November 30. Ma meglátogatott minket Hollósi Éva, akinek már hetekkel ezelőtt elkészítettem egy kis kiállítást, de valahogy nem tudtunk találkozni. Lenyűgözőnek találom a munkáit. De úgy látszik, bármihez nyúl furcsa érzést kelt: hozott saját festésű csomagolópapírt. Abból a fajtából, amelyik olyan szép, hogy semmiképpen nem mernék bele csomagolni.

Ezen kívül a kalandozót is frissítettem. Valahogy úgy jött össze, hogy oda is csodálatos képek kerültek.

Írt FG:

Én már azzal is kiegyeznék, hogy a tervezett reklámblokk előtt jelezzék valamivel a képernyőn (eggyel több vagy kevesebb a meglévő piktogramok mellett már igazán nem számít), hogy ne váratlanul robbanjon be a wish-t kísérő zene.

Én ezzel nem egyeznék ki. Mert például, amikor elbóbiskolok a tévé előtt, akkor nem látom a piktogramot. Viszont erősen gondolkozom egy olyan készüléken, amelyik érzékeli, hogy fölhangosítottak, és ettől azonnal átkapcsol egy másik csatornára. És csak akkor jön vissza, ha visszállt a rendes hangerő. Ezt bele lehetne építeni egy távirányítóba.

Az ember ugyan borzasztóan gyarló, mert amíg sajnos nem jött össze nekünk a pici, csak bosszankodtam, és nem próbáltam meg tenni ellene, csak amikor a saját bőrünkön éreztem ennek "áldásos" hatását, akkor léptem a Panaszbizottság felé.

Ezennel felajánlom bármilyen segítségemet ebben a dologban. (Akár mint érintett állampolgár, személyes megjelenéssel bármilyen fórum előtt.)

Az egyéb - általad említett - reklámdömping által okozott zaklatással is egyetértek. (Bár néhány esetben empatikus vagyok a szerencsétlen telefonos hölggyel, és csak azért válaszolok az álközvéleménykutatás kérdéseire, mert tudom, a szerencsétlen némi pénzt kap ezért.)

Természetesen nekem is azért jutott eszembe, mert pici gyerekem van. (Mint ahogy akkor küzdöttem a legjobban a kötelező sorkatonai szolgálat ellen, amikor a nagyobbik fiam veszélyeztetett korba lépett.) Az is lehet, hogy ez kicsit gyarlóság, de természetes is.

Ezután csak természetes, hogy a telefonos közvélemény-kutatóknak én azért válaszolok, mert a fiam is volt ilyen telefonos emberke.

November 29. (szombat) Egész nap készültem valamire, mindig másra, de aztán jóformán semmire nem jutottam. Majdnem dél lett, mire úgy, ahogy összeszedtem magam. Elmentem vásárolni, aztán – egy jó vastag csavarral - fölraktam a postaládát, amit a kutya tépett le.

Folyamatosan lesi, mikor jön a postás. Jól megharapná, de nem tudja, mert olyan postaládát eszkábáltam, ami megakadályozza, hogy a benyúló kézhez érjen. Ezért bosszúból letépi a ládát. A megoldás az lenne, ha nem tudna fölmenni az ámbitusra. De hiába csukom be a kapucskákat, átugrik fölöttük. Sőt, annyira pofátlan, hogy még a kallantyúkat is kinyitja az orrával, és ahelyett, hogy visszafelé is ugorna, szépen kisétál. Egyszer majd be fogok gurulni, és megmagasítom a kapukat. Ez ma lett volna, de nem jött meg hozzá az erőm.

Igazából nem csak a ládázás zavar, hanem az is, hogy minden sarat fölhord ilyenkor, az meg szépen – por alakban – bekerül a lakásba.

A macskánk se normális. Már a feleségem is fél tőle. Annyira mohó, hogy ha meglát bármilyen ételt, akkor azonnal habzsolni kezdi. Nem lehet távol tartani a tányértól, ezért aztán minden kiömlik, kipotyog. Ha kicsit nagyobb lenne, félteném a gyereket, mert biztosan megenné. Olyan falánk, hogy talán el lehetne pusztítani úgy, hogy valaki ötpercenként enni ad neki. A múltkor már a mosogatásra váró edények közül dobtam ki, mert onnan szürcsölt valamit.

Délután mindenféle zenéket kevergettem a számítógépen. Ezt is meg kell tanulni, de nem bonyolultabb, mint egy képmanipuláló szoftver. Az a bajom, hogy följátszom a zenét, de akármilyen távol van a mikrofon, a felvételen marad egy alapzaj. Persze rájöttem: a gépben van egy beépített mikrofon is, ami párhuzamosan vesz föl a külső mikrofonnal. Ez elég nagy hiba. Pláne, hogy nem nagyon lehet leállítani. Legalábbis még nem jöttem rá, hogyan lehetne. Persze lehet úgy manipulálni a felvételt, hogy a zaj megszűnjön, csak vele vesznek más hangok is.

Aztán megjött Milos meg a mamája, aki hamarosan tovább is ment színházazni a barátainkkal. Így aztán kettesben maradtunk a gyerekkel. A fürdőkádban megkaparintotta a nyomkodós szappantartómat. Hiába mondogattam neki, hogy azzal nem szabad játszani, csak a szájéba vette a csövét. Ki kellett öblögetni, bár nagyon aranyos volt, mint mindig, amikor szappan kerül a szájába. Az föltűnt, hogy most mondogatta először, hogy „nem, nem, nem”. Vagyis nem ez az a szó, amit először megtanult. Azt hiszem, ez azt mutatja, hogy nem ezt a szót használjuk vele kapcsolatban a legtöbbet.

A 7-en a 7-ről rovatban az volt a kérdés, hogy mennyire van egymásról a Lejtő és a Tállya utca. Ravasz módon válaszoltam:

Aki igazán kedveli az életet, az a veszedelmet is. Sőt, bizonyos életszakaszokban kifejezetten keresi. Én például úgy szerettem biciklizni, hogy jól meghajtottam, aztán a házunk előtt a lejtőn a vázra ültem, és úgy engedtem el a kormányt. Szinte repültem, zuhantam. Arra gondoltam: ha ezt sikerül épen megúszni, akkor annyira bátor vagyok, hogy minden sikerül az életben. Aztán meglátta a nagyapám és jól megpofozott. Vannak olyanok, akiknek nincs ilyen szerencséjük.

Kaptam levelet Pál Katától:

Kicsit talán kapcsolódik: a Magyar Narancsban most kedden jelenik meg egy írásom a zajszennyezésről. Sajnos az általad fölvetett probléma a reklám-hangerőről, már nem fért bele, de talán hasznosnak találod. Ha kívánod, szívesen elküldöm a szöveget.

Annyit tennék hozzá, hogy a zajártalom (és az össes idevágó téma) botrányosan elhanyagolt területe a környezetvédelemnek, civil és hivatalos színtéren egyaránt. A Védegylet (.hu) indított a nyáron nagyobb nyilvánosságot kapott próbapereket, ezen kívül csupán egyetlen szervezet viseli leaglább nevében a problémát (ETK Zaj munkacsoport), akik tulajdonképpen maroknyi ember. Abból a kevés pénzből, ami jut nekik, már kétszer is megszervezték a Csend napját és egyéb fontos dolgokra is készülnek (pl. Zaj panasziroda hálózat, a cikkből kiderül), de jelenleg nem tudják megfizetni a szakembereket, jogászokat, kampányokat, egyebeket.

Sajnálatos módon még a főváros által támogatott Autómentes nap sem hangsúlyozza eléggé a zajártalom romboló hatását, csak a levegőszennyezettségét, bár az is ugyanilyen fontos.

November 28. (péntek) Már napok óta nyomaszt az időjárás, talán ettől volt, hogy ma nagyon sokáig aludtam. Aztán kicsit pepecseltünk a kertben, elaltattuk a gyereket, pakolásztunk, a feleségem mindenféle jókat sütött – itt már apró adagokban karácsonyi hangulat van -, aztán elindultunk. Ő – Milossal – a mamájához, én meg a Tilos Rádióba. Ott nagyon jól éreztem magam, észre se vettem, milyen gyorsan eltelt a másfél órás műsoridő. Az ITHAKA nevű kutatócsoport tagjaival elemezgettük, mi is van most az internettel. Okos, kellemes gyerekek, sokra viszik majd.

Kaptam pár levelet:

Onagytól:” érdekes, amit Cselényiről írsz. nemigen szoktál ilyeneket mondani, főleg, hogy prózaírók lévén nem is értünk igazán a költészethez”

Aki "ért" az irodalomhoz, annak véleményére kevésbé vagyok kíváncsi, mint az egyszerű olvasókéra. A zenéhez se értek, de pontosan meg tudom mondani, melyik a jó. Sőt még azok is, akik nemigen hallottak még bizonyos zeneféléket. Olvastam, hogy a múltkor európai komoly zenét hallgattattak egy olyan afrikai törzs tagjaival, akik ilyesmivel még nem találkoztak. Mozartot és Bartókot csodálatosnak találták.

Én úgy gondolom, hogy éppen eléggé értek a versekhez.

(Meg különben is költő vagyok, nem is olyan régen zenésítették meg a verseimet. Komoly kórusmunkák. Hát még ha hallanád a saját szerzeményeimet.)

F.G.-től:

A Hócipő 24. számában olvasva a "yes comment" rovatban hozzászólását az ORTT kapcsán, csak megerősíteni tudom azt.

Kb. egy éve hivatalosan is szóvá tettem a fenti testületnél a hangerő pofátlanságot, melyre azt a választ kaptam, hogy valóban sokan sérelmezik ezt, viszont ez a hangerőváltozás még nem lépi túl azt a mértéket, melynél szankcionálni kellene.

Mérgemben elhajítottam a papírkosárba a levelet, így lehet, nem pontosan idéztem.

Kedvem szerint újból írtam volna, hogy megkérem a bizottságot, magyarázza ezt meg akkor 5 hónapos gyermekemnek is.

Amúgy az ORTT általam egyáltalán nem tisztelt panaszbizottságáról megvan a véleményem.

2001. december 24-én a megboldogult Faddy Ottmar atya kijelentéseire ("... be kellene csukni az összes ateistát!" "... karddal űzzük ki őket a parlamentből..." stb.) azt a választ kaptam, hogy:

"... valóban előfordultak szerencsétlen, rossz szóképek, ám ezek részben az atya idős korából, életútjából következnek."

Én ezért nem csodálkoztam különösen egy bizonyos Hegedűs Lóránt nevű ember felmentésén.

Ez a levél megerősített abban, hogy valamiképpen be fogom bizonyítani: hogy ez a hangerőnövelés éppen olyan, mint a spam, a kéretlen reklámlevél. Meg azt is, hogy alapvető emberi jogom, hogy én döntsem el, mi legyen a magánszférámban. Például milyen hangerővel hallgassam a televíziót. Ha tehát ezt valaki kívülről, kéretlenül és erőszakosan megzavarja, akkor magánlaksértést követ el. Nyilván nem a panaszbizottsághoz kell fordulni, hanem a jogbiztosokhoz, az ügyvédekhez, az orvosokhoz, a pszichológusokhoz. Nemsokára nekiállok.

Ladutól, Izladról: Egy földrajz tankönyvben olvastam: "Magyarország nagy része síkság, lakói föleg a mezögazdaságból élnek. Majdnem mindenki tud lovagolni és hegedulni, sokan muvészi szinten. A magyar ember álma vágtatni a "pusztán" a naplementében, és közben hegedulni." A tankönyvet 1910 körul adták ki Izlandon, akkor ennyit tudtak tanítani Magyarországról a nebulóknak. (Kíváncsi lennék egy ugyanakkor kiadott magyar földrajzkönyvben mi olvasható Izlandról) Kínos, ha majd száz év elteltével hasonlóan felszines ismeretekhez jutnak százezrek a televízió segítségével. Tudom, hogy a nézök tízezreléke sem tudja elolvasni véleményemet a "riport"filmröl, de akit érdekel, annak személyre szóló e-mailben elkuldöm, amig fel nem kerul a http://www.izland.index.hu honlapra.

ez nagyon jó. Kellene indítani egy mozgalmat: miket beszélnek rólunk. Nem is olyan régen a vejem, aki jeles számítógépes animátor levelezésbe keveredett valami franciával. Már nem tudom miről volt szó, de a francia azt írta, hogy nem is mond igazat, mert ő tudja, hogy mi jurtában lakunk. Nem tűnt föl neki, hogy az interneten leveleznek, amihez legalábbis nehéz nomád módon infrastruktúrát biztosítani.

"Tudom, hogy a nézök tízezreléke sem tudja elolvasni véleményemet a "riport"filmröl, de akit érdekel, annak személyre szóló e-mailben elkuldöm, amig fel nem kerul a http://www.izland.index.hu honlapra." Ez Trutykó filmjére vonatkozik. (Én – legalábbis a részleteit – ismerem. Nagyon tanulságos.) Ide írom a címedet, hogy lehessen érdeklődni: ladu@isholf.is

November 27. (csütörtök) Ez nem volt valami jó nap. A szerkesztőségben minden időm elment azzal, hogy későn kaptam meg egy képet. Nagyon jó hír, hogy Boros Pista hétfőtől dolgozik. Én a napi szerkesztői munkát végzem, ő meg a karácsonyi számot készíti elő.

Délután még bementem egy boltba, hogy egyrészt Wandának vegyek festeni való fa dobozokat, másrészt a feleségemnek vegyek gyertyakanócot, faggyút, kartonlapokat, tűzőizét – már el is felejtettem, mit, de koszorú készítésénél dugdossák bele a növényeket –, meg valami fémszegély is kellett. Aztán az lett a vége, hogy Wandának nem találtam dobozokat, viszont leltem fa tolltartót, amiből vettem mindjárt ötöt. Kettőt magamnak, mert gyerekkorom óta vágyom ilyenre, hármat meg neki, hogy kísérletezzen velük.

Holnap (28.) este hatkor nyílik egy kiállítás, amelyik két napig tart nyitva a Hunnia moziban, az Erzsébet körút 26-ban. Az a neve, hogy Export Csoportos Kiállítás, és Wanda egyik képe is látható majd. Ezen kívül még nanofesztivál is lesz ott, ami azt jelenti, hogy 10 másodperces filmeket vetítenek.

Én nem leszek ott, mert pont este hattól beszélek a Tilos Rádióban.

Jut eszembe: jövő kedden este nyolckor pedig Fialával „lépünk föl” a Spinoza-házban – ami Dob u. 15.

Rettenetesen lassan értem haza, lépésben vánszorogtam át a városon. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen sokat pofázunk a hallatlanul magas civilizációnkról, miközben gyakorlatilag hülyeség az egész: az állítólag csodálatos életem jelentős része azzal telik, hogy vánszorgok egy pöfögő fémdobozban. Annyit képtelenek vagyunk megszervezni, hogy egyik helyről a másikra elfogadható idő alatt, bomlatlan elmével eljussunk.

Este már csak arra volt erőm, hogy a gyerekkel meséket nézzünk. (Megdöbbentő: Kákalaki Akka nőnemű lett az új szinkronizálás után! Ja: biztosan nem tudja mindenki: a svéd pénzen rajta van Nils meg Márton lúd. Ez még akkor is jó pont a Svédeknek, ha közben nem felejtjük el, hogy a Szomáliából menekült négereket a legészakibb városba viszik, ahol télen jóformán soha nem kel föl a Nap, és egy halfeldolgozóban dolgoztatják őket. Azon az alapon, hogy ha ezt kibírják, maradhatnak. Ha nekem ítélik a Nobel-díjat, akkor vagy visszautasítom a négerek sorsára hivatkozva, vagy adok nekik belőle.)

Milos ma a „kocka” szót mondogatta, persze csak úgy, hogy „kokka”. Nagyon jó nézni, ahogy például a mamája száját figyeli, és közben halkan mozgatja a sajátját, mert magában artikulál.

Este már csak arra volt időm, hogy zenélgessek. A feleségem kinevette az Ashunga című szerzeményem egyik változatát, és ezzel a kedvemet is szegte. (Tegnap Nadja unokahúgom, aki kiváló énekes, és – ha van ideje – föl is lép koncerteken, miután meghallgatta a Beshuga című darabomat, azt üzente, hogy jön nekem vokálozni. Ez nagy megtiszteltetés.)

November 26. (szerda) Hajnalban arra ébredtem, hogy a gyerekem a hátamat simogatja. Nem akartam rászólni, mert annyira aranyos volt. Aztán elaludtam, ő megfordult, és a térdemet kezdte vakirgálni. Alighanem ez volt az első éjszaka, amikor minden nyivákolás nélkül kimászott az ágyból és átjött hozzánk. Ezt abból gondoljuk, hogy nem emlékszünk, mikor lett ott.

Fél hat körül fölkeltem, jó nagyot zuhanyoztam, hogy fölébredjek, aztán elmentem tanítani. Ma valahogy nem voltak sokan, biztos vizsga lehetett, például tegnap.

Onnan bementem a szerkesztőségbe, és többnyire képeket kerestem.

Aztán elmentem a Politikatörténeti Intézetbe, ahol egy sajtóvacsorán vettem részt. Ez abból állt, hogy Földes György főigazgató és a munkatársai gyorsan, rövid beszédekben elmondták mi mindenen dolgoznak, aztán eszegettünk és beszélgettünk. Én főleg egy Egry Gábor nevű fiatal történésszel. Főleg arról, hogy mindketten manipulálunk: én a napi politikában merészelem megmondani, hogy mi van, ő meg a múltról. Mert az csakugyan elgondolkodtató, hogy a történelem az, amit a történészek leírnak. Hosszú és mélyreható beszélgetés volt – főleg a román-magyar történelmi viszonyokról, mert ő éppen ezzel foglalkozik – és nagyon tanulságos. Sokat tanultam tőle.

Kaptam egy csomó újságot meg folyóiratot – lesz mit olvasnom a hosszú téli estéken. (Milyen jó lenne már egy olyan hosszú, téli este, amelyiken nem kell dolgoznom.)

November 25. (kedd) Nem tudom, mi van, ma egész nap csörömpölt a telefon, meg jöttek mindenféle sms-ek, valamint iszonyatos tömegben olyan levelek, amikre válaszolni is kell. Bár az utóbbi időben megfigyeltem, hogy a szerkesztői munka miatt legalább a duplájára nőtt az értelmes, és megválaszolandó levelek aránya. Ez naponta olyan harmincat jelent, ami szinte teljesíthetetlen. Pláne, ha mellette még dolgozni is kell. Ma befejeztem egy hosszú tanulmányt, és megszerkesztettem egy e-bookot: VIKTIMOLÓGIAI KÉZIKÖNYV A gyermekkorú sértetté válás megelőzése és a sértetti közrehatás elemzése. Rendkívül érdekes. Jó, ha minden szülő olvasgatja. Ha letölthető lesz, jelzem.

Szabad időmben megtanultan wav-ból mp3-ba konvertálni, ami azt jelenti, hogy dalkölteményeim a megfelelő időben már letölthetők lesznek.

Fontos: Ismét műsorra tűzték a Madárbüntetőt, Cselényi Béla barátom versösszeállítását. November 29-én, szombaton 17 órától az Almássy TÉRI Szabadidőközpontban, majd AZNAP 20 órától az Üllői út 95. szám alatt, illetve december 15-én, hétfőn 20 órától az Almássy UTCAI MŰ-HELY pinceklubban az Elő-Tér Társulat adja elő.

Cselényi Béla az egyik legnagyobb magyar költő, csak kevesen tudják. (A legcsodálatosabb, amit hallottam tőle, hogy nem iszik kávét, kólát és nem vesz magához édességet – büntetésből, mert elhagyta Kolozsvárt.) http://irodalom.elender.hu/cselenyi (Küllemét tekintve itt az ideje, hogy átépítsem.)

November 24. (hétfő) Ma délben bejött a szerkesztőségbe Hegedűs Zsolt barátom, Stockholmból, vagyis Istókhalomból. Mindjárt haza is indultunk. A fiamnak hozott egy hatalmas autót, ami tulajdonképpen egy nyergesvontató, rajta még egy dömperrel és egy billencses teherautóval, plusz még van benne egy csomó autószerelő játékszerszám. Mesélte, hogy megkérte a feleségét: vegyen valami apró kis ajándékot Milosnak. Ez volt a legnagyobb csomagja. Itthon kiválót ebédeltünk – bablevest és palacsintát -, és persze beszélgettünk. Azt, hogy Stockholm tulajdonképpen Istókhalom, onnan tudom, hogy Zsolt megajándékozott egy füzettel, amit stockholmi városnézőknek készített. Az az érzésem, hogy el fogom készíteni az elektronikus változatát, mert kíváncsi vagyok, hogy lehet-e ilyet zsebszámítógéppel használni. Vagyis a tenyérgépet útikönyv gyanánt. Csodálatos dolgokat mesélt a svédekről meg a saját életéről. Nem volt itt sokáig, de még arra is volt idő, hogy a feleségemmel receptezzenek. Remélem, jön máskor is, és több időt tölt nálunk.

Estefelé Milos meg a mamája átment a szomszédba, hogy játszanak Dávidkával, én meg tudjak dolgozni. De valahogy az lett belőle, hogy zenét szereztem. Ami persze túlzás, de erősen énekeltem és muzsikáltam, és az egészet fölvettem számítógéppel, és kicsit belepiszkáltam. Hihetetlen hangok jöttek ki a gépből. Teljesen megrémültem. Később megmutattam a feleségemnek, aki eléggé elbizonytalanodott. Úgy néz ki, hogy kicsit tetszett neki, de ezt így nem merte nyíltan a szemembe mondani. De aztán – faggatásomra – mégis. Később aztán enyhített ezen, mert amikor fölvetettem, hogy esetleg adnék egy koncertet a Zeneakadémián, azt mondta, hogy nem hiszi, mert szerinte van nekem annyi önkritikai érzékem. Sajnos másoknak nem tudom megmutatni, mert egyrészt még nagyon gagyi még, másrészt 9 MB.

Nagyon úgy néz ki, hogy a következő hetek muzsikálással telnek. Azt is tudom, hogy egy különös altatódalokból álló ciklust szeretnék létrehozni. (Abból indulok ki, hogy Milost kisebb korában rendkívül mély hangokkal tudtam megnyugtatni, elaltatni, és ez alighanem más gyerekeknél is beválna. A tilinkó pedig szinte tökéletesen fekszik ezekre a hangokra, így könnyű harmóniákat találni.)

Kicsit fújtuk együtt a gyerekkel, mielőtt fürödtünk.

Különös dolgot olvastam a HVG-ben. Az írószövetségek kifogásolják Hiller István pályázatát, amelyen akár egy novellával is lehet tízmilliót nyerni. Sőt a JAK (József Attila Kör) odáig ment, hogy bojkottálni akarta a pályázatot.

Azt kifogásolják, hogy nem volt szakmai egyeztetés, és nagy a kontraszt a díj nagysága, és az írók – és szövetségeik - csakugyan rettenetes anyagi gondjai között.

Én meg azt gondolom, hogy végre rendbe kell tenni – pontosabban el kell tisztességesen tartani – a szövetségeket, ki kell harcolni, hogy az írók ne ingyen írjanak, hanem valóban méltó honoráriumokhoz jussanak, de azt nem hiszem, hogy ezek a célok elég indokot adnak arra, hogy egy végre figyelemre méltó pályázatot megfúrjunk.

A pályadíjnak normális viszonyok között nem az az értelme, hogy honorárium helyett jelképes összegeket kapjon a művész, hanem az, hogy legalább egy időre gondtalanul élhessen és alkothasson. Ehhez ma bizony milliók kellenek. Azért is jó egy ilyen hatalmas lehetőség, mert biztosan megmozdítja az egész irodalmi életet. Az írószövetségek mozgolódása máris ennek a jele.

Nem kellene Hiller István kedvét szegni. Jószándékú, és értelmes ember. Attól tartok, hogy ha egy pillanatra is megérzi azt, amit néha én érzek, ha egynémely írók társaságába keveredek, megretten, és menekülőre fogja.

Kaptam egy levelet:

Az Amnesty International Magyarország aggodalammal értesült az Irakban dolgozó Varga-Balázs Péter haláláról.

 A november 21-én amerikai részről a Magyar Külügyminisztériumnak nyújtott tájékoztatás szerint, a Varga-Balázs Péter által vezetett gépjármű nagy sebességgel közelített meg egy amerikai katonák által felállított közúti ellenőrző pontot. A megállásra való felszólítás illetve figyelmeztető lövések ellenére a jármű nem lassított, így a katonák célzott lövéseket adtak le, ami a vezető halálát okozta. Ezt követően a gépkocsi egy amerikai katonai járműnek (Humvee) ütközött, sérülést okozva több katonának.

Az ügyben Amnesty International nemzetközi emberjogvédő szervezet pártatlan és minden részletre kiterjedő nyomozást követel az amerikai hatóságoktól, továbbá azt, hogy a nyomozás eredményeit hozzák nyilvánosságra kerüljön bíróság elé minden olyan személy aki törvénytelen emberölés vétkével gyanúsítható.

És egy másikat is:

A teheráni Kayhan újság 2003. nov. 15-i beszámolója szerint hét nőt – akikről további részletek nem állnak rendelkezésre – az Irán déli részén fekvő Shiraz város Általános Bírósága 50-50 korbácsütésre ítélt a „Ramadan szent hónapja” iránti tiszteletlenség, „hormat shekan” miatt.

A beszámoló szerint a nők Shiraz utcáin autóztak hangos zenét hallgatva és „a járműben táncolva”, és kinevették azokat, akik az éppen folyó Ramadan hónapban böjtöltek. Viselkedésük bosszantotta a polgárokat, akik többször telefonáltak egy speciális rendőrségi vonalra, hogy sürgősen állítsák meg őket.

Arra kérünk, hogy klikkelj a linkre és olvasd el az eset leírását, és ha késztetést érzel a cselekvésre, a legkevesebb, amit tehetsz az áldozatok érdekében, hogy megadod az oldal alján található beviteli mezőkben néhány ismerősödnek az e-mail címét, akiknek a te neveden fog kimenni az ittenihez hasonló tartalmú hírlevél.

Köszönjük törődésedet és együttműködésedet.

A sürgős akció URL-je:

 http://amnesty.szavazz.hu/index.php?menu=2&said=13&tid=111

November 23. (vasárnap)

Front, munkabaleset, terror

A múlt héten megint szembesülhettünk azzal, hogy a különös fegyveres konfliktus – a szeptember 11 háborúja -, ami immár évek óta zajlik a világban, miképpen terjed, és mennyire védtelenek vagyunk mindannyian. Azok a fegyverek, amelyeket a terroristák bevetnek, egyszerűen bestiálisak. Most már csak egy napi járóföldre tőlünk. Sajnos nem látszik más mód, mint az ilyen emberek, csoportok teljes megsemmisítése - ami lehetetlen. Félő, hogy ha ezzel párhuzamosan az emberiség kevésbé terrorista többsége nem talál más eszközt is, akkor nekünk itt Magyarországon is el kell viselnünk majd azt, amit most a törököknek kellett. Vannak bizonyos jelek arra, hogy ez már a legfölsőbb körökben is tudatosul. Talán még nem lenne késő egy új tárgyalási frontot nyitni, és talán mi kezdeményezhetnénk, hogy az előttünk levő évszázadban legalább próbáljuk meg fölmérni, miképpen élhetne békében két vérmes hit és gondolatrendszer. A kérdés most az, hogy egyáltalán lehetséges-e bármilyen módon védekezni. Mit lehet tenni akkor, ha kiderül: aki meg akar halni, azt nem lehet legyőzni?

Biztosan nem meghalni ment Varga-Balázs Péter Irakba, hanem egy kis nyomorult pénzt keresni, miközben persze – mert fiatal volt – komolyan gondolta, hogy személyesen tehet valamit az emberiségért, ha vállalja a veszélyt. De arra nyilván ő se számított, hogy a szövetségeseink lövik le, noha éppen elég olyan előjel volt ebben a háborúban, ami ilyen lehetőségre utalt.

Vélhetően soha nem tudjuk meg, valójában hogyan halt meg – legalábbis az idők végezetéig gyanakodhatunk -, hacsak nincs valaki a családjában, aki majd úgy próbálja enyhíteni a gyászt, hogy – mint valami amerikai filmben - mindent föláldozva éveken át keresi a tanúkat és szereplőket, és valahogy kicsikarja belőlük az igazságot. Annak igen kicsi a valószínűsége, hogy csakugyan azért lőtték le, mert nem állt meg. Akire már emeltek fegyvert, pláne leadtak figyelmeztető lövést, az tudja, hogy ez szinte lehetetlen. Erre utal az is, hogy oldalról lőttek rá. Ez két okból következhet be. Az egyik az, ha az ellenőrző katonák nem jeleztek idejében – például azért, mert „baráti” autó közeledett -, majd hirtelen valamitől gyanút fogtak, és félelmükben lőttek. Vagy az autó irányából jött valamilyen olyan zaj, ami rémületet okozott az amúgy is pattanásig feszült idegállapotban levő katonákban: például pukkant egyet a kipufogó, vagy mögötte csattant bármi.

Hogy valami nincs egészen rendben az igazsággal, arra a kommunikációs zavar is utal. Az amerikai és sajnos a magyar illetékesek viselkedése is erősen emlékeztet a régi idők itt megszokott tájékoztatási módszereire. Visszataszító képtelenség, hogy a szülők fiuk barátjától tudták meg a halálhírt, fölháborító, hogy hétfőn lelőnek valakit és család csak csütörtökön kap félig-meddig hivatalos hírt. Azt is csak azért, mert ők keresik a kapcsolatot a külügyminisztériummal. Fölháborító, hogy a magyar kormány a bagdadi külképviseleten keresztül szövetséges amerikaiaktól nem kapott azonnal, minden részletre kiterjedő tájékoztatatást. Ennek következtében a külügyminisztérium pontosan úgy viselkedett, mintha mondjuk húsz évvel ezelőtt, egy szovjet fennhatóságú területen bekövetkezett „munkabalesetről” kellett volna számot adni. Egyedül Juhász Ferenc magyar honvédelmi miniszter tudott államférfi módjára viselkedni – noha hivatalosan semmi köze nem volt az ügyhöz -, és nyilvánvalóan kínjában beszélt. Nem ő tehetett arról, hogy ez is meglehetősen provinciálisra sikerült: azt ígérhette, hogy majd a kint szolgáló magyar katonák utána néznek a dolognak.

Most hírzárlat van. Ez nyilván azt jelenti, hogy nem akarnak beszélni, hiszen egy ilyen történet alapos kivizsgálásához éppen elég tíz pontos kérdés és fél óra. Azt hiszem, nagy hiba lenne, ha a magyar kormány nem kérne kimerítő magyarázatot az amerikaiaktól, akik ezt nyilván meg is fogják érteni, hiszen köztudott, hogy ők hagyományosan akár fegyveres konfliktus indítására is fölhatalmazva érzik magukat, ha akár csak néhány állampolgárukat veszélyben érzik idegen földön. Mint a hét végére kiderült, Varga-Balázs Péter minimálbéren dolgozott odakint, ami máris azt sejteti, hogy az „iraki újjáépítésben” való oly vonzó részvétel, mint rendesen, megint magyar hiénák módjára folyhat. Nem lepődnék meg, ha a szerencsétlen egyetemista környezete eddig számlákat gyűjtögetett volna, hogy legyen mivel „ellentételezni” a remélt, hatalmas fizetést.

Ehhez képest a belpolitikai események lényegtelenek, ámbár az is lehet, hogy hamarosan jelentős juttatást kell majd adni a talán illetékes Terror Házának, hogy állandó és naponta újuló terror-kiállításon számolhasson be arról, ami a világban folyik. Figyelmet érdemel Bolek Zoltán hazai iszlám közösségi elnök nyilatkozata, aki szerint nem az itt élő iráni és iraki emigránsok veszélyesek, hanem az egyes, Magyarországon tartózkodó arab származású észak-afrikai muzulmánok, akiknek sajnálatos módon magyarországi segítőik is akadnak. Kínos, de azért óvatosságra inteném a hisztérikus ellenségkeresőket. Előbb kommunikálni kellene, aztán ítélkezni és intézkedni, hogy ne nyissunk újabb frontot a bestialitásnak. 

November 22. (szombat) Tegnap a mamájával ment színházba a feleségem, ma meg a bátyja születésnapjára hivatalos. Így aztán itthon maradtam Milossal. Ma én is mentem volna, de nem akartuk az öcsémékre hagyni, mert nagyon megfázott. Tegnap még attól féltünk, hogy be is lázasodik, de mára kicsit jobban lett. Késő éjszakáig őrizgettem, így aztán nem tudtam ide se írni semmit.

Ma jókat játszottunk. Rettenetesen izgatja a számítógép. Installáltam egy webkamerát, ami nagyon tetszett neki, mert azonnal tudatosult benne, hogy elé kell állni, és akkor ott van a képernyőn.

Aztán hangfelvételeket készítettünk. Nagy nehezen megmondta, mit mond a kutya, a boci, a pipi meg a kacsa. Nagyjából ennyi a szókincse. (Meg még a mama, a hamm meg a hoppá.) De pontosan tudja melyik a lába, a keze, az orra, meg efféléket. Este fürdetés után pedig, amikor meg akartam törölni, elkapta a kezemet, megfordult és a vállára tette. Így fejezte ki, hogy szeretné, ha megmasszíroznám.

Ja, nagyon odavolt a hangfelvételekért.

A nap nagyobb részét olvasással töltöttem, mert egymás után érkeznek a diplomamunkák a tanítványaimtól. Nagyon igényes, kitűnő dolgozatok.

Ma megjelent egy kicsi írásom a Népszava 7-en a 7-ről rovatában. Arra a kérdésre kellett válaszolni, hogy „Lenne-e a labdarúgó válogatott szövetségi kapitánya?”

Igen, mert én látszom a legalkalmasabbnak. Teljesen elfogulatlan vagyok, egyetlen klubnak se drukkolok, sőt az Aranycsapat tagjait sem tudom fölsorolni. Utoljára harminchét éve voltam meccsen, akkor is csak gazdasági megfontolásból: gyerekként perecet árultam a csepeli stadionban. A nézők azzal szórakoztak, hogy leköpködtek szotyolahéjjal, ezért nem csak a focit utáltam meg, hanem a közönségét is. Így aztán teljesen elfogulatlan vagyok, mindenki biztos lehet abban, hogy döntéseim csak a saját érdekeimet szolgálják majd. Ez az, amire sikert mostanság építeni lehet.

Két idézet a fórumomból, mert hátha valaki sose néz be oda:

Pastor Niemöller gondolata: "Először eljöttek a zsidókért, és nem szóltam, mert nem voltam zsidó.
Aztán eljöttek a kommunistákért, és nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a katolikusokért,  és nem szóltam, mert nem voltam katolikus. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, és nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem."

Nem értem, miért sír a bírák szája, hiszen ha a zsidók népcsoportjának kirekesztésére lehet buzdítani, akkor a bírák népcsoportjára miért nem lehet? Ha lehet kiabálni, hogy 'mocskos zsidók' akkor olyat is lehet, hogy  'mocskos bírók' - nem? Ha az alkotmány szerint minden állampolgár egyenlő, akkor bírót is lehet primitívként emlegetni - hm?

November 20. (csütörtök) Reggel Fiala ébresztett. Akkor még nem tudtam, csak hallottam, hogy csörög a telefonom. Visszahívtam a számot, mert azt gondoltam, hogy biztosan valami fontos lehet, ha valaki pirkadatkor telefonál. Azonnal adásban találtam magam. Fiala valami olyasmiről kérdezett, hogy a főbíró és az ombudsman találkozójából az jött ki, hogy a nézeteltéréseket a sajtó okozza. Hogy mi erről a véleményem. Valami olyasmit mondtam, hogy végeredményben a sajtó elérte, hogy találkozzon szinte minden olyan főméltóság, aki hatással lehet az életünkre, tegyük meg azt az áldozatot, hogy magunkra vállaljuk a balhét. Legyünk egyszer hibásak.

Aztán elmentem tördelni. De tulajdonképpen az egész napban a legfontosabb a KOKSZ kiállításának megnyitása volt a Budapest Galériában. Azt leszámítva, hogy a nagy tömegben rettenetesen meleg volt, plusz a stressz is hatott rám, és ezért kivert a víz beszédmondás közben, egészen jól sikerült minden. Csakugyan nagyon sokan jöttek el, és elképesztően szép, gazdag a kiállítás. Annak meg külön örültem, hogy Lóri és Csaba, akik velem jöttek zenélni, igen nagy sikert arattak. (Már meg is hívták őket a Tilos Rádióba.) Ilyen rendezvényen a lehető legjobb zene egy furulya és egy dob, mert – persze, ha jazz-szinten játszanak – nem kell hozzá sok hangszer, erősítés, ráadásul csak éppen annyira hangosak, hogy mellettük még beszélgetni is lehet. Az meg már csak ráadás, hogy megint sokan voltak, akik jódarabig nem is nézelődtek, csak őket hallgatták.

Íme a beszédem:

Mindig elhatározom, hogy soha nem nyitok meg többé semmit, mert meg vagyok arról győződve, hogy nem nagyon értek az ilyesmihez, papír nélkül beszélni se tudok, sőt azzal se, mert már annyira rekedt vagyok, de aztán mindig meggondolom magam. Mert elönt az érzés: mekkora megtiszteltetés, hogy pont én nyithatok meg például egy olyan kiállítást, ahol csupa-csupa szeretnivaló ember munkái láthatók.

Persze mindig elgondolkozom azon is, hogy miért pont engem kérnek meg ilyesmire. Bár van némi közöm a szatírához – nevezetesen annyi, hogy egy szatirikus kéthetilapnak dolgozom emberemlékezet óta – de oda még soha semmi vicceset nem írtam. Sőt nem vicces szatirikust se. Legalábbis én úgy élem meg, hogy a kőkemény valóságról írok, és nem hogy görbe tükörben nem nézem azt, amit látok, hanem egyáltalán nem tükörben látom, amit látok. Farkasszemet nézek a valóval, vagyis inkább emberszemet. Sőt a szerkesztők nem is egyszer elmesélték, hogy valaki közülük szabályosan sírva fakadt, amikor olvasta az egyik írásomat. Mert abban már megint beteg öregasszonyokról, megkínzott állatokról vagy szomorú sorsú kirekesztettekről írtam szívszaggató őszinteséggel.

Van úgy, hogy valakinek azért nem kell görbe tükrözgetni, mert eleve görbe szemmel született.

Én ilyen vagyok: megtört, keserű, rosszkedvű ember. A feleségem szerint sem humorom, sem ahhoz való érzékem nincs. Viszont az az érdekes, hogy régebben, amikor még csak a Lúdas Matyit lehetett olvasni, akkor én is ilyesmit gondoltam a karikaturistákról meg a humoristákról. Hogy ülnek valami sötét szerkesztőség még sötétebb odúiban és vicceseket meg gonoszakat eszelnek ki. Aztán később, amikor már magam is újságot írtam és kicsit bedolgoztam magam ebbe a mutatványos szakmába, rájöttem, hogy igazam is van, meg nem is.

Mert azok, aki gúny tárgyává merik tenni embertársaikat, azok bizony örökös rettegésben élnek. Például attól, hogy mikor jönnek vissza kommunisták vagy a fasiszták, vagy valami újabb típusú álnok diktatúra. Azok, akiket kigúnyoltak hatalmat kapnak majd, ha azok visszajönnek – mindegy, hogy melyik kipróbált csapat, mert ezek oda állnak, amelyik előbb ideér – és akkor lehet deportálódni, kitelepítődni, bár az is lehet, hogy csak jól megverik a gúnyolódót.

Vagy kigúnyolják őket. Tényleg, mit lép a gunyoros, ha kigúnyolják?

De nem csoda, hogy ilyenek, mert itt az egész népet áthatja már ez az idegesség. Senki nem mer igazán, őszintén gúnyolódni. Mert a halnak is füle van. És csak úgy csinál, mintha nem tudna beszélni. Nem tudom, észrevették-e, hogy a rendszerváltás óta gyakorlatilag nem születnek politikai viccek, vagyis szájhagyomány útján terjedő csattanós, népi szatirikus történetek. Érdekes módon, amikor a Szovjetunió és jó képességű helytartója uralma alatt értünk, csőre töltött fegyverek árnyékában, akkor nem volt olyan nap, vagy talán óra se, amikor ne született volna valami zseniális népi tréfa Kádárról, Brezsnyevről, Andropovról meg a többi felejthetetlen felejthető lényről.

Ez azért lehet, mert akkor bizonyosságban éltünk. Most meg nem. Akkor csak azt tudtuk, hogy az oroszok innen százötven éven belül nem mennek el, és az az összes következményeivel együtt olyan bizonyosságot adott, amihez igazodni lehetett. Tudtuk, meddig szabad elmenni, és akitől el lehetett meddig menni, az is tudta, hogy mi tudjuk. Most meg nincs mihez igazodni. Itt bármi lehet, bármikor. Akkoriban – legalábbis az utolsó évtizedben – az erőszak inkább csak fenyegetés volt, most meg az erőszak erőszak. Akkor is, ha többnyire csak verbális. Viszont mi meg már nem vagyunk annyira hülyék, hogy elhiggyük: amelyik kutya ugat, az nem harap. Csak az a kutya nem harap, amelyiknek nincsenek fogai. Itt meg nagyon úgy néz ki, hogy amelyik kutyának nincs foga, annak van jó protézise. Néha csak a zsebében. De előveszi, megmutatja, csattogtatja. Nem muszáj, de nem árt félni tőle.

Az az ember, aki ma vállalja, hogy márpedig ő egy szatirikus, az nagyon bátor. De egyszersmind komor életet is él, mint a hősök általában. Másrészt meg ez se igaz, mert ha úgy egymás között vagyunk, akkor nagyon vidámak. Én például az utóbbi években a legjobb napjaimat köszönhetem Császár Tamásnak, aki igazán nem egy könnyű ember, de nagyon jó vele lenni, mert példátlan humora van neki, és nem tud úgy elmenni mellettem, hogy ne tanítson meg valamire. Hogy aztán ez művészettörténeti adalék, vagy annyi, hogy fölhívja a figyelmemet valami zseniális dologra, szörnyű ízlésficamodásra, esetleg a szemléletemet alakítja át öt perc alatt, az tulajdonképpen mindegy. Azért említem meg őt, mert ugyan csak háttal szerepel azon az osztályképen, ami a KOKSZ-ról készült, némi számolómasinás csalással, ám ő nem állít most ki, mert idén csak az infarktusait tudta hozni. Viszont nélküle nem lenne ez a kiállítás meg talán a KOKSZ se, és ezt az egész szatirikus világot is másképp néznénk, mint azelőtt.

Illetve majd másképp fogjuk nézni, nemsokára, amikor elkészülünk azzal a gyújtó hatású művel, amin évek óta dolgozunk együtt, és ami végre az őt megillető helyre teszi ezt az egész szatirikus, meg karikatúra meg viccesen komoly világot. Vagyis nem dolgozunk rajta, mert magyarok vagyunk, és ebből az következik, hogy úgy tudunk dolgozni valami világra szólón, hogy nem dolgozunk. Na ez az, amire sem az amerikaiak, sem a nyugat-európaiak, de még a japánok sem képesek. Igaz ugyan, hogy sikeresebbek nálunk, de boldogtalanabbak is, s tele vannak komplexusokkal.

Ha még élünk pár évet, akkor elkészülünk ezzel a veszedelmes fölforgató dolgozattal. Aki kíváncsi, az vigyázzon ránk, vagy legalább Császár Tamásra, hogy legyen idő befejezni.

Ilyenkor állítólag illik pár szót szólni a kiállított képekről és tárgyakról. Ez elég nagy marhaság, hiszen ide teljesen önálló gondolkodású emberek jönnek el, akik egyedül is meg tudják ítélni, mit látnak, mi a jó és mi a rossz. Az szinte biztos, hogy nem fognak henteregni a nevetéstől, de ez is a tanulás része: tessék megtanulni, hogy a szatirikus ábrázolás nem mindig vált ki röhögést az emberekből. Ezt is Császár Tamástól tudom. (Magyarázza el a feleségemnek!)

Csak azért emelek ki két hatalmas művészt, mert tartozom nekik annyival, hogy itt és most is kijelentsem: nagyon sokat tettek azért, hogy a gyerek- és a fiatalabb korom boldogabb legyen. Sajdik Ferenc valahogy otthonosabbá tette nekem ezt a világot, Kaján Tibor pedig egészen bizonyosan hozzásegített ahhoz, hogy megtanuljak úgy gondolkozni, hogy a látható valóságból lebontogatom mindazt, amiről azt gondolom: bujkál még alatta valami. Ez ugyanolyan, mint amikor a márványszobrász kihámozza a kőből azt, ami mindig is benne volt. Csak az az anyag, amivel én is, és az összes szatirikus művész dolgozik, kicsit keményebb és veszedelmesebb.

Pattog, szilánkos, sebeket ejt.

Tehát illő tisztelettel különös figyelmükbe ajánlom Sajdik Ferenc Budapest ikonosztázát, ami rengeteg képből áll, és Kaján firká-K- című, hat darabból álló sorozát. Ezek a Kaján Tibor többszáz firkáját, vázlatát, formakísérletét tartalmazó, legalább negyven éve megkezdett „titkos firkaalbumból” szkennelt és nagyított rajzok elsősorban ábrázolástechnikai-, formai bravúrok, autonóm szatirikus képzőművészeti alkotások.

Szintén a megbecsülés okán kell megemlítenem, hogy a KOKSZ Műhelynek két tiszteletbeli tagja van: a kivételes tehetségű Gyulai Líviusz, aki tíz grafikával részt vesz a kiállításon, valamint Hegedűs István (Hihi) karikaturista, aki az évek óta húzódó súlyos betegsége miatt nem vesz részt a kiállításon. Innen is üzenem neki, hogy szeretjük őt. Talán ez segít.

Valaki tegnap azt kérdezte tőlem, hogy mi ez a KOKSZ… Ha egy ember nem tudta, akkor talán illik elmondani, hátha mások is tanácstalanok:

A KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és SZatíra) Műhely szóösszevonás valójában a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Szatirikus Képzőművészeti Szakosztályának (ez rettenetesen hosszú) „mozgalmi neve”. Ez nem is igazán Szakosztály, hanem egy félig-meddig baráti társaság, így nincs jelentősége annak, hogy a Műhely elnöke Tettamanti Béla, titkára Szerényi Gábor, művészeti vezetője (sztalkere) Császár Tamás.

Kivételesen és önző módon megragadom ezt az alkalmat, hogy fölhívjam a figyelmüket az interneten látható Magyar Virtuális Karikatúra Múzeumra, amely a www.karton.hu oldalon látható. Már csak azért is, mert nagyon sok munkánk van benne, és az ad erre nekem alkalmat, hogy a KOKSZ tagjainak művei - Árvay Laci kivételével, akinek a www.arvay.uw.hu oldalon van állandó virtuális kiállítása - szerepelnek a múzeum itt&most oldalán.

Végezetül, de igazán nem utolsó sorban szeretném elmesélni, hogy mi minden történt az utóbbi néhány évben - mondjuk a rendszerváltozás óta - ebben a szatirikus műfajban. Legalább azokról az eseményekről tudok beszélni, amelyeknek így vagy úgy a közelében lehettem.

1990-ben Nemzetközi Karikatúra Kiállítás volt a Magyar Nemzeti Galériában (negyvenezer néző). Itt szerepeltek először nagyobb számban a konvencionális sajtókarikatúrához képest a karikatúra „alternatív” kifejezésmódjai is: szatirikus-groteszk kisplasztikák, festmények, installációk. A kiállítás nagydíját is egy installáció, Fábry János iparművész-karikaturista műve kapta a nemzetközi zsűritől.

1998-tól évente számos Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivál volt a Várban (átlag tízezer néző), valamint az interneten. (A nézettség rendszeresen százezres nagyságrendű, sőt a IV. fesztiválon néhány hónap alatt több mint 300 ezer internetező volt kíváncsi erre a művészeti ágra: akkor merészeltem először azt állítani, hogy az interneten a szex után a karikatúra érdekli a legjobban az embereket. Az is lehet, hogy ez igaz, mindenesetre jól hangzik.). 2000-ben a fesztivál anyagából egy válogatást bemutattak az Európa-tanács székházában.

2002-ben létrejött a Magyar Virtuális Karikatúra Múzeum, és elkezdte a legjobb karikaturisták anyagát bemutatni a kArton galéria.

2002-ben létrejött a KOKSZ Műhely.

2003-ban a kArton galéria megrendezte az első országos internet gyermek karikatúra pályázatot és -kiállítást. Fővédnök Magyar Bálint volt, ami már mérhető presztízs-növekedésre utal. A szakmai védnök a KOKSZ Műhely volt.

2003 őszén Réber László emlékkiállítás a Vigadó Galériában (rendezte Tettamanti Béla. Soha nem hallottam még annyi jót Tettamantiról, mint amennyit erről a kiállításról a háta mögött beszéltek.)

És most, 2003 késő őszén itt vagyunk a KOKSZ kiállításán a Budapest Galériában. Már amennyiben megnyitom. Mert azért egy szatirikus, groteszk kiállításhoz az illene, hogy most azt mondjam: ezt én most itt mégse nyitom meg, éljen a haza, menjetek haza. De mégse teszek ilyet ennyi kedves emberrel.

Ja és még valamit: bemutatom önöknek Kácsor Lórántot és Cselei Csabát, akik a barátaim. Kiváló muzsikusok, és azért hívtam el őket, mert egy másik kiállításon hallottam először a játékukat, és ott az volt az érzésem, hogy legalább akkora élmény hallgatni a zenéjüket, mint nézegetni a kiállítást. Gondoltam, talán önök is megérdemlik őket.

Most, hogy már mindent elmondtam, csakugyan megnyitom ezt a kiállítást.

Aki magyar, velünk art!

Meghívó

November 19. (szerda) Ma sikerült annyira elfáradnom, hogy valóságos teher visszagondolni arra, mi minden történt. Az iskolába egy órával előbb értem, mint kellett volna. A munkahelyemen lassú voltam és mégis kapkodó. Nagy öröm ért, mert Petri Lukács Ádám életformát váltott: ezentúl minden nekem szánt kéziratot előbb ad le, mint hogy én beérek a szerkesztőségbe. Wandánál megnéztem, mi mindent festett az utóbbi hetekben. Csodálatos dolgokat. Elmentem Szonjáért csellóóra után, mert már nem szívesen mászkál a sötét és üres városban. A feleségem nagyon ügyesen varrogatott. Másra nem emlékszem. Esik le a fejem.

November 18. (kedd)  A mai nap történetét inkább képekben mesélem el. Reggel fölvettük Szentendrén Wandát – akinek hamarosan kiállítása lesz. Aztán én metróval elmentem a Budapest Galériába, hogy személyesen tekintsem meg a csütörtökön nyíló kiállítás előkészületeit. Sok jó emberrel találkoztam. Némelyiket sikerült lefényképeznem. Onnan Tamarához mentem, ahol ismét összetalálkoztunk Milossal és a mamájával, megfürdettem Marcit, kézrátétellel gyógyítgattam a hasfájását, hagytam, hogy a feleségem is játszadozzon vele, aztán hazajöttünk.

Jó nap volt. Azt leszámítva, hogy majdnem elaludtam vezetés közben a hülye időjárás miatt.

Olvastam egy hírt, ami sokmindenre magyarázatot ad. Például kiderült, hogy a nácik nem hülyék, hanem fáradtak:

A rasszista fehérek agya lassabban dolgozik

Kifejlesztettek egy speciális mágneses rezonancia vizsgálati technikát, amellyel meg lehet állapítani, ki rasszista, és ki nem.  

A fehér önkéntes kísérleti alanyoknak feketékről készült képeket mutattak, miközben a szerkezet vizsgálta az agytevékenységüket. A rasszista hajlamú alanyok esetében fokozott aktivitást tapasztaltak az agynak abban a részében, amely a gondolkodást és a viselkedést ellenőrzi. A kutatók szerint ez a fokozott agyi tevékenység arra utal, hogy a kísérleti alany megpróbálja visszaszorítani lappangó rasszizmusát. A kísérlet második szakaszában az alanyoknak húsvér feketékkel kellett interakcióba lépniük.

Kiderült, hogy ugyanaz a csoport gyengébben is teljesített az ezt követően elvégzett teszt során, amelyben mentális képességeiket vizsgálták. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy akikben akár öntudatlanul is munkálnak a faji előítéletek, azok nem valami felsőbb hatalom büntetése miatt teljesítenek gyengébben, hanem mert agyuk kemény küzdelmet folytat az előítéletes gondolatok ellen, amitől az agy kifárad.

November 16. (vasárnap) Reggel korán elvittem az autót Csárli úrhoz, a szerelőhöz, aki azt mondta, hogy amit tud, délutánig rendbe rak. Rossz híre volt a másik autómról, amihez nincs alkatrész. Viszont itt volt a feleségem bátyja, aki talán mégis tud alkatrészt szerezni. Délután Csárli úr vissza is hozta, most már szinte minden működik. Kivéve a fűtést, ami elég rémisztő. Bár állítólag valami langy jöhet a lyukakon holnap.

Más nem nagyon történt, mert szinte egész nap a szobámban kotlottam egy tanulmány fölött. A szünetekben kéziratokat olvastam, és illusztrációkat kerestem.

Persze azért játszottunk Milossal. Több mint egy méter magas kockatornyot építettünk, ami persze a végén rádőlt, de nagyon impozáns volt. Jó nagyokat sikkantott minden kocka fölpakolása után.

Ma Mozartot hallgattunk Érdi Tamás előadásában. Milos nagyon élvezte. Tamással kicsi gyerekkorában találkoztam. Már akkor is látszott, hogy zseniális, de azt akkor nem gondoltam volna, hogy ennyire tehetséges. Finom, kedves, törékeny kis lélek volt. Azt hiszem, nagyon sokat segített neki az, amilyen szeretet vette körül. Tudom, mit tett érte az anyja meg az apja. Gyakorlatilag mindent, ami lehetséges, ha az embernek vak a gyereke. Remélem világhírű lesz, ahogy azt meg is érdemli.

November 15. (szombat) Jóféle kéziratokat olvastam, meg illusztrációk után kutattam. A takony időben kimenni nem volt kedvem. Mindössze a boltig jutottunk Milossal. Persze visszafelé már a karomon hoztam, mert úgy döntött, hogy minek gyalogoljon kétszáz métert, ha egyszer én is ott vagyok. Amúgy igaza is van neki. Ebből is látszik, milyen okos.

De az is, csakugyan. Ma a konyhában voltunk ketten, a mamája meg a fürdőszobában. Milos szokása szerint egy áruházi katalógust lapozgatott az asztalnál, de valahogy megcsúszott a keze és beverte az állát.  Kicsit vérzett is. Amikor az anyja megkérdezte, hogy mi történt, szabályosan elmutogatta neki.

Csodálatos dolgokra szoktatta rá. Milos fújja az orrát, ami nagy dolog. Sőt megengedi, hogy a mamája kitisztítsa az orrát. Ezt úgy érte el, hogy mindig nagyokat csodálkozik, hogy mi mindent talál benne, és utána megmutatja Milosnak, majd együtt örülnek. De már az is nagy dolog, hogy hagyja bepúderezni, például a nyakát, méghozzá úgy, hogy kérésre szépen hátra hajtja a fejét.

Este játékkockázás közben kísérlet gyanánt Bramhs hegedűversenyét tettem föl. Nagyon tetszett neki. Időnként táncolt rá, máskor meg szinte vezényelt. Aztán egy kis Pink Floyd következett (The Wall), ami viszont teljesen elbűvölte. Ámulattal figyelt a feje fölé a hangszórókra. Sokszor megállt a levegőben a keze kockarakás közben, úgy figyelt.

November 14. (péntek) A gyűlöletbeszédet büntetni rendeltetett törvény tervezetén gondolkoztam. Meg ifjabb Hegedűs ügyén is. Nekem az a bajom, hogy megint a börtön lehet a fenyegető, a börtönnel való büntetés. Én egyáltalán nem kívánom, hogy ifjabbik Hegedűst börtönbe zárják a galiciázó förmedvényért. El tudok képzelni közmunkát is például. Mondjuk egy éven át, de legalább ötvenkét napon minden szombaton legyen köteles megjelenni a zsidó kórházban és a vallási előírásokat megtartva segítőként, és lelkészként tegyen valamit az öregekért. Például beszélgessen el velük, segítsen ügyeik intézésében. Nem azért, hogy ezzel a társadalom megalázza, hanem mert ebből tanulhat. Talán amit az öregektől hallana, abból megérthetné, miért olyan borzalmasan sértő, amit összehord.

Nagyon érdekes, hogy Lomnici főbíró mennyire föl van háborodva azon, hogy az emberek bírálják a bírákat. Azért tudomásul kellene venni, hogy ez eddig is így volt, csak az emberek szépen, csöndesen, egymás között mondták. És legföljebb alig bujtatott megjegyzések voltak arról, hogy talán mégsem normális az, hogy évekig húzódnak az ügyek, ráadásul sorozatosan tapasztaljuk, hogy a következő fokon az előzővel gyökeresen ellentétes ítéletet hoz a bíró. Az a jelenség, hogy a bírók nem nagyon tudnak mit kezdeni a törvényekkel, évtizedes. Ez nem tett jót a hírnevüknek, de ezeket a jelenségeket be lehetett tudni a túlstrapáltságnak, a szegénységnek. Arra lelkileg föl kellett volna készülni, hogy ha égbekiáltó ítéletek és indoklások születnek, egyszercsak megszólal a közvélemény. Mindenki sajnálhatja, hogy így történt.

Egyébként meg elegánsabb lett volna, ha – legalább a leprimitívezett emberek ügyében – a főbíró elismeri, hogy hiba történt. Tudjuk, elhisszük, hogy a bírák túlterheltek. Lehetetlen, hogy egy olyan ember, aki futószalagon, százszámra kénytelen ítéleteket hozni, ne tévedjen néha. Az orvosoktól is elvárhatjuk, hogy ne hibázzanak, de nyilvánvalóan hiába. Ha jól emlékszem, a satatisztikák szerint minden száz kivégzett közül legalább háromról biztosan kiderül, hogy nem volt bűnös. Pedig vélhető, hogy a halálos ítéleteket minden másnál jobban, körültekintőbben hozzák a bírók. Mekkora lehet a hibaszázalék a sokkal kisebb súlyú ügyekben?

Ja, és ma erre a kérdésre kellett válaszolnom: Ön tenne vallomást a rendőrségnek?

Nem. Ha figyeljük az újságokat, miközben ártatlanul is jó okkal készülünk a saját letartóztatásunkra, hamar kiderül: az egyetlen értelmes taktika, ha rendőrnek nem mondunk semmit. Ha ugyanis diskurálunk – bármily meghitten -, azt akkor is fölhasználják ellenünk, ha később visszavonjuk. Ám amit nem mondunk, azt nem is vonhatjuk vissza, sőt arról nem is ítélhet a bíró. (Az ügyésszel lehet beszélni, de csak a csótányokról.) Nagyon fontos: ha pszichológust küldenek ránk - pláne, ha cigányok vagyunk -, bányamélyen hallgassunk, mert csak így nem tudja megállapítani, hogy az átlagosnál primitívebbek vagyunk-e, avagy sem. Ha véletlenül kiderülne, hogy mégsem követtünk el semmit, akkor a kártérítési perben ez sok százezret hozhat.

November 13. (csütörtök) Megint hajnalban keltem. Vagyis nem hajnalban, hanem előtte, mert sötét volt. Hogy reggel nyolcra Pomázra érjek az elektromos szerelőhöz.  Pont ott is lettem. Gyorsan megállapodtunk abban a formulában, hogy vélhetően csak a jövő héten lesz készen az autó, de az is lehet, hogy még ma. És majd telefonozunk.

Én el a HÉV-vel, metrókkal, gyalog, törtem előre konokul a hidegben a szerkesztőség felé. Jókor értem, még matattam egy kicsit a kéziratok között, aztán tördeltünk. Onnan szaladtam Tamarához.

Marcika hatalmasat nőtt, nagyon jó illata van, de Tamara kicsit panaszkodik, mert sokat sírdogál. Persze a lélek furdalja, mint minden mamácskát, hogy hátha ő nem tesz meg mindent. Pedig az látszik, hogy ez nem így van, hanem úgy, hogy az egyik gyerek sírósabb, a másik meg nem. Szépen tartott, egészséges, aztán mégis. Aztán egyszercsak abbahagyja.

Mindenesetre tüzetesen megvizsgáltam a gyereket, ami alapos fürdetésből és masszázsból állt. Jó alaposan meggyúrtam a nyakától a talpáig. Nyögött is rendesen, mint ahogy Milos szokott. És el is aludt azonnal a kicsi függőágyában.

Sajnos már fürdetés közben telefonált az autószerelő, hogy készen is van, mehetek a kocsiért. Villamossal és HÉV-vel egy óra alatt Pomázra jutottam, ahonnan aztán immár kicsit jobb autóval haza. Van töltés, látszik sötétben is a műszerfal, olvaszt a hátsó ablakmelegítő, de fűtés még nincs. Ez is hatalmas komfortnövekmény.

Milost ma kivételesen nem tudtam megfürdetni, mert valahogy elaludtam, és csak éjfél előtt ébredtem.

November 12. (szerda) Ma az egyik tanítványomtól – akinek diesel-autója van – megtudtam, hogy valószínűleg azért nincs fűtés a kocsiban, mert a hűtőrendszerben nincs elég folyadék. De ahhoz, hogy ezt megtudjam, előbb el kellett jutnom az iskolába. Ötkor keltem, hat után már a buszon voltam. Szentendrén szinte mindenki leszállt, én meg majdnem elaludtam. Szerencsére a sofőr egy bizonyos Karcsi volt, aki azelőtt – tizenöt éve - az autómat szerelgette Dunabogdányban. Már akkor jól összebarátkoztunk. Most aztán volt időnk jó nagyot beszélgetni, mert a Szentendrei úton egy órát araszoltunk. Már csak egy sávon lehetett menni. Természetesen most se – mint soha eddig – láttam senkit dolgozni ott, ahol mégiscsak illene, ha már egyszer korlátozzák a szabad mozgásunkat. Tulajdonképpen egy próbapert kellene indítani az építők ellen, és abban kimutatni, hogy ha a kor színvonalán, éjjel-nappal, megfelelő szervezéssel dolgoznának, akkor mennyi időt venne igénybe ez a munka. Szerintem két hetet, de még mostantól egy hónapig tart. Sikerült negyed kilencre beérni a végállomásra.

Az iskolában jól éreztem magam, mert a honlapkészítés alapjairól volt szó, főleg a képméretezésről, amit papírújság szerkesztésénél is jól lehet használni. (Az azért meglep, hogy egyetlen tanítványom sem tud többet ezekről a dolgokról, mint én.)

Hócipő Yes, comment

November 11. (kedd) Ma igazából csak olvasgattam, és autót javítgattam. Ez az egész életemet elkíséri. Folyamatosan valamilyen műszaki dologgal matatok, noha ez az egész műszakiság igen távol áll tőlem. A hét végén például meguntam, hogy itt van a konyhában egy úgynevezett háztartási robotgép, ami hónapokkal ezelőtt elromlott, zörögve jelezte, hogy benső sérülései vannak, és egyáltalán, minden jel szerint befejezte szolgálatát. Pedig nem is olyan régen vettem. Valahogy olyan lettem, hogy nem viszem el az ilyen jószágokat a szakemberekhez, de azt nem tudom megmagyarázni, miért nem. Hanem tartogatom és nézegetem, pakolgatom őket, aztán egyszercsak nekiállok, szétszedem valamelyik masinát. Aztán nem tudom összerakni. Bár van némi praktikus intelligenciám, az nem akkora, hogy egy marék alkatrész láttán azonnal fölismerjem, mi hol illeszkedik, mi milyen szögben helyezkedett el eredetileg. Néha egy óra se elég. Néha tíz se. Bár, ha valamivel nem tudok megbirkózni, rendszerint egy óra múlva abbahagyom a kitalálást, mert már érzem, hogy a türelmetlenségből termelődő enzim elönti az agyamat, a düh butít, tehát semmiképpen nem tudom meg, miben hibázom. Ezt a háztartási robotot is félretettem, aztán – mert közben nyilván az agyam dolgozott a megoldáson – tizenkét óra múlva teljesen helyesen összeraktam.

Mivel diesel-autóval még nem volt dolgom, most óvatosan láttam neki a felmérő kutatásnak. Az akkumulátort sikerült föltölteni, és a szinte fekvő vezetőülést helyes szögbe tudtam állítani. Ennél tovább nem merészkedtem, de ez is elég volt arra, hogy nagyon elfáradjak a jó levegőn. Ezért aztán ezt a naplóbejegyzést nem is kedden, hanem szerdán írtam meg. (Ja, és a háztartási robot kifogástalanul működik.)

November 5. (szerda) A tanítástól meg a szerkesztőségi matatástól estére úgy elfáradtam, hogy kifejezetten elkeseredtem. Bár az igazán elkeserítő az volt, hogy amikor hazaértem, a feleségem jelezte, hogy tócsa van a konyhában. A csap tövéből szivárgott a víz. Annak pedig az volt az oka, hogy tegnap megpróbáltam fölszerelni egy új csapot, amit az öcséméktől kaptunk, és igen takaros, valamint olyan hosszú akarja, hogy a második mosogatólyukba is vizet lehet vele ereszteni. De valamiért nem sikerült, mire visszaraktam a régit. De vélhetően az sem sikerült, mert talán túlhajtottam a csavart. Ez meg abból derült ki, hogy megpróbáltam betekerni, mire rémálomszerűen elkezdett fröcskölni a víz. A sötétségben le kellett mennem az aknába, aminek a kutya örült a legjobban, mert jól pofán nyalhatott, és nem volt semmi a kezem ügyében, amit hozzávághattam volna. Miután visszamentem a konyhába, öt perc után nyilvánvalóvá vált, hogy én bizony nem tudom fölszerelni a csapot, és semmiféle elképzelésem nem kelt arról, hogy miképpen vészeljük át az éjszakát, valamint honnan szerzek holnap hajnalban szerelőt. Szerencsére a szomszéd Pista éppen meghozta a tejet, a feleségem meg panaszkodott neki, mire ő átküldte a fiát meg a barátját – akik történetesen a tetőt is fedték nálunk -, és pár perc alatt fölszerelték az új csapot. Vagyis szembesülnöm kellett szakértelmem határaival. Én meg azzal nem szeretek. Vélhetően ettől keseredtem el a legjobban.

Csak a gyerekem vidított föl, amikor fürdettem. Főleg az, hogy minden nap új szavakat használ. Ma például a juj, juj, juj, jaj, jaj, jaj volt soron.

Most van csapunk, van víz, igen rondán híjas a csempe, nekem meg mindjárt leesik a fejem az álmosságtól.