|
2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december
a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158'
www.andrassew.hu ivan@andrassew.hu fórum andrasslight - waposoknak
|
Hajnalban akartunk indulni, de ez elmaradt, jó volt negyed tízkor is. Szerencsésen utaztunk. Milos szórakoztatta a népet. Gyakorlatilag minden nővel kikezdett, és kellő méltósággal fogadta az idősebb hölgyek hódolatát is. A kórházi rendelő előtere elsőre igen ijesztő volt: borzalmas meleg, pára, hatalmas tömeg. De meglepő módon fél óra múlva sorra kerültünk, és maga a vizsgálat sem tartott tovább tíz percnél. Kaptunk valami csodakenyőcsöt. Visszafelé gyalog jöttünk egy darabon az Orczy-kerten át. Teljesen kihalt volt. Csak egy mamával találkoztunk, aki önfeledten hintázott, miközben a hároméves-forma gyereke is szépen játszott magában. Milos már a metrón aludt, és ezt folytatta a buszon is. Szerencsére, amikor megébredt, akkor sem kezdett nagyobb cirkuszba, pedig hatalmas volt a tömeg. Más nem történt, mert itthon igen gyorsan elpilledtem.
Persze ezen nem csodálkoztam. Milost már délben megpróbáltam rávenni arra, hogy aludjunk egy kicsit együtt, de az ágyba a kockáival együtt jött. Folyamatosan építkezett, de persze minden építmény mindig ledőlt, így nehéz lett volna elaludni. (Ő persze később elaludt, de nem velem.) Aztán kettesben maradtunk, mert a mamája elment a barátaival színházba. Jókat építkeztünk, jó nagyot fürödtünk, és majdnem tíz lett, mire elaludt. Csöndesen nézelődött az ölemben, miközben én a Szindbádot néztem. Ez is egy olyan film, amit annyiszor mutat nekem újat, ahányszor látom. (Nagyjából ez a jó művészet definíciója, gondolom én.)
Október 29. (szerda) Reggel negyed hatkor keltem, hogy elérjem a negyedhetes buszt. De egy kicsit előbb értem ki, és azt láttam, hogy ott van egy másik busz, amelyik Dunabogdányból indult, de bejött a szigetre, nyilván azért, hogy ide hozza a dolgozókat. Meglepetésemre innen a fővárosba tartott. Így aztán igen kényelmesen és gyorsan bejutottam. Tanítás előbb még kávéztam is az egyik plázában, ahova melegedni tértem be. Meg kabátot nézni, mert kezdek nagyon fázni. Az iskolában jól éreztem magam, bár egyszer arra gondoltam, mennyivel jobb az általános iskolai- meg a gimnáziumi tanároknak, mert azok feleltethetnek, ha már annyit beszéltek, hogy nem jön ki hang a torkukon. Visszafelé, a HÉV-en valaki éppen mellettem ült, és a Hócipőben azt olvasta, amit én írtam. Ez elég érdekes érzés. Szeretném megkérdezni, hogy mi a véleménye, de persze nem teszek ilyet. Mire hazaértem teljesen lepukkantam. De azért még jót játszottunk Milossal. Nagyon szeretem, hogy amikor kockával építgetünk, mindig hatalmasakat sikolt, amikor sikerül egyet a másik tetejére rakni. Ha meg már jó magas, akkor megpuszilja az építményt. Ezen kívül akár egy órán át is elvagyunk a sötétben a delejes lámpámmal. Szintén nagy sikoltozások vannak, amikor ráteszi a tenyerét, bizsergeti a bőrét, megáll a lámpában a villám, aztán lekapja a kezét és hatalmas villámcikázás kezdődik. Amúgy tényleg van benne valami bűvöletes.
Új stratégiájának részeként több új kommunikációs forma kidolgozásába kezdett a Fidesz - közölte az MTI érdeklődésére több, magát megnevezni nem kívánó, a párt vezetéséhez közelálló politikus és szakértő. Terveik szerint először öt megjelenési csoportot hoznak létre, s a párt politikusainak megszólalásait megpróbálják ezekhez a kommunikációs formákhoz igazítani. Mindegyik kommunikációs csoportnak lesz egy meghatározó politikusa. A frakcióban várhatóan Áder János lesz a meghatározó személyiség. A "kritikus" csoportot az eddigi tervek szerint Répássy Róbert, a "szakértőt" Matolcsy György, a "szimpatikust" Schmitt Pál, a "szimbolikus politikust" pedig elsősorban Orbán Viktor pártelnök jelenítené meg. A különböző kommunikációs csoportokhoz tartozók egy-egy témát azonos tartalommal, de más stílusban jelenítenének meg a nyilvánosság előtt. A legegyértelműbben és legsarkosabban a "kritikus" stílusban megszólaló politikus fogalmaz, ő teszi fel az igazi kérdéseket - közölte a párthoz közel álló kommunikációs szakértő.
Mindegy
Rogánt kihagyták? Szégyen. És Kerényi? Nélküle hogyan lesz? És hol van Orbán kedvenc újságírója, a derék Lovas? Amúgy mindegy, mert a Fidesz kommunikációját a polgári körökbe beszivárgott MIÉP uralja majd a választásokig. A többi álom. A Fidesz szelet vetett, aztán majd szedegetheti a motyójából azt, ami a viharkárok után megmarad.
Svábbogarak elől "menekítették ki" az ügyészek Rejtő E. Tibort a rendőrségi fogdából a Nagy Ignác utcai büntetés-végrehajtási intézetbe, derült ki Vókó György ügyész nyilatkozatából. A Legfőbb Ügyészség osztályvezetője a Magyar Rádió 16 óra című műsorában beszélt arról, hogy svábbogarakkal volt tele a K&H Bank előzetes letartóztatásban levő volt vezérigazgatójának zárkája, sőt, még az ágya is a rendőrségi fogdában. Emiatt - és nem a nyomozással összefüggésben - kért a büntetésvégrehajtás ügyeiben illetékes ügyésztől meghallgatást a volt bankvezető.
Javaslat
A megoldás az lenne, ha - úgy, mint ma egynémely kórházakban - jelentős összegért luxuszárkákat bérelhetnének a módosabb fogvatartottak. Ebből állami bevétel keletkezne, amiből jutna csótány- és svábbogárirtásra is. (Egyébként hatalmas öngólt lőtt az ügyészség, amikor rovarra hivatkozott, hiszen ezután kénytelen lesz minden bogaras rabot elszállíttatni. Ha nem teszi diszkriminációra hivatkozó pörökre számíthat.)
A MIÉP által mozgósított tüntetők belefojtották a szót Medgyessy Péterbe, kifütyülték, tojással dobálták meg Söjtörön, a Deák-ünnepen. Orbán Viktor a Vasárnapi Újságban ezeket mondta: "Magyarországon ma demokrácia van, a demokrácia egyik legfontosabb eleme a szólásszabadság; ha a miniszterelnök úr mondani akar valamit az embereknek, akkor az a helyes, ha elmondhatja. Az embereknek is joga van elmondani a véleményüket, s a miniszterelnök helyesen teszi, ha meghallgatja azt, amit neki szánnak. Az a fontos, hogy ez ne egyszerre történjen, hanem egymás után. Ha nem vágunk egymás szavába, akkor nem állnak elő ilyen méltatlan helyzetek - összegezte álláspontját Orbán Viktor.
A sunyi
Nekem meg az az álláspontom, hogy aki a politikai gonoszság, sunyiság és a tahó demagógia ilyen színvonalát engedi meg magának egy ilyen eset után, azt soha többé nem szabad a hatalom közelébe engedni, mert bármire képes.
Az elmúlt hetven év irodalmi művei kimaradhatnak a diákolvasmányokból. Az uniós jogharmonizáció miatt ugyanis ezután jogdíjat kell fizetni a tankönyvekben közölt idézetek, képek, és versek után, ha azok szerzői kevesebb, mint 70 éve haltak meg. A jogszabály elsősorban az irodalom, történelem, művészettörténet és mozgókép-kultúra könyveket érinti.
Élősködők
Egyszer össze kellene már számolni, hogy hány szakma, hivatás művelői élnek abból, hogy az emberek hajlamosak írogatni, művészkedni, emelve ezzel a haza szellemi komfortját. És hányan élnek kitűnően abból, hogy ezek az emberek időről időre lemondanak a jogaikról. Ez egy olyan szellemi lánckereskedelem, amelyben a művészek pont olyan balekok, mint a parasztok, akik mindig a legkevesebbet kapják a termékeikért - a lánckereskedők meg kaszálnak. Ha jól emlékszem, nem is olyan régen azzal volt tele a sajtó, hogy nem kellene magánkézbe adni a tankönyvkiadást, mert az nagyon nyereséges. Most legalább megértettem, miért lett ez hirtelen olyan fontos a kormánynak. Talán mégis állami tulajdonban kellene hagyni, és a nyereséget illene azok között szétosztani, akik megtermelik.
Soha nem bántottam. Csak segítettem. Amikor könyvet írt, amikor interjút készítettem vele a Népszabadságban, meg ahol csak lehetett. Sajnálom. Délután az Irók Boltjában voltam az Urak és dámák sajtótájékoztatóján. Kicsit beszélgettem Alexander Brodyval és Hovanyecz Lászlóval. Másokkal is szerettem volna, de hamar el kellett jönni. Hazafelé a HÉV-en meg a buszon olvastam Csányi Vilmos és Grecsó Krisztián írását. Csányit végigröhögtem: mint etológus vizsgálja a nőket. (A feleségem itthon elolvasta, és egyáltalán nem nevetgélt.) Grecsó meg nagyon jó. Az egyik legtehetségesebb mostanában. Magamat is elolvastam. Kicsit jobbnak találtam a novellámat, mint amilyenre emlékeztem.
A nyár utolsó szabad napján, a teraszon ültünk, és arról beszélgettünk, hogy holnap vissza kell mennem az internátusba, amikor a kertkapunál megjelent. Megdöbbentő módon meg se állt a kutyák ugatására, pedig azok acsarkodva álltak előtte, amikor kinyitotta a kaput. De aztán elkushadtak, csöndesen követték. Hátra se nézett, de még csak egy gesztusa se volt. Mások legalább a kezüket nyújtják az ebekben, megszagoltatják magukat, vagy mondanak valami nyugtatót. Nem lehetett nem nézni, ahogy közelít. Sudár volt, úgy ringott, mint egy gyönyörű fa, és lépdelése inkább vonulásnak tűnt. Apró kalapban érkezett, ami azért volt föltűnő, mert az két, parasztosan a fejére tekert copffonat tetején virított. Virított, mert szalmából volt, tele kicsi, színes szalmavirággal. Sőt, két kis madár is pihegett az apró kalap apró karimájában, mintha csak valami szalmafészek lenne, és az egész az élet maga, viselője pedig az egész Földet vinné a fején, a maga nagy természetével. Ez volt az első, amit észrevettem rajta, mélységes, szívdöngető ámulatom után. Akkora bőröndöt hozott, amibe legföljebb egy váltás fehérnemű fér, azt cérnakesztyűs kézzel fogta, de valahogy nem marokra, hanem, mintha csak éppen csippentene az ujjaival. Olyan kékfestő-féle parasztruhában volt. Más nők testét az ilyen holmi inkább takarta, de őt, talán a különösen hosszú lábai, és hatalmas mellei miatt olyanná tette, mintha egy tegnap, hirtelen megnőtt lány a tegnapelőtti ruháját vette volna föl. Reggeliztünk. A kanalak és a kések megálltak a levegőben. Olyan csönd lett, amit sem lélegzet, sem pisszenés meg nem zavarhat, hanem csak átharapni lehet. - Isten áldja kendtek gyönyörű napjait, én vagyok az új cselédlány, akit a Péter páter küldött, jó kívánságaival. Ezt valami olyan istenverte tájhangokkal mondta, amiktől lehetett ugyan érteni, de csak úgy, ha az ember minden szót átgondolt. („Isstenn óggya kendtek gyünyürü naptyait, een vadjok, az új cselédleány…) Már csak ezért is csönd támadt, vagyis immár kettős csöndben ültünk. A szemem sarkában láttam, hogy az anyám mindjárt elröhögi magát, a nagyanyám megtörli a száját, holott nem is evett, a nagyapám pedig föláll, közelebb lép a lányhoz, meghajol… Egy pillanatra talán úgy is volt, hogy kezet csókol neki zavarában - amint azt tette szinte minden érkező nővel -, de aztán ez szerencsére elmaradt. Aztán anyám is fölállt, mindjárt letegezte és megkérdezte, hol a csomagja. Azt a választ kapta, hogy lent hagyta az állomáson, mert ugyan mindjárt akadt két dülledtfejű hetyke legény, akik elhozták volna, de ő nem akarta. A nagyanyám is letegezte, de azon nem volt mit csodálkozni, mert minden cselédlányt tegezett. Nem kivagyiságból, csak azért, mert így volt szokás. Aztán bekísérte a konyhába, megmutatta neki a házat, a szobáját. Mi meg ültünk tovább a kerti asztalnál és nem nagyon mertünk egymásra nézni, mert tudtuk, hogy hangos vihogás lesz a vége. Legalábbis anyám biztosan rákezd, ám a nagyapámról hangoskodás elképzelhetetlen volt. - Ez egy gyönyörű nő – mondta aztán az anyám. - Azért nem teljesen hibátlan. – közölte a nagyapám. Ezen meg is lepődtem, mert még soha nem hallottam, hogy emberre megjegyzést tett volna. - Ha nem parasztnak születik… - Már értem, hogy Péter páter miért ajánlotta olyan meleg hangú levélben. - Biztos istenfélő. - Hacsak az meg nem ment minket…
A nagyanyám, aki igen kíváncsi természetű volt utána is érdeklődött. Csakugyan: Péter páter, nagyapám gyerekkori barátja teljesen beleszeretett a cselédjébe. De annyira, hogy – meglesték – éjszakánként az oltárnál hangosan imádkozott, hogy az Úr vigye el a közeléből az ördögöt. A lány semmit nem tett ezért, kifogástalanul viselkedett, Péter páter sem ért hozzá egy ujjal se, mégis véget kellett vetni ennek a háztartási viszonynak, mert szegény jó pap beleőrült volna. Ezt már akkor tudtam meg, amikor az ősz közepén anyám meglátogatott az internátusban. Tulajdonképpen senki másról nem mesélt, csak a lányról, aki után úgy mászkáltak a falusiak, de még a nők is, mint a bagzó rókák... Még a majdnem nyolcvan éves, mankós Mikulka bácsit is rajtakapták, hogy bemászott a kertbe és a cselédszoba ablakrácsán át leselkedett. A nagyanyám retteg tőle, de nem tud belekötni, mert a lány előbb kel, mint bárki, és később is fekszik, a házban olyan tisztaság van, mint még soha, úgy főz, hogy megszaporodtak a vendégek, néha csak azért benéznek a régi ismerősök, hogy kóstoljanak. (Bár ez alighanem csak ürügy.) De még a zoknikat is bestoppolja, anélkül, hogy erre bárki, bármikor kérte volna. A dédanyám is megérkezett őszi szállásra, imádja ezt a lányt, mert népdalokat énekel neki, meg meséket mond, sőt esténként együtt imádkoznak. A lány nem tud hibázni, tehát a nagyanyám egyetlen egy módon szabadulhat tőle: ha férjhez adja. Ja és engem is félt tőle, mert ez a nő maga az ördög. - És te is féltesz? - Dehogy! Bár csak ilyen szép, tiszta nő lenne az első szeretőd.
Nem tudom, miért mondta ezt anyám, de rosszul tette, mert elkezdtem álmodozni. Legalább száz lehetséges változatát képzeltem el annak a pillanatnak, amikor a karácsonyi szünetben a mi cselédünk mégiscsak úgy dönt, hogy kell neki valaki, és pont én lennék a legjobb. A végén már teljesen belebetegedtem a képzelgéseimbe, és meg is értettem, mit érezhetett a jó Péter páter, ha én meglehetős távolból is meg tudok bolondulni.
Anyám még egyszer meglátogatott a karácsonyi szünet előtt, és arról az elhatározásáról számolt be, hogy nem hiúsítja ugyan meg nagyanyám férjezési tervét, ám úgy gondolja, hogy nem valami falusihoz kell egy ilyen különleges kincset adni, hanem egy igazi úrhoz, de előtte ki kell kupálni. Azon, hogy anyám egyáltalán férjhez adásra gondol, kicsit csodálkoztam, hiszen annyira utálta a házasságot, hogy már tizenhat évesen úgy nyilatkozott, miszerint ő elvált asszony szeretne lenni, ami aztán sikerült is neki. - Csak nem azért menjen férjhez, hogy elvált asszony legyen belőle? - De. Jó, hogy mondod. Kiderült, hogy már meg is kezdte a kupálást. Nem kis összeget áldozott arra, hogy a városban új ruhákat és cipőket vegyen a cselédünknek. „Képzeld el, hogy nyáron bugyit se hord! Csak télire meg ünnepnapra volt neki”. „Máris úgy néz ki, mint egy dáma.” „Kibontattam a haját és kicsit meg is festettük.” „Már nőnek a körmei.” Kiderült, hogy anyám nem csak a nemi élet minden titkába vezette be, hanem gyorsított házi főiskolára járatja. Délelőtt a konyhában angolul tanulnak. Este, mivel a lány már úgyis bestoppolt minden zoknit, olvasni köteles. De nem ám képeslapokat, mint eddig, hanem Jókait, Mikszáthot, sőt már egy kis Hemingway is jutott neki. Remekül halad. Élvezi. Az a csuda, hogy nem kérdez semmit, mindent ért, és ráadásul meg is jegyez. Kezdi elveszteni a tájszólását. Ezen kívül már háromszor voltak színházban – „Na, azt láttad volna, amikor bevonult estélyiben.” – Moziban is, a városban. Mondhatni, teljesen barátnők lettek. Én már csak arra voltam kíváncsi, hogy a lány nem kérdezi-e meg tőle: mire ez a nagy igyekezet. - Dehogynem. Megbeszéltük. Azt mondtam neki, hogy értékesebb annál, mint hogy itt vénüljön meg a cselédszobában. Nyáron, Kenesén megtaláljuk neki az igazit. Egyetemista lesz, de az is lehet, hogy tanár. Egyetemi. - Vagy művész. - Vagy az. - Filmszínész. - Esetleg. - Világhíres író. - Az is lehet. Akkor árultam el anyámnak, hogy világhíres író leszek. Örült neki, de szemmel láthatóan még nem tudta magát abba beleélni, milyen lehet, ha valaki egy világhíres író anyja, mert lekötötte a cselédkupálós szerepe. Vakságában nem értette meg a célzásomat sem. Amikor elment, arra gondoltam, hogy nem kellett volna megemlítenie azt, hogy bugyit se viselt, mert ezzel fogok álmodni. Azonnal eszembe jutott, hogy tömjénfüstbe zárt szellem vagyok, és a templomban a szoknyák bodrai között keresem a megfelelő, langymeleg helyet a megtestesülésre. Meg arra is gondoltam, hogy hátha mégse valami hülye egyetemista kell annak a némbernek. Csakugyan nagyon jók például a nagyobb reménységre okot adó fiatal írók is.
Az internátusban külön fölhívták a figyelmünket arra, hogy ne nagyon essünk szerelembe a téli szünet idején, mert érettségi előtt fél évvel az nem szerencsés.
Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. Egyszerűen letaglózó volt a látványa. A konyhában ült, amikor beléptem és Platont olvasott. Ez kicsit meglepett, mert anyám nem is szerette. Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű, és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppencsak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna. Nem is tudom, miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy hiába próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem éreztem még azelőtt ilyesmit. Mint ahogy azt se, hogy valóságos erőtér valóságos örvénye kapott el, és nincs menekvés. Ráadásul, amikor enni adott, megkérdezte, hogy nagyon fárasztó volt-e az utazás, én meg azt mondtam, hogy nem, csak a hátizsákom megrántotta a vállamat, mire ő elkezdett masszírozni. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ép elmével. Soha nem szedtem még össze minden bátorságomat, hogy valamit kimondjak, és az volt a különös, hogy nem is kellett, mert a lehető legtisztább természetességgel közöltem vele: - Amióta elmentem, minden este rólad álmodtam. - Tudom – mondta csöndesen. Tudom én azt kedves úrfi. - Én is gondoltam magára. Aztán nagyot sóhajtott és ezt mondta: - De most már gondolni sem lehet. Nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem, mert megjött az anyám és a nagyanyám. Én meg, miután illő módon köszöntöttem őket, kimentem a kertbe, biciklire kaptam, és dacára annak, hogy szállingózott a hó, elvágtattam hét határba, hogy meg ne bolonduljak. Sőt, úgy határoztam, hogy előre hozom, amit újév utánra terveztem: másnap átmegyek a szomszéd faluba Pime bácsikámhoz azzal az ürüggyel, hogy föl kell készülnöm az érettségire Adyból. Ő többet tudott Adyról, mint amennyit maga Ady tudhatott. Így kapok pár nap haladékot. Elég, ha Karácsonykor, délután hazatérek. Úgy is lett, bár reggelig tépelődtem, magam is meglepődtem azon, hogy hallatlan önuralommal és józansággal el tudtam hagyni a házat. Azt nem mondom, hogy Piménél minden figyelmemet le tudta kötni Ady élete és munkássága, de azért valamicskével okosabb lettem. Talán.
Karácsony délutánján gyanús csönd fogadott a házban. Aztán mintha szipogást hallottam volna. A konyhából. De a konyhában nem találtam senki, tehát a cselédszobából jött. Bekopogtam, és be is nyitottam. A lány ott feküdt az ágyon. Meglepetésemre a nagyapám ült mellette, és fogta a kezét. Kihátráltam. Körbe jártam a lakást, hogy megtudjam, hol lehetnek a többiek. Meglepetésemre a nagyanyám a szobájában feküdt, szipogott, az anyám meg az ágy mellett térdelt és fogta a kezét. Ő is szipogott.
Persze az derült ki – és ezt már előttem sem titkolták -, hogy a lány teherbe esett a nagyapámtól. A nagyanyám először ragaszkodott a váláshoz, de miután a nagyapám közölte vele, hogy a dolgot úri módon és diszkréten kellene elintézni, ezt visszavonta. Anyámra maradt, hogy az úri mód és a diszkréció szabályait kitalálja, és az esetre alkalmazza. Végül úgy határozott, hogy mivel ő amúgy is évek óta vágyott egy gyerekre, csak férjre nem, a lányt dehogy viszik küretre, hanem neki fogja megszülni azt a kölyköt. Az pedig úgy lesz, hogy megfelelő helyen megfelelő gondoskodásban részesül, miközben ő lassan elkezdi párnafélékkel tömködni a hasát, aztán egyszercsak hazajön a gyerekkel. A népek majd hümmögnek egy kicsit, de az elvált asszony mégsem lányanya… A lány meg majd visszamegy a falujába és ha látni akarja a gyereket, elvisszük neki vendégségbe. A nagyanyám eleinte hallani sem akart erről, de aztán valahogy belőle is előtört az anya, meg különben is megértette, hogy ha az anyám a fejébe vesz valamit, az úgy is lesz – kivéve, ha közbe jön valami -, a nagyapám is megbolondult, így aztán ő könnyen mindent veszíthet semmiért. A Szent Este természetesen elmaradt, bár én arra gondoltam, hogy mégiscsak kaptunk valamit.
Így született a húgom.
Az anyját soha nem láttam azután. Miután a gyereket örökbe adta anyámnak, többé életjelt se adott magáról. Anyám persze résen volt, mert tartott attól, hogy egyszer visszajön és elveszi a gyereket, néha megtudott róla ezt-azt. Először a faluja orvosához ment feleségül, aki otthagyta miatta a családját. A fővárosba költöztek, ahol a lány egyetemre is járt. De nem sokáig éltek együtt, mert az orvos meghalt. Állítólag öngyilkos lett, a furdalásai miatt és féltékenységében. Később a lány hozzáment egy jónevű operaénekeshez, de az csapodárnak bizonyult, és ezért otthagyta. A bortányaikról számos képes beszámoló jelent meg a német női- és bulvárlapokban. Ezeken egy gyönyörű nő, egy valóságos dáma látható a neves dalnok oldalán. A válás után persze külföldön maradt, talán Amerikában. Néha azt álmodom, hogy egy világhíres író felesége lett, és én irigy vagyok és magányos, de meg is érdemlem. Olyankor álmomban ki akarom mondani a nevét, de aztán mégse teszem, mert a nagyanyám egyszer s mindenkorra megtiltotta. És azért annyi mégiscsak jár neki, hogy ezt tiszteletben tartsuk.
Október 27. (hétfő) Reggel nagy dugó volt, mert emelgetik ki a régi római vízvezeték darabjait. Kibírták több mint kétezer évig, de most bevásárlóközpont épül, hát itt az ideje arrébb hurcibálni. Hány év alatt amortizálódik majd porig egy ilyen bevásárlóközpont? Tíz? Húsz? És egyáltalán, milyen alapon fizet a Dunakanyar népe heteken át naponta több órás várakozással azért, mert megint lesz egy jó nagy bevásárlóhely? Ki fizeti ezt meg nekünk? Sok-sok ezer forintot pöfögtetünk el, amikor lépésben, vagy abban sem csúszunk előre. Vagy egy órával korábban kelünk, vagy mindenhonnan elkésünk. Valami kuponokat kellene legalább osztogatni a beszorult autósoknak, meg a buszokon rekedteknek. Nem lehetne az ilyen építkezéseket nagy erőkkel, nagyon gyorsan, éjszaka elvégezni? Persze úgy egy kicsit drágább. De akkor nem mi fizetnénk meg, és nem keletkezne bennünk eleve ellenszenv egy új bevásárlóközpont iránt. Ma volt egy furcsa telefon. Egy hölgy közvéleményt kutatott. A mindenszenteki, halottak napi szokásomról érdeklődött. Mivel a közvélemény kutatóit kollegáknak tekintem, a lehető legtürelmesebben válaszolok nekik. Hogy szoktam-e ilyenkor gondolni a halott szeretteimre? Persze, szoktam. Bár máskor is. Volt-e nagy élményem az ünneppel kapcsolatban? Persze: az egyik első emlékem, hogy megyünk valami temetőben, és minden tele van égő gyertyákkal, szinte nappali a fény. Utólag arra következtettem, hogy ez ötvenhétben lehetett, és talán ez is egy néma tüntetés volt Farkasréten. A másik nagy élményem hatvannégyben esett meg: a temető mellett laktunk, eső után összeszedtünk a gyertyákat és fölgyújtottunk egy padlást. De ez hosszú történet. Szoktam-e látogatni a halottaim sírjait? Nem feltétlenül halottak napján. Hanem amikor arra járok. De, ha mégis halottak napján, akkor inkább nappal megyek, avagy este? (Itt elkezdtem gyanakodni.) Inkább semmikor. Mert iszonyodom a tömegtől, rossz érzést keltenek bennem, akik a halottak emlékét őrzőket akarják lekaszálni a rettenetes virágárakkal. Én mindent szeretek csöndesen, egyedül, vagy a családom körében ünnepelni. De még a zenében is a csöndeset szeretem. Szoktam-e ilyenkor templomba menni, és ha igen, van-e olyan szent, akit különösen tisztelek? Nem, nem szoktam, mert ateista vagyok. Ha templomba megyek, akkor is félrehúzódom, mert nem tartom illendőnek úgy tenni, mintha én is hívő lennék, viszont nem is akarom mások hitéletét azzal zavarni, hogy másképp viselkedem, mint ők. Viszont nagyon szeretem a templomokat és a szertartásokat. Szent Györgyöt tisztelem, vagyis inkább sajnálom, mert elvették tőle a szentségét. Azon az alapon, hogy nincs is sárkány. Én ezt igen méltatlan dolognak tartom. Ezután hirtelen megköszönte, hogy válaszoltam a kérdéseire, és megszakadt a vonal. Beszélgetés közben is zavart valami, aztán később arra a következtetésre jutottam, hogy talán ez a kérdező tulajdonképpen arra volt kíváncsi, hogy mikor vagyok otthon. Mostanában egyes vidékeken elharapódzott, hogy esküvők és temetések idején törnek be a lakásokba. Mindkettő elég ocsmány, de az utóbbi talán egészen az. Tulajdonképpen halottak napi népvándorlás idején is kiürülnek a lakások. Ha idejében gyanakszom nagyon erősen, vajon meg mertem volna mondani, hogy teljesen fölösleges hozzám betörni, mert amit el lehet vinni, azért kár vállalni a kockázatot? Bár amikor legutóbb átéltem ilyet, akkor sem értékeket vittek el, hanem a pénztárkönyvemet meg egy csomó számlát. Most már azokat sem tartom itthon. Az öcsém már annyira rutinos, hogy ha valaki becsönget, és valami ürüggyel be akar jönni a lakásba – megtérítés, adomány gyűjtése, a közvélemény kutatása, régiség vásárlása –, megállítja az ajtóban és lefényképezi. Nagyon jó módszer, mert aki tudja, hogy fénykép van róla, tippadásra sem vállalkozik.
Október 26. (vasárnap) Tegnap nem nagyon bírtam írni, mert a sok ivadékom itt csiripelt egész estig, és csak a lefektetésük után tudtam nekiállni a jegyzetemnek. Éjjel kettőig küzdöttem vele. Pedig még jól is éreztem magam írás közben, ami ritka. Van úgy, hogy hosszan elpepecselek egy-egy mondattal, szóval, és észre se veszem, mennyire szalad az idő. Edének kiesett az első foga. Az előbb telefonált, hogy valami falrésbe rejtette, amit azért nem veszünk észre, mert a fog pontosan kitölti a fal rését. Ez hat éves korban elég jóféle gondolkozás. (Szonjával hintáztak a kertben, és észrevették, hogy a hinta körbe van kerítve négy vonallal. Azt kérdezték, hogy az mitől van. Én meg visszakérdeztem, hogy mitől lehet, mi okozhat ilyet. Másodpercekig gondolkozott, aztán pontosan elmagyarázta, hogy az eső a hinta fölötti nádtetőre esik, a víz a szélekre folyik, majd lecsöpög, és ez hozza létre azokat a vonalakat.) Nem tudom, mennyire érzik itt jól magukat az unokáim. Mindenesetre az az érzésem, hogy nagypapák házaiban szokatlan fegyelemmel kell számolniuk. De bírják. Milossal ma először zenéltünk közösen. A kalimbával akart játszani. Én a kezemben tartottam, ő megpengetett egy-egy fém nyelvet. Aztán én meg egy másik nyelv pendítésével válaszoltam. Egy idő után szépen kialakult a ritmus, és ettől nagyon boldog volt. Bár az is érdekes, hogy a végén a keze nehezen bírta, ezért megfogta az én kezemet és vezette, hogy melyik nyelvet pendítsem meg. Ezt pár napja már alkalmazta: fürdéskor a macska fölmászott a kád szélére, és erősen harapdálta Milos kezét. Egyszercsak megfogta az enyémet és a macska szájába dugta.
Zsonglőrök, jellemek, zsidók
Akár politikai enyhülési hullámról is beszélhetnénk, hiszen a múlt héten nagyobb botrány nélkül megúsztuk a forradalmi emlékrendezvényeket. Hogy ez összefüggésben van-e például az időjárással, azt nem tudom. Mindenesetre legalább említést érdemel az a hat ember, akit az első hideghullám pusztított el. Amúgy érdekes ország ez: a kihűltek és megfagyottak halála szinte soha nem okoz belpolitikai bonyodalmat, noha nyilvánvaló, hogy az esetek többségében az állami gondoskodás hiánya és a társadalmi lelketlenség a halál igazi oka. Ha itt normális viszonyok lennének, akkor összehasonlíthatatlanul kevesebb szó esne arról, hogy ki, hol és milyen körülmények között koszorúzott, mint arról, ki, hol és milyen körülmények között fagyott meg. Még azt is el tudnám képzelni, hogy nyilvánvaló közösségi felelőtlenség esetén maga az illetékes miniszter, valamint a polgármester, a jegyző, és az összes önkormányzati ember legyen köteles egy hajléktalan vagy egy szegény ember temetésén koszorúzni, ezzel emlékeztetve arra, hogy minden társadalmi változás célja – ötvenhaté is - az emberi élet méltóságának emelése volt, és ha erre nem voltunk képesek, akkor azért a legmagasabb szinten kell vállalni a felelősséget. Hogy egy-két gyönge próbálkozást, például az emlék-fotókiállítás megrongálását leszámítva, rendkívüli ünnepi megaláztatás eddig nem történt, talán összefüggésben van azzal is, hogy hatalmas közfölháborodást okoztak Söjtörön a vérbősz keresztény-konzervatív zajbohócok és tojászsonglőrök, ami vélhetően meg is jelenik majd a közvélemény-kutatásokban. A jobboldal hamar rájött, hogy az „ingadozó középpolgárok” szavazataiért folyó harcban a botrány már nem jó eszköz. A mocskolódás sara visszahull azokra is, akik csak hallgatólagosan veszik tudomásul, hogy a csőcselék miket enged meg magának. A hordavezérek persze bármire képesek.
Csurka, a vastag magyar jellemszalonna bemelegítésképpen jellemtöpörtyűknek nevezte a magyar vezetőket, akik természetesen választási csalással kerültek hatalomra, amit azért tűrt el a Fidesz, mert így ki lehetett piszkálni a miépeseket a parlamentből. (Ha így volt, nagyon helyesen tették. Bár – ha ez igaz – akkor Orbán az egyik legnagyobb magyar színész: legalábbis a sértődött föl és alá vonulásban még senki nem alakított ekkorát.) Ezután Csurka rutinosan jó nagy sunyi zsidózásba kezdett, mint mindig, ha nincs mondanivalója, de ki kell töltenie az idejét, vagy tele kell írni a papírt. Valamiért arra a következtetésre jutott, hogy az EU-csatlakozás után Magyarország egy "izraeli tartalékállam" lesz; a közel-keleti háború teljesen bizonytalan kimenetelű, ezért "az izraelieknek a paradicsom itt van kijelölve". Mivel ez a rögeszme már régebben belevilágosodott a fejébe, nem bántam volna, ha most már részletekkel is szolgál. (Megjegyzem: a Paradicsomot eddig hagyományosan Isten jelölgette ki, és nagyon meglepne, ha egy évezredes teljes közöny után hirtelen fölfedezte volna Magyarországot.) Úgy látszik az idegenekkel való rémisztgetés mindig jól előkapható, praktikus fordulat. Legalábbis ezzel próbálkozott Csurka nevesebb barátja, Európa egyik leginkább közhányingernek örvendő figurája, Le Pen is, aki szerint az EU vezetői egyrészt "csalit vetnek, aztán elveszik szabadságunkat és lelkünket is", másrészt szerinte az EU kötelezettséget vállalt arra, hogy az elkövetkezendő huszonöt évben 240 millió bevándorlót fogad be. Ami a vetett csalit illeti, nekem a csatlakozási feltételek eléggé fáradt gilisztára emlékeztetnek. Arról meg, hogy kivel, mikor, hol és milyen alapon szerződött az EU, és honnan jön ez a rengeteg ember, nem tudtunk meg sokat. Egyébként érdekes: miért van az, hogy a szélvezérek szeretnek akkora nagyokat mondani? Mert ha visszafogottan, mondjuk azt hozza föl, hogy ez EU 24 millió nyomorultnak nyitja ki a határt, még el is lehet képzelni, meg is lehet ijeszteni vele egy tízmilliós népet, de a 240 annyira nyilvánvaló képtelenség, hogy nem rémisztővé, hanem nevetségessé teszi a hazudozót. Ha már a határnyitásról esett szó, a héten meglepően kevés figyelmet kapott Rudolf Schuster szlovák államfőnek az a javaslata, miszerint még az EU csatlakozás előtt nyissuk össze az országainkat. Például jó kis karácsonyi ajándék lenne. Az is lehet, hogy ez lehetetlen, de biztosan találhatunk egy olyan formát, ami alkalmas arra, hogy legalább jelképesen nyissunk. Ha számba vesszük, micsoda ellentéteink voltak az utóbbi évszázadokban, nem csak a saját népeinkben kelthetne jóféle komfortos érzés egy ilyen gesztustól, hanem azok között is, akik most befogadnak minket az unióba. Jót tenne az is, ha Schuster úr másik megjegyzése sem találna üres fülekre: ha egy nép folyamatosan a kisebbségi jogokért küzd a szomszédainál, és ádázkodik szerte a világban, nem ártana, ha legalább a saját törvényeit betartaná, és a kisebbségeknek képviseletet juttatna az országgyűlésben. Ha belegondolunk, azért ebben van valami. (Bár résen kell lenni, mert lehet, hogy Schuster elnök urat a veszedelmes szlovák zsidók bíztatják.)
Október 24. (péntek) Ezt tegnap akkor olvastam, amikor már az interneten volt a naplóm:
Rion Causey, vietnami veterán: "Ha olyan vietnamit találtunk, akinek a vállán hátizsákok nyomai voltak láthatók, az már bizonyíték volt arra, hogy az illető vietkong volt. Azonnal verni kezdték őket, hogy a lehető legtöbb információt húzzák ki belőle. Ha parasztokról volt szó, olykor megkínoztuk őket, de a legtöbbször persze nem tudtak semmit sem, így csak sorba állítottuk és lelőttük őket." Rion Causey, a Tigris Egység egykori orvosa, a felelősség kérdéséről a következőket mondta: "A tisztek adták a parancsokat. A tisztek, így McGaha kapitány is mindig ott ült, amikor megöltünk valakit. Többnyire ő mondta, hogy gyilkoljunk, de más esetekben a katonák önként jelentkeztek, és azt mondták, most én jövök, ez az én fordulóm lesz. Nem volt olyan parancs, hogy menj és te lődd le, mindig akadt valaki aki önként vállalkozott a feladatra." Az amerikai hadsereg négy éves vizsgálatot követően 1975-ben 18 katona esetében állapította meg, hogy feltehetően háborús bűnöket követtek el, mégis, egyikük esetében sem emeltek vádat, csak leszerelésüket tették lehetővé. A hadsereg szóvivője a Toledo Blade értesüléseire reagálva bejelentette: a dossziét 1975-ben lezárták és azt semmilyen új információ miatt sem nyitják fel újra. A hanoi külügyminisztérium az eset kapcsán leszögezte: az Egyesült Államok agressziója sok szenvedést okozott a vietnami népnek, de Hanoi az együttműködést és a két ország közötti kölcsönös megértést szorgalmazza.
Ebben az az érdekes, hogy legjobb tudásom szerint a háborús bűntettek soha nem évülnek el. És természetesen nem azért lenne jó, ha törvényesen kivizsgálnák ezeket az ügyeket, mert fontos bosszút állni, hanem azért, hogy többet tudjunk meg az ember természetéről. Bár erősen gyanakszom, hogy a hadseregekben igen sokat tudnak, mégsincs semmi jele annak, hogy olyan automatizmusokat alakítanának ki, amelyek lehetetlenné teszik a teljes elembertelenedést, vagy legalábbis gyorsan kiszűrik az elboruló elméjű katonákat.
Ja és még írtam pár sort arról, hogy hazai vagy EU képviselő szeretnék-e lenni inkább:
A szerkesztőségben tördeltünk. De nagyon jó, hogy kivételesen nekem kellett elolvasni mindent, mert az egyik írás fele lemaradt. Ilyenkor előfordul, hogy teljesen értelmesen ér véget, és nem veszem észre. De most szerencsére az egyik mondat közepén szakadt meg, így észrevettem. Igen nevetséges lett volna, ha úgy jelenik meg. Munka után elmentem Szonjáért, aki a barátnőjénél volt két napig. Érdekes, hogy kilenc éves korukban a gyerekek még jóformán semmit nem tudnak a történelemről. Az tulajdonképpen rendben is van, hogy ötvenhat dolgában még nincs képben, de negyvennyolcból is csak Petőfiről hallott. A két forradalomról – miután vázoltam neki, hogy mi történt – nem is nagyon akar hallani. Borzalmasnak találja ezt a sok gyilkolászást. Az érdekelte a legjobban, hogy miért volt jó az oroszoknak, hogy mindkét forradalomban legyőztek minket. Mátyás királyról kicsit többet tud. Nagyon érdekes lenne egy olyan történelemkönyvet írni, amelyik nem rémiszti meg teljesen az ilyen korú gyerekeket. De mégsem kerülhetjük ki a tömeghalál témáját. Azt hiszem, a tanároknak igazuk van, hogy nem kezdik túl korán a történelem oktatását. Másrészt viszont mégiscsak tudni kellene, hogy milyen nap van ma. Vagy március tizenötödikén. De az is lehet, hogy a békés korszakok ábrázolásával, a munka, vagy éppen a tudományok fejlődésével kellene kezdeni, és csak szépen-lassan rátérni a szörnyűségekre. Emlékszem, egyszer Dáviddal utaztunk egy távolsági buszon – olyan öt-hat éves lehetett, mert még az ölemben ült -, és a háborúkról érdeklődött. Megkérdezte, miért ölnek az emberek. Én meg azt mondtam neki, hogy azért, mert az emberek szeretnek ölni. Ebből lett egy kis baj, mert a mellettem ülők is beszóltak. Hogy miért mondok ilyet a gyereknek, nem is igaz, hogy az emberek olyanok. Aztán történelmi példákkal és számokkal bizonyítottam, hogy ha emberek százezrei halnak meg, akkor az lehetetlen, hogy a gyilkosságokban résztvevők ne szenvedéllyel öljék egymást – jobb esetben –, vagy a nekik kiszolgáltatottakat – még szégyenletesebb esetben. És különben is: esetek ezrei bizonyítják, hogy teljesen normálisnak látszó polgárok vademberekké válnak, ha fegyver van a kezükben és akad ellenség is. Tehát bármennyire is tiltakozik az, aki azt gondolja magáról, hogy ő nem olyan, ezt csak úgy lehet ellenőrizni, ha háborúba keveredik. Ha viszont ott az derül ki, hogy nem olyan, akkor vélhetően a másik oldalhoz, a balekok csoportjába tartozik. Melyik a jobb? Öreg kérdés.
Kicsit Beszélgettem Réz Andrással, aztán elmentem a Westendbe, hogy találkozzam Gábor barátom felségével, Boboval, aki a messzi Kanadából jött. Beszélgettünk, ettünk is. Gábor küldött nekem egy zsebben hordható villanyos, LCD-képernyős sakkot, a gyereknek két nagyon aranyos bábucskát, a feleségemnek pedig egy igen dizájnos tollat, ami tulajdonképpen rúzsnak van álcázva. Igen kedves kis ajándékok. Utána nézgelődtem egy kicsit egy nagyon jó boltban, ahol mindenféle pocket pc-ket lehet kapni – olyanokat is, amilyenekre vágyom: egybe vannak építve a telefonnal. Rám köszönt egy régi kedves ismerősöm, aki a hazai e-médium egyik igen fontos, de kevésbé szem előtt munkálkodó tényezője. Jó nagyot beszélgettünk. De azt most nem írom le ide, hogy miről, pedig nagyon szeretném, csak még titok. Hazafelé találkoztam Ákos öcsémékkel, és be is mentem hozzájuk tíz percre. Ma megjött az Eső című folyóirat legújabb száma, amibe ezt írtam:
Az igazgató
Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés… Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttunk rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne. Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált – például nem volt nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot – azt megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogy ha holnap is így jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket: mindenki hallja, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei. Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is meg a fölszerelésem is, ám egy hatalmas kötés volt a fülemen – a nyaram legsúlyosabb balesete, egy fejesugrás miatt. Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban tudtam, vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az ember kiszámíthatatlan: az igazgató rám üvöltött: - Nem tud köszönni a félfülű?! - Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: – Csókolom… - Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK! - Jó napot kívánok igazgató bácsi! - Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat! … - Mondd csak a nevedet, jó hangosan! Mondtam a nevemet. Jó hangosan. - És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A TANÁRIBÓL! Teljesen tanácstalanul álltam, és azt éreztem, hogy azonnal elájulok. Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki töltőtollat lopott a tanáriból… Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött belőlem: - Én nem loptam… - MIT NEM LOPTÁL?! - Töltőtollat a tanáriból. Úgy látszik megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül. - Na menj a dolgodra! – mondta. – Rajtad lesz a szemem.
Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilenc éves nője volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a szomszéd házban lakott: - Én mellette szeretnék ülni. – És rám mutatott. Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és megkérdezte, mi a bajom. - Fáj a fülem. – mondtam. - Nem igaz! – mondta erre Dóri. - Nem fáj a füle? - Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka lopott a béből. - Igen. – mondta a tanítónő. – A Szabó… - Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! – Itt jegyzem meg, hogy életemben először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit. - Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől. – mondta a tanítónő. – De majd beszélek vele.
Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg éreztem, hogy szép lassan belázasodom. Nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a szégyentől, vagy a fülemtől. Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam. Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden. Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe. A tornatanár fölkapott és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert beszélgettek: - Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál. - Meg van veszve. - Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de gyerekeket békén hagyhatná. - Az állat jobb.
Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyed óra múlva. Sírt persze. A nővérke leültette és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott. Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte: - Hol az a féreg? - Ha tanácsolhatom asszonyom, akkor nem most keresse meg, mert… - Mikor keressem? - Hát… - Mindenki fél tőle? - Hát… Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán iderakták büntetésből.
Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt sokat, és egyáltalán nem hangosan: - Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem tolvaj. - De… - Fél percet kapsz. - De… a… - Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.
Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan ordítani akart, de nem jött ki hang belőle. Csak a nyitva maradt ajtó felé mutatott. Anyám addigra már teljesen nyugodt volt. - Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató. Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában. Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én, egyszer, az iskola bejáratánál a tolvajozó igazgató színe előtt.
Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon. Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.
Csodálom, hogy ezt még senki nem vetette föl, és már megint nekem kell élen járni. Bár a feleségem szerint ezt én túlbonyolítom: az is megfelelne, ha a tél érdeklődés hiányában maradna el. Komolyan: a legnagyobb baj az, hogy a gyereket nem tudjuk kivinni. Pláne nem lehet csak úgy kiereszteni, pedig szemmel láthatóan szeretné. Túlságosan hozzászokott, hogy egész nap a kertben van. Vélhetően az lesz, hogy ha nem esik, akkor majd jól fölöltözünk, és ha máshol nem, akkor legalább az ámbituson tologathatja magát a szörnyeteg műanyag motorokkal. Más: ma láttam Kerényi Imrét a Hír tévén. Horn Gyulát parodizálta. Ennek az a módja, hogy kiemel részleteket Kóczián Péter Horn-interjújából, és baromi gúnyosakat mond. Azt leszámítva, hogy ez sajtóetikai értelemben gyalázatos, Kerényi annyira nyálmutyi, annyira boldogtalanul szellemtelen, hogy már most látszik: nagy szerepe lesz a baloldal legközelebbi győzelmében. (Mint ahogy volt a legutóbbiban is.) A szerencsétlen tartói nem veszik észre: a kommunistagyalázásban kevéssé hiteles egy volt MSZMP-tag, aki az egykori moszkvai nagykövet kulturális segéderejeként jeleskedett. Ez süt ki Kerényiből, ez teszi végtelenül szánalmassá a produkcióit. Pedig amúgy jóeszű, tehetséges ember. Volt. Amíg el nem borult. Bár, ami azt illeti, a lobogása mintha alábbhagyott volna. Már nem az az ádáz, bagzó tűz virraszt a tekintetében, amivel a választások idején zavarta el a Fidesz közeléből a jobb érzésű polgárokat. Most már inkább egy olyan morc csahosra emlékeztet, akit kivertek, és megint nagyon szeretne ólmelegben öleb lenni. Ami a legborzasztóbb: október huszonharmadika előtt fölsorolta, hogy mely sípolászások voltak teljesen jogosak. Például Mécs Imre megalázása. Vagyis – példátlanul felelőtlen módon – sípolászásra buzdít. Ha ezekből a jobboldali csürhélkedésekből egyszer emberhalál lesz, nem szabad megfeledkezni Kerényi Imre felelősségéről.
Október 20. (hétfő) Reggel megpróbáltam Békásmegyernél egérutat nyerni az óbudai temető felé. Eddig föl se tűnt, hogy ott meg vasúti átjáró van. Most, negyedórás araszolgatás közben megtanultam. De még így is nyertem valami kis időt, és idejében beértem a szerkesztőségbe. Az ünnepi rend miatt nagy kavarodás támadt. Először úgy volt, hogy kedden este tördelünk, aztán beszéltem Csillával, aki azt mondta, hogy inkább jöjjünk be csütörtökön, mert úgy szépen, rendesen dolgozhatunk. De mire ezt megbeszéltük, én már rohamtempóban dolgoztam, szépen össze is raktam pár oldalt. Közben jött egy telefon: a Matáv munkatársa jelezte, hogy jövő kedden meglátogatna, hogy tárgyaljunk az ADSL bevezetéséről. Nem nagyon tudom, mit kell erről tárgyalni, mert szerintem annyi, hogy megrendelem, bevezetik, én meg fizetek. De valahogy az derült ki a szavaiból, hogy valami nem kerek. Az is lehet, hogy két hónapot kell várni. Pedig már nagyon itt lenne az ideje, mert unom ezt a negyven órás limitet meg a lassúságot. Hazafelé vettem még egy tilinkót, mert Lóri barátom mondta, hogy az Almássy utcában lehet jót kapni. Ez hosszabb, ezért mélyebb hangú, mint a másik, és kitűnően lehet játszani rajta. Sokkal olcsóbb volt, mint gondoltam, ezért megleptem magam egy jóféle kanalas ritmushangszerrel is. Az estét persze muzsikással töltöttem.
Kaptam értesítést, hogy október 28.-án, kedden délután négykor lesz az új Alibi-kötet, az Urak és dámák bemutatója az Írók Boltjában. Én is írtam bele egy kis elbeszélést. Nagyon szeretem ezt az antológia-formát, mert a megadott téma kihoz belőlem olyan történeteket is, amelyekről már régen elfeledkeztem, vagy eszembe se jutottak volna. Pedig bennem vannak. Vagyis ebből az a tanulság, hogy az írónak (is) jól kell föltenni a kérdést, és hagyni kell, hogy a maga módján válaszoljon. Este még dolgoztam egy kicsit a Kalandozón, amin megint van egy-két olyan rész, amiből új dolgokat tudtam meg. Cseke Gábor pedig igen szép verset írt. Aztán még a Szép Szóba való kéziratokat olvastam.
Zoli barátom, akivel évekig együtt dolgoztunk, és többnyire egyformán gondolkoztunk, jót gondolt egy pár napos bejegyzésem után, amelyben azt írtam, hogy kellene egy címlista, hogy a rendőrség értesíthessen minden netezőt, ha például gonosz emberek ólálkodnak a környéken:
olvastam a naplódban, amit a körözött alakok fényképének terjesztéséről írtál. Egy módosítást javasolnék: a kéretlen levél ma annyira negatív megítélésű a netezők körében, hogy ha maga a Jóisten küldené ránk a plusz öt parancsolatot emilben, az is csak bosszankodást, ellenérzést váltana ki (minap jött az ekormanyzat.hu hirdetése a freemail-es fiókomba, azzal az arc megjegyzéssel, hogy a fiók létesítésekor hozzájárultam az Origo által terjesztett spam elfogadásához - ne tudd meg, milyen hirtelenséggel vágtam a szemétbe a levelet, noha teljesen közérdekű volt a tartalom). Ezzel szemben ha a t. M. Kir. Csendőrség hajlandó lenne ezeket a tartalmakat opt-in hírlevélben terjeszteni (mint a Szelus-féle eü. lapszemle volt, ha még emléxel rá), erre ki-ki önként iratkozhatna fel (miután mondjuk újság- vagy TV-reklámból értesülne arról, hogy ilyen van). Így magától kialakulna a címlista, és senki nem morogna, hogy szpemmeli őtet a jard. Amúgy a feliratkozottak száma a sikerességet is jelezné a "project" hatósági mangerei számára (ha ketten olvassák, az bukta, de ha százezren...)
Október 18. (Szombat) Reggel néztem a tévében Komjáthy György születésnapi ünneplését és azon gondolkoztam, hogyan magyarázom el majd egyszer Milosnak, hogy volt itt egy olyan időszak, amikor titokban kellett zenét hallgatni egy külföldi adón. És arra volt pénz, erő, ember, hogy azt az adót zavartassa a kormány. Vagy a párt. És volt egy ember, aki méltán gondolhatja mostanában forradalmi tettnek, hogy egynémely muzsikusokat bemutatott. Vélhetően Milos akkoriban majd úgy hallgat zenét, hogy valami karórányi masinát csatlakoztat a világhálóhoz, és másodpercek alatt letölti mindazt, amire egy napra, vagy egy hétre szüksége lesz. Az országhatárok java része teljesen eltűnik, az internet határairól már nem is lesz érdemes beszélni. Nem lesz olyan szellemi, művészeti termék, eszme, gondolat, amelyik ne áramolhatna szabadon. Viszont lesznek fogalmak, amelyek nem léteznek többé, érdemes se lesz magyarázgatni őket. Úgy volt, hogy jön az anyósom a feleségem félédes apjával meg az öccsével. De aztán azt mondta a telefonban, hogy egyedül jön. Gyanús volt, hogy egyszercsak telefonált, hogy itt áll a ház előtt, de én nyissak ajtót. Kinyitottam és bejött a feleségem szinte teljes rokonságra, szülinapi meglepetésként. Úgy is járhattak volna, hogy mindenki kap egy ropit, aztán azt rágcsálhatja ebéd gyanánt. Igenám, de egy jó asszony mindig teljes készültségben van: fél óra alatt akkora ebédet készített, hogy még maradt is belőle. A nagynénik többségét alig ismertem. Igen kedves, aranyos emberek. De mivel sokan testvérek, vélhetően már gyerekkorukban hozzászoktak, hogy hangosan beszélnek. Ezért aztán olyanok voltak, mint egy csomó Pepin néni. Annyi élet szorult beléjük, amennyi csak lehetséges, szétpukkadás nélkül. A legérdekesebb az volt, hogy a kezdeti tömegjelenetben, amikor mindannyian benyomultak a konyhába, Milos szemrebbenés nélkül állt, még csak zavarban sem volt. Mindenkinek puszit adott. Én biztosan frászt kaptam volna gyerekkoromban, ha mondjuk csak Magda nagynéném, Buba nagynéném és Lici nagynéném egyszerre érkezik. (Magda nagynénémnek akkora hangja volt, hogy a feleségem összes nagynénje elnémult volna mellette.) Nem maradtak sokáig, igazán sajnáltam, hogy elmentek.
Most a kormányt hibáztatom: előre tudni lehetett, hogy a MIÉP csürhéje mire képes. A demokrácia nem azt jelenti, hogy csőcselék azt tesz, amit akar. Vagy meg tudjuk óvni az ünnepek méltóságát, vagy ne ünnepeljünk. Igazán nem vagyok tekintélyájuló, de vagy meg tudjuk óvni a kormány méltóságát, vagy ne jelenjenek meg a kormány tagjai nyilvánosan. Nem kellett volna a csurkistákat az ünnepség közelébe engedni. Hogy miképpen lehet megakadályozni az odaszivárgásokat, azt tanítják a rendőröknek meg a titkos szolgáknak. Legyen már a politikai pofátlankodásnak határa. Már előre lehet tudni, hogy az október huszonharmadikával összefüggő – különösen a temetői – eseményeken már megint ott lesznek. Sipolásznak, ordítoznak majd. Régóta mondom, hogy erről csak úgy lehet leszoktatni a jobboldalt, ha minden ilyen álnok zavargás után három-három jobboldali rendezvényt is szétsípol egy népes baloldali csapat. Semmi érzelem, semmi begőzölés, semmi dulakodás vagy tojásdobálás: tudatosan, tervszerűen oda kell menni, és hideg fejjel szét kell fütyülni őket. Csak azért, hogy tudják, milyen az, és mire számítsanak legközelebb. És minden olyan jobboldali párt, csoport, amelyik nem határolódik el az ilyen hordáktól, számítson erre.
Amikor mér a szerelőnél voltam, sőt be is fejezte a munkálatokat, fölhívott a sógornőm, hogy nem is kell nekik a kocsi, vigyem haza nyugodtan. Ennek nagyon örültem, mert a jövő héten sem leszek teljesen kiszolgáltatva. Már azon gondolkoztam, hogy ki kellene próbálni a HÉV szolgáltatásait, hátha… Így lett egy kis szabad időm, amit arra költöttem, hogy gyors látogatást tettem Kovijanónál. Mindig akarunk találkozni, csak mindig közbe is jön valami. Egy órácskát beszélgettünk. Sajnos, most nincs olyan munka, amin együtt dolgozhatnánk, ami nagy kár, mert csuda dolgokat lehet úgy létrehozni, ha az ember érti a másikat. Itthon Milossal elmentem a vásárolni, meg a postára, ahol mindjárt ott is hagytunk hatvanötezer forintot. Ez a rezsinek mondott alapköltség. Kicsit soknak találom, miközben külön-külön nincsenek is olyan veszedelmes összegek a számlákon. Aztán kis megszakításokkal egy népszavás e-bookon dolgoztam: Barabás Péter Moszkvától Pekingig című igen érdekes kötetén. Estére el is készültem. A jövő héten már le lehet majd tölteni.
Az elektronikus könyvekkel kapcsolatban olvastam egy hírt:
Vége az e-book reményeknek
Miután nem tudta elnyerni az olvasók kegyét, kiesett a kiadók kegyéből is az elektronikus könyv. A piac nem a várakozások szerint nőtt - ha egyáltalán volt valaha. Minden 40 ezer nyomtatott könyv mellett 4 ezer audio verziót (azaz CD-t stb) és vagy 400 elektronikus könyvet tudnak eladni a kiadók egy műből, mondta penguin egyik vezetője. Ez indulásnak jó lett volna, de három év eredményének már kevés. Az is problémát okozott, hogy több, egymással versengő formátum jelent meg a piacon, és a vevők nehezen tudtak választani. A világ legnagyobb könyvkiadói sorra szüntetik be, vagy hanyagolják elektronikus termékek kiadását - mivel egyszerűen nem kell az olvasóknak. Az amerikai Barnes and Noble bolthálózat pedig bejelentette, hogy felhagy a termék árusításával. Chris Barnard, IDC elemző szerint a hagyományos könyvet is úgy kell tekinteni, mint egy technológiát. "És a legtöbb ember egyszerűen elégedett ezzel a technológiával" - mondta Barnard.
Szóról szóra igaza van Barnardnak, de csak azért, mert nem képes másképp tekinteni egy termékre, mint közvetlenül fialó üzleti lehetőségre. Az e-book titka az, hogy ingyen kell adni. Akkor igen sokan töltik le, és többnyire el is olvassák őket. Ezen kívül tudomásul kellene venni, hogy nem csak amerikai és nyugat-európai piac létezik, hanem vannak szegényebb vidékek is. Azok döntő többségére, akik ma itt a számítógépet rendeltetésszerűen használják – tehát kilépnek a világhálóra is -, pláne tenyérképet is vesznek, teljesen fölöslegesen tukmáljuk a papírkönyvet, mert úgyse tudják azokat megvenni. Lassan ott tartunk, hogy húsz-harminc papírkönyv áráért vehetünk egy igen jó pocket pc-t. És mindjárt rá is tölthetünk több száz könyvet. Egy olyan országban, mint a miénk – ahol képtelenség nagy példányszámban, olcsón kiadni például a mai irodalmat – nincs is más lehetőség, mint az elektronikus könyvkiadás fejlesztése. Természetesen ingyenessé, vagy nagyon olcsóvá kell tenni a letöltést. Ahhoz meg szponzorok kellenek. Bár ma már azt is el tudom képzelni, hogy valaki például előfizet sorozatokra. Azt mondja, hogy nekem megér havonta párezer forintot, hogy például a fiatal írók műveivel megismerkedhessek. Ha mondjuk fejenként havi kétezer forinttal számolunk, és összeállna erre ötszáz ember, akkor abból öt-hat könyvet lehetne úgy kiadni, hogy az írók még honoráriumot is kapnak. A hagyományos könyv csakugyan csodálatos technológia, kivéve, ha annyira drága, hogy csak a kirakatban tudjuk nézegetni.
Ezen kívül még válaszoltam arra a kérdésre is, hogy kit dugnék el a rendőrség elől:
Október 16. (csütörtök) Reggel bementünk a városba. Én dolgozni, Milos meg a mamája először egy kórházi újszülött-látogatásra mentek, aztán egy majdnem újszülötthöz, Marcihoz. Bár Petri – amúgy remek – írása az utolsó pillanatban érkezett, a tördelés igen jól sikerült. Nem nagyon tudom kiszámolni, hogy mi minden fér egy oldalra, de valahogy majdnem eltalálom. Szerencsére Csilla mindenből kivarázsol minden lehetséges változatot, így aztán gyorsan végzünk. Ma rájöttem, hogy az lassítja a munkát, hogy nem adom le egy-két nappal előre a képeket. Így meg kell várnunk a szekennerest is. Vagyis már kész oldalak állnak, csak azért, mert nem tudjuk betördelni a képeket. A jövő héten megpróbálom ezt is megoldani. Kicsit voltam Tamaráéknál, kicsit fogdostam az unokámat, aztán átmentünk Wandához, mert kezdődött Gábor unokaöcsém kiállítása a Szentendrei Művelődési Központban. A vejem, Öcsike nyitotta meg: jó kis performálással. Nagyon visszafogott volt. A köztünk lévő idősebb apácák így is zavarban voltak kissé. Gábor képeit hamarosan bemutatjuk az interneten is. Nagyon érdekes, mert dacára annak, hogy fölszentelt pap, szinte teljesen hiányzik a képeiből a túlfűtött vallásosság giccsre hajlamosító közhelyessége. De erről nem érdemes írni, meg kell nézni a képeit – vagy Szentendrén, vagy majd az interneten. Még az volt érdekes, hogy Öcsike, aki mostanában az egyik legdivatosabb festő Magyarországon, és hihetetlen rutinnal lép föl színpadon – mint zenész -, tévében, vagy bármilyen kamera előtt, mennyire komolyan vette ezt a megnyitót. Kifejezetten izgult. És ez jó.
Október 15. ( szerda)
Egyesek nem is tartják dél-afrikainak Coetzeet, az új irodalmi Nobel-díjast, a pártok pedig politikai vitát koholnak a kitüntetésből.
Van ilyen
Nagyon jól jött ez az új Nobel-díj, mert idejében megtudtam, hogy melyik az az ország, ahova kár lenne átköltözni az itteni hülyék elől.
Jelenleg minden évben mintegy 160 ezer ember életébe kerülnek a globális felmelegedés mellékhatásai. Ezek közé tartozik többek közt az újabb szélességi fokokat meghódító malária és a rossz termés miatti alultápláltság és éhezés. Kutatók egy csoportja szerint az áldozatok száma 2020-ra akár meg is duplázódhat.
Tetem
Egészen biztos vagyok abban, hogy ez messze alábecsült szám, hiszen csak idén Európában tízezrek haltak meg az időjárás miatt. És nekik volt vizük, házuk, élelmük. Minden nap átmegyek a Duna szentendrei ága fölött: többnyire olyan, mint egy kiszáradó tetem. Egy éve még a házakat árasztotta el a falumban. Ez rémisztő. Az igazi veszély az, hogy amennyiben nem sikerül változtatni, akkor kommunista vagy fasiszta diktatúrák találják majd alkalmasnak magukat arra, hogy megmentsék a népeket, és akár erővel is biztosítsák a túlélés forrásait. Nem lesz mentség. (Csak Oroszország jár jól, mint azt a derék Putyintól megtudtuk. De azért ne költözzünk oda!)
A magyarországi kamion- és teherautó-forgalom évente több tízmilliárd forint értékű kárt okoz. Ezek jelentős része az útburkolatban keletkezik. A közúti fuvarozás ugyanakkor jelentős bevételhez juttatja a költségvetést, de ebből a tekintélyes összegből szinte egyáltalán nem részesednek azok, akik az egyre növekvő gépjárműforgalom által okozott károkat viselik.
Számolgassunk
1. Próbáljuk meg fölmérni, mi lenne, ha nem közlekednének többé kamionok. 2. Ha esetleg az derülne ki, hogy képtelenek vagyunk nélkülük élni, akkor készítsünk egy tervet arra, hogy miképpen lehet őket belátható időn belül kiváltani. 3. Azok, akik kárt szenvednek, és mégsem kapnak ezért térítést, maguk is hibásak. Érvényesítsék a jogaikat, például a képviselőiken keresztül. Ha meg az nem megy, akkor akár útlezárással. Ami tűrhetetlen, azt nem kell eltűrni. 4. Ha ezek a számítások megint arra jók, hogy az állami sápszedést előkészítsék, akkor ismét megállapíthatjuk, hogy ha az álladalomnak pénz kell, akkor a közlekedést szipolyozzák. Ez primitív is, unalmas is. És egyszer majd nagy baj lesz belőle.
A rendőrség végleg feladta azokat a terveit, hogy valamennyi hazai körözött személy fotóját és adatait feltegyék a világhálóra. Jelenleg mintegy huszonhétezer elfogatóparancs van érvényben, ám a rendőrség honlapján alig hatszáz látható.
A fantázia hiánya
Az internetnek kicsi a haszna, ha passzív módon használják a hatóságok. A magyar háló alaphibája, hogy nem lehet például területi mozgósításra használni. Ez azért van, mert nincs egy olyan címlista, amelyik nyilvános telefonkönyvhöz hasonlóan módot adna arra, hogy egy adott körzet internetezőit bármiről értesíteni lehessen. Pedig ezt nagyon jól lehetne használni, például árvíz vagy más hasonló vészhelyzet esetén, de akkor is, ha a rendőrség keres valakit. Ugyanis teljesen értelmetlen, hogy az agyamba véssem egy tőlem háromszáz kilométerre bujkáló ember arcvonásait, ám hasznos lenne, ha a környékemen ólálkodókét megjegyezhetném. Az ilyen képek megjelenéséről e-mailban lehetne értesíteni egy-egy körzet internetezőit. (De temészetesen arról is, ha víz- vagy áramhiány várható, szükség van véradókra, elveszett egy kisgyerek, szalmonella volt a fagylaltban, veszett állat járkál a kertek alatt stb.) Ha mindenki önként szerepelhetne egy ilyen címlistán, természetesen fönnállna a veszélye annak, hogy kap kéretlen levelet is. De talán mégis megérné.
Nemzetvédők zártkörű telefonkönyvét készítik elő a Lelkiismeret '88 csoport környezetéhez tartozók - adja hírül a Népszava. Az Erzsébet-híd "elfoglalásával" hírnevet szerzett Lelkiismeret '88 csoporthoz köthető S. György András, az Anonim Nemzeti Telefonkönyv kitalálója és szerkesztője a lapnak elmondta: a telefonkönyvből kizárják az általuk "hazaárulónak és istentagadónak" tartott személyeket. Az együtt gondolkodókat és az országért, a nemzetért cselekedni akarókat kívánják összefogni.
Hasznos hungaricum
Zseniális ötlet. Remélem, hogy megrendelhető vagy könyvesboltban is kapható lesz. Így ezután, ha találkozni készülök valakivel, csak föl kell ütnöm a kötetet, és máris tudom, hogy miről ne beszéljek vele. Sokat segít majd ez a párkapcsolatokon is, hiszen józan ember nem választ magának más törzsből való szeretőt. Az ügyvédek is jól járnak, hiszen én például azonnal beperlem a kiadót, ha indirekt módon hazaárulónak és/vagy istentagadónak minősít, és ezért nem vesz föl a listára. A hazaárulás vádja ellen mindig kell védekezni, mert ha elfogadom a diszkriminációt, akkor élesebb történelmi viszonyok között ez az életembe kerülhet, hiszen bizonyítékként föl lehet használni ellenem, hogy nem is tiltakoztam. Az Istenhez való viszony nyilvánosságra hozatala pedig adatvédelmi szempontból akkor is aggályos, ha éppen abból derül ki ateista mivoltom, hogy nem vagyok egy listán. Amúgy meg: ami az emberállat fajtagazdagságát illeti, az Isten rendkívül kreatív és minden napra teremt valami meglepőt.
Október 14. (kedd) Egész nap kéziratokat vártam, aztán olvastam, szerkesztgettem. Aztán egyszercsak - véletlenül – írtam egy kicsi novellát. De csak úgy. Kijött. Nem tehetem ide, mert hátha annyira jó, hogy elküldöm a pályázatra. Ilyenkor azt még nem lehet tudni. (Érdekes, hogy a pályázatban nincs arról szó, hogy csak új, meg nem jelent novellát lehet küldeni. Meg arról sincs, hogy például hányat. És az internet megjelenés-e? Persze, az.) Mindenesetre arról szól, hogy egy kisgyereket térdig ásnak, hogy ne kószáljon el, amíg a szülei kapálnak. De van benne szerelmi szál is. Hihetetlen sebességgel jött ki a kezemből. Megint az volt, hogy az első sor eszembe jutott, aztán el is indult a történet. És miközben leírok egy sort, még nem tudom a folytatást. Ez így nagyon szórakoztató. Végülis januárig hatvan-kilencven novellát is lehet írni, és az nem lehet, hogy egy jó se legyen köztük.
Miután így elosztottuk a pozíciókat, elmentem a Határ-úti Média Marktba, hogy a feleségemnek szülinapi ajándékot készítsek. Kitaláltam, hogy a rettenetesen sok digitális fotóból a kedvenceit papírra viszem. Napokig pakolgattam a képeket. Megdöbbentő, ahogy egy ilyen papírkép-készítő masina dolgozik. Betettem a lemezt, megkérdezte, hogy mind a kilencvenhat képről akarok-e papír másolatot, aztán kiírta, hogy huszonkét perc van hátra, és elkezdte ontani a képeket. Igen jó minőségben. Bepakoltam őket két borítékba, és mér csak fizetni kellett. Vagyis száz kép elkészíthető fél óra alatt. Ezen kívül vettem még parfümöt, mert Milos leverte a mamácskája kedvencét, és mivel én voltam a legközelebb, magamat találom hibásnak. Vagyis nem születésnapjára, hanem csak úgy… Azán elmentem Tamaráékhoz. A kicsi unokám éppen egy hónapos. Egy kilót gyarapodott. Végig aludt, az ölemben is. Tamara lassan visszanyeri a régi alakját, és nagyon szép. Sikerült hasznosnak mutatkozni a barkácsolásban, mert Andrissal fölraktunk egy falból kiszakadt konyhaszekrényt. Tamarára esett. Jó, hogy most, és nem volt a gyerek a kezében. Hazafelé még vettem hetvenöt kiló krumplit és tizenhét kiló hagymát, télire. (Kihasználtam, hogy autóval vagyok, mert nem lesz így sokáig.) Úgy gondoltam, hogy itthon szépen elvonulok, bepakolom a képeket a tartóba, aztán majd holnapután odaadom a feleségemnek. Persze az lett a vége, hogy megkapta berakatlanul. Ez azért praktikus, mert ha én most berakom ezt a sok képet, ő meg más sorrendet gondol, akkor szedegetheti ki az egészet. El is sírta magát, úgy meghatódott. Kaptam egy levelet, amiből megtudtam, hogy nem csak zárok egy kiállítást – ahogy eredetileg Császár Tamással megbeszéltük – hanem nyitok is:
A KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és SZatíra) Műhely tizenöt szatirikus képzőművészének kiállítása 2003. november 20-án 17 órakor nyílik, és december 31-én 12 órakor zárul a Budapest Kiállítóteremben (1056 Bp., Szabad sajtó út 5.). A kiállítást Andrassew Iván közíró nyitja meg, és szilveszter délben Andrassew Iván közíró zárja be. Kiállítók: Árvay László, Bojcsuk Iván, Fenekovács László, Gyulai Líviusz, Halász Géza, Jelenszky László, Kaján Tibor, Kemény György, Lipták György, Makina, Sajdik Ferenc, Szalay Pál, Szerényi Gábor, Tettamanti Béla és Varga Zsófi. A kiállítás kurátora Sulyok Miklós. „A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Szatirikus Képzőművészeti Szakosztálya (a KOKSZ Műhely) 2002 tavaszán azért jött létre, hogy az autonóm, képzőművészeti orientációjú karikatúra, illetve a szatirikus–groteszk képzőművészeti kifejezésmódok tényleges értékeit reprezentálja itthon és külföldön.” (sztalker)
És nem kevésbé fontos, hogy levél jött az APEH-től, a kedves Kósáné Varsányi Krisztinától, amelyben arról értesít, hogy szinte másfél év után a velük való ügyem a végéhez ért. Mindent ellenőrzött, mindent átvezetett, törölte a negyvenezer forintos bírságot is, sőt még van mintegy 1700 forintnyi túlfizetésem is, amit visszaigényelhetek. (Nem igénylem.) Ez lett az egymillió és kétszázezer forintos vélt tartozásomból. Nem volt könnyű küzdelem, de sokat tanultam belőle. Legfőképpen azt, hogy mi az APEH alapvető hibája: hiába ülnek igen kedves, csakugyan jószándékú, segítőkész emberek a különféle posztokon, ha az információs rendszer nincs rendesen összekötve, akkor az egész egy nagy, nyomasztó kafkaság.
Október 12. (vasárnap) Belbaj, kereszténykedés, megmerény
Szinte mindent elolvastam az aradi ünnepségről meg az előzményekről. Tulajdonképpen meg vagyok döbbenve azon, hogy a román taktikai bürokrácia megakadályozza egy szobor helyreállítását. Most! Ennél azért régebben ravaszabbak voltak. Nem emlékszem olyan időre, amikor nem tudták fölmérni a saját érdekeiket – és azokat a maguk módján ne tudták volna igen hatékonyan képviselni. Eddig a románok ebben szinte zseniálisak voltak. De úgy látszik, ennek is vannak határai. Talán meg kellene végre érteniük, hogy nem kötelező ugyan megbékélnünk, de nagyon ajánlott. Évekre vethetik vissza a saját sorsukat ilyen pitiáner huzavonákkal. És nem azért, mert a magyarok bosszút állnak, hanem mert esetleg senki nem tudja majd komolyan venni őket abban az unióban, ahova tartanak, és ahol nagyon szeretném tudni őket. A magyarok elvesztették Erdélyt, és ez már így is marad. Ez Trianonnal csak elkezdődött, az EU-ba való belépésünkkel pedig befejeződik. Ha a románok semmit nem tesznek, ha pozitív módon diszkrimináló udvariassággal, megkülönböztetett tisztelettel viselkednek a magyarokkal, Erdély akkor is – sajnos már belátható időn belül – szinte magyarmentes övezetté válik. Legalábbis ami a várható kiáramlás után marad, képtelen lesz a valaha volt világszínvonalú kulturális megújulásra. Ez majd kellemetlen következményekkel jár a románokra nézve, mert óhatatlanul silányul a kultúrájuk, hatalmas kapcsolati tőkét veszítenek, színtelenebbé válik az országuk, de ez nyilván megéri nekik. Lehetnének türelmesebbek, állhatnának nagyobb méltósággal egy haldoklás előtt. Lesz majd belbotrány abból is, hogy a NATO már megint rossz példaként említette Magyarországot, de a héten még a személyközpontú médiabotrányok csudás fordulatai kötötték le a köz figyelmét. Nem csak arra gondolok, hogy Kondor Katalin sodródik az igazság pillanata felé, nem is arra, hogy egykori miépista szakértőjét nagyon szászkárolyos módon megmerényelték a közúton, hogy Forró Tamás is megkezdte sodródását, hanem például a Magyar Elektronikus Újságírók Szövetségének közleményére, amely nem kapott elég nagy figyelmet. Ebben tisztelettel felkérik a kormányt, hogy vegye vissza Bolgár Györgytől a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Mert az ”sérti a közízlést, a tisztességesen tájékoztató újságírókat és mindazokat, akik ilyen elismerés birtokosai." Mivel a szövetségnek maga Kondor Katalin is tagja, olyan - nyilván teljesen elkötelezetlen - emberekkel együtt, mint például Liszkay Gábor, a Magyar Nemzet főszerkesztője vagy Siklósi Beatrix, nincs mit csodálkozni. Bolgár György mindig tudhatta, hogy sokan vannak, akik gyűlölik, de eddig talán nem voltak elegen ahhoz, hogy ez egy mocsokáradatban testesüljön meg. Megkockáztatom: ez a közlemény fölér regénye bármelyik részletének perverzitásával. Tudomásul kellene venni, hogy Bolgár nem azért kapott kitüntetést, mert írt egy regényt, hanem azért, mert az őt hallgatók és ismerők döntő többsége úgy gondolja, hogy hosszú évekig vezetett egy olyan műsort, ami a magyar közszolgálatiság megtestesítője, a demokrácia letéteményese volt. Semmit nem változtat ezen az, hogy írt egy kétségkívül vitára okot adó regényt. Miután a múlt héten Horn Gyula ellen jó nagy műbalhé kerekedett, olyan mondatok miatt, amelyeket nem is ő mondott, a jövő héten akár hatalmas botrány is lehet abból, hogy az Észak-Rajna-Vesztfáliai Külpolitikai Társaság Dortmundban a Népek Közötti Megértés Díját adományozta neki. Sőt: a nemzetközi díj ezentúl Horn Gyula nevét viseli. Az is lehet, hogy valaki hamar följelenti Németországban, vagy valamelyik internacionáléban. Vicces lenne, ha pár év múlva, mondjuk Kövér Lászlónak ítélnék a Horn Gyula díjat.
Október 11. (szombat) Ma az egész nap a vendégségre való készülődéssel telt. Bár én kis időt csikartam arra, hogy dolgozni is tudjak. Estére aztán tele lett a ház sok kedves emberrel, szólt a dob, a furulya, volt nagy evés-ivás. Néha az volt az érzésem, hogy a középkorban vagyunk. Dávid is megjött a szerelmével, nagyon kedvesek és szépek együtt. Sőt itt voltak Milánék is, hoztak gombát, vagy öt kilót, amit a kerti diófa tövében leltek. Bár gyanakodtam, hogy ez ugyanaz a fajta, amelyiket pár napja megsemmisítettem, mert nem vártam meg Pál Kata szakértői véleményét, átmentem a harmadik szomszéd Misi bácsihoz, aki a helybéli gombaszakértő, és megnézettem vele. Mondta, hogy ez bizony tuskógomba, nyugodtan együk meg, ő most volt az erdőn, nála is ugyanilyen fő. Ezért aztán alighanem holnap degeszre evés lesz. Ezen kívül még voltam az autószerelőnél, mert a gyerekhordó hátizsák a kocsiban maradt. Azt mondta, hogy szerinte napokon belül megszerzi az alkatrészt, és ismét kedvemre száguldozhatok.
Aztán Milossal elmentünk vásárolgatni, mert azt akartam, hogy a mamája tudjon addig takarítani. Tekeregtünk a faluban. Megint kikezdett számos asszonnyal és lánnyal, de nem volt igazán formában. Mire hazaértünk el is aludt a kocsiban. Akkor viszont a mamája elment vásárolni. Pár perc múlva Milos fölvinnyadt, és csak úgy tudtam visszaaltatni, hogy mellé feküdtem. Ebből meg az lett, hogy megint aludtam másfél órát. Úgy tűnik, valami fáradtság lehet a dolog mögött. Vagy az időjárás. Most kellene téli álomra vackolni, ha normálisan élnénk. Számomra ez lenne az egyetlen elfogadható életforma ezen a hülye égövön. A következő hónapokban annyit fogok szenvedni, hogy nyugodtan beereszthetnek a Mennyországba, mert ezzel minden bűnömet letudom. (Nem is tudtam, hogy a Mennyországot két ny-nyel kell írni, csak a masina jelezte. Ebből is látszik, hogy utoljára kézzel írtam a Jézuskának, íméllel még nem próbálkoztam.) Különben lehet írni a túlvilágra. Ha nem is Jézusnak, de az apjának igen. Van egy cím, ahova üzeneteket küldhetünk. Azokat diszkréten a Siratófalhoz viszik, és a rések közé dugják. Ezt a nagyon szép és emberséges szolgáltatást azoknak a zsidóknak találták ki, akik messze laknak és képtelenek eljutni a falhoz. Amikor erről olvastam, megkerestem néhány rabbit azzal a kérdéssel, hogy mi van akkor, ha egy keresztény küld ilyen üzenetet – nem szentségtörés-e? Egybehangzóan azt válaszolták, hogy Isten nem tesz különbséget zsidó és keresztény között. Ha egy keresztény igaz szívvel fohászkodik hozzá, akkor természetesen megteheti azt a Siratófalnál is: meg fogja hallgatni. Ez a válasz engem megnyugtatott.)
Az is érdekes, hogy a metró helyett inkább a villamost választom. Csak pár perccel lassúbb, de nem kell átszállni, és különben is az az érzésem, hogy a földalattizásban van valami nyomasztó. Nem is érzem ezt a metróban, hanem amikor választani lehet, akkor jön elő. A villamoson lehet rádiót hallgatni – fülhallgatóval persze. Lehet olvasni – természetes fénynél. Ma egy kispapával sikerült elbeszélgetnem. Mellém ült az egy hónapos gyerekével. Láttam, hogy igen nagy stresszben van, mert vélhetően először viszi egyedül a gyereket. Úgy is volt. A mama beteg lett, a gyerek is, egy kicsit. Taknyos. Bevitte az orvoshoz. Nincs annyi pénze, hogy kihívja. Mérnök. Nincs jó munkája, keveset keres, és ki is költekezték magukat a gyerek miatt. Ötvenezerbe került a szülés. Annyit kért az orvos. Szerinte, ha az ember rendesen végig gondolná, felelősséggel nem is vállalna gyereket. Mi lesz, ha munka nélkül marad? Mondtam neki, hogy az ilyen megnyomorodott társadalmak egyik hajtóereje a félelem. Ha nem félne, nem hajtana. Ha nem félne, majd nem vállalna el bármilyen munkát, ha itt hiába hajtott. Ez rabszolgaság, semmi több. Lazítson, mert attól, hogy görcsöl, nem lesz jobb. Hagyni kell a dolgokat a természetes folyásirányba menni, mert így marad elég energiája ahhoz, hogy lazítani, pihenni tudjon. Bármilyen különös: szerintem ma a lazításhoz, a pihenéshez használjuk el a legtöbb erőt. Mert a nyugalom alatt félelmetes energiák feszülnek. Ahhoz, hogy kioltsuk őket, technikákat kell kidolgozni. Például próbáljon meg úgy aludni szombat délután, hogy a gyerek a hasán legyen. És arra is fölhívtam a figyelmét, hogy az a jó, ha minden nap ő fürdeti a kölykét. Hamar leszállt. Mondta, hogy nem vigasztaltam meg, de a gyerekkel való alvást kipróbálja. Mi ma jutottunk odáig, hogy Milos fürdés előtt, a mosógépen állva hol nekem, hol az anyjának adott puszit. A kádban pedig hajlandó volt tíz percig háton lebegni a víz tetején. Persze a kezem a háta alatt volt. Csodálattal hallgatta a vízalatti hangokat.
A tv2 honlapjának szerkesztői szerint vicces dolog, ha ilyesmiről szavaztatják a népet:
Eddig a katonák 92 esetben vesztettek el atombombát a tengereken... legalábbis amiről tudunk
Én is rendszeresen elhagyom a kulcsom és nő vagyok
Én is rendszeresen elhagyom a kulcsom és férfi vagyok
Én nem szoktam elhagyni a dolgaimat
Az utazás amúgy a körülményekhez képest komfortos volt. Hallgattam rádiót, olvastam könyvet, nézelődtem, beszélgettem. Olvasás: Tormay Cecile, Somlyó Zoltán, Radnóti Miklós, Márai Sándor – a Noran kiváló sorozatából való, A könyvember című kötetből. Hatalmas találmány: Kőrössi P. József kötetekbe gyűjti miket írtak a magyar írók egy-egy témáról. Igen jó novellák, cikkek, nagyon szép könyvben. Ráadásul el is fér egy zsebben. Beszélgetés: fél óra alatt végighallgattam egy néni életének történetét. Huszonhat halottat számoltam össze. Ebből négyen erőszakosan, a háborúban pusztultak, ketten öngyilkosok lettek, a többiek rettenetes betegségekben haltak meg. A népesedéspolitikusoknak ajánlanám, hogy néha beszélgessenek az öregekkel. Hátha úgy jobban megértik, mitől fogyik a magyar. Persze a gyerekek se jöttek teljes létszámban az iskolába – de ők megtehetik. A következő órán majd a hóakadályokra hivatkoznak. A szerkesztőségben is eléggé hatékonyan dolgoztam. Leszámítva, hogy nem találtam meg két könyvet, amiket a címlapok beszkennelése miatt tettem el valahova. Hazafelé a villamoson újabb vénasszonnyal beszélgettem. A kicsi gyerekekről volt szó. Neki hat volt, de már csak három van életben. Azok is gazemberek. Igen jó kis ország ez. A buszon már szinte aludtam. Itthon meg az a hír várt, hogy az orvos megnézte Milost, és nagyon úgy néz ki, hogy szúnyognyálra allergiás. Azért kellett elvinni, mert a kis karjain – nyilván csípések miatt – elég rémisztő, viszkető göböcskék keletkeztek. Egy szúnyogot találtunk a lakásban. Szúnyognyál. Micsoda gusztustalanság ez már megint?!
Ezen kívül rákapott arra is, hogy a mi cipőinket próbálgatja. Néha sikerül neki néhány lépést megtenni az enyémben, aztán persze elesik. Hagyom cipőzni, mert úgyse lehet ellene tenni. Hátha leszokik.
Október 6. (hétfő) Nem mintha most jobb állapotban lennék. Tegnap háromkor feküdtem, ma fél hatkor keltem, időnként ülve elalszom. Tévét például egyáltalán nem tudok nézni, mert azonnal leesik a fejem. Szóval tegnap például jártunk a temetőben. Az valaha egy bozótos terület volt, tele félig pusztult sírokkal. Sokat mászkáltunk benne. Én már kicsi gyerekkorom óta olvasgattam a feliratokat, méricskéltem az időt. Voltak - ma is vannak – ott sírok a XIX. század elejéről is. Arrafelé divat volt, hogy a kövekre a halottról megmaradt képeket tettek porcelánba égetve. Sokat nézegettem ezeket az arcokat. Lukicza Rózsikáét például, aki mindösszesen huszonöt évet élt, és negyvennyolc januárjában halt meg. Sokszor elképzeltem, építgettem, aztán újragondoltam a történetét. Sajnos egyre jobban kopnak ezek a népek. Talán védetté kellene tenni őket. Bár amúgyis kopár lett ott minden. Andris öcsém polgármesteri munkája máris látszik a falun. Például rendbe tétette a temetőt. Se kidőlt sír, se bozót. Csak abban bízom, hogy a növények úgyis nekilódulnak. Ha a falunkba, Mernyére megyek, mindig figyelem magamban, hogy még mindig bennem van-e az a – talán mágneses – jelzőrendszer, ami mindig azt mutatta, hogy nekem ott van a világ közepe. (Állítólag a madaraknak van ilyen szervük.) De már nem igazán működik. Kezdem Tahiban érezni a origot. Most már itt élek, még ha jöttment is vagyok. Tizenegy felé értünk haza, és azt láttam, hogy valaki matatott a kapumon. Aztán meg is láttam, hogy hiányzik az autóm: valaki elvitte. Persze tudtam, hogy csak a szomszéd Pista szerelő barátja lehetett. Ma bíztatót üzent: szerinte meg tudja csinálni, nem olyan nagy a baj. Jó is lenne. Pedig ma voltam több autópiacon is. Mindig az egészen pici autókat nézegetem, mert tulajdonképpen olyan kellene. De aztán találok valami hét-nyolc személyes állatot, és mégis inkább azt választanám.
Kicsit késve indultunk, mert Milos éjszaka nyűgösködött, nem volt szívünk fölébreszteni. Tíz óra is elmúlt, mire Ákos öcsémékhez érkeztünk, ahol Dávid is csatlakozott hozzánk. (Majdnem úgy volt, hogy Wandáék is jönnek, de aztán – alighanem Öcsike performálásos fesztiválja miatt mégsem. Tamara meg még nyilván nem indulhatott el a kicsinyével.) Dühöngő esős vidékeken átvágva kicsivel dél előtt megérkeztünk. Szerencsére ott nem esett az eső. Szemre vételeztük, minő gyönyörű gyerekeink vannak. (Unokám még csak nekem, alig ifjabb öcséim Ákos, András és Inca alaposan lemaradtak a genetikai küzdelemben.) Jó nagyot beszélgettünk – nem sorolom föl hány rokonommal. Hatalmasat ettünk – Zsuzsa néném, anyám húga igazi konyhaművész. Aztán mászkálgattunk a kertben – ami két hold. (Ott nevelkedtem. Akkoriban még száz fenyő, négyszázkilencven alma-, sok dió, nyír- és még mit tudom én milyen fa volt ott. Sajnos az idő dolgozott, a fenyők mér szinte mind kipusztultak. Igaz, András újakat telepített, szépen fejlődnek. Miként a dió ültetvénye is, amit az almafák helyére telepített.) Voltunk a temetőben is, meglátogattuk kedves őseink sírjait. Hintáztunk, nyilaztunk, diót és körtét szedtünk, mesélgettünk, alig politizáltunk. Jó nap volt nagyon. De most lehanyatlok. Holnap folytatom.
Október 4. (szombat) Ezt az írásos följegyzést találtam a gépemben a feleségemtől:
Légyszi korrigálj Lovasi beszólását illetően, mert ez így szerintem nagyon nem tükrözi azt ami ott elhangzott és nem venném a lelkemre, hogy akaratomon kívül bántó sarkítás lenne a beszámolómból. .Aki ismeri, szereti Lovasit, az nagyjából sejti, hozta a formáját. Aki meg nem, mint pl. te is, annak nem muszáj értékelni. Pláne, ha még másoknak is közvetít.
Hát ez az: szeretem Lovasit, jelentős költőnek találom. Ezért írtam, amit írtam. (Nem ismerem, ha csak az nem az, hogy két koncertjén voltam, és néha órákon át hallgatom.)
Az író ír , és jól van
- Egy könyvheti tévéműsorban odáig mentél, hogy nem is tudod. megjelent-e könyved, de mindegy is. Kevesen mondtak ki ennyire nyersen egy meglepõ igazságot. Olyan vagy, mintha megbántottak volna, de az is lehet, hogy az irodalmat bántották meg az utóbbi idõben, és te - mint az ország egyik legjobb írója -, meg is mondhatod, hogy megsértõdtél.
- Ez elég pontos, persze. A lelkem mélyén egyébként nem vagyok megsértõdve: dolgozom, és élvezem. Az az én egyetlen bajom, hogy nincs elég idõm dolgozni, és errõl elsõsorban én tehetek. Dehát ebben az évben, például, amikor minden nap anyámmal voltam, akit ma temettem, írtam két darabot, és nagyot löktem egy regényen, amelyet 92-ben kezdtem el. Úgyhogy én működöm. Körülöttem nem működik az ország, meg a világ, de arról nem én tehetek, és ezzel mindenki így van. Amúgy tényleg nem tudtam, megjelenik-e az a könyv a könyvhétre, vagy sem; a kiadó, mint utólag kiderült, költözött, és azért nem tudott működni.
- Ha egy könyv megjelenése ma már nem sokat számít, a színibemutatónak van még jelentősége?
- Úgy tapasztaltam, hogy az emberek nem szívesen olvasnak, nehézséget okoz nekik, hogy koncentráljanak, de színházba szívesen járnak, a hallott szöveget még be tudják fogadni. Kicsit olyan ez most, mint az Erzsébet-kori színház idején: analfabéták is tömegesen jártak színházba, és értették.
- Van abban valami rémisztő, ahogy az irodalom-lobby hagyja maga alól kicsúszni a talajt, ami maga az irodalom. Egyszer össze kellene számolni, hányan élnek abból - és élhetnének sokkal jobban -, hogy az írók írnak. Tanárok, rendezők, dramaturgok, szerkesztők, lektorok, korrektorok, kutatók, nyomdászok, filmesek, filozófusok, történészek, kereskedők, raktárosok, sofőrök, papírgyártók, kritikusok, színészek... ezrek és ezrek. És te - megjegyzem okosan és ravaszkásan - már az analfabétáknak dolgozol. Érdemes ilyen embereknek írogatni?
- Amikor, a hatvanas évek közepén, úgy döntöttem, hogy író leszek, nemigen volt magasabb presztízsű foglalkozás ennél, és ez a nyolcvanas évek közepéig így is maradt. Akkor kezdõdött az a folyamat, amelynek következtében a mai magyar fiatalok pontosan annyi irodalmat olvasnak, mint az amerikaiak már nagyon régen, vagyis semmit. Úgy is tanítom a magyar egyetemistákat ma, mint a nyolcvanas években az amerikai diákokat: eleve feltételezem, hogy semmi lexikális tudásuk sincs, és hogy az órán õk nem hajlandóak dolgozni, hanem nekem kell végigbohóckodnom az egészet. Ma már rendszeres kritika sincs a lapokban, amely a még éppen olvasókat tájékoztatná, mi jelent meg egyáltalán. Az irodalmi folyóiratok maroknyi klikkek publikálásával és reklámozásával vannak elfoglalva; aki másik klikkbe tartozik vagy egyikbe sem, az nincs is. Mindez bosszant, de pontosan úgy írok most is, mint húsz évvel ezelõtt: magamnak és néhány barátomnak. Akkor a cenzúra áldásaival számoltunk, most pedig a bunkóság és a klikkek cenzúrájára lehet számítani.
- A Szappanopera meglepően szikár darab. Éppen csak valami térben játszódik, amelyben rendkívül súlyos mondatok hangzanak el. Alig adsz támpontot a rendezőnek vagy a színészeknek. Olyan, mintha direkt azért írnál így, hogy neked is meglepetés legyen, mit hoz ki belőle a társulat. Nem félsz attól, hogy így nagyon eltávolodhatnak az elképzeléseidtől?
- A Szappanoperában valóban nemigen van szerzõi utasítás vagy egyéb nyalánkság, de, érdekes módon, a színészeket ez sehol sem zavarja. Ezt a darabot Lengyelországban, ahol nagyon szép filmet csináltak belõle, éppen úgy értik a rendezõk és a színészek, mint Londonban, ahol szintén elõadták (összesen ötször).
- A darab arról - az úgy látszik közös tapasztalatunkról - szól, hogy egynémely zsidókban irgalmatlan rémületet kelt, hogy mostanában kárpótlás címén megint lajstromozzák őket. Mit gondolsz, meddig lehet még drámát írni a holokauszt utórémségeiről?
- A holokausztnak megtévesztésül nevezett tömegirtás valószínűleg nem veszti el az érdekességét, mert ma is folyik itt-ott a világban. Ha nagy író nyúl hozzá, akkor is, ha nem élte át, nagy művet hozhat létre belõle. Kedvenc példám a Nagy Francia Forradalom: egy fiatal német író, Büchner írta meg végül, csaknem félszáz évvel utóbb egy nagy drámában, a Danton halálában, addig senkinek sem sikerült.
- Tiszta tekintetű huszonéves fiatalok túlságosan gyakran teszik föl nekem azt a kérdést, hogy miért nem hagyjuk már őket békén "ezzel" a holokauszttal. Mert - szerintük - nekik ehhez semmi közük. Kínomban azt próbálom magyarázni, hogy arra készítjük föl őket, amikor észre kell venni: megint valaki arra szervezkedik, hogy őket meg a családjukat eleméssze. Neked nem tesznek föl ilyen kérdéseket?
- Hozzám nem szoktak a holokauszttal kapcsolatos kérdéseket intézni. Az antiszemitáknak zsidó vagyok és nem állnak velem szóba, a zsidóknak antiszemita vagyok és õk azért nem állnak velem szóba. Ez elég jó helyzet. Egyébként sem vagyok úgynevezett holokauszt-szakértõ, amilyenbõl minden országban van jópár tucat. Jobb is, ha én nem szólalok meg ebben az ügyben, mert azt találnám kérdezni, mondják meg, mikor létesült az elsõ gettó a világon, és a felkent szakértõk nem tudnának válaszolni (én történetesen tudom).
- Zsidók nem tiltakoztak azért, mert a Szappanoperában meglehetősen nyersen mondasz ki olyan dolgokat, amelyekről nem nagyon illik nyilvánosan beszélni? Például brutális módon fölvázolod a holokauszton való élősködés lehetséges rendjét.
- Nem volt zsidó tiltakozás, bár számítottam rá. Talán mert kényelmetlen a dolog. És, mondom optimistán, talán mert a lelkük mélyén érzik, hogy itt drámai szereplõk fejtik ki a véleményüket, nem pedig a szerzõ. Ez az elõnye a drámai formának: a szerzõé mindössze egyetlen mondat: a cím.
- A darabban elhangzik, hogy a szocializmus idején a belügyminisztériumban nyilvántartották, ki zsidó. Erről nem tudtam, de nem is lep meg. Ezt a listát nyilván a fasisztáktól örökölték. Mit gondolsz, megsemmisítették azóta, vagy azért maradt néhány biztonsági másolat?
- A náci listák, mint az egyik magyar napilapból tavaly megtudtam, 89-ben még hiánytalanul megvoltak a magyar belügyminisztériumban. Azóta eltűntek, és külföldi kutatók intéznek dörgedelmes felszólításokat a magyar hatóságokhoz, hogy adják ki õket. Azóta is keresik. Úgyhogy megvannak valahol.
- Ilyenkor illik megkérdezni, de csakugyan érdekel is: min dolgozol, mikor és hol lesz új bemutatód, könyved – bár azzal egyetértek, hogy az utóbbinak már nincs túl nagy jelentősége.
Télen két könyvem jelenik meg, egy esszékötet, amely az utolsó tíz évben írott tanulmányaim válogatása, meg egy drámakötet, benne három darabom, amelyek némi sikert arattak valaha. Két bemutatóm lesz, a "Koccanás" című mai tárgyú komédiám januárban a Katona József Színházban Zsámbéki Gábor rendezésében, és egy Vörösmarty-átiratom a Nemzeti Színházban, a bemutatót februárra tervezik, rendezője Babarczy László.
Október 3. (péntek) Reggel negyed kilenckor ébredtünk Milossal, de már telefonált is a mamája, hogy menjünk elé a buszhoz. Az ébredés időpontja azért érdekes, mert ugyan hajnali négy körül magamhoz vettem, ahol még fél órán át matatott, mocorgott, szokatlan módon ilyen sokáig hagyott aludni. NC írt, hogy nem jól írtam a Kis Pált, mert az Kispál és a borz. Sajnos nem szereztem mélységi jártasságot a beat zene legújabb nyúlványaiban. (Amúgy a koncert nagyon jó volt. Feleségem mesélte, hogy Lovasi – biztos nem is így kell írni a nevét, de jó költő - olyanokat mondott, hogy „az persze senkit nem érdekel, hogy az énekest ki szopja le.” Ennél jobb költő. Ma postai küldeményt kaptam. Az a lemez érkezett meg, amelyiket régóta vártam. Alpár Balázs hat haikumat zenésítette meg. Tulajdonképpen az elsők között vagyok, akik „kívülállóként” hallhatják –az akadémiai felvételiztető tanárok és persze az előadók után. Nagyon szép zene – vagyis kórus. Teljesen lenyűgöző ilyet hallgatni. Meg aztán nem is számítottam arra, hogy amit írogattam, abból valaha zene lehet. Remélem, egyszer majd letölthetők lesznek. Írtam egy kicsit a Népszavába arról, hogy mire adnék be költségvetési módosító indítványt:
Hogyan mernék én módosítgatni, ha saját háztartásomat se tudom úgy vezetni,
hogy akár egy fillér is maradjon hó végén? Igaz, adósságom sincs. Se állami, se
magán. Ha mondjuk a Szentendrei úton megyek, akkor útépítésre adnék többet –
azzal a megjegyzéssel, hogy nem lehet a pénzzel brókerkedni. Ha az orvosnál
vagyok, akkor az
Délelőtt hatalmas gombairtást végeztem. (Mint később kiderült: sajnos.) Egy régebben kivágott szeder- vagy eperfa tönkjén nőttek. Pár éve egyszer már kérdeztem a szomszéd Pistát, hogy ehető-e, de ő nem gondolta annak. Mindenesetre kiirtottam az egészet, nehogy Milos vagy a szomszéd Dávidka a szájába vegye őket. De a végére akartam járni a dolognak. Lefényképeztem őket, és a képeket elküldtem Pál Katának és Petri Lukács Ádámnak, akik kiváló gombászok. Erre is jó az internet. El tudom képzelni, hogy kimegyünk az erdőbe, gombászgatunk, aztán hazahozzuk, a zsákmányt lefényképezzük vagy a webkamera elé tesszük, és megmutatjuk a szakértőnek. Aki szinte teljes biztonsággal szakértmet. El tudom képzelni, hogy – ha ezt nem lehet ingyen – sms-sel fizessünk. Pál Kata szinte pár perc alatt válaszolt is: Gyűrűs tuskógombák. Mindkét képen ő szerepel, csak más életkortban. Azt tartják és úgy tanítják, hogy 20 perc (tető nélküli) főzés után le kell róla önteni a főzővizet, utána bármire ugyanúgy felhasználható, mint más, kevésbé macerás gombák, és bátran fogyasztható. Szapora, könnyen gyűjthető (minden évben ugyanott bújik elő), ízletes és laktató gomba. Én még csak 2-3x ettem ilyet, nem mintha nem lenne bőven, főleg kerti kivágott fatönkökön, hanem emiatt a főzési előírás miatt. (Ugyanis roston, vaslapon jobb szeretem, mint főve.) Finom is volt, tojással is meg magában is, de nem annyira, mint személyes kedvenceim. Ismerek gombászt, aki a gyűrűsre esküszik és első számú ínyencségnek tartja. Az is előfordult egy tanfolyamon, hogy egy idős néni per marhaságnak nevezte a nagynevű okító (Rimóczy) óvatosságát, mert ő egész életében vígan fogyasztotta a tuskógombát mindenféle előfőzés nélkül és semmi baja tőle. Ebben is, mint sok másban a gombák körül, nincs egyezség, nincs bizonyosság. Milos- szempontból mindenesetre úgy vélem, jobban tetted, hogy eltávolítottad a tönkről, kérdés, kidobni érdemes volt-e. A fotók nagyon szépek. :)
Október 2. (csütörtök) Az a baj az autózással, hogy ha az ember megpróbál tömegközlekedni, akkor inkább bármit megad egy autóért, mint hogy több órát tolongjon, zötyögjön, izzadjon vagy fázzon, várakozzon, késsen ésatöbbi. Ma például egyre kellett volna menni tördelni, pontosan kiszámítottam, hogy ha a negyedtizenkettessel elindulok, akkor éppen egykor ott ülök a monitor előtt a tördelőben. Csakhogy a tizenkettes busz Szentendréről ősszel nem megy. Ez pontosan azt jelenti, hogy egyre az Árpád-hídhoz értem. Vagyis már az úton tudtam, hogy el fogok késni. A késés pedig akkor is demoralizáló, ha egyébként nem nagyon zavar senkit. Csilla természetesen már betördelt mindent, mire odaértem, nekem csak húznom kellett, ahol kifolyt a szöveg. Ezen kívül két képnyi anyag hiányzott. Ezeket hamar pótoltuk. Elég gyorsan végeztünk. Maradt még egy kis időm magvas olvasgatásra, ami praktikusan a következő lapszám előkészítését jelenti. Villamosozással és metrózással sikerült elérnem a négyötvenötös szentendrei buszt, hogy időben odaérjek a babaúsztatásra. Azt a kicsi uszodával ellátott szálloda presszójának teraszán töltöttem. Kávézással, rádióhallgatással, nézelődéssel. Kihasználtam a csodálatos időt. Befizettem a következő hónapot. Ez érdekes, minél inkább haladó a gyerek, annál olcsóbb. Már amennyiben hétezer ötszáz forint olcso négy pancsizásra. De nekem megéri. Hátha megtanul úszni. Dáviddal nem volt ilyen szerencsénk. A mamája egy csomó úszómestert fogadott, hogy megtanítsák, de sehogy nem sikerült. Aztán nyáron, a Duna partján Dávidka látta, hogy az emberek botokat dobálnak a kutyáknak, akik aztán beúsznak értük. Kérte, hogy tegyek én is így. Én dobáltam, ő kihozta, és hirtelen megtanult úszni. (De lehet, hogy ezt már egyszer le is írtam.) Hazafelé kettesben jöttünk Milossal, mert a mamája azt kapta NCtől szülinapjára, hogy elvitte egy koncertre. Kis Pál és a borzra persze, mert mire másra? Azt hittem, hogy az én kis babám már a buszon mélyen alszik majd. De teljesen élénk volt. Sőt itthon is: még szaladgáltunk egy kicsit a kertben, majdnem sötétben. Kilenckor aztán elaludt. Az is lehet, hogy meg lehet javítani a kocsimat. Erzsiék barátja, aki autószerelő, állítólag tud egy megoldást. Holnap jön. Nem bánnám, ha sikerülne. És persze kijönne egy jelképes összegből, ami a négyszázezerhez képest, mondjuk ötvenezer. És az is lehet, hogy lesz rendes internet itt is, faluhelyt. Mindenesetre a kábeltévések ajánlata megjött. Holnap hívom a Matávot, hogy mit lépnek arra. Nekem valamiért az ADSL vonzóbb. Hátha komolyan gondolták a matávosok, hogy októberre bekötnek.
Október 1. (szerda) Hatkor keltem, bementem a városba, az öcsémékhez. Onnan ő elvitt az iskolába, ahol hallatlanul érdekeseket beszéltem. De valahogy csakugyan érdekes volt, mert még a szünetekről is elfeledkeztem. A végén úgy elfáradtam, hogy mire a szerkesztőségbe értem alig bírtam olvasni. Meglett minden kézirat, minden fénykép, megbeszéltem mindent Csillával, a tördelővel, aláírtam a papírokat, még részt vettem néhány elvi jelentőségű megbeszélésen a lap javára, aztán szaladtam a buszhoz, amit egy perc híján majdnem le is késtem. Hazazötyögtem. Ettem. Fürdettem. Benéztem a Hócipő fórumába, amelyik olyan komoly, hogy csakugyan meg lehet majd mutatni a szocialista pártnak (Az egyik téma egy MSZP politizálási hibalista, amit szabadon fölhasználhatnak.) Majd kinyomtatják maguknak, nézegetik, aztán marad minden a régiben, és akkorát buknak, amekkorát érdemelnek.
„Az a korrekt, ha nem emlékszem” – válaszolta egy terézvárosi képviselő a 168 Óra újságírójának arra a kérdésre, ki adott utasítást a később elsikkasztott pénz kimenekítésére a bankból.
Mocskosul
És csakugyan: ez így korrekt. Mocskosul. Bár kivételes, mert itt van végre egy úriember, aki nem kezd el azonnal köpködni és elhatárolódni.
Tony Blair brit kormányfő, akinek közmegítélését az utóbbi hónapok belpolitikai botrányai súlyosan kikezdték, azt tervezi, hogy tavasszal távozik posztjáról, megmentendő a kormányzó Munkáspártot az esetleges megalázó választási vereségtől - írta a Sunday Mirror.
Az olvasás haszna
Szegény Blair meg se próbált tanácsot kérni tőlem, pedig ha legalább azt elolvasta volna, amit a Hócipőbe írtam, megérti: ha belekezd a háborúba, az biztos bukás. Nem baj, hamarosan együtt morzsolgathatják majd a szabad idejüket Bush barátjával.
A honvédelmi miniszter október második felében felkeresi az Irakban szolgálatot teljesítő magyar katonákat. A Népszava információi szerint Juhász Ferenc - aki Szenes Zoltán vezérkari főnök társaságában látogat el Al-Hillahba és Babilonba - az iraki újjáépítésben való magyar részvételről is tárgyal. A háromszáz fős magyar kontingens sajtótisztje szerint a csapat már hozzászokott a 43 fokos nappali meleghez.
Torony kellene
Ha az apukája lennék, október első felében jól elverném, de úgy, hogy törjön ki a lába. Semmi szükség egy olyan ellenséges országban hősködni, ahol a saját vezetőiket is fölrobbantgatják, meg azt is, aki segélyt ad nekik. Semmit nem bizonyít azzal, ha darabokban hozzák haza. A profi zsoldosoknak nem gyújtó hatású helyszíni beszédeket mondogató politikusra van szükségük, hanem egy olyan miniszterre, aki minél több pénzt csikar ki nekik. Remélem Medgyessy letiltja. De ha már mindenképpen megy, és az „első körben” – mint az előre tudható volt, hiába haptákoltunk – semmiféle módon nem veszünk részt az iraki újjáépítésben, Babilonban Juhász Ferenc esetleg fölvethetné, hogy lehetne ott valami kis tornyocskát fölhúzni, és duruzsolhatna arról, hogy abban mi milyen jók vagyunk.
Az MSZP népszerűségének csökkenésével kapcsolatban Kovács László elmondta: elemezték és feltárták az okokat. A pártelnök az MSZP hibáit is megemlítette. E szerint a kormányváltáskor nem mutattak pontos mérleget az ország állapotáról, a nyár folyamán nem tájékoztatták a közvéleményt a költségvetés összeállításának szempontjairól, illetve nem vették figyelembe a Fidesz „hamis állításait”.
Akkor annyi
Ha más hibát nem találtak, akkor meg is érdemlik, hogy odavesszen a következő választás.
A megélhetési
Amikor Benga szomszéd – úgy egy éve - megtudta, hogy bizonyos kisebbségi önkormányzatokban előfordul, hogy olyanok vallják magukat kisebbséghez tartozónak, akik nem is azok, vagyis megélhetési kisebbségiek, arra gondolt, mégiscsak be kellene lépni valahova. Ha egyszer úgy épül föl a világ, ahogy, akkor alkalmazkodnunk kell, és inkább neki jusson valami, mint másnak. Ez most a magyari virtus. Igenám, de először is tisztáznia kellett magában, hogy ő melyikhez tartozhat legalább valami jelképes joggal, származási alapon. Tanácsot kért tőlem: hogy szerintem hogyan lehetne összeszámolni a vérvonalakat, mert neki bizony nincs családfája, „meg ilyesmik”, mint nekem. Meg, hogy én melyikbe lépnék. (Ez egy sunyi kérdés volt, mert úgy gondolta, hogy ha engem rádumál, akkor már ketten vagyunk, pár embert meg még össze tudunk szedni, és akkor lehet pályázni, meg effélék.) Mondtam neki, hogy cigány ősöm sajnos nincs – bár ez nem számít, mert van olyan község, ahol sok a cigány, a cigány önkormányzatban nincsenek cigányok, viszont fönntartanak olyan iskolát, ahova a cigányok ne nagyon jelentkezzenek. Német minden erőlködés nélkül lehetek, legalábbis osztrák, hiszen a legszerencsétlenebb ősömet is osztrák őrnagyként ítélték halálra a magyar szabadságharcban való részvételéért. Szlovák sajnos nem vagyok, viszont Horvátországból – dalmáciából -vannak őseim anyai ágon. Anyámat is Dubrovnyikban temettük, ugye… Lengyel nincs bennem – bár a lányaimban van egy kicsi -, viszont arra nem esküdnék meg, hogy román sincs. Ha valakinek az apja Erdélyből való, akkor mit lehet tudni. Szerb az van, bőven, legalábbis Andrásevics nagyapám annak mondta magát. Ruszin, az nincs, viszont Buzaroff Izabella nevű ükanyám – akinek nevét a családi legendárium összefüggésbe hozza a kolozsvári botanikus kerttel - bolgár volt, az biztos. Görög ősök lehetnek – legalábbis hallottam róluk -, örmények, szlovének és ukránok viszont sajnos nincsenek. - És zsidók? – kérdezte Benga szomszéd. - Tudtommal nincs zsidó önkormányzat Magyarországon. - Nem azt kérdeztem. - Ha már így állunk, szerintem az Andrásevics nagyapám ugyan szerbnek és görögkeletinek mondta magát, de lehetett kicsit zsidó is. Mindenesetre kereskedő volt, és valamiért sürgősen menekülnie kellett Mokrinból... Így jutott Kolozsvárra, ahol teljesen tönkrement, aztán meg is halt. Másrészt viszont van egy olyan alapos gyanú, hogy nem is ő volt a nagyapám, hanem egy bizonyos nagyon híres és nagyon gazdag gróf… - Ha valaki ennyiféle, akkor az mi? – kérdezte. Legalábbis úgy tett, mintha csodálkozna. - Hát az magyar. - Na jó – mondta Benga szomszéd, aki közben jegyzetelgetett –, akkor nagyon úgy néz ki, hogy nekem ez a szerb izé itt jó lenne. Meg talán van valami német is. De a szerb jobb. Akkor már ketten vagyunk. Te leszel az elnök, én a pénztáros. Keresnünk kell itt még pár embert, indulunk a következő választásokon, aztán pályázunk, és ide bele a zsebembe a pénzecskét. - De én nem szeretnék önkormányozni. Szép eszme, szép gyakorlat, de én inkább elvagyok magamban - Aztán miért? Lenne hagyományőrző csoportunk, tilinkózhatnál feszt, utazhatnánk külföldre, meg konferenciázni tök ingyér. - Nekem jó az egyszemélyes önkormányzat. Én vagyok az elnök is, meg a pénztárnok is. Valamint a tag. És tilinkózok feszt. Nem szeretem, ha lajstromoznak. Úgyis megteszik, de én nem szeretem. Direkt nem jelentkezem lajstromba. - Aha. Akkor te mégis inkább zsidó lehetsz. Azok ilyenek. Ebben maradtunk. A környéken mostanában házról-házra jár a haverokhoz, és a kocsmában is agitál. Készül a következő választásokra. Most éppen német. |
Október 27. K a l a n d o z ó
Október 26.
Október 24.
Október 21.
Október 20.
tisztára úgy érzem magam, mint mondjuk 10-12 éves gyerek. perszehogy félig csak, naná. a jócsont az nem gyerek, az felnôtt. a rosszcsont viszont... a leghibbantabb ebben, hogy a jócsont folyamatos kontroll alatt tartaná a rosszat, de borul is rendesen a rossz gyerekségétôl. valahogy ez a hétvége nem úgy zajlik, ahogy a lelkemnek jó lenne. nem úgy. tova Október 19. ALIBI - Urak és dámák
K a l a n d o z ó
Szeretném, ha Ön lenne (Te lennél) az ötvenezredik! Ajándékot nem ígérek, csak az örömöt, amelyet a kerek szám látványa szerez, meg azt a felemelő tudatot, hogy „Éppen most és éppen én…” Talán már most érdemes odanézni, mennyit mutat a számláló itt: http://hhrf.org/ungparty/ Na és persze a legújabb olvasmányok okán is!
Október 13. Lipták Marcell
Október 12.
Október 11.
Október 10.
Október 9.
Október 7.
K A L A N D O Z Ó:
Október 4.
Október 3.
FRUZSINA A ruhák a kamrába kerültek, amíg élt, nem akartam kidobni, de úgy sem kell sokáig kerülgetnem a rongyokat, az öreglány már fél lábbal a sírban van, így nyugtattam magamat. tova
 BARBURU
Megnyugodtam, végre elégedett vagyok. Sikerült még időben leadnom az
indexemet, az elkomolytalankodott szerdai anatómia zh után ma talán
sikerült egy jobbat írni (legalábbis ki lettem emelve a gyakorlatvezető
által - ez ált. pszichológia, ha érdekel valakit). Bár vannak idegesítő
részletkérdések, de most úgy vagyok vele, hogy bízom abban, hogy minden
idejében megoldódik majd.
tova
|
Október
31. (péntek) Úgy volt, hogy amennyiben reggel esik az eső, akkor a
szomszédok nem mennek dolgozni. Ebben az esetben autóval beviszik Milost meg a
mamáját a Heim Pál kórházba, mert napok óta nem múlik el egy erős lábközi
bőrpír. Úgyis meg kell vinni kontrollra a szomszéd Dávidkát is. Természetesen
verőfényre ébredtünk, nem túl kipihenten. Milos gyakorlatilag egész éjjel
cirkuszolt. Talán a napszél miatt nem tudott aludni.
Október
30. (csütörtök) Ma megint olyan nap van, amikor megállt az agyam. Ez a szó
szoros értelmében így van. Gyakorlatilag egész nap aludni szerettem volna. Délig
vásárolgattam, meg bementem a bankba – takarékszövetkezet -, hogy megérdeklődje,
hogyan tudnék kölcsönhöz jutni. Erre azért lenne szükség, mert mindenképpen kell
vennem valami kis autót, ha nem gyógyul meg hirtelen a régi. Voltam egy
kereskedőnél, ahol kiderült, hogy amennyiben én egymilliós kölcsönre veszek,
akkor egymillió-hatszázezret kell visszafizetnem. (Csak azért kérdeztem éppen az
egymillióra, mert így tudom követni.) A dolog egyébként eléggé gyors, mert ha
reggel kinézem az autót, és fizetek ötvenötezret, akkor délután már a nevemre
van írva, minden papírral együtt vihetem haza. Igenám, de ha a bakból olcsóbban
jutok pénzhez, akkor miért ne inkább onnan vegyek föl. Lehetne is tizenkét
százalékra fölvenni ötszázezret – ami semmire nem elég -, ha nem lennék
vállalkozó. Illetve így is lehetne, ha hoznék mindenféle kezeseket. Csakhogy a
környezetemben mindenki vállalkozó, tehát nem hozhatom őket. Vagyis vélhetően az
igen kedvezőtlen konstrukcióra leszek majd rákényszerítve.
Október 28. (kedd) Reggel a buszon vettem észre, hogy
elfelejtettem szemüveget hozni. Amíg HÉV-re vártam, bementem egy szentendrei
áruházba, hogy vegyek. Mindjárt szembetalálkoztam Fábryval, aki régebben
megölelt ilyenkor. Ám most inkább rám kiáltott: na, most már tudhatjátok, kikre
szavaztatok! Erre csak annyit mondtam neki, hogy igen, de azt is, hogy kikre
nem. Mire ő: elmehettek ti a picsába! Most ezt én itt a HÉV-en írom, az is
lehet, hogy még az úton fölhív. Régebben legalábbis ezt tette, ha ilyen tahó
módon viselkedett. Bár, ha visszagondolok a tekintetére, talán most mégse.
Alighanem beleszorult a szerepébe. Eléggé rémisztő, hogy a rendszerváltás után
ilyen sok idővel ennyire borzalmas állapotba juthatnak barátságok.
Egy
amerikai lap leleplező írásban számolt be a Tigriserő nevű elitalakulat egykor
Vietnamban elkövetett háborús bűneiről. A "Tigriserő" nevű elitalakulat a
háborúban több száz civilt gyilkolt meg; a lap állítása szerint öregeket, nőket
és gyerekeket temettek el élve, volt akit megskalpoltak, egyeseknek pedig azért
vágták le a fülét, hogy nyakláncot csináljanak belőle. 
Ma
szinte pihenőnap volt. Sokáig aludtam, aztán nézegettem a tévét, aztán
ebédeltünk, aztán kettesben maradtam Milossal, mert a mamája elvitte NC-t a
fővárosba, és közben fölszedte Szonját és Edét is, hogy moziba menjenek.
Milossal pihengéltünk, szunyókáltunk, aztán elmentünk tejért meg a pékhez. Éppen
akkor értünk haza, a ház elé, amikor megjöttek a többiek. Volt nagy ugrabugra,
vacsora, közös fürdés – mármint Ede és Milos, mert Szonja már egy kicsit nagy
ehhez. Nagyon jó este volt.
Október
23. (csütörtök) Ahogy a városban érzékeltem, nem lett akkora botrány,
mint amekkorára vártam. Volt is készültség. El kellett jönnöm a
MIÉP-rendezvény mellett, de a rendőrök jó nagy ívben eltereltek. A Dózsa
György útnak azon a szakaszán, hova még beengedtek, láttam néhány parázs
tekintetűt, ahogy a tér felé igyekeztek. Megdöbbentő, hogy mennyire lerí a
küllemükről a szerencsétlenség, a miépesség. Az más kérdés, hogy Csurka,
meg a szintén mutogatni való francia elvtársa, vagyis testvére miket
hordott össze.
Október
22. (szerda) Azt hittem, hogy ma, az ünnepre való tekintettel senki
nem jön el az óráimra, de tévedtem, mert azért néhányan megjelentek. De
azért tanultam ebből: máskor összevonom a csoportokat.
Október
21. (kedd) Egyre jobban látszik, hogy nincs kiút: megyünk befelé a
télbe. Eléggé fura, hogy az emberek döntő többsége úgy nyilatkozik, hogy
utálja a telet, mégsem tesznek semmit annak érdekében, hogy ne legyen.
Lehetne például az országgyűlésre nézve kötelező erejű népszavazást
tartani arról, hogy eltöröljük-e. Természetesen, ha igen, ha el kellene
törölni, akkor is gondoskodni kellene a télkedvelő kisebbségről. Az
lehetne a megoldás, hogy fizetnénk valami csekély kis téladót, téláfát, és
abból a télkedvelők állami támogatással mehetnének, mondjuk Svéd- vagy
Finnországba ilyenkor. De csak akkor, ha orvosilag igazolni tudják, hogy
másképp károsodna az egészségük.
Este
fél füllel hallgattam, hogy a miépesek már megint mit műveltek. Aztán megnéztem
az interneten: Győri Béla, a szóvivőjük már ott tart, hogy tulajdonképpen
Medgyessy dobálta meg a Deák-házat tojással, mert ők nem is tehettek ilyet.
Október
17. (péntek) Hajnalban keltem, hogy elvigyem az öcsémék autóját a
szerelőhöz. Kilencre kellett volna odaérni, de a Szentendrei-úton egy óra
alatt csak egy percre sikerült hármasba kapcsolnom. Közben néha egészen
komolyan arra gondoltam, hogy tulajdonképpen le kellene váltani azokat az
embereket, akik nem tudják úgy megszervezni egy áruházi behajtó építését,
hogy az nem tegye tönkre az emberek életét.
Október
13.
(hétfő) Reggel hajnalban bevittem Ritát, a feleségem
barátnőjét. Ő maradt utoljára a társasági hétvégéből. A bevitelre azért
volt lehetőségem, mert kölcsön kaptam az öcsémék autóját. (Elég érdekes:
évek óta alig váltottam sebességet, de a falu végéig beleszoktam. Azért az
automata jobb.) Korán beértem a szerkesztőségbe, piszmogtam, matattam,
szerveztem. Ez eltartott koradélutánig. Petrivel,
aki Lukács Ádám, erős felindultságban voltunk. Örvendeztünk, hogy Hiller
István kiírt egy olyan pályázatot, amelyen egy novellával tízmilliót lehet
nyerni. Ez egyébként csakugyan elegáns pályázat, nagyon hiányzott már.
Mondanom sem kell, hogy a következő pár hónapot novellaírással töltöm a
szabad időmet. (Úgy határoztunk, hogy én nyerem az első díjat, Petri a
harmadikat. Mert – ő mondta – fiatal még, elég az neki. Ezt komolyan
gondolja, ami jó. Én amúgy többnyire a második díjat szoktam elhozni
pályázatokon. Bár régen indultam. Legutóbb nyerem a Link Budapest
pályázatán. Első díjat, de az kivétel.)
Október
10. (péntek) Tegnap éjjel háromig virrasztottam, amitől aztán úgy
elfáradtam, hogy tíz is elmúlt, mire megébredtem. Hamar válaszoltam arra a
kérdésre, hogy miért nem lett volna itthon esélye Schwarzeneggernek:
Október
9. (csütörtök) Reggel bementem a fővárosba, bevillamosoztam a
munkahelyemre. Kezdenek kialakulni az utazási szokásaim. Szentendrén
például friss pogácsát lehet venni, kis pohár rostos baracklével, ami
szinte reggeli. Szentendre után már jól foghatók a rádiók, mire a városba
érek, teljesen tájékozott vagyok. Wap nélkül is, mert ma itthon
felejtettem a telefonomat. De az nem olyan nagy tragédia. Persze egyetlen
számot tudok csak fejből, a saját lakásomét. Ha ilyenkor egy másik kell,
akkor hazatelefonálok. Ami csak a munkahelyemről lehetséges, mert
telefonkártyám nincs. Azt se tudom, van-e még bedobós nyilvános készülék,
mert évek óta nem telefonáltam utcáról.
Október
8. (szerda) Régen volt ilyen rémisztő reggelem. Negyed hatkor kellett
volna fölkelnem, de csak háromnegyedkor sikerült. Ráadásul nem is
emlékszem, hogy hatástalanítottam volna a telefonomban bujkáló vekkert.
Így természetesen nem értem el a negyedhetes buszt, vagyis gyalog kellett
átmennem az orkánszerű szélben, a szitáló esőben a hídon. Csontig fáztam.
Szerencsére elértem a Visegrádról jövő buszt, és éppen idejében beértem az
iskolába.
Október
7. (kedd) Ma igen hatékonyan dolgoztam, vagyis olvastam, írtam,
osztályoztam, szerkesztettem. Érdekes módon erre most úgy is képes voltam,
hogy állandóan itt hemzsegett Milos. Most az a legkedvesebb szórakozása,
hogy kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, kilop valamit, aztán elszalad vele.
De olyan gyorsan lop, hogy ha két méterre vagyok tőle, akkor se tudom a
helyszínen elkapni. Ha viszont futok utána, akkor nem vagyok képes
szigorúan bánni vele, mert annyira aranyosan szalad, hogy attól csak
ellágyulni lehet. Naponta negyvenszer végigfutjuk a lakást. Jó edzés
ilyenkor, amikor amúgy sem tudunk kimenni a kertbe. Ami nagy baj. 
Október
5. (Vasárnap) Kedves naplóm, igen fáradt vagyok, mert hajnali hatkor
keltem és szinte éjfélre értem haza szülőfalumból, Mernyéről, ahol
szeretteimmel látogatást tettem szeretteimnél. Mivel a zuhogó esőben vezettem,
most alig látok.
Kedves
A
múlt héten mutatta be a 
