TOVA TOVA TOVA TOVA TOVA >>> kísérleti oldal (Csak az kattintson a nyílra, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni! A keskenyvágányú és modemes látogatók kíméljék meg magukat!)  >>>

Kalandozó Lakatos Demeter Árvay & Balog   Andrasev Ákos

Szeptember 30. FRUZSINA  Se kutyája, se macskája, még a másét se tűri. Ilyen öregasszony lett belőle, nem akarok ilyen lenni, egészen bokáig érő szoknyákat vettem, én már csak ezekben akarok járni. Fellebbentette, kamaszos vihogással, hej, te lány, neked nem is csúnya a lábad, így mondta. Nem azt mondta, hogy szép a lábam, csak azt, hogy nem is csúnya… Már megint behorpadt az idő, már megint megcsal az emlékezetem, és minden összekeveredik. FRUZSINA.TK

Baráth szeptember 30. Nem lehet tudni… de talán csak kicsi az önállóság. Mert lehessen tudni!... Én meg pszichopata vagyok, és ez így jön ki. Ráhatás, ráfedés, szemlélés.  * * *  Álmomban gépek, civilizáció, romlás… üldözés. Sár, meg dülöngélő épületek. Fejlettség és romlás; olyan, jövőféle. // Újszerű… földfoglalás. Parlagtalanítás. De ez nem pontos, mert nincs… aztán lesz. Inkább létezés… kreálás, önteremtés… Befedés, terjeszkedés. Antizártság. // Úgysem érdekel! Mennek a generációk. Aztán sírhelyek. Semmi különös. Ki-ki így-úgy… szépen párban. Jófejeskednek, majd… Hideg, kopott, ócska… ravatalozó. Szükségmegoldás. Befejezés és kiindulópont. Csillag. Anyag. Szerencse, mozgás. // Tipródó értelem. Elveszítem a látásom. Szoftverépítmény. tova

Norman spekula szeptember 29. Mi, felhasználók ugyanis ebben az alattomos terroristák által keltett játékban a Microsofttal egy oldalon állunk. Valószínűleg a döntő többségünk ugyanis, végiggondolva, mi is történik, eljut oda, hogy nagy erejű kommunikációs eszközt vett (amelynek egy kommunikatív funkcióját ezúttal tollhegyre tűztem), amellyel minden más lehetőségnél olcsóbban és minden más lehetőségnél kiterjedtebb és jobb színvonalon tudna másokkal érintkezni, például tudományos életet folytatni, ámde ebbe a kommunikációba perverz bűnözők ócska motívumok alapján belerondítanak. Hiszen a webes eszköz elsősorban a társadalmasodás, a kapcsolatteremtés eszköze, s ez abszolút érték; a vírusterrorizmus pedig bűnös vagy beteges szociális eltévelyedés, mert az ellenkező irányba hat. Szerencsére, nagy kártétele ellenére, csak egy töredék kisebbség indulata. (http://karoly.norman.terasz.hu) tova

Az a baj ezekkel a hirtelen előkerülő leleplező dokumentumokkal, hogy nagyban hozzájárulnak az össznépi hányinger fokozódásához. Nagyon sunyi megoldás született Magyarországon ennek kezelésére, pontosabban nem történt semmi. Az akkori döntéshozók féltették a társadalmat a sokktól, és persze féltek ők is, hogy előkerül valami róluk. Helyette inkább ülnek a dossziékon - amelyek közül félő, hogy jónéhány hamis is akad, mégiscsak a dezinformációs szakma krémje dolgozik ilyen helyeken - és ha stratégiai érdekeik úgy kívánják, előkerül egy-egy csontváz a szekrényből. Így megy ez Antall József óta, emlékezzünk csak a hirtelen előkerült Torgyán- és Csurka-dossziékra, utána még jónéhány volt Megyóval és Kondor Katalinnal bezárólag. Tartok tőle azonban, hogy ez így is marad egészen addig, míg ki nem halnak az 1988 előtt szocializálódott politikusok, azaz olyan 2040-ig. Korábban elég sok publicisztikát írtam erről, már amikor aktuális volt, legutóbb éppen a D-209 kapcsán, még a Békés Megyei Naplóba. Minden esetben azok álláspontját osztottam, és osztom most is, akik szerint helyesebb megoldás lett volna, ha - mondjuk mint az endékások - minden (politikai tartalmú) dokumentumot nyilvánosságra hoznak. Ha egy sebtapaszt gyorsan letépünk, kevésbé fáj, mint amikor óvatosan húzigáljuk újra meg újra. Ugyanez igaz erre a helyzetre is: minden érintett eltakarodott volna a közéletből, s minden tiszta lappal indul. tova

Barburu magára ébredt szeptember 23. Pénteken és ma Személyiség- és képességfejlesztő tréningen vettem részt egész nap, ami gyakorlatnak számít, csak jegyet nem kapunk rá. (Megfelelt/nem felelt meg.) Elég tanulságos volt, az elvárásaimhoz képest történtek érdekes dolgok, értek meglepetések. Tulajdonképpen magamról nem tudtam meg semmi újat, csak most már körvonalazottabb minden... azt hiszem. :)Nekem inkább az volt a fontos, hogy jól érezzem magam (megvolt), jobban megismerjek másokat (megvolt), kapjak visszajelzéseket (ez is kipipálva), szóval ez így oké, főleg, hogy kredit is jár érte. Jaj. Gyatrán fogalmazok. Hmmm, és voltak szívmelengető dolgok is, ami tényleg kellemes meglepetés volt és nagyon-nagyon jóóóóó! :)... Egyik éjszaka rámjött az ihlet, persze nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy rászánjak 1-1,5 órát egy novellára. így hát elsikkadt, habár egy rózsaszín postit cetlire megpróbáltam összekaparni pár alapvető gondolatot - remélem, nem hiába, és megírom vmikor a közeljövőben. Vettem is egy nagyon szép füzetet csak és kizárólag erre a célra. Még rengetegsokminden történt, de megint sürget az idő és nem akarok úgy elkezdeni egy hosszabb mesélést, hogy nem tudom befejezni. Szóval most egyelőre befejezem, de lehetséges, hogy nemsokára visszatérek. ;))   tova

zen taxi szeptember 20. keleti fény Onagy ír a teraszán terebessre reagálva, hogy amikor ott jár, miken gondolkodik. és fel is adja a dolgot hamarost, hogy a középkeleti magyar ember a maga megvert istennyilaságával ilyen, amilyen. milyen? natúrbús - mondta vadas ernô, kegyesen és elnézôen. én másképp fogalmaznék. önsorsrontó, pesszimista és élhetetlen. ha három szóval lehet. ha csak egy, akkor egyszerûen izgága. tudja, hogy szar amit csinál és zsákutca, kap is példát másoktól, miképp lehetne és miképp is mûködhetne, de nem, nem és nem. marad röghöz kötve, natúrban és búsban, élhetetlenül, kegyetlen durva baromi létben - és izgágán kapkod, nem nyugszik, nem tûr és nem tud várni, nem nem soha. beszélgetek egy ideje manuellel, a portugál baráttal, akirôl itt már írtam. ô tanár, kis gyerekeket tanít nyelvre, olvasásra, ilyenekre. nem veti fel a pénz. nem dôzsöl. szereti a jó bort, és mást is megiszik, ha van társaság. de ezért nem keres csak társaságot, hogy legyen alibi berúgni. nem ez mozgatja. éjjel szoktunk csetelni, videocset, az annya... és hát LÁTNI, hogy éjjel egykor sem nyûgös, nem ittasult le, nem révül bambán, nem hullamerev, hanem él, na jó fáradt de mégiscsak mozog az agya, viccel és élvezi, hogy élhet. ennyi lenne? ennyi bizony. ezt kellene megtanulni valahogy végre. nem tudom, de nekem minden más ország-béli barát egyben tükör is. tükre a magam gyengeségének, és éppenhogy azon vagyok, hogy ha van valami extra abban, hogy magyarnak születtem, azt megtaláljam, de ne görcsösen. és ha nem találom, akkor tanuljak másoktól. 36 évesen talán már elmondhatom - lehet, hogy nincs is semmi extra abban, ha valaki magyar. sôt.   tova

GERGELY EDIT szeptember 13. A szereto alternativa a problemakra. Jo esetben atmenet, rosszban kenyszermegoldas, semlegesben erdek. Parhuzamos vilagot kelt az egyuttlettel. Kozepiben ott virul o, mint az egesz nagy felhajtas kozponti alkatreszenek gazdateste. Odafurakodol, talalkozastol talalkozasig igyekszel nyomot hagyni, belakmarozni dunsztig.  MAGANTERULET.TK  tova

ONAGY Zoltán szeptember 10. A heti Magyar Narancs kimondottan kedvelt rovatvezető-kritikusa, kevésbé kedvelt újsütetű prózaírója határozottan ránézett a groteszk kontextre: pénz, író. Mibul élsz, édes magyar író? Ránézett történelmileg, kommunistailag, aczélilag, szabadságilag. Mi jobb nekije. Mi szebb. És a jobb és a szebb közt miképpen tököl, néz okos fejéből a minden előjelzést és jóslatot igazoló helyzet: a magyar író legatyásodott. És ez még csak a kezdet, semmi ahhoz képest, ahogyan öt év múlva áll majd. De minthogy a magyar író nem foglalkozik jóslatokkal, a kezdőket, fiatalokat és kevésbé fiatalokat vélhetőleg ez sem rettenti vissza a vágytól, hogy türelmes, szorgos munkával bástya legyen a magyar kultúra romos építményén ("Vár állott, most kőhalom"). tova

BDK UNGPARTY június 18. Tegnap Tímea telefonhívása a KISzótól. Megy egy interjú-sorozata Kulcslyuk címmel szombatonként. Amolyan emberközeli, kicsit magánéleti, kicsit néha bulvár-jellegű beszélgetések. Ilyet szeretne velem is. Elvi kifogásom éppenséggel nincs ellene (bízom a válaszaimban!), de kértem: egyelőre halasszuk el, ugyanis e perceben még tisztázatlan a viszonyom a laphoz. A Hóvége-melléklet lapzártája tudtommal 15-én volt, és én nem adtam anyagot, mert Kőszeghy Elemérrel abban maradtunk, hogy személyes beszélgetés keretében tisztázzuk, mit és hogyan. Én jeleztem levélben is, telefonon is, hogy szépirodalmi anyaggal nem szeretnék szerepelni, ellenben el tudok képzelni egy önálló oldalt, amelynek én lennék a gazdája, úgy mint Kovács Elemér a Falujárás címűnek. tova

Június 7. Milos Könyve vége Pünkösd előtti szombaton nyitottam ezt a könyvet Ivánnal, apáddal egyetértésben, aki egy esztendőn át alázatos és fáradhatatlan gondozója volt a kéziratnak. Nincs mit kertelnem: nélküle nem sokra mentem volna. (Ezt ő most meredeken próbálná hárítani, de így igaz. No persze, ugyanezt tettem én is, amikor novelláskötetét úgy dedikálta, hogy az nélkülem aligha jött volna létre, valami ilyesmi... Vagyis kvittek volnánk...)          Azt hiszem, hosszú utat jártunk be, én legalább is annak érzem. S közben alaposan el is fáradtam. Erőm, energiám az utolsó kis moccanásig be volt mérve, sokszor az emberi tűrőképesség határáig erőltetve a menetet. Hirtelenében nem tudom, még egyszer végig tudnám-e csinálni ezt a mutatványt, de most szükségem van a pihenésre... (Ami, mert jól ismerem magamat, enyhe illúzió csupán, hamarosan megint belevetem magam valamilyen „nyaktörő kalandba”...)   Milos Könyve

TOVA TOVA TOVA TOVA TOVA >>> (Csak az nézze meg, akinek nagyon sok ideje van, és gyorsan tud letölteni!)

---

Szeptember 29. (hétfő) Ma hajnalban elindultam a városba. Azt terveztem, hogy elmegyek egy Tescoba, mert Wanda megkért, hogy vegyek neki akciós fatálcákat. De aztán bedugultam. Azért az értekezletre még odaértem.

Délután szerkesztgettem, aztán elmentem tálcákat venni – szám szerint tizenkettőt. Elég szépek, jól megmunkáltak, kíváncsi vagyok, mit fest rájuk Wanda. Láttam még kicsi fiókos hokedlit is, pont olyat, mint amilyen nekem van nagyban. Alighanem majd veszek egyet Milosnak. Üldögélhetünk egymás mellett, és a legféltettebb kincseinek is lesz valami rejtekhelyük.

Már sötétedett, amikor Szentendrére értem. Öcsike, Wanda és a felségem is, mindenféle borítékokat rakosgattak, címezgettek, mert Öcsike lázban van, hatalmas performálásos fesztivál lesz a hét végén. Mennek ki a meghívók, a sajtóanyagok. Szerencsére Ede és Szonja lefoglalták Milost. Már majdnem szépen el tud játszani.

Valaki érdeklődött, hogy mi van az álmaimmal. Mindig elfelejtem leírni.

A mai csak az elején volt rémisztő, aztán aranyos. Fürdettem a gyerekemet – de az volt az érdekes, hogy nem Milos volt, hanem Dávid, az elején. Persze kicsiben. Valamiért ki kellett mennem a fürdőszobából. De csak egy pillanatra. És amikor visszamentem, nem találtam a gyereket. Csak hatalmas hab volt a kádban. Én meg kutattam benne, de hiába. Aztán már belehajoltam, a kezemmel a víz mélyén kotorásztam, de a gyerek nem volt sehol. A végén egy lavórral kimertem a sok habot, ami ettől valahogy még több lett. Egyre gyorsabban küzdöttem, ettől aztán a végén sikerült az egészet kimerni. Sőt, a víz is kifolyt a kádból, mert valahogy kiránthattam a dugót. Csak álltam ott nagyon kétségbe esve. És akkor a lavórból nevetést hallottam. Beletúrtam, és kivettem a gyereket. Kicsit meglepő módon Tamara volt, nem Dávid.

Tegnap kaptam egy levelet, miszerint szegény Balla D. Károly az UNGPATY kitalálója és szerkesztője, akivel a múlt héten még együtt konferenciáztam meg a médiahajónál is találkoztam nem tudott visszamenni Kárpátaljára, mert egy rossz mozdulat miatt kitört a lába. A dunaújvárosi kórházban fekszik. Ma fölhívtam, hogy mit segíthetnék. A körülményekhez képest jól van, és abban reménykedik, hogy egy hét múlva valahogy hazajuthat. Mindenesetre addig mindazoknak, akik látogatták az oldalait –igen sokan – várni kell a frissülésre.

Szeptember 28. (Vasárnap)

Erkölcs, pírszeplő, kenetolaj

Annak idején tulajdonképpen meglepett az a bírósági ítélet, amelyik pár hónappal ezelőtt jogilag ugyan rendben levőnek ítélte Tocsik Márta szerződéseit, de mivel a jó erkölcsbe ütköztek, semmisnek tekintette azokat. Nem voltam egyedül. A jogászkodás ellenében egy jogi intézményben jó erkölcsre hivatkozni Magyarországon tulajdonképpen abszurd válasz. Egy olyan országban, ahol még mindig az eredeti tőkefelhalmozás, vagy inkább tőkerablás- és kapirgálás folyik, és ahol egyébként is, szinte már az életnek semmilyen területén semmiféle erkölccsel nem számolunk? Legföljebb templomokban motyognak valamit ilyesmiről. Talán ha bírók nem csak hivatkoznának a jó erkölcsre, hanem legalább megpróbálnák meghatározni, mi is az. Az se ártana, ha mondjuk a nemi, párkapcsolati, családi erkölcs dolgában útmutatást kapnánk, de most mégis kicsit praktikusabb lenne, ha például megmondanák, mennyi extraprofit, mennyi gyarapodás erkölcsös még, ha figyelembe vesszük például a kapcsolati rendszert, a kizsákmányolást, és minden olyan tényezőt, amelyek jogilag rendben vannak ugyan, de valamiért mégis utálatosak. Vagyis jó erkölcstelenek. Most, a főbírók megerősítő ítélete után is azt gondolom, hogy szükség lenne útmutatásra. Nem mintha nem tudnánk minden egyes cselekedetünk előtt, közben, és főleg után, hogy azok erkölcsösek vagy erkölcstelenek-e. Bizonyos vagyok abban, hogy aki közös pénzhez nyúl, és képtelen a kapzsiságát féken tartani, valahol a gyomrában, a szívében, vagy az agya mélyén tudja, hogy csak a szerencsében bízhat: hátha nem jár úgy, mint Tocsik Márta. Nem tudom, hány milliárdért vállalnám, hogy évekig várjak ítéletekre, közben még éjjel nappal csúfoljanak is, és pejoratív ige szülessen a nevemből. Jut eszembe: az is jó lenne persze, ha a bírók megmondanák, meddig jó erkölcsös egy végső ítéletet húzni.

És bizony kíváncsi lennék arra is, mit mondanak ezekről a dolgokról az egyházak. Annál is inkább, mert - ha ez így megy tovább - a politikusok kedvenc találkahelye lesz a templom. Ha az egyik rákap arra, hogy ott szónokol, bekéredzkedik a másik is. Az is lehet, hogy közkívánatra a rádió vasárnapi istentiszteletein előbb Orbán mond egy-két jó szót, aztán Medgyessy is beszél egy fergetegeset.

Ez azért jutott eszembe, mert a hét fontos, de kicsit elsikkadt híre volt, hogy a volt miniszterelnök templomban szólt néphez. El se tudom képzelni, mi vitte rá Bölöcskei Gusztáv református püspököt – aki még ráadásul a zsinat lelkészi elnöke is – arra, hogy Orbán Viktort istentiszteleten beszéltesse. Hogy Orbánnak nincsenek gátlásai, azt mindig tudtuk. Ám az talány, mi játszódhat le a püspök úr lelkében, ami arra viszi, hogy az európai közmegegyezést, miszerint „ki a politikát a templomokból”, éppen az ellenkezőjére fordítja. A politikai karrierje során egyszercsak megvilágosodott, mélyen vallásossá lett volt miniszterelnök, aki hol a katolikusok, hol a reformátusok között sertepertél, tipikus esete annak a politikus-fajtának, akit a templomok közelébe sem szabadna engedni. Egyszerűen azért, mert elvallásosodásának gyors folyamata túlságosan egybeesett azzal, hogy véletlenségből a vallásos emberek rokonszenvére lett szüksége a hatalom megszerzéséhez, aztán tartásához. Persze a püspök úr, meg az egész egyháza azt tesz, amit akar. Csak kár azért a valaha jóhírű egyházért, amelyik nem is olyan régen a MIÉP-pel szennyezte be magát. Már majdnem elfelejtettük, mire most sikerült újabb pírszeplőkhöz jutni.

Nem lepődnék meg, ha valamelyik egyházi közösségben már az is fölmerült volna, hogy Orbánt, mint szakrális fejedelmet – legalább titokban – valami kenetfélében részesítsék. Hamarosan gondot okozhatnak a hívei között számosan megtalálható ómagyari vallás képviselői is, ha azt akarják majd, hogy a maga módján tanúságot tegyen mellettük. A lenyűgözően zavaros hitféle terjedéséből a héten a katolikus egyháznak lett elege. De ez alighanem csak kenetolaj a parázsra. Könnyen lehet, hogy Orbán, akivel bármikor el lehet hitetni, hogy mondjuk Csaba királyfi reinkarnációja, lát fantáziát az sumér-hun-ómagyarkodásban.

De ettől még nem kell tartanunk, mert a múlt hét végére már szinte nemes hagyomány lett Orbán templomjárása. Ismét beszélt, ezúttal egy református templom avatásán, Szabó püspök úr hívására. Ki tudja, miért, éppen azt a helyet találta alkalmasnak arra, hogy kifejtse nézeteit Benes dekrétumairól: „ha jól gondoljuk, hogy az Európai Uniót nem a globalizáció, hanem a keresztényi szeretet tartja össze, akkor a jövő egyesült Európájában nem lehet helyük olyan jogszabályoknak”…

Mielőtt Orbán teljesen belefeledkezik ebbe az egyházfi szerepbe, és világpolitikai prófétálkodásba kezd, szólni kellene neki, hogy az EU-t nem a keresztény szeretet tartja össze, hanem igenis az érdekek, amelyek egy globalizáció nevű jelenségben testesülnek meg. Attól, hogy templomban beszél, még maradhat reálpolitikus. Arra viszont felettébb kíváncsi lennék, mit tudna mondani az erkölcsös politizálásról. A saját országlásának idejéből való példákkal illusztrálhatná, miképpen kell viszonyulni a közpénzekhez, miképpen kell erkölcsös költekezésre szorítani a sleppet, hogyan kell szeretni nekünk ellenszenves felebarátainkat, legalább akképpen, miként önmagunkat és a hatalmat.

Szeptember 27. (szombat) Tegnapelőtt kaptam küldött nekem egy lemezt Lóri barátom, aki bennem csak úgy van, hogy a furulyás ember. Valahol vidéken, egy kiállításon ismertem meg. A képek sem voltak rosszak, de az egészben az volt a legjobb, hogy ő – mint afféle zenei betét – furulyázott. Gyönyörűen. A feleségem baráti körébe tartozott. Hamar megszerettem. Ha valaki csodálatosan játszik egy hangszeren, az nagy valószínűséggel jó ember. Ami abból is kiderül, hogy hallott a tilinkó iránti vonzódásomról, és azonnal össze is állított egy kis hangzótárt, és mellékelt egy kis szakirodalmat is. Így aztán ma egész nap csángó népi jazzt hallgattam. Ez annyira jó, hogy titokban bele is fújtam én is. De csak halkan, mert itt vannak a feleségem és NC barátnői – szám szerint nem is tudom megszámolni, hányan -, és nem akarta őket zavarni, vagy pláne megrémiszteni.

Kint csivitelnek a kertben. Meg játszanak. Ha jól tudom, a Balatonon szoktak így összejönni, de most eladták azt a házat, ahol szoktak. Nagyon jó ételek is vannak. Például óriási hagymaleves volt ebédre. Bár azt megállapítottam, hogy tulajdonképpen marhaság hagymalevest főzni nagyobb társaságnak. Pláne, ha aztán egy szobában alszanak. Illetlen dolgok lesznek ott. De ez legalább próbára teszi a szeretetet.

Ja, és ma megjelent egy kis írásom a Népszava 7-en a 7-ről rovatában. A kérdés ez volt: „Töretlenül” végzi-e a Magyar Rádió közszolgálati feladatait?

Nincs semmi baj a közszolgasággal. Ma már egyre jobban terjed az a szemlélet, ami szerint a politikai újságírás is a közszórakoztatás része. És ez természetesen az elektromos médiumokra is vonatkozik. A polgárnak egyre több ideje van, unatkozik, egyrészt kíváncsi, másrészt szereti az izgalmakat. Ha így vesszük, úgy is lehet a közt szolgálni, hogy olyan nézeteknek adunk teret, amelyek az emberek nagy részében visszatetszést keltenek. Így aztán vita keletkezik, abba a politikusok is beszállnak, jó nagy botrány lesz, ráadásul állandósul, és mindenki nagyon jól szórakozik. Vannak még olyanok, akik szégyenkeznek, de ezek semmit sem tudnak a modern médiaelméletekről.

Ja, és megjelent az Internet Kalauz, és benne vagyok én is.

Szeptember 26. (péntek) Ma négykor keltem – ami nem igaz, mert csak négyre volt fölhúzva a telefonom, vagyis a vekkerem, de még szunnyadtam egy kicsit. A busz indulására kiértem a térre. Szentendrén átszálltam, aztán metró, aztán busz, és máris Ákos öcséméknél voltam. Ott kávéztam és ettem egy sonkás zsömlét, amit a sógornőm készített. Közben Mirkóval autós hirdetéseket néztünk. Például el lehet vinni az új fajta Suzukit nulla forintért, havi negyvenezer törlesztésre – cascoval együtt. (Milán öcsém már kétszázezerért tud alkatrészt. Az is sok. Még mindig két Trabant.)

Elvittem a kocsit, és már kilenckor Székesfehérváron voltam. Csak valaki elküldött egy külvárosi buszállomásra, a központi pályaudvar helyett, ahol Onaggyal kellett volna találkoznom. Fél órát tekeregtem, mire megleltem az épületet, ahol a határon túli írók egykét vártak arra, hogy az internetről beszéljek. Persze nem maradtam le sokról, mert még számos beszélő volt előttem. Amiket elmondtak, többnyire érdekes volt. Sajnos mindenből sugárzott a sorssal való teljes – és teljesen jogos – elégedetlenség. Pedig az internet kihúzza majd őket a szellemi gettókból. Idő kell, persze..

Igazából nem is mondtam el a beszédemet, hanem csak úgy beszéltem. Aztán a vitában is elmondtam pár dolgot. Persze most is az volt a legfontosabb, hogy pár emberrel beszélgettem. Például jó volt találkozni Beszédes Istvánnal a http://www.zetna.org.yu szerkesztőjével. Adott egy csomó vajdasági prózakötetet. Jó lenne megcsinálni őket e-booknak. Aztán ott volt Balla D. Károly, akivel tegnap is találkoztam. Ő a http://hhrf.org/ungparty/news/ magányos kárpátaljai szerkesztője. Vele először találkoztam tegnap. Ma meg először Gergely Edittel - http://www.maganterulet.tk , csak, hogy majdnem mindenki ott legyen, aki az andrassew.hu ajánlójában rendszeresen jelen van. Ja és persze Onagy. Hazafelé elhoztam a fővárosig Moldován Istvánt, a MEK egyik alapítóját és egy kolleganőjét. Velük is jót beszélgettünk. Istvánnal főleg arról, hogy hamarosan, pályázati pénzből indul az erdélyi irodalom digitalizásása az Erdélyi és csángó költészet – http://irodalom.elender.hu/erdely - nyomvonalán. Meg hogy jó lenne, ha Cseke Gábor ebben is segítene. (Pont ebben ne segítene…)

Szeptember 25. (csütörtök) Ma médiahajózni voltam. De nem léptem a hajóra, mert úgy döntöttem, hogy Visegrádon csatlakozom a szakmához. Busszal tíz perc alatt voltam ott, találkoztam Pápai Gáborral, Marabuval, Farkasházy Benedekkel, Litkaival, Éles Istvánnal, Balla D. Károllyal. Beszélgettünk, eszegettünk, megnéztük Éles kiváló műsorát, aztán elindultam hazafelé, illetve Szentendrére, mert a gyerek babaúszott, és ott akartam lenni a végén. Sikerült hamar odaérnem, mert láttam, hogy Hack Péter éppen indul, és bekéredzkedtem a kocsijába. Legalább volt alkalmam beszélgetni vele.

Be kell rendezkednem az autótlanságra, mert ma telefonált az egyik kedves szerelő, hogy megtalálták a hibát, ki kell cserélni a gyújtáselosztót, négyszázezer forint. Mondtam, hogy annyiért vehetek egy egész Tarbant-flottát. Persze az lesz a vége, hogy az öcsém barátai majd segítenek. Vagy megjavítják, vagy hoznak nekem alkatrészt Amerikából. (Azért olyan drága, mert csak ott kapható. Holott az autó japán. Ez a globalizáció.)

Szeptember 24. (szerda) Kicsit elfáradtam. Ötkor keltem, hogy elérjem a negyedhetes buszt. Sikerült is, de olyan lassan mentünk, hogy majdnem nyolcra értünk az Árpád-hídhoz. A metróval elértem ugyan fél kilencre a Határ úthoz, de rossz villamosra szálltam, így pár percet kértem az órámról. Ráadásul el is áztam közben.

Maga a tanítás jó volt. Ahogy az első órán meg lehetett állapítani igen kedves és értelmes hallgatóim lesznek. Most egy kicsit zavaró, hogy egymás után kétszer kell elmondanom ugyanazt. Ez csak azért baj, mert természetesen nem tudom pontosan ismételni magam, és már ma sincs fogalmam arról, hogy melyik csoportnak mit magyaráztam. Beszéd közben is hajlamos vagyok elfelejteni, mit akartam mondani az elején, és miért, hát még egy hét távlatából. Úgy kellene, hogy mindig jegyzetelem magamat.

Az iskolából Tamarához mentem. Nem sokat beszélgettünk Marcival, mert meglehetősen illetlen módon végigaludta az időt, amíg ott voltam. Csak kicsi testi kommunikáció volt: a kezét meg a lábát simogattam. Nincs is meghatóbb testrész, mint a babaláb meg a babakéz. Bár néha még most is könnybe lábad a szemem, amikor Milos hatalmas kezeit nézem, sőt néha az igazán nagy gyerekeimtől is meghatódom – bár nem annyira a kezeiktől.

Nem maradtam sokáig. Éppen csak annyi időnk volt, hogy átbeszélgessük a családi dolgokat, mert rohannom kellett az utolsó buszhoz, ami még átszállás nélkül behoz a szigetre. Elértem, és alig több, mint egy órás ázott rázkódás után szerencsésen haza is értem. Amúgy igazából nem olyan rossz ez a buszozás. Vittem lemezjátszót, és az egész úton hatalmas koncerten voltam. Ráadásul reggel, Szentendrén legalább negyed órán át követett minket a szivárvány. (Én abból csak egy görbe, egyszínű csíkot látok az égen, de biztosan gyönyörű lehet.)

Szeptember 23. (kedd) Rendes időben elindultunk Baranyai úrral, és meg is találtuk az autómat. Nem rabolták ki, nem törték föl, nem lopták le a kerekeit. Egy nagy dolog manapság. Érdekes utunk volt. Mert persze a motor szépen elindult. Kis vizsgálgatás után úgy döntöttünk, hogy megyünk, ameddig lehet. Éppen pont a szentendrei rendőrség kapuja előtt állt le. Hosszas vizsgálgatás után nyilvánvaló lett, hogy nem tudunk így tovább menni. Addigra több rendőrautó megállt mellettünk. Nagyon szigorú – de igazságos – tekintetek meredtek ránk, amikor hogy merészelésünkről érdeklődtek. (Csakugyan volt olyan pillanat, amikor elálltuk az útjukat.). De mivel látták, hogy ne félünk tőlük, hagyták, hogy gyorsan horogra tegyük a kocsit. Elvontattuk a legközelebbi parkolóba. Aztán Baranyai úr hazahozott. Azt mondta, majd értesít a fejleményekről.

Ami azt jelenti, hogy a héten gyalogolgatunk, buszozgatunk. Jót fog tenni.

Itthon aztán Milos kirángatott az utcára, hogy sétáljunk. Szerencsére, mert nem is olyan messze szóba elegyedtünk egy cigányasszonnyal, aki nagyon szépen megáldotta Miloskát. Arról beszélt neki fennhangon, hogy az ilyen kicsi gyerekek milyen aranyosak, aztán fölnőnek és gonoszak lesznek. Isten áldását és Szűz Mária segítségét kérte, hogy Milosból ne legyen gonosz ember.

Azt hiszem, az ilyesmi nagy szerencse. Olyan, mintha megkeresztelték volna. És az a különös, hogy a gyerek is megértette: valami fontos, megtisztelő dolog történik vele. Megsimogatta a néni kezét.

Nem tudom, miért érzem régóta, hogy a cigányokban – főleg az asszonyokban – nagyon sok szakrális erő van. Nem ártana, ha újsámánkodó honfitársaink megpróbálnák megérteni ezt. Az is lehet, hogy jót tenne a világunknak, ha kicsit többet tudnának a cigányok hitéről.

A focipálya sarkán van egy vendéglátóipari intézmény, amit nem másképp hívnak, mint Sportszár büfének. Ez zseniális. Szerintem.

Ezt onnan tudom, hogy el akartam menni a gyerekkel az új játszótérre, ami a pálya mellé épült. De aztán mégis inkább visszafordultam, mert fölkéredzkedett, és majdnem el is aludt a vállamon.

Alvás után aztán a mamájával elmentek játszóterezni. Én meg nekiláttam a műhelyem átépítésének, mert hamarosan ládákat kell csinálnom Wandának – valahogy senkit nem találunk, aki mérsékelt áron vállalna ilyesmit. Kellene még egy jó régi, hagyományos gyalupad.

Szeptember 22. (hétfő) Ma tulajdonképpen egész nap arra vártam, hogy elmenjek Baranyai úrral az autómért. Dolgozni se mentem, mert úgy volt, hogy reggel jön és indulunk. Bíztam abban, hogy hamar odaérünk, meg tudja javítani, aztán még beérek értekezletre. De nem jött. Beszéltünk, hogy nemsokára jön, aztán délután kettőkor kiderült, hogy ez ma már nem jön össze. Hanem holnap. Már csak abban reménykedem, hogy nem rabolják ki az autót.

Így aztán készenléti állapotban dolgozgattam. Meglepő módon pár dologban sokat haladtam.

Milos néha elkapta a kezemet, hogy menjünk. Mostanában szinte állandóan ezt csinálja. Olyankor megyünk egy kicsi kört az utcán. Van úgy, hogy húsz perc alatt húsz métert, mert állandóan talál valami fontos megfigyelni valót. Néha meg vissza kell fordulni, mert, mondjuk leszáll valahova egy galamb, akit közelről kell megfigyelni.

Sajnos rákapott arra, hogy fölkéredzkedik. Ezt – zseniális módon – nem erőszakosan teszi, nem vinnyog, nem toporzékol, hanem csak elém áll, és a lábamhoz nyomja a fejét. Föl se néz. Annyira aranyos, hogy persze azonnal fölkapom.

A kutyánk megint a fejébe vette, hogy mi lakunk az ő házában. Ez időnként rájön. Egyszerűen betör a lakásba, befekszik a konyhaasztal, vagy egy fotel alá, és nem lehet onnan kirobbantani se. (Régebben ehhez legalább az kellett, hogy odakint tűzijáték legyen, de már ilyesmire sem ad.) Persze azonnal kivezetjük. Ő folyamatos értetlenségben él. Nem hajlandó elfogadni, hogy vannak olyan területek, ahol neki semmi keresnivalója. Például a tornácon, ahol állandóan várja a postást, hogy jól megijessze. Amúgy sem szeretem, hogy ősszel meg télen állandóan fölhordja oda a sarat. (Legyen neki elég, hogy naponta többször lapáttal járom a kertet, hogy hátha aknát találok. Szerencsére Milos már segít: megáll a kutyaszar közelében és rikoltozva mutogat, amíg össze nem szedem, és el nem viszem.)

Volt egy idő, amikor télen bejöhetett, egészen addig, amíg egyszer tévézés közben meg nem állt a szoba közepén, és egy jó nagyot hugyozott oda nekünk.

Tegnap meg azt kellett megtudnom, hogy a macska nem csak azért jár be a szobámba, hogy dorombolva aludjon a lábam alatt a szőnyegen, miközben én dolgozom. Észrevettem, hogy az egyik sarokba jár kakálni. Két órámba telt, mire kitakarítottam, és mindent alaposan lehipóztam. Illetve hypóztam.

Idevettünk egy szerencsétlen menhelyi kutyát, aki még ráadásul elvesztette azt a bácsit is, aki a menhelyről kivette. Megsajnáltuk. Idevettünk egy szegény kis macskát, akit valaki kidobott egy autóból a házunk előtt, és olyan sovány, és olyan férges volt, hogy nézni is tereh… Erre ez a két pofátlan átveszi itt a lakhatást.

Most nagy nevelésben vagyok. A kutya, ahányszor kimegyek, „herr schinter!” felkiáltásra köteles a helyére menni, és ott, elbújva feküdni, amíg el nem hagyom a kertet. Nincs játék, nincs nasi, nincs kurkászás. A macska orrát jól belevertem az ürülékébe, kidobtam, és nem is alhat a lakásban. A fürdőszobában sem, ahol eddig nagyon aranyosan pihengélt a szennyesládán. A gyerekkocsit nézte ki magának az ámbituson.

Már az is botrányos, hogy nekem szabadidőmben állatokat kell nevelgetnem.

Szeptember 21. (vasárnap) Tulajdonképpen ez egy olyan jó kis vasárnap volt. Délután Átjöttek Milán öcsémék. A feleségem évek óta ígéri, hogy készít neki rántott sajtot, mert az a kedvence. De ez valahogy soha nem jött össze. Egyrészt azért, mert Milán rendszerint úgy jön, hogy fél órával előbb telefonál, másrészt ezt soha nem akkor teszi, amikor éppen be van panírozva a sajt. De most összejött minden: tudtuk, mikor jönnek.

Jó nagyot ebédeltünk és beszélgettünk. Érdekes, hogy Milán is egészen jó képeket készít, nem lepődnék meg, ha hamarosan az ő fotói is külön oldalon jelennének meg.

Miután elmentek még írtam egy keveset. Föltettem Sándor Iván oldalának kezdeményeit. Már két könyv le is tölthető. ( http://www.sandorivan.cjb.hu ) Nagyon szeretem az írásait.

Közben jót leveleztünk Spiró Györggyel is. Abból az alkalomból, hogy Zsigovics Gábor hamarosan bemutatja a Szappanopera című darabját. Spirót is nagyon szeretem.

Ma elhatároztam, hogy nyitok egy pici virtuális boltot is, ahol például Wanda munkáit lehet majd megtekinteni. Képeket, festett ládákat, fogasokat, vödröket. Sose tudom eldönteni, hogy valóban csodálatosak, vagy csak elfogult vagyok.

Szeptember 20. (szombat) Eredetileg úgy volt, hogy én megyek Tamaráért a kórházba, hogy hazahozzuk a gyereket, de aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak jobb, ha egy nem is olyan régen szült mamácska segít neki az első órában. Sok-sok apróság van, amit én észre se veszek, pláne tanácsot adni nem tudok, nem vagyok képes megmutatni kis fogásokat. Így aztán itthon maradtam Milossal. Nagyon jó kis napunk volt. Még a szokásosnál is aranyosabban viselkedett. A kedvencem az, amikor magától fölébred, az ölembe veszem, nézem a tévét, ő meg csak úgy heverészget egy kicsit a hasamon. Ma legalább fél órát elvolt így. Gügyögött, simogatott, beszélgetett velem a halandzsa nyelvén. Eléggé kivételes módon hagyta magát pelenkázni is. Sőt, nagyokat nevetgélt közben. De a legjobb az volt, hogy kiment a kertbe, vitt magával könyvet, nézegette a képeket, nagyokat nevetgélt. Gondoltam, én is viszek egy könyvet. Leültem a hokedlire olvasgatni. Erre odahozta a sámliját, és együtt olvasgattunk, meglepően hosszú ideig. Jó lenne, ha ez nagyobb korában is így lenne.

A feleségem úgy négy óra után telefonált, hogy mi lenne, ha sietne, és én visszamennék Tamaráékhoz fürdetésre, mert talán ők is szeretnék. Szegény sietett, de a Szentendrei úton egyszercsak megállt a kocsi. Kihívta az autómentőt, aki azt mondta, hogy nem tudja megjavítani, mert gyújtáshibás, de körülbelül húszezerért kihozzák tréleren. Erre fölhívtam Baranyai urat, aki az autómat gondozza, hogy mi legyen, van-e neki esetleg trélere. Azt mondta, hogy hagyjuk ott a kocsit, majd hétfőn együtt bemegyünk, és megnézi, mit lehet tenni.

Így aztán a feleségem hévvel és busszal jött haza, de azért hálásak voltunk a sorsnak, hiszen ez a leállás akkor is bekövetkezhetett volna, amikor éppen viszi haza Marcikát.

Ezt utálom a szegénységben. Hogy az ember tizenhat éves autóval jár, mert nem telik fiatalabbra. Bár az is igaz, hogy még soha nem fordult elő, hogy otthagyott volna. Illetve egyszer, de akkor az én hibámból. És akkor is haza tudtam jönni vele, csak a benzinkútnál kellett venni egy akkumulátort.

Mindegy, ez akkor is egy jó nap volt, nem hagyom elrontani.

Szeptember 19. (péntek) Délelőtt írtam egy kicsit. Arra a kérdésre ellett válaszolni, hogy ki a hét embere:

Teller Ede, aki nem sokkal a halála után virtuálisan föltámadt, Amerikánál is nagyobb távolságból atomgránátot csapott a jobboldali seregek közepibe, hatalmas pusztítást és rettegést okozva, majd atomcsapást kapott a baloldal is, nem kisebb erejűt. És nem csodálnám, ha lenne még valami ördögi meglepetése számunkra.

Valójában persze az én személyes életemben Lipták Marcell a hét embere, sőt az egész esztendőé. Ő még nem túl híres, hétfőn született, mindösszesen három kiló sincs, és a harmadik unokám. Teller Edével nagyon fontos kapcsolatban lehet, hiszen akár benne is reinkarnálódhatott a nagy és veszedelmes tudós. Azon persze el lehet gondolkozni, hogy ez jó lenne, avagy rossz. Valahogy úgy, és olyan világban kellene nevelni, hogy kijöhessen belőle Teller esze, de valami olyasmire költse, ami se nem gyúlékony, se nem rettentő, se nem gyilkos.

Dél körül bementünk a városba. A feleségem egy várandós barátnőjéhez ment, vitt neki ezt-azt, én meg először a tanítványaimmal találkoztam az Ipoly presszóban, mert két szakdolgozat témavezetője leszek. Az egyik a WAP-ról szól majd, a másik pedig az olvasószerkesztésről. Véletlenül mindkét téma csakugyan érdekel. Aztán fölmentem Krisztinához, aki végső simításokat végzett a fogaimon. Plusz még fogkövezett is, ami eléggé borzalmas, de elkerülhetetlen, mert ha nem végzik rendszeresen, egyszerűen kihullanak a fogak. Onnan Tamarához mentem a kórházba. Jó mérges is lettem, mert kiderült, hogy napi ötezerért saját szobája is lehetett volna, vécével, zuhanyozóval, és ezt én nem tudtam. Egyébként kiváló ellátásban volt része, csak a mosdási körülményekre panaszkodott. Kitolta Marcit a folyosóra, így aztán igen közeli kapcsolatba kerülhettem vele. Nagyon szépen kipofásodott – ma már negyven grammot szopott -, megszűnt a csúcs a fején, és egyáltalán: gyönyörű. Elég sokáig nézegethettem, de aztán jött egy nővér és a szobájába zavarta Tamarát. A feleségem így nem is látta őket. A kórház előtt fölvett engem és Tamara – valamint Wanda – mamáját, és kihajtattunk Szentendrére. Az úton vettünk grillezett csülköt, mert már rettenetesen éhes voltam. Azt aztán Wandáéknál meg is ettük. Igen kellemes délutánunk lett. Wanda legújabb műveit – festett ládákat és fogasokat – fényképeztük például.

Jó napunk volt.

Szeptember 18. (csütörtök) Ma megint itthon maradtam, egyedül, mert Petri telefonált, hogy írjak meg valamit. Ezért aztán Milost elvitte a mamája fodrászhoz, vendégségbe, kiállításra és Tamarához is a Kórházba. Állítólag nagyon jól viselkedett.

Én meg csak írtam és írtam. Szikkadt szivacs lett az agyam.

Ma le tudtam lefényképezni a kutyát meg a macskát, ahogy együtt esznek. Nagyon féltem, hogy a macska egyszer odamegy, amikor a kutya eszik, ő meg odakap mérgében, és mondjuk megroppantja a gerincét. Volt ilyen a családban. Anyámnak három kedvenc állata volt: Csuli a kutya, Hemő a macska és Rákóczi a csirke. Ő onnan kapta a nevét, hogy állandóan elbujdosott, aztán megkerült. Nem tartozott a tyúkudvarhoz, hanem a kutyával meg a macskával volt egy csapatban. Nagyon szerették egymást. Hanem egyszer Csuli, a tacskó ételt kapott, odament hozzá Rákóczi és beleevett a tányérjába. A kutya – csak figyelmeztetésképpen – odakapott, de szerencsétlenül, mert elroppantotta a csirke nyakát. Azonnal elpusztult. Csuli állítólag három napig gyászolta, és szemmel láthatóan nagyon szégyellte magát.

Tegnap nem voltam eléggé óvatos, mert amikor a kutyát etettem, kirohant a macska és belevetette magát a tepsibe. Nagyon féltem, de aztán láttam, hogy békésen eszegetnek együtt. Bármilyen különös, nagyon úgy néz ki, hogy ezek játszótársak lettek. A kutya örül, mert nincs egyedül, a macska nem annyira örül, de sok esze van. Azért a kis kellemetlenségért, hogy időnként szopogatja egy hatalmas, szőrös állat, jó nagy kárpótlás, hogy el lehet zabálni előle az étkeket.

Az időjóslás halála

Lapunk tegnapi számában az első oldalon helyreigazítás jelent meg, amely a bíróságnak azt a véleményét tükrözi, miszerint az egyik májusi számunkban, az "Áder szembekerült Orbánnal" című cikkben valótlanul állítottuk, hogy komoly ellentét alakult ki Orbán és Áder között a Fidesz átalakítása miatt…

Nagyon komolyan gondolt önkorlátozásból mindig tartózkodtam attól, hogy bírói ítéletekről írjak, ám most kénytelen vagyok néhány csöndes megjegyzést tenni. Nem is hírlapíróként, hanem oktatóként, aki az egyetemen újságírást tanít fiataloknak, hiszen a jövő héten az első idei órámon éppen a lapok szerkezetéről lesz szó.

Bíróság indoklása szerint, ha mindezt véleményoldalon jelentetjük meg, akkor minden rendben van, de mivel híroldalra (címlapra) tettük, helyreigazítást kell lehoznunk, mivel információnkat nem tudjuk bizonyítani.

Eddig azt tanítottam, hogy egy újság első oldalán többnyire olyan információk jelennek meg, amelyeket a szerkesztőség a legfontosabbnak talál. Ezek többnyire hírek, hírképek, tudósítások, esetleg riportok, sőt akár interjúk első sorai, vagy fontos részletei is lehetnek. Előfordulhat karikatúra vagy éppen grafikon, de állhat ott akár vezércikk is. Semmiképpen nem merném azt tanítani, hogy az első oldal híroldal. A bíróság ítélete után például karikatúrát egyáltalán nem jelentethetünk meg a Népszava első oldalán, mert az ilyesfajta kép a karikatúrista véleményét tükrözi.

Az újságíró időnként ugyanúgy dolgozik, mint a meteorológus, akinek az a dolga, hogy megmondja, mi lesz a közelebbi és távolabbi jövőben. Tapasztalatai, a fölhasználható eszközök, valamint a szerencse segítségével, eltalálhatja, mi lesz holnap. Igenám, de mi van akkor, ha a Fidesz beperel minket, azon az alapon, hogy az egyik rendezvényüket azért tették szabad térre, mert hittek a Népszava napos időt jósló előrejelzésének, de bizony esett az eső? Biztonsági okokból, mostantól ilyesmit nem közölhetünk a hírek között, hanem csakis a véleményeknek fönntartott oldalon, hiszen az előrejelzés az időjós véleményét tükrözi.

Amiből újságíró dolgozik, lehet írásos dokumentum, félig bizalmas beszélgetés, de levonhat következtetéseket arcrezzenésekből és más gesztusokból is. Ezek túlnyomó többségét nem lehet körültekintően dokumentálni. Ha csak az jelenne meg, amiről hang- vagy pláne videofelvételünk, és jegyzőkönyvünk is van, semmi nem lenne az újságokban. Ha az újságíró tények és jelek alapján úgy gondolja, hogy az egyik politikus szembekerült a másikkal, akkor az a dolga, hogy ezt leírja. Persze kellő körültekintéssel, lehetőleg az érintett politikusokat is megkérdezve.

Ha a bírók megengednek nekem egy pimasz javaslatot: próbálják meg fölhívni a vezető fideszes politikusokat azzal, hogy valamelyik általuk baloldali-liberálisnak gondolt lap munkatársaként interjút kérnek. Annyi nap áristomot mérjenek rám, ahányszor sikerül akár csak beszélni is az urakkal.

Ugyanis a Fidesz kommunikációs trükkje az, hogy akit utál, azzal nem kommunikál, aztán ahol tud, perel. Azt leszámítva, hogy ez politikusokhoz méltatlan, gyáva gyakorlat, méltatlan helyzetbe hozzák a bíróságokat is. Hiszen, ha nem utasítják el az ilyen pöröket, egy antidemokratikus, cinikus politikai stílust legitimizálnak, és egyáltalán – illő tisztelettel mondom - hagyják magukat politikai jellegű játszmákba keverni. Az adott esetben például: Orbán Viktornak és Áder Jánosnak is módja lett volna arra, hogy a demokráciákban szokásos módon cáfolja a Népszava cikkét. Nem csak a hozzájuk közel álló Magyar Nemzetben, hanem a Népszavában is. Ebben akár azt is kimondhatták volna, hogy mi ostobák, rosszindulatúak és dilettánsok vagyunk, sőt hazudunk. Bár ez vélemény, ismerve főszerkesztőnk gyakorlatát, az első oldalon jelent volna meg.

Szeptember 17. (szerda) Drága gyerekünk hetek óta üldözi, a farkánál, a lábánál fogva huzigálja, a nyakát fogva cipeli, sőt időnként tréfásan rugdossa. Csodálom, hogy mit bír ki egy ilyen állat – aki ráadásul hülye is, mert elmenekülhetne. Hanem ma a macska – aki hatalmasat nőtt azóta, hogy hozzánk került – Milos ellen fordult. Az ágyon játszottak, és egyszercsak elkezdte a lábát harapdálni, aztán az egész testét, még a fülét is, sőt a ruháját is cibálta. Milos kellőképpen megrettent, komoly félelem volt a tekintetében. Mi meg ennek örültünk. Azelőtt is láttuk, hogy a macska pofozza a négykézláb álló gyereket, féltettük is a szemét, de nagyon vigyázott: a karmait soha nem engedte ki. Remélem ezt a jó szokását meg is tartja.

Este bementünk a kórházba, de sajnos elég későn értünk, nem lehetett önfeledten babázni. Ott volt Dávid is. Milos szinte kultúráltan viselkedett. Tamara most szinte fáradtabbnak tűnt, mint a szülés után, de azért jól van. Marciból nem sokat láttunk, mert Tamara elvitte, hogy megszoptassa – már van egy kis teje, hála Istennek. Aztán, mikor megint kijöttek, Marci már aludt. Igen rosszak voltak a fényviszonyok, alig tudtam képet készíteni róla.

Szeptember 16. Csakugyan érdekes, hogy egy ilyen születés miért fáraszt el engem is szokatlan módon. Pedig nem is aggódtam nagyon. Valahogy éreztem, hogy a lányom jó kezekben van, teljesen egészséges, a lelke is rendben van, a gyerekről meg egy csöppnyi aggódnivalót se hallottam. És nem is éreztem, hogy elfáradok a várakozásban. Itthon aztán mégis teljesen összeomlottam. Alig találtam a betűket, amikor a tegnapi bejegyzéseket írtam.

Ma csak telefonon beszéltem Tamarával. Úgy volt, hogy megyünk, de Milos nem aludt el idejében, így inkább itthon maradtam vele. De jó is, mert ahogy a mamája elment, elszunnyadt. Sajnos sokszor fölriadt a foga miatt. Álmában nyöszörgött, aztán sírt. Olyan hüppögősen. Csak akkor lett nyugta, amikor mellé feküdtem. Persze az lett a vége, hogy jó sokáig aludt, nem tudtam idejében megfürdetni és lefektetni. Miután megitta a kakaóját, csöndesen, békésen feküdt az ölemben és nézegette a tévét. Aztán egyszercsak elaludt.

Marci teljesen rendben van – köszöni a sok e-mailben érkezett jókívánságot, mindet elteszem neki -, remélem Andris küld még ma újabb fényképeket.

Norman meg ezt írja: „elképesztő volna, hogy egy unoka ennyire hasonlítson a nagyapjára! Számomra azonban nem igazán meglepő: a fiam az anyai, a lányom az apai nagyapjának kiköpött mása volt újszülött korában, csak később vettek fel saját fejet.”

Érdekes, hogy egyáltalán nem jutott eszembe, hogy rám is hasonlíthat. Ha meg most mégis, akkor később, a saját fejében marad-e ennek nyoma?

Mivel az újszülöttekkel szinte csak az anyjuk kommunikál, nekünk az marad, hogy kire hasonlít. (A kommunikáció egyik formája, hogy mutatja a kis pofáját.) De én sose tudom eldönteni. Mostanában már látom, hogy például Milos a nagyapám nyakát örökölte – kicsit rövidke -, jómagam és András öcsém testalkatát, és nagyjából Ákos öcsém gyerekkori természetét. (Rendkívüli elbűvölési képesség különösen mimikával és delejes tekintettel, korán kiteljesedett macsóság, konok érdekérvényesítés, kiváló technikai intelligencia.) Az én génjeim között kutatva meg a veszélyérzet teljes hiányát lelte meg, ami nem valami jó örökség. Kalandos élete lesz, de nagyokat fog pofára esni.

Hát majd meglátjuk, mit látok Marciba másfél év múlva.

Szeptember 15. Megszületett Marci - vagyis rendesen: Marcell - aki a harmadik unokám. Amilyen jó, békés és baj nélküli volt az első kilenc hónapja, ugyanolyan könnyen, szépen, elegánsan jött a világra. Sajnos én nem voltam bent a szülőszobában, de Andris meséli, hogy Tamara egyetlen hang nélkül viselte a fájdalmakat, és – bár kicsit hosszú várakozás után – a harmadik erőlködésre meg is szülte. És csakugyan, amikor kitolták, Tamara talán még szebb volt, mint amikor utoljára láttam. A kórteremben – elég hülyeség így nevezni egy szülészeti hálót – már olyan éhes lett, hogy szinte mindent megevett, amit elé tettünk. Nagyon vidám és kiegyensúlyozott volt.

Érdekeset mesélt: tegnap elsiratta a terhességét, vagyis azt, hogy eddig egyek voltak, és most szétválnak. Aztán kiderült, Wanda is ezt tette, amikor a gyerekei születésére várt.

Meglepő módon a nők első látásra meg tudják mondani egy csecsemőről, hogy kihez hasonlít, én meg semmit nem tudok mondani Marciról csak azt, hogy megható, kedves kis arcot láttam.

Wanda részletes összehasonlító elemzést végzett, pedig ugyanúgy csak pár pillanatig látta, mint én. Sőt azt állítja, hogy a gyereket ilyenkor, közvetlenül a születése után kell jól megnézni, mert minden az arcán van, még az is, hogy milyen öregember lesz. Szerintem meg ebből csak az öregemberség igaz. Sőt, vén manókról beszélhetünk, mert a fejük olyan csúcsos, amilyennek mesekönyvekben mutatják a kicsi erdei lényeg süvegét. Ma azt a tudományos következtetést is levontam – látva több csúcsosfejű újszülöttet -, hogy hiába méricskélik őket. Azt mondják, hogy a gyerek mondjuk hatvan ceti, aztán amikor pár nap múlva fölveszi a rendes fejformáját, már csak ötvenöt. De ez nem derül ki, mert pár nap múlva nem méri meg senki a hosszukat, hanem csak a súlyukat nézegetik.

Nagyon örülök, hogy Andris bent volt a szülőszobán, és szinte ugyanazt érezte, amit én Milos születésekor. Már vannak olyan tudós fölmérések, amelyek kimutatták, hogy inkább együtt maradnak azok, akik együtt voltak a gyerekek születésekor, mint azok, akik nem. Andris is rettenetesen fáradtnak és nagyon boldognak tűnt.

Jó nap volt ez. Most elájulok, mert olyan fáradt vagyok, mintha én szültem volna.

Szeptember 14. (vasárnap) Valamikor tizenegy után elmentem vásárolni. Visszafelé nem a szokásos úton jöttem, hanem arra gondoltam, hogy biciklizek még negyed órát. A katolikus temető mellett mentem el és arra gondoltam, hogy mivel ott még nem is voltam, kicsit körülnézek.

De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy amikor kijöttem a temetőből, telefonált Andris, a vejem, hogy Tamarával bent vannak a kórházban, mert elment egy kicsi magzatvíz. Ami azt jelenti, hogy holnap megszületik Marci.

Nem azt mondom, hogy ettől egész nap ideges voltam, sőt inkább megnyugodtam, mert jó az, ha így, szépen, lassan kezdődik egy szülés. Nem kell idegeskedni, jó kezekben vannak.

Inkább attól idegeskedtem, hogy nem tudtam ezt elmondani a feleségemnek. Valami olyan helyen vannak, ahol nincs vétel – csak a falu egyik pontján -, és hiába hívogattam. Négy óra után tudtam elérni.

Ilyenkor persze minden hülyeség eszembe jut. Természetesen azért nem telefonál, mert leégett a faház, amiben aludtak, ésatöbbi.

De aztán szerencsére beszéltünk, sőt – minden visszafogott fegyelmezettségemet félretéve – délután ötkor Andrist is fölhívtam. Éppen akkor jött meg az első fájás. Nyilván azért, mert Tamarát megfenyegették, hogy ha reggelig nem jön, akkor elindítják a szülést. Ezt ő nem szeretné.

Mondtam neki, hogy legszívesebben bemennék a szülőszobába, hogy ott legyek a születésnél. Tamara mondta, hogy szívesen lát, de persze nem megyek, mert úgyis csak egy hozzátartozó lehet ott, meg különben is, azért ez már túlzás.

Mindenesetre megfürödtem, hajat mostam, mert sose lehet tudni.

Különben is úgy rám jött a takarítási mánia, mintha ide születne gyerek. Porszívóztam, fölmostam, szőnyeget mostam… Pedig sajnos úgy döntöttek, hogy mégsem ide hozzák Marcikát. Ennek pedig az az oka, hogy Andris itt nem tud dolgozni. Az meg azért van, mert ide még nincs bevezetve az ADSL, és modemen képtelenség lenne gigás fájlokat küldözgetni meg letöltögetni.

Szeptember 13. (szombat) Reggel egyedül maradtam, mert a kicsi fiam elhajtatott a mamájával valahova éjszakra, baráti találkozóra. Én meg megpróbáltam dolgozni, de aztán eszembe jutott, hogy egyrészt takarítanom, másrészt vásárolnom kell. A takarítás abból állt, hogy kivittem ezt-azt a szobából. A vásárlásból meg az, hogy miután befejeztem átmentem a Duna túloldalára fűmagot venni. Ott meg eszembe jutott, hogy nem jó a biciklim letámasztója. De ha már meglátogattam a bicikliszerelőt, vettem új ülést is, mert a régi csak prosztatamasszázsra volt jó, azt meg mégsem illik az utcán csinálni. Ha már ott voltam vettem a feleségem gépére is meg a magaméra is második tükröt, ami azért kell, mert a faluban állandóan szabálytalanul, az egyirányúban rossz irányba közlekedünk. Ilyenkor jó a sok tükör. (Ezt itt mindenki így csinálja, nem valami elvetemültség. Azért van, mert majdnem egy kilométert kellene kerülni ahhoz, hogy szabályosan közlekedjünk.) Ha már ott voltam, és jót is beszélgettünk, vettem egy kis nyeregtáskát is, meg egy küllőt, mert azt jól lehet használni a bodzából való furulya készítéséhez. Hazafelé még vásároltam egy nénitől finom kékszőlőt, mert tulajdonképpen azt szeretem a legjobban, meg puha körtét is, mert azt még jobban szeretem. Ilyen az én magányos életem.

Azért délután kicsit még írogattam. Megjött Cseke Gábortól, amit John Ionescu haláláról írt a Kalandozóba. Föl is tettem.

Szeptember 12. (péntek) Ma olyan nap volt, amelyikben mindig majdnem csináltam valamit. Pontosabban mindig csináltam is, csak valahogy fáziskésésben. Nekiláttam írni, közben eszembe jutott, hogy zenét kellene hallgatni, mire elkezdtem rendet rakni a lemezek között. De aztán folytattam az írást is. Nagyon jó írogatás közben Telemannt vagy például Vivaldit hallgatni. Sakkozáshoz, vasárnap délután Corelli a legjobb. Balogh Csibe Jenő meg akármikor.

Írtam egy kicsikét a Népszavába. Arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy mit vernék vissza háromszor:

Semmit, mert nekem komoly gondot okoz a számolgatás. Ha elhatározom, hogy például minden hazugságot háromszor verek vissza, akkor háromszor három hazugságot hányszor kell? És hamissággal, alakoskodva is lehet, mint az oly kedves Lúdas Matyinak, vagy csak igazsággal? És ha kicsit viszonthazudni is lehet, milyen legyen az arány? Addig számolgatok, amíg belezavarodom és az lesz a vége, hogy Döbrögi röhögve elszalad. És különben is, mi van akkor, ha őurasága egyszer-kétszer - persze csak véletlenül - nem is hazudik? Valahogy úgy kellene élni, hogy Döbrögi polgártárs minden hazudozása eleve hiteltelen és nevetséges legyen, föl se merüljön, hogy például sunyi vagy mocskos ügyekben érintett lehetek.

Voltak olyan pillanatok is, amikor nem a saját jellemem miatt estem szét, hanem a kutya kényszerített a rend föladására. Elaludt a gyerek, mire azonnal csöngettek. A kutya őrjöngött. Mire kimentem eltűnt a vízóra leolvasó. Onnan tudtam, hogy ő volt, mert a szomszédok mondták. Bement a szembeszomszédhoz. Na, gondoltam, megvárom a ház előtt. De úgy látszik elbeszélgetett, mert csak egy óra múlva jött. Szerencsére eszembe jutott, hogy a várakozás alatt kitakarítom a kapu környékét.

Új fejezet nyílt a kutyairányítás történetében. Ma este valakik ismét petárdáztak a környéken. A hatalmas robbanások miatt a kutya bejött a konyhába. Ilyenkor, nehogy megharapjon, egy ládahúzó kampót akasztok a nyakláncába és azzal vezetem ki. Magától meg se mozdulna. Konokul üldögél. Néha kulcsok csörgetésével ki lehet mozdítani. De most eszembe jutott, mennyire szereti a lézerfényt kergetni. Odatettem neki egy pöttyöt a padlóra. Jött is azonnal. Kikergette a nyitott ajtón, aztán már a kertben is volt. Nem túl okos állat.

A macskán is kipróbáltam. Hatalmasat hancúrozott a semmivel.

Rossz hír jött Cseke Gábortól:

Szia, Iván, az a srác, John Ionescu, aki a Perui leveleket írta a Kalandozónak és aki a Milosban is benne van egy kanadai csúcsmászásának élményével, a múlt hét végén meghalt a Sziklás Hegységben. Mászás közben kilazult alatta egy sziklaszöge, vagy 40 métert zuhant. Nagyon elhagyatott helyen voltak a társával, 3.5 óra kellett, míg helikopteren odaértek a hegyimentők, de már nem tudtak rajta segíteni.

    Gondolom, szombaton tudok küldeni a köbvetkező kalandozóhoz egy írást és néhány fényképet. Kérlek, arra is számíts a hétfői frissítéskor.

    Ölel, csg

K a l a n d o z ó

Szeptember 11. (csütörtök)  Azért az jó, hogy ma nem érte semmilyen terrortámadás az amerikaiakat. Borzasztó nap lehet egy ilyen évforduló. Ha én itt félek, milyen lehet egy ember napja ott?

Nem csak az embereket, az életeket féltem. Hanem attól tartok, hogy ha még egy hatalmas trauma éri az amerikaiakat, már nem lesz megállás. Az afganisztáni kudarc után, mert nem tudták elkapni Oszama bin Ladent, kellett Irak. De az iraki kudarc talán megállítja őket. Kivéve, ha megint jön egy támadás. Ha az ellenség azt a stratégiát választja, hogy folyamatosan provokál, újabb és újabb, nyilván sikertelen háborúkba kényszeríti az erős hatalmat, akkor abba az csakugyan beleroppanhat. Az már nyilvánvaló, hogy az amerikaiak képtelenek másképp gondolkozni, mint úgy, hogy az erőszakra erőszak a válasz. Akkor is, ha jóformán vakon mérik a csapásokat. Ez rendkívül veszélyes a világra. Csoda, hogy a Szovjetunió összeomlását élve megúsztuk. Kétszer egymás után nem lehet ekkora szerencsénk.

Ma először éreztem azt, hogy nemsokára tél lesz. Amíg Milos meg a mamája úszkáltak, kimentem a teraszra rádiót hallgatni. Fújt a szél, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy legközelebb már cipőben jövök majd, meg zokniban, és meg kell barátkoznunk azzal, hogy sötét lesz, amikor hazamegyünk. Méltatlan dolog ez. Az időjárás a szabadságunkat korlátozza. Ez az egész Európa egy elfuserált hely.

Furcsát álmodtam. Béna voltam, deréktől lefelé. Tolókocsiban ültem, de egyáltalán nem voltam szomorú. Rendkívül erős és izmos lett a fölső testem, állandóan tornásztam. A gyerekeim, a feleségem, az állataim ugyanúgy éltek mellettem, mint most. Senkit nem zavart az állapotom. De úgy látszik, mégis volt valami komplexusom, mert amikor az öcsém mondta, hogy elkísér a New York-i maratonira, hogy fényképezzen, azt mondtam neki, hogy azt nem szeretném. Békésen ültünk tovább, és nem beszéltünk többé erről.

Ez nem egy túl értelmes álom volt.

Szeptember 10. (szerda) Milos éjfél körül ébredt föl. Kicsit megitattuk, átöltöztettük, és aludt is tovább reggelig. De nem beteg. Ma egész nap vidám és kedves volt – kivéve, amikor vércse módra sikítozott.

Tulajdonképpen az is csodálatos, hogy egy ilyen másfél éves gyerek mekkora kedvvel vesz részt a ház körüli munkákban. Például délelőtt fát vágtam. Természetesen azonnal megjelent. Fát ugyan nem lehetett vágni, de ő jókedvűen kopácsolt a rönkön. Aztán mogyorót szedett az anyukájával. Igaz, időnként kiöntötte az összeszedett mogyorót, de néha segített is. Nekiállt gereblyézni. Bár rossz volt nézni, mert a kicsi gereblye éles, hegyes fogait állandóan az arca felé fordította, de azért szemmel láthatóan tudta, hogyan kell használni. (Egy óvatlan pillanatban letette, én meg gyorsan eldugtam.)

Hatalmas a mogyorótermés. Én ugyan azt gondoltam, hogy az egész eléfér majd egy zsebben, egy egész kosárka lett. Egyetlen bokorról. Igaz, a szemek kicsikék, de a döntő többség egészségesnek tűnik.

Ma sokat dolgoztam. Addig nézegettem az internetet, amíg rájöttem, hogy ha valaki Magyarországot a hálón keresztül figyeli – bár akkor sem jár jobban, ha a napilapokat és a tévét nézi -  a magyar falvakról akkor olvashat, ha valamelyikben baleset, gyilkosság vagy más bűntény esik meg. Vagyis – Budapest kivételével – ebben az országban jóformán csak a bűnözők csinálnak valamit. Örömtelen, nyomorult a magyar élet. Ráadásul, ha egy hír megjelenik, mondjuk egy rablásról, akkor a történet további fejleményeiről már csak az utolsó fázisban értesülünk: elítélik a bűnöst. Ez is egy rövidhír. Úgy találtam, hogy ez méltatlan így. Ezért elkezdtem leveleket küldeni azokba a községekbe, amelyek a hírekben szerepelnek. Hátha megtudunk valami fontosat is a szereplőkről, az áldozatokról, a történetről – vagy más fontos dologról. Tegnap éjjel például ötven levelet küldtem el karcagi címekre, mert kíváncsi voltam, mit gondolnak arról a hírről, hogy egy ottani diák rátámadt a tanárra. Összesen egy választ kaptam, az is arról szól, hogy aki írta, már nem ott lakik. Ez nem túl hatékony így. Nem adom föl. (Nagy baj, hogy Magyarországon nincs egy e-mail könyv – olyan, mint a telefonkönyv – amiben lehetne lakóhely, vagy például foglalkozás szerint keresgélni. Van néhány forrás, de úgy látszik, ez nem elég.

Maradék időmben építgettem Hollósi Éva virtuális kiállítását – a kép az ő egyik munkája, előzetes gyanánt.

Szeptember 9. (kedd) Ma először fogorvosnál voltam. Néhány brutális pillanatot leszámítva kibírható volt. Aztán elmentünk Tamarához. Nagyon jól néz ki, egyre jobban elhatalmasodik rajta az az érzés, hogy nincs visszaút, nagyjából tíz napon belül szülni kell. Tegnap volt orvosnál, minden rendben van. Otthon volt Andris is. Megmutatta azt a rajzfilmet, amit még Amszterdamban készített Lázár Ervin egyik meséjéből. Milos egészen jól viselkedett, bár volt egy rövid sikoltozós időszak. Legalább fölhívhattam Andris figyelmét, hogy ha majd apuka lesz, akkor ezt a rémisztő hangot vagy megszokja, vagy kiugrik az ablakon. Nagyon érdekes, hogy én csakugyan ki tudom kapcsolni. Tőlem gyakorlatilag annyit visítozhat, amennyit akar, még csak ideges se leszek. Az viszont nagyon érdekelne, hogy mi a fenének rikoltoznak csak úgy a semmibe a gyerekek. Azt értem, ha valamit akarnak, követelnek, de ha van minden, jól is laktak, nem is szomjasak, minden rendben van, akkor miért…?

Elég félelmetes, hogy amióta hazajöttünk – délután öt óta – alszik. Sőt, már a kocsiban is aludt. Vagyis, most már legalább nyolc órája. Már félek is, hogy valami baja lehet. Néha beküldöm a mamáját, hogy nézze meg. Ez pláne azért érdekes, mert éjszakánként két-három órát ha egyfolytában nyugton van, a fogfájás miatt. Fölriad, aztán visszaalszik. Az is lehet, hogy most nincs semmi fájdalma és alkalmat talált arra, hogy végre kialudja magát. Ha most fölébred nehéz éjszakánk lesz. Választhatunk, ki virrasszon vele.

Szeptember 8. (hétfő) Ma az értekezleten találkoztam Kis Zolival, aki mostantól nálunk dolgozik. Valaha egy időben fedezett föl miket Kardos G. György, aztán hosszú ideig gyakran voltunk együtt Sík Csaba társaságában. Sőt, ha jól emlékszem Sík Csaba és csapata azért hagyta ott a Móra Kiadót, mert kitört a botrány, amikor meg akarta jelentetni Zoli könyvét meg a Prolilétrát, amit én írtam – Pál Jánossal, persze. Amikor először találkoztunk, még bírósági fogalmazó volt Bicskén. Aztán bíró lett, és író. Aztán hosszú ideje nem láttuk egymást – utoljára Kardos G. György temetésén. Ő is mindenféle sajtócsapatokban dolgozott, meg én is, de valahogy nem kerültünk össze – ami elég érdekes, mert mondjuk tíz év alatt szinte mindenki mindenkivel dolgozik, valahol. Utoljára a Magyar Hírlapnál volt, de – mint általában a főszerkesztő-helyetteseknek – a váltás után neki is menni kellett. Amit igazán sajnálok, az az, hogy évek óta nem írt prózát. Vagy, ha írt, nem fejezte be. Vagy, ha mégis, nem jelent meg. Remélem, most rá tudom venni, hogy térjen vissza. Nagyon jó író, és egyszerűen hülyeség, ha hagyja ezt magában beszáradni. Majd szekírozom.

Voltam fogorvosnál is. Iszonyatos. Leírhatatlan. Krisztina valami madzagokat dugdosott az ínyembe. Most is ott vannak. Kért tőlem négy kötetet a Beszélésekből, mert annyira tetszett neki, hogy karácsonyra azt kapják a szerettei. Persze nekem nincs négy példányom. De eszembe jutott, hogy benézek a Pozsonyi úton a Láng könyvesboltba, hátha van ott, legalább egy. Találtam is. Aztán kértem, hogy nézzék meg a raktárban, hátha… De nem volt. Az eladó azt mondta, hamar telefonál a könyvterjesztőnek, hátha… És nekik meg pont három példányuk volt. Ma este már ki is szállították. Kíváncsi lennék, hány darab lehet még a boltokban.

Hazafelé még bementem Wandáékhoz, hogy fölvegyem a kicsi gyerekemet meg az anyukáját. Wanda lábát begipszelték – ha ugyan még annak lehet nevezni azt a leszedhető kötést, amit mostanában viselnek az emberek. Megszakadt valami ina, és az is lehet, hogy elrepedt a csontja. Csak azt nem tudja mitől és mikor. Amúgy gyönyörű fogasokat csinált. Ez azt jelenti, hogy régi vállfákra a kedves figuráit festette.

Már tegnap este, locsolás közben észrevettem, hogy valami baj van a búvárszivattyúval. A locsoló szórófejek bedugultak. Arra gondoltam, nyilván homok jön föl a vízzel. Megpróbáltam magasabbra emelni a szivattyút, de nem mozdult. Ma egy edénybe szívtam a vizet, és valóban: tele volt homokkal. Ez azt jelenti, hogy a szivattyú a kút aljára került. Az meg csak úgy lehetett, hogy Milos addig játszott a piszkavassal, amire a leeresztő láncot tekertem, amíg sikerült pár centit leereszteni. Kreatív gyerek.

De hiába tudtam, mi a baj, a szivattyú nem mozdult. Arra gondoltam, hogy beásta magát a kútfenék homokjába. Ez talán lehetséges is. Sok apró rángatás után végre megmozdult – néha már úgy gondoltam, odaveszik, hiszen aligha valószínű, hogy a homok alatt sokáig bírja. Följebb húztam. Szépen jött belőle a kicsit még zavaros víz – homok nem.

Szeptember 7. (vasárnap) Ma frissítettem a Kalandozót is, de akár oda is írhatnám ezt, mert hatalmasat kirándultunk. Sőt, hegyet másztunk. Azzal indultunk el, hogy megyünk Vöröskő felé, aztán lesz, ami lesz. Ha a gyerek nem bírja, akkor visszafordulunk. Egy darabig konokul gyalogolt, ahogy szokott. Aztán láttuk, hogy fáradt, cipelni kellett. De valahogy mégsem volt kedvünk visszafordulni. Aztán szépen elaludt, betettük a hátizsákba, amit Évától kaptunk, és szépen aludt, amíg el nem értük a rétet, ami még egy órányira van Vöröskőtől. Eleinte még gondolkoztunk azon, hogy legalább a Hétlyukú forrásig elmegyünk, de aztán úgy döntöttünk, hogy már az is nagyon szép dolog, hogy odáig följutottunk, minek essünk túlzásokba. (Háromszáz méteren voltunk.) Milos fölébredt, nem is volt nyűgös. Összebarátkoztunk egy apukával, aki a majdnem hároméves fiával járkált ugyanígy. Volt szaladgálás, eszegetés, vadlesmászás. Jó sok időt fönt töltöttünk. Találkoztunk Karátson Gáborral, akivel kapcsolatban nemrég írtam, hogy nem tudtam megvenni a könyvét, mert túl sokba került. Ő persze nem ismer engem – bár egyszer voltunk egy rádióműsorban – így aztán ezt most nem beszéltük meg.

Visszafelé sem volt könnyű, mert Milos minden egyes kavicsnál megállt, hiszen rendkívül érdekes fölfedeznivalókat látott bennük. Ilyenkor egyszerűen leül az út közepén, és addig föl nem áll, amíg el nem múlt az érdeklődése. Mi meg persze hagyjuk, mert miért ne, nem sietünk sehova. Nagyon jó szeme van, hála Istennek. A legkisebb bogyót is észreveszi. Már tegnap Jánosék kertjében is megtalált minden szamócát. Ma, a hegyen a szedret fedezte föl. Sajnos még éretlenek a bogyók. (Ez azt is jelenti, hogy biztosan nem színvak, mint én. Bár tőlem egyenes ágon nem is örökölhette volna, hanem csak a lányaim fiai veszélyeztetettek. Ede nem az, kíváncsi vagyok, hogy a mindjárt megjövő Marcika mit lát majd.)

Egy idő után persze megint elfáradt, hiszen lefelé kicsit nehezebb jönni, mint fölfelé. Betettük a zsákba, és igen nagy békességben lesétáltunk a hegyről.

Csak azt sajnálom, hogy Dávid nem volt velünk. Nagyon sokszor megtettük ezt az utat ketten, meg a lányokkal is. De valahogy Dávidnak lettek maradandóbb élményei. Az egyik legjobb napunk az volt, amikor megkóstoltuk a vadkörtét. Egyszerre haraptunk bele, és sokáig együtt nevettünk azon, hogy a másik milyen képet vágott. Annyira savanyú volt, hogy összetöpörödött az arcunk is.

Szeptember 6. (szombat) Ma kerti vendégségben voltunk Dési Jánoséknál. Igen kiváló társaság gyűlt össze. Sok kollega, meg olyanok is, akik az ő barátaik, de nem kollegák. Igazából az volt a jó, hogy egy hihetetlenül sok gyereket – meg néhány kutyát – hoztak. Jókat beszélgettünk, volt bográcsozás, csodáltuk egymás gyerekeit. Ez valóban nagyon jó dolog: ritkán látni együtt ennyi szép kölyköt – egészen kicsiktől a kamaszokig. Érdekes, hogy ebben a nyomorúságig lepusztult médiavilágban, ahol a kizsákmányolás példátlan, ahol állandóan egyik napról a másikra élünk, ahol bárki, bármikor belehalhat a folyamatos stresszbe, ahol nem lehet el nem vállalni munkát, és már gyakorlatilag bármilyet, ahol minden előjel nélkül egyik napról a másikra kirúghatnak bárkit, egyáltalán van kedvük szaporodni az embereknek. Pedig optimizmusra semmi ok, mert ez csak rosszabb lesz. És figyeltem a gyerekeket: teljesen normálisak voltak, ami nagy szó mostanában.

Persze leginkább a saját gyerekünket kellett figyelni. Naphosszat totyogtunk utána. Igazából nem jó egy másfél évessel nagy vendégségbe menni, mert bármi történhet. Ráadásul nem aludt, így várható volt, hogy bármikor erős hisztériába kezd. De viszonylag jól megúsztuk, mert Milos többnyire igen aranyos volt. A többi gyerekkel is, bár mostanában már előtör belőle az önzőség. Volt ott például egy kis műanyag motor, amit bármi áron megszerzett magának. Ez még nem lenne baj, de utána még folyamatosan oda is megy ahhoz a gyerekhez, akitől megszerezte, és mutogatja, hogy az bizony az övé, és nem azé a szegénykéé. (Bár már azt is megfigyeltük, hogy néha a kutya előtt is úgy eszik, hogy a szerencsétlen lássa, és még a képébe is belenevet, kifejezetten gúnyolja. Az meg csak áll ott és nézi. Ez azért lehet szörnyű az állatnak, mert máskor meg akkor is odaadja neki, például a kekszet, ha ő maga is megenné. A kutya persze néha akkor is kikapja a kezéből az ételt, ha egyáltalán nem akarja odaadni.)

Aki hajózni akar, annak figyelmébe ajánlom a Horány-Dunakeszi komp kapitányának manővereit. Lehet tőle tanulni. Érdekes csak úgy megnézni is. A lényeg az, hogy a komp mellé kötött kis hajócska elindul előre. Magának a kompnak úgy kell érkeznie, hogy az autók előremenetben hagyják el. Ám amikor visszafelé megy, a motoros hajó orrát megint a Duna közepe felé kell irányítani. Ezt csak úgy tudja elérni, ha a viszonylag rövid szakaszon teljes fordulatot csinál a komppal. Ez elég látványos, sőt elsőre kicsit félelmetes is, ha az ember a kompon, az autójában ül.

Szeptember 5. (péntek) Délelőtt arra a kérdésre válaszoltam, hogy beteg-e a magyar közélet:

Persze, hogy beteg. De ez így egészséges. Nem nagyon ismerek olyan társadalmat, amelyik ne lenne velőig romlott, ne lenne tele ostoba vezérekkel, hemzsegő nyaldoklókkal, tolvaj gazdálkodókkal, sértett értelmiségiekkel, még sértettebb művészekkel, pojáca politikusokkal, és nagyképűsködő újságírókkal. Én fölnőtt fejjel éltem az előző rendszerben is. Akkor is mindenki visszaélt mindennel, amivel csak lehetett. Főleg a türelmünkkel. A Kádár–rendszer gyilkos koraszaka után a kis egészséges konszolidált szocializmus legnagyobb bűne a rendíthetetlen unalom volt. Hát most az legalább nincs. A demokrácia gyógyíthatatlan, mert az a lényege, hogy állandóan megbetegszik, és állandóan meg is gyógyul. Ha egyszer majd azt tapasztaljuk, hogy a közélet teljesen normális, és ez egy hét múlva is így marad, akkor lassan érdemes gyanakodni. Hogy mire, azt nem tudom. Ha majd úgy teszek, mintha tudnám, próféta leszek. Az jó, mert fölbukkanásom az igazi betegség biztos jele.

Na jó, nem egész délelőtt írtam ezt, mert például vásároltam is, sétáltam is Milossal. Mostanában az a szokása, hogy egyszercsak elkapja a kezemet és kivezet a kapuhoz. Ez azt jelenti, hogy sétáljunk egyet. A kis utcákban járkálunk. Gyakorlatilag minden kavicsnál megállunk, megcsodáljuk a madarakat, a virágokat, akivel csak lehet, kapcsolatot teremtünk. Jó dolog ez.

Délután kettesben maradtunk, mert a mamája bement a városba a barátnőjével találkozni. Volt egy újabb séta, aztán elmentünk tejért. Még nem sötétedett amikor visszajöttünk, hagytam, hogy játsszon még a kertben. Az az érdekes, hogy akár fél óráig is elvan csöndben. Mindenfélével játszik, időnként odajön hozzám, megnézi, hogy minden rendben van-e, aztán folytatja. Kicsit toligálja magát az autójával – mert még nem ér el a lába a pedálig – aztán a macskával meg a kutyával játszik, aztán beül a homokozóba… Homokozni kellett vele, mert nem tudja rendesen megtölteni a formákat. Egészen kiváló teknősbékát alkottam.

De aztán hagyta, hogy megjavítsak egy széket, lefűrészeljek pár ágat.

Délelőtt a kapura is új biztonsági zárrendszert kellett kitalálni. Eddig is hármas rendszer őrködött – nem a betörők ellen, hanem azért, hogy Milos ki ne menjen. Eddig egy alumínium létrával támasztottam ki a szél ellen, de a mi aranyos és ügyes fiunknak ma délelőtt szokásává vált, hogy fölmásszon a létrára. Természetesen a legmagasabb fokáig. Le tudott jönni, bár nem igazán biztonságosan. De nem kockáztathatunk, új kitámasztót kellett találni. Sikerült is, szebb is, mint a régi, és Milos csak nézegetheti, mert nem lehet rá fölmászni.

Tegnap a feleségem leszüretelte az összes szőlőt. Ezzel – látszólag - eltűntek a darazsak is. A fürtökön szinte állandóan legalább száz-kétszáz eszegetett hónapok óta. Harcoltak is rendesen. Nem csak egymással, hanem a méhekkel, és például a lódarazsakkal is. Mentségünkre: egyetlen egy szúrást kaptunk. Azt is én, mert hülye voltam, és nem néztem be a kávés csészémbe, mielőtt inni kezdtem. Egy fürt valahogy mégis maradt. Állandóan tíz-húsz darázs próbál valami kis táplálékot kinyerni belőle. Észrevettem, hogy a füstülőm szellőzőnyílásából állandóan egy-két darázs leselkedik. Megnéztem, hányan lehetnek odabent. Magam is meglepődtem, hogy ekkora – amúgy békésen szundikáló – tömeget találtam. Csak azt nem értem, hogy ha ezek dologidőben szonyókálnak, hogyan élik majd túl a telet?

Egy levél:

Ma nagyon bonyolultat, izgalmasat álmodtam, egy kész regényt. Na most el is mondtam mindent, amire emlékszem belőle. Hogy a csudába tudsz ilyen részletekbe menően visszaemlékezni az álmaidra? Van valami speciális technikád? Üdv, Gabi

Néha, mielőtt végképp fölébrednék, sokáig – illetve legalábbis egy darabig - fél- vagy inkább háromnegyedálomban vagyok. Tudom, hogy fekszem, kicsit érzékelem a környezetemet, de mégis alszom. Tulajdonképpen tovább álmodom azt, ami az igazi álomban elkezdődött. Mert kíváncsi vagyok a végére. Rendszerint sikerül is megtudnom, mi történik velem. Kivéve, ha például a gyerek zsivajgása miatt hirtelen föl kell kelnem. Ez a kicsit ébrenlét elég ahhoz, hogy szinte mindenre emlékezzem. A jelenség gyakori, ha például visszaalszom, vagy nappal bóbiskolok valahol.

Szeptember 4. (csütörtök) Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nem ébredek föl. Hogy pontosan miért van, azt nem tudom. Az is lehet, hogy csak annyi történt, hogy nem a megfelelő pillanatban keltett föl a gyerekem, kiugrottam az ágyból, mert valami lámpa drótját rángatta, aztán már nem feküdtem vissza… Lehet, hogy ennyi elég ahhoz, hogy egész nap azt érezzem: valami belső sapka van az agyamon, és állandóan aludnom kellene. El is aludtam, ahányszor csak leültem. Például a kertben a kedves vászon nyugágyamban. Az egészben csak annyi jó volt, hogy amikor a gyerek meg az ő mamája labdáztak, a nagy pöttyös véletlenül pofán talált álmomban. Nem ez volt a jó, hanem az, hogy a kicsi fiam odaszaladt, mert látta, hogy valami baj van, és megölelt, és az arcát is oda dugta. Ez igen meghatott. Sőt, a kutya is odajött mellém.

Amikor meg elmentek sétálni, akkor a macska addig fészkelődött, amíg a nyakamba ült, és ott dorombolva elaludt, a kutya meg befurakodott a lábaim alá.

Nagyon meghitt őszi dolgok ezek.

Délutánra kicsit jobban lettem. Kellett is, mert mentünk gyerekúsztatásra. Milos karúszóval egyedül közlekedett a medencében. Vagyis úszott. Nagyon szeretném, ha jövőre Lepencén együtt csobbannánk a nagy medencébe.

Ja, álmodtam egy kicsit: Kettőezer negyvenben, amikor már nagyon öreg voltam, az ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai hadsereg katonái elfogtak, és Washingtonba szállítottak valami lassanítélő bíróság elé. A repülőn néger katonanők vigyáztak rám. Azzal szórakoztattam őket, hogy elmeséltem, mit éreztem, amikor Taszáron először láttam néger katonanőket. Hogy mérges voltam, mert engem fehér férfiak legyilkolására képeztek ki, egy szóval se mondták, hogy az ellenség néger is lehet, meg nő is. Ez azért fontos, mert szűkös az idő, ha az ember szemtől szemben áll egy másik kiképzett gyilkossal: mire eldöntöm, hogy nekem négerre is szabad lőnöm, meg nőre is, addig már régen halott vagyok. Ezen annyira meghatódtak, hogy fölajánlották szexuális szolgálataikat. De olyan rondák voltak, hogy nem éltem vissza a lehetőséggel. (Azt nem mondtam meg nekik, hogy hála Istennek már különben is impotens vagyok.)

Hogy a bíróságon mi történt, arra már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy a harmadik Bush elnök volt éppen hatalmon, és a nagyapja, a mostani elnök volt a bíró. Bokor Gyuri néven mutatkozott be, és azt követelte, hogy adjak neki egy pacsit. Én nem adtam. Ezért halálra ítélt. Erre azt mondtam neki, hogy márpedig ő engem nem fog kivégeztetni, hanem én magam halok meg most és itt. Ettől kétségbe esett, azt mondta, hogy az nem jó, mert nincs benne semmi elrettentő, mi lenne, ha inkább szabadon engedne. Mondtam, hogy jó, de pacsiról szó sem lehet. Nagyon elszomorodott, próbált alkudozni, hogy például mi lenne, ha elvinne egy jó pizzázóba, de hajthatatlan voltam. Végül abban maradtunk, hogy jó, elenged, nem kell pacsi, de elmegyek hozzájuk és megtanítom a feleségét pörköltet főzni.

Hogy valaki miért álmodik ilyen marhaságokat, azt jó lenne tudni.

Szeptember 3. (szerda) Ma nem álmodtam semmit, mert nagyon korán keltem. Este megjött NC, reggel bevittem a hivatalba, mert úgyis be kellett mennem a Népszavába. De előtte még nagy öröm ért: Éva – akinek már pár leveléből idéztem - olvasta ebben a naplóban, hogy nem akarok harmincezret adni egy gyerekhordó puttonyért, írta, hogy neki van egy, a gyerekei meg már nagyok, nekem adná. Találkoztunk, és most van egy igen kiváló vázas zsákocskánk. Milos azonnal bele is szeretett, alig lehet kiszedni belőle. Úgy volt, hogy este tejért is úgy megyünk, hogy serpásat játszunk, de aztán becsöngetett Pista, és ő ment el. Majd holnap. Nagyon szeretnénk Milossal ősszel a környező hegyeket meg erdőket járni, ilyen zsák nélkül még nehézkes nagyobb távolságokat megtenni.

Az ősz az persze már itt van. Ma este nyolcig pepecseltünk a kertben. A feleségem bodzát szüretelt, lekvárt készít belőle kísérleti jelleggel. A végén már csípős hideg lett, és nem volt jó locsolgatni sem.

Voltam az iskolában is. Hirtelen rá kellett döbbennem, hogy ebben a hónapban már tanítani kell.

 Yes comment…

A K&H Equities ügyben újabb feljelentést tett a pénzügyi felügyelet, ezúttal pénzmosás alapos gyanúja miatt ismeretlen tettesek ellen. A büntetőfeljelentés szerint a brókercégtől csaknem 6 és félmilliárd forint került két arab férfihez, akiknek a pénzt több állomáson keresztül az Inter-Európa, az OTP és a Volksbanknál vezetett számláikra utalták.

Résen

Én meg mit össze kínlódtam, amikor pár éve az egyik idős rokonom rám bízott ötmilliót, hogy vegyek neki egy autót. Mivel nem találtam azonnal megfelelőt, három bankba tettem be a pénzt, nehogy a pénzmosás gyanúját keltsem. Bár az is biztos, hogy engem azonnal letartóztattak volna, ha nem vagyok ennyire résen.

Magyarországon képezne ki iraki rendőröket az Egyesült Államok - írja a New York Times. Az első turnus négy hónapon belül kezdené a tanulást Taszáron, a kiképzés tervét állítólag a magyar kormány is jóváhagyta. A napilap internetes oldala Bernard Keriket, az Egyesült Államok iraki közigazgatásának rendőri vezetőjét idézi, aki szerint az Egyesült Államok 28 ezer irakit akar rendőrnek kiképezni Magyarországon, nyolchetes intenzív tanfolyamok keretében.

Gyorstalp

Szegény Irakiak! A magyarok átélték azt, mit jelent, ha az országban gyorsan talpalt rendőrcsizmák masíroznak. Azokat is egy idegen hatalom szolgái képeztették a nyakunkra. Máig nem tudtuk kiheverni, máig nem jut eszembe, hogy csak úgy odamenjek egy rendőrhöz és megkérdezzem: hogy van mindig biztos úr? Ha csak meglátom őket, az agyamban lüktet a gyomorideg - ami érdekes biológiai jelenség -, pedig nem sok bűnöm van nekem.

Ami Taszárt illeti, jó üzletnek tűnik 1 568 000 vendégéjszaka, nem is beszélve a kiképzők fogyasztásáról. Talán megéri a kockázatot. Bár nem javasolnám, hogy túl nagy készleteket logisztikázzak össze a somogyi vállalkozók, mert lehet, hogy nem sikerül ekkorára a prodzsekt. Például amikor az első pár rendőrjelölt családját kollaboráció bűne miatt otthon kiirtják, megcsappanhat az érdeklődés, és nagy hazautazási láz lesz.

(Valamit nem értek: mi ide az amerikaiak kedvéért beengedünk 28 ezer irakit, mi meg – a derék szövetségesek - csak vízummal mehetünk az Egyesült Államokba. De azzal se kötelesek beengedni. Ujjlenyomatot vesznek a repülőtereken. Sőt, jövőre már csak olyan útlevéllel mehetünk, amiben „élettani azonosító” van. Hogy ez pontosan mit jelent, még nem tudom, de lassan talán el kellene beszélgetni önzetlen szövetségesünkkel. Az rendben van, hogy elvárják tőlünk, hogy közösen fulladjunk az iraki homokba, de legalább cselből úgy tehetnének, mintha emberszámba vennének minket.)

Iskolabezárási hullámmal köszöntött be az új tanév. Egyre kevesebb a gyerek, ami azzal jár, hogy csökken az utánuk járó állami támogatás.

Ha fogyik

Biztos hülye kérdés, de mi lenne, ha azt a támogatást, amit nem kell odaadni a nemlétező gyerekeknek, odaadnák a létezőknek? És akkor kevesebben gondolnák azt, hogy balek, aki gyereket nevel Magyarországon. És az is lehet, hogy megzavarodnának az emberek, és megint csinálnának gyereket.

„Két Attila” – írja Heller Ágnes a 168 Órában Ambrusról, a bankrablóról, és Kulcsárról, bankbrókerről – „Mindkettő tehetséges. A maga nemében mindkettő őstehetség. Mellékvágányra, vakvágányra futott őstehetség.”

Vágányirány

Nem egészen értem ezt a „mellékvágányt”. Ők mindketten a szakmájukban jeleskedtek: a rabló és a csaló. Csak hozzájuk mérhetők ezután a kollegák teljesítményei. Vagyis ők határozzák meg a magyar vágányirányt. Kiválóan dolgoztak, hiszen tíz és százmilliókat kerestek. Ha nem így tesznek, ha valami más mesterséget választanak, semmit sem tudnánk róluk, például azt se, hogy őstehetségek. Ambrusból nem lehetett volna élő legenda, Kulcsárból pedig – ha ugyan életben hagyják – nem lehetne majd egyszer az.

Az is közös bennük, hogy mindketten ugyanazt a hibát követték el: nem hagyták abba idejében.

Szeptember 2. (kedd) Azt álmodtam, hogy idézésre megjelentem valami televízió showműsorában. Nem akartam elmenni, de a törvényre hivatkozva közölték, hogy akkor rendőrrel vitetnek be és még ráadásul le is csuknak az adás után, és természetesen egy bekamerázott cellában leszek. Ez egy nagyon enyhe büntetés: az interneten keresztül bárki nézheti, mit csinálok a cellámban. Ehhez nekem nem nagyon volt kedvem, ezért inkább bementem a megadott időre.

A műsor arról szólt, hogy sorba állítottak minket, vén embereket, mutogatták a fényképeinket, és mindenki jót röhögött azon, hogy mennyire megöregedtünk, és milyen szerencsétlenek lettünk. Friderikusz vezette, de meglepő módon ő sokkal fiatalabb volt, mint most. „Ja kérem, akinek van pénze…”mondta. A műsorvezetés lényege az volt, hogy Fridi mondott valamit, a közönség meg hangoskodott, köpködött, esetleg apró tárgyakat dobált arra, aki éppen a reflektorfényben állt.

Kínos kérdéseket is föltett. Például, hogy ki mikor vesztette el a párját – így mondta -, meg hogy van-e valaki, akinek a gyereke is meghalt. Volt egy nénike: őt nagyon kigúnyolták. Fridi magyarázta, hogy ez azért jó, mert akik nézik, ettől majd jobban vigyáznak a kölykeikre.

De a többség megúszta olyanokkal, hogy milyen szép kisgyerek volt, és miféle majom lett belőle. Részletesen elemezték a testi hibáit. Néha Fridi olyanokat és kérdezett, hogy „mikor tetszik már meghalni, csókolom”…

Már fél órája adásban voltunk, amikor én következtem. Egészen közel jött, belenézett az arcomba, és azt mondta, hogy „én téged ismerlek valahonnan”. Mondtam, hogy nem hiszem, mert én ahhoz nagyon kicsi ember voltam. De tovább gyanakodott és azt mondta: ha megmondom, honnan ismer, nem csúfol ki.

- Felőlem kicsúfolhatsz. – mondtam.

- Ne tegezz, vén hülye!

- Neked már mindegy, nem hiszem, hogy te gúnyolsz ki engem.

- Mi az, hogy nem hiszed, baromarcú vénember?

És akkor megmutattam neki, mire vagyok képes. Először szépen, lassan behúztam a füleimet, de úgy, hogy Fridi hiába kereste őket, még a két lyukat se találta meg. Aztán becsuktam a szemem, de úgy, hogy nyomuk nem maradt az arcomon. Ugyanígy eltűnt a szám. Csak az orrom likaiból maradt valami, mert kénytelen voltam lélegezni.

Belekiabált az orromba, hogy hagyjam már abba. De persze nem hagytam, hanem szépen, lassan behúztam a karjaimat, a lábaimat, majd a nyakamat, a fejemet… Végül egy gömböc maradtam, a tetején két orrlikkal.

Fridi majdnem elájult. Egy időre ki is ment, mert izgalmában hánynia kellett. Amikor ezt elmondta, hol volt, nagyon megtapsolták.

- Mit csináljunk vele? – kérdezte a közönséget.

Valaki azt kiabálta, hogy rugdosson meg.

Fridi azt mondta, ezt ő is szeretné, de az is lehet, hogy a törvények szerint az ilyesmiért akár egy év börtönshow is járhat, és az nagy idő, és bezárva nem tudja magát karbantartani…

Elkezdett ravaszkásan mosolyogni és azt mondta, megvan a megoldás.

Teátrálisan odajött a belőlem maradt gömböchöz, fölvett egy gumikesztyűt és az ujjait beledugta az orrlikaimba. Elkezdett számolni. A közönség őrjöngött, ütemes tapsba kezdett.

- Egy, kettő, három, hányadikra hagyja abba? Négy, öt, hat, hét…

És akkor leharaptam a kezét. Egy pillanat alatt. És azonnal vissza is húztam a fejemet a törzsembe.

Nagy kavarodás támadt, de nem tudom, mi lett aztán, mert fölébredtem.

Szeptember 1. (hétfő) Elég rémisztő dolgok történtek ma. Azzal kezdődött, hogy Milos kiszaladt az utcára, amikor a kukával vacakoltam, és egy pillanatra nem figyeltem. Illetve figyeltem, mert elkaptam, de ahogy néztem nyílegyenesen kifutott volna az útra. Próbáltam neki magyarázni, hogy ezt így nem lehet, de úgy tesz, mintha nem értene magyarul. Most az lesz, hogy minden nap kiviszem a ház elé és gyakoroljuk, hogy csak akkor léphet le a járdáról, ha a kezünket fogja.

Két perc múlva, amikor már a mamája felügyelete alatt volt, és ismét megpróbáltam megközelíteni a kukát, a kutyánk rohant ki, rátámadt egy másik ebre, acsarkodva kiszaladtak az útra, ahol persze jött egy autó. Csak a szerencsén múlott, hogy nem ütötte el őket.

Öt perc múlva Milos azzal lepett meg, hogy fölmászott a biciklimre. De nem úgy, ahogy máskor. Rendszerint rángatja egy kicsit, aztán rááll az egyik pedálra, de mivel nem tudja fölborítani, hagyom. Most fölállt a pedálra, megfogta a kormányt, fölhúzta magát a vázra, a másik kezével megfogta a kormány másik felét, és pontosan úgy ült rajta, mintha vezetné. Ahogy én szoktam, csak nem az ülésen. Ehhez egyszerűen hihetetlen ügyesség kell. Nem is értem, hogyan csinálta. És nagyon élvezte.

Álltam fölötte és vigyáztam, mert kíváncsi voltam, hogyan jön le. Az nem volt annyira elegáns, de sikerült neki. Most kereshetek új helyet a bicikliknek. Nincs egy percnyi nyugtunk.

Csak abban reménykedem, hogy eléggé tanulékony. Például már nem nagyon kell tartanunk attól, hogy a kutyaszarba belelép, vagy esetleg játszik vele. Egész nap járőrözünk a kertben, hogy idejében megtudjuk: a mi igen szeretetreméltó, de teljesen debil négylábú barátunk hova pottyantott valamit. Ha találunk aknát, akkor lapát, gereblye… A gyerek persze figyeli, és most már ott tart, hogy ha talál egy kupacot, akkor erős rikoltozással mutogatva körbe járja. És nem is nyugszik addig, amíg el nem visszük onnan.

Számomra egészen különös, hogy mennyire hasonlít Ákos öcsémre. Mivel én két és fél évvel idősebb vagyok nála, emlékszem, milyen volt kicsi gyereknek. Ma legalább háromszor nézett úgy, mintha negyvenvalahány évvel régebben lennénk., és az öcsém nézne ki a fejéből (Legjobban akkor hasonlít rá, ha tudja, hogy disznóságot csinál, de ahhoz valami egészen kedves pofát vág, ugyanakkor konok jókedv árad a tekintetéből.)

Ma írt Persze barátom, küldött pár fényképet Hvar szigetéről, a tűzvész pusztításáról. Pedig nem is meséltem neki, hogy mennyire szeretem azt a szigetet. Miután anyámat Dubrovnyikban eltemettük, oda mentünk az öcsémmel, meg a gyerekeimmel. (Az anyám így akarta, hagyott rá pénzt is.) Tizenegy napig aludtam a tenger partján, a szabad ég alatt. Teljesen tiszta volt az ég, városi fények nem zavarták a csillagokat. Mielőtt álomba zuhantam volna, mindig azt éreztem, hogy nem fölfelé, hanem lefelé nézek a csillagokra és a Tejútra, vagyis csakugyan lehetséges, hogy egyszer beleesem az űrbe. És az volt a csodálatos, hogy éreztem a Föld forgását is.

A képen az is látható, hogy miképpen építették az utakat a szigeten. Nem bíbelődtek azzal, hogy valami padka legyen ott, hanem az út legalább húsz centire kiemelkedik a környezetéből. Ez praktikusan azt jelenti, hogy nem nagyon lehet tévedni. Egy rossz mozdulat, és a kocsi megfeneklik, és vélhetően törik is. Elég nyomaszó volt ott vezetni – minta ahogy egész Jugoszláviában.

Ja és úgy volt, hogy kapok féléves ösztöndíjat Hvar szigetére. Nem lett volna más dolgom, mint írogatni. Az csak természetes, hogy közbejött a háború.