Január 31. (szombat) Talán 1910-körül készülhetett ez a kép a dédanyámról, a dédapámról és a nagyanyámról. Abból gondolom, hogy – ha jól emlékszem – (anyai) nagyanyám 1909-ben született, és ezen a képen még nagyon picike. A dédapám jegyző volt – ha jól emlékszem – Magyaregresen. De az is lehet, hogy Várdán. Bár inkább úgy gondolom, hogy miután meghalt, akkor költözött a dédanyám a három gyerekével Várdára. Mégpedig abba a kastélyba – vagy annak egy melléképületébe -, amelyiket később Szász Endre, a híres festő vett meg. A nagyanyám, a halála előtt, már majdnem kilencven évesen elment Várdára. Bekopogott, hogy szeretné megnézni a házat, ahol valaha élt, de elküldték. (Nem Szász Endre, de már nem emlékszem, kicsoda.)

Azt, hogy a dédapám jegyző volt, mindig hallottam kicsi gyerekkoromban. Mivel fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy jegyző, és nem is kérdeztem meg, elképzeltem magamnak. Úgy gondoltam, az a dolga, hogy mindent lejegyezzen, ami a faluban történik. Jár házról-házra, beszélget az emberekkel, aztán amit hall, az beleírogatja egy nagy könyvbe, hogy a dolgok ne merüljenek feledésbe. És ha valaki érdeklődik, hogy ekkor és ekkor mi volt, ő leülteti, megkínálja teával és apró süteménnyel, fölüti a könyvet és mesél neki. Ezért kap valami fizetséget a falutól.

Ebből aztán az lett, hogy én már nagyon fiatalon elhatároztam, hogy jegyző leszek. Komolyan el is képzeltem, hogy lesz egy kicsi irodám, ott fogadom majd az embereket. Bárki, bármikor bejöhet. Mindig lesz rácsos tészta, és nem csak tea, hanem kávé is, meg kakaó. Mert arra is gondoltam, hogy esetleg a gyerekek is bejönnek, mert érdekli őket, hogy mi volt régen a faluban.

Ez elég sokáig nem ment ki a fejemből, ráadásul még a rádióban hallottam, hogy van egy olyan könyv is, aminek az a címe, hogy A falu jegyzője. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy ez csakis egy ilyen emberről szólhat, és ahhoz nekem mihamarabb hozzá kell jutnom.

Bár amikor már nagyobbacska lettem, és megtudtam, hogy a jegyző tulajdonképpen a tanácstitkár, egy időre félretettem ezt a gondolatot, ma már tudom: ez mindig motoszkált bennem.

Még sokkal később, amikor Kis Zoltánnal, a kiváló íróval – akivel most együtt dolgozom, és nem ír -először találkoztam, akkor ő éppen  „fogalmazó” volt egy bíróságon. Sokat nevetgéltünk ezen, miközben Nyugat-Magyarországon hakniztunk egy csomó fiatal íróval, meg egy zenekarral, amelyik a szintén velünk utazó fiatal zeneszerzők műveit mutatta be.

Szóval a dédapámnak végülis azt köszönhetem, hogy elképzeltem őt is és magamat is egy sajátságos írói szerepkörben, és ezt aztán soha semmi nem tudta kipiszkálni a fejemből. Most is jegyzek.

Január 30. (péntek) Már elég késő éjszaka van, most jöttem haza Horváth Pista hatvanadik szülinapi meglepetésbulijáról. A gyerekei azzal tiszteltek meg, hogy engem is elhívtak. Már lassan másfél évtizede dolgozunk együtt kisebb-nagyobb megszakításokkal. De ha nem dolgoztunk együtt, akkor sem volt olyan fontos szakmai döntés, amiben ne kértem volna ki a véleményét. Ő volt az első főszerkesztő, aki nekem lehetőséget adott arra, hogy napilapban dolgozzam.

Nagyon jó este volt. Sikerült a meglepetés, mert a gyerekek igen ravaszak voltak. A legsúlyosabb ötletük: Pista egyik fia Írországban dolgozik. Tegnap fölhívta, hogy ma megy egy beszélgetésre, mert jobb állást szeretne, majd értesíti, hogy mi történt. Az ünnepség egyik jeles eseménye volt, amikor videóüzenetben köszöntötte föl az apját, hogy érezze, mennyire vele van ezen a fontos évfordulón. Az üzenet végén mondta, hogy az apja forduljon meg, mert most tolnak be egy csomagot, amiben az ajándék lesz. Be is tolták, és persze az ő kicsi fia volt benne. A legjobb, hogy Pista az utolsó pillanatig nem gyanakodott. Teljesen összeomlott az örömtől. És csakugyan nagyon megható volt, amikor összeölelkezett a két fiával.

Ma olvastam miket írt össze rólam Lovas István a Magyar Demokratában, de erről inkább majd holnap.

Fontosabb, hogy ma írt az unokahúgom, akit sajnos elég régen nem láttam: Naplódban említed, hogy dédapádról nincs, illetve nem találsz fényképet. Szeretném ezt a hiányt pótolni. A küldött fotók egyikén dédanyád, Mérey Lujza, dédapád Strinovich Mihály és nagyanyád Strinovich Klára látható. Kb. 60-70 db hasonló régi családi fotó van még a birtokomban, amelyek másolatát január elején elküldtem Zsuzsának Kaposvárra. Ha gondolod Neked is elküldöm cd-n ezeket a régi és nagy becsben tartott fotókat. Sajnos nem minden fotót tudok beazonosítani.

Az is lehet, hogy egy ilyen napló arra is jó, hogy a családot összehozza. Számomra bizonyított tény, hogy az internet barátságteremtő, és alkalmat ad arra, hogy régi barátokkal találkozzunk. De ha a jótékony hatások között fölsorolhatom, hogy a családom olyan tagjaival is kapcsolatot hoz létre, akik valamilyen okból eltávolodtak, az még fontosabb, talán. Az unokahúgommal sose vesztünk össze, csak férjhez ment, elköltözött, miután a nagyanyám meghalt, valahogy elveszett a kapocs. Remélem, most megtaláljuk.

Bár azon sokat gondolkoztam, hogy vajon érdekelhet-e mást is az, ha a családi fényképeket nagy nyilvánosság előtt nézegetem, és melléjük írok emlék-töredékeket. Aztán Éva levele megnyugtatott:

Elég sokat töprenkedtem azon, vajon van-e értelme küldeni egy olyan mailt, amiben azt szeretném elmondani, hogy a (sejthetően komoly lelki tusák után) megjelenő napi bejegyzéseid a Naplóban szerintem azzal mérhetők össze, ahogyan Bächer Iván képes volt családjának és saját életének történéseit kiírni magából. Ily módon lehetőséget adtok arra, hogy az olvasó egyfajta "kültagként" - de ne kívülállóként - szemlélje a családotokat. És persze szembesüljön a saját emlékeivel, tapasztalataival.

Persze bármilyen összefüggésben Bächer zseniális írásaihoz hasonlítani ezt a naplót, kicsit túlzás, de azért jól esik.

Január 29. (csütörtök) Ma jó sokáig aludtam, aztán írtam, megpróbáltam az interneten elküldeni, de nem sikerült, csak trükkösen. Nagyon úgy néz ki, hogy ez az új vírus mindent eláraszt. Több száz levelet kapok, ráadásul magamtól is. Az olyan, mintha innen menne ki a vírus, pedig biztosan nem, mert a vírusos levelek be se jutnak a gépembe. És ami a külső védelmen mégis átcsúszik, és csak egy kicsit is gyanús, azt azonnal törlöm. Vagyis az a trükkje, hogy valakinek a gépébe befészkelődött, ott megtalálta a címemet, és most olyan leveleket generál, amelyek olyanok, mintha én küldtem volna. Szemmel láthatóan lelassult az egész háló. Nem bánnám, ha megtalálnák azt, aki ezt a pusztítást elindította. Jó hír, hogy az EU-ban elkezdték komolyan venni a spamokat, megpróbálnak keményen büntetni. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor jutunk el odáig, hogy az amerikai spamolókat, európai intézkedés alapján Amerikában büntetik.

Kíváncsi vagyok arra is, hogy az amerikai beutazó intézkedések mikor fordulnak ellenük. Most hallottam a tévében, hogy a vízumkérők egyharmadát elutasítják az itteni követségen. Ezt én barátságtalanságnak tekintem. Azt se nagyon értem, hogy vajon mi a fenét keresünk mi Irakban, ha nem vesznek minket emberszámba. Egyszerűen közölni kellene, hogy amennyiben, mondjuk egy hónapon belül nem hagyják abba ezt a gyakorlatot, akkor befejezzük az iraki szolgálatot. Most olvasom, hogy Aleksander Kwasniewskit, a lengyel államfőt a kanadai hatóságok szerdán egy ideig illegális bevándorlónak nézték, amikor repülőgépe Washingtonból hazafelé tartva a rossz időjárás miatt előre nem tervezett megállóra kényszerült. Ez nem vicces.

Ma két érdekes fényképet találtam. Az egyik a nagyapámat és a nagyanyámat ábrázolja, 1940-ben, július negyedikén. A nagyapám éppen a háborúba indul. Nem tudom, hol készült a kép. Talán Kaposváron. Kicsit meglep, hogy a nagyapám is nevet, és a nagyanyám is. Ez azért fura, mert sokat beszélgettem a nagyapámmal a háborúról, és mindig azt mondta, hogy ő is – aki állatorvosként tartalékos hadnagy volt – és anyám Józsi nevű testvére is – aki hivatásos százados volt, és agyon is lőtték a Donnál – pontosan tudták, hogy ezt a háborút Magyarország elveszíti. Ezért aztán szorongva, rosszkedvűen mentek hadba.

Nagyapám az első világháborúba még önként jelentkezett. Végigolvastam a fronton készült naplóját, ami nem is olyan régen került elő. Nagy lelkesedéssel indul, és teljes kiábrándultsággal végződik. Sajnos akkor írt sokat, amikor még lelkesedett. Pedig igazából azt a négy bejegyzést kerestem, amikor arról számolt volna be, hogy miképpen öt meg személyesen négy embert. Ezekről nem írt, de később beszélt nekem. Elmondta, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalása nincs, mert közelharcban lőtte le azokat az embereket. Vagyis, ha nem lőtt volna, őt terítik le. Mielőtt meghalt, hetekig ültem éjszakánként az ágya mellett. Őrizni kellett, mert ugyan az elmeszesedéstől már nem nagyon látott, és többnyire aludt, időnként fölébredt, és akkor kiszámíthatatlan volt. Többnyire azt képzelte, hogy a fronton van, és félt. Embertelen drámákat élt át ott előttem, és nem tudtam rajta segíteni. Hiába beszéltem hozzá. Bár az is érdekes, és nagyon jó, hogy halála előtti utolsó éjszakai fölébredésekor megkérdezte, mit keresek én ott. Mondtam, hogy vigyázok rá. Erre elkezdett keresgélni a párnája alatt. Kérdeztem, mit csinál. Azt mondta: ki akarom magát fizetni. Erre megmondtam, ki vagyok. Akkor rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat. Soha többé nem ébredt föl.

A második kép már alighanem Erdélyben készülhetett, egy hónap múlva. A nagyapám nem nevet. A kép egy vonatkupéban készült – legalábbis erre utal, hogy az ablak mögött egy marhavagon látható. Akkor még nem egészen annak volt a jelképe ez a járműféle, mint majd négy esztendő multával. Ő tulajdonképpen megúszta azt a háborút, mert csak Erdélyig jutott. Ha jól emlékszem, valamilyen lovasbaleset miatt összetörtek a bordái, és talán ezért jöhetett haza.

Történetesen éppen katona voltam, amikor meghalt. Talán a legfontosabb férfiember volt az életemben. Haldoklása közbe jöttem rá, hogy a legelemibb félelmek maradnak az utolsó órákra. Nyilvánvaló, hogy az ilyen szinte tökéletetes úriember-macsóembert – aki például büszke volt arra, hogy csak hatvankét évesen kapott obsitot, mert szükség volt a katonai szakértelmére - is egész életében kínozza, amit átélt, amibe gyerekként belevitték. Mivel ezek nem természetes eredetűek, hanem az emberre kényszerített élethelyezetekből fakadnak, könnyen elkerülhetők. Nem szabad háborúzni.

Január 28. (kedd) Valaki azt írta, hogy tegyek be ide több régi képet, mert azokban mindig van valami titok. Beteszek én szívesen. A múltkor néztem egy boxmeccset a tévében. Hol máshol, hiszen ha jól emlékszem 1934-ben játszották, vagyis akkoriban, amikor az anyám született. Kiderült, hogy a bajnok, akit legyőztek még a XIX. században látta meg a világot, és mire meghalt, én még meg sem születtem. Valahogy mindig az volt bennem, hogy a film nem sokkal az én születésem előtt terjedt el – legalábbis annak dokumentumként is élvezhető változata. Mindig tudtam, hogy ez nem így van, de a lelkemben másképp volt, mint a tudatomban. Nem is értem, miért volt ez az érzésem. Aztán látok egy meccset, amelyik akár pár éve is meccs lett volna, mert kiváló sportolók verekedtek a ringben. Igazából azért néztem kényszeresen, mert elszorult a szívem: ezek már sehol sincsenek, már az unokáik is öregecskék, és mégis itt vannak, élnek, szinte örök életet. Valahol olvastam, de a pontos számot elfelejtettem, hogy másodpercenként hány ezer fotó készül ma a világon. Mi lesz ezekkel? Már a családi fotótárak is kezelhetetlenek, amióta elterjedt a digitális fényképezés. Elképesztő számú hiteles dokumentum készül erről a világról, és vélhetően hatalmas kincsek is vannak köztük. A sors bosszúja, hogy ezek töredékét ismerhetjük meg, és még kevesebb jut majd a történészeknek, ha ezt a kort kutatják.

Ma találtam egy rendkívül baljós képet. Igenám, de azon kívül, hogy tulajdonképpen egészen szép a kompozíció, és van valami szívszorongatós abban, hogy egy kislány áll egy temetőben egy keresztúr előtt, más számára ez nem lehet baljóslatú. De én tudom, hogy aki ott áll, az az anyám, és akkora lehet, mint most a legkisebbik fiam. És ahol áll, szinte pontosan ott, vagy onnan alig néhány lépésre pár évtized múlva föl lesz írva egy kőre a neve. Ráadásul olyanok társaságában, akiket nagyon szeretett. És néha kimennek oda a fiai, és tulajdonképpen nagyon vidámak, mert kényszeresen mindenféle jó, vidám történet jut eszükbe az anyjukról. Ettől nevetgélnek, ami a temetőben mégiscsak illetlenség. És az egészben az a legborzasztóbb, hogy az utóbbi időben egyre inkább elhatalmasodik bennem, hogy az anyámat egy ilyen drága kicsi lánynak látom, mert egy csomó fényképről így néz rám. Mivel később tartózkodott a fényképezkedéstől, sokkal több kislány képem van róla, mint fölnőtt. Vagyis egy ideje kezd úgy belém zárulni, mintha láttam volna ilyennek, ami persze teljesen lehetetlen, hiszen csak tizenkilenc év múlva születtem meg.

A dolog úgy áll, hogy amennyiben igazuk van azoknak a népeknek, akik azért nem engedik magukat fényképezni, mert úgy gondolják, hogy a képmásba beleköltözik a lelkük egy része, nagyot tévednek, tévesen viselkednek. Hiszen minél több képmás készül egy emberről, annál több lélekdarabka marad fönn a halál után. És, hogy ezek a szilánkocskák képesek beköltözni egy másik lélekbe, és ott életre kelnek, arra az anyám képmásaival való saját viszonyom a bizonyíték.

Január 27. (kedd) Idegesít ez a madárinfluenza. Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket arról, hogy a következő öt éven belül jön Délkelet-Ázsiából egy vírus, amelyik ugyanolyan hatalmas katasztrófát okozhat, mint annak idején a spanyolnátha. Ez pedig azért van, mert ott az emberi életforma következtében bármikor előfordulhat, hogy egy madárvírus mutánsa megfertőzi az embert, mégpedig úgy, hogy tovább is adhatja más embereknek. Mivel szinte már évente indul az útjára és járja be a világot egy új, eredetileg állati vírus, egyre valószínűbb, hogy ez a jóslat beteljesül.

Nem is olyan régen láttam egy filmet, amelyikben éppen a spanyolnáthát kutatták, és említést tettek arról is, hogy madárvírusról lehetett szó. Régebben azt olvastam, hogy egyrészt kétszer annyian haltak meg a spanyolnáthában, mint az első világháborúban, másrészt maga a háború is azért ért véget, mert a fronton egymáshoz nagyon közel, igen rossz körülmények között tengődő katonák egymást fertőzték. A film arra a meglepő következtetésre jutott, hogy nem is húsz- hanem legalább hatvan-nyolcvan millió áldozat volt, hiszen nem csak Európában pusztított, hanem – például éppen azért, mert hazatértek a fertőzött katonák.

A dédapám, Strinovich Mihály is abban pusztult el. A nagymamám mesélte, hogy vasárnap délután úgy érezte, hogy kicsit megfázott, csütörtökön pedig már halott volt. Az utolsó óráiban megfeketedett és gyakorlatilag cafatokban köpte ki a tüdejét.

Sajnos nincs róla képem – vagy ha van, nem tudom, hol. De a dédanyámról meg a két fiáról, és a lányáról, aki aztán a nagyanyám lett, maradt egy kép például 1938-ból. Ma azért nézegettem a képeket, mert beszéltem Zsuzsával, a nagynénémmel. Például arról, hogy a dédanyám is elvesztette a férjét is meg az egyik fiát is, a nagyanyám elveszette a férjét is meg az egyik lányát is, és ő is elvesztette a férjét is meg az egyik fiát is. Kifejeztem azt a reményemet, hogy hosszú időre ő az utolsó átkozott sorsú. Mihály dédapámat tehát a spanyolnátha vitte el, József fiát a háború. Béla nagyapámat az agyérelmeszesedés, Danicát, az anyámat a tüdőrák. Gyurkát, Zsuzsa első férjét a tüdőrák, Incát, a fiát pedig egy baleset.

A temetés után elfelejtettem ide jegyezni, hogy Zsuzsa mesélte: hivatalosan Inca nem is létezett. Elmentek, hogy anyakönyvi kivonatot kérjenek, és kiderült, hogy nem is jegyezték be. Vélhetően az történt, hogy az anyakönyv vezetője kiállította a kivonatot a kórházban, aztán valamiért a hivatalban elfelejtette bejegyezni. Ez aztán senkinek nem tűnt föl, hiszen a kórházban kapott kivonat még mindig megvan, Inca minden hivatalos ügyét azzal intézte. Most is csak azért kértek másolatot, mert a költözéskor valamelyik doboz mélyére került, és nem találták.

Január 26. (hétfő) Reggel fél hatkor keltem, mert bevittem a városba a feleségem barátnőit. A nyomasztó idő ellenére jókor érkeztünk. Ráadásul a kocsiban elkezdett valami surrogni és kattogni. Sőt: minden szabályosság nélkül, ami pláne. Amikor kinyitottam a motorház tetejét, az derült ki, hogy egyrészt eltűnt a ventillátor, másrészt szabadon lóg alá valami drót. A drótot föltekertem, a ventillátort lélekben megsirattam, aztán mentem tovább. Meglepetésemre a klaffogás abbamaradt. De azért holnap sietek a szerelőhöz.

Értekezlet után jókat beszélgettünk a kollegákkal, aztán elmentem az iskolába, hogy aláírjam az indexeket. Jellemző módon elfelejtettem szemüveget vinni. Elég nevetséges lehetett, ahogy fölötte nagypapásan próbáltam kisilabizálni a neveket a papírokra hajolva.

Márciustól megint tanítok. Addigra át kell esnem egy gyönge műtéten is, mert néha már zsibongnak az epeköveim. Egy félig vak pasi, egy zacskó kaviccsal a hasában – azt hiszem ez valami öregedés-féle lehet.

Onnan a könyvelőhöz mentem, ahol aztán ott is ragadtam, mert a férjével nagyon szeretek beszélgetni. Kiváló internetes szakember, akivel időnkét hallatlanul bátor terveket szövünk. De az a jó, hogy előbb-utóbb meg is valósítjuk valamelyiket.

Például arról is beszéltünk, hogy mozgalmat kellene indítani az öregek internetezéséért. „Vegyél számítógépet anyádnak!”, „Engedd apádat is a hálóra!”, „Végy a dédinek ADSL-t!”

De komolyan: öregek tízezreit lehetne visszavezetni az életbe, valamilyen társaságba. Megtalálhatnák egymást újra, újabb kapcsot találhatnának a családtagjaikhoz, csapatokba szerveződhetnének, ingyen juthatnának hozzá kulturális értékekhez, intézhetnék az ügyeiket, politizálhatnának, veszekedhetnének, és ez talán évekkel meghosszabbíthatná az életüket. És maga az internet is gazdagodna. Talán a piac is fölfedezné őket, hiszen a nem erőmű teljesítményű, de jó minőségű, olcsóbb gépekből sok százezret lehetne eladni nekik. Vagyis nem csak nekik, hanem a gyerekeiknek is, akik ilyesmivel is megajándékozhatnák őket. Az, hogy az öregek félnek az ilyen masináktól, részletkérdés. Az meg, hogy nem eléggé tanulékonyak, hülyeség. Legföljebb egy kicsit többet kell velük foglalkozni, és egy valamivel értelmesebben, vagyis egyszerűbben kell megfogalmazni a használati utasításokat.

Itt van, amit vártam:

A Tilos Rádió elleni tüntetéssel kapcsolatos bírósági tárgyaláson a másodrendű vádlott B. Miklós azt mondta, semmiféle bűncselekményt nem követett el, az egész világon égetnek zászlókat. Õ vállalni meri a nemzeti oldal gondolkodását, viszont felháborítja a cionizmus világuralomra való törekvése. Azt is hozzátette, igyekezett alkalmazkodni a Lovas István által a tüntetésen meghirdetett nulla tolerancia elvéhez.

Ez a B. Miklós legalább nem gyáva. Komolyan mondom, hogy ez nagy dolog mostanában a jobboldalon. Azt gondolná az ember, hogy ezek legalább a nyilvánosság előtt kihúzzák magukat, és a világ szemébe merik mondani, hogy mit gondolnak. B. Milkós megtette. Többre  becsülöm, mint ezt az M. G. R.-t, aki orrvérzésig zabálta magát cukorkával, és ezért el kellett halasztani a tárgyalást. Nem baj, nemsokára állást kap valamelyik Fidesz-vezér titkárságán azon az alapon, hogy igyekvő, a politika iránt érdeklődő jó kiállású, és nyelveket is beszélő, vallásos fiatalember. Mint az a másik szerencsétlen kölyök, aki Medgyessyt hazaárulózta önfeledten Kapolcson.

Január 25. (vasárnap) Ma se nagyon történt semmi, csak dolgoztam, dolgoztam. Írtam, olvastam, számlákat pakolgattam, mert jő a bevallás ideje. Közben folyamatosan majdnem elaludtam. Most kinéztem: esik is a hó rendesen. Jó lesz majd holnap autókázni.

Hunyász, kábcukros, vérbíró

Fordulatos hét van mögöttünk, sőt traumák jöttek ránk. Látszólag nem politikai ügy, de a minisztériumi támogatás és a nemzeti önértékelési szükségletek miatt mégis azzá lett, hogy a hét elején még úgy nézett ki: a MOL miatt Baumgartner Zsolt nem nagyon lesz Forma 1-es versenyző. A közfelháborodás odáig ment, hogy már mozgalom indult a MOL ellen, az interneten fölhívások jelentek meg arról, hogy ne tankoljunk többé a vállalat kútjainál. Szerencsére most úgy néz ki, hogy Baumgartner mégis beszállhat a cirkuszba, így talán ez az eset nem szolgáltak okot kisebb tüntetésekre, esetleg MOL-zászlók elégetésére gyújtó hatású Lovas-beszédek után, tűzveszélyes környezetben.

A Tilos Rádió előtti zászlóégetés, és maga a Tilos-ügy végigborzolta a héten az egész közéletet. Nem nagyon figyelt rá senki, de az Lovas-féle uszítást még fokozta az immár szerencsére a perifériáról bekiabáló Csurka: "Nem lehet elhárítani azt a feltételezést, azt a gyanút, amely nem bizonyított, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya izraeli és magyarországi zsidó körök kérésére, az izraeli zászló elégetésének megtorlásaként rendelt el zárlatot magyar hús és húskészítményekre az Államokban". Ez az a tipikus antiszemita technika, amire talán már jobboldalról is föl kellene figyelni. Minden benne van, amit szakmailag föl lehet használni a sunyi uszítás tudományából. Aki egy kicsit is ismeri a magyar-amerikai húskereskedelem történetét, az tudja, hogy már a szocializmus idején is folyamatosan ellenőrizték az üzemeinket, és amennyiben gazdasági érdekeik úgy kívánták, mindig találtak valami kis hibát. Már csak azért is, mert például a higiéniai követelményeket úgy határozták meg, hogy – ha ők nem akarják – nem lehet teljesíteni őket. Ez pontosan ugyanaz a technika, mint amit a repülőtereken alkalmaznak: akár indoklás és kártérítés nélkül bárkit kiutasíthatnak, hazaküldhetnek. Ilyen az, amikor egy állam mérhetetlen erőfölényben van minden más állammal szemben. Egyébként meg, ha az izraeli körök megsértődnének a zászlóégetéstől, azon képmutatás lenne csodálkozni. Mit beszélne vérhabzó szájjal Csurka vagy Lovas, ha egyszer Jeruzsálemben gyaláznák meg a magyar lobogót?

A hét közéleti közröhögést kiváltó vallomása az volt, amikor M. Giorgio Richard - az egyik zászlóégető - azt vallotta: a tüntetésen megkínálta valaki egy cukorkának látszó tárggyal, „és onnantól kezdve se kép, se hang...” csak a tévében látta, mit tett. Ráadásul a szert azért nem lehetett kimutatni, mert a rendőrség fogságban tartotta…

Nekem már ifjabb Hegedűs perének idején is föltűnt az a mérhetetlen gyávaság, amivel az ilyen gyűlölködők viselkednek a törvény előtt. Pedig még némi becsülést is szerezhetnének, ha vállalnák sötét nézeteiket. Kicsit meglep, hogy egy nagytekintélyű ügyvéd ilyen cinikus, pitiáner verziót támogat. Talán egyszer meg kellene beszélni, hogy az ügyvédek mennyire felelnek a közállapotokért, és hova vezet, ha bármit bevetnek, csak azért, hogy hunyász ügyfeleiket kihúzzák a saját mocskukból. Nem lenne jó, ha ebben az országban az ügyvédi munka egynémely bírói teljesítmények színvonalához igazodna.

A héten meglett a sötét arc is, aki meg azt vallotta, hogy Lovas beszédének hatására szaladt haza az izraeli zászlóért. Vélhetően ő volt az, aki előtte cukorkát osztott, mégpedig bizony mélyvereset… Az is lehet, hogy az egész tüntetés azért volt olyan furcsa, mert minden polgári körös becukorkázott Lovasostul, Melloccostul, Döbrenteistül. Legalább értem, hogy a zseniális Melocco mit keresett ott. Csak a tévében látta, mit művelt… Ha nem lenne ennyire szánalmas ez az egész, vagy esetleg egy Örkény István nevű másik zseni írta volna meg, akkor jókat nevetgélnénk.

Közfölháborodást keltett, az az ítélet is, amellyel az ORTT gyakorlatilag megpecsételte a Tilos Rádió sorsát. Annak ellenére, hogy a rádió a sajnálatos és valóban ocsmány karácsonyi műsor után szinte tankönyvbe illő módon példásan viselkedett, és mindent megtett, ami emberileg lehetséges a közéleti bűn enyhítéséért, nem csak harminc napos hallgatásra, hanem a pénzszerző pályázatokból való kizárásra, plusz „ufira”, utolsó figyelmeztetésre ítélték. Az utóbbi olyan, mint egy pókfonálon függő bárd: bármikor lezuhanhat. Még a mérsékelt „polgárok” is azt gondolják, hogy ezen az alapon Kossuth Rádiót örökre be kellene tiltani a Vasárnapi Újság miatt, például. Ami hasonlóképen méltatlanság lenne, persze.

Más részről viszont a mérsékeltebb baloldaliak között is zavart okozott, hogy Bencsik Andrást, a Magyar Demokrata főszerkesztőjét első fokon tíz havi letöltendő szabadságvesztésre ítélték, egy Mécs Imrét ocsmány módon támadó írás miatt. Nem arról van szó, hogy – miként a Tilos Rádió – nem érdemelhet olyan súlyos büntetést, hogy elmenjen a kedve mások becsületének rombolásától, ha egy ilyen írást a bíróság már nem tudja szabad véleménynyilvánításnak tekinteni, hanem a becsületsértés minősített esetének ítéli. A diskurzus most arról folyik, hogy egy szabadságjogokra épülő állam a börtön brutalitásával büntessen-e olyan embereket, akik megátalkodottságukban nem okoznak másoknak folyamatosan súlyos anyagi természetű károkat, életveszélyt, vagy nem fenyegetnek fizikai erőszakkal, ha szabadon maradnak. Nincs-e más mód a megtorlásra? Esetleg pénzbüntetés, szakmától való ideiglenes eltiltás, közmunka, például. Másrészt viszont sokan vannak azon az állásponton, hogy Bencsik András viselkedése rendkívül veszedelmes a társadalmi békére nézve is, és ezért nem baj, ha egy bíróság adja tudtára, hogy hol a határ. Az se baj, ha végül nem ültetik le, mert ha idejében fölismeri, hogy most nem mártírkodni kellene, hanem önvizsgálatot tartani, akkor van még remény arra, hogy egyszer majd nem egy cukorkának látszó tárgyak szopogatásától zavarodott vérbíró szeme nézzen ki a koponyájából, ahányszor csak a tekintetét ránk emeli.

Január 24. (szombat) Eléggé megdöbbentő, hogy már egy hónap elment karácsony óta. Irgalmatlanul gyorsan megy az idő. Nem is lenne, baj, ha csak arról lenne szó, hogy kifelé megyünk a télből, és nemsokára milyen jó lesz, de a tavasz is ellobban majd, meg a nyár is. Nem is olyan régen olvastam, hogy ahogy öregszünk egyre gyorsabban múlnak a napok, és akkor meg is állapítottam, hogy ez igaz. Ebben az utolsó pár hétben annyi baj ért, mint máskor tíz év alatt, talán ettől is volt olyan gyors. Talán távolodni akarok, és túl sokszor kapcsol ki az agyam. Persze nem tud, ma is kétszer kaptam magam azon, hogy folyik a könny a szememből, mert eszembe jutott Inca.

Voltak válságok az életemben, amelyeket úgy tudtam túlélni, hogy átaludtam őket. Ha kellett, két-három hétig tudatosan aludtam, és csak enni, tisztálkodni keltem föl. Ez most nem megy. Ha egy évig aludnék, akkor is sírva ébrednék.

Valamelyik nap beszéltem azzal a nénivel, akitől a tejet hozom. Az egyik fia meghalt motorbalesetben, már nagyon régen. Ezt onnan is látom, hogy már nagyon nagy a fa, amit oda ültettek, ahova az útról fölszedett vérét eltemették. A néni mondta, hogy a férje reggel zokogva ébredt, mert a két fáról álmodott, és olyan jó volt velük az álomban együtt lenni. Akartam neki mondani, hogy tudatosan vissza lehet térni a jó álmokba. De aztán mégsem mondtam, mert nem akartam, hogy felelősség terheljen, ha egyszer nem jön vissza.

Nem is olyan régen az anyámmal álmodtam így. A Balaton partján ültünk, én még igen kicsi voltam, ő – ahogy szokta – a Nap „visszfényével” süttette magát, én meg horgásztam. Egyszercsak éreztem, hogy néz. Oda fordultam, és láttam, hogy milyen szeretettel. Amikor ebből fölébredtem, nem éreztem, hogy sírni kellene, hanem azt, hogy egyszer majd visszamegyek ebbe az álomba, és folytatom.

Nagyon érdekes, hogy Nacsival, a dédanyámmal gyakran találkozom így. Többnyire ő is csak néz, szeretettel. Vagy tereget. Vagy fekszünk Mernyén a leghátsó szobában, a kályhából a parázs fénye villog, befesti a plafont, és igen erős Gerozán szag van. Az egy kámforos kenyőcs volt – az egyetlen gyógyszer, amit használt, de azt minden nap. Jó volt orrdugulásra, reumára, keringéspangásra, mindenre. Olyankor nem mesél, hanem beszélget velem a világ dolgairól, aztán hangosan imádkozik. Én meg azt szeretném, ha sokáig imádkozna, mert ha elalszik, én meg ébren maradok, akkor félni kezdek az Istentől.

Nem is olyan régen meg a kolozsvári nagyanyámmal álmodtam. Ákos öcsémmel együtt feküdtünk az ottani nagy ágyban, teljes sötétségben. Ő meg mellettünk ült egy fotelben, és a János Vitézt mondta kívülről. Ő valóban tudta az egészet kívülről, s esténként mesélte is nekünk. De az az érdekes, hogy én nem tudom kívülről, ám ha ő meséli álmomban, akkor hosszú szakaszokat hallok. Vagyis: valahol a fejemben van az egész János Vitéz, és talán valami mély kómában, vagy hipnotikus álomban elő is jönne.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy mi jut eszembe a „bankárkormányról”:

A bányafi haverkormánya. A rossz, penetráns orbáni demagógia. A betegségig frusztrált vesztes tehetetlen köpködése. Hiller István, mint bankár! Lévai Katalin, mint bankár! A belügyminiszter asszony, mint bankár, pláne. Nevetséges. Szeretnék egy bankárkormányt. Amelyik megmondja, hogy ha ennyit fektetek be magamból, akkor jövőre annyi lesz belőle, azután meg amannyi. És ha lát bennem fantáziát, meg neki is van, akkor belém fektet. Ilyet most nem látok. Sehol a világon.

Január 23. (péntek) Dolgoztam, vásároltam, takarítottam a kutya után, amelyik – miután most nem tudott beugrani az ámbitusra – belökött egy virágládát. Délután – csak, hogy elaltassam – lefeküdtem Milos mellé, amiből az lett, hogy jól elaludtam mellette. Ráadásul meglepő módon hagyott is aludni, aztán még jó nagyot heverésztünk is. Más nem is nagyon történt. A Hócipő fórumán most is főleg Bencsik Andrásról volt – van - szó. Úgy volt, hogy ma jön Mirkó, de aztán mégsem jött, amit igen sajnálunk. Cseke Gábor végre elfoglalta új virtuális harcálláspontját Csíkszeredában – nyugdíjba ment -, már küldött is újabb verseket az Erdélyi és csángó költészet című antológiánkba. Ideje, hogy megint építgessük, mert kicsit elmaradtunk az utóbbi hónapokban.

Január 22. (csütörtök) Ma elég sokat dolgoztam. Írtam a Népszavába, a Hócipő fórumába – főleg Bencsik András elítéléséről, és folytattam a Szent Ferencről elnevezett projektet a házam körül.

Annak az a lényege, hogy én nem tudok beszélgetni az állatokkal, de mindent megteszek, hogy úgy viselkedjenek, ahogy szeretném. Mivel a kutyánk bejár pisálgatni az ámbitusra, megemeltem a kapu magasságát, hátha az visszatartja. Az egyik kapuval el is készültem. Holnapra hagytam a másikat, bár az is lehet, hogy a hidegre tekintettel inkább nem mozdulok ki. Sajnos a műhelyem nem fűthető.

Ma sétáltunk is. Meg is bántuk, mert olyan hideg volt, hogy fájt a bőrünk a szélben. Miloska pedig a főtér kellős közepén jó nagyot eset, és be is verte a homlokát. Ebben persze nincs különös, mert naponta háromszor a szobában is megteszi.

Annyira aranyos, hogy naponta fejlődik valamit. Ma például fölmászott az íróasztalomra, azzal a kifejezett céllal, hogy zenét akar hallgatni, vagyis elindítja a lemezjátszót, amiből vélhetően Paulo Moura-zene jön majd ki, mert azt kedveli. Hosszasan tanulmányozta a szerkezetet, aztán pontosan azt a gombot nyomta meg – a lehetséges hét közül – ami valóban el is indította a zenét. Csodálatos volt az az öröm, ami kiült az arcára. Egyébként – ki tudja, honnan – azt is tudja, melyik billentyűket kell nyomogatni ahhoz, hogy a számítógép képernyőjén szépen, lassan legördüljenek a képek, amelyeket közben jó alaposan megnézegethet.

Ma először bilibe pisilt. Az meg úgy volt, hogy kakit kiáltott az anyjának, mire ő ráültette a bilire, és onnan nézte az egyik Magyar Népmesék kazettát. Aztán egyszercsak benne volt a pisi. Persze táncikálva-ugrándozva, és harsányan lelkesedtünk, hogy lássa: nagy lépést tett meg az emberiség. Talán rontotta a hatásfokot, hogy a sok ücsörgéstől elzsibbadtak a lábai, de ezt remélem, hamar elfelejti.

Január 21. (szerda) Tegnap elfelejtettem írni, hogy hírt kaptam: állítólag februárban megjelenik Németországban a Peremkirályság című könyvem. Elég különös, mert legalább négy éve kötöttük meg a szerződést, aztán azóta csönd volt. Én nem vagyok az a típus, aki állandóan érdeklődik. Arra gondoltam, hogy biztosan valami baj van a kiadóval. Akkor meg minek kérdezősködni, kellemetlenkedni? Erre most kaptam egy levelet Karlheinz Schweitzertől – vagyis Karcsitól - a fordítótól, hogy így állunk.

Ő egy csodálatos ember. Egyszer írt nekem egy levelet, hogy van-e kifogásom ellene, hogy fordítgatja a novelláimat. Miért lenne? Aztán már küldte a kész könyvet. Később találkoztunk is.

Annyira beleszerelmesedett Magyarországba, hogy ide költözött. Föladott mindent, csak azért, hogy itt élhessen. És persze meg is tanult magyarul. Mindig ámulok az ilyen embereken.

(Érdekes: bizonyos körökben az ilyen magyarszerelmesek is betolakodó idegeneknek számítanak? És mi van, ha egy román vagy egy arab kezd el olthatatlan vágyat érezni arra, hogy magyarok között éljen?)

Yes, comment…

A németországi atomreaktoroknak esetleges légi terrortámadásokkal szembeni védelmére a környezetvédelmi minisztérium tanulmányozza annak lehetőségét, hogy sűrű működfelhőbe burkolják a létesítményeket.

Ködösülés

Kitűnő ötlet. Kár, hogy egy tapasztalt pilóta a legsűrűbb ködben is oda száll le, ahova akar, mert tudja használni a fedélzeti műszereket. Egyébként is, ha rákapunk erre a ködösítésre, egyszercsak egész évre párába borulnak a kormányzati negyedek, a rezidenciák, a jelentősebb ipari létesítmények, majd a gazdagok is úgy gondolják, hogy trendi dolog ez, és így egész városok borulnak felhőbe. Nyomasztóbb lesz, mint a terrorra várás. Talán inkább tárgyalni kellene, beszélgetni. Kitalálni, hogyan lehetne úgy elosztani a javakat, hogy az emberiség kilencven százaléka ne érezze becsapottnak, rabszolgának, baleknak magát.

A Tilos Rádió kuratóriuma kedden közleményben tudatta, hogy - mint a vasárnapi tüntetés és a zászlóégetés címzettje - szolidaritást vállal a tüntetést szervező Rákosmenti Polgári Körökkel.

 A Tilos Rádió elleni tüntetést szervező Rákosmenti Polgári Körök vezetője a közszolgálati televízió szerda reggeli műsorában megköszönte a rádió gesztusát.

Hátha

Bár később a szervezők mindent elrontottak, amikor kínjukban hirtelen elkezdtek arra emlékezni, hogy az izraeli zászlót a Tilosnak szobát adó épületéből hozták ki, tehát tilososok – vagyis inkább a szocialisták (!) - álltak a volt református egyetemi (!) zászlóégető mögött, azért voltak itt szép pillanatok is. Kezdték megérteni egymást az ellenfelek, és szinte elegánsan könnybe lábadtak. Úgy is lehetett volna, hogy a rákosmentiek elmennek a Tilosba, elbeszélgetnek a szerkesztőkkel. Megmondják, hogy mennyire haragszanak, és emellett mennyire sajnálják, hogy egy rádió vigyázatlanságból ilyen csúfos helyzetbe került. És imádkoznak értük. Ki kellene egyszer próbálni, hátha így is lehet.

Orbán Viktor fokozott figyelemre és még nagyobb elővigyázatosságra kéri a polgári köröket arra az esetre, ha a jövőben bármelyik rendezvényükön provokáció gyanúját észlelik. A Fidesz elnöke azt üzente a civil szerveződéseknek: "Szigeteljék el a provokátorokat, és akadályozzák meg, hogy megzavarják békés rendezvényeinket!”

Orbán kedvence

Az a baj, hogy Orbán Viktor még mindig nem érti, hogy az ő fokozott figyelmetlensége és elővigyázatlansága juttatta ide a polgári köröket. Ott, ahol az ő kedvenc publicistája és tanácsadója beszél, egy szükségszerű folyamat vége az izraeli zászló elégetése. Lovas István kódolt és kódolatlan szövegekkel ezen munkálkodik immár egy évtizede. Az is lehet, hogy ezután majd csak lélekben égnek a lobogók, lekonyulnak az antiszemita táblácskák, de ez a szánalmas gyűlölet ott lesz a kereszténykedő szemforgatók tekintetében. És ezért nem másnak, mint Orbán Viktornak kell szégyellnie magát.

Lemondott Zsilka László a Magyar Fórum főszerkesztője. A vele távozó Hering József közleményben tiltakozott, mert állítólag Papolczy Gizella nemzeti körökben azt a hazugságot terjeszti róluk, hogy azért kellett elmenniük, mert a Moszad ügynökei.

Vetések

Lehet, hogy Hering úr tőlem tudja meg: az érdeklődő népesség túlnyomó többsége jobban megveti azért, mert a Magyar Fórumnál dolgozott, mint vetné, ha a Moszad ügynöke lenne. Az utóbbi egy szakma, az előbbi meg egy szégyen.

Az elmúlt ciklusokban az volt a gyakorlat, ha egy országgyűlési képviselő baleset résztvevőjévé vált..., alávetette magát a rendőri intézkedéseknek - nyilatkozta az Országgyűlés mentelmi bizottságának MSZP-s elnöke a Népszavának. Mint ismert: Balsay István fideszes egy baleset után mentelmi jogára hivatkozva megtagadta a szonda megfújását...

Kár

Ezzel el is vesztette a hitelét. Ha belefújt volna, és ittasnak találtatik, akkor is, csak nem ennyire. Kár érte: morcos, de tiszteletre méltó ember volt, akire oda kellett figyelni.

A Károli Gáspár Református Egyetem "kirúgta az intézményből" azt az ötödéves hallgatót, aki nyíltan vállalta homoszexualitását - hangzott el a Klubrádióban. A 24 éves fiatalembert a lelkészi szolgálatra való alkalmatlanság alapján zárták ki.

A lelkes

Én arra a tanárra lennék kíváncsi, akinek ez a fiatalember bizalmasan elmondta, hogy homoszexuális, és aki ezután ezért kirúgatta. Remélem nem lelkész, mert hogyan lehetne az, ha egyszer nincs neki lelke.

Január 20. (kedd) Reggel, mikor kinéztem az ablakon, persze azonnal tudtam, hogy tegnap attól voltam olyan lepukkant, mert jött a hó. Érdekes, hogy tegnap erre a lehetőségre nem gondoltam. Nem is vagyok igazi meteopata.

Reggel kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment a sógornőmmel biztosítási ügyeket intézni meg látleletet vétetni. Jól megvoltunk. Főztem is neki egy kis tejbegrízt, amit pillanatok alatt megevett. Hajlandó volt elaludni velem, sőt, még visszaaludni is, ami igazán nagy megtiszteltetés.

Most érdekes helyzetbe kerültünk: a fürdetés kellős közepén kialudt a villany. Milos persze nagyon megijedt. Amíg a feleségem nem ért hozzánk a lámpával, fölállt a kádban és szorosan magához ölelt. Szerencsére Ákos öcsémtől kaptam ezt a reflektort. Arra elég volt, hogy nagy fényességet csináljon a fürdőszobában, meg arra is, hogy gyertyát keressünk. Most már egy kicsit hanyatlik a fénye. Nem tudom, még meddig működik ez számítógép gép elemről. Ha két óra múlva sem lesz villany, akkor ki kell mennem fáért, és be kell gyújtani a kályhába. Odakint igazi vaksötét van. Csak az ég kontúrja látszik halványan. Nem tudom, meddig tart ez, de remélem, nem valami hatalmas katasztrófa miatt van itt áramszünet. Már az is szomorú, hogy ez természetesen eszembe juthat.

Vége: a gép kiírta, hogy azonnal hagyjam abba, vagy cseréljek telepet…

…

A haladék előtt fél órával kigyulladtak a fények. Már kezdett hűvösödni. Ha nincs villany, nincs fűtés se. Ezért hagytam meg a cserépkályhát. Bármikor, akár fél napra is elmehet az áram, mondjuk mínusz 15 fokban is. Most elhatároztam, hogy egy adag fát állandóan a kályhában tartok majd, hogy ne kelljen éjfélkor bolyongani a vaksötétben.

Talán ki lehetne találni valamilyen megoldást arra, hogy a gázkazán áramkimaradás esetén is működjön. Például autó akkumulátorról, szivargyújtóból kivezetett dróttal.

Most azt is megtanultam, hogy a fürdőszobában is kell tartani egy elemlámpát, mert mi van akkor, ha például kettesben vagyunk itthon Milossal, és együtt fürdünk. De ha csak ő van a kádban, az is kínos, mert vizesen ki kell vinni, ölben, magunkhoz szorítva, megkeresni a lámpát. Ez túl nagy trauma lenne neki.

Január 19. (hétfő) Hajnalban fölkeltem és olvasgattam, aztán bementem a szerkesztőségbe. Valami mérhetetlen fáradtság volt rajtam. Biztos az utóbbi napok kínjaitól.

Milos és az ő mamája közben egy nagy áruházban vásárolgattak. Később magam is csatlakoztam hozzájuk. Megvettünk a Magyar népmesék-sorozatból két kazettát, meg egy csomó jazz-lemezt. Elég érdekes: kilóra mérik őket. Többnyire komolyzene és jazz a választék. Az ember kiválogatja, aztán odaviszi egy nénihez, aki rendesen leméri, ahogy a krumplit szokás. Így öt CD-ért fizettünk 1300 forintot. Nagyon kevés, és mégis van benne valami rémisztő. (Mesekönyveket is vettünk, kilóra.)

Este, amikor átmentem a szomszédba Erzsiékhez a tejesüvegért, meséltem, hogy nőm milyen jót karambolozott, cserébe mondták, hogy az egyik barátunk, Maxi édesapja leesett a téeszben négy méter magasról, ráadásul a fejére. Koponyaalapi törést kapott. Én meg elsőre úgy értettem, hogy Maxi esett le – a mi tetőnket is javította, a kerti hintát is jórészt ő készítette – egészen beleszédültem. A papáját nem ismerem, de ő nagyon kedves, Erdélyből való srác, sokat beszélgetünk. Szegény fölkapta az apját, betette egy autóba, elindult vele, de szerencsére szembe találkoztak a rohammentővel. Remélem holnap az lesz a hír, hogy túléli.

Borzasztó, mennyi tragédia történik az emberekkel. Ha megszólal a telefon, már frászt kapok, hogy megint valami szörnyűséget mond valaki.

Majdnem elfelejtettem betenni ide: szombaton válaszoltam arra a kérdésre, hogyan ismerem föl a provokátort.

Ismerem személyesen. Ha kimondja a "zsidó" szót, kicsit szűkül a szája - éppen úgy, mint Csurkáé -, hogy izgalmában ne csöppenjen el a nyála. De mindenképpen ki kell mondania, mert különben oda a napja. Szép, magas ember, szeret írogatni, beszédeket mondani, rádióból, tévéből harsogni. Orbán Viktor kedvence, tanácsadója. Ha megjelenik egy rendezvényen, valami cirkusz várható. Az izraeli zászló elégetését több mint egy évtized alatt készítette elő kódolt és nyílt uszítással. Most boldog, mert sikerült. Végre talált erre a munkára egy másik sötét ártányt.

Január 18. (vasárnap) Ez egy eléggé nyomasztó nap. Szerencsére Milos csak reggel vette észre, hogy nincs itthon a mamája. Bár egyszer éjszaka fölébredt mellettem, és vetődött egyet az ágyban, amitől kicsit be is ütötte a fejét. Azt hittem fölébred, és elkezd hisztizni, hogy hol a mama. De meglepetésemre visszaaludt. Reggel nyolckor ébresztette azzal, hogy bekakilt. Hamar tisztába tettem, így nem kellett lezuhanyozni. Délig jól elvoltunk, mert mindenféle marhaságokkal el tudtam terelni a figyelmét. Akkor aztán meg is jött a mamája. Az egyik karja nagyon összezúzódott, és a combja is, de nem is emlékszik, hogyan. Mint ahogy arra se, hogy a légzsák mikor nyílt ki. Eléggé rossz hangulatban van, főleg azért, mert nem a mi autónk lett oda. Már csak abban lehet reménykedni, hogy talán meg lehet javítani, de erre kicsi az esély. Holnap kiderül. Ilyenkor persze hiába tudja, hogy nem ő volt a hibás, bárkinek nekisodródhat egy gyorsan hajtó, ki tudja meddig, furdalása lesz. De ez úgy látszik, az öcséméknél is látszott rajta, mert a felesége fölhívott, hogy győzzem meg az enyémet: egyáltalán nem haragszik rá, és nem gondolja, hogy ő a hibás.

Persze, amíg Milossal marháskodtam, többnyire arra gondoltam, hogy ez most egy olyan reggel is lehetne, amikor azért ölelem szorosan magamhoz, mert lassan meg kell értetnem vele, hogy a mamácskája soha többé nem jön haza. Min múlott? Pár centin?

Már eléggé régóta az eszemben van, hogy valamit nagyon elrontottak az emberek, amikor az autózás elkezdett fejlődni, és már nyilvánvaló volt, hogy megállíthatatlanul terjed. Ha egyszer tudományos alapossággal, mérnökökkel, orvosokkal és más szakértőkkel megvizsgálnánk, hogy mi folyik az utakon, és mit kellene azért tenni, hogy ne legyen ennyi baleset és emberhalál, alighanem meglepő eredményekre jutnánk. Arra, hogy az emberek már gyógyászati értelemben elmebetegségig felelőtlenek.

Talán egy évtizede Grazban látták úgy, hogy túl sok a halálos baleset, és ezért ott vezették be először a 30 kilométeres korlátozást. Abban az évben senki nem halt meg a városban. Tudomásul kellene venni, hogy például Budapesten egy lovaskocsi-közlekedésre kialakított, sok ezer lyuk-csapdával tarkított, autóval való közlekedésre úgyszólván teljesen alkalmatlan úthálózaton száguldozunk olyan autókkal, amelyek szinte véletlenszerűen védik az emberi testet. A tudósok pontosan meg tudnák mondani, hogy mekkora az a sebesség, amelyikkel a különféle autótípusokkal úgy lehet akár frontálisan ütközni, hogy az utasok ne pusztuljanak el. Úgy gondolom, hogy ha ez a városban 30, akkor olyan 50 körül lehet az országúton. Tulajdonképpen, ha normális viszonyok lennének, az államok nem is engednének olyan autót gyártani, amelyik ennél jóval gyorsabban megy. Arról nem is beszélve, hogy bizonyos korú és bizonyos szériafölszereltségű kocsiknál ez még alacsonyabb lehet. Elképesztő felelőtlenség, hogy mondjuk egy Trabanttal százhússzal lehet száguldozni. Az a Skoda, amelyikkel a feleségem ütközött felismerhetetlenségig összeroncsolódott, míg a sógornőm Twingoja – legalábbis első látásra – meglepően kevéssé sérült. (Az más kérdés, hogy éppen a motortér ütközés-csillapító hatása miatt mégis totálkáros lehet.)

Nyilván abszurd gondolat, de valójában az egyetlen értelmes megoldás az lenne, ha ha minden belterületi úton 30 kilométer lenne a megengedett sebesség, és minden országúton 50. Esetleg az autópályákon 70. Ma teljesen természetes, hogy nyolcvannal-százzal megyünk a városokban, és akár száznyolcvannal-kettőszázzal az országutakon, az autópályákon. Nincs olyan autó, amelyikben ilyen sebességnél ne a szerencsén múljon, hogy életben maradunk-e. A sebességkorlátozás arra jó, hogy ne vegyük figyelembe, meg a rendőröknek is legyen dolguk, hiszen tulajdonképpen egy sajátos szerencsejáték az, hogy kit kapnak el, és mikor.

Valójában persze végig kellene gondolni azt is, hogy hova vezet az elképesztő mozgás-mánia, ami az emberekbe költözött. Nem azt mondom, hogy az volt a normális, amikor az emberek soha életükben – hacsak katonának nem vitték őket – nem hagyták el a falujukat, noha találkoztam ilyen, amúgy teljesen normális öregekkel is. De akárhogy is: valamit eltúlzunk, és ezért túl nagy árat fizetünk.

Egy üzenet, hátha:

2003. decemberében a Zala megyei Bak községben szétvert autómból sok más mellett eltűnt a Gericom típusú notebook-om, számomra roppant értékes és pótolhatatlan adatokkal. Azonosító száma: 5563580048. A laptop ezüst színű, helyenként erősen kopott. A nyomravezetőnek, vagy a "becsületes megtalálónak" 100 ezer forintot ajánlok fel.

Üdvözlettel:

Tánczos Mihály

9701 Szombathely, Pf.: 390.

(+36)30 / 90-10-655

Január 17. (szombat) Az előbb telefonált a feleségem, hogy nincs semmi baja, de autóbaleset érte: egy kisodródott Skoda összetörte a kocsit. Nem a miénket, hanem a sogornőmét, ami külön kellemetlen. De most az a fontos, hogy ő nem sérült meg, csak egy kicsit a karján – és a barátnői sem, akikkel moziban voltak. Ki kellett hívni a mentőket, a Skoda két utasát elvitték. A tűzoltókat is, mert a Skoda annyira összetört, hogy le kellett húzni az útról.

Borzasztó, hogy nem tudok ilyenkor oda menni, mert nem hagyhatom itt a gyereket.

Ákos öcsémék a rendőrökkel együtt érkeztek. A feleségemre ráparancsoltam, hogy náluk aludjon.

Január 16 (péntek) Hajnalban indultam Inca temetésére. Szentendrén fölvettem Wandát, Dávid pedig Ákos öcsémnél csatlakozott hozzánk. Tamarának és a feleségemnek nem engedtem, hogy eljöjjenek. Átültünk a sógornőm kocsijába, ami nagy szerencse volt, mert amikor aztán este lyukas gumival találtuk a sajátunkat, és ráadásul a pótkerék is használhatatlan volt. Nem is tudom, mit csináltunk volna, ha valahol az autópályán állunk le. Eszembe se jutott föltételezni, hogy a pótkerék is lyukas lehet.

Szerencsére száraz úton, napsütésben mentünk, idejében érkeztünk. Szegény Zsuzsa, Inca mamája, mondta, hogy ha akarunk vele találkozni, előbb jöjjünk, mert ő a temetés után azonnal elmegy. Persze mindenki borzalmas állapotban volt. Azért az a gyógyulás jele, hogy a temetés előtt azokra a vidám történetekre is emlékeztünk, amelyek Incával estek meg.

Maga a temetés, nem volt annyira kellemetlen, mint amilyet vártam. Bár a pap – nyilván azért, mert hamvak előtt beszélt – folyamatosan a tűzre utalt, legalább nyolcszor említette. Ilyenkor Zsuzsa, aki mellettem volt, minden alaklommal összerázkódott. A pap nyilván nem tájékozódott arról, hogy akit eltemet, fölrobbant, és elégett.

Meglepően sokan voltak, ami igazán jól esett az egész családnak. Csak koszorúból legalább harmincat tettek a sírra.

Sokáig maradtunk. Természetesen arról is beszélgettünk, hogy mégiscsak jó lenne, ha kiderülne, mi történt, hátha le lehet vonni közérdekű tapasztalatokat. Legalább.

Gábor, Inca egyik sógora mondta az első értelmes teóriát. Néhány hete Inca autójában valami elektromos hiba miatt fölrobbant az akkumulátor. Nem lett senkinek baja, de a sav szétfröcskölődött a motorházban. Ő arra gyanakszik, hogy a szerelők nem cserélték ki, és nem tisztították meg rendesen az alkatrészeket. Az is lehet, hogy például az egyik vezetéket szépen lassan rágta a sav, és hirtelen – a nagy nyomástól – lyuk keletkezett, amiből gyorsan az utastérbe ömlött a gáz. Olyan gyorsan telhetett meg az utastér, hogy – ugyan egy szemtanú szerint Inca lassított – akár a rádió vagy a mobiltelefon is begyújthatta.

Elég baj, hogy gyakorlatilag mindenkinek van valamilye lelkiismeret-furdalása. Zsuzsának azért, hogy miért nem mondta, hogy Pécsről jöjjön vissza hozzá Kaposvárra, Évának, Inca feleségének azért, mert miért nem volt vele, a család más tagjai arra gyanakszanak, hogy túl sok csomagot tettek a csomagtartóba, és hátha attól robbant, hogy eltömtek valami szellőző utat. Nyilvánvaló, hogy kár már ezekkel kínozni magukat. Meg az is, hogy egész életükben maradnak ilyen rossz érzések.

Késő este értünk Ákos öcsémékhez. Amikor át akartunk szállni a mi kocsinkba, kiderült, hogy defektes, ezért a sógornőmével jöttünk haza.

Január 15. (csütörtök) Ma megint elég punnyadt nap volt. Próbáltam dolgozni, de nem nagyon sikerült. A feleségem elment hivatalos ügyeket intézni, én meg sehogyse tudtam elaltatni Milost. Amúgy nagyon jól megvoltunk. Alvás helyett rajtam tornászott, ami nem egyszerű gyakorlatokat jelent, hanem ugrabugrálást, lovaglást, taposást. Nagyon élvezte, de úgy látszik, inkább fölébresztette, mint elfárasztotta.

Este még fürödtünk is egyet, együtt. Mostam a hajamat, mire ő nekiállt vetkőzni, és követelte, hogy együtt menjünk a kádba. Ha csak vele fürödnék, az nagyon jó lenne, de az a negyven játék, amit még mellénk hajigál, kicsit sok.

 Pontosítás:

A Juszt, matula.hu, és megint egy Hegedűs című írásomban szereplő Hegedűs Sándor nem azonos azzal a Hegedűs Sándorral, aki az első hazai „Cigány kronológiát” és az első magyarországi Cigány irodalmi lexikont szerkesztette, a „Cigányábrázolás a magyar költészetben” című könyv szerzője, hosszú évek óta a Lungo Drom című roma újság munkatársa, a – Kisebbségekért Díjjal éppen a cikk megjelenése előtt három nappal kitüntetett – Barátság című interetnikus folyóirat olvasószerkesztője, valamint a Világunk publicistája. Ugyanő a Társadalmi Érdekegyeztető Tanács társelnökeként, a Civil Parlament alelnökeként, és az Országgyűlés Civil Irodája első vezetőjeként is elévülhetetlen érdemeket szerzett a romák érdekében végzett kilátástalan küzdelemben.

Noha a névazonosságról nem tehetek, engem is rémülettel tölt el az a lehetőség, hogy bárki összetévesztheti a két embert.

Ezen kívül a cikkben említett Hegedűs Sándor nem azonos A tiszaeszlári vérvád (Bp. 1966, Kossuth Kiadó) és más fontos művek írójával.

Január 14. (szerda) Biztosan a vizet árasztó tavaszi széltől volt, de ma egész nap lézengtem. Illetve ketten voltunk erősen nyomott állapotban. A kisfiunk nem. Ő vidáman élte a megszokott életét. Az ilyen rossz napokon pláne nagyon jó egy ilyen kicsi gyerek. Például nagyon szeretem, hogy megfogja a kezemet, odavisz a fotelhez, leültet, ő meg beleül a kicsi székébe, és kézenfogva nézzük a Vakondok-meséket. Hanem van azokban pár furcsaság. Ezek vagy azért nem tűntek föl eddig, mert – noha már Wanda is ezeket nézte – régebben nem figyeltem oda, vagy azóta készültek. Az egyik mesében például a vakond koldusnak öltözik, hogy így csikarjon ki valami járandóságot a barátaitól, de azok simán elzavarják. Meg se hallgatják: elkergetik, mert koldus. A másikban a nyuszi beleszeret a nyuszilányba, tisztázatlan körülmények között teherbe ejti, majd végignézzük, hogyan szül az immár nyuszimama. Szabályosan lyuk nyílik az alfelén, és azon jönnek ki a gyerekek. Nem mondom, hogy ez elfogadhatatlan, de ilyet én még nem láttam. De a legjobb az, amikor a gombák a vakond túrására telepednek, megpróbálja elkergetni őket, de azok mindenáron maradnak. Mire a gombaevő meztelen csigát hívja segítségül, hogy zabálja meg a be- vagyis föltolakodókat. Jön a nagyon gonosz és falánk csiga. A gombák elszaladnak. De mivel nem tudnak jól futni, elesnek. Leesik a fejük, és a fejek ott sírnak. Megsajnálja és összeilleszti őket a vakond, és úgy dönt, hogy mégsem lehetnek a csiga táplálékává. Erre a csiga köp egy hatalmasat. Szerintem ez még realista játékfilmekben is ritka véleménynyilvánító mód. Ez van. Legföljebb majd elmagyarázom a gyereknek, hogy ne tegyen ilyet, ha nem ért egyet a tanárával, mert csak a bunkó csigák köpködnek.

A tévéről jut eszembe, hogy G.T.-tól kaptam egy levelet a reklámok fölhangosításával kapcsolatban:

„A legújabb televízió-készülékekbe egyre több cég épít be egy úgynevezett Automatikus Hangerő Szabályozás (angolul Auto Volume Adjustment) funkciót, ami éppen arra szolgál, hogy a hirtelen hangerő-változásokat kiegyenlítse, és egyes használati utasítások nyíltan elismerik, hogy ez elsősorban a zavaró reklámok miatt lett beépítve. Én a nyáron vettem egy ilyen készüléket, és azóta valóban sokkal kevésbé bosszantóak ezek a néha szinte robbanás-szerű hanghatások, amikkel a rekámokat vezetik be.

Nyilván ez nem oldja meg alapvetően a problémát, mert nem várható el mindenkitől, hogy a kereskedelmi és egyéb televíziók pofátlansága miatt új készüléket vásároljon, de ha valaki amúgy is ilyen vásárlást tervez, akkor szerintem mindenképpen érdemes lehet erre odafigyelni.”

Január 13. (kedd) Ez jó:

"A Tilos szolidáris a Rákosmenti polgári körrel

A Tilos Rádió, mint a vasárnapi tüntetés és a zászlóégetés úgymond címzettje szolidaritást vállal a tüntetést szervező Rákosmenti Polgári Körrel - olvasható a rádió kuratóriuma közleményében.

A testület keddi közlése szerint a Tilos Rádió nem helyesli, hogy büntetőjogi szankciók kövessék az eseményt, és azt sem, hogy csupán a zászlóégetés aktusán keresztül ítélje meg a közvélemény a Rákosmenti polgári kör többi tagját. "Mi igazán tudjuk, milyen az, ha egy békés s szépnek vélt célokat maga elé tűző közösség egy tagja megbokrosodik és a közösség értékeivel ellentétesen cselekszik" - írták.

A Tilos Rádió kuratóriuma hangsúlyozta, nem ért egyet a Rákosmenti polgári kör célkitűzésével, amely a rádió műsorszolgáltatási jogosultságának megszüntetésére irányul, valamint a tüntetésen elhangzott beszédekkel sem.

"Azt sem szívesen látjuk azonban, hogy a zászlóégetés miatt az egész szervezetet militáns antiszemitának bélyegzik, mert elhisszük, hogy a tüntetés célja békés volt" - áll a közleményben. A rádió közlése szerint éppen azért szólították fel szimpatizánsaikat a tüntetéstől való távolmaradásra, hogy az összegyűltek nyugodt körülmények között gyakorolhassák szabad véleménynyilvánítási jogukat, "függetlenül attól, hogy az adott vélemények nekünk tetszenek-e".

A Tilos Rádió kuratóriuma szerint aránytévesztés az ilyen eseteket jogi útra terelni. "Ha mindig mindenki megtenné, hogy bocsánatot kér, ha megbántott valakit, szebb világban élnénk. Ha ez számít az ügy megítélésében: mi, célpontok, nem érezzük megbántva magunkat" - írták."

Csakugyan figyelmet érdemel, az az elegancia és méltóság, amivel a Tilos Rádió viseli ezt a cirkuszt. Szépek ezek a gesztusok. Eléggé nagy a baj ott, ahol a baloldali félék elegánsabbak, mint a konzervatívnak mondottak.

Bármekkora szenvedést is okozott Barangó, egy dologra jó volt ez az egész: kiderült, hogy most szakad majd szét a társadalom igazán. Beérik a gonosz cinikusok aknamunkája, és megkezdődik a totális lealjasulás. A jogrend csak elvben véd, mindannyian egyedül leszünk, minden nap, minden harcban.

Mostantól nem szabad mellébeszélni, mert vannak erők, amelyek nem nyughatnak addig, amíg nem okoznak valami visszavonhatatlan tragédiát. Ezeknek a vezére Lovas István, a közszolgálati uszító, akinek csakugyan semmi nem drága. Ügyesen dolgozik: miközben egy jottányit sem változtat sunyi, kacsintgatós, rejtjelezett beszédmodorán, egyre hatékonyabb. Minden lehetőséget kihasznál, hogy válságos helyzeteket teremtsen.

Háttere a teljesen szalonképtelen Magyar Nemzet és a példátlanul mocskos Vasárnapi Újság. Na meg a Magyar Demokrata. (Orbán kreálmányai és kedvencei: nyilván azért, mert az ő értékrendjét tükrözik.)

Meglepő ostobaságra vall, hogy a jobboldal nem vont le abból semmiféle következtetést, hogy Lovas és csapata tett legtöbbet a választási vereségért azzal, hogy a tőlük undorodó ingadozókat balra terelte. Ehhez jön még most Kerényi, akit csak ámulattal lehet nézni: ha ilyen példátlanul szánalmas szereplések a jobboldalt erősítik, akkor ott sokkal mélyebb a szellemi lerongyolódás, mint azt eddig bárki gondolhatta volna.

Ezért az egész helyzetért Orbán Viktor felel. Ő hozta létre a polgári köröket, és ő nem tudta megakadályozni, hogy azokba – Csurka parancsára, bosszúból - azonnal beépüljenek a nyilasok. Ma már szinte kipiszkálhatatlanok, és még a legtisztességesebb célokért induló mozgalmakat is csőcselékké aljasítják. Már szinte reménytelen, de ma még talán van Orbánnak némi esélye arra, hogy a polgári köröket megszabadítsa a magyar út köröktől. Ha nem teszi, a polgári magyar út körök áldozata lesz. A szó szoros értelmében meg fogják buktatni. Ez lesz a bukott bukása.

Tart ez mindaddig, amíg a jobboldal nem talál magára, nem lesz olyan erős, hogy ki meri vetni magából a fasisztákat, mert nem lesz szükség a szavazataikra. Sokára lesz így, de eljön egyszer majd az az idő is.

Január 12. (hétfő) Hihetetlen: Barangó zsidó lett. Olvasom, hogy a Magyar Jelen című hetilapban az áll, hogy „ki kell rekeszteni azokat a galíciai jöttmenteket, akik kiirtanák az össze magyar keresztényt.” Mivel egyetlen emberről hallottam, aki ilyesmit mondott – bár egyáltalán nem csak a magyar keresztényekre gondolt, ha egyáltalán gondolt valamire, hanem például a Funar-párti román keresztényekre is – csak ő lehet a galíciai. A cikkben benne is van, hogy Barangó azért mer ilyeneket beszélni, mert zsidó. Vajon ez a Juhász László nevű szerző hogyan jött erre a gondolatra? Ha csak nem úgy, hogy egyrészt mindenki zsidó, aki nem fasiszta, másrészt eljött az idő: az ifjabb Hegedűs fölmentése után végre fölbuzoghat itt minden szar és okádék.

Hát nem: nem mindenki zsidó, aki nem fasiszta. Nem mindenki zsidó, aki nem keresztény. Nem mindenki zsidó, aki punk. Nem mindenki zsidó, aki ellenszenvesnek találja a politikai kereszténykedést.

Ezen kívül: soha nem találkoztam még olyan zsidóval, aki ki akarta volna irtani a magyar keresztényeket. Van hülye zsidó, de ekkora nincs.

Hogy azért legyen új szégyellni való kereszténykedés mára is: A református egyetem nem támogatja, hogy képzéseiben homoszexuálisok - pontosabban "homoszexuális életmódot folytatók"- részt vegyenek. Az egyetem kari tanácsának állásfoglalása szerint a melegeknek el kell fojtaniuk vágyaikat, és el kell rejteniük szexuális beállítottságukat.

Valahogy mintha kezdenének itt kiszabadulni a pokoli lelkek.

Kérdezem én: vajon Isten azért teremtette a homoszexuálisokat, hogy legyen kit utálni és kirekeszteni? Vagy esetleg azért, hogy próbára tegye a keresztényeket? Isten szórakozásból teremtett minket, és jól megtréfálta például a homoszexuálisokat? A keresztényeket meg azért teremtette, hogy jól leköpdössék a homoszexuális teremtményeket? Hogyan merészeli magát kereszténynek, felebarátját, mint önmagát szerető, istenfélőnek mutatni az, aki kirekeszti, és önmaga megtagadására próbálja kényszeríteni Isten bármelyik emberszabású teremtményét, aki semmi más bűnt nem követ el, csak olyan akar lenni, mint amilyennek Isten teremtette?

De még talán rendben is lenne ez a dolog – hiszen tisztelnünk kell az emberi, sőt a kari sötétséget is -, ha nem ismernék legalább tucatnyi buzgó, istenfélő, mélyen vallásos, bár a lelkiismereti tébolygás határán vergődő meleget. (Köztük három papot. Kettő katolikus, egy református.)

Én nem akarom semmiről meggyőzni ezt a nyomorult kari tanácsot, csak tudatom, hogy röstellem őket.

Ma visszatértek a verebek. Két hét kellett, hogy kiheverjék a petárdázást. Ladu is éppen erről írt tegnap éjjel. Azért teszem ide, hogy egyrészt nyilvánvalóvá váljon, hogy Izlandon is teljesen hülyék az emberek, nem csak nálunk, másrészt mert hátha olvasgatja ezt a naplót egy országgyűlési képviselő vagy egy nagyobb hatalmú rendőr, aki esetleg javasolhatja, hogy a törvényhozók gondolják át mégis a petárdázásra vonatkozó szabályozást. Amíg nem késő, amíg nem lesz áldozat. És azt is végig kellene gondolni, hogy nem lehetne egy olyan törvényt hozni, amelyik alapján felelősségre lehet vonni az államot, ha olyan törvényt hoz, amelyik veszélyezteti az embereket. Vagyis, ha egy gyerek kipetárdázza egy másik szemét, akkor fizessen az állam kártérítést, hiszen felelőtlenül engedélyezte, vagy engedélyeztette a petárdázást. Tudom, hogy ez abszurd, de talán mégsem az.

Villany LEO...

Mondta volna a nem túlműveltségéről elhíresült Balázs főtörzs, vagy az önmagát időnként exhibicionistaként alaki gyakorlatoknak kitevő Henrik törm. Erre egyként fordult baloldalára a harmincvalahány, stokizás teljesítését éppen végrehajtott kopasz az emeletes vaságyakon, hogy végre önállóan és civilként álmodhasson, persze kilencvennyolc százalék arról a napról, amikor majd leszerel. De ez még a múlt századi "átkosban" volt. A "tizenharmadik" napon - magyarul Vízkeresztkor - egyszerűen csak a mesterien négy hetesre elhúzott Karácsonyunk ért a díszkivilágítás dugójának kihúzásával véget. Egy hete énekszó nélküli égzengéssel, durrogással, puskaporos levegővel, állat, gyermek és nyugdíjasriogatással "ünnepelte" a nép az új évet, január 6-án pedig repetázhattunk. Szilveszter előtt (némi jó a rosszban) kampányszerűen tömték az embereket a "szakszerű" rakétahasználat  ismérveivel, a nép a tonnaszám (és százmilliós értékben) vásárolt fel "lőszert", majd az előírásoknak megfelelően küldte a légtérbe, csak egy tizenkét éves (éppen frissen és korlátozottan "bum-bum" vásárlóérett) fiú volt elégedetlen a számára engedélyezett anyaggal, dugi kémia kísérleteinek eredménye "kézbesült", szerencséjére csak részben égett meg. Másnak menet közben, a kocsija nyitott ablakán talált be egy eltévedt rakéta, de a lövedék "csak" mint lángoló denevér pattogott az utastérben. A Szilveszter napján már reggel óta kitágult orrcimpával szimatolók "csak" este tizenegykor adták ki maguknak a tűzparancsot (talán még meg is kéne köszönnünk, hogy "uralkodtak" magukon?), ezután négy órán keresztül szigorúan zengett az ég. Egér egy kád forró vízben pezsgőzött, és nézte az ingyencirkuszt, én kimentem a "csatába" néhány percet videózni, míg el nem értem a fagyhatárt. Napok múlva, mikor a madarak visszamerészkedtek, és a háziállatok is kezdték elfelejteni, miért is rohantak ki egy hete a karámból, újra szólt a soklövetű. Most éppen azért ünnepeltek, hogy tizenhárom napja született a Megváltó. A levegőben a puskapor kevesebb, az emberben a frász még több volt. Az emberek (és a lényegében "fegyvertartást" időlegesen engedélyező hatóság) agyalágyultságát legális tarhálásra használó Mentőcsoportok (elsősorban ezek hozathatják be, és árulhatják a piromán szarokat, a hasznot technikájuk fejlesztésére használva) a végére lesöpört polcokat akarnak a raktárban, először fél áron adják a maradékot, azután meg még ebből is engednek, csak vigye valaki. Ilyenkor már a kor sem igen számit. Végül eltűnik a maradék rakéta, azután az összes petárda, röppentyű, pukkanó és durranó. Az új év után megszűntek az okító, és óvatosságra intő reklámok, a lőszabadság utolsó napján égő szemű Anonymus-kapucnis tizenévesek mutyiznak, főleg a szemeteskukák árnyékában, néha sikeresen begyújtva azokat is, robbantgatnak, mini a tűzijáték, de rengeteg az egyéb pukkanás, sorozatdurrogás, megint a rajokban menekülő madarak, friss hírek megvadult, menekülő lovak és autók karamboljáról. Itt úgymond tudják kezelni az emberi ösztönöket, sőt a közjó érdekében nemes célra folyik be a balekadó, vö. a magyarországi petárdaengedélyezés fő oka (némelyek szerint) a hatóságok problémakezelési impotenciája . (Akkor itt az ideje, hogy a hétvégét laktanyákban töltő sorkatonáknak kulturális szabadidejük "értelmesebb" eltöltése céljából, és az illegális körletelhagyás visszaszorítása érdekében, mondjuk szombat 16-18 óráig a szabad fegyverhasználat engedélyezése mellett némi éleslőszert is osszanak. Még az is elképzelhető, hogy emiatt kevesebben dobbantanának aljas módon lerészegedni, úgy megtetszene nekik az új lehetőség. Hasonló elmebetegség, nem??). Ahol fegyver van, az előbb utóbb elsül (mint nemrég Egillstadirban, ahol 12 éves kislány lőtte meg vadászpuskával (!!!) való játszás közben 8 éves húgát.) Ahol rakéta van, az felrobban. Hogy a levegőben, a földön, vagy egy lakásban, azt befolyásolni tudja az ember, de egy hülye is elég, hogy bármi megtörténhessen. A "szakértőknek" (akik elsősorban árulják a gyúanyagot, vagyis a Mentőosztag) tavaly erőteljes kampányolással sikerült összegyűjteniük új terepjárójuk induló részletét, amit be is fizettek, és a kedvcsináló bemutató tűzijátékra már az új kocsival mentek ki. Egy méretes "bombával" sikerült is eltalálni saját kocsijukat, ami felniig égett. Azután folytathatták a gyűjtést, hogy visszakapaszkodhassanak a nullára. A szellem kikerült a palackból, és nincs, ami visszagyömöszölje.

Nem lenne ideje, hogy egy nagy saját területtel rendelkező hotel úgy hirdesse a Szilvesztert, hogy garantáltan lövöldözésmentes? Szerintem méretes túljelentkezés lenne évekre előre.

Ladu

Reggel jött Ancsurka, aki Milost a világra segítette, és aki már húsz éve a barátom. Na, most ez meg is döbbentett: nem is gondoltam, hogy már húsz éve. Sőt jóval több, mert már 1981-ben is - amikor Dávid született - a barátom volt. Volt idő, amikor együtt is laktunk. Itt, ebben a házban. Nem is tudom hirtelen összeszámolni, hány gyerekkel, de talán tizenhárman is voltunk. Miközben főzőcskéztek a feleségemmel, eszembe jutott, hogy mindig egy nagy ruhafőző fazékban készítette a levest meg a tésztát, mert kisebb nem lett volna elég. A palacsintából meg annyit csinált – Dávid nagy örömére -, hogy meg se lehetett számolni. Gyerekmagasságú palacsintatorony volt itt. Hihetetlen idők voltak.

Este a Hócipő szokásos évkezdő összejövetelén voltam. Beszélgettünk a lapról, aztán meg csak úgy, mindenféléről. Szeretem ezeket az estéket, mert sok jó emberrel találkozom. Sok karikaturistával is beszélhettem. Nagyon szeretnék egy könyvet írni róluk, de csak akkor állok neki, ha minden együtt lesz. Nem akarok gagyit. Abból van elég.

Január 11. (vasárnap) Úgy adódott, hogy ezen a hétvégén is írtam egy jegyzetet. Nagyon érdekes, hogy mivel a publicisztikát kora délután kell leadni, előfordul, hogy az események miatt másképp írnám meg este. Most legföljebb csak egy-két szót változtatnék a Tilos Rádiónál megesett tüntetés után. Pontosan lehetett tudni, hogy a vérmesek fölvonulása hova fajul. Vannak, akik szörnyülködnek a fórumokon például azon, hogy minek kellett izraeli zászlót égetni, miért hagyták ezt a provokációt. Dehogy provokáció! Ahol Lovas szónokol, az árpádsávosoknak, ott el kell égetni egy izraeli zászlót. Minimum. (Ahhoz képest, hogy Lovas nem is olyan régen kérelemmel fordult Izrael államhoz, hogy oda telepedhessen, és nyilván a származására hivatkozott, elég messze jutott.) Szinte példátlan az a cinizmus, amivel ezt az egész ostoba ügyet az utcára viszik. Azt még csak értem, hogy ezt a sok szerencsétlen öreg polgári köröst be lehet vadítani, de mit keres ott egy Melocco Miklós? Nagyon szeretem a szobrait, sőt van tőle egy eredeti grafikám is… Hogyan létezik, hogy egy ekkora művész nem látja meg, kik közé állt? Azért ő mégsem egy Döbrentei Kornél.

Juszt, matula.hu, és megint egy Hegedűs

Folytatódott a médiacirkusz. Ha itt letisztult erőviszonyok lennének, akkor normális embernek eszébe nem jutna odáig merészkedni, hogy egy rádiót azért tiltsanak be, mert valaki abban mondott egy egetverő hülyeséget. A pártok ahelyett, hogy egymással - vagy éppen a médiumokkal - médiumokban, azok üzemszerű használatával harcolnának, teljesen kiestek a szerepükből. Valaki elhitette velük, hogy a legjobb önmutogatósdi a följelengetősdi. Át kellene gondolni ezt, mert a túlburjánzás a jogrendbe vetett hitnek sem tesz jót.

A múlt héten gyakorlatilag odáig jutottunk, hogy a marxista elméleti alapokon küzdő jobboldal forradalmi helyzetválságnak képzeli a Tilos Rádió ügyét, (legalább) tízezres tüntetést gondolnak a rádiónak otthont adó volt mozi elé. Megkockáztatom: a Tilos ürügyén kirobbantott cirkusz mögött legalább olyan – józanul, hideg fejjel gondolkodó - cinikus erők állnak, mint amilyen cinikus részegen Barangó. Mivel a rádió levonta a szükséges konzekvenciákat, eltávolította Barangót, bocsánatot kért, és ígéretet tett arra, hogy eztán mindent megtesz, hogy ilyesmi ne forduljon elő, úgy gondolom, hogy most már a Tilost is védeni kell ezektől.

A legújabb cirkusz: A tévé ügyvédje című műsor megszüntetését kéri a Reális Zöldek Klubja, az (ORTT) Panaszbizottságának egyik tavalyi döntésére hivatkozva. Az azt állapította meg, hogy egy novemberi adásban megsértette a médiatörvény sokoldalú, tényszerű, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatással kapcsolatos követelményét a Jánd település árvíz által elpusztított házainak újjáépítésével foglalkozó blokkjában. "Kizárólag a hibásan megépített, illetve felújított házak tulajdonosait szólaltatta meg azt a látszatot keltve, hogy az újjáépítés illetve felújítás során kizárólag selejtes minőségű kivitelezés történt."

Most azt leszámítva, hogy Jusztot lehet utálni, mert az alapvető emberi jog, nem nagyon értem, hogy egy olyan műsor, amelyik azzal foglalkozik, hogy miképpen verik át, lopják meg és csapják be az embereket, miért foglalkozna hibátlanul fölépített házakkal? Ettől függetlenül az ORTT-nek lehet igaza, de azért mégiscsak túlzás lenne egy műsort azért betiltani, mert a vállalt dolgát végzi. Nyilvánvaló, hogy a Reális Zöldek is pontosan tudják ezt. Meg azt is, hogy esélytelenek, ám nem árt egy kis médiavisszhang. Én inkább arról szeretném megismerni ezt a pártot, hogy értelmes harcot vív az egészséges környezetért, mint arról, hogy kiváló följelentgető szakemberei vannak.

Az internet térhódítását, és politikai súlyának növekedését mutatja az a fejlemény, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom közleményben tudatta: a www.matula.hu honlap bejelentkező klipjében kigúnyolják Jézus születését és keresztre feszítését. A mozgalom feljelentést kíván tenni a domain név birtokosa ellen, bár az oldal jelenleg nem látható. A felhívás szerint a nyitóoldalon a következő animációt nézhette a látogató: Jézus születésének helyszínén Szűz Mária ruhája felszakad, és kirepül egy meztelen csecsemő, aki egy csillag alakzatú, rózsaszín napszemüveget visel, és szülei felett repked. A bevezető után látható még a keresztre feszítési jelenet obszcén ábrázolásokkal. A közlemény kifogásolja, hogy a weblap készítői trágár szavakkal kívánnak boldog karácsonyt a látogatónak.

Sajnos ezt az animációt nem láttam. A matula.hu nézegetéséről régen leszoktam, mert példája annak a szereptévesztésnek, ami az interneten eléggé gyakori: minden önkorlátozás nélkül, bármit közöltek, ami némely embercsoportokra nézve sértő lehet. Ebbe a szemléletbe belefér egy ilyen otromba, gusztustalan Jézus-animáció is. Ám meg kell jegyeznem, hogy a Jobbik Magyarország internetes oldalainak nézegetésétől is tartózkodom, amióta megláttam, hogy egy általam igen nagyra becsült liberális író – gyerekkorú – unokájáról közöltek egy képet igen undorító aláírással. Vagyis az én szememben a Jobbik Magyarország egész egyszerűen nem kompetens internetes etikai kérdésekben. Ettől persze még följelenthet bárkit – hátha lehet lobogni a sajtóban és a képernyőkön, és hátha ez is hoz pár szimpatizánst.

Amint azt előre megjósoltam, megjelent a halapenz.hu első másolata, vagyis emlékoldala: http://www.halapenz.cjb.net . Az ilyen folyamatokat nem lehet megállítani az interneten. Fahrenheit 451-en nem minden információ ég el. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha ezt betiltják, vagy rendőrileg töröltetik, akkor külföldön jelenik majd meg. Azt hiszem Kökény Mihály miniszter úrnak a honlap információira való hivatkozással indított vizsgálódási kedve kicsit hamiskás. Ha most tudta meg, hogy egynémely orvosok hálapénzt kapnak, akkor el kellene vele beszélgetni, mert kiderülhet, hogy igen keveset tud a társadalomról. Ha meg már régebben is tudott erről, sőt arról is, hogy néha igen tetemes összegeket kérnek (!) egyes állami szolgálatban dolgozó orvosok, akkor meg miért nem lépett eddig? (Hogy ne Kökényezzünk méltatlanul: természetesen ez minden eddigi miniszterre igaz.)

Ennyi műbalhé után legyen itt egy igazi botrány, mérhetetlen szégyen is: az egri Eszterházy Károly Főiskola két, tudós tanára szerkesztett egy kötetet, amelyben bekerült egy bizonyos Hegedűs Sándor tanulmánya, aki "a cigány fiatalok kriminalitásá"-ról is értekezik. Ilyeneket állapít meg: „számarányaikat messze meghaladó módon vesznek részt a bűnözésben"; a romák szerint "nem ártalmas – a normarendszerük miatt –, ha a fiatal szeszes italt fogyaszt", és "bűntudatuk – ha van – nem mérhető azonos mércével, mint a nem cigányok körében. Egyértelmű, hogy a vagyon elleni deliktumokat nem tekintik bűncselekménynek."

A tanulmánykötetet kiadó, pedagógiai szolgáltató intézetet működtető, tanfolyamokat, tréningeket és képzéseket is szervező Okker Oktatási és Kereskedelmi Kft. hallgat. Honlapján pénteken is ajánlotta a kiadványt. – adta hírül a Roma Sajtóközpont.

Várom a Jobbik Magyarország és a Reális Zöldek Klubja nagyszabású tiltakozó fölvonulását Egerben, valamint följelentésüket az Esterházy Károly Főiskola megszüntetése ügyében.

Január 10. (szombat) Délután kijöttek Ákos öcsémék. Eddig külföldön voltak, most találkoztunk először azóta, hogy Inca meghalt. Nem hiszem, hogy ezt valaha kiheverjük. Az öcsém úgy fogalmazott, hogy mi a nagy tragédiákat eddig elkerültük, de ez most az. Mert természetesnek mondható, hogy meghalt az anyánk, az apánk, a nagyanyánk, a nagyapánk, a nagybátyáink, azokat a veszteségeket föl lehet dolgozni, de Inca halála természetellenes.

Ebben igaza van, de figyelembe kell vennünk, hogy a nagyanyánk később halt meg, mint az anyánk, aki ráadásul túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt a húga valaha is el tudja fogadni. Tehát együtt kellett élnünk két olyan emberrel, akik ugyanazt élték át, mint most mi. Illetve Zsuzsa, Inca anyja most azt, amit a nagyanyánk, anyánk halála után.

Beszéltem vele is. A szívem megszakad, egyszerűen rosszul leszek, ha arra gondolok, neki mit kell kibírni. Az a sorsa, hogy mindenkit eltemessen.

Mesélte, hogy Incára kicsi korában rászólt, hogy hagyja már abba az örökös vigyorgást, egyszer, egy percre csukja be a száját, mert kíváncsi, hogy milyen formájú. Ilyen volt. A legvidámabb kisgyerek, akit valaha ismertem. Kutattam magamban, hogy emlékszem-e: mondott-e valaha valakiről a háta mögött bármi rosszat, bántót? Egyetlen eset se jut eszembe. Ha valakivel valami baja volt, akkor is inkább csak kérdésben közölte. Vagy viccesen.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön milyen minőségi cserét hajtana végre?”:

Kellene pár milliárd agysejt, mert azok, amik most vannak itt a fejemben, kicsit fáradtak. A fáradás jele, hogy nem nagyon tudom elképzelni, miképpen lehetne szert tenni ilyesmire, pláne hogyan tudnám a cserét végrehajtani. De az a legbosszantóbb, hogy biztos vagyok: pont az életem végén, amikor még halványuló tudatomnál leszek, valaki Nobel-díjat kap majd azért, mert közönséges klinikai gyakorlattá teszi a teljes emberi sejtcserét, vagyis tulajdonképpen a szinte örök életet.

Január 9. (péntek) Ma sokat vitatkoztunk, mert a feleségem el akart menni Wandával kujtorogni meg moziba, de én erős lelki ráhatással rávettem, hogy ebben az időben ne induljon el. Különösen azután, hogy mentem egy kört a faluban és olyan jég csapódott az ablakra, amit nem lehetett letörölni. Kénytelen voltam átmenni a hídon, mert speciális, OTTO feliratú zsák kell ahhoz, hogy a szemetesek elvigyék, amit a kukán kívül kirakok. Találtam is. Be akartam még nézni a virágoshoz, hogy megbeszéljem, milyen koszorút készítsen, mert jövő héten lesz Inca temetése. De már nem volt nyitva. Aztán még elmentem a pékhez, mert azért mégiscsak a legjobb a meleg péksütemény ilyenkor télen. Bementem a tejért. Megszületett a kisborjú. Ha az idő engedi, valamelyik nap elviszem Milost, hogy megnézhesse. Kíváncsi vagyok, hogyan meséli el az anyjának. Mostanában az a legaranyosabb, hogy nem nagyon tud beszélni, de azért folyamatosan magyaráz. Mutogat, sikkantgat, különféle okoskodó hangokat ad ki, és belekever egy-két szót is a történetbe. Szegény tegnap nagyon nagyot esett, szétharapta a száját, vérzett. Kétségbeejtő, amikor vérzik egy gyerek. (Nem tudjuk arról lebeszélni, hogy a fejére borított pokróccal rohangáljon a lakásban. Még szerencse, hogy a pokróc kicsit fog az ütéseken.)

Amint azt előre megjósoltam, megjelent a halapenz.hu első másolata, vagyis emlékoldala: http://www.halapenz.cjb.net . Az ilyen folyamatokat nem lehet megállítani az interneten. Fahrenheit 451-en nem minden információ ég el. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha ezt is betiltják, vagy rendőrileg töröltetik, akkor külföldön jelenik majd meg. Azt hiszem Kökény Mihály miniszter úrnak a honlap információira való hivatkozással indított vizsgálódási kedve kicsit hamiskás. Ha most tudta meg, hogy egynémely orvosok hálapénzt kapnak, akkor el kellene vele beszélgetni, mert kiderülhet, hogy igen keveset tud a társadalomról. Ha meg már régebben is tudott erről, sőt arról is, hogy néha igen tetemes összegeket kérnek (!) egyes állami szolgálatban dolgozó orvosok, akkor meg miért nem lépett eddig? (Hogy ne Kökényezzünk méltatlanul: természetesen ez minden eddigi miniszterre igaz.) Abban persze igaza van, hogy ezt a rendszert meg kell szüntetni, mert a „betegek” vannak itt kiszolgáltatva, de annak meg az a módja, hogy rendesen meg kell fizetni az orvosokat. Erre amúgy is szükség lesz, mert néhány hónap múlva azt látjuk majd, hogy Európa elnyeli azokat, akik a magyar egyetemen végeztek. Mi meg majd tele leszünk romániai, ukrán és afrikai orvosokkal. Ez nem lenne baj, csak azzal is számolni kell, hogy azokban az országokban, ahonnan mi kénytelenek leszünk gyógyászokat befogadni, újabb hiány keletkezik, ami újabb áramlásokat kelt. Arról nem is beszélve, hogy aki ide jön, az az első lehetséges alkalommal tovább állhat, és miért ne tenné… A hiányforgalmat jobb lenne a magyar EU-határon megállítani.

Január 8. (csütörtök) Ma majdnem meghaltam két hülye gyerek miatt. Bokorból dobálták hógolyóval a kocsikat, és természetesen éppen sávváltás közben találta el. Ösztönösen fékeztem, ettől aztán kacsáztam egy kicsit. Szerencsére nem volt mellettem másik autó. Ha kicsit csúszósabb az út, akár meg is pördülhettem volna. Száz méterrel arrébb szépen megálltam és visszasétáltam. Sikerült elkapnom az egyik gyereket. A tarkójánál fogtam, kicsit rázogattam és közben úgy ordítottam az arcába, hogy csodálom a záróizmait. Nyüszített szegény, elnézést kért, a dobálást ráfogta a másik kölyökre, aki elmenekült. Azt magyaráztam, illetve ordítottam neki, hogy az ilyenek ölik meg az embereket azokon a vonatokon, amelyeket kővel dobálnak meg, szintén tréfából. Amikor megláttam a szemében a halálfélelmet, otthagytam. Megsajnáltam. Egy kis hülye, akinek tíz éves korára soha senki nem magyarázta el, hogy mások életével nem játszhat.

Kicsit durva voltam, de azt hiszem, ez a gyerek már nem fog dobálózgatni télvíz idején.

Nem ez volt az első ilyen esetem. Pár éve szintén kiszálltam, de nem tudtam elkapni a gyereket – aki ráadásul kavicsot is tett a hógolyóba -, mert az apja elém állt. Mert ő vigyázott a gyerekre, amíg az önfeledten hógolyózott. Hogy mit képzelek én, ez önbíráskodás… Ilyeneket mondott. Én meg azt, neki, hogy csak azért nem verem meg, mert itt van a gyereke, és előtte mégiscsak szemétség lenne.

Utána azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha ma Tamarával és Marcival megyünk – pár perce tettem le őket -, elkezdünk pörögni, fölborulunk, vagy oszlopnak csapódunk, és mind ott maradunk. Két hét után még egy eszeveszett, földolgozhatatlan autóbaleset a családban.

Január 7. (szerda) Ma megkezdtem ádáz küzdelmemet a hóval. Semmit nem utálok jobban a mérsékelt égövön, mint ezt az amúgy szép csapadékot. Nem tartott tovább a járdakapirgálás, mint egy órán át, de bőven elég volt. A kertben is össze kellett szednem a kutya potyadékait, mert az is undorító, amikor a hó alatt aknára lépünk. Pláne az, amikor elkezd olvadni, ott kandikálnak a gumók, de úgy a földhöz fagynak, hogy nem lehet őket fölszedni.

A szeméttel is küzdök. Múlt hétfőn elfelejtettem kirakni a kukát. Most hétfőn odáig merészkedtem, hogy két nájlonzacskóban a kuka mellé tettem némi szemetet. A derék szemetesek nem vitték el. Jogilag biztosan igazuk van, nem kötelesek, de én valahogy ezt nem tudnám megtenni senkivel. Két mozdulat kellett volna. Ez valami Otto nevű váci illetőségű cég. Nyilván nagyon elkötelezett környezetvédők.

Ma az ember négylábú barátjának újabb szimpatikus tulajdonságát fedeztem föl: miközben a termékeit gereblyével lapátra szedegettem, azt vettem észre, hogy valamit jóízűen eszeget. Hát a saját szarát zabálta, csámcsogva. Eléggé friss lehetett, olyan tartalmas kenyőcs állagú.

A feleségem mindig feddően néz, ha elzavarom, amikor a kezemet nyalogatja.

A tegnapihoz: az is jó télen, ha az embernek olyan felesége van, aki este diós-mazsolás kuglófot süt.

Yes, comment…

Azt állítja, hogy aktfotózásból él, pedig pornófilmekben is szerepet vállalt az RTL Klub valóságshowjának első játékosa.

Ez van

Nahát! És akkor mi van? Az egész játék ugyanarra épül, mint a pornófilm: vannak, akik pénzért, sokszor szenvedve csinálják, és vannak, akik szenvedélyesen, sokszor utálkozva kukkolják. Talán nem is jelentkezik olyan ember ebbe a játékba, aki ne lenne kicsit betegeske önmutogató. Különben is, jó médiamunkával sikerült elérni, hogy a pornószínészek nagyobb sztárok legyenek, mint mondjuk a Kossuth-díjas közönségesek. Ez van most a magyar kultúrban.

Teltkarcsú nőknek ajánlott fehérneműket reklámoz és tervez Jennifer Lopez. Az amerikai Warnaco céggel kötött szerződés értelmében az intim ruhadarabok az énekes-színésznő neve alatt kerülnek forgalomba.

Kínok

Soha nem értettem, miért ragaszkodik a divatdiktatúra a botsáska-típusú nőkhöz, amikor minden vizsgálat azt mutatja, hogy a férfiak jelentős többsége a teltebbeket szeretné nézegetni, pláne szeretgetni. Igaz: nem veszik el az ilyen nőket, mert azok nem eléggé divatosak. Ettől szenvednek a férfiak. Mint ahogy a teltkarcsú nők is, akik nem lehetnek botsáskák. Számosan közülük az életükkel fizetnek, mert belebetegednek abba, hogy nem felelhetnek meg egy elmebeteg világ vélt kívánalmainak. Vagyis mindenki kínlódik. J.L. tehát végre a helyes irányba mozdítja az ízlést. Csak az a baj, hogy a hír hallatán megnéztem a képeit: nyoma sincs rajta a teltségnek. Talán, ha hízna egy kicsit, még többet tehetne az emberiségért.

A Fővárosi Főügyészség faxon érkezett átiratában értesítette a Budapesti Rendőr-főkapitányságot, hogy az úgynevezett "Schlecht-ügyben" nem tartja indokoltnak a nyomozás tovább folytatásának elrendelését.

Szórakozás

Ne is! Nagyon rosszul járnánk, hiszen végre hinni kellene abban, hogy van Magyarországon tisztességes igazságszolgáltatás. Így jobb: utálkozunk, dühöngünk, szörnyülködünk, aztán kifújjuk magunkat, és keresünk más utálni valót. Ez is a szórakoztatás része.

Éves szinten háromszázmilliárd forintot fizet ki a magyar lakosság olyan egészségügyi szolgáltatásokra, segédeszközökre, gyógyszerekre, amiket az állam nem támogat a társadalombiztosítási járulék bevételeiből - tűnik ki egy kormányzati felmérésből, ami ugyanide sorolja az orvosoknak adott hálapénzt is.

Jó nekünk

Még jó, hogy emellett adózhatunk, járulékolhatunk, illetékezhetünk. Azok helyett is, akik a háromszázmilliárdot zsebre teszik. Ez ad tartást a népnek. Ne nézzen minket senki szegénynek! Legföljebb hülyének. Bár nem értem, hogy az miért nem kínosabb.

Január 6. (kedd) Valaki azt írta, hogy szinte követni tudja a napjaimat, de például ritkán írok arról, hogy mit olvasok, milyen zenéket hallgatok csöndes téli napokon.

Ma például nagyon puha nap volt, legszívesebben föl se keltem volna, kicsit dolgoztam, kicsit rendezgettem a körülöttem levő papírokat. Gyönge hó van a környező háztetőkön. Szinte szép, bár én ki nem állhatom. Ilyenkor a legjobb valami örömzenét           n nn       n     hallgatni. Például swinget. Dexter Gordont választottam. Milosnak is nagyon tetszik. Estefelé az íróasztalom és az ablak közötti résbe húzódtam, ahol a sámlin ölve egy radiátor melegít – olyan, mintha valami kemencepadkán ülnék. Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című könyvét próbáltam olvasni. Csak szakaszokban sikerült, mert a gyerekem minduntalan kikapta a kezemből.

Télen fontos még, hogy az esti fürdetésnél a buborékfújó tartályába Kanga babasampont érdemes tenni, mert azzal igen nagy gömböket lehet fúvni. Lassan hullanak alá, fürge kézmozdulatok szelével sokáig a levegőben lehet őket tartani, és gyakran előfordul, hogy a kád vízére hullva sem pattannak szét, ami nagy öröm a gyereknek.

Január 5. (hétfő) Reggel hétkor fölültem a buszra, hogy tízre beérjek az értekezletre. Az Árpád-hídnál annyira hideg volt, hogy inkább metróval mentem villamos helyett, mert a megállóhoz föl kellett volna pár percre jönni az aluljáróból. Nekem fáj a hideg.

Értekezlet után fölhívott a feleségem, hogy elment a védőnőhöz, aki tovább küldte a nőgyógyászhoz. Ő is megállapította, hogy nem terhes, a csodálatos jelenségekről meg azt mondta, hogy majd elmúlnak. Látott lehetséges összefüggést azzal, hogy baba volt a közelében. (Megállapítottam, hogy bölcsödében és óvodában nem dolgozhat.)

Úgy jött ki hogy eljött értem Milossal a Flóriánhoz, így nem kellett busszal hazamennem. A délután pakolással telt, mert Tamara Marcival este átment Wandához, hogy ott is legyenek egy kicsit. Kár, mert már egészen beleszoktam, hogy még egy gyerek van a házban. Illetve kettő, ha úgy vesszük.

Január 4. (vasárnap) Sajnos nincs kicsi gyerek a feleségem hasában. Tehát tegnap mégiscsak csoda történt. Mielőtt a Budapest Galériában bezártam volna a KOKSZ kiállítást, bementem egy drogériába és vettem terhesség jelző csíkot. Csöndes kiállítás-záró volt, csak pár mondatot mondtam arról, hogy a világ a kiállítás ideje alatt nem lett jobb, tehát hiába rendezték, de azért bíztatom a művészeket. Meg arról, hogy elég nagy volt a látogatottság – az ünnepek ellenére. Még Császár Tamás és Kaján Tibor mondott pár szót. Az idős mester arról, hogy el volt ragadtatva a sokszínűségtől és főleg a résztvevők szakmai tudásától. Hamar hazaértem, mert Árvay Laci és Anita elhoztak autóval, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni az úton.

A teszt negatív volt, amitől a feleségem el is sírta magát. Pedig már a gyerek neve is megvolt. Tamásnak hívták volna, mint szegény Incát, hivatalosan.

Kaptam egy levelet Barangótól:

Megbocsáthatatlan kijelentésem elhangzása után nem volt merszem újságot olvasni. Igazából megszólalni is alig, de kénytelen voltam, ha kérdeztek. Ha. Mert amíg a Magyar Hírlap, a Népszava, a Színes Mai Nap és a Blikk legalább esélyt adott egy rövid megnyilatkozásra, a botrányt kirobbantó Magyar Nemzet kategorikusan elzárkózott minden olyan próbálkozásom elől, hogy legalább egy néhány soros bocsánatkérés erejéig megszólaljak.

Az első írás, melyet végig mertem olvasni, Andrassew Iván jegyzete volt, és korrekt írásnak tartom. Egy apróbb és egy kevésbé apró tévedéstől eltekintve:

„...a sors úgy hozta, hogy Barangóval is és főleg az édesanyjával ... dolgoztam egy szerkesztőségben.” Velem igen, édesanyámmal semmiképp nem dolgozhatott egy szerkesztőségben a szerző, de ennek épp tíz éve, úgyhogy teljességgel bocsánatos e tévedés. Bocsánatos a másik, sokkal fontosabb tévedése is – miszerint „állítólag a Demokrata publicistáját tisztelhetjük a költőben” –, hiszen valóban olvashatott hasonlót „a Barangóban igen tájékozott Uj Péternél”. A tavalyi Sziget Fesztiválon Uj Péterrel és egy punkzenészből a Demokrata publicistájává formálódott barátommal boroztunk együtt, és erről U. P. másnap az Indexen híven be is számolt. (Valószínűleg innen származik az „Arany János, a sült paraszt” pontos idézete is. Kösz.) Kettőnk, magam és publicistává serdült barátom sajnálatos egybemosásából származhatik a tévedés, miszerint a Demokrata szerzője volnék. Sietek kijelenteni, hogy soha egy sort sem írtam a jelzett hetilapba, és ezután sem fogok, bárhogy is kapkodjanak utánam a jobboldali orgánumok ezután.

Pontosak voltak viszont az idézetek, s bár elfogadom, hogy „alapvetően műkedvelő” verselő volnék, s így az idézett sorok nem is nagyon érdemelnek több figyelmet, mégis egy rövid kiegészítést tennék. Különösen mert az egyik idézett vers-csökevény, melyet több mint tíz éve írtam, valahogy illik jelen helyzetemre. Épp a rímválasz maradt le a cikkbeli idézetből, s ha nem is jobb, mindenképp teljesebb a strófa, ha ideírom a két záró sort is.

Szerep kellett: rajtam ragadt

Önkín-célú hajszámban

Saját katasztrófeámat

Épp telibe találtam

Barangó Zoltán

Kedves Zoltán, nagyon örülök a levelednek, pláne - ahhoz képest, hogy megsértettelek - a magyar közéletben példamutató hangnemnek. Fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy közös ismerősünk fia vagy. Arra emlékszem, hogy együtt dolgoztunk, többször is beszélgettünk, nyilván ő is a köztünk volt, és a fia is ott dolgozott, így a messzi távolba nézve összemostam a dolgokat.

Ami a demokratai publicistaságodat illeti - valóban nagyot hibáztam. Emlékezetből utaltam U.P. írására. Utána kellett volna olvasnom. Ez csakugyan akkora sértés, mintha azt híreszteltem volna rólad hamisan, hogy valami rádióban a keresztények kiirtásának vágyáról számoltál be. Erre nincs mentség. A rend kedvéért elnézést kérek a Magyar Demokrata szerkesztőségétől és Uj Pétertől is.

Aggályok, hála, állati jogok

A múlt hét nem bővelkedett társadalmi, politikai eseményekben, és ez nagyon jó volt. A magamfajta hírfigyelők megelégedhettek az üzletek nyitvatartási rendjéről, meg a mentők készenléti állapotáról szóló közleményekkel, mégsem unatkoztak. Mert maradtak érdekes ügyek.

Az egyik köztéma a www.halapenz.hu internetes oldal volt. Ez az a fórum, ahol a nők egyrészt elmondják a véleményüket a szülész-nőgyógyászokról, másrészt azt is jelzik, hogy mennyi pénzt kérnek a terhesgondozásért és a szülés levezetéséért. Amúgy a honlap telve van hálával, dicséretekkel, szinte alig találni bíráló megjegyzést az orvosok munkájára.

Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos adatvédelmi szempontból aggályosnak találja a honlapot. Azt mondta, a hivatali szünet után dönt arról, hogy indít-e vizsgálatot. Szerinte személyes adat, hogy ki, mennyi hálapénzt ad, és az is, hogy mennyit fogad el, így ezeket minden érintett - tehát a honlapon szereplő összes orvos - hozzájárulásával lehetne csak közölni. Úgy véli, abból a szempontból is aggályos a honlap, hogy ellenőrizhetetlen, valójában kik írnak bele.

Anélkül, hogy befolyásolni szeretném a vizsgálatot, meg kell jegyeznem, hogy az oldal megjelenése az internet fejlődésének várható irányát mutatja, és bármilyen beavatkozás kínos következményekkel járhat. Például azzal, hogy az adatvédelmi biztos tiszteletre méltó intézménye komolytalanná lesz, hiszen nem tudja az akaratát érvényesíttetni. Mert az efféle adatok egy tiltó határozat után is meg fognak jelenni az interneten, csak legföljebb egy brazil vagy egy mozambiki, esetleg egy kazah szerveren, hiszen az internet alapvető tulajdonsága, hogy az adatközlés betilthatatlan. De nem is nagyon értem, miért lenne személyes adat, hogy egy orvos – aki egyébként az állami közellátásban, a fizetéséért, kórházi eszközökkel, államilag fizetett személyzettel dolgozik – mennyi „hálapénz” kér – hangsúlyozom: kér! – azért, amit egyébként a javadalmazásáért köteles elvégezni. (Ha kérés nélkül kap, azt persze legalábbis illetlen pitiánerség nyilvánosságra hozni.) Más összefüggésben talán éppenséggel az a törvénytelen, hogy ez az egész titokban marad. Évente háromszáz milliárdot fizetünk ki így az egészségügyben, ami akkor is elképesztő összeg, ha egyébként szánjuk a csakugyan sokszor megalázó bérekért dolgozó orvosokat. Minden épelméjű ember undorodik az egész hálapénz-rendszertől, de ne tegyünk úgy, mintha ez nem lenne az egészségügyi felépítmény része. Azt már csak csöndesen mondom, hogy olyan milliárdokról van szó, amik után például senki nem adózik, ami újabb károkat okoz az adózóknak, hiszen az állam csökkenthetné a kulcsokat, ha az összes féllegális pénz kifehéredne. Ez pontosan annyira tartozik a közvéleményre, mint bármilyen más kötelességteljesítésért kicsikart csúszópénz. Az adatvédelmi biztosnak természetesen igaza van abban, hogy ez az egész aggályos, de hozzá kell szokni, hogy az internet ilyen aggályos, szokatlan viszonyokat teremt. Hamarosan szinte minden szolgáltatóról, minden cégről, hivatalról, minden felelős személyiségről vagy személyről megjelennek majd ilyen nyilvános oldalak. Meg kell szokni: ilyen az elektronikus demokrácia. Akkor is, ha kínos. Másrészt az valóban aggályos, hogy az ilyen fórumokon az emberek névtelenül, a felelősségre vonás minden lehetősége nélkül nyilatkozhatnak. Az internet akkor lesz a demokrácia valódi eszköze, ha majd nem csak nem illik, hanem nem is lehet névtelenül, vagyis álnéven véleményt írni és vitatkozni valóságos, azonosítható személyeket, személyes sorsokat érintő témákról. Ma még illik is, lehet is.

Én az év vége dolgai közül a petárdázás engedélyezését találom aggályosnak. Azt hiszem ez megint egy olyan eset, amikor a rendőrség nem tudott mit kezdeni a törvénytelenkedőkkel, ezért jobbnak látta legalizáltatni a durrogtatást. Az, hogy természetesen szinte senki nem tartotta be a törvényt, így aztán nem csak Szilveszter éjszakáján, hanem napokon át pattogott, durrogott, robbant itt minden, már meg se említem. Azt se hozom föl, hogy vannak itt öregek, betegek, ideggyengék, kicsi gyerekek, akiknek a nyugalma talán fontosabb, mint pár tízezer zavarodotté, akiknek nincs más ötletük, mint jó nagy zajt csapni az új esztendő tiszteletére. Az ember itt nem számít. Dögöljön meg, ha nem bírja a csakugyan pokoli zajt, meg a mindent elöntő füstöt. Azt viszont meg kell említenem, hogy amennyiben lenne Magyarországon „állati jogok biztosa”, megkérném, hogy járjon közbe a kutyák, a lovak, a marhák, a madarak, minden vad és szelíd oktalan teremtmény érdekében. A faluban, ahol élek, napok óta nem lehet madarat látni, pedig normális viszonyok között a kertemben is százszámra csivitelnek. A környéken a kutyák szabályosan megőrültek és rémisztő napokat éltek át a lovak és más állatok is. Erre senki nem gondolt? A drága, jószívű, mélységesen állatkedvelő törvényalkotók láttak már megzavarodott állatokat? Ideje lenne körülnézni. Legyen itt egy olyan levél tanulságul, amit az interneten kaptam egy olvasómtól:

„Szilveszter éjszakáján öt mozdony ment tönkre a petárdák miatt. Az állatok megőrültek és szaladtak mindenfelé, így a mozdonyok elé is. Csak arról tudok, amitől mozdonyokat kellet javítani, de ettől biztos sokkal több állat pusztult el az esztelen durrogtatástól. Egész éjszaka csak azon voltunk, hogy reggelre meg legyen minden vonatra a mozdony, ami ránk hárul. Ez mind azért, mert van egy nap, ami nem olyan, mint a többi, megbolondulnak az emberek, és nem néznek semmit.

Viszlát: Kék vándor.”

Január 3. (szombat) Ma valóságos csoda történt: a feleségemnek hirtelen teje lett. Már napok óta egy fedél alatt élünk Marcival, akit Tamara még szoptat, és az én feleségem természetesen minden alkalmat kihasznál, hogy magához vegye, ringassa, ölelgesse. Irigyli. Ez tény, és így egészséges.

De ma újabb baba érkezett a házba, Gábor unokaöcsémék Kamillája, aki pár hetes, és persze szintén anyatejen él. Igen gusztusos kisgyerek: a felségem azonnal magához ölelte. Egyszercsak – kissé kétségbe esve - azt érezte, hogy a mirigyek „csavarodnak” a keblében, és már előre jelezte, hogy ez ugyanaz az érzés, mint amikor Milossal megjött a teje. És mit tesz Isten: meg is jelent egy csöpp. Teljesen kétségbe esett.

Anyám gúnyolta mindig a nagyanyámat: annyira szereti a gyerekeket, hogy ha úgy adódna, ha szükség lenne rá, meg is jönne a teje. Hát most ez a jóslat beteljesült.

Azt tudom, hogy a nők szoptatós anyák közelében fogamzóképesebbek, meg azt is olvastam, hogy valahol keleten egy pasinak jött meg a teje, mert özvegyen maradt, és etetnie kellett a babáját, de nem hittem volna, hogy ilyesmi velünk is előfordul.

Persze az is lehet, hogy a szoptatós anya (Tamara) közelében egyszerűen terhes lett, és ez a tejecske valójában annak a jele. Erre enged következtetni az a megfigyelésem is, hogy gyász idején – a fölfokozott érzelmek, a vigasztalási hajlam, és talán az űrtűrő képesség hiánya miatt - is fogamzásra hajlamosabbak az asszonyok. Ha hinnék ilyesmiben, azt mondanám, hogy ez nagyon jó, mert szegény Inca testvérem lelke keresett és talált otthonos helyen bebocsátást, és nagyon rendjén való lenne, ha a kölykömként nevelhetném.

Január 2. (péntek) Tegnap éjjel érdekes dolog történt velem. Egy éve, karácsonyra kaptam egy lemezt Ákos öcsémtől. A borítóján azt jelezte, hogy a gyerekkoromról szól. De sajnos nem tudtam megnyitni. Talán mert túl nagyok a fotók, és a régi gépem nem bírta memóriával a nézegetést. Valamiért tegnap jutott eszembe, hogy megfeledkeztem róla, és ideje lenne megnézni. Apám halála után ránk maradt hatvanhárom tekercs fekete-fehér negatív film. Állandóan tervezgettük, hogy digitalizáljuk őket. Ehhez látott hozzá az öcsém, és tett a lemezre hatvanegy képet. A többség 1954-ből való, vagyis még Ákos öcsém sem született meg. Hihetetlen, hogy egészen apró részletek milyen örömmel töltöttek el. Most jöttem rá például, hogy mennyire fontos, hogy ne csak az embereket fotózzuk, hanem az egész környezetet, mert az emlékeinkben ott vannak az állatok, a növények, az épületek, és mindenféle tárgyak. És jó látni őket egyszer, akár ötven év távolából. Ezt persze már csak Milos szempontjából vehetem figyelembe.

Egyszercsak ott van a képen a nekem olya kedves dédanyám, Pime bácsikám, Gyurka nagybátyám, Apám, és ott van Linda kutyánk, akire évek óta nem gondoltam, és Hemő macska például. (Ki tudja miért, később az apámat is Hemőnek csúfoltuk.) És ott van anyám, akinek mintha lenne egy kis hasa, ami nem lehet mástól, mint attól, hogy az öcsém ott van benne. De majd csak ötvenöt márciusában jön a világra. Ezek nyilván senki másnak nem jelentenek már semmit, csak nekem. Vagy például az első autóm, ami persze lábhajtásos volt. Úgy emlékeztem rá, hogy hatalmas volt és gyönyörű. Hát pici és ronda – de az enyém volt, és nagyon szerettem. Aztán ott van az első hosszúnadrágom, amiben állandóan pofára estem, mert nem tudtam kivenni a kezemet a zsebéből. És akárhogy számolom, szinte pont annyi idős vagyok ezeken a képeken, mint Milos. Nem csak az arca hasonlít rám, hanem a kimerevedett gesztusok is, mintha reinkarnálódnának benne.

Elfelejtettem ide betenni: válaszoltam két kérdésre. Az egyik az volt, hogy „mit dobna ki a szemétbe 2003-ból?”

A szemetet. Például újságból szinte pontosan egy méteres oszlop áll itt mellettem. Noha – ha csak lehet – nem kérek nájlonszatyrot és más műanyag csomagolást, tele van velük a spájz. Nem veszek visszaválthatatlan műanyag palackot, mégis bejött valahogy a lakásba egy tucat ásványvizes. A kuka mellett köbméternyi hongarocell és keménypapír áll – a feleségem mosogatógépének héja. Fogalmam sincs mi lesz vele. Borzasztóan hülyék vagyunk, hogy ezt hagyjuk.

A másik: „Milyen fogadalmat tett az új évre?”

Még soha nem fogadtam meg semmit az új esztendő tiszteletére, ezért most sem teszek ilyesmit. Tulajdonképpen abból élek, hogy számon kérem mások fogadalmait és ígéreteit, de van ebben valami csalás: én magamról tudom, hogy mennyire állhatatlan, lusta és felelőtlen vagyok, tehát semmi jogom másoktól mást várni. De hát más a közélet és más a magán. És vegyük figyelembe, hogy én nem ígérgetek.

Január 1. (csütörtök) Ma láttam két galambot. Nagyon gyorsan húztak át a falu fölött. Itt még késődélután is petárdáztak.

Zs. írja a tegnapi bejegyzésemre:

Kedves Iván! A petárdázás engedélyezését- lehet, hogy naív vagyok- én akként fogtam fel, hogy a rendõrség nem tudja kezelni a problémát, minden évben van, akkor nesze neked legyen legális. Szerintem még pár dologgal megcsinálhatnák... Para Kovács is épp az állatokkal kapcsolatban írta a Hírlapban, hogy mekkora baromság. Amúgy minden kutyás ismerõsömnek egy lidércnyomás volt

az éjszaka.

Természetesen semmit nem tehetek a petárdázók ellen, meg a rendőrséget is nagyon sajnálom, csak csöndesen próbálok hatni az emberekre: lehetetlen, hogy ne értsék meg: egy csomó ember számára rettenetes kínokat okoz, ha több ezer robbanást kell végighallgatni. Vannak itt öregek, betegek, gyerekek, akik szilveszterkor is öregek, betegek és gyerekek. Aludni akarnak, vagy aludni kell nekik. És szeretném, ha legalább néhány ember végig gondolná és továbbadná: rettenetesen szenvednek ettől az állatok.

Ennyi.

Nagyon veszedelmesnek találom azt, ha valamivel nem tudnak mit kezdeni, akkor azt legalizálják. Ha én jövő szilveszterre beszerzek egy vízágyút, vagy legalább egy strandi terminátoros vízipuskát, harcálláspontot alakítok ki a kerítésemnél és minden petárdázót – természetesen csakis tűzvédelmi okokból – büdös vízzel bőrig áztatok, és erre ezerszámra követőket találok a petárdázást ellenzők között, akkor mi van? Ezt is legalizálja majd a rendőrség?

 Kaptam egy másik levelet is Bolek Zoltántól a Magyarországi Iszlám Közösség vezetőjétől:

Tisztelt Andrassew Úr!

Nagyon kérem, hogy segítsen a felhívásunk közzé tételében, melyet már az MTI és a Kossuth Rádió már megtett.

Az iráni földrengés áldozatain szeretnénk segíteni.

Felvettem az Iráni Nagykövetséggel a kapcsolatot, nagyon örültek a kezdeményezésnek.

Kovács László Külügyminiszter Úr szó szerint sms-ben ezt írta:

"Egyetértek (mármint a kezdeményezésünkkel).

Jó kezdeményezésnek tartom."

 Szeretnénk gyógyszereket, sátrakat és takarókat mihamarabb kiküldeni a Nagykövetségen keresztül.

Jelentkezni az e-mailen (magyariszlam@freemail.hu) keresztül, vagy a 06-29-414-709 -es faxon keresztül lehet.

Köszönöm a fáradozásait előre is, hiszen ez emberek tízezreinek tragédiája, s kutyakötelességünk segíteni!

December 31. (szerda) Eltűntek a madarak. Napok óta érzem, hogy van valami furcsa, de csak ma jöttem rá, hogy mi. Egyetlen madarat se látok, nem is hallok. Ezt azért lehet észrevenni, mert amúgy a kert többnyire tele van madarakkal. Akkor jöttem rá, amikor a madáretetőt szereltem, amit a sógoroméktól kaptam.

Remélem, ez csak attól van, hogy napok óta durrognak a petárdák. Egyszerűen nem értem, miért kellett engedélyezni ezt a tahóságot. Miféle lobbi járta ki, hogy szabadon lehessen árusítani? Ma délután már szabályos lőporfüstben volt a falu. Megvadult, targyagos tekintetű, bugris gyerekek mászkáltak föl és alá, és robbantgattak. Ordítozva biztatgatták egymást. Az állatok megvadultak. Nagyon érdekes, hogy miközben ebben az országban mindenki fennhangon szereti az állatokat, senki nem gondol arra, hogy micsoda szenvedést okoz nekik a petárdázás. Már este egy gyerek fél órán át ordítozott, hogy „hol vagy Lacika”… Már azt hittem, hogy valami gyerek veszett el, de aztán kiderült, hogy Laci egy kutya, amelyik megtébolyodott a petárdáktól, és elszaladt valahova. Remélem, meglesz.

Ezt leszámítva tulajdonképpen jól voltunk. Milos napok óta beteg. Nem nagyon, csak hol hányogat, hol belázasodik, hol hasmenése van. Ma az utóbbi jött rá. Még szerencse, hogy nem mentünk át Wandáékhoz. Hanem inkább ők jöttek. A feleségem pillanatok alatt komplett szilveszteri vacsorát készített, lencsével, salátákkal, virslivel, süteménnyel. Öcsike is elismerően nyilatkozott. Eszegettünk, iszogattunk, megbeszéltük a világ dolgait.

Úgy egy körül mentek el, persze Ede már aludt.

Ha a végén nem történt volna ez a szörnyűség Incával, akkor egészen jó évem lett volna. Így nem annyira. De azt most megtanultam, hogy nincs idő: akiket szeretünk, azokkal sokat kell együtt lenni, nem mentség az, hogy valaki messze lakik, meg az se, hogy sok a dolgunk.

December 30. (kedd) Ma megint sok időt töltöttem a kertben meg az istállóban – ami tulajdonképpen a műhelyem. Volt, amíg be tudtam menni. Annyi mindent pakoltunk oda, amíg aztán mozogni sem lehetett. Ma - meglepő módon – igen gyorsan átláthatóvá tettem mindent. Ezt annak köszönhetem, hogy kitaláltam: a zöldségestől hozok narancsos ládákat, mert azokban nagyon jól elférnek a különféle szerszámok, szögek, apró gépek, és minden egyéb. Egy-egy ládába tehetem például a kerti cuccokat, a villanyzsinórokat, a vésőket, a csaptelepeket. Az utóbbiakra azért van szükség, mert alkatrészforrások.

Kicsit fát is vagdostam, kertet is rendezgettem. Persze minderre azért volt szükségem, hogy ne bent ücsörögjek, és ne Inca halálán gondolkozzam. Nem mintha kint nem jött volna elő. Azonnal a kezembe akadt olyan méhész szerszám, amit tőle kaptam. Mert egy időben ő is, András is, meg én is méhészkedtünk. Ők kezdték, sokat tanultam tőlük.

Találtam egy képet a gyerekkorunkból, ami kitűnően ábrázolja a lényeget. A legfontosabb szereplő a nagyanyánk, aki valóságos tyúkanyóként tartott össze mindent – itt most vízityúkanyó, bár éppenséggel még nincs is anyókorban. Éppen csak kicsivel idősebb, mint Inca volt, pár nappal ezelőttig. Benne van minden a mozdulatában, ahogy összefogja Ákos öcsémet, Andrást és Incát. Engem is átölelt volna, de nem volt elég hosszú a keze. Ez a kép vélhetően Balatonföldváron készült, ahol minden nyarat töltöttünk. Hallatlanul fontos volt az életünkben, hogy így négyen együtt kalandoztunk a Balatonon. Bár nagyanyánk rendkívül szigorú volt – négy fiúval nem is lehet másképp bánni –, azért bőven volt alkalmunk a szabad kószálásra. Igazából akkor tanultunk meg mindent, ami fontos. Meg később Balatonlellén is, ahol Inca szülei vettek egy pici házat a parthoz közel. Szinte semekkora se volt, de nagyon szerettük, mert közel volt a víz. Majdnem az egész napot a nádasokban tölthettük. Horgászni jártunk például. És nagyanyánk nagy bánatára fogtunk is halat. Nem szeretette pucolni, de azért megsütötte nekünk. De ez már később volt, amikor kicsit följebb cseperedtünk.

December 29. (hétfő) Ma Orsitól, András feleségétől annyit tudtam meg, hogy a rendőrség tanácstalan. Fogalmuk sincs, mi történhetett. Inca autója féknyom nélkül hagyta el ez utat. A robbanás az utastérben következett be, és akkora volt, hogy kivitte az összes üveget. Ezt abból lehet tudni, hogy bent nem voltak szilánkok. Tehát vélhetően ő még az úton, a robbanás pillanatában meghalt, és a kocsi ment tovább, persze már lángolva, és magától állt meg. A családban többen használnak és használtak már gázos autót. Azt mondják, hogy szivárgás esetén olyan bűz keletkezik, amit nem lehet nem észrevenni. Az valószínűtlen, hogy Inca olyan autóban folytatta volna az utat, amiben ömlik a gáz. Erre én azt gondoltam, hogy talán hirtelen repedt meg a gáztartály, de Orsi azt mondja, hogy a rendőrök megnézték: nincs rajta repedés. Annak sincs jele, hogy a motortérből juthatott volna robbanó elegy az utastérbe.

Vagyis nem tudunk semmit, csak talányok vannak. Talán jutnak majd valamire a rendőrök. Nem mintha nem lenne mindegy. De talán másokat meg lehet óvni, ha kiderül, milyen hiba okozhat ilyen pusztítást. Az is jó, hogy nem volt ott egy másik autó, aminek nekiment volna.

Csak ücsörgök, kesergek, néha telefonálok. Tulajdonképpen az a legborzasztóbb, hogy semmiféle esélye nem volt. Ennél még az is jobb, ha nekünk lehet lelkiismeret-furdalásunk. Ha beteg lett volna, és nem adjuk oda érte a fél vesénket, vagy a pénzünket, vagy bármit… Ha legalább föl tudtunk volna készülni… Az is elviselhetőbb lenne, ha vezetési hibát követ el, ha ütközik, vagy csakugyan kisodródik, mert gyorsan hajt a csúszós úton. Még azt se lehet mondani, hogy valaki megállíthatta volna, azt mondhatta volna, hogy ne induljon el este, télen. Mert teljesen mindegy, hogy mikor történt, hogy milyen időjárási viszonyok voltak, és ő mennyire volt fáradt. Ugyanígy robbant volna föl verőfényben egy város közepén is.

Mindegy. Csak rág ez a borzalom.

Ezt még azon az éjszakán írtam, amikor Inca meghalt:

Ámokló, szubsztár, dontvöri

Sajátos, ám jellemző módon Magyarország kifutó esztendejének utolsó hetében nem Kövér gyalázatos ámokló erdélyi beszéde lett a fő téma a közéletben, hanem - mint már annyiszor - a jobboldal talált magának egy túlbeszélhető, bírák elé cipelhető, azonnali intézkedést sürgető témát: a jóval csekélyebb súlyú ámokfutó, Barangó ünnepi megjegyzését a Tilos Rádióban, miszerint ő kiirtaná az összes keresztényt.

Még nem találkoztam olyan emberrel, aki Barangóra azt mondta volna, hogy normális. Talán én vagyok az egyetlen, aki mindig annak tekintettem, mert valamiért messziről fölismerem a szerepjátékosokat. Ehhez persze tudni kell: a sors úgy hozta, hogy Barangóval is, és főleg az édesanyjával – aki kiváló asszony és igen jó korrektor - dolgoztam egy szerkesztőségben, így nem vagyok teljesen érintetlen, ám meg tudom őrizni elfogulatlanságomat. Annál is inkább, mert úgy gondolom, hogy Barangónak vállalnia kell a felelősséget azért, amit mondott. (Már bocsánatot is kért az ittas beszédért.) Teljesen egyetértek azzal, hogy kirúgták a Tilos Rádióból, és azzal is, ha bíróság elé idézik, amiként például ifjabb Hegedűst (aki nem kért bocsánatot). A jobboldal vérmes kampánya pedig – amelyben a Tilos betiltását meg más rettenetes erejű szankciókat követelnek - természetesen teljesen érdektelen és hiteltelen, ráadásul mocskosan cinikus, mivel annak idején elfelejtették följelenteni ifjabb Hegedűst és nem nagyon követelték a Pannon Rádió betiltását, amelyik pedig beharsogta az éterbe Hegedűs kirekesztő förmedvényét. Hogy más műsorszámokról most ne is tegyünk említést.

Különösen figyelemre méltó ez a hatalmas Barangó-ellenes támadás, hiszen állítólag a Demokrata publicistáját tisztelhetjük a költőben, legalábbis ezt olvastam a Barangóban igen tájékozott Uj Péternél, aki amúgy a muzsikus költő polgári szalonképességén is sokat emelt, mert éppen elégszer írt róla rajongással.

Noha a Tilost a kedvenc rádióim között tartom számon, sőt pici amatőr részt is vállaltam annak idején megmentő kampányában – úgy gondolom, nem elég, ha a rádió vezetői elhatárolódtak és kirúgtak: maguk is személyesen felelősek Barangóért, hiszen pontosan tudhatták, kivel van dolguk.

Barangó ugyanis egy szubsztár, egy bizonyos, néhány ezer fős fenekedő szubkultúra fenegyereke. Rajongói vannak, költészete egy törzsi közegben népdalamokként szivárog a lelkekben (U.P.). Ha a Tilosnak szüksége volt erre a közönségre, és ezért megengedte, netán szorgalmazta, hogy Barangó műsort vezessen, akkor most legalább magyarázza meg, hogy ezt miképpen gondolta. (Az is megérne pár szót, hogy miért nem akkor rúgták ki, amikor először ittasan vezetett műsort.)

Mivel jómagam nem vagyok megérintve a jelzett törzsi punk filingtől, szenvtelenül tudom a Barangó-verseket vizsgálni. Szerintem ahhoz a fajtához tartozik, aki – egy-két jó sorát leszámítva alapvetően műkedvelő – pontosabban: eléggé közepes költeményeket ír -, ám ezt palástolni tudja zajjal, cirkusszal, hangerővel, botránnyal és legendával. Idézek pár versből, hiszen elképzelhető, hogy a legműveltebb olvasóinkban is csak egy nagy Barangó-űr van, és ez most megengedhetetlen műveltségi hiátus. (Tizennyolc éven aluliak itt fejezzék be az olvasást!)

Szerepjétékra enged következtetni Vad-morzsa-sors című verse - mindjárt a „bazd meg ez egy szonett” sor után: „Mű-életem botránykavics / Fel-feldobott félkrajcár / Kártyán vesztett pénzem hamis / Úgyhogy te is rábasztál // Szerep kellett: rajtam ragadt / Önkín-célú hajszámban”… etc.

A Tilos vezetői előtt nem lehetett kétséges, hogy Barangó miket gondol a társadalomról: „Leszarom az alapelveket / Anarchiám magával temet // Nem érdekel, hol és hogyan végzem / Párnák között, sitten vagy kötélen” – írja a Hiába című költeményben. Azt tudni lehet, hogy a pózokból ittasan kínos dolgok kelnek.

A Tilos szerencséjére Barangó nem valami nemzeti ünnepen fakadt ki, pedig abból is jókora bortány lehetett volna: „Elbájoló leprafészek / Büszke vagyok hazámra / Mint öngyilkos idült részeg / Süllyed lassú halálba” - Jegyzi meg a Közép-Kelet című nyomasztó költői vallomásban. Hazám című versében pedig ezt írja: „Azt mondják, hogy legyek kicsit / Büszkébb magunkra / De én utálom a fajtámat és / Büdös a munka”.

A kissé dzsihados, önpusztítós, ám poétikus agresszivitás ott van Kézigránát című hírneves szövegében: „Kézigránát kell / Kézigránát kell ide / Elhajítani // Belevágni mindegy mibe / Minek szenvedjem / Ócska szerepben? / Kinyírom magam / Hullaszagom van úgyis”…

A keresztényirtási vágy nyilván annyira vehető komolyan, mint ez a vers. Vagy mint a költőirtás, ami az „Arany János, a sült paraszt” című önazonosító, irodalomtörténeti helykereső végén horgad föl: „Petőfinek butasága / verseiből égbe kiált / Ebben kissé lepipálja / Csokonai Vitéz Mihályt // Arany János a sült paraszt / mélázott a nemzet vesztén, / még akkor is verset farag, / amikor már reszketeg vén (…) Pilinszky - papok barátja / Tandori - a verebeké / Összes magyar poétába / az isten nyila vágjon belé!

Aki ilyen beszédű embernek adott lehetőséget műsorvezetésre, az kevesebbet ártott volna a rádiójának, ha egy találomra önmagát élesítő bombát rejt el a stúdióban. Pláne, ha a szerkezet nem alkohol hatására robban. Ezt jelzi Kócos hozzászólása a „far from the sun” blogon – internetes naplón: „… bírom a Barangót is, csak gondolom be volt tépve és hülyéket beszélt. Szokása. Dontvöri! „

 Ezt meg még előtte arra a kérdésre, hogy mire cserélném el a karácsonyi ajándékomat:

Semmire, mert én mindig azt kapom, amit szeretnék. Évek hosszú sora alatt kialakítottunk egy olyan családi stratégiát, aminek az a lényege, hogy még az ősz folyamán mindenki elpöttyenti, mi mindenre vágyik. Van köztük olcsó is, drága is, vehető is, készíthető is - lehet választani. Nagy meglepetés ugyan nem ér, de el sem keseredem karácsony este. Bár idén összeszámoltam: 240 ezer forint értékben nem vettem meg magamnak azt, amit megláttam a boltokban, és amire feltétlenül vágytam. Vagy ennyire szegény, vagy ennyire fegyelmezett vagyok.

December 28. (vasárnap) Tegnap éjjel meghalt Inca öcsém. Pécsről jött a 6-os úton, és fölrobbant az autója. Most már tudom, mert az egyik kedves kollegám utána kérdezett, hogy nem szenvedett, azonnal meghalt. Ezt mondják a mentősök.

Fogalmam sincs, mi történhetett. Soha nem vezetett gyorsan, soha nem volt meggondolatlan. Azt is tudom, hogy ugyan lesodródott az útról, de nem ütközött semminek. András öcsém szerint az is lehet, hogy valami elektromos hiba robbantotta be a gázt, ami a kocsit hajtotta.

Nem is tudok olyan emberről, aki ne szerette volna. Kicsi kora óta mindenki kedvence volt, mert áradt belőle a jóság, a szeretet, a jókedv. Bár talán az utolsó pár évben néha azt láttam rajta, hogy kicsit megfáradt. Mosolygott mindig, de volt a tekintetében valami kis szomorúság.

Nagyon jó, hogy együtt karácsonyoztunk, sőt pár képet is készítettem róla. Bár akkor nem volt módunk igazán sokat beszélni. Ettől rossz érzésem is támadt. Valahogy szorongtam, amikor elváltunk. Mintha megéreztem volna.

Arra próbáltam rábeszélni, hogy költözzenek ki hozzánk, Tahiba. Vegyenek itt házat. Nem is olyan régen jött Budapestre, Kaposvárról, és nem tűnt igazán elégedettnek a cserével.

Annak is örülök, hogy Csillát, a lányát férjhez adta a nyáron, és láthattam boldog apaként az esküvőn.

Inca nem is volt igazából a testvérem, csak az unokatestvérem, de mivel együtt cseperedtünk, mindig az öcsémnek tekintettem. Mindent, ami fontos volt a gyerekkorunkban, együtt éltük át. Minden olyan álmomban szerepelt, és ott lesz ezután is, ami a valaha volt Paradicsomra emlékszik.

Négyen voltunk, és nem is tudom, mit kezdünk majd egymással hárman. Soha nem lesz úgy, hogy ne érezzünk valami hiányt. Már azt is tudom, hogy akkor majd elkezdünk mesélni Inca viselt dolgairól. Édes pofátlanságáról, amivel gyerekkorunkban a fölnőtteket szórakoztatta.

Egész nap jöttek elő az emlékek, nézegettem a fényképeit, próbáltam beszélni András öcsémmel, Ákos öcsémmel, Csillával, Zsuzsával, Inca anyjával, aki anyám testvére. Megint ismétlődik a sors: ahogy a nagyanyám soha nem tudta kiheverni anyám elvesztését, nyilván Zsuzsa sem tudja majd Incáét. És persze ez így van rendjén: nincs semmi elfogadható válasz arra, hogy mit keres egy negyvenhat éves ember odaát, ha se beteg nem volt, se bolond, és soha senki nem talált rajta hibát, benne bűnt.

Sokáig nem tudtam sírni. Csak akkor tört rám, amikor tudatosult bennem, hogy András holnap megy azonosítani, és ott áll majd egy összeégett kis test fölött, és el kell dönteni, hogy az a testvére-e. Föl is hívtam, hogy elkísérem, de aztán kiderült, hogy holnap csak a rendőrségen vesz át papírokat.

Egyetlen vigasz van ilyenkor: magunkhoz ölelni egy apró gyereket, és érezni a melegét. És arra gondolni, hogy milyen szerencsések vagyunk, hiszen nekünk legalább negyvenhat évig volt egy olyan öcsénk, mint a drága kicsi Inca.