatt. Mire a mai pártok csakugyan lelki és szellemi értékrendi alapokra merészkedhetnek, legalább húsz esztendő kell, és sok-sok év hiteles kormányzás. Egyébként meg a Fidesz eszközeit nem vették át a szocialisták. A Fidesz olyan, mint egy hatalmas zenekar, amelyikben mindenki jó hangosan játszik, és még pofákat is vág hozzá, a karmester meg morcosan bohóckodik, mert abban bíznak, hogy az ilyen eszközökkel el lehet terelni a figyelmet arról a sok hamiskásságról, ami a zajban van. A szocialisták nem mernek ilyen nagyok lenni.
"Megkérdeztem férfi képviselőket - nyilatkozta a 168 Órának Vígh Ilona, a Fidesz nőtagozatának elnöke - mit gondolnak a nőtagozatról. Egyikük tanácsolta, próbáljunk egyensúlyt teremteni. Persze legyenek jogaik a nőknek, de nem lenne célszerű, ha túlhangsúlyoznánk a nőiséget."
Majd *
Egyszer azért ki kellene próbálni, hogy miképpen reagálnának a választók egy olyan pártra, amelyik túlhangsúlyozza a nőiséget. Nem lepődnék meg, ha jelentős eredményeket érne el. Ennek pedig az az oka, hogy vagyunk egypáran, akik kifejezetten unjuk az öltönynek nevezett uniformisba öltözött, plusz még karót is nyelt urak uralkodását ebben az országban. Ami szebb, az talán jobb is. Én azt se bánnám, ha végre odáig jutnánk, hogy négyévente nők és férfiak között kellene választani. És már most erősen követelem, hogy a következő köztársasági elnök nő legyen. Az igazi persze egy cigányasszony lenne, akinek elsőként az amerikai néger elnökasszony gratulál: akkor békében halnék meg, mert tudnám, hogy elérkeztünk oda, ahova amúgy soha nem fogunk.
Dubrovnikban nyaral az ománi szultán. A helyiek némiképp csalódtak, mert azt várták, hogy a világ egyik leggazdagabb emberének tartott Kábúsz bin Szaid asz-Szaid szultán 17 feleségével együtt megy Horvátországba. A 63 éves ománi uralkodó azonban - aki egyben miniszterelnök, védelmi miniszter, külügyminiszter és pénzügyminiszter is - bár két repülőgépen érkezett, nem vitt magával egyetlen nőt sem, noha kíséretének létszáma meghaladta a száz főt.
Háttér a hírhez:
A szultán a repülőtérről a már hetek óta a dubrovniki kikötőben horgonyzó két hatalmas luxusjachtjához hajtatott. A több száz fős személyzet szálláshelyéül szolgáló egyik jacht fedélzetén helikopter is van, az al-Szaid nevű másik pedig a szultán és kíséretének lakhelye.
Ami sok *
Érdekes, az senkinek nem jut eszébe, hogy a nők a hajókkal érkeztek, és azért nem láthatók, mert a szultán nem mutogatja őket. Egyébként meg azon sem csodálkoznék, ha nem ez lenne az igazság: ha az embernek tizenhét felesége van, akkor talán nem annyira érthetetlen, ha néha otthon felejti őket. Mielőtt a feministák rám támadnának, gondolják végig, mire vágynának, ha tizenhét férjük lenne.
Az baj, hogy miután a Medgyessy-kormány teljesítette a jóléti-szociális ígéreteinek nagyobbik részét, nem tudta elkezdeni a mélyebb reformokat - mondta a Népszavának Gyurcsány Ferenc. A két és fél hónapja hivatalban lévő gyermek-, ifjúsági és sportminiszter szerint egyelőre döntetlenre áll a két nagy párt versenyfutása. Gyurcsány erkölcstelennek minősíti a Fidesz ellene indított támadásait, és úgy látja, sokan vélik azt: egy baloldali ember nem lehet gazdag.
Felület*
Meg kell vigasztalni Gyurcsány miniszter urat: azok, akik a gazdagságával demagógizálnak, a jobboldali gazdagokat is gyűlölik. Másrészt viszont neki is be kell látnia, nem szerencsés, ha egy kormány tagjáról olyasmit mesélhetnek, hogy nem csak egykori kormányüdülője van, hozomra, de ráadásul a törlesztő részleteket abból gazdálkodja ki, hogy azt bérbe adja a kormánynak. Vagyis lesz neki valamije, amit – végülis - az adózók pénzéből építettek, majd az adózók pénzéből bérbe vettek tőle, hogy ő fizethessen a kincstárnak, ahol amúgy az adózók pénzét gyűjtögetik. A miniszter pedig az az ember, aki az adózók pénzét elosztja. Hülye lenne a Fidesz, ha egy ilyen felületre nem lőne.
Elektronikus levelekkel kívánják megbénítani a kormányoldal több politikusának számítógépes rendszerét az Orbán Viktor nevéhez fűződő polgári körök egyes tagjai - értesült a Népszava. A lap úgy tudja, hogy a polgári körök radikálisabb magjához tartozó szervezetek közül néhányan a K&H Bank számítógépes hálózatát is hasonló módszerrel kívánják megbénítani mindaddig, amíg "a bank nem tisztázza magát és nem oldja fel a banktitkot".
Villanyterror *
A jobboldal internetes aktivitása lenyűgöző. Még soha egyetlen olyan vitázóval nem találkoztam, aki vissza akarta volna hozni a Kádár-rendszert, vagy mondjuk a munkásőrséget éltetné. A jobbodaliak viszont gyakorlatilag mindent elárasztanak, hihetetlen szorgalommal gyűlölködnek. Bár az is föltűnő, hogy egymást kicsit jobban utálják, mint a volt kommunistákat például. Ha csak nem azért, mert túl sok köztük a volt kommunista. Új fejlemény, hogy a villanyterrorizmus eszközeihez nyúlnak, de nem meglepő. Ha engem megkérdeznének, nem ajánlanám ezt. Elsősorban számolniuk kell azzal, hogy ellentámadásban lesz részük, és vannak sokkal súlyosabban pusztító módszerek is, mint a levélbombázás. Mivel nem a politikusoknak okoznak majd kárt, hanem elsősorban a szolgáltatóknak, szembe kell nézniük azzal, hogy velük vagy nekik dolgozó szakemberek szeretik kipróbálni szakmai tudásukat. És tudásuk az van nekik. És azt akkor is bevethetik, ha nem is baloldaliak, pláne semmi közük a kormányhoz, csak védeni akarják az internetet az őrjöngőktől.
Az meg, hogy azzal zsarolnak egy bankot, hogy az vagy törvénytelenséget követ el, vagy virtuálisan kivégzik, nyilván önmagában is büntetendő.
Egyes fizikusok Einsteinhez hasonlítják, mások komolytalannak tartják azt a 27 éves kimaradt egyetemistát, aki egy többezer éves fizikai-filozófiai feltevés cáfolatát jelentette meg nemrégiben. "Egy test mozgásában nincsenek precízen elkülöníthető pillanatok - foglalta össze a Space.com-nak elméletét Lynds. - És mivel a helyzete folyamatosan változik, azt soha nem is lehet meghatározni."
Nem is vogymuk *
És mivel a testnek vélt dolog anyaga folyamatosan mozog, változik - akkor is, ha nem látjuk -, azt sohasem lehet meghatározni. És mivel az idő annyi van, ahány megfigyelő vagy ahány lehetséges megfigyelési pont - ami nyilván végtelen - az időt sem lehet meghatározni. Tehát nincs is idő, nincs is test. Sőt: tér sincs, és mi sem vagyunk. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy van például idő. Ez egy közmegegyezéses segédfogalom, amivel jókat lehet játszani. Például történelmesdit, aminek meglepő módon az a lényege, hogy a folyamatos mozgásban nincsenek elkülöníthető pillanatok, és amúgy is nézőpont kérdése, hogy mi történt. Vagyis: "nem tudhatjuk, mit hoz a múlt". Aki normális, egyszerű életet akar élni, az ne gondolkozzon ilyesmiken. Aki meg nem, és van elég esze hozzá, az szórakozzon kedvére. Lynds is jól teszi. Csak, hogy a tudományos körökben miket mernek leírni arra egy példa: a semmiben egypólusú negatív vákuum keletkezett, és annak energiájából lett az ősrobbanás, majd a világmindenség. Amióta ezt olvastam, azon gondolkozom, hogy a semmi megborzongott-e, mielőtt ez a skandalum történt vele.
Augusztus
21. (csütörtök) Ma megint belekezdtem egy novellába. De nem sokat haladtam.
Annál többet a tilinkójátékban, mert megint újabb hangképzési lehetőségeket
fedeztem föl. Tamara és a feleségem szerint egészen jól hangzanak. Ami nagyon
érdekes: Milos bejött, amikor éppen egy gyors délszláv dallamot játszottam, és
teljesen szabályos népi táncba kezdett. Ebből mindenféle következtetéseket le
lehet vonni. Például azt, hogy – mivel ilyet még soha nem látott, tehát senkitől
nem tanulhatta – ezek a mozgásformák sokkal mélyebben laknak bennünk, mint azt
gondolnánk. Persze lehet, hogy csak véletlen. Mindenesetre azt már régebben
elhatároztuk, hogy ha találunk a közelben tánctanulási lehetőséget, beíratjuk
Milost.
Délután elmentünk Wandáékhoz. Illetve én lementem a szentendrei könyvesboltba, hogy megvegyem A változások könyvét - Ji-king – Karátson Gábor fordításában és magyarázataival. Meg is találtam, de – ilyen azért régen nem fordult elő velem – nem tudtam elhozni, mert nem volt nálam elég pénz. Tizenötezer forint.
Az egy kicsit sok pénz. Leginkább amiatt aggódom, hogy pont azok nem tudják majd megvenni, akik elolvasnák. Mert aki ilyesmiket olvasgat, az többnyire szegény. Legalábbis nem annyira gazdag, hogy ennyit ki tudjon fizetni egy könyvért.
Aztán elmentünk úszni. Mármint Milost úsztattuk. Én meg addig a teraszon gyorsan megírtam egy kis jegyzetet.
Aztán vissza Wandáékhoz. Gyönyörű dobozokat fest. Remélem Spenót barátom segítségével hozzájut jó alapanyaghoz. Amíg lendületben van.
Mire hazaértünk Milos is, a mamája is szépen elaludt a kocsiban. Úgy is maradtak, szinte csak az ágyba kellett cipelni őket.
Ezen kívül még az történt, hogy kitört egy fogam. Kitűnő jövő hetem lesz.
Végre írt Fruzsina:
22 napja nem volt telefonom (néha), internetem (semmikor), e pillanatban van (talán), de leveleim közben elvesztek. Igyekszem pótolni, amit kell. Szép napot!
(lehet élni a háló nélkül is, de.....)
És Ladu is írt:
Azota mar lelovetett az elso balna, holnap kezdik kimerni a husat (500 kila szinhus lesz teritve a Hagkaup boltokban, meg nem tudni, milyen aron). A mashol szent tehenkent kezelt balna most gloria nelkul kerul az egysegcsomagokba. A halasz-vadaszok mult heten gyakoroltak szorgalmasan a norvegoktol vett "humanus" lovedekekkel, amikrol csak jot tudtak mondani. A "legmegnyugtatobb", hogy az eltalalt allatot a felrobbano lovedek tiz masodpercen belul megoli, ezzel megszabaditja a halasz-vadaszokat a kivegzes kenyelmetlen procedurajatol. A masik a"Stuszi vadaszok" megnyugtatasara van kitalalva, hogy a melletrafalt lovedek nem robban fel, azt ujra el lehet sutni. Ilyen a XXI. szazadi technika. Gyilkolaszas a kornak megfelelo szinvonalon.
Mas. Nehany nappal a talalkozasunk utan kementem a köbanyai panelunkbe ganyezni, es ott megtalaltam egy csomagban a valamikor talan mar emlitett ES-eket. Nem tudnal segiteni valakit talalni, akinek kellene kb tiz kilo kb. 1980 es 1990 kozotti (pontosan nem emlekszem) hianytalan (vagy nagyjabol hianytalan) nehany ES evfolyam (a hosi korszak, amikor penteken reggel fel hetkor az Örs vezer teri aluljaroban az ujsagos megvetoen mert vegig, hogy mit akarok en ES-t ilyen kesön, mar regen elfogyott mind). Tudom ez csak valami regivagasu hozzank hasonlo papiron felnött irokukacnak jelentene valamit, ha van meg ilyen. Van valami ötleted, mert egy honap mulva megy az egesz a maglyara. Udvozlettel a csaladnak is : Ladu
Ladu címe: eger@simnet.is
Augusztus
20. (szerda) Tegnap éjjel eltűnt a macskánk. Legalább egy órán át
keresgéltük. Utoljára akkor láttam, amikor a bodzafánkra mászott föl. Azért nem
vettem le, mert egyrészt szemmel láthatóan jól érezte magát, másrészt éppen
locsoltam. Még a szomszéd kertekbe is átvilágítottam reflektorral, de nem
találtuk. A feleségem nagyon sírt, mert már igen megszerette. Én is sajnáltam,
bár bíztam benne, hogy reggel majdcsak előkerül valahonnan. Főleg a kutyáktól
féltettem, meg az autóktól.
Éjfél után aztán egyszercsak jött a feleségem a nyakában a macskával. Kiderült, hogy elbújt abban a szobában, amelyikben Tamara pihent. Jó aludt, amíg mi keresgéltük.
A bodzára mászás kicsit idegesít, mert meg kell majd védenem a fészkeket, meg az alvó madarakat a macskától. Majd kitalálok valamit.
Most itt alszik a székem alatt. Állandóan attól tartok, hogy véletlenül rálépek. Úgy néz ki, hogy a kutya elfogadta. Zavargálja állandóan, de talán már nem öli meg. A macska életösztöne elkezdett működni a gyerekkel szemben is. Már elég gyakran elmenekül előle. (Ahogy a kutya is.)
Azt utálom a pukkantós ünnepekben, hogy minden hülye azt képzeli, hogy neki ilyenkor tűzijátékot kell rendezni. Az összes kutya megvadul. (Arról már nem is beszélve, hogy szerintem elég nagy pofátlanság este tíz után durrogtatni. Szent István szerintem enélkül is elég nagy király volt.)
Ma végre voltunk Lepencén. Az öcsémék is jöttek. Tamara is fürdött. Cselesen könnyű fátyolruhában. Azt hiszem, jól érezte magát. Sajnos elfelejtettünk pelenkát venni, és a strandra csak két vízipelenkát vittünk. Milos viszont egyáltalán nem takarékoskodott a kakival. Így aztán - kicsit kockázatos módon – hazafelé már pelenka nélkül pöffeszkedett a babaülésében. Mostanában kezdi érteni, hogy a fütyi az többek között, neki meg pláne pisilésre való. Most éppen a fütyi és a bili közti összefüggés láncszemét keresgéljük. Szinte biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb személyes példád kell mutatnom.
Este még itt volt Elmer és Márti. Jót beszélgettünk.
Augusztus
19. (kedd) Tulajdonképpen jó napunk volt. Csak annyi hiányzott, hogy a
föltámadt szél és a felhők miatt nem tudtunk elmenni Lepencére, pedig Tamara
nagyon szeretett volna fürdőzni egyet. Talán még lesz rá mód.
Itt
voltak Ákos öcsémék. Jól elfáradtak mire ide értek, mert széllel szemben
bicikliztek Szentendréről. Az nagyon jó szokásuk, hogy így átjönnek bringával.
Az meg még jobb lenne, ha az országban egybefüggő bicikliutak lennének, és
bárhova el lehetne jutni rajtuk. Akár pihenőket, büféket, ivó-, mosakodó- és
sátorhelyeket is el tudnék képzelni mellettük. Nevetséges, hogy ez az egész
rendszer itt-ott megszakad. Például a szigeten akkora a bicikliforgalom, hogy
turisztikai iparág lehetne. De ahhoz igazából az kellene, hogy ne a száguldozó
félőrültekkel teli közúton kelljen tekerni. Csakugyan életveszélyes, és
egyáltalán nem túlzom el, ha azt mondom, hogy elmebetegekkel van dolgunk.
A sziget forgalmára jellemző, hogy ma kétszer voltam a boltban, és mindkétszer alig lehetett mozogni, mert több száz turista-gyerek próbált vásárolni. Csak szakaszosan lehetett beengedni őket. A főerőt a dánok alkották. Eléggé elviselhetetlenül viselkedtek. Lökdösődtek, hangoskodtak, nehéz volt így hirtelen megszeretni őket.
Láttuk Marcellt, a pillanatnyilag még hasban bujkáló unokámat ultrahangos felvételen. Érdekes, hogy a feleségem narrátorként tudja kommentálni az ilyen filmeket, amelyeken én csak foltokat látok. Persze fölismerem, hogy bordát, gerincet, vagy másféle csontot mutat a képernyő, vagy pláne a szívet, a koponyát, de ő még azt is meg tudja mondani, hogy alulról vagy fölülről látjuk-e a gyereket. Mi semmit nem veszünk észre, ő meg azonnal mondja, ha látja az arcot például, és ha kimerevítjük a képet, csakugyan ott van. Sőt még azt is fölismerte, hogy például a fütyit és a heréket látjuk alulról.
Ebben az az érdekes, hogy – mint minden más gyereket – Milost is megnézték párszor, és ennyi idő alatt kellett mindent megérteni és összerakni. Maximum fél órája volt a tanulásra.
A legaranyosabb az volt, hogy a fölvétel utolsó kockáin Marcell kinyitotta a száját, majd kinyújtotta a nyelvét.
Az öcsémmel készítettünk néhány képet Tamaráról – ami nagy dolog, mert ritkán engedi magát fényképeznei -, mert tartozunk ezzel az unokámnak.
Augusztus 18. (hétfő) Tegnap éjjel írtam egy novellát. Reggel bementem a hivatalba, értekeztünk, aztán aláírtam az új szerződésemet, miszerint immár távmunkás vagyok, aztán elvánszorogtam, hogy aláírjam azokat a papírokat, amelyek arra valók, hogy az APEH helyreállítsa a rendet a számláimban – van remény! -, aztán elmentem Tamaráért.
Hát nincs is aranyosabb, mint amikor az ember lánya terhes. Nagyon jól van és jól is néz ki. Lassan, de biztosan közeledik a pillanat, és ez már betölti az életét. Voltunk Wandánál is, rövid ideig, aztán hazajöttünk. Most megy a pusmogás a konyhában. És nincs is annál jobb dolog, mint amikor az ember felesége meg a lánya a konyhában a szülésről meg a gyerekekről pusmog, és mindenféle babaruhákat nézegetnek.
Más nem is történt az országban sem, itthon se. És hamarosan lesz egy nap, amikor számunkra végképp nem történik majd semmi a világban, csak egy dolog.
Augusztus 17. (Vasárnap)
AZ MSZP kincse
Horn
Gyula megint mondott. Most Sarudon, az Ifjú Szocialisták nyári okulására.
Horn valószínűleg a XX. század végének legkülönösebb országvezére volt. A rendszerváltás után már eleve abszurdnak tűnt az is, hogy miniszterelnök lehetett. (Talán ő sem számított rá.) A sors úgy hozta, hogy a nép megelégelve a jobboldal kivagyi dilettantizmusát, rá – a pártállam egykori magasrangú káderére – bízta a kapitalizmus építését. Ez sokat mond a magyarokról, és sokat megmagyaráz abból, hogy hol (nem) tartunk ma. Úgy tűnt, hogy ebben az évezredben Horn, valamint rokonai, barátai és üzletfelei – nagy érdemeik elismerése mellett - eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Ám a Hornékat váltó mohó álpolgári kormány viselt dolgait megunva a nép Medgyessy Pétert és ismét a múlt embereit emelte magasra. Ez Horn Gyula szempontjából is fontos: őt is legitimizálta, megint tényezővé tette. Ezt ki is használja.
Szerinte nem a kormánynak, hanem az MSZP vezetésének kellene vállalnia a Fidesz által "kikényszerített" politikai vitákat és ütközeteket.
Nem mond újat: hónapok óta az egész baloldal amiatt aggódik, hogy ha ez így megy tovább a Fidesz egyszerűen kidumálja a szájukból a hatalmat jelképező sajtot. Zseniális és igen olcsó taktikájuk az, hogy két gyászhuszárral folyamatosan sakkban tartják a kormányt, az meg nem lankadó meglepődéssel hátrál. Sokszor kormányhoz méltatlan módon feleselget. Miközben az egyetlen lehetséges túlélési stratégiája az lehetne, hogy csip-csup kérdésekre nem válaszol, hanem a Fideszt természetes partneréhez az MSZP-hez, vagy annak parlamenti frakciójához irányítja. A Fidesz naponta talál fogást, így a kormány erejének nagy részét arra költi, nehogy lebirkózzák. De le fogják, mert a Fidesznek semmi nem drága, és kiderült, hogy bármilyen eszközt bevethet.
Ha úgy tetszik, Horn ezt Medgyessy helyett mondta. Kovács külügyminiszter helyett és mellett meg azt, hogy a kettős állampolgárság ma képtelenség. Mindenki tudja: nem lehet például 256 nappal az EU csatlakozás előtt hírtelen néhány százezerrel megnövelni a csatlakozó magyarok számát, de talán ahhoz, hogy ezt a nemzetcselekről álmodók is megértsék, kell egy Horn megjegyzés.
Ügyesen
tette helyre a Bokros-csomagot is, amikor azt mondta, hogy a gazdaságban nincs
rendkívüli helyzet, ám a beruházások növelése érdekében kiigazításokat kell
tenni, és határozottan elutasította, hogy azok a Bokros-csomaghoz mérhetőek
lennének. Nagy taktikai hiba a Fidesztől, hogy Medgyessy megszorító
intézkedéseit a Bokros-csomaghoz hasonlítja. Ez egyszerű, leleplezhető
demagógia. Ki mondja ezt meg, ha nem az a Horn Gyula, aki biztosan emlékszik a
Bokros-csomagra, hiszen talán éppen azért kellett bevezetni, mert kormánya
hónapokig állt meglepődve a győzelemtől, és fogalmuk sem volt, kezdhetnek-e vele
valami olyasmit is, ami nem tetszik majd mindenkinek? Addig vártak, amíg
Bokros-csomag kellett az összeomlás ellen. Ám későn, Horn végül belebukott.
Ettől lett hitelképes csomag-szakértő.
Horn Gyula nagy kincs az MSZP-nek. Ha nem lenne, ki se lehetne találni.
Augusztus
16. (szombat) Ma a kicsi fiunk nagyon belázasodott. Hirtelen harminckilenc
fok lett benne, ami igen rémisztő. Idegességünkben össze is vesztünk fölötte.
Főleg azon, hogy én nem találom jó módszernek a fenékben való hőmérést, mert
félek attól, hogy megsérül a gyerek végbele. Pláne, hogy tekereg közben. De ez
nem fontos, hanem az, hogy kora délután szinte láztalan lett, ki is ment a
kertbe, ahol vidáman hintázott.
Jeleztem is az orvosnak, akit tizenegykor hívtam és délután kettőre ígérkezett, hogy fölösleges jönni, mert a kúp meg az alvás jót tett. Adott pár jó tanácsot. Délután persze megint fölment Milos láza, de se nem köhögött, se nem lett taknyos például. Talán az egész összefügg a fogzással, mert ilyenkor gyengül az immunrendszer. Talán ezért férkőzhetett bele valami vírus.
Most szépen alszik. Van egy kis láza, de nem izzad. Kicsit nyugtalan, főleg az ujjait mozgatja álmában. Hoztam neki homlokra tehető hőmérőt. Az is idegesíti, de nem annyira, mint a hagyományos.
Délután elmentem Szentendrére a sógornőm születésnapjára, amire persze együtt készültünk. Valamint úgy volt, hogy Dávid is és Tamara is itt alszik, de aztán csak Dávid jött. Tamara Szentendrére se jött, mert fájtak a lábai. Nem sokat voltam vendégségben, mert haza akartam jönni Miloshoz. Persze se nem aludt, se nem volt rosszul, hanem a kertben hintázott, amikor hazaértem. Remélem, holnap teljesen jól lesz.
Milyen gyógyszert halmozna föl?
Nem
halmoznék semmit. Elvből nem veszek be semmiféle gyógyszert – kivéve nagy
fájdalom, vagy életveszély esetén. Különösen az antibiotikumoktól tartózkodom,
mert nem szeretném, ha igazi bajban hatástalanok lennének. A kisebb betegségeket
gyógyfüvekkel kúrálom. Így aztán gyógyszerből gyakorlatilag éppen csak jelképes
mennyiség van a lakásomban. Össze is számoltam hamar: 82 doboz, üveg, tégely,
tubus - csomagolással együtt mintegy 2,5 kilogramm. Megtöltenek egy jobb sorsra
érdemes szekrényfiókot – akkorát, amelyikben a gyerekem akár alhatna is. Már
csak egy hiányzik: valami hatásos pirula gyógyszergyűjtögető elmebaj ellen.
Augusztus
15. (péntek) Tegnap este gyerekúsztatáson voltunk Szentendrén, ahol Milos
igen bátran viselkedett. A vége felé nagy zivatar keletkezett. Itthon éppen csak
pár ágat szakított le, eső is alig esett. Csak egy baj volt: a lakás bizonyos
részein nem volt áram. Hogyan, hogyan nem, éppen a hűtőszekrény, a bojler és a
mikrohullámú sütő környezetében. Mivel a gyereket már nem kellett fürdetni, úgy
ítéltem meg, hogy a legfontosabb a hűtőben tárolt javak megmentése. Távolról oda
vezettem az áramot. (Szinte a szomszédomban lakik Szabó úr, aki nagy
gondossággal tartja karban a vezetékeimet, de este nyolckor már nem akartam
zavarni.) Megnéztem a villanyórát is: meglepetésemre sehol nem volt lecsapva
biztosíték nyelv. Ez olyankor van, amikor egy fázis hiányzik. Azt nem tudom,
hogy ez pontosan mit jelent, de jól gondoltam, mert egyszercsak visszatért az
áram.
Éppen akkor, amikor kinyitottam a tévét, mert meg akartam nézni, hogyan működik New York villany nélkül. Tulajdonképpen így is lenyűgöző volt. Láttam azokat az utakat, hidakat, tereket, amelyeken már jártam egyszer – pláne fölülről is néztem őket -, és nem hittem volna, hogy ekkora tömeg, akkora emberboly képes különösebb katasztrófa nélkül mozogni. Ha nekem gondot okozott, hogy nincs melegvíz, leolvad a hűtő, akkor milyen lehet, ha minden megáll, minden leolvad, semmi nem indul el, mondjuk tízmillió lakásban. Akárhogy is nézzük, a szükségesnél, a megengedhetőnél nagyobb mértékben vagyunk kiszolgáltatva a technikai eszközeinknek. Ha például nálam nincs villany, nincs fűtés se, pedig gázzal fűtök. A meleget még csak ki lehet bírni, de mi történik, ha télen, mondjuk mínusz húsz fokon nem lesz villany ötven millió amerikai lakásában? És nem egy napig, hanem háromig, vagy egy hétig. Nem tudom, hány figyelmeztetés kell az amerikaiaknak, hogy megértsék, mennyire kiszolgáltatottak. Maguknak.
Nem mintha a magyarok kevésbé lennének. Tényleg: mi van akkor, ha még egy-két hónapig nem esik az eső, és gyakorlatilag kiapad a Duna? Állítólag Paksot semmi nem veszélyezteti, de ugyanezt hallottuk pár hónapja, aztán mégis veszélyeztette valami. Nyilván hatalmas vízkészlet van Budapesten fölhalmozva, de mi van akkor, ha ilyen idő marad, akár hónapokig?
Nem is olyan régen olvastam, hogy egy szélkerék 700 család egy éves energiafogyasztását biztosítja magyar szélviszonyok között. A beruházás költsége 150-200 millió. Az nem sok! Nem kellene ezt támogatni államilag, euilag, hogy akár nagyobb községek is belevághassanak az építésbe. Nem kellene összeállni, részvényeket, mit tudom én miket kibocsátani? És milyen gyönyörűek a szélerőművek! Ahányat csak megláttam, megálltam mellettük, mert nem lehet nem nézni őket.
Augusztus
14. (csütörtök)
Kínt kínokért
A múlt hét majdnem jó híre az volt, hogy Szili Katalin és Hegyi Gyula néhány héten belül újból benyújtja azt a két éve leszavazott törvénytjavaslatot, amely – egyebek mellett - akár három év börtönnel sújtja az állatkínzást. (Sőt: pár hete Gusztos Péter is benyújtott egy, kicsit enyhébben büntető törvénytervet.)
Nem is olyan régen láttam egy filmet valamelyik tudományos ismeretterjesztő adón. Arról szólt, hogy Kínában mit művelnek az állatokkal. Egy étterem környékéről láthattunk lesiképeket. Az még szinte elviselhető látvány, hogy az éteknek szánt kutyák mellső és hátsó lábait eltörik, mert így szállítás közben nem ficánkolnak a ketrecekben. Persze ahhoz képest, hogy megmutatták, miképpen nyúzzák meg a macskákat. Élve. Ez egészen pontosan úgy zajlik, hogy ügyes kezek pillanatok alatt lekapják a bőrt az élő cicáról. Aztán vízbe vetik. És akkor kiderül, hogy a szerencsétlen állat még él. Némán tátog. Vagyis annyi tisztesség nincs a konyhamészárosban, hogy legalább megfojtaná, mielőtt megnyúzza.
Nincs arra szó, mennyire undorító az a film. És mennyire tanulságos. Főleg az utolsó perc, amelyben a narrátor valami ilyesmit mond a nézőknek: ne ítéljenek elhamarkodottan a kínaiakról, vegyék figyelembe, hogy ők nem csak az állatokkal bánnak így, hanem az emberekkel is.
Mostanság a legváratlanabb helyeken találtam olyan ívet, amelyre ráírhattam az adataimat, ha azt akartam, hogy az álltakínzás ne csak szabálysértésként, hanem bűncselekményként legyen büntethető. A múlt hét jó híre az is, hogy összegyűlt annyi aláírás, hogy az országgyűlés immár nem hagyhatja figyelmen kívül a kívánságot, hogy szó erről a parlamentben. A nép kezdeményezett, az ország gyűlése meg majd törvényt hoz, elrettentőt.
Nem, mintha eddig Magyarországon nem kínozták volna az állatokat. Nem mintha nem tudtunk volna erről. Csak most telt be a pohár: Fadd-Domboriban három őrzővédő túlkapott. Nem volt elég nekik, hogy mondjuk, jól elverjék a kóbor kutyát, riasztópisztollyal pukkantottak rá, aztán még vontatták is egy kicsit autóval, amibe szegény a gondos állatorvosi ápolás dacára belepusztult. Jobb körökben az első számú utálatosak lettek Magyarországon. Okkal, joggal. Kimértek rájuk szász-száz ezer forint bírságot. Kevés.
Hogy az állatkínzás mennyire elterjedt ebben az országban, arról fogalmunk sincs. Én azért tudok erről talán egy kicsit többet, mint más, mert évek óta kérdezgetem a gyerekeket. A dolog úgy kezdődött, hogy – mint írót – meghívtak egy általános iskolai irodalomórára. Ez a jugoszláviai háborúk idején volt, és - nem véletlenül - eszembe jutott: engem egészen kiválóan megtanítottak embert ölni, de a kiképzésem alatt egyetlen szó sem esett arról, hogy miképpen kell bánni a hadifoglyokkal, miért nem szabad embert kínozni. Úgy gondoltam, helyesen cselekszem, ha a gyerekeknek beszélek erről, mert hátha egyszer háborúba keverednek, és hátha ezért menekül majd meg egy-két ember.
Megkérdeztem, hogy szoktak-e állatokat kínozni. Tiltakoztak: soha! Aztán addig-addig szekíroztam őket, amíg ki nem derült, hogy bizony szinte mindegyik örömmel vegyes kíváncsisággal gyötri őket. Kutyát, macskát, rovarokat. És pontosan tudják, mekkora fájdalmat okozhat egy szárny kitépése, mégis megteszik. És igazából nem is tudják megmagyarázni, miért. Nem haragszanak az állatokra. Talán csak kísérleteznek, degenerálódott vadászösztön működik bennük.
Azt is megkérdeztem tőlük, hogy nem tartanak-e maguktól: ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy mások fölött korlátlan hatalmuk lesz, nem tépik-e ki emberek végtagjait, például, noha nem is haragszanak majd azokra az emberekre. A gyerekek mindig biztosítanak arról, hogy nem, nem, soha. Én meg biztosítom őket, hogy nem hiszek nekik.
A fölnőttekkel nincs miről beszélni. Láttam, mit művelnek a vágóhidakon, az állatszállító vagonokban és kamionokon, a hizlaldákban, a tojásgyárakban, a prémtenyészetekben, a viadalokon és például horgászás közben. Néha az az érzésem, hogy az ember puszta jelenléte is állatkínzás. Pedig élhetnénk tisztességesen, barátságosan, méltósággal. Sajátos sorscsapás, hogy az emberek többsége nem lesz boldogabb attól, ha nem követ el bűnt. Még sajátosabb, hogy az ember akkor is bűnt követ el, ha elnézi mások bűneit. Amit az állatokkal művelünk az – igen csekély számú esetet leszámítva – legalább az evolúciós előnnyel való visszaélés tényállását kimeríti. És kínzás az is, ha nem adjuk meg nekik a boldog léthez való életteret, fényt, mozgási lehetőséget, és egyáltalán: ingereket. Csak egy példa: sokan nevetgéltek azon, hogy az EU-csatlakozás után esetleg játékokat kell adni a disznóknak, mert attól boldogabbak. Vajon miért nevetgélünk? Miért ne adnánk egy kis örömöt egy olyan lénynek, amelyik a legsúlyosabb árat fizeti azért, mert szerencsétlenségére a mi ólunkba született?
Mindegy. A lap összes oldalát teleírhatnám azzal, hogy mekkorákat vétünk. De most az a fontos, hogy a nép kezdeményezése fülekre talált, bár tán már akkor is lett volna új törvény, ha össze se jön elegendő aláírás. Mégis meg kell jegyezzek valamit, amivel biztos hatalmas dühöt keltek sok jó emberben. De ki kell mondanom, nagyon csöndesen, inkább csak motyogva: gyűlölöm, utálom, megvetem, de mégsem gondolom, hogy helyénvaló dolog börtönnel büntetni az állatkínzót. Mert ez nagyjából azt jelenti, hogy kínzással válaszolunk a kínzásra. Hiszen a börtön az embernek pontosan ugyanaz, mint ha a tyúkokat ötvenszer-ötven centis ketrecben tartjuk hármasával, füves, gazos, trágyadombos, eperfás udvar helyett. Vagy: ha a marha soha nem mehet ki a beton istállóból, a disznó soha nem dagonyázhat, vagy a kutyát rövid láncon tartjuk, büntetésből, mert megette a szomszéd tyúkjait.
Attól tartok, hogy olyanok
vagyunk, mint a gyerekek. Föl sem fogjuk, hogy mit cselekszünk, amikor
mindenféle bűnöket elzárással büntetünk. Nem azt mondom persze, hogy a
társadalom különösen veszedelmes elvetemültjeit nem kell hermetikusan
elkülöníteni. Természetesen a gyilkosokat, a rablókat, és minden erőszakos
bűnözőt el kell zárni. Mindaddig, amíg nem lesz jobb ötletünk. De abban azért ne
legyünk minden lelkiismeret-vizsgálat nélkül teljesen biztosak, hogy a hitvány,
ingerszegény, viszont túlzsúfolt és fölötte erőszakos környezetben rácsok mögött
való sanyargatás mai módszerei teljességgel megfelelnek annak a méltóságképnek,
amit magunkról képzelünk. De az aztán teljesen érthetetlen, hogy miért kell
börtönbe zárni a kicsi tolvajt, a pitiáner csalót, a gondatlan elkövetőt, és még
sorolhatnám azokat a bűnöket, amelyeket talán mégsem ezzel a sajátos kínzással
kellene büntetni.
Amiről
– éppen, mert olyanok vagyunk, mint a gyerekek – eszünkbe se jut, hogy kínzás.
Hanem például úgy adhatnának elégtételt, hogy – akár nagyon súlyos áron –
munkával vagy más szolgálattal megpróbálják jóvátenni azt, amit cselekedtek. El
tudom képzelni, hogy az a három lelketlen, akik Fadd-Domboriban kutyát
gyötörtek, öt évig szoros felügyelet mellett minden szabadidejükben
kutyamenhelyi ólakat takarítsanak. És ha megint vétenek, mert megátalkodottak,
csak akkor kerüljenek börtönbe.
Ez nem Kína, hanem Európa, akkor is, ha nem törjük majd el az áristomra ítélt álltakínzó kezeit és lábait, hogy ne ficánkoljon a rabszállítóban.
Augusztus
13. (szerda) Nem nagyon láttam meteorokat, mert Milos fölébredet, és sírni
kezdett. Nem volt annyira tragikus, mint utoljára, de nem tudtam elaltatni.
Háromszor ringattam el, de hiába. Aztán beraktam a mamája mellé. Így is
háromnegyed négy lett, mire lefeküdtem. Az még nekem is késő.
Tulajdonképpen ma volt az első nap, amikor hosszú időre másra hagytuk. Régebben egyszer vigyázott már rá NC, de akkor úgy mentünk el MKM születésnapjára, hogy előtte lefektettük. Most átvittük az öcsémékhez, és elmentünk moziba. Megnéztük A gyűrűk ura második részét. A könyvet nagyon szeretem, de filmmel vannak apróbb bajaim. Például végig az volt az érzésem, hogy kevesebb több lenne. Például az egész egy kicsit túlmozgásos. Akkor is sok nekem, ha lenyűgöz az animáció, mert kiváló munka. Túl sok nekem az érzelem is. De mindent egybe vetve ez egy olyan film, amit nem lehet nem megnézni. Egyáltalán nem véletlen, hogy kialakult a Tolkien-kultusz, és ha lehet ilyesmiről beszélni, akkor ez egy jó kultusz. Nem árt az embereknek.
Visszafelé vettünk grillezett csülköt. Amíg a feleségen némi időt eltöltött a fehérnemű boltban, beszélgettem a grillessel. Igen tanulságosat mondott: azt hallotta, hogy ez a nagy időjárás-változás azért van, mert a franciák robbantgatták az atombombákat, és minden egyes robbantás után a Föld egy fokkal elfordult. (Nem értem pontosan, hogy miképpen fordult el, és miért pont egy fokkal, de mindegy is.) Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez miért marhaság. (Például azért, mert összesen annyi atombombát robbantottak a nagyhatalmat, hogy annyitól a Föld akár már visszafele is foroghatna, és egy nagyobb viharban több atombomba ereje van, stb.) Fantasztikus miféle hiedelmek terjedhetnek.
Egy darabig elüldögéltünk az öcséméknél. A gyerekünk állítólag nagyon jól viselkedett – persze nem aludt és nem evett rendesen -, és nem is cirkuszolt azért, mert eltűntünk. (Akkor se mutatott nagy érdeklődést, amikor megjöttünk.)
Tamara lányom itthon van, végre. Beszéltem vele telefonon. Volt orvosnál. A gyerek megfordult, de még jó sok helye van, és a szívhangja is tökéletes. Most már csak az van hátra, hogy imádkozzunk.
Milos még az öcséméknél elaludt, de azért itthon lefürdettük a nagy meleg miatt. Sajnos lefekvéskor megint fájt az ínye. Vergődött, ordított. Úgy nyugtattuk meg, hogy kivittük a kertbe, a meleg szélbe az Ég alá. Mutogattuk neki a csillagokat. Nagyon szereti a Holdat is, állandóan figyeli a repülőket.
Tegnap elfelejtettem jeljegyezni: a kertben egyszercsak elkezdett mutogatni az egyik nadrágjára, ami történetesen a kertkapun volt. Nem értettük, mit akar. Oda is hozta. A mamája visszavitte. Megint mutogatott, megint odahozta. Ahogy az jó anyához illik, meg mert miért ne teljesítse a kívánságát, levette, ami rajta volt és föladta rá azt a nadrágocskát. Erre azonnal elszaladt az autóhoz és odaállt mellé. Mutogatott, hogy üljünk be. (Nyilván azt tapasztalta, hogy mielőtt elmegyünk valahova, átöltöztetjük. Kigondolta, hogy ha átöltöztetjük, akkor el is megyünk valahova.)
A macska még él. Milos borzalmas dolgokat művel vele, de tűri. Ma például kétszer átdobta a kutyának az ámbitus kertre nyíló kiskapuján. Úgy, ahogy a játékait szokta. (Ha ezentúl bárki azt kérdezi tőlem, hogy másfél éves gyerek mellé szabad-e bármilyen állatot befogadni, azt mondom majd, hogy nem. Persze, ha ezután az a kérdés következik, hogy mit kell tenni, ha a ház előtt találunk egy autóból kidobott szinte haldokló kismacskát, akkor nem válaszolok.)
Augusztus
12. (kedd) Valahogy nagyon vidáman ébredtem. Arra, hogy ment a tévében egy
film, amiben azt mondta a nő a gyerekének, hogy mondd azt, hogy okosnak látszom.
Ettől elkezdtem röhögni. De aztán eszembe jutott, hogy mennyi dolgom van. Írtam,
leveleztem, írtam, keresgéltem. Aztán délután megint. Estefelé lementünk
biciklivel a Dunához. Ami már alig létezik. Egy éve volt emberemlékezet óta a
legmagasabb vízállás, most meg talán a legalacsonyabb. Tán már a meder fele is
parttá vetődött. Sok ember napozgat, mászkál, fürdőzik, de mégis tágasnak tűnik
minden. A feleségem a pocsolyákban kutatgatott megmenteni való kagylók után, és
érdekes megfigyeléseket végzett. Például még sose látott kagylókat állábakon
közlekedni. (Én gyerekkoromban tartottam őket akváriumban. Figyelemre méltó,
mozgalmas életet élnek.) A folyó maradék vizében a sodrás nagyon erős lett. A mi
kicsi fiunk persze szemrebbenés nélkül belegázol, nagyon kell rá vigyázni. De a
pocsolyákban is jól érezte magát. A feleségem másik érdekes megfigyelése az
volt, hogy zörögött alattunk a kavicsföveny, és szinte szuszogott. Elég büdöset.
Én is füleltem, és igaza volt. Vélhetően az évtizedek alatt a kavicságy alá
szorult szerves anyagok rohadnak. Egyszer elment mellettünk egy hajócska, nagy
hullámzás támadt, amitől – meg az illatoktól, meg a napfénytől – szinte teljes
tengerpart-élményem támadt. A víz nagyon meleg, és meglepően tiszta. Szabad
szemmel kitűnően láthatók a halrajok. Nem is emlékszem, hogy valaha is ennyire
jó volt fürödni a Dunában.
A
parttól ötven méterre cölöpsorok bukkantak elő. Arra gondoltam, hogy esetleg
régen valami híd volt ott, vagy kikötő. Hittem is, nem is, magamnak. De jól
gyanakodtam, mert jött egy idősebb helybéli ember a kutyáival, és elmagyarázta,
hogy ezek egy vízimalom maradványai. Vagyis olyan százéves cölöpök. Ha nem
idősebbek. Csodálatos munkát végzett rajtuk az idő. (Az is lehet, hogy most majd
tönkremennek a szabad levegőn.)
Az öreg mesélte, hogy neki a nagyapja mesélte: a cigányok állandóan valami tésztát kértek a molnártól, és ő meg szappanos tésztát adott nekik, amitől talán összefosták magukat. Meg beültette őket a ladikba, de nem adott nekik evezőt, és jó nagyot lökött rajtuk. Az öreg ezeken jót nevetett, én meg nem.
Hazafelé vagy egy kilométert mentünk a parton – Milos nagyon élvezte, mert a biciklin ült a karosszékében. Nehezen jutottunk előre a kövek között, és pláne a homokon, de megérte, mert gyönyörű volt a part. Az egyik helyen azt vettük észre, hogy egy traktor jön a vízhez. A vezetője ruhástól belement, és egy kötelet akasztott valami tárgyba. Kiderült, hogy a falu legszebb hintója volt. Aztán közelebbről láttuk, hogy a fák alatt egy szegény, sáros hasú lovacskát nyugtatgat a gazdája. Ahogy rekonstruálni tudtuk az eseményeket, az történhetett, hogy a ló ki akart kerülni egy vízparti kőrakást, de belecsúszott az iszapba, hintóstul. Nagyon sajnáltam a gazdáját is. Nem is fényképeztem le őket, mert úgy éreztem, hogy ez most méltatlan lenne.
Most pedig elmegyek meteorokat lesni.
Augusztus
11. (hétfő) Tegnap éjjel, és most az előbb is a Holdat meg a Marsot
vizsgáltam. Mindkettő igen jól nézhető most távcsővel. A Mars talán még soha nem
volt ilyen közel, amióta emlékszem. Mutattam a feleségemnek. A Hold persze
jobban tetszik neki, mert az én pici csövemben a Mars csak egy apró gömböcske.
Nem is érti, mit nézegetek rajta. Én se. Csak jó. A Holdat s minek nézem?
Igazából nem is tölte idején a legszebb. Amikor karéjos, akkor sokkal jobbal
látszik, például a forgása. A karéj szélén a kráterek kivehetők, mert a Nap
fénye jó szögben esik. És látszik az árnyékok mozgása – vagyis a forgás. Amikor
először észrevettem, bele is szédültem. Mert azért ott fönn nem valami labda
pörög, hanem egy rettenetes méretű test. Vagyis olyan erőt észlelek, ami
semmihez nem fogható itt a Földön. Ha úgy vesszük, a Marsot azért is fölösleges
nézni, mert a számítógépem tele van közeli Mars fényképekkel. Soha nem lesz
olyan távcsövem, amivel akár csak az alakzatok körvonalait megláthatom. Persze
ez még nem biztos. Arra a következtetésre jutottam, hogy azért nézem az eget,
mert ott van, és nem lehet nem nézni.
Igazából persze sóvárgok. Pont akkor születtem, amikor 1:5 000 000 000 esélyem volt arra, hogy elsőként lépjek a Holdra. Kifelejtettek. Még mielőtt meghalok 1:6,5 000 000 000 esélyem lesz arra, hogy elsőként lépjek a Marsra. Már meg sem lepődöm azon, hogy egy fittyedt levelet se kapok a NASA-tól, pedig készülődnek az expedícióra.
A macskánk még él. Zseniális lény. Lehet olyan hathetes, ugye. Vagyis nem nagyon tanulhatott nagyobb macskától, például az anyjától. Mégis tökéletesen tudja, hogy a gyengébb hogyan győzhet. A nap nagyobbik részét az elkerített kertrészben tölti. (Ebből lesz még bajom, mert a fákra valami macskaelhárító tüskegátat kell majd tennem a madaraink védelmében.) Néha átjön a kutya felségterületén. Napok óta szoktatom hozzá a kutyát, de persze nem vagyok egészen nyugodt. Ma is rákapott, és állandó izgalomban van, ha meglátja.
A macska, ha a kutya közelít, elképesztő lassúsággal, szinte lassított felvétellel jár. Soha nem tesz gyors mozdulatokat, pláne nem menekül futva. Szembeáll a kutyával, bele is néz a szemébe. Csak akkor fúj, vagy emeli föl a mancsát, ha a kutya túl közel jön. Még akkor sem tesz fölösleges, hirtelen mozdulatokat, ha már túljutott a veszélyes zónán. Olyankor megáll, szinte mutatja: egyáltalán nem fél. Összességében úgy viselkedik, mint egy western hőse. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez öröklött tudás. Ösztönösen tudja, hogy ha egyszer elkezdene futkározni, azonnal elkapná a kutya. De így inkább ő tart tőle. A harminc kilós a harmincdekástól.
Az álmom: Oroszországban voltunk, Szibériában. Valami száműzetésben. A feleségem is ott volt, Dunjuskának szólítottam. (Ez onnan van, hogy két éve szerepelt egy filmben, és egy orosz vasúti pincérnőt játszott nagyon ügyesen. Ott voltam a forgatáson és azon nevetgéltem, hogy micsoda Dunjuskát csináltak belőle.) Semmi más nem történt, csak rohangáltunk valami hómezőn, sőt időnként mintha föl is szálltunk volna. Aztán bementünk egy faházba – ahol laktunk – és megpróbáltunk szerelmeskedni, de mire a sok bundát meg csizmát leszedtük egymásról, ő elaludt. Én meg ültem az ágy mellett, duruzsolt a szamovár, és azt magyaráztam az alvó Dunjuskának, hogy bizony az az igazi szabadság, ha az ember száműzetésben szaladgálhat a hómezőn. És ha eleget szaladgálunk, akkor – lám! – megtanulunk röpülni és elszállunk Amerikába. (Ez meg onnan van, hogy az apám olyanokat tudott mondani, hogy „egy kis akaraterővel az ember akár szárnyakat is növeszthet”.)
Hülye álom. Találtam Egy képet hozzá a Bajkál vidékéről. Kicsi kápolnák. (Na még oda is el szeretnék egyszer jutni. De nem jutok, mert Putyin meg se próbálja kitalálni, hogy mit szeretnék, és nincs rá pénzem.)
Augusztus
10. (vasárnap) Borzasztó éjszakánk volt, mert Milos ismét fogzik. Mondhatni
ez volt eddig a legmegrázóbb szenvedése, amit végig kellett néznünk. Mielőtt
Rita lefeküdt volna, mondta, hogy a gyerek is meg a mamája is elaludt.
Bekapcsoltam a távfigyelőt, és úgy negyed óra múlva hallottam is, hogy Milos
sír. Bementem hozzá. Szegény össze-vissza dobálta magát az ágyon. Fölvettem, de
annyira tekergett és rugdosott, hogy föl is ébresztettem az anyját, mert láttam,
hogy egyedül nem tudom megnyugtatni, és attól féltem, hogy kiveti magát a
karomból. Félálomban volt, keservesen sírt. Megpróbáltunk inni adni neki, de nem
fogadta el, zokogott, verdeste magát, fogta a száját. Aztán néhányszor bekentük
az ínyét egy fájdalmat csillapító krémmel, amitől kicsit megnyugodott. Úgy fél
óra után az anyján elszunnyadt, de az is szörnyű volt, hogy szakaszosan,
hüppögve lélegzett. Aztán végre elaludt. Fogtam a kezét. Éppen százat vert a
szíve, percenként.
Persze közöttünk aludt, és csak kétszer riadt föl éjszaka, de azok már nem voltak ennyire borzalmasak.
Reggel már jól virradtunk. Délelőtt még írogattam egy kicsit, aztán megjött Éva, Katalin és Csaba, a feleségem barátai. Azt hiszem, mindegyik munkáját bemutatom majd itt. Katalin divattervező, Csaba festő, Éva pedig babákat készít. Először az ő virtuális kiállítását készítem el. Azt hiszem egyszerűen világszenzáció, amit csinál. Ritkán találkozom ennyire tehetséges emberrel.
Amíg ők elmentek a Dunára fürödni, én itthon maradtam Milossal, mert az indulás előtt elaludt. Aztán persze fölriadt a „szólj anyádnak, hozzon pénzt” fülbemászó dallamára. Amióta kicsi, délután alvó gyerekem van, egyre dühösebb vagyok arra a zajszennyezésre, amit kénytelenek vagyunk elviselni. Nincs olyan öt perc, amelyikben ne dübörögne végig az úton egy teljes hangerőre állított magnóval autókázó barom. Az nem vígasztal, hogy olyan siket lesz öreg korára, mint a világűr. Azt sem értem, hogy a motorkerékpárokból miért jöhet ki rakétahang. Ezek mind fölébresztik a gyerekemet.
Azért sikerült visszaaltatnom. De csak úgy, hogy nem tettem le. Egy darabig nézegettem a tévét, aztán elálmosodtam, így együtt aludtunk egy órácskát. Ő a hasamon. Az nagyon finom dolog.
Augusztus
9. (szombat) Reggel bementem a Klub Rádióba Kun Zsuzsával és Csisztu
Zsuzsával beszélgetni. Nem nagyon emlékszem, miről volt szó, de azt hiszem, elég
jól éreztük magunkat. Nagyon kedvesek voltak, kaptam egy bögrét is. Olyan jóféle
embernek állítottak be, amilyen nem vagyok, de el tudom hitetni magamról.
Az érdekes, hogy ilyenkor semmire nem emlékszem. Vélhetően annyira odafigyelek, az agyam sok energiát használ, nem marad a memóriacellák föltöltésére. Pedig ma például azt sem éreztem, hogy elfáradtam volna.
Arra emlékszem, hogy szóba került a viszonylag zárkózott vagy inkább távolodó életformám. Tulajdonképpen egyszer már elmondhatnám valakinek az igazat. Például: azért kerülöm az élet látszólag oly fontos dolgait, sőt az embereket, mert félek. Nem gondolom, hogy ez emberek jók lennének. Ráadásul olyan dolgok miatt leszek nem jók, amilyenekért még jónak sem érdemes lenni. Hírnév, pénz, tárgyak, nők vagy pasik, birtoklás, hatalom. És rendben is lenne, ha mindezekért valóságos teljesítménnyel fizetnének. De az egész belátható világ annyira gagyi, annyira röstellnivalóan hitvány, olyan sokszor fizetnek itt lufival, hogy magamat védem meg, ha igyekszem elkerülni az emberek társaságát.
Aki egy kicsit is közel kerül ahhoz a világhoz, amelyik most „trendi”, sőt „trendicsek”, és nem menekül azonnal, az maga is beteg. Biztos azzal függ ez össze, hogy nem alakult még ki az értékek rendje, mert nem volt rá idő. Mint ahogy a politikai életben sem, azért olyan arcpirítóan borzalmas az egész.
Úgy volt, hogy ma sokan jönnek vendégségbe, de aztán ez holnapra maradt. Elment Mariann, megjött Rita.
Estére valahogy rossz kedvem lett, vagyis inkább szomorú lettem. Majd kialszom.
Hírtelen jött egy csomó megrendelés féle. Az új Alibi-kötetbe kellene írni, az Eső című folyóirat következő számába, valamint a Nagy Médiakönyvbe is. Plusz még tartozom egy írással a Szerelem című lapnak is. Kicsit össze kell szednem magam.
Augusztus
8. (péntek) Valaki azt kérdezte – megint – hogy miért nem számolok be az
álmaimról, mert őt azok érdekelnék. Nekem meg az az érzésem, hogy teljesen
érdektelenek az álmaim, bár az is lehet, hogy egy álomkutató magas izgalmi
fokozatban hallgatna.
Na jó, mindegy: ma azt álmodtam, hogy az öcsémmel röpülünk Amerikába. Eleinte úgy tűnt, hogy ketten vagyunk a gépen – természetesen a pilótafülkében. Az öcsémnek is föltűnt a nagy csönd, meg az, hogy hol lehet a másodpilóta meg a fedélzeti mérnök. Aztán egyszercsak valami zaj meg lövöldözés hallatszott, és az öcsém azt mondta: - Baszka, eltérítenek. Mondtam neki, hogy semmi baj, majdcsak túléljük.
Bejött egy pasi, pisztolyt szegezett ránk, és azt mondta, hogy irány Lafany. Az öcsém azt kérdezte, hogy az meg merre van. Az eltérítő megadta az irányokat, és azt mondta: ne okoskodjunk, mert már három halott van a fedélzeten. Köztük a két pilóta, akik okoskodtak.
- Nekiröpülés lesz, vagy csak zsarolgatunk? – kérdezte az öcsém.
- Nekimegyünk egy felhőkarcolónak.
- Akkor miért engedelmeskedjünk?
- Mert így van egy százalék esély a túlélésre.
Mivel én vezettem a gépet, fölszólított, hogy álljak irányba. Én meg elárultam neki, hogy csak utas vagyok, nem tudok gépet vezetni. Csak így, amikor egyenletesen megyünk, jó magasan.
Az eltérítő kicsit csodálkozott. Megkérdezte az öcsémet, hogy hát ő meg kicsoda. Azt mondta, hogy hivatalnok a légitársaságnál, azért hord egyenruhát.
- És hol a kapitány?
- Alighanem maga lelőtte.
Az eltérítő nagyon ideges lett, szidta a légitársaságot, hogy ilyesmi előfordulhat. Vigasztalásképpen megmondtam neki, hogy én szinte minden nap vezetek az otthoni számítógépem szimulátorán. Tízből hatszor le is szállok, rendesen. Megpróbálhatjuk eltalálni azt a Lafanyt. És én különben is egyetértek vele, unom ezt az egész világot, cselekedjünk együtt.
A végén aztán meg is találtuk a várost, az öcsém is beült a másik kormányhoz. Megcéloztuk a tornyot, ami nagyon jól látszott. Négy hatalmas lábon állt, azokról szökött a magasba. Amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy eltaláljuk, én imádkozni kezdtem, a terrorista a fejéhez emelte a pisztolyát, majd egy fohász után elsütötte, rám fröccsent a veleje. Az öcsém meg lenyomta a gép orrát, elszállt a felhőkarcoló lábai között, aztán fölkapta az elejét, és azt mondta, hogy cselesek voltunk.
Szerintem ez nem túl érdekes álom, de legalább nem zavaros. Ebből arra ébredtem, hogy a kicsi fiam átzuhan rajtam, majd mellettem beesik az ágy mögé. Nem lett semmi baja, kihúztam. Később kicsit visszapilledtem, majd arra ébredtem, hogy a macska harapdálja a lábamat. Milos, a mamája és Mariann pedig kint reggeliznek.
Más nem nagyon történt, mert dolgozgattam egész nap. Délután Vili hívott a szerkesztőségből, hogy írjam le hamar, kitől venném el a belépőjét.
Ezt írtam:
Az
attól függ, kinek van belépője. Mert például, ha tudtam volna, hogy Kulcsár
Attilának van, akkor könnyű kézzel kikapom a kaparcsi markából. És akkor ma én
lennék a hős. Ehhez persze az kell, hogy az ország minden intézménye legyen
köteles nekem elküldeni minden belépős névsorát, plusz mellé azokat a részletes,
föltáró és beismerő vallomásokat, amelyekből megtudhatom, ki mit művelt az
utóbbi években. (Aki semmi bűnt nem vall, az eleve hazudik, tehát ne mászkáljon
magas hivatalokba.) Ha a kormánytól megkapom ezt a kitűnő állást, akkor persze
kérek hozzá egy mindenhova belépőt. De olyat, amelyiket az egész családom
használhat. Így például nem kell minden évben azon gondolkozni, miből legyen
jegy a gyereknek a Szigetre, és moziba is jó lesz, nem is beszélve az
élményfürdőkről. (Eszembe nem jutna hivatalokban sunnyogni, amikor ilyen
helyeken is lehetek.)
Augusztus
7. (csütörtök) Amíg el nem felejtem: szombaton tizenegytől a Klub Rádióban
leszek – FM 95,3. Biztos érdekeseket mondok majd. Fogalmam sincs, miről.
Ma befejeztem Lakatos Demeter CSÁNGÚ ORSZÁGBA című kötetének internetes építgetését. Csodálatos versek. ( http://irodalom.elender.hu/erdely/lakatos )
És az is nagyon fontos, hogy végre készítettem egy pici kiállítást az öcsém képeiből. (http://www.elender.hu/~andrasse/andrasev )Az utolsó lökést Spenót bejegyzése adta a fórumomban. Még egyáltalán nincs kész, de már meg lehet nézni.
Amúgy jó nap volt. A macskánk még mindig él, pedig Milos egyre jobban szereti. A legveszedelmesebb az, hogy a torkát fogdossa, két kézzel, és közben még le is kuporodik a földre… Rémisztő nézni. És az a legfurább, hogy a macska nem menekül Milos elől, pedig elég gyors, megtehetné. Mintha szeretné, ha gyurmáznak vele.
Ma már velem is erősen barátkozott. Milos, a mamája, és Mariann, a feleségem barátnője elmentek babaúszatásra, dolgoztam. Egyszercsak fülugrott a székemre, a hátam mögé, aztán előre jött, kidugta a karmait és belekapaszkodott rendkívül férfias – bár mostanában kevéssé divatos – mellszőrzetembe, és fölmászott az arcomig, ahol szintén igen sűrű szakállamban próbált fogást keresni. Nem talált, ezért aláhullott. Szerencsére csak az ölemig. Ma legalább két dekát hízott – most már tehát lehet olyan tizenkettő. Úgy látom, hamarosan átveszi az egész ház irányítását.
Ha Milos hagyja. Erősen töprengek: miért van az, hogy a gyerekeket nagyon nehéz megtanítani a simogatásra. Itt van például a mi gyerekünk. Jóformán az egész eddigi életét simogatásban élte le. De a szó szoros értelmében. Akkor honnan van benne az, hogy amikor egy kicsi söprűt kap a kezébe, azonnal püfölni kezdi a kutyát? Őt senki nem verte el söprűvel, nem is látott még olyat, hogy valaki akár csak bottal is verekedne. Nem hiszem, hogy bárhonnan megtanulhatta volna, hogy a lábat élő lények rúgására is lehet használni, mégis belerúg a macskába. Talány, hogy miért. Szereti, odavan érte, de kipróbálja, hogy mi van akkor. Néha úgy kell kitépni a macskát a kezéből – ahogy a kutya farkát is, nehogy az állat megharapja -, olyankor az is előfordul, hogy kénytelen vagyok kicsit odaütni, mert másképp nem engedi el. Nyilvánvaló, hogy csapkodással nem lehet simogatásra tanítani. De tehetetlen vagyok, mert például meg kell védeni egy nála is kisebb életet.
Tudom, hogy nem tudja, mit csinál, képtelen fölmérni a cselekedetei következményeit, de nem értem, miért csinálja, amit csinál. És miért nem hagyja abba, miért kezdi csakazértis elölről, a századik figyelmeztetés, tanítgatás, rávezető játék után is?
Bezzeg Mariannba nem rúgott bele, nem is püfölte. Jó, kicsit kérette magát, aztán meghódította. Ehhez aztán minden kedvességét be is veti. Olyan dögös és mézesmázos, úgy tud ölelgetni meg puszilgatni, hogy az már arcpirító.
A fiúk nevelésében az a legnagyobb kihívás, hogy miképpen legyenek egyszerre kemények is és gyengédek is. Nem egészen arra gondolok, hogy miután – persze, ha elkerülhetetlen - leüt valakit, emelje föl és porolja le, de majdnem erről van szó. Legalábbis legyen egyszerre költő is meg hadvezér is, mert alább adni értelmetlen. Jó, ez vicc, de azért Milosban lesz mit kiegyensúlyozgatni.
Augusztus 6.
(szerda) Azt hiszem, mélypontra zuhant az olvasóim száma. Ha optimista vagyok,
akkor azért, mert nagyon sokan elmentek szabadságra, ha nem, akkor azért, mert
nem sok érdekes van ebben a naplóban. Bár ehhez nem kell nagyon pesszimistának
lenni. Mindig csodálkoztam, hogy ilyen hosszú ideig sokan olvasták. Nem vagyok
biztos abban, hogy engem érdekelne, hogy egy apuka miket ír a gyerekéről, meg a
meglehetősen unalmas életről.
Tegnap éjjel, azt hittem, hogy a macskánk nem éli meg a reggelt. Állva aludt, és kopogva lélegzett. Erről azt gondoltam, hogy nyilván tüdőgyulladása lehet. De megébredt. Sőt délelőtt már az asztalon volt. Nem akartunk neki sok ételt adni addig, amíg állatorvos nem látja.
Délre már úgy nézett ki, hogy a legnagyobb veszedelmet mégis inkább Milos jelenti az életében. A gyerekünk annyira szereti, hogy egész nap négykézláb jár vele. De sajnos úgy is próbálja a szeretetét kifejezni, hogy ráül például. Ez a békés kis állat meg hagyja. A nyakánál vagy a farkánál fogva emelgeti, cipeli ide-oda… Így aztán a napunk nagyrészt azzal telt, hogy próbáltuk megóvni az életét.
A kutyánk is fura módon viselkedett. A macskát az ölembe vettem, és hagytam, hogy a rendkívül érdeklődő ordasforma állat megközelítse. Hallatlan izgalomba jött, de néha az volt az érzésem, hogy jobban fél a macskától, mint ez a tíz deka hús és szőr tőle. Végül aztán odáig merészkedett, hogy elkezdte szaglászni és nyalogatni a macska fenekét, közben merevedése támadt… Akkor elzavartam. Ez így kimerít néhány szexuális devianciát: szodómia, pedofilia, sőt, mint az állatorvosnál kiderült, van egy kis homoszexualitás is – bár az persze már nem számít devianciának.
Az állatorvos bíztatókat mondott. Tele van bélféreggel, ami ugyan nem veszélyes a gyerekünkre, de most, azonnal kihajtja. Megállapította, hogy az állat fiú – nem nőstény, mint gondoltuk -, és olyan hathetes lehet. (Az utóbbi alkudozás tárgya volt, mert ránézésre többnek nézte, ám miután megvizsgálta a fogait, ebben maradtunk.) Bármit ehet és ihat. Vigyük vissza egy hét múlva oltatni. Ja, és el kellett nevezni, hogy be lehessen vinni az adatbankba: az Ernő nevet kapta. (Ismertem egy veres kandúrt, akit így hívtak, és állandóan cirmoscicáskodott a nők körül.)
Nem tudom, mióta nem evett ez a szerencsétlen, de amikor este végre kapott Whiskast, úgy vetette rá magát, hogy meg is ijedtünk. Gyakorlatilag másodpercek alatt mindent fölfalt.
Yes, comment
Az idén is megrendezték a Balaton-átúszást Révfülöp és Balatonboglár között. Az 5200 méteres távnak több mint 10 500-an vágtak neki. Ez részvételi rekordnak számít, soha ennyien még nem szálltak vízbe egyszerre. Közöttük volt például egy 400 tagú katonai különítmény, és persze most is úsztak hírességek.
Nyelvészkedés
Nagyon jót tenne a hadsereg hírnevének, ha minden tömegsport-rendezvényen különítményekkel venne részt. Így esetleg elérhetnénk, hogy tíz-húsz év múlva a „különítmény” vidám, kedves, sportoló katonákat jelentsen, ne pedig emberek megsemmisítésére válogatott, parancsra gyilkoló vérbősz barmokat.
A nyugdíjasok 53. heti járandóságának fedezetét használná fel a Pénzügyminisztérium arra, hogy a GDP (bruttó hazai termék) 5 százaléka alá szorítsa az államháztartás hiányát. A nyugdíjbiztosítási alapban meglenne a pénz a pluszjuttatásra, bevételei éppen a szükséges harmincmilliárd forinttal haladják meg a kiadásait. A tárca azonban továbbra is azzal számol, hogy az egyheti nyugdíjat csak jövő januárban kell majd kifizetni.
Erőfölényeskedés
Hát ne számoljon azzal a tárca. A tárca tanuljon meg azzal gazdálkodni, ami neki van, és ne másokéval bűvészkedjen. A kormány kezd úgy működni, mint a magyarországi cégek jelentős része: önkényesen dönti el, hogy mikor fizet. Vannak vállalatok, amelyek az erőfölénnyel visszaélve ezt megengedhetik maguknak. Például a számlázás után 45-60 napra utalnak. Ha egyszer kiszámolnánk, hogy ennek mi a következménye, a végeredmény elég szomorú képet mutatna a gazdaság valóságos teljesítményéről. Hogyan, hogyan nem, pont a legkiszolgáltatottabb nyugdíjasokkal szemben érik megint az erőfölényeskedés, és éppen az próbálkozik, akikre a nyugdíjasok sorsát bízzuk. Ha mi nem időben fizetjük be a kormánynak a harácsot, azonnal büntetőkamatot vet ki. Van egy megoldás: ha a kormány semmiképpen nem tud pontosan postázni, akkor tegye a járandóság mellé az egyheti nyugdíj kamatát is. Ez ugyan pitiáner összeg, de legalább jelzi, hogy a kormány igyekszik törvénytisztelő módon cselekedni. És kérjen elnézést, valamint jelezze, hogy mindazok a kormánytagok és hivatalnokok, akik nem tudtak a tőlük elvárható pontossággal számolni, önként lemondtak az idei prémiumokról. Mert így próbálnak segíteni a költségvetésnek.
A 168 óra szerint A szakirodalom is csupán néhány éve tartja számon betegségként a munkaalkoholizmust. E kór "fertőzöttjei" általában irigyelt, jómódú vezetők, akik napi 12-14, sőt akár 20 órát is dolgoznak.
Önkórkép
Én is ilyen vagyok. Feltéve, ha az a munkám, hogy naphosszat erősen gondolkodjam. Ehhez a legalkalmasabb a kerti hintaágyam, amin akár 10-14 órát is el tudok tölteni. A gondolkozáshoz nekem olvasgatni is kell, valamint zenét hallgatni, például. Néha, néhány percre megszakítom a munkát. Olyankor eszegetek valamicskét, néha iszom is. Esetleg szunyókálok, mert az a legjobb a gondolkozáshoz. Tudnám ezt, például tengerparton is művelni, akár napi húsz órán át. Akkor talán engem is irigyelnének, mert jó módban élőnek látszanék. Ami meglepő: néha ennyi munka sem elég ahhoz, hogy valami eszembe jusson.
Hosszú távon tarthatatlan a jelenleg működő, mesterségesen kialakított kétpártrendszer, mert túl sok választó szavaz "jobb híján" valamelyik tömbre. Rengeteg embernek - a szavazóbázis mintegy negyven százalékának - nincs valódi, ízlése szerint való politikai képviselete – nyilatkozta Hack Péter a 168 órának.
Négypártrendszer
Nekem az az értésem, hogy nagyra becsült Hack Péter kivételesen téved. Pillanatnyilag négypártrendszer van. Amit ő szeretne, az csíráiban, lehetőségként itt van előttünk, hiszen nem csak a Fideszre vagy az MSZP-re lehet szavazni, hanem például az MDF-re vagy az SZDSZ-re is. Csak olyan program, és akkora politikai hitelképesség kellene a kis pártoktól, hogy erről ne feledkezzünk meg a választás napján.
A kormány gazdaságpolitikájának lényege az, hogy miként lehet minél több pénzt elvenni az emberektől - mondta a Fidesz frakcióvezetője. Áder János szerint a jövő évi tervezett intézkedések a Bokros-csomag ikertestvérei. A politikus úgy vélte, az MSZP vezetői között egyetértés van abban, hogy emelni kell az szja-t és az áfát, meg kell szüntetni jó néhány adókedvezményt, és új adónemet kell bevezetni. Az MSZP gazdasági témafelelőse szerint viszont a Fidesz most hirtelen több pénzt akar juttatni az embereknek, überelni szeretné a kormány programjának azt a részét, amely a rendszerváltás veszteseit támogatja. Göndör István közölte, a kormány intézkedési csomagjában egy tucat olyan intézkedés van, ami gyerekekről, családi pótlékról, nyugdíjasokról szól, de az ellenzék erről nem beszél. (Népszava)
Bokroscsomagozás
Érdekes, hogy amikor a Fidesz volt hatalmon, nekem akkor is az volt az érzésem, hogy a kormány egyre több pénzt akar elvenni tőlem. Persze most is szorgos ólálkodást észlelek a bankszámlám körül. Mégis azt hiszem, demagóg az a politikus, aki azt mondja, hogy a kormány az „emberektől” akar pénzt elvenni. Inkább úgy kellene fogalmazni, hogy egyes rétegektől, hogy azt aztán más rétegeknek adja. Vagy – ami igazán borzalmas – visszaadja nekik. (Persze jól lesápolva, hogy a tranzakciókon élősködők is megéljenek ebből.) Csakugyan ezt csinálja minden kormány. Mi meg már nagyon unjuk. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy vonzóbbnak találnánk, ha a Fidesz szedi el a pénzünket.
A bokroscsomagozás pedig nagy politikai hiba. Mert az emberek döntő többsége ugyan ellenszenvesnek találta Bokros Lajost – főleg a modora és a teljesen fölösleges provokációi miatt -, de azóta belátta, hogy nagy vonalakban igaza volt. Ha akkor nem hoz megszorító intézkedéseket, megtette volna más, vagy ma sokkal rosszabbul állnánk. Ezt még Áder János is tudja, és neki is jobb lenne, ha egyszer ki is mondaná.
Ami meg a kormányok gyerekbarátságát illeti, majd akkor leszek kíváncsi a politikusok hencegésére, ha a családi pótlék legalább a pelenka árát fedezi, vagy érezhetően többet kapok, mint amennyit a másfél éves gyerekem fogyasztása után áfa gyanánt az államnak visszafizetek. Nevetséges.
Augusztus
5. (kedd) Nem sokat tudtam dolgozni, de azt nagy örömmel. Lakatos Demeter
csángó költő oldalait készítem. Még hogy nincs időutazás! Azért haladok lassan,
mert minden verset többször is elolvasok. Már arra is gondoltam, hogy megtanulok
néhányat kívülről. Elképesztően gyönyörű a csángó nyelv. Olyan, mintha hirtelen
két-háromszáz évet visszamennék az időben, és egy nagyon kedves emberrel
beszélgetnék. Vagyis: ő mesélne nekem.
Telefonált az én édes kis Dávid fiam, hogy régi tervét valósította meg: leugrott, bandzsidzsampingolt egyet. Szerencséje, hogy nem voltam a közelben.
Most már macskánk is van. Úgy lett, hogy este fél hétkor fölültünk a biciklikre és elmentünk a nagy Dunához a váci oldalra. Van ott egy hely, ahol nagyon kellemes a part, nincs ember, kicsi és tiszta a víz. Jó sokat mentünk, mert a feleségem talált egy új utat. Az ugyan rövidebb volt, mint az, amit régen használtunk, de mivel ma, vagy tegnap szántottak-vetettek a széleföldeken, igen göröngyös lett minden.
Jól beverte a bokáját is, percekig huhogott meg jajgatott, meg is dagadt.
Valamelyik nap visszamegyek a földútra panorámaképet készíteni, mert találtam egy-két egészen csodálatos látványt.
A
parton nagyon jó volt, én úsztam is egy kicsit – vagyis inkább merültem -, de
hamar ki kellett jönnöm, mert Milos jött volna utánam.
Már lement a Nap, mire hazaértünk. Éppen a kapu előtt megláttam egy kicsi piros-fehér macskát, és mindjárt éreztem, hogy ebből baj lett. Azonnal odament a feleségemhez, aki azonnal fölvette, és Milos is azonnal nyüszíteni kezdett örömében. Én meg azonnal megállapítottam, hogy lett egy macskánk, mert innen már nem lehet visszafordulni. Nagyon kicsi, és nagyon szerencsétlen.
Nem tudom mi lesz, mert a kutyánk azonnal rátámadt volna, pedig a kezemben volt a macska. Kíváncsi vagyok, mennyire szelídíthetők, össze lehet-e szoktatni őket.
Az kicsit bíztató, hogy Milos nem tépi, hanem viszonylag kultúráltan simogatja.
Azt hiszem, kidobhatták egy autóból. Legalábbis nem hiszem, hogy a szomszédaim közül bárkinek lenne ilyen szakadt, sovány betegforma kismacskája. Kapott tejet, itta is szomjasan, de később kihányta. Dorombol hálásan, de közben remeg. Megint van egy lény, amiről gondoskodhatunk. Azért jó, hogy nem egy ló állt a kapu előtt. Bár azt is el tudom képzelni. Azt hiszem már írtam is erről régebben valamit.
Augusztus
4. (hétfő) Háromnegyed hatkor azzal kezdődött az életem, hogy – mint
rendesen – kimentem a kávés bögrémért az ámbitusra, mert mindig ott felejtem.
(Ez egy kicsi kis pléh bögre, Olaszországban vettem egyszer. Piros, de már sok
helyen oda a zománca a sok földhöz csapódástól. Éppen ma hozott nekem egy
másikat Boros Pista arra az esetre, ha kilyukadna. Ugyanabban a városban vette,
mint én a régit, csak ez sárga. De nagyon szép. Fogalmam sincs, miért gyűjtöm a
díszítetlen pléh edényeket úgy, mint más az értékes porcelánt. Van bennük valami
bumfordi, kedves. És nem annyira törnek. Legutóbb Dávidról kaptam egy asztali
vödröt – olyanokat szállodákban lehet látni, és az étkezés során fölgyülemlett
papírt meg efféléket teszik bele, a pincérek örömére.)
Szóval kimentem, behoztam a bögrét, beleöntöttem a kávét, elkezdtem inni belőle. Azonnal erősen észleltem, hogy rovar ment a számba. Aztán meg azt, hogy egy darázs már meg is szúrt. De az a szerencsétlen állat mit élhetett át! Valaki nyakon önti kávéval, aztán még be is szürcsöli…
Nagyon fájt. Mindjárt arra gondoltam, hogy fölébresztem NC-t, mert nyilván nem tudom bevinni a városba reggel nyolcra, hiszen azonnal bucivá növekszik a szám, és még az is lehet, hogy kapok valami olyan allergiás rohamot, amitől fulladozni kezdek. De vártam egy kicsit, és meglepetésemre pár perc múlva lohadni kezdett a dagadás. Úgy látszik, nagyon kicsi szúrást kaptam – bár még mindig érzem a helyét.
Így aztán be is értünk rendesen.
Értekezlet előtt szerkesztgettem, hogy mindent rendesen átadjak. Utána pedig elmentem Edének ajándékot venni. Valami borzalmas LEGO-robotot. De ilyet szeretne. Aztán Békásra mentem, az extrém sportok áruházába, hogy olyan hátizsákot vegyek, amiben gyereket lehet cipelni. Erdőben például, ha elfárad a kicsi lába. Volt, huszonkilencezerét. Nem vettem meg. Szép, jól használható, van rajta egy kicsi zsák is, amibe cuccolni lehet, de mégis úgy éreztem, hogy nincs benne annyi anyag… Tízezret megérne.
Amúgy az egy igen jó áruház, csak irgalmatlanul drága. Például láttam egy bicikli mögé való kétüléses gyerekriksát, hintót, vagy minek mondjam… Ötven- vagy hatvanezerért – attól függően, hogy a csőváz acélból vagy alumíniumból készült. Mindig szerettem volna ilyet, mert nagyon aranyos, és vélhetően imádják a gyerekek. Megérne húszezret. (Most ezt gondolom, de az is lehet, hogy egy hét múlva megveszem mindkettőt, mert találok valami pénzt.)
Szeretek vásárolni. Pláne ilyen jól megtervezett, világszínvonalú dolgokat.
Augusztus 3. (vasárnap)
Balek, nembéke, kokárdaverseny
Lehet valami belső harc Rogán Antal és Répássy Róbert között. Legalábbis erre utalnak a múlt hét fejleményei. Mintha a két élő, és folyamatos megújulásra képes csodafegyver egymás hatékonyságát rombolná.
Most
például olyan kiváló labdákat kapott az ellenzék a Kulcsár-ügyben, amelyekből
más országokban fél évig is eléldegélne. Erre ahelyett, hogy Rogán kiállna az
éles szájával éleseszűt elemezni, jön Répássy és ezzel a Gyurcsány-féle
kormányüdülőrész-lízinggel próbálkozik. Csak arra épít, hogy a nép hatalmasat
gyanakszik, ha még Répássy sem olvashatja azt, amit más se, mert titkos.
Teljesen nyilvánvaló, Gyurcsány kieszközli, hogy Répássy megkaphassa a ma még
titkos jelentés vonatkozó részét, amiből kiderül, hogy teljesen törvényes volt
minden. De jó ez egy kis rombolásra. Hátha!
El kellene dönteni, hogy szocializmusban vagy kapitalizmusban élünk. Ha az utóbbi mellett maradunk, és megpróbálunk polgári módon gondolkozni, akkor tudomásul kell venni, hogy vannak gazdag emberek. Bár őket hagyományosan - és nem minden előzmény nélkül - általában utálják a népek, bizonyos színvonal fölött ezt legalábbis nem illik kihasználni a politikában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem ad okot pironkodásra, ha bárki nagyjából annyiért jutott egy kormányüdülő jelentős részéhez, mint amennyit ma egy jobban fölszerelt parasztház ér a Dunakanyarban. Ám ha a dolog törvényes volt, és más is kihasználhatta volna a lehetőséget, akkor nincs miről beszélni. (Ahogy elnézem, az az ingatlan az enyém is lehetett volna, vagy éppen Répássy képviselőé. De én nem Gyurcsány minisztert utálom ezért, hanem magamat találom baleknak.)
Azért fura, hogy ezt a gyönge, ráérő ügyet most kapta elő Répássy, mert az önfeledt politikai brókerkedésben a Fidesz a legvégsőkig elmehetett volna a múlt héten. Az a legenyhébb, hogy nem egészen úgy kapták el Kulcsár Attilát, ahogy azt eredetileg mesélték. A rendőrség további lejáratásában ez hatalmas lehetőség lett volna: ha nem úgy volt, akkor másban is hazudnak, ha másban is, akkor mindenben, ha mindenben, akkor az egész rendőrség egy nagy hazugság, stb... Vagy: Kulcsárnak belépője volt a Miniszterelnöki Hivatalba. Bár az is lehet, hogy kiderül: véletlenül jogosan volt neki, ezt addig is összefüggésbe lehetett volna hozni, akár magával a miniszterelnökkel is, bármilyen alapon… Nem is értem a Fideszt. De még ennél is többet lehetett volna kihozni abból, hogy állítólag valami arabok veszegették föl az a pénzt, amit Kulcsár – állítólag – elsikkasztott. Kifejezetten csodálkozom, hogy ebből a hírből Rogán nem jutott el három lépésben addig, hogy a szocialisták az Al Khaidát támogatták Kulcsár közvetítésével, akiben – ha jobban megnézzük - van is valami arabos. Ez ugyan a sorsrontásban magyar csúcskísérlet lett volna, de Fidesz „dögöljön meg mindenki tehene” – politikájába bőven beleférne. Arról nem is beszélve, hogy a nem túl ravasz Bush elnök soha többé nem fogadta volna Medgyessy Pétert se, ami Orbánnak majdnem akkora elégtétel, mint ha otthon tarthatná a Szent Koronát.
Azért nekem, hogy Répássynak és Rogánnak is legyen mire válaszolni, van egy kérdésem: hogyan jutott a Magyar Nemzet birtokába Kulcsár MeH-belépője? Csak nem Áder Jánosnak adta át a politikai védelemért cserébe, afféle zálog gyanánt?
Ha már az amerikaiakról és az arabokról esett szó, csakugyan baljóslatú - tehát Simicskó képviselőnek teljesen igaza van -, ha Irakban a katonáink szinte amerikai egyenruhát viselnek egy nemzeti pöttyel díszítve. Csak a szerencsén múlik, hogy megtámadják-e őket az iraki lesipuskások, akik nyilván minden idegent szeretnének az országon kívül vagy tepsiben látni. A legjobb az lenne, ha huszáregyenruhában tartanánk fönn a nembékét, ami ott most van. Ezzel megvédenénk magunkat, mert a túldíszítettségre fogékony arabok olyan ámulattal fogadnák a katonáinkat, hogy dehogy lőnék le őket. Ez persze vicc. A megoldás az lenne, ha jobboldal fölajánlaná a tavalyi közterületi kokárdaverseny legnagyobb darabjait – szemtanúk szerint akkora is volt, amit csak háton lehetett viselni.
Komolyan: Juhász Ferenc honvédelmi miniszter megígérte, hogy a katonáinkat hazarendeli, ha háborús körülmények közé kerülnek. Irakban nincs béke. Partizánháború van. Nem nagyon emlékszem olyan esetre, hogy az utóbbi évtizedekben nagyhatalmi megszálló sereg győzni tudott volna hazafiúi, pláne vallási öntudattal harcoló partizánok ellen. Már a lengyeleket is megtámadták. Természetesen mindenki tudja, hogy a magyar katonák nem csak azért akarnak Irakba menni, nem azért volt a többszörös túljelentkezés, mert elhivatott áldozatot akarnak hozni az emberiségért, amit most éppen az irakiak testesítenek meg. Hanem a pénzért mennek, párezer dollár miatt vonzó ez a veszedelmes misszió. Tehát maguk is felelősek lesznek, ha baj éri őket. Mégis, talán addig kellene hazarendelni őket, amíg el se mentek, mielőtt túlságosan csekély összegnek számít majd párezer dollár.
Augusztus
2. (szombat) Délelőtt szorgalmasan dolgoztam, mert holnap két írást is
le kell adnom. Azért siettem, mert délután elmentünk Szentendrére, Wandáékhoz. A
feleségem ajándékot készített, hiszen abból az alkalomból gyűltünk össze, hogy
megünnepeljük Ede unokám hatodik születésnapját. (Az ajándék festett kövekből
állt: szép lapos kavicsokon kedves arcok. Kár, hogy nem fényképeztem le, nagyon
szépek lettek.) Természetesen nem mi voltunk a fontos vendégek, hanem az a
megszámlálhatatlan gyerek, akik ellepték a házat. Volt ott Milosnál kicsit
kisebb fiúcskától majdnem kamaszokig mindenféle. Meg sok kedves fölnőtt vendég,
akik többnyire a gyerekeket kisérték. Velük jókat beszélgettünk.
Például hallottam egy érdekes történetet: mostanában született egy kisgyerek – talán három hete. Ha meghallja, hogy az anyja a fürdőszobában elektromos fogkefével tisztálkodik, fölemeli a kezét, az arcához szorítja, és sírni kezd. A mama a terhesség egész ideje alatt elektromos fogkefét használt, és nyilván már az anyaméhben is kínokat okozott vele a gyereknek. (Engem is idegesít, mert a hangja, és talán a rezgése is a fogfúróra emlékeztet.)
Ede méltósággal viselte, hogy immár jeles korba lépett. Igazából nagy szerencséje van, mert évet veszít, idén még nem kell iskolába mennie.
Augusztus
1. Jól ébredtünk, mert tegnap este körültekintően beállítottam azt a
prizmát, vagy inkább csiszolt, fölfüggeszthető üvegcsöppöt, amit pár hete
vettünk. (Igazából Csillának és Zolinak adtunk ilyet nászajándék gyanánt, de
magunkat is megleptük.) Milos nagy csodálattal figyelte, hogy a beszökő napfény
hatására a falakon szivárványos foltok jelentek meg. Fokozta a hatást, hogy meg
is forgattuk, amitől a foltok elkezdtek cikázni. És egy ilyen tárgy elég sokáig
forog a damilon. Illetve folyamatosan lassul a forgás, megáll, aztán megint
gyorsul az ellenkező irányba, és az egész még leng is egy kicsit. Ettől aztán jó
nagy fényjáték keletkezik. Milos el volt bűvölve. És egy kicsit kesergett is,
amikor elment a Nap, és nem láthattuk tovább a jelenséget. Remélem holnap megint
fényes reggelünk lesz.
Szinte biztos, hogy keresi majd a fényeket. Meglepően sokat tud. Például, ha repülő hangját hallja, azonnal az égen kezdi keresni, és szinte soha nem téveszti össze az autók zajával. Sőt a fürdőszobában hirtelen rákérdeztem, hogy hol a röpülő, és azonnal fölfelé mutatott, ami azt jelenti, hogy ezt a szót egészen pontosan érti.
Egyébként igen pimasz kisgyerek. Azértis megtesz mindent, amit tiltunk neki, de olyan aranyosan, hogy képtelenség következetesen szigorúnak lenni vele. Az anyja mondta, hogy már most pontosan látja, hogyan fogja mindenre rávenni. Sajnos néha rá kell csapni a kezére. Tulajdonképpen semmi rosszat nem csinál, csak egész nap üldözi a kutyát. Ha sikerül, akkor megöleli, rámászik. Ez nem lenne baj, de belefog a szőrébe, és nem ereszti. Ha meg a farkát sikerül elkapni, akkor pláne nem. Hiába tanítjuk simogatni, vakirgálni, ő még a nagyon bunyi tréfálkozás korszakában van, ami többnyire csapdosást és huzigálást jelent. Nem lehet másképp megértetni vele, hogy mit jelent fájdalmat okozni. (Nem mintha egy kicsi kézre ütés hatásos lenne. Ha nem vagyunk eléggé közel, ott folytatja, ahol abbahagyta.)
A kutya nagy szeretettel van iránta, de attól tartunk, hogy egyszer akkora fájdalmat okoz neki, hogy odakap. Szőrhúzás miatt már rá is mordult egyszer-kétszer.
A legaranyosabb az, hogy amikor elesik, a kutya azonnal ott terem, alaposan megvizsgálja, hogy nem történt-e valami baja. Még a száját is megszagolja. Talán azt ellenőrzi, lélegzik-e. Aztán, amikor föláll, azonnal elmenekül, mert tudja, hogy a következő pillanatban Milos ráugrik…
Azt már tudjuk, hogy ha a kutya ételt kap, nem szabad kiereszteni a gyereket, mert ő nem tudja, hogy tilos az ételhez közelíteni.
Ma megfigyeltem egy közös akciójukat is. A kutya jelezte Milosnak, hogy a labda az autó alá esett. Milos szépen óvatosan négykézlábra ereszkedett. Minden részletet megfigyelt, aztán bement a labdáért, és kilökte a kutyának. (Őt amúgy nem nagyon érdekelte, mert előtte egy fél óráig nem tudta a fogai közé venni. Így már arra se ugrott, ha Milos neki dobta. De a rend az rend: egy labda ne legyen az autó alatt.)
Július
31. (csütörtök) Az rendben van, hogy szívesen aludnék téli álmot. De most
már nyárit is. Legalábbis vannak ilyen napok. Ma úgy volt, hogy átaluszom,
amiből persze nem lett semmi, mert ha egyszer fölkelek, nem fekszem vissza. De
szédelegtem is egész nap. Alig haladtam a munkáimmal.
A gyerek meg rettenetesen álmos volt, de nem akart lefeküdni. Csak délután négykor tudtam egy kicsit elaltatni. Aztán fölébredt, de még negyed órára visszahúztam. Ez alkalmat adott arra, hogy én is pilledjek egy kicsit. Pláne, hogy rajtam feküdt.
Amúgy meg ő is nagyon rosszul viseli az időjárást. Hisztis, az anyját gyakorlatilag agyonharapja, szétszór mindent. A legrosszabb az, hogy nem lehet kimenni. Ráadásul ma délről jött a vihar, ami azt jelenti, hogy az ámbitusunk is elázott, így oda se mehetett ki. Bár a hatalmas esőt az ölemből nézte, és nagyon tetszett neki.
Ma meglátott egy autót a tévében és szépen kimondta, hogy autó. Ennek azért örülök, mert az utóbbi időben kicsit visszaesett a beszélő képessége. Dünnyög, motyog, halandzsázik egész nap, mond is néha értelmes szavakat, de jobban szeretném, ha már többet tudna, mert akkor beszélgethetnénk. Ma először fogat is mosott. Legalábbis kapott egy fogkefét, és azzal utánozta, hogy mit csinálok én, az enyémmel. Időben, játszósan rá kell szoktatni.
Július
30. (szerda) Már megint elment egy hónap, és mostanában van a lelkem mélyén
valami gyönge nyüszítés az idő múlása miatt. Talán Moshu – azóta sajnos
abbarekedt - naplójában olvastam, hogy tudósok szerint életünk vége felé
fölgyorsul az idő. Ezt kifejezetten érzem is. Gyerekként annak ellenére
hosszúnak találtam a nyarakat, hogy utáltam iskolába járni, most meg szomorúan
látom az ősz közeledtének jeleit.
Miki írt a fórumában - http://www.quicktopic.com/22/H/2FQX3LKeZix/p-1.100 - a naplókról, a levelében meg az enyémről: Anitával visszanéztünk a gyereked születése körüli helyekre a naplódba; érdekes, humoros volt; - "a kezedből isznak a gyerekeid" - résznél én is megálltam kicsit, elakadtam... megható. -- A normálisabb naplóírás (elektronikus) a későbbiekben lesz igazán érdekes; - döbbenetes így ugrálni az években; akár egy szociológus is könnyedén kielemezheti, hogy pl. hogy illeszkedik egy új kisgyerek a családba, hogy változik meg kinek-kinek az élete, miként működik a nevelés, a szocializáció, a nemi szerepek kérdése ráhatással vagy anélkül. - Most fontosnak éreztem, hogy még inkább őszintébbnek, és aprólékosabbnak kell lennie, mert mint mondom, kiváló tanulmányozási alap, mert tanult ember (Te), aki csak-csak hitelesen kifejezi azt, ami történik emberi környezetben. - Ezt korábban is megtették - gondolom -, de nem volt jelen az elektronika, a számítástechnika előnye: kereshetőség, tárolás stb.
Azon már én is gondolkoztam, hogy a számítógép elképesztő lehetőségeket ad majd a kutatóknak. Persze a masinához kell még fényképező, hangfelvevő, például. Igazából már Milossal meg kellene tennem, hogy minden hónap első napján lefényképezem ugyanolyan távolságból, lehetőleg ugyanolyan pózban és arckifejezéssel. Egészen különös film lenne a végén arról, hogy hogyan öregszik egy gyerek. És ezt egész életében lehetne csinálni. Föl kellene venni a családom tagjainak hangját, rögzíteni kellene a kézírásokat, nagyon jó képeket kellene készíteni róluk, hogy mondjuk száz év múlva valamelyik leszármazottunk, vagy egy érdeklődő kutató tanulmányozhassa a különféle jellegzetességeket, változásokat, az öröklés menetét. Ha ezt sok ezren megtennénk, akkor csakugyan fölötte érdekes tudományos alapanyagot hagynánk az utókorra. (Talán nem valami nagy merészség, ha azt mondom, hogy ezt a tudományos akadémia, vagy valamelyik egyetem megtervezhetné és meg is szervezhetné.)
Dávid tudósít a Szigetről: http://sokk.freeweb.hu/cikkek/sziget2003 .
Július
29. (kedd) Azért az jellemző, hogy ha én a szárazságra való tekintettel
veszek egy jóféle búvárszivattyút, akkor azonnal elkezd esni az eső. Pedig ma
játszani akartam vele. Például mindenféle öntözőrendszerekben gondolkoztam.
Majdnem ki is mentem az esőbe szórófejezni, de aztán a feleségem valami csöndes
megjegyzéssel jelezte, hogy hülyének nézne.
Szerencsére volt sok dolgom. Fényképeket kerestem cikkekhez. Már amennyi időt a mi egyre veszedelmesebb kölykünk hagyott erre. Sajnos kitaláltam, hogy ha egy pokrócot teszek a hasára, azt áthúzom a karjai alatt, összefogom a hátán és fölemelem, majd szaladgálok vele körbe a lakásban, akkor az pont olyan, mintha röpülne. Azzal nem számoltam, hogy csakugyan olyan, és az nagyon jó érzés, és rákap a dologra. Ahhoz meg már elég nehéz, hogy ezt fél óránál tovább bírjam. Viszont még nem beszéli a nyelvünket, azért nem lehet neki megmagyarázni, hogy a hatalmas és döbbenetes erejű Papa is elfárad egyszer.
Most jelzem az utókornak, hogy ha a gyerekem azt állítja, hogy valamikor régen tudott röpülni, akkor az nem hazugság, mert így marad majd meg az emlékezetében. Még jó, hogy földszintes házban lakunk. (Már vannak kétségeim: lehet, hogy hülyeség ilyeneket játszani a gyerekekkel.)
Talán az időjárástól volt, de ma Milos is meg az anyja is nekimentek mindennek. Estig meg is úsztuk nagyobb sérülés nélkül, de aztán a gyerek úgy beverte a fejét az ágy szélébe – tiltott vetődés! -, hogy hatalmas púp nőtt a homlokán. De tényleg förtelmesen néz ki szegény. De mindösszesen öt percig sírdogált, aztán – miközben mi könnyek közt borogattuk – fölfedezte, hogy milyen jó is a mosógép gombjait nyomogatni. Ettől el is hallgatott. Sajnos a számítógép billentyűire is rákapott. Célirányosan szökik be az asztalomhoz, fölmászik a székre, és ott püföli a masinát, ahol éri. Ha hagynám, nem lepődnék meg, ha egy éven belül képes lenne kezelni. Ha jól emlékszem, Mirkó unokaöcsém két és fél évesen már használta. Azon tanult meg olvasni. Nem is olyan sokára mindenki ismeri majd a nevét, mert annyi esze van. Föltaláló lesz, mint az apja. Vagy inkább megtaláló, mert ma már azzal is nagyon sokat lehet előre lépni, ha a meglevő eszközöket és rendszereket használjuk új dolgokra. Kellene valami vacak, régi gép, amivel kísérletezhetnénk Milossal.
összesen
|
kattintás érte eddig a naplómat
Baráth
augusztus 31.
A kutyák teleszarják a füvet, nem tudunk végigfeküdni rajta. Élni, azaz:
működtetni a sejteket; dolgozzanak, fogyasszák a tápanyagot. Onnan lehet
meglátni, hogy mely pároknál várható gyerek, ahol a nőtagnak nagy a hasa.
(De ez néha téves.) Ott kiképződik, aztán kibújik; - örül a rokonság. Ha
(viszont) nincs szaporulat, szomorkásak; - megtorpant a fejlődés -
gondolják. Társadalmi "kötelesség". Végül részegen jönnek haza a kocsmából.
Óvatosan, bújva, besurranva a lépcsőházba. Titkon meg-megnézik a fiatal
lányokat.
ONAGY Zoltán augusztus 23.
Ám a heti Televízió-kritika hasábban Fáy Miklós módszerével nem lesz egyszerű
feladat hasonlóan gyors és kielégítő eredményt elérni. Fáynak ugyanis
rendszerint igaza van. Sőt. Azt írtam volna, mindig, de "mindig" csak a
Jóistennek van igaza. A múlt héten a HÍR TV szimpatikusan iparkodó, révülten
mosolygó Borbás Máriáját verte az altalajba, dózerolta el fölötte az agyagot.
(Ami persze nem ártott a kisasszonynak, továbbra is révülten mosolyog és baromi
elégedett.) Ha nem a nőaprítás az ÉS elsődleges célja, itt is találhatott volna
agyagba dölgölhető férfiút, pl. a minden korábbi pöszögő-bájolgó borzalmat
meghaladó valamilyen Filliph (Filip? Fillip?) nevű terrorista riporter vagy
mi'zar, aki azzal terrorista, hogy a kérdéseitől robbanásszerűen átalakul a
rendesen tartósra fixált vegyértékegyensúlyom: előbb ámulok, aztán a dörgő
káromkodás, azután megint ámulok. A végső kérdés mindig ugyanaz: a pasi pénzt
kap ezért, vagy pedig önszorgalmas riporter? Mert ha fizetnek érte, szeretnék
polgár lenni. Mindent elkövetek, hogy polgár lehessek a HÍR TV-nél. 
Barburu
magára ébredt augusztus 23. Ő már a
második. Igaz, az első nem számít annyira, de mégis szíven ütött. De ez sokkal
szebb és őszintébb, és a szívemhez sokkal közeleb álló.A Kék Elefánt teázóban
ücsörögtünk, az ő bőre lebarnult, az enyém szinte virít, a szemei kékek, az
enyéim barnák és rosszak, ő citrommal issza a speciális Earl Gray főzetet, én
tejszínnel. Majdnem rendelünk egy Aktív Férfit, aztán mégsem, de azért
kíváncsian megkérdezi a felszolgálólányt, hogy mégis miféle tea ez. Fizetéskor
vesz is belőle pár grammot, hátha. 
Június
7.
Milos Könyve vége
Pünkösd előtti szombaton nyitottam ezt a könyvet Ivánnal, apáddal egyetértésben,
aki egy esztendőn át alázatos és fáradhatatlan gondozója volt a kéziratnak.
Nincs mit kertelnem: nélküle nem sokra mentem volna. (Ezt ő most meredeken
próbálná hárítani, de így igaz. No persze, ugyanezt tettem én is, amikor
novelláskötetét úgy dedikálta, hogy az nélkülem aligha jött volna létre, valami
ilyesmi... Vagyis kvittek volnánk...)
