|
|
2003 január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember, október november 2002 április, május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december
a helyszín: N 47°45,152' E 019°05,158'
www.andrassew.hu ivan@andrassew.hu fórum
a napló már wapon is olvasható: http://www.wapforum.hu//data/users/andrassew/index.wml
December 31. (szerda) Eltűntek a madarak. Napok óta érzem, hogy van valami furcsa, de csak ma jöttem rá, hogy mi. Egyetlen madarat se látok, nem is hallok. Ezt azért lehet észrevenni, mert amúgy a kert többnyire tele van madarakkal. Akkor jöttem rá, amikor a madáretetőt szereltem, amit a sógoroméktól kaptam. Remélem, ez csak attól van, hogy napok óta durrognak a petárdák. Egyszerűen nem értem, miért kellett engedélyezni ezt a tahóságot. Miféle lobbi járta ki, hogy szabadon lehessen árusítani? Ma délután már szabályos lőporfüstben volt a falu. Megvadult, targyagos tekintetű, bugris gyerekek mászkáltak föl és alá, és robbantgattak. Ordítozva biztatgatták egymást. Az állatok megvadultak. Nagyon érdekes, hogy miközben ebben az országban mindenki fennhangon szereti az állatokat, senki nem gondol arra, hogy micsoda szenvedést okoz nekik a petárdázás. Már este egy gyerek fél órán át ordítozott, hogy „hol vagy Lacika”… Már azt hittem, hogy valami gyerek veszett el, de aztán kiderült, hogy Laci egy kutya, amelyik megtébolyodott a petárdáktól, és elszaladt valahova. Remélem, meglesz. Ezt leszámítva tulajdonképpen jól voltunk. Milos napok óta beteg. Nem nagyon, csak hol hányogat, hol belázasodik, hol hasmenése van. Ma az utóbbi jött rá. Még szerencse, hogy nem mentünk át Wandáékhoz. Hanem inkább ők jöttek. A feleségem pillanatok alatt komplett szilveszteri vacsorát készített, lencsével, salátákkal, virslivel, süteménnyel. Öcsike is elismerően nyilatkozott. Eszegettünk, iszogattunk, megbeszéltük a világ dolgait. Úgy egy körül mentek el, persze Ede már aludt. Ha a végén nem történt volna ez a szörnyűség Incával, akkor egészen jó évem lett volna. Így nem annyira. De azt most megtanultam, hogy nincs idő: akiket szeretünk, azokkal sokat kell együtt lenni, nem mentség az, hogy valaki messze lakik, meg az se, hogy sok a dolgunk.
December 30. (kedd) Ma megint sok időt töltöttem a kertben meg az istállóban – ami tulajdonképpen a műhelyem. Volt, amíg be tudtam menni. Annyi mindent pakoltunk oda, amíg aztán mozogni sem lehetett. Ma - meglepő módon – igen gyorsan átláthatóvá tettem mindent. Ezt annak köszönhetem, hogy kitaláltam: a zöldségestől hozok narancsos ládákat, mert azokban nagyon jól elférnek a különféle szerszámok, szögek, apró gépek, és minden egyéb. Egy-egy ládába tehetem például a kerti cuccokat, a villanyzsinórokat, a vésőket, a csaptelepeket. Az utóbbiakra azért van szükség, mert alkatrészforrások. Kicsit fát is vagdostam, kertet is rendezgettem. Persze minderre azért volt szükségem, hogy ne bent ücsörögjek, és ne Inca halálán gondolkozzam. Nem mintha kint nem jött volna elő. Azonnal a kezembe akadt olyan méhész szerszám, amit tőle kaptam. Mert egy időben ő is, András is, meg én is méhészkedtünk. Ők kezdték, sokat tanultam tőlük.
December 29. (hétfő) Ma Orsitól, András feleségétől annyit tudtam meg, hogy a rendőrség tanácstalan. Fogalmuk sincs, mi történhetett. Inca autója féknyom nélkül hagyta el ez utat. A robbanás az utastérben következett be, és akkora volt, hogy kivitte az összes üveget. Ezt abból lehet tudni, hogy bent nem voltak szilánkok. Tehát vélhetően ő még az úton, a robbanás pillanatában meghalt, és a kocsi ment tovább, persze már lángolva, és magától állt meg. A családban többen használnak és használtak már gázos autót. Azt mondják, hogy szivárgás esetén olyan bűz keletkezik, amit nem lehet nem észrevenni. Az valószínűtlen, hogy Inca olyan autóban folytatta volna az utat, amiben ömlik a gáz. Erre én azt gondoltam, hogy talán hirtelen repedt meg a gáztartály, de Orsi azt mondja, hogy a rendőrök megnézték: nincs rajta repedés. Annak sincs jele, hogy a motortérből juthatott volna robbanó elegy az utastérbe. Vagyis nem tudunk semmit, csak talányok vannak. Talán jutnak majd valamire a rendőrök. Nem mintha nem lenne mindegy. De talán másokat meg lehet óvni, ha kiderül, milyen hiba okozhat ilyen pusztítást. Az is jó, hogy nem volt ott egy másik autó, aminek nekiment volna. Csak ücsörgök, kesergek, néha telefonálok. Tulajdonképpen az a legborzasztóbb, hogy semmiféle esélye nem volt. Ennél még az is jobb, ha nekünk lehet lelkiismeret-furdalásunk. Ha beteg lett volna, és nem adjuk oda érte a fél vesénket, vagy a pénzünket, vagy bármit… Ha legalább föl tudtunk volna készülni… Az is elviselhetőbb lenne, ha vezetési hibát követ el, ha ütközik, vagy csakugyan kisodródik, mert gyorsan hajt a csúszós úton. Még azt se lehet mondani, hogy valaki megállíthatta volna, azt mondhatta volna, hogy ne induljon el este, télen. Mert teljesen mindegy, hogy mikor történt, hogy milyen időjárási viszonyok voltak, és ő mennyire volt fáradt. Ugyanígy robbant volna föl verőfényben egy város közepén is. Mindegy. Csak rág ez a borzalom.
Ezt még azon az éjszakán írtam, amikor Inca meghalt:
Ámokló, szubsztár, dontvöri
Sajátos, ám jellemző módon Magyarország kifutó esztendejének utolsó hetében nem Kövér gyalázatos ámokló erdélyi beszéde lett a fő téma a közéletben, hanem - mint már annyiszor - a jobboldal talált magának egy túlbeszélhető, bírák elé cipelhető, azonnali intézkedést sürgető témát: a jóval csekélyebb súlyú ámokfutó, Barangó ünnepi megjegyzését a Tilos Rádióban, miszerint ő kiirtaná az összes keresztényt. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki Barangóra azt mondta volna, hogy normális. Talán én vagyok az egyetlen, aki mindig annak tekintettem, mert valamiért messziről fölismerem a szerepjátékosokat. Ehhez persze tudni kell: a sors úgy hozta, hogy Barangóval is, és főleg az édesanyjával – aki kiváló asszony és igen jó korrektor - dolgoztam egy szerkesztőségben, így nem vagyok teljesen érintetlen, ám meg tudom őrizni elfogulatlanságomat. Annál is inkább, mert úgy gondolom, hogy Barangónak vállalnia kell a felelősséget azért, amit mondott. (Már bocsánatot is kért az ittas beszédért.) Teljesen egyetértek azzal, hogy kirúgták a Tilos Rádióból, és azzal is, ha bíróság elé idézik, amiként például ifjabb Hegedűst (aki nem kért bocsánatot). A jobboldal vérmes kampánya pedig – amelyben a Tilos betiltását meg más rettenetes erejű szankciókat követelnek - természetesen teljesen érdektelen és hiteltelen, ráadásul mocskosan cinikus, mivel annak idején elfelejtették följelenteni ifjabb Hegedűst és nem nagyon követelték a Pannon Rádió betiltását, amelyik pedig beharsogta az éterbe Hegedűs kirekesztő förmedvényét. Hogy más műsorszámokról most ne is tegyünk említést. Különösen figyelemre méltó ez a hatalmas Barangó-ellenes támadás, hiszen állítólag a Demokrata publicistáját tisztelhetjük a költőben, legalábbis ezt olvastam a Barangóban igen tájékozott Uj Péternél, aki amúgy a muzsikus költő polgári szalonképességén is sokat emelt, mert éppen elégszer írt róla rajongással. Noha a Tilost a kedvenc rádióim között tartom számon, sőt pici amatőr részt is vállaltam annak idején megmentő kampányában – úgy gondolom, nem elég, ha a rádió vezetői elhatárolódtak és kirúgtak: maguk is személyesen felelősek Barangóért, hiszen pontosan tudhatták, kivel van dolguk. Barangó ugyanis egy szubsztár, egy bizonyos, néhány ezer fős fenekedő szubkultúra fenegyereke. Rajongói vannak, költészete egy törzsi közegben népdalamokként szivárog a lelkekben (U.P.). Ha a Tilosnak szüksége volt erre a közönségre, és ezért megengedte, netán szorgalmazta, hogy Barangó műsort vezessen, akkor most legalább magyarázza meg, hogy ezt miképpen gondolta. (Az is megérne pár szót, hogy miért nem akkor rúgták ki, amikor először ittasan vezetett műsort.) Mivel jómagam nem vagyok megérintve a jelzett törzsi punk filingtől, szenvtelenül tudom a Barangó-verseket vizsgálni. Szerintem ahhoz a fajtához tartozik, aki – egy-két jó sorát leszámítva alapvetően műkedvelő – pontosabban: eléggé közepes költeményeket ír -, ám ezt palástolni tudja zajjal, cirkusszal, hangerővel, botránnyal és legendával. Idézek pár versből, hiszen elképzelhető, hogy a legműveltebb olvasóinkban is csak egy nagy Barangó-űr van, és ez most megengedhetetlen műveltségi hiátus. (Tizennyolc éven aluliak itt fejezzék be az olvasást!) Szerepjétékra enged következtetni Vad-morzsa-sors című verse - mindjárt a „bazd meg ez egy szonett” sor után: „Mű-életem botránykavics / Fel-feldobott félkrajcár / Kártyán vesztett pénzem hamis / Úgyhogy te is rábasztál // Szerep kellett: rajtam ragadt / Önkín-célú hajszámban”… etc. A Tilos vezetői előtt nem lehetett kétséges, hogy Barangó miket gondol a társadalomról: „Leszarom az alapelveket / Anarchiám magával temet // Nem érdekel, hol és hogyan végzem / Párnák között, sitten vagy kötélen” – írja a Hiába című költeményben. Azt tudni lehet, hogy a pózokból ittasan kínos dolgok kelnek. A Tilos szerencséjére Barangó nem valami nemzeti ünnepen fakadt ki, pedig abból is jókora bortány lehetett volna: „Elbájoló leprafészek / Büszke vagyok hazámra / Mint öngyilkos idült részeg / Süllyed lassú halálba” - Jegyzi meg a Közép-Kelet című nyomasztó költői vallomásban. Hazám című versében pedig ezt írja: „Azt mondják, hogy legyek kicsit / Büszkébb magunkra / De én utálom a fajtámat és / Büdös a munka”. A kissé dzsihados, önpusztítós, ám poétikus agresszivitás ott van Kézigránát című hírneves szövegében: „Kézigránát kell / Kézigránát kell ide / Elhajítani // Belevágni mindegy mibe / Minek szenvedjem / Ócska szerepben? / Kinyírom magam / Hullaszagom van úgyis”… A keresztényirtási vágy nyilván annyira vehető komolyan, mint ez a vers. Vagy mint a költőirtás, ami az „Arany János, a sült paraszt” című önazonosító, irodalomtörténeti helykereső végén horgad föl: „Petőfinek butasága / verseiből égbe kiált / Ebben kissé lepipálja / Csokonai Vitéz Mihályt // Arany János a sült paraszt / mélázott a nemzet vesztén, / még akkor is verset farag, / amikor már reszketeg vén (…) Pilinszky - papok barátja / Tandori - a verebeké / Összes magyar poétába / az isten nyila vágjon belé!
Ezt meg még előtte arra a kérdésre, hogy mire cserélném el a karácsonyi ajándékomat:
Fogalmam sincs, mi történhetett. Soha nem vezetett gyorsan, soha nem volt meggondolatlan. Azt is tudom, hogy ugyan lesodródott az útról, de nem ütközött semminek. András öcsém szerint az is lehet, hogy valami elektromos hiba robbantotta be a gázt, ami a kocsit hajtotta. Nem is tudok olyan emberről, aki ne szerette volna. Kicsi kora óta mindenki kedvence volt, mert áradt belőle a jóság, a szeretet, a jókedv. Bár talán az utolsó pár évben néha azt láttam rajta, hogy kicsit megfáradt. Mosolygott mindig, de volt a tekintetében valami kis szomorúság. Nagyon jó, hogy együtt karácsonyoztunk, sőt pár képet is készítettem róla. Bár akkor nem volt módunk igazán sokat beszélni. Ettől rossz érzésem is támadt. Valahogy szorongtam, amikor elváltunk. Mintha megéreztem volna. Arra próbáltam rábeszélni, hogy költözzenek ki hozzánk, Tahiba. Vegyenek itt házat. Nem is olyan régen jött Budapestre, Kaposvárról, és nem tűnt igazán elégedettnek a cserével. Annak is örülök, hogy Csillát, a lányát férjhez adta a nyáron, és láthattam boldog apaként az esküvőn. Inca nem is volt igazából a testvérem, csak az unokatestvérem, de mivel együtt cseperedtünk, mindig az öcsémnek tekintettem. Mindent, ami fontos volt a gyerekkorunkban, együtt éltük át. Minden olyan álmomban szerepelt, és ott lesz ezután is, ami a valaha volt Paradicsomra emlékszik. Négyen voltunk, és nem is tudom, mit kezdünk majd egymással hárman. Soha nem lesz úgy, hogy ne érezzünk valami hiányt. Már azt is tudom, hogy akkor majd elkezdünk mesélni Inca viselt dolgairól. Édes pofátlanságáról, amivel gyerekkorunkban a fölnőtteket szórakoztatta. Egész nap jöttek elő az emlékek, nézegettem a fényképeit, próbáltam beszélni András öcsémmel, Ákos öcsémmel, Csillával, Zsuzsával, Inca anyjával, aki anyám testvére. Megint ismétlődik a sors: ahogy a nagyanyám soha nem tudta kiheverni anyám elvesztését, nyilván Zsuzsa sem tudja majd Incáét. És persze ez így van rendjén: nincs semmi elfogadható válasz arra, hogy mit keres egy negyvenhat éves ember odaát, ha se beteg nem volt, se bolond, és soha senki nem talált rajta hibát, benne bűnt. Sokáig nem tudtam sírni. Csak akkor tört rám, amikor tudatosult bennem, hogy András holnap megy azonosítani, és ott áll majd egy összeégett kis test fölött, és el kell dönteni, hogy az a testvére-e. Föl is hívtam, hogy elkísérem, de aztán kiderült, hogy holnap csak a rendőrségen vesz át papírokat. Egyetlen vigasz van ilyenkor: magunkhoz ölelni egy apró gyereket, és érezni a melegét. És arra gondolni, hogy milyen szerencsések vagyunk, hiszen nekünk legalább negyvenhat évig volt egy olyan öcsénk, mint a drága kicsi Inca.
Azon gondolkoztam, hogy mi lesz majd azzal az iszonyatos mennyiségű játékkal, amit Milos kapott. Tulajdonképpen kapott néhány kiló veszélyes hulladékot. Ilyen például az a kínai műanyag-traktor és a hozzávaló farm is, amit tőlem kapott, és ami most éppen a kedvenc játéka. Igenám, de ez legföljebb egy hétig tart, aztán a traktor, a tehén, a pótkocsi, meg minden sodródik a padlón, hol itt, hol ott bukkannak föl. Az lesz a vége, hogy az egyik szobában majd kialakítok egy szabályos játszókertet, kerítéssel, és az lesz a szabály, hogy onnan csak egy-két tárgyat lehet kihozni, de azokat is vissza kell vinni este. Mert most a lakás gyakorlatilag telítve van különféle fa- és műanyagtárgyakkal, és képtelenség bármilyen rendet tartani. Ez nem azért baj, mert szégyen például, hanem azért, mert a gyerek soha nem lesz rendre szoktatható, ha ez így marad. Már a fürdőkád is tele van játékokkal. Miközben folyik a víz, Milos első dolga, hogy mindent beborít a kád széléről. Mivel habfürdő is van a vízben, az egész úgy néz ki, mintha a gyerek egy különösen szennyezett városi tengerpartban lubickolna nyakig a műanyaghulladékban. A tervem az, hogy jövőre megbeszélem az összes rokonnal, hogy Milos egyetlen-egy dolgot kapjon: például egy termetes LEGO-építőt, ami nagyon drága, így érdemes összeadni. (LEGO-típusú építőt kapott a feleségem öccsétől, és nagyon ügyesen játszik vele.) Aztán később lehet neki biciklit vagy akármit venni közösen. (Ede például hatévesen most kapott egy kicsi hifitornyot, ami nagyon jó ajándék. Milyen szerencse, hogy kapott tőlünk egy Mozart-lemezt. Ő a kedvence.) Nagyon elfáradtunk – Milos például alig akart fölébredni a délutáni alvásból -, de ez nem zavarta Tamarát és a feleségemet, hogy este átmenjenek Wandáékhoz a gyerekekkel, mert Szonjának ma van a születésnapja. Nekem már nem volt erőm elindulni, csak küldtem neki egy messzelátót, amit még a nyáron egyszer nagyon megkívánt.
December 26. (péntek) Mára már elteltünk a karácsonnyal, és mindenkire ólmos fáradtság nehezedett. Még csak fél tíz van, de én már most is aludnék. Olyan, mintha átfagytam volna, pedig alig voltam a szabadban. Délután elment Dávid, aztán jött az anyósom és a feleségem félédes apja. Ismét csillagszóróztunk, ajándékoztunk. Átjött Erzsi a szomszédból, és a némberek jó nagyot beszélgettek a konyhában, mi meg mániákusan autót építettünk Milos kedvéért, egy legószerű játékból, és beszélgettünk mindenféle dolgokról. Kedves, meghitt délután volt. Anyósomékkal elment Andris is, mert holnap dolgozik valamit, aztán hirtelen nagy csönd lett.
December 25. (csütörtök) Sajnos tegnap nem nagyon tudtam a masinám közelébe jutni, mert éjfélig karácsonyoztunk. Itt volt mindenki, Dávid kivételével, aki ma jött meg Zsuzsival. Tulajdonképpen minden rendben volt, csak valahogy nem bírtunk egyes lépésekkel időre készen lenni, de aztán elhatároztuk, hogy ez így van rendjén, semmi baj, minden úgy lesz jó, ahogy lesz. És ez a helyes karácsonyi stratégia. A feleségem kiváló kapros hallevest és töklevest, valamint kétféle mártásos halat készített, mindenki örömére. Az ajándékok közül egyetlen egy volt olyan, amitől tartani kellett. A feleségem nagyon izgatott volt, hogy vajon Wanda örül-e ha két brazíliai, őserdei csigát kap. Hoztam nekik szép, nagy gömbakváriumot, berendeztem mohaszőnyeggel, kavicsperemmel – hogy a nyálkára ragadt kosz letörlődjön -, tettem bele tereptárgyat – egy fűzfadarabot. Gyönyörű lett. A csigákat is lecsutakoltam, így nagyon jól mutattak. A vége az lett, hogy Wanda nagyon örült, és még Öcsike is. A csigák csakugyan figyelemre méltóak, igen aranyos pofákat vágnak, és nincs sok dolog velük. Jókat beszélgettünk. Eszegettünk, a gyerekek őrjöngtek. Főleg Milos, aki rendszerint megvadul Ede közelében. Az egész estében csak egy baj volt: Marcinak elkezdett fájni a hasa – valami büfi- vagy puficsomag bentrekedése miatt -, és ettől kicsit szenvedett. De aztán mindkét gyerek békésen aludt reggelig. Ma reggel azt láttam, hogy a kutya megint odajelelt az ámbitusra, amitől kicsit dühös lettem. Elhatároztam, hogy még ma megkezdem a lehetséges behatolási helyek elrekesztését. Így aztán a délelőttöm fúrással és faragással telt. A kemény hidegben el is fáradtam. De legalább egy kapura magasítókat szereltem. Egész délután úgy éreztem magam, mint régen, amikor a nagyanyánk ilyenkor télen is kizavart minket a kertbe, mert szerinte a jó levegőre nagy szükség volt a cseperedésünkhöz. Ebben persze teljesen igaza volt, bár én mindig utáltam a telet, utáltam szabadban lenni plusz tíz fok alatti zegernyében. Viszont jó aludtam. (Bár most is – ha egyáltalán alszom.) Délután megjött Stigi Monakóból, aki szinte olyan, mintha a gyerekem lenne, bár mostanában egyre inkább egy nyugatról hazalátogató nénikére emlékeztet. Mindenféle kedves ajándékokat hozott – Marcinak például egy kisebb ruhatárat. Estére Dávidék is megérkeztek, megint hatalmasat vacsoráztunk. Nagyon finom lett a feleségem mézeskalácsból készített edénye – már ami lehullott belőle, mert a java Dávid ajándéka volt. Aztán mi Andrissal elvonultunk a számítógépemet piszkálni. (A legfőbb gondomat sikerült megoldani: a saját zenei felvételeimen van egy kellemetlen alapsusogás. Illetve csak volt.) December 24. (szerda) Minden kedves olvasómnak nagyon jó ünnepet kívánok – pláne azoknak, akik még ma is arra költik az idejüket, hogy ezt a napolót olvasgatják. Ez igazán megtisztelő. Köszönök minden karácsonyi üzenetet, jókívánságot. Nekem máris jó karácsonyom van.
December 23. (kedd) Ma az utolsó nagy bevásárlós körútjaimat tettem meg. Reggel bevásárlás a zöldségesnél, a közértben, a hentesnél megtudtam, hogy nincs kacsa, a postán pedig föladtam egy kiló levelet. Vagyis üdvözlő lapokat. Aztán elindultam kacsát keresni Leányfalun, de már nem volt ott se, és végül Szentendrén, ahol majdnem hozzá jutottam: elidőztem a karácsonyfa árusnál, és pont ezalatt az idő alatt két férfi elvitte az utolsó kacsát. Viszont hozzájutottam egy elég magas, elég takaros, és elég olcsó fához. Az árus végkiárusított. És még segített is bepakolni a kocsiba. Kényelmesen elfért mellettem. Mire hazaértem Gábor unokaöcsém meghozta Tamarát és Marcit. Gyorsan elkészítettük a babakocsit is, amibe Marci hamarosan befészkelődött és el is aludt. Igen jó gyerek, mert történhet bármi, alszik rendületlenül – vagy les csöndesen. Kivéve, ha éhes, mert akkor ordít, rendesen. Andris később jött. Elmentem érte a szentendrei HÉV-állomásig. Odafele fölvettem egy stopport, aki elaludt a buszon, és Leányfalun akart komppal átkelni a szigetre. Jeleztem neki, hogy aligha meg télen, este tízkor komp, de ő azt állította, hogy mégis. Mondtam, hogy nézze meg, és ha nem jár, jöjjön vissza az út szélére, hazafelé fölvesszük. Persze ott állt, Nem volt szívem Tahitótfaluban kirakni, elvittük Surányba. Így akkor most megvan a karácsonyi jócselekedetem.
Válaszoltam arra a kérdésre, hogy mivel ajándékoznám meg kedvenc politikusomat:
Ezen kívül megjelent a Hócipő is, benne egy kicsi írásommal a novemberünkről:
Az igazságszolgáltatás rendkívüli pechére ráadásul szinte ezzel egy időben egy másik hazai bíróság azon az alapon nem adta meg a kért kártérítési összeget egy gyilkosság gyanúja miatt ártatlanul raboskodó, történetesen cigány testvérpárnak, hogy ők primitív személyiségek, tehát nem ártott nekik annyira az a több mint egy esztendő, amit áristomban töltöttek. Persze lett ebből is hatalmas tiltakozás – még a miniszterelnök is megszólalt, ráadásul kivételesen jókor és okosan -, de akkora, hogy a szinte már csontig meztelenedett igazságszolgáltatók hirtelen rádöbbentek: baj van. Kezd elszemtelenedni a nép. A morgolódás el is csöndesedett volna, hiszen a hazai nyugat-balkáni állapotok már annyira elposványosították a lelkeket, hogy teljesen természetesnek vesszük, ha az igazságszolgáltatásnak semmiféle köze nincs se az igazsághoz sem a szolgáltatáshoz – mert gyakorlatilag ezt tükrözi, ha a rendőrség bűnt gondol, az ügyészség meg rendre mást, az ítélkezésben meg annyi igazság van, ahány tárgyalás, a szolgáltatás meg olyan körülményes és lassú, hogy az igazságkeresők élete rámegy… Ám ekkor megszólalt egy Tamás Gáspár Miklós nevű filozófus, aki az utóbbi években azzal lepte meg a közvéleményt, hogy elege lett ebből az egész surmó gyarmati uram-bátyám szolgarendszerből és félanarchista, baloldali forradalmárrá lett. Ráadásul minden hatalom pechére igen sok esze van, sőt azt a szokatlanul mocskos trükköt veti be, hogy igazat beszél, és szinte minden megszólalásával tabukat dönt. Na ez a TGM tükröt tartott a bíráknak és az őket termő fölső középosztálynak. Megmondta, hogy jelentős részük antiszemita és utálják a cigányokat, például. Ezt eddig is tudta mindenki, de most lehetett óriásit csodálkozni. Akkora ijedtség támadt, hogy a főbíró idejét látta a megszólalásnak, amiből meg az lett, hogy hirtelen szintén szólaltak, majd szóba álltak egymással a hatalmi ágak képviselői, mert észrevették, hogy a TGM-féle antifasizmus elharapódzásának kivédésére egyezkedni kell, legalábbis egy közös mosoly erejéig. Megtudtuk, hogy mégiscsak lehet bírálni a bíróságokat, csak a politikusoknak nem illik. Minden rendben is lett volna, ha mindezt nem tetőzi meg egy Grespik nevű túlfűtött Orbán-kreálmány, aki a fasiszta-féléket védő ügyvédként aziránt érdeklődött, hogy nem zsidó-e véletlenül a bíró. Azzal, hogy nem vitték azonnal bilincsbe verve egyhónapos elmegyógyászati megfigyelésre, meg is adta magának a kegyelemrúgást az igazságszolgáltatás.
Aztán egész nap vásároltam. Rendkívüli élmény egyik plázából a másikba menni, és közben még egyéb boltokba is benézni. Mondhatni: tanulmányút. A lényeg az, hogy majdnem mindent megvettem, már csak fenyőfa után kell járni. Azt lehet mondani, hogy tökéletesen lepukkantam. De azért jól vagyok. Holnap jön Tamara és Marci. Kitakarítottuk a szobájukat, és a feleségem az egész lakást. Sőt, tegnap NC is segített: kádat és mosdót tisztogatott. Ami igazán szép tőle. A karácsonyban az is jó, hogy tisztaság lesz, és némi rend. Van ebben valami rituális. Nem illik a megváltót tisztátalanul várni. Pedig végülis azért jön, hogy a tisztátalanságunktól megváltson minket.
December 21. (Vasárnap) Hendemende, békeharc, szittyayuppie
Ez persze csak olyan hendemende, hiszen a választók a valódi legitimitást négy évre adják a kormánypártoknak, és ezt az sem szünteti meg, ha közben például elveszítik az önkormányzati választásokat, vagy éppen sorozatban buknak időközi szavazásokon. Lehet azt mondani, hogy „lélektani értelemben” vagy az „emberek szívében”, vagy esetleg odáig is merészkedhet „egy életem egy halálom” fölkiáltással, hogy „Isten szent színe előtt”... De ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a kormányzás akkor is „valódi” legitim, ha az EU-választáson a kormánypártok listáira kevés szavazatot ad a nép. Hende szerint – ha ilyesmi bekövetkezne – attól fogva a kormány csak ügyvezető kormányhoz hasonlóan működhetne tovább. Kicsit hitelesebb lenne, ha például a legutóbbi választások első fordulója, majd a második, végképp elvesztett forduló után az Orbán-kormány úgy viselkedett volna, ahogy egy ügyvezető kabinethez illik, és nem osztogat nyakló nélkül az utolsó pillanatig. Mivel akkor képtelenek voltak az emberi, politikusi méltóság minimumára, most csak azt mondhatjuk, hogy Isten mentse a hazát egy, két évig orbánista színvonalon ügyvezető kormánytól. Medgyessy is beszélt: érzékkel most mondta meg, hogy a magyarok XX. százada jövőre az európai csatlakozással fejeződik be. (Már közhely, hogy az első világháborúval kezdődött.) Sőt hosszú tévéinterjú-félét adott Brüsszelben dolgozó újságíróknak. Ha Hendéről azt gondoljuk, hogy kampányol, nyugodtan vélhetjük: Medgyessy most kivételesen idejében kapott észbe, és nekilátott kommunikálni. Hendével ellentétben nem vagyok arról meggyőződve, hogy az EU parlamenti választást feltétlenül el fogja veszíteni, noha a papírforma és a közvélemény-kutatások erre engednek következtetni. Hende, a Fidesz és az egész jobboldal elemi érdeke, hogy az EU-választáson - ami lényegét tekintve tulajdonképpen egy bonyolult diplomáciai kinevezési aktus -, belpolitikai háborúba torkolljon. Bár ez sajátos módon egyáltalán nem más eszközökkel folyna, mint a „békeharc”, ami most van, ugyebár. A jobboldal célja, hogy a választási ígéretekről legyen szó, a belpolitikai botrányokról, a szocialisták és szabad demokraták lakásügyeiről, a kínos közbeszerzésekről, a lakástámogatásról, a költségvetésről, a forint körüli cirkuszról, és pláne a brókerbotrányról. Vagyis olyan meccs legyen, ahol hendésen-orbánosan piros lapot lehet adni a kormánynak, vagy legalábbis sárgát, hogy maradjunk a realitásoknál. Csakhogy Medgyessy sokkal hitelesebben beszél az európai ügyekről, mint eddig bármi másról. Látszik, hogy az átlag politikushoz képest kifejezetten tájékozott, van koncepciója, és ez terjedelmesebb, mint amennyit kimond belőle. Ezen kívül pontosan tudja, hol a helye annak az országnak, amelyiket vezetget, sőt még tán saját magát is el tudja helyezni ebben az egész folyamatban, a „személyiség történelmi szerepével” együtt – ami bizony Orbánnak mentális gondokat okoz. Ha – mondjuk - sikerül odáig eljutni az államszervezésben, hogy legalább a magyar parasztok hozzájuthatnak azokhoz az EU-pénzekhez, amelyek járnak nekik, mert egyszerűen föláll az ehhez szükséges magyar hivatal, akkor akár annyi hívet szerezhet a szavazás szempontjából legfontosabb néprétegben, amennyi elég is lehet a győzelemhez, vagy nem megalázó vereséghez. Ehhez csak az kell, hogy pártja és a szövetséges ne menjen bele a belpolitikai választási cirkuszba. Persze nehéz lesz, hiszen a győzelem óta gyakorlatilag egy pillanatra sem voltak képesek a kormányerők arra, hogy ők „tematizálják a közéletet”. A Fidesz elképesztő tehetséggel kényszerítette az akaratát a kormánypártokra és az egész országra. (De még a baloldalinak meg liberálisnak mondott újságírókra is, ami eléggé tanulságos.) Ám, ha a kormányzók képesek szigorúan a valódi témánál tartani a jobboldalt, vagyis arról lesz szó, hogy hol, mit, miért, hogyan és kicsoda képviseljen Brüsszelben, akkor hiába vonul föl és alá szakrális fejedelmi pózban Orbán, hiába lobog Erdélyben, ezekről a kérdésekről kevés hiteleset tud mondani. Pláne, ha bele lehet kényszeríteni abba, hogy Medgyessyvel nyílt színen európai és világpolitikai kérdésekről vitatkozzon, szinte biztosan alulmarad. Orbán – miközben el kell ismernünk számos érdemét, és meg kell hajolnunk ügyes trükkjei előtt – külpolitikusként sajnos egyszerűen dilettánsnak bizonyult. Az volt a legnagyobb hibája, hogy nem tudott kilépni belpolitikusi szerepéből, a világ pedig nem nagyon díjazta azt a morcos, sértődős, fitogtató, akarnok, és ráadásul szenteskedő szittyayuppie fazont, amit kormányzása négy évében alakított. Arról már nem is beszélve, hogy olyanokat – például Torgyánt vagy Szabadit - engedett külföldön Magyarország nevében páváskodni, akiket hazafias, önvédelmi okokból meg kellett volna fosztani az útlevelüktől. És erre még azok a választók is emlékeznek, akik gazdasági kínjaikért - nem is teljesen alaptanul - most a Medgyessy kormányát hibáztatják.
December 20. (szombat) Ma megkezdődtek a családi karácsonyi ünnepségek. Mivel rettenetesen sokan vagyunk, csak úgy lehetett mindenki összehozni, ha ma találkoztunk Ákos öcséméknél.
Kicsit nehezen értünk oda, mert a szomszéd Péter ma kötötte be a feleségem új mosogatógépét, és ez egy kicsit elhúzódott. A húzódás aztán már idegességig fajult. Aztán még fölvettük Tamarát és Marcit, Öcsike és Wanda pedig Andrist, a vejemet – mert csak így fértünk el. Nagyon jól sikerült az est. Végülis most voltunk először együtt Marcival, Milosnak ez volt az első némiképp fölfogható karácsonya. Az is nagyon jó volt, hogy eljött Inca testvérünk – aki nemrég költözött a fővárosba - az egész családjával. Ráadásul Milos nem viselkedett kínosan, ami azért ilyen izgalmi helyzetben kicsi gyerekekkel előfordul. Nem hisztizett, nem bontotta le a karácsonyfát, föl se borított semmit, hanem csak szaladgált Ede és Mirkó után. Marci meg kifejezetten jó gyerek volt, kézről kézre járt, amit nagy érdeklődéssel fogadott. Az is lehet, hogy holnapra kicsit beteg leszek, mert megint nem tudtam ellenállni a sógornőm főztjének. Nem csak kiváló szakács, az is tiszteletre méltó, hogy huszonöt emberre képes étket készíteni. Hazafelé még fölvettük NC-t. Az úton Milos szépen elaludt, itthon vacsorázni sem ébredt föl. Válaszoltam arra kérdésre, hogy „Ön melyik törvényt semmisíttetné meg az Alkotmánybírósággal?”
December 19. (péntek) Ma tulajdonképpen egész nap takarítottam. Mert nagyon úgy néz ki, hogy hétfőn jön Tamara és Marci (az is lehet, hogy Andris is) és itt maradnak karácsonyra is. Viszont a szobáink közül az én dolgozóm a legalkalmasabb arra, hogy gyerekkel itt lakjon valaki. Egyrészt közel van a fürdőszoba, másrészt nem kell átmászkálni, és jó meleg is. De sajnos itt borzalmasan sok könyv és újság lakozik velem, így aztán a por szinte kiirthatatlan, már elég régóta csak igen lagymatagon küzdök ellene. Ráadásul Milos is szeret itt játszadozni, ami persze kosszal jár. Tulajdonképpen nincs itt több két-háromszáz könyvnél, de ezek közül számosan jó vastagok, igazi porszivacsok. Most egyenként megtisztítom, sőt a polcokat fürdőkádban vetem, és erős sorárral lezuhanyozom. Talán holnapra el is készülök. A dossziékat és már eltett papírokat áthordtam egy másik szobába, ahol erősen megtizedelem őket. Vagyis – remélem – megkilencvenedelem. De ez hülyeség: hogyan lehet kifejezni „delem”-mel, „dolom”-mal azt, ha úgy szeretném, hogy tízből csak egy maradjon. Sehogy. Mert ha azt mondom, hogy megharmadolom, akkor minden harmadikat dobom ki. Ha másodolok, akkor a fele marad meg, ha ötödölök, akkor minden ötödik repül, ha kilencedelek, akkor minden kilencedik. A legegyszerűbb, ha az egészet kidobom, aztán minden tizediket visszamentem. Vagyis egy fordított tizedeléssel elérhetem, amit akarok. Ebből meg az látszik, hogy éjjel fél kettő van és megfáradtam.
Zsolt írta Stocholmból: "Az öcsémet Laji bácsi, apám unokatestvére szoktatja a vitorlázógéphez valahol Kolozsvár mellett egy repülőtéren, aminek a parancsnoka volt - ha jól emlékszem".
Akkor az a szamosfalvi repülötér lehetett.
Megjegyezem Szamosfalvára emlékszem, mert ott volt valami iszapfürdő meg fekete vizű medencék. Etelka nagyanyámmal jártunk oda.
Ladutól is, Izlandról:
Szia Iván Most olvasom a Naplódban, hogy havat láttál. Légyszives tájékoztassál, hogy mi az. Mi itt az "izlandi rettenetes idöben" csak várjuk. Tegnap gyalog mentem Fániért az óvodába, visszafelé megetettuk a kacsákat, majd járkáltunk egy kicsit, nézegetni a már betegessé váló kivilágitási láz eredményeit. A legmesebelibbnél megálltunk kicsit, megállt egy autó is,utasai kiszálltak, rövidujjú ingben ráérösen nézegettek, még vigyorogtunk is egymásra ismeretlenul a nagy karácsonyi hangulatban. Mondtam már Neked párszor, hogy gyere ki körulnézni, most kevesebbet sut a Nap, de a hömérséklet olyan, mint nyáron. (Na ilyenkor szokott az lenni, hogy egy óra múlva jön a hóvihar) Szia (a családnak is, nagyon szépek vagytok) : Ladu
Ladu is addig fényezi nekem Izlandot, amíg egyszercsak megjelenek nála, aztán ott telelek a jó meleg télben, vendégségben.
December 18. (csütörtök) Munka után elmentem a Média Marktba, hogy előhívjak egy csomó digitális fényképet, amelyek elengedhetetlenek a karácsonyi ajándékozáshoz. A Cora példátlanul gagyi árukínálatához képest itt legalább láttam olyan dolgokat, amiket szívesen megvennék. (Évek óta vágyom például minidiszkes magnetofonra. A Corában kettő volt. Az egyik csak lejátszó, a másiknak van mikrofonbemenete, de például mikrofont már nem adnak hozzá, számítógéppel nem lehet összekötni. Ez ötvenezerbe kerül. A MM-ben legalább tízfélét láttam, hasonló, vagy jóval magasabb árért. Persze nem vettem, mert már nincs annyi pénzem, de nekem az is elég, ha tudom, mit és hol lehet kapni, így készülök arra, hogy egyszer majd veszek valamit.) A fényképnyomtatással most nem volt olyan nagy szerencsém, mint legutóbb. Most is körülbelül száz képet kellett elkészíteni, de a fél óra helyett majdnem két órán át tartott. Mert mások is ezért jöttek. És ki kell várni a sort, nem lehet elmenni. Tehetnének oda székeket meg büfét, mert nagyon jól elbeszélgettünk, tanítgattuk egymást az automata előhívás trükkjeire. Szakmai ártalom: ilyenkor kíváncsi vagyok, hány emberről tudom meg az alapadatait. Hány gyereke van, hol lakik, mi a foglalkozása, stb. Nagyon jól dolgoztam, mert hat emberről tudtam meg sokat. Persze nem eleget. Természetesen abban a nyomasztó feszített térben is előjött a fóbiám, vert a víz, szomjaztam, állandóan a menekülési útvonalakat vizsgáltam. De azért viszonylag ép elmével kibírtam. Csak az volt sok, amikor végre a kocsimhoz értem, és meg kellett látnom, hogy valaki húsz centire áll az ajtómtól, vagyis lehetetlen beülni. Hirtelen megértettem, hogy ilyenkor miért csavarják le a tükröket, miért szúrják ki a gumit, karcolják meg az autók oldalát. Teljesen jogos. Persze én nem tettem ilyet, hanem szépen bemásztam a másik oldalról, ami nem is olyan könnyű az én testalkatommal. Nagyjából öt percig tartott, és dühömben majdnem a saját kocsinkban tettem kárt.
Egy ilyen bontótelep eléggé nyomasztó. Mindenütt roncsok, néhány szerencsétlen ember dolgozik a szabadban, a metsző szélben. Nem is láttak valami szívesen, de aztán mégis hajlandók voltak szétszedni az elosztót. Persze kiderült, hogy ez nem a szögletes változat, ami nekem kell, hanem kerek. A többit nem értem, de nem is kell, mert nem vagyok szerelő. Ami rám tartozik az az, hogy még mindig nincs autóm. Hazafelé kicsit eltévedtem az óbudai kémény közelében. Az egy hatalmas préri, amin az égvilágon semmi nincs. Ez meg is lepett, mert ennél azért értékesebb területnek tűnik. Aztán egyszercsak egy lezárt sorompóhoz jutottam, ahol ki volt írva, hogy „eredetvizsgálat”, meg egy telefonszám. Napok óta eredetvizsgálót keresek, mert a feleségem kocsijának átírásához nélkülözhetetlen. Fölhívtam a számot és máris az eredetvizsgálóban voltam, ahol huszonötezerért megmondták, papírt is adtak róla, hogy minden rendben van. Azért megjegyeztem, hogy félórai nézgelődésért ennyit kérni talán kissé durva dolog, mire fölvilágosítottak, hogy ez hatósági ár, az állam viszi a javát. Aztán elemeztük kicsit az állami harácspolitikát: az autószerelőknek sincs túl jó véleményük. A pofátlan lenyúlásnak is lehetne valami határt szabni. Mielőtt elindultam, hatalmas zúgást hallottunk. Vagy harminc röpülő jelent meg az égen. Aztán megint húsz, aztán újabbak. Gyönyörű volt. Krauth Péter barátom találta ki. Ott is ült az egyik gépben. Mert száz éves a motoros röpülés. Ennek több mint egyharmadában Ákos öcsém is részt vett, és talán nem is érdemtelenül. Plusz még az apám is, ha jól emlékszem 1936-óta – sőt ő még a Magyar Repülő Szövetség elnöke is volt, mindjárt a háború után. Láttam pilóta-világszövetségi emlékplakettet arról, hogy egy időben ő volt a világ legfiatalabb pilótája – tizenkilenc évesen. Én meg csak azért nem lehettem pilóta, mert színvak vagyok. És persze tehetségtelen. A délutánt vásárlással töltöttem. Ez azt jelentette, hogy hatalmas épületekben bolyongtam egy cetlivel a kezemben, és a szorongástól ömlött rólam a víz. Borzasztó, mi mindent összevettem. Egész évben képesek vagyunk a normális életre, aztán egyszercsak megbolondulunk és hatalmas kocsikat pakkolunk tele étkekkel és szirszarokkal. Mert megszületett Jézus. Holnap hozzák a feleségem karácsonyi mosogatógépét.
Holnap,
18.-án csütörtökön kb. este 8-tól, a "Gödörben" (az Erzsébet téren, ahol a
Nemzeti lett volna), Frank Zappa emlékkoncert, és emlékkiállítás lesz.
(Csoportos kiállítás, Wanda két képét is bemutatják.). Fellép a Frank Zappa
emlékzenekar, az ef Zámbó Happy
Dead Band - Öcsikével, a vejemmel - az Analóg Indiánok, és az Energomat is.
December 16. (kedd) Biztosan a hóesést éreztem, mert már tegnap este ólmos fáradtság vett erőt rajtam. Reggel alig bírtam fölkelni, pedig sietnem kellett értekezletre. (Egy napig helyettesítettem a publicisztika-rovatban.) Amint megláttam a havat, gerincig rázkódtam, be kellett ugranom a zuhany alá, hogy életre keljek, és úgy is maradjak. Az úton fölhívott az öcsém, hogy Molnár Attila barátja és kollegája talált alkatrészt a Nissanomba, nem négyszáz-, hanem negyvenötezerért. Fölhívtam a bontót, aki azt mondta, hogy csak délutánig tudja tartani az árut, tehát vagy megyek érte, vagy eladja. Nekem meg szerkesztenem és tördelnem kellett. Aztán eszembe jutott, hogy fölhívom a Hajtáspajtást. Tíz perc múlva meg is érkezett a futár, elvitte a pénzt, és pár óra múlva hozta is az alkatrészt. További sürgeség, hogy holnap be kell szerelni, mert csak akkor veszik vissza, ha huszonnégy órán belül viszem - ha esetleg nem működne valamiért. Már telefonáltam Csárli úrnak, aki reggel fél nyolcra vár. Nagyon jó lenne, ha működne, mert nagy, kényelmes, és legfőképpen fűtött autóban szeretnék karácsonyi bevásárolni. A Spinoza-házban megint tele volt a nézőtér, megint csodálkoztunk, hogy milyen sokan kíváncsiak ránk. Jó este volt. Viszont éjfélre értem haza, ezért most el is ájulok csendesen.
Vigasztalásképpen a közeli autókereskedésben majdnem vettem magamnak egy furgont, de aztán észbe kaptam, hogy nekem legalább hétüléses kisbusz kellene, ebben meg csak kettő van. Itthon Milossal játszottam. Hihetetlen milyes sokat ért ahhoz képest, hogy milyen keveset beszél. Pontosan tudja, ha róla beszélünk, és nagyjából azt is, hogy mit. Például ma arról volt szó, hogy valami rosszat tett, leszidta az anyja, erre azonnal jött simogatni. Beszélgetés közben is simogatta. Aztán arról volt szó, hogy puszilgatta a mamáját, és már neki is látott. A fürdőkádban sorra vettük a testrészeit. Csak a fülnél és a hasnál volt bizonytalan. A szemét már nem is mutatta, hanem csak hunyorgott vele. A fütyijét nagyot rikkantva mutatta meg, a fenekét viszont nem találta. Aztán összefüggésbe hoztam a kakival, mire örömmel meglelte. Ja, és előtte még fényképezkedtünk. Csak úgy ránk jött. Biztos a nagy szél csinál ilyet.
Az igazi talány, hogy a népekben miért nincs meg az az elemi ösztön, ami nem engedné meg a diktatúrák keletkezését és kiterjedését. Teljesen érthetetlen, hogy ennyi borzalmas tapasztalat után még mindig nem találtuk ki a megfelelő biztosítékrendszert. Mert az mondanom sem kell: azt hiszem, hogy egy ilyen diktátor fölbukkanása akár nálunk is bármikor előfordulhat. Egy percig sem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a mi alkotmányunk, a mi törvényeink, a mi pártrendszerünk ezt megakadályozhatja. Az is talányos, hogy azok az irakiak, akik csakugyan elképesztő elnyomásban éltek, és pláne például azok a kurdok, akik még népirtást is szenvedtek a csakugyan elállatiasodott Husszein alatt, vajon miért nem harcoltak olyan hősiesen ellene, mint most a megszállók ellen. Miért nem hallottunk egyetlen egy önrobbantó merénylőről sem?
December 13. (szombat) Ez egy szép, hosszú nap volt, tele kalanddal és gasztronómiai utazásokkal. Jó későn ébredtünk. Elmentem bevásárolni, hogy legyen mit reggelizni a gyerekekkel, de későn jöttem, mert elbeszélgettem a sarki kosárfonó bácsival a szakma rejtelmeiről. Jó nagyot reggeliztünk, aztán nekiálltam autót piszkálni. Belenéztem a motorházba, mert nem hagy nyugodni, hogy nincs fűtés. Meglepetésemre a ventillátor sem volt a helyén. Szépen kicsavarodott és belepottyant a hűtő mögötti műanyagépítménybe. Nagyjából egy órás munkával visszatettem és be is csavartam. Mivel igen szűk helyen és éles műanyagok között kellett dolgozni az én hatalmas izmokról dagadó karjaimmal, tele is vannak most vágott sebekkel. Mivel igen átfagytam, hamar megfürödtem, aztán altatgattam a gyereket, majd megettem a felségem igen finom, sörben főtt karaját krumplipürével. Elindultam a munkahelyi évzáró estélyre a Kárpátiába, de közben megálltam az öcséméknél Szentedrén. Adott nekem egy Treo telefont, mert neki már nem kell – ilyen öcsém van. (Ez egy kicsi számítógéppel egybeépített telefon, amivel például szinte tökéletesen lehet már internetezni, levelezni, mifenézni.) Szaladtam tovább, de be akartam tenni valamit a csomagtartóba. Meglepetésünkre a macska ott tartózkodott. Az ostoba állat nyilván akkor mászott bele, amikor én az autót javítgattam. Ha nem nyitom ki – vagy nem indulok el vele – akár napokig is ott maradhatna. Biztos sok öröm lett volna abból, ha a Népszava bulijára egy macskával érkezem, de inkább az öcsémékre bíztam. Parkolni persze nem tudtam. Keringés közben eszembe jutott, hogy egyszer egy közeli parkolóházban hagytam a kocsimat. Be is fordultam oda, ki is nyílt a sorompó. Lementem, ahol az őr megkérdezte, mi járatban vagyok. Mondtam: parkolnék. Kiderült: az már nem nyilvános parkoló, de azért megengedte, hogy a jószágot ott hagyjam. Óránként kétszázért, persze számla nélkül. De még így is jól jártam. Az estély nagyon jól sikerült. Volt tombola is. Nyertem egy „cirtusfacsarót”, amit mindjárt elcseréltem egy aprítógépre, mert arra gondoltam, hogy annak jobban örül a feleségem – így is volt. A további tervem az lett volna, hogy azt elcserélem egy zalakarosi üdülésre, azt meg egy kétszemélyes marokkói utazásra, de sajnos ma nem voltam eléggé formában az alkudozáshoz. Nagyon jó volt vacsora. Fölsorolni se tudom mi mindent kóstoltam meg – inkább csak jelképesen, mert nem akartam elpusztulni. A legjobb a libamáj parfé volt. Egészen a diszkózene kezdetéig maradtam. Azt nem bírják a füleim. Vissza az öcsémékhez, a hülye macskáért. Kicsit még telefonoztunk, aztán hazajöttem, ahol a feleségem legújabb költeménye várt: cipócskákban sült csülköcskék, krumplisalátával. Miután Zsuzsi már délután elment, csak Dávid és Gergő maradt, ők pedig kővel bélelt hassal üldögéltek a konyhában. A macskát persze kiengedtem.
Úgy néz ki, hogy Moshu esetleg nemsokára nem csak blogot ír majd, hanem próbálkozik a kanadai sajtóban is – persze most már angolul, mert valahogy azt a nyelvet is rendesen megtanulta. Azt el lehet képzelni, hogy egy ilyen életutat megjárt embernek milyen tapasztalatai lehetnek. (Amit mesélt, abban most az volt a legérdekesebb, hogy a Magyarországról menekült cigányok tolmácsa is ő volt Kanadában. De nem írom le, miket mondott, mert illetlenség lenne – hátha egyszer ő akarja megírni.) Sajnos délután elmentek, este viszont megjött Dávid és Zsuzsi, valamint Gergő. Majdnem elfelejtettem: Pápai Gáborral – csak emlékeztetőül, a legismertebb műve: Továrisi Konyec! - kitaláltunk egy érdekes könyvet. Ő – szerintem – a leggonoszabb magyar politikai karikaturista. Tegnap arról beszélgettünk, hogy miért nem bírta eddig lerajzolni Polt Pétert, és most – egy éves küszködés után – miért sikerült neki. A magyarázathoz egy egészen elképesztően mély jellemelemzést adott Polt Péterről. Arra gondoltunk, mi lenne, ha sorra vennénk a legjobb képeit, és mindegyikről elmondaná, miért rajzolta meg úgy, ahogy megtette. Lesz egy-két haragosunk. Ja, és válaszoltam arra a kérdésre, hogy értem mennyi óvadékot fizetnének:
December 11. (csütörtök)
Grespik László szerint "mind alkotmányellenesek" az ellene, mint védőügyvéd ellen intézett támadások. Grespik László úgy nyilatkozott, azért kérdezett rá a bírón származására, mert a védő köteles a bíróság pártatlanságát védence érdekében folyamatosan vizsgálni, "ha bizonyos elfogultsági okok tabuk volnának", a védelem joga csorbulna.
A fajkíváncsi
Semmi jogom, hogy a bírónőt bíráljam, de nagy hibát követett el, amikor Grespiknek válaszolt. Én bilincsbe verettem volna, fölszólítva az őrséget, hogy azonnal vigyék elmegyógyintézetbe, zárt osztályra, legalább egy hónapos megfigyelésre. Az is lehet, hogy ezért fegyelmi jár, de megérné, mert egyrészt az ország java nekem tapsol, másrészt méltóságot szerzek a bíróságnak, harmadrészt - ha elveszik tőlem az ügyet - megszabadulok Grespiktől a fajkíváncsi alkotmányhivatkozótól. Az ilyen keverccsel nem jó együtt dolgozni, mert az egyik énje valahogy mindig kiveri a másikat, és ettől folyamatos feszültség van a közcsakrákban. Ez nem gyógyítható, csak enyhíthető. Elzavarással.
Felmerül a kérdés: vajon miért félnek a szocialisták Rejtő E. Tibor esetleges beismerő, feltáró, a nyomozást segítő vallomásától? Minden jel szerint azt feltételezik, az terhelő lehet rájuk nézve - nyilatkozta Demeter Erika a 168 Órának azzal kapcsolatban, hogy szóba került: az ügyészség vádalkut köt a K&H volt vezetőjével.
Felmerülések
Felmerül a kérdés: ha Rejtő E. Tiborral nem kötnek vádalkut, akkor nem fog vallani? Ha pedig mégis, vádalku nélkül is, mert az őszinte, feltáró vallomás enyhítő körülmény, akkor - ha azok sárosak - nem vall majd a szocialisták ellen? Vagy esetleg a vádalku tárgya az lehet, hogy csak a szocialistákra vall? Nem is merek ilyesmire gondolni.
A mintegy kilencven állami tulajdonú műemléki kastély, várkastély, kúria, udvarház egyharmadát javasolja magánkézbe adni a műemlékvédelmi szakemberekből álló bizottság az új nemzeti kastélyprogram keretében - tudta meg a Népszava dr. Varga Kálmántól a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökétől.
Lízingrésre!
Most legyünk résen: hátha lehet úgy, hogy lízingeljük azokat a kastélyokat, kapunk pénzt a kormánytól – meg tán az EU-tól - a helyreállításra, aztán még bérleti díjat is fizetnek, mert hátha ott pihengélnek a miniszterek. Pláne, ha ebédidőben fogadhatják a füttyöngő kastélydobálókat. Így - mondjuk tíz év alatt - be is tudjuk fizetni az árát, és egy kis pénz is marad magnak, valami újabb beszerzésre. Aki nem vesz részt a kastélytenderben, az aztán ne mutogasson és ne is panaszkodjon, mert semmit sem tanult a privatizálós történelemből!
Az egyik magazin feltette a kérdést Gregor Bernadettnek: miként választana, ha ő lenne a Nagy Nő. Megtudhattuk: a pici mérettel rendelkező férfiakat egyből kitenné a játékból, 32,6 centiméter alatt nem állna szóba senkivel. Az érte versengőknek a csődöri méretek mellett súlyos milliárdokkal is rendelkezniük kell.
Rövid a magyar
Nem hiszem el, hogy egy ennyire szép és okosnak látszó nő ilyeneket mond. Az is lehet, hogy csak hülyét akart csinálni a lapból, amelyiknek nyilatkozott. Mindenesetre tanakodtam számos barátommal és tanítványommal - eddig erről köztünk nem volt szó -, érdeklődtem a méretekről. Rossz hírem van: a legjobb esetben is legalább két pasi kell ehhez a hosszhoz. Beszéltem két milliárdos ismerősömmel is - egyik se miniszter -, és még rosszabb hírem van: együtt is csak 31,2-re jöttek ki. Ilyenkor mi van?
Ma volt az utolsó tanítási napom ezzel az évfolyammal. Nagyon szerettem őket.
Írt Zsolt Stockholmból: Szia Iván! Ezennel vedd úgy, hogy kihívtalak egy boule petanque mérközésre! :-)Évekkel ezelött versenyeztem (a fiammal) a "Stockholm openen". (Egy évet keményen gyakoroltunk elötte a szomszédos telken. Általában én voltam, aki golyót a "kicsi" közelébe gurította, és a fiam lötte ki a túl közel merészkedö ellenséges golyókat.) Emlékszem, az elsö fordulóban egy francia párt vertünk ki. 13-12-re nyertünk. Az azt követö mérközést - egy dán házaspárral - már elvesztettük.
Ráadásul az egyik tanítványom éppen most lett bocha-felelős a Nemzeti Sportnál.
Orbán, Grespik, Szili
A hét legfontosabb eseménye természetesen az volt, hogy rágéppuskáztak az Irakban szolgáló magyarokra. Számomra igen tanulságos, hogy amikor a hírt meghallottam, kivert a víz, és némi remegés is erőt vett rajtam. Ez azt mutatja, hogy úgy élem át ezt az egészet, mintha legalábbis a rokonaimról lenne szó. Remélem így vannak ezzel mások is. Szerencsére viszonozták a tüzet, és meg is úszták a támadást, de azt azért nem mondhatnám, hogy ez így megnyugtató lenne. Az sem, hogy – bár már el is temették - még mindig nem tudunk eleget Varga-Balázs Péter haláláról. Most a kissé megkésett külügyminisztériumi jelentés visszatér az első változatra, amely szerint a magyar egyetemista nem állt meg a fényjelzésre és a figyelmeztető lövések hatására sem, ezért lőtték agyon. Ami igazán figyelemre méltó az az, hogy ugyanilyen körülmények között röviddel később egy másik autóra is tüzet nyitottak, ami arra enged következtetni, hogy az amerikaiak talán nem megfelelőképpen jeleznek. Ami egyben azt is jelenti, hogy gyakorlatilag azt lőhetnek agyon, akit akarnak, ha a szerencsétlen éppen arra jár, ahol ők éppen posztolnak. Ez némiképp magyarázza azt a dühöt, amivel az irakiak az amerikaiak veszteségeit ünneplik. A hét talán messze ható eseménye volt, hogy kitört a saját csapdájából Orbán Viktor, amikor megjegyezte, hogy a Fidesz elítéli azokat, akik másokat megsértenek emberi méltóságukban. Grespik László közelmúltbéli kijelentésére utalt. Már sokan elmondták, hogy jobb későn beszélni, mint soha, és milyen jó lett volna, ha kormányfőként is szól néhány szót olyan ügyekben, amelyekben kultúrembernek illik állást foglalni. Most csak annyit jegyezek meg csöndesen, hogy azt a Grespik Lászlót ítéli el, akit éveken át – valami bosszúból - tartott a kínjában röhögő nép nyakán, és aki aztán – talán hálából - belülről emésztette a MIÉP-et. Vagyis: hogy egyáltalán ismerünk egy Grespik nevű tragikomikus figurát, és hogy még mindig politikai tényező lehet, azt egyes egyedül neki köszönhetjük. A heti köztémát Szili Katalinnak az a – nem először hangoztatott – kijelentése adta, miszerint a pártokban három párt rejtőzik: egy ideológiai, egy pragmatikus-technokrata és egy zsákmányszerző. Ha hajlandók vagyunk elfogadni a diagnózist, az nem megnyugtatja vizsgálódásra hajlamos bensőnket, hanem további kérdéseket vet föl. Az, hogy egy pártnak van egy olyan része, amelyik az ideológián dolgozik, és néha ezt annyira jól teszi, hogy meg is nyeri a választásokat, tudjuk. Azt is, hogy a kormányzás gyakorlati része egy pragmatikusabb, hatékony vezetésre képes csoportra jut. Csak azt nem, hogy miért tűri el ez a kettő a harmadik jelenlétét. Feltételezem: Szili Katalin akár meg is tudná nevezni a zsákmányra lesők jelentős részét – és nem is csak a saját pártja körül ólálkodókat -, mégsem teszi, mert ezzel már nem sértené, hanem egyenesen törné az érdekeket.
Nyilvánvaló, hogy a zsákmányszerzők csoportja mégiscsak hajt valami hasznot az
első kettőnek, mert ha semmi hozadékuk nem lenne, csak az, hogy elvesztik
miattuk a választásokat, akkor simán elzavarnák őket. Vélhető tehát, hogy a
zsákmánylesők befektetnek az ideológusokba és a pragmatikusokba – például
jelentős összegeket –, és akkor lesznek zsákmányszerzők, amikor a befektetés
hasznához akarnak hozzájutni. Sőt jutnak is, mert ha erre nem kapnának
lehetőséget, akkor legközelebb nem fektetnének be. Nem kell ahhoz túl
agyafúrtnak lenni, hogy azt gondoljuk: a pártok alulfinanszírozottsága
következtében zsákmányleső befektetők nélkül nem is lehet ma választást
nyerni. És a tőke hajlamainak ismeretében azt is feltételezhetjük, hogy az a
haszon, amit ezen a lassan megtérülő és kockázatos üzleten nyerni lehet, jóval
magasabb, mint amit a gazdaság bármely más területén el tudnának érni. Ebből
viszont az lesz, hogy a győztes választás után, hatalmas pénzek vándorolnak a
befektetőkhöz. Olyan sok, hogy abból nem csak a befektetett tőke térül meg, és
nem csak „illő” haszon keletkezik, hanem jut a pártoknak a következő
választásra is. Ezekből az üzletekből talán ki lehet hagyni az ideológusokat,
de a pragmatikusokat aligha. Az is nyilvánvaló, hogy a pártok – talán nem csak
hallgatólagosan – megegyeztek: ezt a szisztémát meg kell tartani. A kérdés:
van-e személyes érdekük ebben a pártvezéreknek, és ha igen, tudják-e ezt
egymásról? A benső pártok kisvezérei és a künsők nagyobbacskái is? Az
utóbbinak ellent mondani látszik, hogy időnként lebuktatnak olyan
politikusokat, vagy a körülöttük szerveződő érdekcsoportokat, akik túlságosan
maguk felé hajló pragmatikus kézzel kezelik a befektetőktől érkező, vagy éppen
az államkasszából feléjük folyó javakat.
December 9. (kedd) Ma, miközben az esti Spinoza-házi estre készültem, elolvastam ezt a naplót májustól szeptemberig. Igen nehezen bírtam. Arra gondoltam, micsoda kínokat áll ki az a sok jószándékú ember, akik ezt rendszeresen olvasgatják. Nem azt mondom, hogy nem találtam semmi érdekeset, de olyan nagyon sok magvas gondolatot se, ami miatt ezt naponta érdemes olvasni – és persze írni. Mindegy, most már belekeveredtem, illetve –tünk. Az viszont érdekes, hogy milyen sokat tévedek. Például a politikában. Árnyalatok, apróságok, rossz, vagy csak korán, hiányos ismeretekre alapozva kimondott mondatok. Az más kérdés, hogy ha egy publicista tökéletesen be akarja bástyázni magát, akkor nem ír le semmit. Az est amúgy nagyon érdekes volt. A végén szinte totális elkeseredés tört ránk, amikor a választható politikai alternatívákról volt szó. Nem biztos, hogy akkora a baj, mint amekkorának látjuk, az is lehet, hogy négy elkeseredett ember csak erősítette egymást a szomorúságban. Fiala meg van hatva attól, hogy telt ház előtt beszélgetünk, és tulajdonképpen nem is nagyon érti, hogy miért jön el ennyi ember egy olyan műsorra, amelyik egyáltalán nem olyan vicces, mint például a Heti hetes, sőt igazából nem is várható semmiféle szórakoztató elem – pláne, hogy most TGM sem volt ott. Sőt: gyakorlatilag csak kesergés, a nyomorúság boncolása várható tőlünk. Én sem értem: az emberi lélek csakugyan kifürkészhetetlen.
Ehhez képest egész nap eléggé jó kedvem volt, pedig a hideg csak este ment ki a csontjaimból. Holnap meg majd visszajön. Pláne, hogy este nyolckor leszek Fialával – és egyebek mellett – Bächer Ivánnal a Spinoza-házban.
A hitelkonstrukció is nagyon jó. Meglepetésemre van olyan cég, amelyiknél van hitelem, és még munkáltatói igazolást sem kérnek. Ezt annak köszönhetem, hogy amikor legutóbb adtak, szépen, rendesen visszafizettem. Az a baj, hogy találtam néhány nélkülözhetetlen dolgot. Például egy petanque-készletet, amit azonnal meg is vettem. Évek óta vágyom ilyen fémgolyókra, mert nagyon szeretem ezt az alapjában véve elég primitív játékot. (Persze én először Olaszországban bochát játszottam, ami alig különbözik. Íme a leírás: http://www.jatekhaz.skicc.hu/htmlm/jat/2173petm.htm ) A kertünknek van egy éppen alkalmas méretű területe, ami alkalmas a játékra. Tartok tőle, hogy én már holnap elkezdek itt vasgolyóbisokkal dobálózni. Szegény kutya! Kicsit rontotta a kedvemet, amikor képek után keresgélve találtam egy eredetit Kambodzsából. De ez van. Nincs menekvés.
A házban folytatódott a karácsonyi fölkészülés. A feleségem ablakot mosott és föltette a karácsonyi égősort – Milos sikkantgatott örömében – és azt a függönyt is, amit még tavaly varrt karácsonyra. Ez így nagyon jó. Már hatalmas lett Wanda honlapja. Azon gondolkoztam, hogy éveken át üldöztem, mert úgy gondoltam, hogy kevés képet készít, most meg azt látom, hogy egy átlagos kiállító terem se lenne elég, olyan sok képet és tárgyat mutatunk be. (Bár az is igaz, hogy a túlnyomó többségét mostanában csinálta. És ez valahogy összecsúszik azzal is, hogy egyre több kiállításon jelenik meg egy-egy képe.)
Kaptam egy levelet, aminek nagyon örülök:
Tisztelt Uram!
Örülök és egyben elismerésem a bátor "gesztusért". Sajnálatos módon nem mindenki gondolkodik így, s ezért van sok emberben az a gondolat, hogy jelenleg a judeo-keresztény "nyugati" világ és az iszlám közötti harc folyik. Ha nem a mi közösségünket segítik, a "szélsőségesek" nyernek ebben az országban is. Ajálhatom honlapunkat: www.magyariszlam.hu Egyházunk 15 éve van többek között Germanus professzor nyomdokaiban. Üdvözlettel és köszönet a honlapján közzétett támogató "gesztus" soraiért.
Bolek Zoltán, a Magyar Iszlám Közösség elnöke
Egész délután megpróbáltam dolgozni, de nem ment, egy fia gondolatom nem bújt elő. Ezért inkább Wanda honlapjának első oldalán dolgozgattam. Haladok. Igen élvezetes munka, mert megint fölfedezek egy csomó gyönyörű részletet. Szitányi Gyuri barátom, aki a fiam lehetne, mert annyi idős, mint a lányaim, elküldte az új oldalának címét. Amikor gimnazisták voltak mindig itt sertepertélt a ház körül. Mondhatnám, már a háztartás része volt, és nagyon szerettük. Mostanában ritkábban látom, de legalább a képeit figyelhetem: http://szitanyi.mentha.hu
December 5. (péntek) Ma semmi nem történt, csak Wanda honlapját építgettem, a gyerekemre vigyáztam, mert a mamája végigjárta az unokáimat meg a rokonaimat afféle asszonymikulás gyanánt. Ezen kívül még ezt válaszoltam arra a kérdésre, hogy kinek a háza előtt tüntetnék:
A saját házam előtt.
Állandó, viszketeg késztetést érzek arra, hogy azonnali lemondásra szólítsam
föl magam azért, mert egy éve a megbékélés, egymás megismerése jegyében
föltettem egy verset az internetre a Román Költők oldalára. Nem vettem észre,
hogy éppen trianonos nap van, és inkább gyűlölködni illene.
Nagyon jó utazás volt, mert bebugyoláltam magam Mozarttal, és olvasgattam a National Geographic legújabb számát. Mozart valahogy olyan, ha vele utazik az ember, hogy filmmé alakítja át a látványt, mert valahogy mindig olyan hőfokon és olyan dinamikával szól, hogy akár filmzene is lehetne. Legalábbis ma ez volt az érzésem. A szerkesztőségben Csillával igen hatékonyan, gyorsan tördeltünk. Mármint ő, én meg nézegettem. Mesélte, hogy valakit el akarnak vinni katonának. Most, januárban. Mintha arról lett volna szó, hogy már bevonultak az utolsó sorkötelesek. Én egyszerűen bemennék, és azt mondanám, hogy nem megyek katonának. És polgári szolgálatosnak sem. Mert nem akarok. Most már tessék szíveskedni hivatásosokkal föltölteni a sereget! Pereljenek be, ha akarnak. Ha a bíróság kényszerítene a bevonulásra, beperelném az államot, hogy fizetést adjon a hadseregben töltött időmért. Nem tekinthető egyenlő elbánásnak az, ha az egyik pénzért szolgál, a másikat pedig rabszolga-módra ingyenes munkára kényszerítik. Munka után vásároltam ezt-azt Tamarának, aztán fölmentem hozzá. Illetve másztam, mert rossz volt a lift, és ma valahogy sok volt nekem a hat emelet. Ráadásul még egyszer meg kellett tennem, mert lejárt a parkoló idő. Nagyon keveset babáztam, fényképeket sem készítettem, mert valahogy egyszercsak elaludtam a konyhában, miközben Tamara meg a feleségem beszélgettek. (A lányomnak sok baja van. Például az, hogy alig tud kimenni a lakásból. Ha rossz a lift, képtelen levinni – és pláne fölcipelni - a kocsit, Andris, a férje éjjel-nappal dolgozik. A kicsi mamák élete igen unalmas és be is szorulnak néha akkor is, ha minden könnyű körülöttük. Persze az a fontos, hogy Marci cseperedik, növekszik, látszik rajta a gondoskodás, egyre értelmesebben néz. Alighanem az lesz, hogy kihozzuk őket egy kicsit.) Szóval ülve elaludtam, és mire fölébredtem, már jöttünk is, mert Milos elkezdett nyűgösködni. Itthon némi erőt adott, hogy a feleségem délelőtt készített egy elképesztően finom karfiollevest. Ettől annyira megébredtem, hogy elkezdtem építeni Wanda új virtuális kiállítását.
Aztán a szerkesztőségbe hajtattam, ahol – mint a nevében is benne van – szerkesztgettem. Annak meg az a lényege, hogy az oldal véges, adott terület, amit be kell vetni betűvel. De éppen annyival, amennyi beteríti. Több ne lehet, mert nincs mód a kilógásra, kevesebb se, mert nem lehet lyukat hagyni. Tehát egy nagy írás mellé kell találni egy vagy kettő kicsit, például. Ráadásul arra is ügyelni kell, hogy az oldalak bizonyos hagyományoknak is megfeleljenek, képek is legyenek rajtuk, és a témák is bizonyos változatosságot mutassanak. Ez így egészen egyszerűnek tűnik, de valahogy mégis nagyon elfáradok, mire befejezem a munkát. Vélhetően azért, mert egy merő frász az újságszerkesztés. Nem is azért, mert attól félek, hogy hülyét csinálunk magunkból. Inkább az fáraszt el, hogy folyamatosan viaskodok magammal: mit hagyjak ki? És azért vagyok rossz szerkesztő, mert sajnálom a szerzőket. Tudom, milyen az, amikor valaki napokon, heteken át dolgozik valamin, elküldi, aztán vár, vár, vár. Megveszi az újságot, lapozgatja, hogy hátha most… Aztán mégse most jelenik meg. Amikor mondtam Horváth Pistának, hogy a szerzők szomorú tekintetét látom magam előtt, azt mondta, ez csak azért van, mert elszoktam ettől a munkától. Nincs igaza, mert soha nem tudtam megszokni.
Egy levél: A nagyobbik lányom 9 éves osztálytársáról van szó. Ezért szokásommal ellentétben továbbítom ezt a levelet olyan ismeroseimnek, akik szintén sok ismerossel rendelkeznek, hátha tud valaki segíteni. A vércsoport ritkaságán kívül az a probléma, hogy egy donor (véradó) vérét legfeljebb csak egy hétig használhatják fel, ezután új donort kell keresni, azt viszont nem tudni, mennyi ido múlva lehet a csontvelo átültetést végrhajtani. Ha ez a kislány most idot nyer, tényleg életet nyerhet! Ormay István
Segítséget kérek. Jó barátunk kislánya súlyos csontvelo-károsodással kórházban van, vérdonort keresünk neki, olyan ember személyében, aki már adott vért és B RH negatív vércsoportú. A vércsoportból látszik, hogy ez elég ritka, ezért vagyunk kénytelen minden lehetoséget megragadni. Gyakorlatilag életmentésrol van szó, hogy a kislány kihúzza a csontvelo átültetésig. Ha van ilyen személy, kérem, telefonszámmal együtt jelentkezzen a bigz00@freemail.hu e-mail címen. Köszönettel: Nagy Zoltán
És egy másik az Annesty üzenetével:
Egymillió fénykép a fegyverek ellen
Az Amnesty International nemzetközi emberjogvédő szervezet két éves kampányt indított "Control Arms" címmel, melynek célja a hagyományos fegyverek nemzetközi kereskedelmének korlátozása, azaz egy olyan nemzetközi egyezmény kieszközlése, mely biztosítaná azt, hogy azok személyek, szervezetek, kormányok, akik az emberi jogok súlyos megsértésére használnák, ne juthassanak fegyverekhez.
Becslések szerint az illegális kézifegyverek 80-90 százaléka az államilag támogatott kereskedelmi csatornákból kerül törvénytelen kezekbe.
Az afrikai, ázsiai, közel-keleti és latin-amerikai országok átlagosan évi 22 milliárd dollárt költenek fegyverekre. Ennek az összegnek a fele elegendő lenne ahhoz, hogy ezekben a régiókban minden gyermek járhasson általános iskolába.
E kampány lényege, hogy összegyüjtsünk egymillió fényképet, melyeken a szereplők egyik tenyerüket a fényképezőgépnek mutatva jelképesen megálljt parancsolnak az ellenőrizetlen és elvtelen nemzetközi fegyverkereskedelemnek. A kampány második évének végén a fotókat petícióként nyújtanánk be az ENSZ-nek. A javasolt egyezmény szövegének megfogalmazása egy csoport béke Nobel-díjas műve, és eddig 18 béke Nobel-díjjal jutalmazott személy és szervezet állt a mozgalom mellé. További részletek és az akció szükségességének konkrét adatokkal történő indoklása a kampány nemzetközi honlapján, a www.controlarms.com vagy a www.amnesty.hu címen találhatók.
A 2003-as évben a Control Arms kampány december 10-én az Emberjogi Világnap alkalmából fog tetőzni. Ezen a napon szeretnénk nyilvánosságra hozni a magyar hírességekről készült fényképeket, első sorban az Interneten, de amennyiben lehetőségeink engedik, a nyomtatott sajtóban is. Reményeink szerint ez ösztönözni fogja a magyar társadalmat arra, hogy egy fénykép erejéig járuljon hozzá a rossz kézbe kerülő fegyverek elleni harchoz. Szándékunkban áll felkeresni sportolókat, médiaszemélyiségeket, zenészeket, politikusokat, színészeket, és egyéb közéleti személyiségeket.
Este nagyon meglepődtem, amikor a Spinoza-házban nem csak jó kis színpadot, igen kellemes környezetet találtam, hanem telt házat is. Bauer Tamás, Hahn Endre, Tamás Gáspár Miklós volt Fiala vendége. (Meg én.) Az első négy hónap híreit hallgattuk meg, aztán mindenki mondott valamit. TGM persze sziporkázott – ettől aztán a közönség is kitűnően szórakozott. (Csakugyan zseniális, szinte minden mondata egészen pontos, és az is a meglepetés erejével hat, ha olyasmit mond ki, amit mindenki tud, csak nem szokás kimondani. Képes ötpercenként összetörni valami kis tabut. TGM alighanem benne lesz abban a tízben, akiknek a neve egyáltalán fönnmarad egy darabig ebből a korszakból.) Sokat megtudtunk arról, hogy miért nem kellett Bauer Tamás az SZDSZ-nek. Jó este volt, és tanulságos is.
Ez egy szabályos gályanap volt. Munka, értekezlet, olvasás, szerkesztés, képválogatás, nagyon sok telefon. Még jó, hogy elég hamar hazaértem. Itthon aztán azt láttam meg először, hogy a kutyánk már megint az ámbitusra hugyozott, nevezetesen a babakocsira, és ebből – azt hiszem – most lett elegem. Ezen a héten lesz az, hogy kapumagasítással vetünk véget az önfeledt locsolkodásnak. Az azért nagyon érdekes, ha egy ennyire intelligens állat ennyire nem ismeri föl a saját érdekeit. Meg az is érdekes, hogy ezt eddig nem csinálta. Miért pont most jut neki eszébe? Mindegy, nem tudom tőle megkérdezni, és azt is látom, hogy hiába rángatom a húgytócsa fölé, hiába ordítok vele lefelé mutogatva, ennek semmi értelme. Néz, mint egy hülye ember.
Más, de az is érdekes, hogy mivel ma kaptam meg a Hócipő legújabb számát, ma jöttem rá, hogy itt egy olyan írásra való reagálásokat rögzítek – Beárazni mindent! -, amely még nem is bukkant föl ebben a naplóban:
"Nemrég a Miniszterelnöki Hivatal egyik munkatársától megtudtuk: Bolek Zoltán levélben fordult az egyházi ügyekkel foglalkozó államtitkársághoz, és a VIII. kerületi Magdolna utca 33. szám alatt lévő, hatszáz négyzetméteres telket kérte a Magyar Iszlám Közösség számára. Ajándékba. - írja a 168 Óra.
Gesztus
Tekintettel arra, hogy csekély méretű, éppen csak jelképes ajándékról van szó, ha engem kérdeznének, azt mondanám: tegyük meg ezt a gesztust az iszlám közösség felé. Az átadási ünnepségen Medgyessy Péter beszéljen, és feltétlenül vegye bele, hogy szeretnénk jobban megismerni ezt a vallást, és helyénvalónak tartanánk, ha Magyarország ezen a kicsi közösségen keresztül kezdene párbeszédet az iszlám hívőinek százmillióival. Annál is inkább, mert nem is olyan sokára egy olyan államszövetség polgárai leszünk, amelyikben több lesz az iszlám vallású ember, mint a magyar. Miután Bush belebukik az iszlám elleni hadjáratba, a következő amerikai elnök a tárgyalások híve lesz, akit segíthetünk ebben. Addigra legalább annyit megtudhatnánk, mi az, amit feltétlenül tisztázni kellene egy olyan folyamatban, amelynek ebben az évszázadban már nem lesz vége.
A nyár gazdasági problémákat hozott. Tavasz végére vált világossá ugyanis, hogy a nemzetközi gazdasági környezet tartósan nem előrehúz, hanem visszatart bennünket. És hát háromszázalékos gazdasági növekedésből lehetetlen megcsinálni, amit 4-6 százalékból terveztünk." - nyilatkozta a 168órában Kiss Péter kancellária miniszter.
Lufi
Soha nem értettem, miért kell ilyeneket ígérni. A népet egyáltalán nem érdekli, hány százalékos a növekedés, ugyanis fogalma sincs, hogy ez mit jelent. Nem azért, mert a nép ostoba, hanem, mert humbugnak tartja a számtani bűvészkedést. Mondok egy példát: Magyarországon szinte mindenkinek tartozik valaki egy-két havi járandósággal. Ez azt jelenti, hogy százmilliárdokat kellene levonni a teljesítményből, ha valaki az igazat akarná mondani a gazdasági lufink növekedéséről. Aztán: nincs olyan hülye, aki ne látná, hogy az a munkanélküli, akit annak számolnak. Vagyis, aki régen munkátlan, az itt nem is az. Ez így komolytalan mutatványoskodás. De a politikusok meg az elemzők jól elvannak vele. Máskor mondjanak kettőt, és majd örvendezünk a háromnak is.
Takács Albert ombudsman szerint változtatni kellene az Országos Rádió és Televízió Testület működésén, ugyanis a médiatestület által alkalmazható szankciórendszer nem túl hatékony. A szocialisták médiapolitikusa szerint új testületnek kellene alakulnia, míg a Fidesz képviselője erélyesebb fellépést sürget.
Beárazni mindent!
Annyira egyszerű: amikor a gyerekek ébren vannak, egy gyilkosság egymillió forint. Bármilyen más brutális erőszak ugyanannyi. Csúnya beszédért szavanként százezret fizessenek a csatornák. A befolyt összegeket mesefilmek, tévéjátékok és ifjúsági filmek készítésére kell költeni, amelyeket aztán ingyen vetíthetnek a megbírságolt csatornák. De van egy személyes kérdésem Takács jogbiztos úrhoz: nem találja-e aggályosnak azt, hogy a pofátlan televíziók fölerősítik a reklámhangokat? Nekem az az érzésem, hogy ez olyan, mint amikor én beengedek valakit a lakásomba, ott tisztelettel vendégül látom, meghallgatom, amit mond, aztán egyszercsak ordítani és randalírozni kezd, s még a gyerekemet is fölébreszti. Úgy találnám igazságosnak, hogy minden hangosított percért fizessenek a csatornák öt-öt millió forint büntetést. Suttognának, csak, hogy felejtsük el a mocskos trükkjeiket.
Ezen kívül a kalandozót is frissítettem. Valahogy úgy jött össze, hogy oda is csodálatos képek kerültek.
Írt FG:
Én már azzal is kiegyeznék, hogy a tervezett reklámblokk előtt jelezzék valamivel a képernyőn (eggyel több vagy kevesebb a meglévő piktogramok mellett már igazán nem számít), hogy ne váratlanul robbanjon be a wish-t kísérő zene.
Én ezzel nem egyeznék ki. Mert például, amikor elbóbiskolok a tévé előtt, akkor nem látom a piktogramot. Viszont erősen gondolkozom egy olyan készüléken, amelyik érzékeli, hogy fölhangosítottak, és ettől azonnal átkapcsol egy másik csatornára. És csak akkor jön vissza, ha visszállt a rendes hangerő. Ezt bele lehetne építeni egy távirányítóba.
Az ember ugyan borzasztóan gyarló, mert amíg sajnos nem jött össze nekünk a pici, csak bosszankodtam, és nem próbáltam meg tenni ellene, csak amikor a saját bőrünkön éreztem ennek "áldásos" hatását, akkor léptem a Panaszbizottság felé. Ezennel felajánlom bármilyen segítségemet ebben a dologban. (Akár mint érintett állampolgár, személyes megjelenéssel bármilyen fórum előtt.) Az egyéb - általad említett - reklámdömping által okozott zaklatással is egyetértek. (Bár néhány esetben empatikus vagyok a szerencsétlen telefonos hölggyel, és csak azért válaszolok az álközvéleménykutatás kérdéseire, mert tudom, a szerencsétlen némi pénzt kap ezért.)
Természetesen nekem is azért jutott eszembe, mert pici gyerekem van. (Mint ahogy akkor küzdöttem a legjobban a kötelező sorkatonai szolgálat ellen, amikor a nagyobbik fiam veszélyeztetett korba lépett.) Az is lehet, hogy ez kicsit gyarlóság, de természetes is. Ezután csak természetes, hogy a telefonos közvélemény-kutatóknak én azért válaszolok, mert a fiam is volt ilyen telefonos emberke.
Folyamatosan lesi, mikor jön a postás. Jól megharapná, de nem tudja, mert olyan postaládát eszkábáltam, ami megakadályozza, hogy a benyúló kézhez érjen. Ezért bosszúból letépi a ládát. A megoldás az lenne, ha nem tudna fölmenni az ámbitusra. De hiába csukom be a kapucskákat, átugrik fölöttük. Sőt, annyira pofátlan, hogy még a kallantyúkat is kinyitja az orrával, és ahelyett, hogy visszafelé is ugorna, szépen kisétál. Egyszer majd be fogok gurulni, és megmagasítom a kapukat. Ez ma lett volna, de nem jött meg hozzá az erőm. Igazából nem csak a ládázás zavar, hanem az is, hogy minden sarat fölhord ilyenkor, az meg szépen – por alakban – bekerül a lakásba. A macskánk se normális. Már a feleségem is fél tőle. Annyira mohó, hogy ha meglát bármilyen ételt, akkor azonnal habzsolni kezdi. Nem lehet távol tartani a tányértól, ezért aztán minden kiömlik, kipotyog. Ha kicsit nagyobb lenne, félteném a gyereket, mert biztosan megenné. Olyan falánk, hogy talán el lehetne pusztítani úgy, hogy valaki ötpercenként enni ad neki. A múltkor már a mosogatásra váró edények közül dobtam ki, mert onnan szürcsölt valamit. Délután mindenféle zenéket kevergettem a számítógépen. Ezt is meg kell tanulni, de nem bonyolultabb, mint egy képmanipuláló szoftver. Az a bajom, hogy följátszom a zenét, de akármilyen távol van a mikrofon, a felvételen marad egy alapzaj. Persze rájöttem: a gépben van egy beépített mikrofon is, ami párhuzamosan vesz föl a külső mikrofonnal. Ez elég nagy hiba. Pláne, hogy nem nagyon lehet leállítani. Legalábbis még nem jöttem rá, hogyan lehetne. Persze lehet úgy manipulálni a felvételt, hogy a zaj megszűnjön, csak vele vesznek más hangok is. Aztán megjött Milos meg a mamája, aki hamarosan tovább is ment színházazni a barátainkkal. Így aztán kettesben maradtunk a gyerekkel. A fürdőkádban megkaparintotta a nyomkodós szappantartómat. Hiába mondogattam neki, hogy azzal nem szabad játszani, csak a szájéba vette a csövét. Ki kellett öblögetni, bár nagyon aranyos volt, mint mindig, amikor szappan kerül a szájába. Az föltűnt, hogy most mondogatta először, hogy „nem, nem, nem”. Vagyis nem ez az a szó, amit először megtanult. Azt hiszem, ez azt mutatja, hogy nem ezt a szót használjuk vele kapcsolatban a legtöbbet.
A 7-en a 7-ről rovatban az volt a kérdés, hogy mennyire van egymásról a Lejtő és a Tállya utca. Ravasz módon válaszoltam:
Kaptam levelet Pál Katától: Kicsit talán kapcsolódik: a Magyar Narancsban most kedden jelenik meg egy írásom a zajszennyezésről. Sajnos az általad fölvetett probléma a reklám-hangerőről, már nem fért bele, de talán hasznosnak találod. Ha kívánod, szívesen elküldöm a szöveget. Annyit tennék hozzá, hogy a zajártalom (és az össes idevágó téma) botrányosan elhanyagolt területe a környezetvédelemnek, civil és hivatalos színtéren egyaránt. A Védegylet (.hu) indított a nyáron nagyobb nyilvánosságot kapott próbapereket, ezen kívül csupán egyetlen szervezet viseli leaglább nevében a problémát (ETK Zaj munkacsoport), akik tulajdonképpen maroknyi ember. Abból a kevés pénzből, ami jut nekik, már kétszer is megszervezték a Csend napját és egyéb fontos dolgokra is készülnek (pl. Zaj panasziroda hálózat, a cikkből kiderül), de jelenleg nem tudják megfizetni a szakembereket, jogászokat, kampányokat, egyebeket. Sajnálatos módon még a főváros által támogatott Autómentes nap sem hangsúlyozza eléggé a zajártalom romboló hatását, csak a levegőszennyezettségét, bár az is ugyanilyen fontos.
Kaptam pár levelet:
Onagytól:” érdekes, amit Cselényiről írsz. nemigen szoktál ilyeneket mondani, főleg, hogy prózaírók lévén nem is értünk igazán a költészethez”
Aki "ért" az irodalomhoz, annak véleményére kevésbé vagyok kíváncsi, mint az egyszerű olvasókéra. A zenéhez se értek, de pontosan meg tudom mondani, melyik a jó. Sőt még azok is, akik nemigen hallottak még bizonyos zeneféléket. Olvastam, hogy a múltkor európai komoly zenét hallgattattak egy olyan afrikai törzs tagjaival, akik ilyesmivel még nem találkoztak. Mozartot és Bartókot csodálatosnak találták. Én úgy gondolom, hogy éppen eléggé értek a versekhez. (Meg különben is költő vagyok, nem is olyan régen zenésítették meg a verseimet. Komoly kórusmunkák. Hát még ha hallanád a saját szerzeményeimet.)
F.G.-től: A Hócipő 24. számában olvasva a "yes comment" rovatban hozzászólását az ORTT kapcsán, csak megerősíteni tudom azt. Kb. egy éve hivatalosan is szóvá tettem a fenti testületnél a hangerő pofátlanságot, melyre azt a választ kaptam, hogy valóban sokan sérelmezik ezt, viszont ez a hangerőváltozás még nem lépi túl azt a mértéket, melynél szankcionálni kellene. Mérgemben elhajítottam a papírkosárba a levelet, így lehet, nem pontosan idéztem. Kedvem szerint újból írtam volna, hogy megkérem a bizottságot, magyarázza ezt meg akkor 5 hónapos gyermekemnek is. Amúgy az ORTT általam egyáltalán nem tisztelt panaszbizottságáról megvan a véleményem. 2001. december 24-én a megboldogult Faddy Ottmar atya kijelentéseire ("... be kellene csukni az összes ateistát!" "... karddal űzzük ki őket a parlamentből..." stb.) azt a választ kaptam, hogy: "... valóban előfordultak szerencsétlen, rossz szóképek, ám ezek részben az atya idős korából, életútjából következnek." Én ezért nem csodálkoztam különösen egy bizonyos Hegedűs Lóránt nevű ember felmentésén.
Ez a levél megerősített abban, hogy valamiképpen be fogom bizonyítani: hogy ez a hangerőnövelés éppen olyan, mint a spam, a kéretlen reklámlevél. Meg azt is, hogy alapvető emberi jogom, hogy én döntsem el, mi legyen a magánszférámban. Például milyen hangerővel hallgassam a televíziót. Ha tehát ezt valaki kívülről, kéretlenül és erőszakosan megzavarja, akkor magánlaksértést követ el. Nyilván nem a panaszbizottsághoz kell fordulni, hanem a jogbiztosokhoz, az ügyvédekhez, az orvosokhoz, a pszichológusokhoz. Nemsokára nekiállok.
Ladutól, Izladról: Egy földrajz tankönyvben olvastam: "Magyarország nagy része síkság, lakói föleg a mezögazdaságból élnek. Majdnem mindenki tud lovagolni és hegedulni, sokan muvészi szinten. A magyar ember álma vágtatni a "pusztán" a naplementében, és közben hegedulni." A tankönyvet 1910 körul adták ki Izlandon, akkor ennyit tudtak tanítani Magyarországról a nebulóknak. (Kíváncsi lennék egy ugyanakkor kiadott magyar földrajzkönyvben mi olvasható Izlandról) Kínos, ha majd száz év elteltével hasonlóan felszines ismeretekhez jutnak százezrek a televízió segítségével. Tudom, hogy a nézök tízezreléke sem tudja elolvasni véleményemet a "riport"filmröl, de akit érdekel, annak személyre szóló e-mailben elkuldöm, amig fel nem kerul a http://www.izland.index.hu honlapra. ez nagyon jó. Kellene indítani egy mozgalmat: miket beszélnek rólunk. Nem is olyan régen a vejem, aki jeles számítógépes animátor levelezésbe keveredett valami franciával. Már nem tudom miről volt szó, de a francia azt írta, hogy nem is mond igazat, mert ő tudja, hogy mi jurtában lakunk. Nem tűnt föl neki, hogy az interneten leveleznek, amihez legalábbis nehéz nomád módon infrastruktúrát biztosítani.
"Tudom, hogy a nézök tízezreléke sem tudja elolvasni véleményemet a "riport"filmröl, de akit érdekel, annak személyre szóló e-mailben elkuldöm, amig fel nem kerul a http://www.izland.index.hu honlapra." Ez Trutykó filmjére vonatkozik. (Én – legalábbis a részleteit – ismerem. Nagyon tanulságos.) Ide írom a címedet, hogy lehessen érdeklődni: ladu@isholf.is
Délután még bementem egy boltba, hogy egyrészt Wandának vegyek festeni való fa dobozokat, másrészt a feleségemnek vegyek gyertyakanócot, faggyút, kartonlapokat, tűzőizét – már el is felejtettem, mit, de koszorú készítésénél dugdossák bele a növényeket –, meg valami fémszegély is kellett. Aztán az lett a vége, hogy Wandának nem találtam dobozokat, viszont leltem fa tolltartót, amiből vettem mindjárt ötöt. Kettőt magamnak, mert gyerekkorom óta vágyom ilyenre, hármat meg neki, hogy kísérletezzen velük. Holnap (28.) este hatkor nyílik egy kiállítás, amelyik két napig tart nyitva a Hunnia moziban, az Erzsébet körút 26-ban. Az a neve, hogy Export Csoportos Kiállítás, és Wanda egyik képe is látható majd. Ezen kívül még nanofesztivál is lesz ott, ami azt jelenti, hogy 10 másodperces filmeket vetítenek. Én nem leszek ott, mert pont este hattól beszélek a Tilos Rádióban. Jut eszembe: jövő kedden este nyolckor pedig Fialával „lépünk föl” a Spinoza-házban – ami Dob u. 15. Rettenetesen lassan értem haza, lépésben vánszorogtam át a városon. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen sokat pofázunk a hallatlanul magas civilizációnkról, miközben gyakorlatilag hülyeség az egész: az állítólag csodálatos életem jelentős része azzal telik, hogy vánszorgok egy pöfögő fémdobozban. Annyit képtelenek vagyunk megszervezni, hogy egyik helyről a másikra elfogadható idő alatt, bomlatlan elmével eljussunk. Este már csak arra volt erőm, hogy a gyerekkel meséket nézzünk. (Megdöbbentő: Kákalaki Akka nőnemű lett az új szinkronizálás után! Ja: biztosan nem tudja mindenki: a svéd pénzen rajta van Nils meg Márton lúd. Ez még akkor is jó pont a Svédeknek, ha közben nem felejtjük el, hogy a Szomáliából menekült négereket a legészakibb városba viszik, ahol télen jóformán soha nem kel föl a Nap, és egy halfeldolgozóban dolgoztatják őket. Azon az alapon, hogy ha ezt kibírják, maradhatnak. Ha nekem ítélik a Nobel-díjat, akkor vagy visszautasítom a négerek sorsára hivatkozva, vagy adok nekik belőle.) Milos ma a „kocka” szót mondogatta, persze csak úgy, hogy „kokka”. Nagyon jó nézni, ahogy például a mamája száját figyeli, és közben halkan mozgatja a sajátját, mert magában artikulál. Este már csak arra volt időm, hogy zenélgessek. A feleségem kinevette az Ashunga című szerzeményem egyik változatát, és ezzel a kedvemet is szegte. (Tegnap Nadja unokahúgom, aki kiváló énekes, és – ha van ideje – föl is lép koncerteken, miután meghallgatta a Beshuga című darabomat, azt üzente, hogy jön nekem vokálozni. Ez nagy megtiszteltetés.)
Fél hat körül fölkeltem, jó nagyot zuhanyoztam, hogy fölébredjek, aztán elmentem tanítani. Ma valahogy nem voltak sokan, biztos vizsga lehetett, például tegnap. Onnan bementem a szerkesztőségbe, és többnyire képeket kerestem. Aztán elmentem a Politikatörténeti Intézetbe, ahol egy sajtóvacsorán vettem részt. Ez abból állt, hogy Földes György főigazgató és a munkatársai gyorsan, rövid beszédekben elmondták mi mindenen dolgoznak, aztán eszegettünk és beszélgettünk. Én főleg egy Egry Gábor nevű fiatal történésszel. Főleg arról, hogy mindketten manipulálunk: én a napi politikában merészelem megmondani, hogy mi van, ő meg a múltról. Mert az csakugyan elgondolkodtató, hogy a történelem az, amit a történészek leírnak. Hosszú és mélyreható beszélgetés volt – főleg a román-magyar történelmi viszonyokról, mert ő éppen ezzel foglalkozik – és nagyon tanulságos. Sokat tanultam tőle. Kaptam egy csomó újságot meg folyóiratot – lesz mit olvasnom a hosszú téli estéken. (Milyen jó lenne már egy olyan hosszú, téli este, amelyiken nem kell dolgoznom.)
Szabad időmben megtanultan wav-ból mp3-ba konvertálni, ami azt jelenti, hogy dalkölteményeim a megfelelő időben már letölthetők lesznek. Fontos: Ismét műsorra tűzték a Madárbüntetőt, Cselényi Béla barátom versösszeállítását. November 29-én, szombaton 17 órától az Almássy TÉRI Szabadidőközpontban, majd AZNAP 20 órától az Üllői út 95. szám alatt, illetve december 15-én, hétfőn 20 órától az Almássy UTCAI MŰ-HELY pinceklubban az Elő-Tér Társulat adja elő. Cselényi Béla az egyik legnagyobb magyar költő, csak kevesen tudják. (A legcsodálatosabb, amit hallottam tőle, hogy nem iszik kávét, kólát és nem vesz magához édességet – büntetésből, mert elhagyta Kolozsvárt.) http://irodalom.elender.hu/cselenyi (Küllemét tekintve itt az ideje, hogy átépítsem.)
|
December 31.
December 29.
December 28.
Inca, én, Ákos, András
kicsit később helyet cseréltünk Incával December 26.
Tamara
Dávid
December 25.
Stigi és Marci
Milos és Andris mesét néznek December 24.
a csigák
Öcsike
Marci a nagymamájával
Szonja
Ede
Öcsike Marcival
Milos a játékrengetegben December 23.
December 22.
Varga Zsófi immár teljesen kész üdvözlőlapja December 20. Fejezetek Marci kalandos életéből
Andrissal, az apjával
Dáviddal
Incával
Szonjával December 17.
Apámról inkább csak motorversenyző korából maradtak képek (elöl Ákos öcsém, hátul meg én ülök)
Az öcsémet Laji bácsi, apám unokatestvére szoktatja a vitorlázógéphez valahol Kolozsvár mellett egy repülőtéren, aminek a parancsnoka volt - ha jól emlékszem
itt meg már ki is nőtte a vitorlázót
itt meg már utasszállító, kapitány
de csak megtévesztésül használja a gépeket, mert valójában röpülni tud magától is . ("Vannak olyan lények, akik meg tudnak tanulni röpülni, de akadnak olyanok is, akik szárnyalásra születtek") December 15.
Milos puszil mindenkit
Ma este nyolckor Fialával a
Spinoza-házban leszünk
December 14.
Moshu az indiánoktól vásárol cigarettát. Ezt olvastam a dobozon. Lehet, hogy hamarosan a hazai cigiken is ez lesz. Aztán majd az alkoholos palackokon is valami hasonló
Ladu nekem adta Esterházytól A szív segédigéit, mert talált benne egy tanulságos sorsú lepkét, amelyik a nyomtatás pillanattában röppent rossz helyre December 13.
Dávid olvasgat
Gergő főzőcskél December 12.
Moshu mellett a kép jobb alsó sarkában látható a piros pléh kávésbögrém
December 7. Ajánló:
December 6.
Milos az ünnepségen Ajánló
December 4.
Ez egy régi kép Tamaráról, Marciról és Tamara egyik barátnőjéről, mert ma nem készítettem egyet se
December 2.
November 30.
Hollósi Éva munkái
November 29
November 26.
November 25.
Cselényi Béla Halász Géza a KOKSZ kiállításról: http://www.zu.hu
November 24.
November 22.
két új kép az öcsémtől a Föld nevű bolygóról:
November 18.
Marci a nagymamájával November 16.
November 15.
Ismét kaptam két képet az öcsémtől:
Ajánló:
Astronomy Picture of the Day ArchiveNovember 14. Az öcsém megint küldött két gyönyörű képet a légköri dolgokról:
Ajánló:
Matt Stuart képei November 13. Marcika
November 8.
November 4.
November 2. Noé bárkája az Ararát hegyeinél
November 1.
Október 30.
ALIBI - Urak és dámák:
|
összesen
|
kattintás érte eddig a naplómat
December
28. (vasárnap) Tegnap éjjel meghalt Inca öcsém. Pécsről jött a 6-os úton,
és fölrobbant az autója. Most már tudom, mert az egyik kedves kollegám utána
kérdezett, hogy nem szenvedett, azonnal meghalt. Ezt mondják a mentősök.
December
27. (szombat) Nálunk ma még mindig karácsony volt: a feleségem apja és
bátyja, valamint a szerelme látogatott hozzánk. De – azt hiszem, ezzel
befejeződött az ünnepségsorozat.
December
22. (hétfő) Ma nem is igazán meglepő módon elaludtam. Éjjel háromig
készítettem Petri Lukács Ádám Gyönyörű alkalom című karácsonyi
e-füzetecskéjét, ami letölthető a
Hende
Csaba bírónak gondolja magát a sípolászós oldalon. Bekészítette a zsebébe az
EU-csilagos piros lapot, jól kifényezte, és most vár. Biztosra megy. Szerinte
a kormány elveszti valódi legitimitását, ha az európai parlamenti
választásokon a többség nem a hatalmon lévő pártok listáira szavaz.
December
17. (kedd) Reggel elmentem Csárli úrhoz az alkatrésszel. De nem osztotta a
lelkesedésemet, visszaküldött vele a bontóba, hogy ott szedjék szét, hátha nem
olyan a belseje – az az elektronikus rész, ami elromlott -, mint amilyennek mi
szeretnénk. (Ha szétszedjük, és nem jó, akkor már nem cserélik vissza.) 
December
15. (hétfő) Reggel bementem a szerkesztőségbe, ahol értekeztem és
szerkesztgettem háromig, aztán elmentem egy játékboltba, ahol majdnem magamnak
kezdtem játékokat vásárolni, de aztán észbe kaptam, hogy tulajdonképpen
Milosnak és Marcinak akartam venni ezt-azt. Vettem is: Milosnak ábrás dominót,
ugrálós labdát, olyan rajzolót, amiről egy mozdulattal eltűntethető a kép.
Marcinak valami kreatív játékot akartam, de aztán megértettem, hogy ekkora
gyereknek még nincs olyan, ezért nagyon aranyos fürdőállatkákat vettem. Aztán
beszabadultam a könyvesboltba, ahol majdnem vettem magamnak öt könyvet, de
aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen ajándékért jöttem. Vettem is, de nem írom
ide, mert az érintettek is olvashatják.
December
14. (vasárnap) Az egész napom teszetoszaságokkal telt. Vannak ilyen órák:
mindenbe belefogok, aztán semmire se jutok. Pedig ma a feleségem elvitte
Dávidot, Gergőt és Milost is – vele rokon- és barátnő-látogatásokat tett
Budapest másik felén. Én meg írni akartam, szerkesztgetni, de inkább csak
nézelődtem. Kicsit földobott, hogy végre elfogták Szaddám Husszeint. Elég
kínos volt már, hogy nem találták. Elég kínos az is, hogy még annyi (vég)tisztesség
sem volt benne, hogy fölrobbantotta volna magát, meg az érte jövő katonákat.
Pedig mekkora pofája volt régebben! Csak azt remélem, hogy tisztességes és
teljesen nyilvános eljárásban nemzetközi bíróság előtt felel a tetteiért.
Talán tanulnak belőle páran. (Semmi okom ilyesmit föltételezni. Bár legalább
abból tanulhatnának, hogy – még ha törvénytelenül és megengedhetetlen módon,
túl sok áldozat árán is -, de néha előfordul, hogy az ilyen diktátorok bírák
elé kerülnek.) És remélem, nem ítélik halálra.
December
12. (péntek) Tegnap azért nem jegyeztem be ide semmit, mert itt volt Moshu.
Őt valamikor a kilencvenes évek elején ismertem meg – bár akár gyerekkorunkban
is találkozhattunk volna, hiszen majdnem egyidősek vagyunk, és nyaranta
Kolozsváron vélhetően ugyanott játszottunk. (Ő egész évben ott lakott, én meg
csak nyáron, a nagyanyámnál.) A Mai Napnál dolgoztunk együtt – az még az
eredeti, igazi Mai Nap volt, nem az amit csináltak belőle. Nagyon jó újságíró,
kiváló publicista volt. Aztán, miután Csurka parancsára szétverték a
szerkesztőséget, én a Népszabadsághoz mentem, ő pedig Csecsenföldre, ahol egy
szeretetszolgálatot vezetett. (Számos nyelven beszél, egyebek mellett oroszul,
sőt ó-oroszul is. Utoljára összehasonlító nyelvészetet tanult Kanadában.)
Aztán hazajött Csecsenföldről, és hamarosan tovább ment a Boszniai Szerb
Köztársaságba, megint szeretetet szolgáltatni, megint egy szörnyű vidékre.
Amikor annak is vége lett, kiköltözött Kanadába.
Az
interneten találkoztunk megint, és most, hogy kicsit hazajött, meglátogatott.
És ez nagyon jó. Igen sok dologban hasonlítunk. Például szeretünk állva enni,
soha nem mossuk ki a kávésbögrénket… Ezek apró hülyeségek, de fontosak. Sőt,
ezek a fontosak. Persze vannak közös barátaink, például Spenót, aki
bútorrestaurátor Szentendrén, és idestova húsz éve ismerem. Ma ő is eljött,
hogy itt találkozzon Moshuval – aki egyébként itthon még Horka volt, és akit
Spenót csak az internetről ismert. Mindenféle régi szép emlékről
beszélgettünk, meg a világ állásáról, és ha közleményt kellett volna kiadni a
kettős Moshu-Andrassew és a hármas Moshu-Spenót-Andrassew találkozóról, akkor
azt írtuk volna bele, hogy a felek teljes nézetazonosságról tettek
tanúbizonyságot.
December
10. (szerda) Éjjel kettőkor feküdtem le. Félóránként fölrázott a hideg, és
olyankor hallucináltam is: hol ott volt mellettem a gyerekem, hol meg nem
találtam. Reggel hatkor mégis sikerült kipattanom az ágyból. Hétkor úgy ültem
be az autóba, hogy megint rázott a hideg. És tudtam, hogy egy percig se lesz
meleg. Szét is fagytam, mire az iskolába értem. Közben Rubén Gonzálezt
hallgattam. Föl is hívott Dávid, hogy maghalt. Nyilván véletlen. De jó
véletlen.
December
8. (hétfő) Reggel legalább fél órán át vakirgáltam az autó ablakait, mire
valahogy ki lehetett nézni rajtuk. Így aztán már eleve kitűnő állapotban
indultam el. Mire a munkahelyemre értem, úgy képzeltem, hogy egy fagyott
hering vagyok. Ebbe a képbe kicsit belezavart, hogy legjobban a lábaim fáztak.
Mondhatni, csontig fagytak, mert a kocsiban természetesen semmiféle fűtés nem
volt.
December 6. (szombat) Reggel a rettenetes szélre ébredtem, és persze
többször is ki kellett bújnom a házból. A gyerekem a mamájával elment
Mikulás-ünnepségre, és nagyon jól érezte magát. (A feleségem csodálkozott,
hogy több lány is odament hozzá, ölelgették, megpróbáltak barátkozni vele, de
ő nem volt hajlandó. Na, ha lett volna köztük egy tizennyolc éves, mondjuk…)
December
4. (csütörtök) Ma busszal és helyi érdekű vasúttal mentem – amiből az
„érdekű” egy csoda – mert s feleségem is a városba készült, Milossal, egyebek
mellett, mert már le kellett vágatni a haját. 
December
2. (kedd) Reggel megcsodáltam, mi mindent készített este a feleségem.
Például éleztében először gyertyákat öntött. Az első kettő nem nagyon
sikerült, de a többi már nagyon szép lett. Az adventi naptár idén úgy működik
az unokáimnál, hogy naponta leszedhetnek róla egy számot, és meg is ehetik,
mert mézeskalácsból van, amit persze maga sütött. Tegnap elkészül két koszorú
is. Az egyik a lakásba, a másik a kapura. Kíváncsi vagyok, hány napig lesz
ott. A tavalyit simán lelopta valaki. Sokat gondolkoztam azon, milyen ember
lehet, aki lopott koszorúval várja a szeretet ünnepét. Tán még kereszteket is
hány fölötte.
November
29. (szombat) Egész nap készültem valamire, mindig másra, de aztán
jóformán semmire nem jutottam. Majdnem dél lett, mire úgy, ahogy összeszedtem
magam. Elmentem vásárolni, aztán – egy jó vastag csavarral - fölraktam a
postaládát, amit a kutya tépett le. 
November
28. (péntek) Már napok óta nyomaszt az időjárás, talán ettől volt, hogy ma
nagyon sokáig aludtam. Aztán kicsit pepecseltünk a kertben, elaltattuk a
gyereket, pakolásztunk, a feleségem mindenféle jókat sütött – itt már apró
adagokban karácsonyi hangulat van -, aztán elindultunk. Ő – Milossal – a
mamájához, én meg a Tilos Rádióba. Ott nagyon jól éreztem magam, észre se
vettem, milyen gyorsan eltelt a másfél órás műsoridő. Az ITHAKA nevű
kutatócsoport tagjaival elemezgettük, mi is van most az internettel. Okos,
kellemes gyerekek, sokra viszik majd. 
November 26. (szerda) Hajnalban arra ébredtem, hogy a gyerekem a
hátamat simogatja. Nem akartam rászólni, mert annyira aranyos volt. Aztán
elaludtam, ő megfordult, és a térdemet kezdte vakirgálni. Alighanem ez volt az
első éjszaka, amikor minden nyivákolás nélkül kimászott az ágyból és átjött
hozzánk. Ezt abból gondoljuk, hogy nem emlékszünk, mikor lett ott.
November
25. (kedd) Nem tudom, mi van, ma egész nap csörömpölt a telefon, meg
jöttek mindenféle sms-ek, valamint iszonyatos tömegben olyan levelek, amikre
válaszolni is kell. Bár az utóbbi időben megfigyeltem, hogy a szerkesztői
munka miatt legalább a duplájára nőtt az értelmes, és megválaszolandó levelek
aránya. Ez naponta olyan harmincat jelent, ami szinte teljesíthetetlen. Pláne,
ha mellette még dolgozni is kell. Ma befejeztem egy hosszú tanulmányt, és
megszerkesztettem egy e-bookot: VIKTIMOLÓGIAI KÉZIKÖNYV A gyermekkorú
sértetté válás megelőzése és a sértetti közrehatás elemzése. Rendkívül
érdekes. Jó, ha minden szülő olvasgatja. Ha letölthető lesz, jelzem.
Volt
valami a napban. Abban, ahogy ugyanolyan, mint az előbbiek. A készülődés
monotóniája. A fonógyakorlatok, a haskeményítő torna. Az ugyanolyanban van
valami bőszítő. 
Képes
vagyok egész nap hazudni!... * Csiga úszik az agyukban?!... * És minthogy
legkevesebb szövegalapú, képalapú életet élek!... Raklapfejű nő jutott
eszembe. Meg aztán más is, de azt elfelejtettem. Csupa hasonlítás. Ha
egyenes háttal vagyok, nem fáj ott, ahol megemeltem. Mintha a hardverem
lekapcsolna egy kényesebb funkcióra. Életem felén. 
