Február 29. (vasárnap) Tegnap elfelejtettem bejegyezni: válaszoltam arra a kérdésre, hogy miképpen tudnék 180 milliárdot megtakarítani.

Majd pont nektek fogom ingyen elárulni! Kicsit csodálkozom, hogy a miniszterelnök meg se próbálta kitalálni, hogy megfoghatja a telefont, és egyenesen megkérdezheti tőlem. Jelezve persze, hogy mekkora sikerdíjra gondol. De nem ám olyanra, amit aztán mindenféle jóerkölcsre hivatkozva visszaszedetnek a bírósággal. És nem adok belőle a pártoknak se! Komolyan: fogalmam sincs. Bár azt tudom, hogy a megtakarítás olyan, mint a fogyókúra. Már találkoztam valakivel, akinek sikerült, de bele is rokkant.

Mostantól már csak a külön ablakban megjelenő fórumon tudom folytatni ezt a naplót. Remélem, nem kell három-négy napnál tovább tartózkodnom a kórházban.

Február 28. (szombat) Pakolgatunk. Egy ilyen kórházba készülődés olyan, mint amikor az ember utazni indul. Ki kell találni, hogy a lehető legkevesebbet vigyem, de azért ne legyen semmiből hiányom se. Mindig utáltam csomagolni. Legszívesebben csak könyveket, meg unaloműző eszközöket vinnék. Könyvet, telefont, számítógépet, legalább harminc lemezt, három-négy rádiót, televíziót. Most persze a telefon a legfontosabb, mert abban már benne van a számítógép is, meg pár játék. Például sakk, ami nagyon fontos, mert akár órákra leköt. Bár többnyire vesztek. De az nem baj. Jó gép ellen veszíteni, mert arról csak én tudok. Legalábbis jobb, mint ember ellen. Kell még Sokoban és aknakereső.

Ilyenkor nehézkes a levelezés, mert a telefonon szinte lehetetlen a napi 80-100 spamot kezelni. De ezeket majd Dávid törli helyettem.

Kínos helyzetekben szinte állandóan dolgozik az agyam, méghozzá úgy, hogy eltereli a figyelmemet. Tehát vélhetően ezernyi ötlet jut eszembe a kórházban. Néha komplett novellák. Ezeket is jegyezni kellene, de úgy, hogy meg is maradjanak. (Ha kifejezetten félek, akkor nem az életem fut le előttem, hanem azok a történetek, amelyeket meg akartam, de lusta voltam megírni.)

Február 27. (péntek) Borzasztóan korán keltem, igen lassan készültem el. Mikor esett volna a hó, ha nem akkor, amikor nekem hajnalban kell indulnom, mikor nem ad pénzt az automata, mint amikor sürgősen kell… Szóval jó sok időbe telt, mire letakarítottam az autót. A hó még nem volt lekotorva az útról, tehát szépen lassan mentem. Föl kellett volna vennem pénzt, de az összes útba eső automata azt állította, hogy nincs a számlámon annyi. Mindennel annyi bajom volt, hogy éppen csak hogy odaértem a sógornőmhöz negyed nyolcra, hogy átadjam neki a feleségem balesetéről szóló rendőrségi jegyzőkönyvet, amiben az van, hogy ő nem volt hibás, és ami a kárrendezéshez kell. Az utolsó pillanatban beértem a kórházba, ahol Böbe nővér levette a véremet. Aztán jött az altatató orvos, aki nagyon kedvesen érdeklődött az állapotom felől, elmesélte, hogyan ejtenek majd mély kábulatba, és mi várható az ébredés után. (Azt terveztem, hogy a műtőasztalon ébren leszek, és a világon egyedülálló módon onnan tudósítok az interneten az operáció végéig. De erre nincs lehetőség, mert sajnos ezt a műtétet csak altatásban végzik. Ezért azt a rövid, álomban töltött időt ki kell hagynom. A fórumomon nyitok majd erre egy külön topicot, mert oda a telefonommal is tudok írni.)

Elég hamar eljöhettem. Olyan hamar, hogy a parkolóban megláttam Milán öcsémet, aki éppen arra készült, hogy bejöjjön hozzám, mert nem akarta, hogy egyedül mászkáljak orvostól-orvosig, hiszen sokkal jobb, ha közben beszélgetek valakivel. De mivel már nem volt hova kísérgetni, inkább elmentünk hozzá, ahol jó nagyot kávézgattunk és beszélgettünk. És még meg is ajándékozott egy Beatles-összessel, ami régi vágyam volt. Meg egy Gyaloggaloppal is, ami a másik.

Onnan fölhívtam a bankot, hogy valaki mondja meg, miért állítják a hajnali álmos automaták azt, hogy nincs pénzem, amikor van. Egy hölgy megnyugtatott, hogy ez azért van, mert tegnap is vettem föl pénzt, és még nem érkezett meg a rendszerbe az új egyenleg.

Egy óra múlva már lett pénz.

Aztán még találkoztam Tamarával, Andrissal és Marcival, de csak néhány percre. Marcika elég pockosan nézett, mert éppen akkor ébredt az apja hasán a kenguruban, az olvadó utcán.

Még vásárolgattam is, mert estére vártuk a barátaimat, Annát, Pistát, Kajót és Csárlit. Abból az alkalomból, hogy Pistának átadjuk születésnapi ajándékát, amivel ne készültünk el a hónap elején a hatvanadik szülinapi meglepetésbulijára. Azt találtuk, ki – főleg Kajó, és pláne ő kivitelezte -, hogy kitalálunk és nyomatunk neki olyan kártyapaklikat, amelyekben a lapok hátsó oldalán az arcképe látható, és egynémely lapok másik oldalán, szintén ő, és a szerettei.

Meg is jöttek este nyolcra. Jó nagyot beszélgettünk, miközben a feleségem hihetetlenül jó főztjeit ettük. (Gulyásleves, kacsasült, almás pite, és gyümölcsös-krémes kehely…) A kicsi gyerekünk is igen szeretetre méltó módon viselkedett. Szinte magától aludt el, igaz, elég későn.

Végül átadtuk Pistának az ajándékot. Szemmel láthatóan nagyon örült neki. Csak az volt a baja, hogy nem nagyon lesz szíve játszani ezekkel a lapokkal.

Ja, jut eszembe: pont egy hét múlva, pénteken az Óbudai Társaskörben az Ifjúsági Kortárs Zenei Esteken (2004. március 5-7.) este hétkor mutatják be Alpár Balázs: Haikuk (Andrassew Iván versei) című kórusműveit. Én aligha lehetek ott, de hátha valakit érdekel. (Nagyon szépek.)

Február 26. (csütörtök) Szörnyűt mesélt Dávid: találkozott az egyik volt általános iskolai osztálytársával. Mindig utálta, és ez kölcsönös volt. Emlékszem rá: S. Lacikával állandóan cirkuszoltak, komoly háború volt köztük. Na, most Lacika azt mondta neki, hogy ha már így összejöttek, üljenek le, beszélgessenek egy kicsit. Leültek, elkezdtek beszélgetni. Dávidnak valahogy előkerült a telefonja – talán hívták. Lacika egyszercsak azt mondta neki, hogy mutassa csak a telefonját! Dávid odaadta, hogy nézze meg. Na, erre ez a Lacika fölpattant és elrohant a telefonnal. De nem viccből, mint ahogy, mondjuk pár éve természetes lett volna, hanem ellopta. Mit tehetett, Dávid bement a rendőrségre, hogy ellopták a telefonját. Az ügyeletes mondta, hogy nahát, és nevetgélt. Erre Dávid: de én tudom, ki lopta el! A rendőr nagyon elcsodálkozott, mert ilyennel talán már évek óta nem találkozott, és elindította az eljárást. Azért van ebben valami nagyon rémisztő. Dávid is elég sápadt hangon mesélte.

Aztán később is fölhívott, mert a szerelme kapott egy egyest miattam. Történt, hogy az órán arról beszélgetett a szomszédjával, hogy benne van valami újságban: hamarosan koncerten mutatják be a verseimből készült kórusműveket. A tanár észrevette. Ebben megint az a jó, hogy így értesülök. De azért remélem, meghívnak. Majd frakkot veszek és rendkívül költői pofát vágok. Én már hallottam: nagyon szép zene.

Most be is fejezem, mert holnap nagyon hajnalban kell kelnem. A kórházba kell mennem, mert megint valami baj van a véremmel. Újat kell csapolni belőlem, hogy valami összeférhetetlenségeket megállapítsanak. És ha nem megyek elég korán, akkor nem megy el idejében a vér a vérellátóba, és nem érkezik meg idejében a vér a műtétemhez.

Február 25. (szerda) Elfelejtettem pár dolgot följegyezni. Az egyik az volt, hogy fölhívott valami Korona… izé nevű cég, hogy ajándékot kaptunk, mert segítettünk nekik valami fölmérésben. Hívjuk ezt és ezt… Hívtam: egy hölgy azt mondta, értékes ajándékot kaptunk, mert segítettünk nekik, de ez csak akkor jár, ha harminc és hatvan év közötti házasok vagyunk. Mondtam neki, hogy azt üzenem a főnökeinek, hogy szégyelljék magukat. Ha tehát segítettem nekik, és ezért ajándék jár, de csak fiatal házasok vagyunk, akkor nem jár? Vagy ugye a mi esetünkben, amikor a nő huszonnyolc, a férfi meg ötvenkét éves, akkor ki vannak rekesztve a hatalmas nyereményből. Persze mi ezeket nem segítettük semmiben. A cél az, hogy elcsaljanak valahova, ahol az értékes ajándék átvétele előtt meghallgathatunk valami előadást, amivel be akarnak húzni valamibe. Úgyse mennénk el. Ha lenne időm és erőm, beperelném őket korosztályos diszkrimináció miatt.

Tegnap voltam Szentendrén, ultrahangon. Reggel jelentkeztem, de egy hölgy mondta, hogy sajnos már csak a jövő hétre tud időpontot mondani. Én meg erre erősen kétségbe estem, hiszen én a jövő héten már meg akarok szabadulni a köveimtől. Sajnálta, de közölte, hogy az úgy van, hogy csak napi huszonnégy beteget tudnak megvizsgálni, de a jövő hónaptól már csak tizenkettőt, mert az OEP csak annyit fizet. De úgy látszik, elég kétségbeesett pofát vághattam, mert azt mondta, hogy délután kettőre esetleg be tudna suvasztani, ha hajlandó vagyok addig koplalni. Természetesen hajlandó voltam – bár amúgy sem terveztem étkezést, annál is inkább, mert addig vagyok jól, amíg nem eszem.

Kettőkor aztán ott ültem az ajtó előtt fegyelmezetten. Jött egy igen szimpatikus, idősebb orvos kockás flanel ingben és bészból sapkában. Ha marosan be is szólítottak. Kérdezte, honnan gondolom, hogy epekövem van. Mondtam, hogy ő találta meg másfél éve. És a körházban nem hisznek az akkori leletnek? Dehogynem, csak elvesztettem. Na erre igen alaposan megvizsgált, ami abból állt, hogy a hasamra nyomta a készülék keresőjét. Vagyis nem csak a hasamra, hanem egyenesen az epehólyagomra. Nagyon fájt, persze. Talált egy kétcentis követ, plusz még annak a takarásában „több egy cm körüli hasonló képlet sejthető”. Persze az egész hasamat átvizsgálta, és amúgy mindent rendben talált. Úgy látszik, jól megpiszkálhatta a nyomakodással a képleteimet, mert mire hazaértem, már igen rosszul lettem. Nem baj, ezen is túl vagyunk.

Este Milos a fürdőkádban megtanult bugyborékolni. Annyira elbűvölte az új tudománya, hogy nem is akarta abbahagyni. Akár öt percre is orrtőig merült a vízbe és egyfolytában kuruttyolt. Azt hiszem, ez azért fontos, mert később, az úszásnál nagy hasznát veszi, hiszen bugyborékolás közben nem nyitja ki a száját, és orron át lélegzik. Azért is jó ez, mert így talán másra költi az az időt, amiben eddig azzal ravaszkodott, hogy miképpen tudna észrevétlenül minél több vizet iszogatni a kádból. Bár án ezt folyamatosan megpróbálom megakadályozni, ő az ivást játéknak, sőt afféle tréfának tekinti, amelyikben mindig ő győz.

Mostanában amúgy is folyamatos versenyben van. Ha azt mondjuk neki, hogy mondjuk nem szabad elvinni egy tollat, akkor azonnal elszalad vele, és mindenen át berohan a szobában a kicsi sátrába. Mindig győz, mert annyira aranyosan fut, hogy nincs erőnk nevelési célzattal elkapni. Kicsit kellemetlenebb, hogy amennyiben nem tud elszaladni, akkor vagy a földhöz vágja, vagy például a radiátorok mögé hajítja a megkaparintott tárgyakat. Így aztán hetente egyszer-kétszer kénytelenek vagyunk kínos halászatba fogni. Néha fél órát is eltart, mire mindent kipiszkálunk a forró fűtőtestek mögül.

Február 24. (kedd) Ma kaptam a bátor koppany3@freemail.hu –tól levelet:

Ej Ej Andrassew.

Már megint te.

A békés versfaragó, a természet lágy ölén zenét hallgató. Tiltakozgatunk? Tiltakozgatunk? Fogafehérje.....? Hova húz a szíved? Juszttal együtt jópofizás, Népszavicsek,.........

Andrassew, Andrassew nem bíznám rád a magyar zászlót.

Alattomos kápó vagy te a nemzet asztalánál.

Ha egyszer összefutunk, majd eldöntöm, hogy csak egyszerüen

megvesselek vagy szemen....(szemedbe nézzek)

Koppány

Nyilván azért tartotta szükségesnek ezt ilyen bátran, bár névtelenül közölni velem, mert nem ért egyet azzal, hogy én nem értek egyet Teleki szobrának fölállításával. Én szépen a tiltakozás alá írtam a nevemet, ő meg ezt valahogy még nem meri, mert idáig jutott a demokráciában. Beszélni, kicsit fenyegetőzni már mer, de csak álarcban. Hát köpjön le, ki fogom bírni. Kevésbé megszégyenítő, mint ha egy ilyen a kezemet fogdosná.

Egyébként nincs bennem súlyos megvetés Teleki iránt. Sokan, tíz- és százezrek gondolkodtak úgy, mint ő. A családomban is. Egyrészt nyíltan, vállaltan rasszisták voltak, másrészt viszont hazafiak. Sőt Telekinél igenis méltányolni kell, hogy a magyar érdekek hős védője volt, igazi hazafi, aki az életét áldozta a haza becsületéért. (Mert én hajlok arra, hogy – miután megtagadta, hogy a németek átvonulhassanak az országon – nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták. Ha nem lett volna öngyilkos, akkor vagy az első alkalommal fölkoncolják, vagy esetleg egy lágerben pusztul el zsidó honfitársaival együtt. Ezt nem kívánnám senkinek, de Teleki történelmi drámája így teljesedett volna be. Vagy úgy, hogy túléli, és elmondja, mi a tanulság.) Mindenképpen el kell ismerni hatalmas tudományos munkásságát is. Tökéletesen megértem azt is, hogy például a lengyelek nagyon tisztelik, hiszen felejthetetlen segítséget nyújtott a németek és oroszok elől menekülőknek. Vagyis mindent összevetve vélhetően jobb, és tisztességesebb ember és politikus volt, mint korának átlaga. Mégis azt gondolom, hogy aki a zsidótörvények megszületésében olyan szerepet vállalt, mint ő, annak sajnos nem szabad Magyarországon szobrot állítani. Azért nem, mert ezek a törvények egy példátlan népirtást készítettek elő. És azért sem, mert ezeket a törvényeket már részben egy olyan náci Németország árnyékában hozták, amelyikről nyilvánvaló volt, hogy miképpen bánik el a zsidókkal és más rasszokkal, ha kiterjeszti a hatalmát Magyarországra. Nem tudom, voltak-e olyan remények, hogy ezt megúszhatjuk, bár nem tudom elképzelni azt az elemzőt, amelyik egy ilyen agresszív hatalomról ezt el tudta képzelni. Ha ugyanis győztek volna, akkor mindenképpen úgy kellett volna cselekedni, ahogy ők akarják, ha meg nehézségeik támadnak – és ez történt -, akkor mindenképpen olyan embert ültetnek az ország nyakára, aki nekik megfelel, és meg is szállják Magyarországot. Ha győznek – és nem értem, hogy ezt miért nem lehetett kiolvasni Hitler munkáiból -, a magyarok jelentős részét is kiirtották volna. Akit meg életben hagynak, azok valahol Ukrajnában rabszolgaként állították volna elő a mezőgazdasági cikkeket, például a Magyarországra betelepített árjáknak. Máig nem értem, hogy egy alapvetésében rasszista hatalomról Horthy és a többi magyar vezető miért gondolta, hogy megfeledkezik arról, hogy a magyarok nem nagyon árják. Vagyis másodrendűek, szolgasorba valók, végső soron elsorvasztandók. Ha egy ilyen hatalom tör uralomra Európában, akkor egy igazi európai embernek akkor is félre kell tenni a faji előítéleteit, ha azok amúgy kiirthatatlanok benne. Lehet, hogy Teleki pontosan tudta, hogy mit jelenthet, ha a németek bevonulnak Magyarországra, de ezt már nem tudta egy hősies cselekedettel megakadályozni. Az különös szerencse, hogy Hitlernek és Szálasinak nem volt elég ideje arra, hogy az itteni náci és nyilas hatalom kiteljesedjen. De amit tettek, annak előkészítésében sajnos Teleki részt vállalt. Ezért aztán túl sok leszármazott és sajnos már kevés túlélő elemi érzelmeit sértené egy ilyen szobor. Nekünk meg már csak rájuk kell tekintettel lennünk.

Csak, hogy érthetőbb legyen: azt se szeretném, ha Kádár Jánosnak valaha szobra lehetne ebben az országban. Noha méltányolom, hogy Kádár a szovjet gyarmatbirodalomban, egy megszállt országban szokatlanul nagy szabadságot biztosított - ha úgy tetszik: szerzett - népének, sőt még 1956-os szerepéről is el tudok gondolkozni úgy, hogy esetleg azért vállalta a hatalomátvételt, hogy elkerülje a szovjet csapatok totális megtorlását… De amit a forradalom után tett, az elfogadhatatlan. Semmi nem indokolja, hogy már békében emberek százait öljék meg bestiális módon, köztük olyanokat, akiknek szabad elvonulást ígért. Az sem, hogy a szovjet vagy a kínai vezetők ezt követelték. Ha Kádár azt mondta volna, hogy akkor sem hajtja végre az ítéleteket, ha ezért leváltják, vagy száműzik, akkor érdemelne szobrot. Ha ezt megtette volna, a megtorlásokra talán akkor sem került volna sor, ha őt magát leváltják és száműzik.

Teleki sorsát persze tanítani kellene - mint ahogy Kádárét is. De mint olyan politikusét, aki minden emberi értéke dacára – nem véletlenül, hiszen ezek a nézeteiből következtek – elkövetett olyan hibákat, amelyeket egy európai ember nem követhet el. Pláne olyan hatalmi pozícióban, amely egy egész nép életére hatással van.

Február 23. (hétfő) Ha lehet, ma még a tegnapinál is undorítóbb volt az idő. Nem is indultam el reggel a dolgaimra, mert az út életveszélyes volt. Elmentem vásárolni. Zuhogott az eső, és közben mindenhonnan nagyon ijesztő hangok jöttek. Surranások, reccsenések. Persze a jég volt a házak tetején.

Kaptam egy levelet P.I.-től:

Olvastam a Népszavában megjelent cikkedet, amelyben írod, hogy frissen fejt meleg tejet vásárolsz egy gazdától. Nos: "Egy felmérés szerint a kisgazdaságokban előállított tej 95-96 százalékának minősége nem felel meg az egészségügyi előírásoknak." Nem érdemes a saját és családod egészségét kockáztatni, hogy az, amit veszel, hátha a 4-5%-ba tartozik. Forralva persze fogyaszthatod, de az szerintem már nem az igazi. Egy jó aludttejet sem ihatsz belőle biztonsággal.:(

Ez érdekes kérdés. Előre kell bocsátanom, hogy a gyerekkorom nagy részét ilyen kicsi gazdaságokban töltöttem. A nagyapám nevelt, és azt akarta, hogy én is állatorvos legyek, mint ő (meg Gyurka bátyám is). Ezért nyaranta sokszor magával vitt a körutakra. Bár nem lettem állatorvos, ez arra nagyon jó volt, hogy gyerekfejjel számos falu sok-sok házát végigjárjam, igen sokat tudtam meg így az emberek életéről. Meg persze az állatokról is. A nagyapám előttem boncolt, részletesen megmutatta, hogy egy-egy betegséget miképpen lehet fölismerni, megtanította, minek alapján lehet egészségesnek minősíteni egy-egy állatot, vagy a húsát. Igen komoly vizsgálaton estek át például a tehenek. Emlékszem, hogy elmagyarázta: ha 70-80 fokra fölmelegítem a tejet, akkor tulajdonképpen pasztörizálom, vagyis az abban levő kórokozók – elsősorban a TBC-t okozó bacilusok – elpusztulnak. Mivel állatorvosok között éltem, és ráadásul az itteni állatorvost is ismerem, ha látom, hogy a tehenek papírjai teljesen rendben vannak, akkor megbízom a gazdában. Természetesen az is számít, hogy az udvarban, az istállóban, és a konyhában is ragyogó a tisztaság. Látom, hogyan fejik meg az állatokat, hogyan mossák meg előtte a tőgyüket. Hogyan szállítják a tejet, és hogyan szűrik, és öntik üvegekbe. Lassan két éve járok ugyanahhoz a gazdához, és még soha semmiféle bajunk nem volt a tejtől. Ettől függetlenül természetesen a gyerekünk csak forraltan kapja a tejet.

El tudom képzelni, talán mégis előfordulhat, hogy lesz egy-egy nap, amikor a tej nem felel majd meg az egészségügyi előírásoknak. Abban viszont biztos vagyok, hogy azok a tejnek nevezett dolgok, amiket a boltokban árulnak, veszedelmesek a szervezetre. Vagyis ha választanom kell, teljesen biztos vagyok abban, hogy akkor vállalok nagyobb kockázatot, ha a bolti tejet adom a gyerekemnek.

Azt hiszem, előbb-utóbb ez az egész élelmiszer-kérdés nagyon fontossá válik majd itt Magyarországon is. Az már ma is természetes, hogy föl kell(lene) írni a csomagolóanyagokra, hogy mi mindent tartalmaz egy étel vagy egy ital. Szerintem hamarosan azt is ki kell harcolni, hogy minden egyes rákkeltő vagy más módon az egészséget esetleg károsító anyag ne úgy legyen föltüntetve, hogy például E-…mit tudom én mennyi, hanem úgy, hogy E-…mit tudom é mennyi, ami rákkeltő, különösen veszélyes, ha rendszeresesen fogyasztják a gyereket. És így tovább. És ugyanolyan nagy betűkkel, mint amilyenekkel a dohányzás halálos veszélyéről kötelező értesíteni a vásárlókat. Aztán pedig azt is meg fogjuk követelni, hogy az egyes termékek gyártását vagy mi, vagy a képviselőink nyomon követhessék. Például most itt lenne az alkalom arra, hogy a reggeli italnak nevezett dolog teljes gyártási folyamatát és dokumentációját végigvizsgálják a környezetvédők, és pláne az újságírók. El kell érnünk, hogy minden gyanús élelmet gyártás közben vizsgálhassunk. Ha pedig erre nem adnak módot a földolgozók, akkor kampányszerűen kell lebeszélni az embereket az ilyesmik fogyasztásáról.

Az állam pedig úgy is visszaszoríthatná ezeket, hogy a káros anyagokat tartalmazó, vagy az eredeti élelmiszertől számos paraméterében össze sem hasonlítható ételekre és italokra külön adót vet ki. Ha például a reggeli italt tejként, a tejfélék között árusítják, ám kiderül róla, hogy az eredeti házi tejjel össze sem hasonlítható, és még rákkeltő, vagy egyéb módon egészségkárosító – például allergizáló – tartósító szereket is tartalmaz, akkor akkora adót kell rá kivetni, hogy ne legyen kedv a gyártásra és forgalmazásra. De gyanakszom, hogy a különféle tartós tejek is nagyjából annyira tekinthetők tejnek, mint a reggeli ital. Például minden olyan tejet, amelyik nem képes megaludni, nem tartalmaz tejszínt, és egyéb tejösszetevőket, ki kell szekírozni a piacról. Így járnának jól a parasztok is, mert egy idő után kiderülne, hogy tejet csak tejből lehet gazdaságosan készíteni.

Február 22. (Vasárnap) Ma mindösszesen annyit tartózkodtam az utcán, amennyi idő ahhoz kellett, hogy elmenjek tejért. Így is háromszor estem majdnem a földre, vagyis a jégre, Ennél undorítóbb időt nem is tudok elképzelni. Remélem holnap reggelre leolvad a jég az autóról, meg az úton se lesz, mert nem tudok elindulni. Legalábbis nem kockáztatok. Ma figyeltem az autósokat: gyakorlatilag ugyanolyan sebességgel mentek, mint máskor. Nem is értem. Van itt a faluban egy úttorkolat, ami nagyon veszedelmes. A Váci révhez vezető útba torkollik a Pócsmegyer felől jövő. Egy lejtőben végződik, és reggelre rendre lefagy. Ez azért veszedelmes, mert az utolsó harminc-negyven méteren még akkor is csúszkálhat az ember, ha lassan közelíti meg. És ez azért baj, mert a csúszás azzal végződhet, hogy az autó nem áll meg a sarkon, hanem kicsúszik a másik útra. Velem is többször előfordult, hogy alig bírtam megállni, sőt az is, hogy inkább a kicsi árokba vezettem az autót, mint hogy kicsússzak, hiszen ott bármikor bármi jöhet nagy sebességgel. Aki itt él, vagy gyakran jár erre, az tudja, hogy ez egy nagyon veszedelmes hely. Most tíz autót figyeltem meg: egyetlen sofőr sem fékezett idejében. Szerencsére föl volt sózva az út, de a mai jegesedés tipikusan olyan, amikor semmit nem lehet előre kiszámítani. Egy lovakat szállító pótkocsis teherautó ki is csúszott. Nem jött semmi. Vagyis az emberek tudatuk teljes birtokában, készakarva mennek bele az életveszélyes helyzetekbe.

Csóválók, multik, parasztok

A múlt héten volt néhány pillanat, ameddig úgy tűnt, hogy Orbán Viktor mélyen átgondolja, a miniszterelnök EU-választási közös lista ajánlatát. Erre azért is volt remény, mert az utóbbi hetekben néha úgy beszélt, mint aki tudja: az az irány, amibe ő, valamint pártja és mozgalma halad, már a vezért is veszélyezteti, ideje tehát abbahagyni a tét nagyságához képest túlméretezett polgárháborgást, ami a választások óta zajlik. Az teljesen érthetetlen, hogy az MDF és az SzDSz miért nem kapott Medgyessy ajánlatán, hiszen a dolgok mai állása szerint igen kétséges, hogy egyáltalán küldhetnek-e képviselőt az EU-ba. Az is elfogadható lett volna, ha Orbán azt mondja, azért nem akar egyezkedni, mert neki szüksége van egy győzelemre ahhoz, hogy híveit megerősítse. Nem elég meggyőző arra hivatkozni, hogy kirekesztő lenne a közös lista, mert kirekesztené az embereket a választásból, és különben is az európai politikusok csóválják a fejüket.

Ezeregyszáz évvel ezelőtt, amikor legutóbb voltunk ilyen történelmi helyzetben, egy azóta szentnek nyilvánított királyunk rendkívül durva eszközökkel biztosította, hogy egységesen lépjünk be az európai népek közé. Ha itt bárki Szent István eszközeit vetné be – akár a nép érdekében is – az európai politikusok joggal csóválnának. De most itt arról volt szó, hogy egy nép választott politikusai megegyezhettek volna valami ünnepélyes egységben, különös figyelemmel a belső béke utáni vágyra, amire most nagy szükségünk lenne. Csak remélhetjük, hogy nincsenek olyan komoly erők, amelyek arra spekulálnak, hogy a most kibontakozó parasztlázadás pusztulásig gyengíti a kormányt, és akkor meg már minek a közös lista…

Sokan meglepődtek azon, hogy a parasztok miért pont most vonultak az utakra. Bár nem nehéz politikai hátteret látni abban, hogy éppen a miniszterelnöki országértékelésre időzítették a demonstrációkat, ki kell mondani, hogy ezekre előbb-utóbb mindenképpen sor került volna. Jómagam vidéken élek, naponta beszélek olyan emberekkel, akik a mezőgazdaságból élnek. Igazából azt nem értem, miért nem lázadtak már föl a torgyáni áldatlan időkben, vagy bármikor a rendszerváltás óta. A magyar paraszt sokáig, szinte szótlanul tűr, aztán egyszer csak kiegyenesíti a kaszát. A szárazságtól szerencsétlen múlt év után okkal reménykedtek megfelelő segítségben, hiszen erre kaptak ígéreteket. Mára kiderült, hogy azokból kevés teljesült. Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy az unióhoz való csatakozás után a magyar földművesek csakugyan magukra maradhatnak egy olyan versenyben, amire nem lehet fölkészülni. Ha ugyanis az őseurópai paraszt a magyar földművesnek jutó támogatás többszörösét kapja, akkor mesélhetnek a Kárpát-medence harapni való vitaminos klímájáról, termékeink delejes gyógyító hatásáról, sajnos gép, üzemanyag, és földolgozottság hiányában még az országon belül sem tudnak versenyezni. Pláne, hogy az itt megtelepedett multi földolgozók és értékesítők nem nagyon tanúsítanak mérsékletet. Úgy élnek vissza erőfölényükkel, ahogy csak tudnak. Ez éppoly természetes a gazdaságban, mint a politikában, bár az állam tehetne ellenlépéseket annak érdekében, hogy a harácsolók kénytelenek legyenek figyelembe venni a magyar földművelők érdekeket is.

Valamiért éppen a „reggeli italnak” nevezett kotyvalék lett a multik emblematikus árucikke. Ez telitalálat, mert kifejezi, hogy vásárlókkal miféle hitványságokat lehet itt étek és ital gyanánt megvetetni, miközben a valódi értékeket ezek a láncok – elsősorban kapzsiságból - pusztulni hagyják. Én a tejet egy magánháztól hozom naponta, a bolti ár kétharmadáért. Amíg a boltban vettem, tejallergiásnak gondoltam magam. Anélkül, hogy ezt részletezném, tejívó szenvedélyem időnkét az emésztőrendszerem totális és igen kínos összeomlásához vezetett. Amióta ott vagyok a fejésnél, és még melegen hozom haza a valódi tejet, ilyesmi nem fordult elő. Ezért is gondolom, hogy az az álláspont, miszerint meg kellene vizsgálni, hogy egyáltalán ételnek lehet-e nevezni azokat a termékeket, amelyeket ma tonnaszám vásárlunk, alighanem teljesen jogos. Persze ez kevés, hiszen ez csak a lényeg egyik fontos eleme.

Amit ki kell mondani az az, hogy amennyiben a magyar állam a multik beszabadítása, majd pedig a csatlakozási tárgyalások idején – kénytelenségből – belement abba, hogy a parasztok hátrányos helyzetbe kerülhettek, akkor most – kényszerűségből - tartsa azt is kötelességének, hogy igenis közpénzből, a lehető legteljesebb mértékben kompenzálja a veszteségeket. Nem kellene itt a szabad versenyre hivatkozva oktatgatni a parasztokat, ha egyszer sem a multikkal szemben, sem az uniós piacon nem a szabad verseny, hanem a hátrányos helyzetük a meghatározó.

Abban csak reménykedhetünk, hogy az útlezárások nem okoznak majd katasztrófákat, és a lehető leghamarabb megegyeznek az állam képviselői a földművesekkel. És abban is, hogy azok a sanda sündörgők, akik saját országlásuk idején valahogy kevésbé voltak együttérzők a parasztokkal, önkritikus mérsékletet tanúsítanak a számos jogos gazdasági követelés bepoltitizálásában, és nem bíztatnak meggondolatlan cselekedetekre. Sajnos vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy ez csak hiú remény.

Február 21. (szombat) Ma szinte semmi nem történt. Már csak azért is, mert szinte semmit nem csináltam, leszámítva, hogy például megnéztem a Szegény Dzsoni és Árnikát valamelyik csatornán. Vannak ilyen napok, amikor csak ülök és nézek magam elé. Néha egy tévé kerül a szemem és a semmi közé. Szerencse, ha éppen valami olyan megy benne, amihez Lázár Ervinnek köze van.

Válaszoltam arra kérdésre, hogy „Ön kivel állítana közös listát?”:  Amennyiben a négypárt elfogadja Medgyessy Péter igazságát, akkor azt illene lebontani a teljes politikai életre. Vagyis a magamfajta ádáz publicistáknak is meg kell egyezniük egy közös népfrontos platformban. Tehát nekem Lovassal, Bencsikkel és Bayer Zsolttal kellene együtt írogatnom egy jelképes Európai Választási Harsonát. Kedvelem a bizarr kihívásokat, de még konzultálok egyet a főszerkesztőmmel.

Február 20. (péntek) Mozgalmas nap volt. Reggel elmentünk, hogy fölvegyünk egy hivatalos levelet Csillaghegyen, mert azt hittük, hogy a felségem rendőrségi baleseti jegyzőkönyve. De nem az volt. Pedig állítólag már hétfőn postázták. Aztán volt még pár dolgunk. Ha már a városban voltunk, gondoltuk, kihasználjuk: elvittük Milost az Állatkertbe. Persze nem gondoltuk, hogy az egészen körbejárjuk, úgy gondoltuk, hogy a felújított pálmaház és akvárium éppen elég lesz.

Én igazából nem nagyon szeretem az állatkerteket, mert úgy gondolom, hogy az ott tartott lények jelentős része méltatlan körülmények között él. Ezzel nem azt mondom, hogy nem szabad ilyen parkokat fönntartani, de azt igen, hogy olyan állatokat kell mutogatni, amelyek legjobb tudásunk szerint nem szenvednek, ha megfelelően komfortos módon tartjuk őket. Mindenesetre úgy találtam, hogy a mi állatkertünkben mindent megtesznek a lehető legjobb körülményekért.

A pálmaház csodálatos, igazán világszínvonalú. Az akvárium szinte olyan, mint amilyen gyerekkoromban volt. Ez nyilván nem igaz, mert talán akkor nem ilyen halak úszkáltak ott. Úgy láttam, hogy a gyönyörűen berendezett akváriumokban jól élnek a halak. Milos körbe-körbe rohangált, tobzódott a sok látnivaló között. Már a tó madarai is lenyűgözték, az akváriumokat pedig ámulattal nézte. Csakugyan lenyűgöző, hogy egynémely akváriumok akkorák, hogy az ember szinte a tenger fenekén érzi magát. Nagy hatással voltak rá a fókák is. Főleg azért, mert azokat is látni lehet úgy, ahogy a víz alatt mozognak. Bár nem vagyok biztos abban, hogy a fókák – még egy hatalmas medencében is – szabad lénynek érezhetik magukat, bámulatos, ahogy úsznak, nagyon jó nézni őket.

Amit az akváriumban hiányoltam, az egy, a magyarországi vizek élővilágát bemutató rész. Bár az is lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Még ha az itteni halak, rákok, kagylók, csigák, kétéltűek és rovarok többség nem is olyan látványos, mint a korallhalak, talán érdekes lenne látni, megismerni őket.

Találkoztunk Petri Lukács Ádámmal is, aki szintén véletlenül a mai délutánt találta alkalmasnak arra, hogy Simonnal az Állatkertbe menjen.

Szóval jó nap volt, nyilván sokszor megyünk még, mert bőven maradt fölfedezni való. (Mindenképpen meg kell mutatnunk a medvéket, mert Milos minden macira azt mondja, hogy vau-vau, és hiába mondom, hogy az brumma-brumma, ő visszafelesel, hogy vau-vau. Meg vagyok róla győződve, hogy pontosan tudja, hogy a medve az igenis brumma-brumma, de nála a humor forrása az, hogy meghazudtol. De nem ám csak úgy, csöndesen vau-vauzik, hanem kiabál velem. Erre én is vele, hogy igenis Brumma-brumma. Jó, hogy ezt más nem hallja.)

Február 19. (csütörtök) Éjszaka jó sokáig fönt voltam, mert ki kellett írnom a telefonkártyámról a számokat. Valamiért küldtek egy újat, és egy hónapot kaptam erre. Ami persze éppen lejárt. Azt írták, hogy elveszik minden adat, de persze egyáltalán nem veszett el semmi. Ám ez csak akkor derült ki, amikor az új kártyát aktiváltam. Elég unalmas dolog ez az átírogatás. Meg szörnyű is, mert azzal is szembe kellett nézni, hogy a halottak telefonszámával mit lehet kezdeni. Négyet is találtam. Ezek már személyes számok. Szabad-e törölni? Egyszer majd az lesz, hogy gyerekkorunkban megkapjuk a sajátunkat, aztán az elkísér életünk végéig. Nekem már volt legalább ötven telefonszámom. Munkahelyi, otthoni, mobil… Most csak három van. Sok. Egy kellene, amin egyetlen pittyentéssel beállítom, hogy éppen most hol vagyok, melyik vonalon a legolcsóbb elérni. De ez még messze van. A lakásomban versengenek a szolgáltatók. Elég gyatrán. A Matáv még mindig nem jelentkezett, hogy be szeretné vezetni a novemberben karácsonyra ígért ADSL-t. Kicsit lomha szervezet. De mondhatnám úgy is, hogy ez kínos. Negyed éve várok.

Ha meg nem lenne telefon, nem is tudom, mi lenne. Dávid elindul Szegedre – fölhív. Megáll valahol – fölhív. Tudom, merre jár, és ez akkor is fontos, ha egy-egy ilyen bejelentkezésnél nem fontos dolgokról beszélünk. Csak arról, hogy ne izgulj Papa.

Nincs olyan nap, hogy ne beszélnék valamelyik gyerekemmel. Ha csak két percet is, az is fontos. Ha ez nem lenne, talán levéllel érintkeznénk. Én még éltem abban a korszakban, amikor szinte csak úgy lehetett. Volt telefon, csak nem tudtunk hozzájutni. Sőt ebben a házban még a rendszerváltás idején sem volt készülék. Ha valakivel beszélni akartam, ki kellett menni a sarokra. Ha nem működött az, amelyik a nyilvános fülkében volt, akkor át lehetett menni a túlsó partra. Oda-vissza egy órás séta. Ehhez képest ma már a telefonomról nem csak beszélhetek a gyerekekkel, ha nem például levelet is írhatok nekik. Nem csak sms-t, hanem e-mailt is. Itt van a zsebemben az internet. Vagyis annyi információ, amennyihez száz éve egy ember az egész életében nem jutott hozzá.

Persze jó volt neki, mert eszébe se jutott, hogy szüksége lehet ilyesmire. Mint ahogy nem is volt. És most sincs. De ez még mindig jobb, mint ha nem lenne módunk az érintkezésre. Az internet végülis tele van nagyon jó érintésekkel (is). És meg is találjuk azokat.

Ma olvastam, hogy már megint lebukott egy pap, mert pedofil képeket töltött le. Rettenetes szenvedély, iszonyú betegség lehet ez, ha ezek a szerencsétlenek ennyire nem tudnak magukon uralkodni. Nyilván folyamatosan kutatják a képeket. Ezt abból gondolom, hogy én még soha nem találkoztam gyerekpornóval. Vagyis szinte biztos: csak úgy véletlenül, böngészgetve nem lehet. Tehát a betegek kapcsolatot keresnek azokkal, akik ilyesmivel kereskednek. Nyilván meg is találják őket, meg az olyan társakat is, akikkel lehet csereberélni.

Csakhogy minden újságolvasó tudja, hogy az internet-rendőrségek vadásznak ezekre az emberekre. Egy pap nyilván művelt ember, az eszével tudnia kell, hogy előbb-utóbb menthetetlenül lebukik. Eléggé sziszifuszi munka lehet, de szemmel láthatóan nincs menekvés. Mégsem tudja abbahagyni.

Az is érdekes, hogy gyerekkoromban - és később is – szinte teljesen rejtve maradt az, hogy ilyen sok a pedofil. Persze nekem is mondta a mamám, hogy vigyázzak, meg ne álljak szóba idegenekkel, pláne cukrosbácsival, de senki nem gondolta volna, hogy ennyire sok embert érint ez a szenvedély. Az internet egyik haszna, hogy föltárta, megmutatta a valódi elterjedtséget, mert csapdát állít ezeknek a nyomorultaknak.

Február 18. Napok óta készülök egy novellára, amit hamarosan le kell adni az Alibi Könyvek szerkesztőinek. Ma hirtelen eszembe jutott, és meg is írtam. Ezen kívül befejeztem a Katarina Frostenson verseibõl készült összeállítást.

Nagyon megrázott az, ami a katonáinkkal történt Irakban. Legjobban az, hogy csak a véletlenen múlott: ha a két teherautó átjut a falon, akkor akár minden magyar katona odaveszhetett volna. Azért ezt át kellene gondolni, még egyszer.

Yes, comment…

A világon minden eddiginél több az ismert olajkészlet, mely az elmúlt évben 4 százalékkal 172 milliárd tonnára nőtt - közölte a német Kőolajipari Szövetség. A mostani kedvező adatokhoz főként Irán olajkészletének újraértékelése vezetett, ami 40 százalékkal nagyobb, 17,2 milliárd tonnás készletet mutatott ki...

Örvendezünk

Azt régóta tudjuk, hogy a minden évben nagyjából négy százalékkal növekszik az ismert olajmennyiség. Örvendezünk ezen, bár fogalmam sincs, mi értelme keresgélni, hiszen ha 172 milliárd tonnát elégetünk, vagy csak műanyagszemétté alakítunk, esélyünk sincs arra, hogy túléljük ezt a századot. Az első kérdés: oxigént hol lelünk majd, és hova temetjük a széndioxidot?

Magyarországon a legdrágább az élelmiszer a visegrádi országok között, derült ki egy szlovák felmérésből, melyet az SME napilap készített. A Napi Gazdaság által idézett vizsgálat szerint ugyanakkor az átlagbérekhez viszonyítva Szlovákia a legdrágább. Az SME fogyasztói kosarat állított össze, majd kontrollvásárlást tartott a négy országban és Ausztriában, eszerint a kosár Szlovákiában 331, Csehországban 309, Magyarországon 452, Lengyelországban 238, Ausztriában pedig 587 koronába került.

Utazzunk!

Én meg közelebb lakom Szlovákiához, mint Budapest belvárosához. És bizony májustól kéthetente egyszer átmegyek majd bevásárolni egy jó nagy kosárral. Keresem ott is a jóféle Magor-termékeket, amelyek nem hiányozhatnak a háztartásomból.

"Ha a korábbi sebész megoldotta volna a feladatát, nem a mostanira várna a gyógyító műtét" (Lendvai Ildikó a közvélemény-kutatási mélyrepülésről és a megszorító intézkedésekről).

Idegsebészek

Én már a szocializmus idején is mélységesen untam, hogy még a nyolcvanas években is akadt, amit a „Hothy-fasizmusra” kentek. Lassan két év után, már nem mentség, hogy mit csinált az előd. Akkor se, ha csakugyan elképesztően kártékony volt, és ráadásul most fölötte feledékeny. A Medgyessy-kormány vélhetően elkövetett már annyi hibát, amennyi elég ahhoz, hogy Lendvai Ildikó emígy tréfálkozzon: "Ha a korábbi sebész megoldotta volna a feladatát, és a mostani nem totojázna és szerencsétlenkedne annyit, akkor a beteg már régen lábadozhatna." Sajnos az önkritika nélkül való beszéd sohasem lehet elegáns, viszont hiteltelen. Nehéz elhinni neki, hogy nem tudja: ha ez így megy tovább, akkor ez a kormány jóval nagyobbat bucskázik majd, mint Orbáné. Akkor legalább addig emelt fővel kellene országlani.

Február végén írják alá, az M5-ös autópályát üzemeltető cég részleges kivásárlásáról szóló szerződést. Áder János azzal vádolta meg Medgyessy Pétert, hogy fontosabb volt neki egy részben francia tőkéscsoport érdekeinek képviselete, mint az államé, Kuncze Gábor pedig azt mondta, a Fidesz-kormány négy év alatt semmit nem tett azért, hogy az M5-ös autópálya továbbépüljön. A kormány áll elébe, ha az ellenzék vizsgálóbizottságot akar az ügyben.

Vizsgálgassunk, matricázzunk!

Álljon elébe, bár Áder franciázása meglepő, miután nem hallottuk orbánbácsizni az előző ciklus autópályás-dolomitos ügyeivel kapcsolatban. A számok olyan magasak, a cégképlet annyira agyafúrt, hogy a laikus embereknek csakugyan jó lenne nyilvános vitában elmagyarázni az egész konstrukciót, és minden összefüggést, mielőtt aláírják a szerződéseket. Akkor is, ha az a sok százezer ember, akik végre matricázhatnak, bármit megadnának azért, hogy március 12.-től ne uzsoraáron utazhassanak.

Február 17. (kedd) Ma megint jártunk egyet. Egészen a folyóig merészkedtünk. Ez hiba volt, mert a kiterült agyag eléggé ragacsos. De gyönyörű volt minden – szebb tavaszi időt elképzelni se lehet. Illetve ez még téli, de bár ilyen lenne minden téli napból legalább néhány óra. Aztán elmentünk a játszótérre. Milos csúszdázott, homokozott, hintázott. És nagyon kedves emberekkel is megismerkedtünk. Például jött egy apuka két szép gyerekkel. Kiderült, hogy az egyiket Gyivinek hívják, a másik pedig Vitéz. A Gyivi grúz név, és azért kapta, mert a nagypapa grúz volt. A Vitéz névről meg azt mondtam, hogy nem mernék ilyet adni a gyerekemnek, mert az is lehet, hogy egy kifejezetten félős ember lesz, aki minden konfliktustól tartózkodik. De azt mondta a papája, hogy a nevéhez hasonul az ember. Egyébként nem úgy néz ki ez a Vitéz, hogy gyáva ember lesz, ha fölnő. (Az egyik öcsémet Ákosnak hívják, ami törökül fehér sólymot jelent. Röpköd is szépen, rendesen, szenvedélyesen.)

Jut eszembe: tegnap jött egy kép Mirkóról, amit a Sorstalanság forgatásán vettek föl. Jelentkezett, beválogatták, és kapott is egy kis szerepet. Ha megkapja az epizódszerepért nyilván neki járó Oszkárt, akkor majd úgy kezdheti a dumát, hogy „köszönöm ezt nagybátyámnak…” Nem mintha bármiben is segítettem volna. Pláne, mert azt se tudtam, hogy jelentkezett.

Este bementem a Spinoza Házba, ahol a december végi és a januári eseményeket beszéltük meg Király Júliával a Postabank volt elnökével, Bauer Tamás volt képviselővel, Hahn Endre közvélemény-kutatóval és Csabai Gáborral, aki a Tilos Rádió elnöke volt egészen mostanáig, mert a múlt héten lemondott. Fiala vezette a műsort, mint rendesen. Nem mondhatnám, hogy túl sok jót mondtunk a politikai élet szereplőiről. A költségvetési ügyekből, a minisztercseréből, az autópályaügyből, és a Tilos történetéből vontunk le megrázó következtetéseket. Bauer Tamás a végén „napirend utáni fölszólalás” gyanánt egy kicsit elemezte Medgyessy országértékelését is. Hazafelé azt a következtetést vontam le, hogy ha ez így folytatódik, akkor a legegyszerűbb az lenne, ha az egész magyar politikai struktúrát újra építenénk. Nem gazdasági, hanem politikai-etikai okok miatt van a rendszerváltás óta a legmélyebb válságban az uralkodó réteg. Talán valami katasztrófa kellene ahhoz, hogy ebből kimásszanak egy időre. De mégis jobb lenne, ha egy választáson valamilyen trükkel az összes szereplőt – de pártostul - elzavarná a nép, és mindenféle forradalom nélkül új embereket, új konstrukciókat próbálna ki. Olyan mérhetetlenül penetráns és ásatag itt minden, hogy azonnal neki kellene állni egy teljesen új nemzedék fölkészítésének. Persze, hogy ez lehetetlen, és persze, hogy marad minden a régiben, és természetesen majd túléljük. A baj az, hogy a szocializmusban is az volt a legfőbb cél, hogy valamiképpen túléljük. És én ezt már unom egy kicsit.

Február 16. (hétfő) Éjszaka többször arra ébredtem, hogy ráz a hideg. A szokásosnál kicsit jobban – mondhatni: rutinosabban - kezeltem a dolgot, mert mindig sikerült néhány perc alatt legyőznöm ezt a kínt, és vissza is aludtam. Hanem aztán reggel alig bírtam fölkelni, annyira fájtak az izmaim. Nem is mentem értekezletre, és egész nap kóvályogtam. Az utcára is éppen csak a patikáig, meg a postáig mentünk, mert ugye ma kellett föladni a bevallást, befizetni rémisztően sok pénzt. Aztán még elmentünk egy kicsit levegőzni a Duna partjáig. Milos hintázott, de nem sokáig maradtunk, mert ha elment a Nap, elég hideg lett. Nagyon reményt keltő, hogy a növények mindenhol rügyeznek, meg kandikálnak ki a földből. Nyilván érzik a tavaszt. Remélem, nem tévednek. Március elején már jó lenne a kertben dolgozgatni. Persze biztos megint úgy lesz, hogy egyik napról a másikra ránk szakad a nyár. Kíváncsi vagyok, hány rekordot dönt idén az időjárás. Az árvizet kihagynám. Amióta láttam, mire képes, folyamatosan figyelem a Dunát, és nincs hét, hogy ne látnék valami meglepőt. Szinte órák alatt képes megtelni, aztán kiürülni a meder.

Délután birkóztunk, meg a tévét néztük Milossal, amikor hirtelen elaludtam. Nem is ébredtem meg este kilencig.

Február 15. (vasárnap) Ma olyan igazi vasárnap volt: nem nagyon történt semmi. Itt volt NC, aztán megjött Árvay Laci is. Kicsit beszélgettünk. Hozott pár képet, majd hamarosan fölteszem őket az oldalaira. De előbb befejezem azt a válogatást, amit Cseke Gábor és Hegedűs Zsolt Katarina Frostenson verseiből fordított. Csodás svéd költőnő. Lassan haladok, mert nem bírom abbahagyni a versek olvasását. Lesz benne egy érdekes rész: Zsolt és Gábor levelezése arról, hogyan született ez a szinte kötet. Tegnap este a szomszéd Péter adott egy Móricz Zsigmond kéziratot, amit valami szemétben talált. Ezt se bírom letenni. Nagyon fura érzés. Olyan, mintha egy élő író keze írása került volna hozzám, és fölhatalmazás nélkül belelesnék a piszkozatába. Szépen, olvasható betűkkel írt, ha jól látom, merített, fűzfői papírra. Alighanem így küldte a történeteket a nyomdába, ahol jól olvasó nyomdászokra volt bízva a szövegek sorsa. Azóta kicsit egyszerűbb lett ez a munka. De aligha szebb. Az is lehet, hogy ez soha, sehol nem jelent még meg. Ezt abból gondolom, hogy vélhetően nem nyomdai szemétből került elő. Majd kiderül. Mindenesetre hamarosan beszkennelem, hogy közkincs legyen.

Ilyen kéziratokat pár év múlva már szinte egyáltalán nem találnak majd se a szemétben, se máshol a mai íróktól. Van még persze néhány, aki kézzel ír, de már hagyományos írógéppel is csak nagyon kevesen. Ez persze azt jelenti, hogy nem nagyon lesz mit mutogatni az irodalmi múzeumokban. Nem lesz mit fölfedezni. Érdekes lenne, ha valaki most elkezdené gyűjteni azokat a fájlokat, digitális dokumentumokat, amelyek „eredetinek” tekinthetők. Persze szinte értelmetlen. Pláne az lesz, ha néhány év múlva minden író szinte minden munkája azonnal megjelenik az interneten.

Sok ezer kötetben jelentek meg az írók és mindenféle művészek levelei. Ilyen se lesz többet. Senki nem gyűjti az elektromos leveleket, és azok annyiszor vesznek el, ahányszor vírustámadás vagy valami összeomlás éri az írók gépeit. Kincsek vesznek oda, pedig már évekkel ezelőtt figyelmeztettem erre. Cserében szinte azonnal olvasgathatjuk egynémely írók naplóit. De nem biztos, hogy jó üzletet csináltunk.

Február 14. (szombat) Ma bementem a városba, hogy megtegyük az utolsó simításokat az adóbevalláson. Gyakorlatilag már csak egy-két adatot kellett egyeztetni, meg aláírni a papírokat. De abban igazam volt, hogy alighanem néhány napig kenyérre se lesz pénzünk. Olyan szívesen adóznék, ha például nem kellene három gödörbe belezuhannom hazafelé az ország legforgalmasabb útján… Mert éppen azon gondolkoztam, hogy mire fizetek én sokszor naponta ezreseket ÁFÁ-ba, ha erre se futja? Az érdekes, hogy nincs ÁFA-tudatunk. Vagyis nem jut eszünkbe, hogy minden tízezresből 2500 szépen átmegy az államkasszába – persze a benzinből jóval több. Ha tehát valaki százhúszezer forintot költ családostul, akkor az napi négyezer, tehát ezret adóba fizetett. De ha bemegy egy hivatalba, amit ebből a pénzből tartanak fönn, akkor illetéket fizet az állam szolgálataiért. Sőt olyan papírokért is, amelyek kötelezőek, mint például az igazolvány. De olyanért is, ami alapvető emberi jog letéteményese, mint például az útlevél. És fizet a saját pénzén fönntartott igazságszolgáltatásért, az autópályáért, és általában mindenért. De ez sem elég, még személyi jövedelemadót is szednek. Meg iparűzésit, meg építményadót, meg gépkocsi adót… meg még nem tudom, mi nem jut most az eszembe. Ehhez képest sok, ha kátyúk vannak az úton.

Voltam Tamaráéknál is. Nem túl hosszú időre. Marci megint nőtt egy kilót, de egyáltalán nem kövér. Eleinte csak erősen figyelt, aztán elaludt, aztán már nem nagyon törődött velem, hanem inkább fennhangon beszélgetett. Mi is jót beszélgettünk, mindenféle országos gondokról, meg a klímaváltozásról. Megjelent egy eléggé borús Pentagon-tanulmány, amely már 2010-re elképzelhetőnek tartja a tolális összeomlást. Évek óta harsogom, hogy a környezetet már nem csak a komfortérzetünk és az egészségünk meg a jövő generáció miatt kell ádázul védeni, hanem azért, mert az időjárás változása miatt esetleg csak katonai jellegű diktatúrák tudják majd biztosítani a népek túlélését. Háborúk lesznek az élelmiszerekért és az energiaforrásokért. Az eléggé meglepő, ha a Pentagon úgy gondolja, hogy már fél évtized múlva bekövetkezhet a totális katasztrófa, az amerikai elnök mégsem írja alá a legfontosabb környezetvédő egyezményeket. Ahelyett, hogy minden ellentétet félretéve a világ megmentésén dolgozna, pitiáner háborúkba keveredik. Talányos.

Egyébként ezeket a kérdéseket a magyar országgyűlésben is meg kellene vitatni. A tudósok szerint például előfordulhat, hogy a Golf-áramlat nem melegíti tovább Európát. Ez azt jelentheti, hogy itt szibériai-típusú időjárás lesz, Portugália partjainál jéghegyek úszkálnak majd. Eközben a világtenger szintjének emelkedése miatt itt Európában is országnyi tűnhetnek el a víz alatt. Ami azt jelenti, hogy esetleg a népek nyugatról keletre vándorolnak majd. Például a Kárpát-medence viszonylagos védelmébe. Jó lenne megtudni, ilyen esetre van-e valami terve a magyar politikai és tudományos elitnek. Vagy az Európai Uniónak.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy ön szerint mi nem az, aminek látszik:

Itt még az igazi is elfuserált hamisítványnak látszik. Megszoktuk. A politikai showbiznisz alapja, hogy mindenki csal egy kicsit. Mi ezt tudjuk, mégis talányos izgalommal nézzük a műsorszámokat. Őszintén utáljuk, ha az egyik mutatványos legagyizózza a másikat, mert ez illetlen a jobb illuzionisták között. Egy Rodolfó kellene, hogy a hamiskásoknak színpadképes eleganciát mutasson.

Február 13. (péntek) Tamara írt, kiegészítette a tegnapi képletet: Ez a vercsoport dolog amit irtal, igen erdekes. Amikor terhes voltam valtig allitottam, hogy B+ vagyok. Mivel ott irtak ra a lapomra amikor szulettem. Kisult, hogy 0+ vagyok. Persze ketszer csinaltattam meg a vervizsgalatot, mert nem voltam hajlando mar hinni nekik. Mert lehet olyan, hogy elcserelik a kemcsovecsket. Masodszorra is ez az eredmeny lett. Valoszinuleg az tortent, hogy amikor szulettem elirtak a vercsoportomat, ugy, hogy veletlenul a Mama vercsoportjat irtak az en nevemhez.

Ha a családban ez kétszer fordult elő, akkor talán nem is annyira ritka az országban.

Amúgy ma szinte teljesen ránk telepedett a tavaszváró depresszió. Ilyenkor az égvilágon semmit nem tudunk csinálni. (Kellett persze dolgoznom, de az is olyan nehezen ment, mintha borsónyi agyam lenne. Olvasgattam is, de azt se sokat.) Ilyenkor a legegyszerűbb, ha beülünk a sarokba és nézzük a tévét. Szerencsére mindig van valami érdekes a sok csatorna közül valamelyiken. Bár az érdekes is gagyi néha. Például megnéztem egy UFO-sat. Az ilyen filmekben nem az a rossz, hogy a téma túlságosan vonzza a hajhász hangnemet, hanem az, hogy ötpercenként találok olyan kérdést, amit nem tesz föl a riporter, vagy olyan válasz-lehetőséget, ami kézenfekvő, mégsem mondják ki, mert nem illik bele a film koncepciójába.

És vannak lehetőségek, amelyek föl sem merülnek. Például az, hogy azért nem találjuk az idegen civilizációk rádióüzeneteit, mert nem rádió-hullámhosszon kommunikálnak. Például azért, mert a világűr rádió-háttérsugárzása túlságosan erős, vagyis szennyezi az étert. Miért ne lenne a rádióhullámokon kívül más is, amivel fénysebességgel lehet üzengetni egymással? Bármelyik évben találhatunk egy új csatornát, amit arról ismerünk meg, hogy ott csivitelnek a csillagközi népek.

Most kinéztem, és esik a hó. Remélem, idén az utolsó.

Február 12. (csütörtök) Nagyon korán keltem, hogy reggel kilencre a kórházba érjek. A buszon nem volt fűtés, fagyott a lábam, de azért elaludtam – álmomban Szakcsi Lakatos Béla zongorázott a fejembe mélyesztett fülhallgatóban. Reszketegre fáztam, amikor fölébredtem. Elég pontosan érkeztem. Eme – úgy, hogy a szúrást se éreztem - levette a véremet, elvitt EKG-ra, elküldött röntgenre, aztán elvitt az orvoshoz, aki hamarosan kifúrja majd az oldalamat, hogy kavicsot szedjen, zsákocskástul. Már látom, hogy nagyon jól mulatunk majd. Mindenben időpontot megbeszéltünk, már csak egy hasi ultrahang kell, meg hogy lásson belgyógyász és altató orvos. Közben Milán is megjött, kísérgetett, legalább addig is beszélgettünk.

Ezt már nem lehet tovább halogatni, mert gyakorlatilag kínszenvedés elhagyni a házat. Például soha nem ehetek idegenben csak úgy, mert egyszerűen nem tudom, mi történik öt perc múlva. Lehet, hogy csak a víz ver ki, vagy csak az oldalam fáj, de sokkal kínosabb dolgok is előfordulhatnak.

Nagy tudományos fölfedezést tett Eme, aki vérvétel előtt megkérdezte, hogy milyen a vércsoportom. Mivel húsz évvel ezelőtt, amikor egy vesekőműtétre készítettek elő, megállapították, hogy AB+, azt mondtam neki. Neki meg az jött ki, hogy 0 negatív. Ami csak úgy lehetett, hogy vagy tévedtek húsz éve, vagy UFO-k jártak a testemben és átmosták a véremet. Most örülök csak igazán, hogy annak idején nyolcvan napos szenvedés után kipisiltem a kövemet. Ráadásul, amikor Wanda egészségügyi iskolába járt, és éppen a vércsoportokról tanultak, megkérdezte, hogy miképpen lehet az, hogy az anyja is pozitív, meg én is, ő mégis negatív lett. Most legalább megvan a magyarázat. Elég hülye világ ez.

Abban a bizonyos kórházban még egy érdekes dolog történt: a főorvos egyszer beszaladt az ágyamhoz, és nagy lelkesedéssel közölte velem, hogy cukorbeteg vagyok. Kérdeztem, hogy akkor most mi legyen, mire azt mondta: majd ha kimegyek, menjek el a körzeti orvoshoz, és ő majd eligazít. Na, elmentem, az meg úgy rám ijesztett egy másfél órás szónoklatban, hogy hosszú ideig rettegésben éltem, betartottam minden diétát. Ha meg nem, akkor erős lelkiismeret-furdalásom volt. Tartott ez addig, amíg valami jogosítvány megújítás miatt véremet nem vették. Arra gondoltam, hogy azért olyan jók az eredmények, mert igen fegyelmezett vagyok, és csakugyan jól lehet kezelni ezt a betegséges könnyű diétával. Aztán egy nővért megkértem, hogy vegyük le a véremet megint, de ne éhgyomorra. Akkor aztán kiderült, hogy nem is vagyok beteg. (Ami azóta – húsz év után - már esetleg nem is igaz, és a jövő héten megint kiderül, hogy mégiscsak.)

Most meg az a gyanú állt belém, hogy nekem egész egyszerűen elcserélték a véremet valakiével. És remélem, az a szerencsétlen nem kapott AB pozitív helyett 0 negatív vért veseműtét közben. Vagy: nem károsodott azért, mert nem tudott arról, hogy cukorbeteg.

P. leveléből: Tamás atya pár éve még, a tetőtér beépítés befejezése alkalmából tartott misén elmondott beszédével, majdnem engem is megtérített. Rendkívüli személyiség.

Február 11. (szerda) Ma ügyeket intéztem a városban – adóügyeket persze. Aztán találkoztam Donáth Lászlóval. Valami dolga volt az épületünkben, de gyakorlatilag fogalma sem volt, hogy a város melyik részén tartózkodik, ezért velem tartott, elvittem egy darabon. Kár, hogy éppen csak fél órát beszélgettünk. Kevés pap és pláne még kevesebb politikus van, akit még becsülök valamire, de őt töretlenül, amióta ismerem. Pedig már elég régen találkoztunk először. Kivételes sors, kivételes tudás, kivételes észjárás. Soha nem fordult elő, hogy ha kicsit hosszabb ideig együtt voltunk, ne fordította volna valami olyan irányba az érdeklődésemet, ami aztán meghatározó lett

A Balatonban beszélgettünk először. Az én ateizmusomról. Nem csak a víz volt üdítő, hanem az is, hogy végre találtam egy lelkészt, aki nem megtéríteni akart, hanem megérteni. Bár nem ő volt az első életemben, hanem Marik Tamás atya, aki Esztergomban tanított, és egyszer megmondtam neki, hogy nem hiszek Istenben. Tanácsot kértem tőle, hogy miképpen kerülhetném el a templomi szertartásokat, mert úgy gondoltam, hogy ha egy hitetlen gyónni és áldozni jár, akkor azzal megszentségteleníti mások hitét. Az ilyesmit vetemedésnek gondoltam. Azt mondta, hogy mise idején menjek be nyugodtan a szobájába, olvasgassak, nézegessem, etetgessem a halait meg a madarait. Hátha megint rátalálok Istenre. Egy egész fal volt tele mindenféle csodálatos állatokkal. Azt hallottam róla, hogy otthagyta az egyházat, amikor – már nem Esztergomban - a városi egyházi iskola éléről leváltották és a volt pártbizottság egyik titkárát nevezték ki a helyére.

Hazafelé bementünk Wandáékhoz, ahol azonnal el is aludtam. Milos hatalmasat játszott Edével, Szonjával és Ninával – Szonja barátnőjével. Ők együtt járnak iskolába, és megtudtam, hogy szlovákul tanulnak. Ennek nagyon örülök. Állítólag már jobban beszélik, mint az angolt. Edéről meg az derült ki, hogy erősen sakkozik az óvodában, és mostanában a dobozban való alvásra kapott rá. Megmutatta a kartondobozt – alig fér bele. Wanda azt mondja, hogy reggel nagyon haragszik, ha éjszaka, álmában kiszedi belőle. (Én egész gyerekkoromban egy nagy fadobozban szerettem volna aludni, sőt lakni. Sajnos csak fölnőtt koromban jutottam hozzá megfelelő méretűhöz. Sokat üldögéltünk benne Dáviddal. Közben ortodox liturgiát hallgattunk. Nem állítom, hogy elnyertük környezetünk teljes megértését.)

Február 10. (kedd) A tegnapi rányomta magát a mai napra. Vagyis rám. Olyan rossz kedvem van, mint ritkát. Sebaj. Majd elmúlik. Bár a lakásban tartózkodó gyereke és a mamája sem valami vidám. Az is lehet, hogy fronthatás.

Estefelé kettesben maradtunk Milossal. Éppen aludt. Aztán nagyon rosszkedvűen, könnyekkel sírva ébredt. A mamáját kereste, aki elment bababnézőbe NC-vel. Csak akkor nyugodott meg, amikor mondtam neki, hogy menjünk el bocit nézni. Vagyis tejért. Óvatosságból vittem magammal egy könnyű kocsit, mert az utóbbi időben ahányszor elvittem magammal a kicsi gyereket, annyiszor hoztam haza a karomon. Ahhoz meg már nehéz. Már az úton elkezdett esni a hó. Kicsit nézegettük a bocit meg a teheneket, Milos megfigyelte, hogy a bácsi hozza a takarmányt, és meg is mondta, hogy az hamihami. Pedig még nem kezdtek el enni belőle. Mivel eléggé erősen esett, sietve jöttünk haza. Itthon, gondoltam, játszunk még egy kicsit az ámbituson. Milos a kocsit tolta és a macskát kergette, én meg söprögettem a befújt leveleket. Aztán Milos követelte, hogy menjünk ki a kertbe, szedjük össze a kutyakakát. Ezt az ő szakmai felügyelete mellett meg is tettem. (Érdekes, hogy a legkisebb bogyót is észreveszi, és addig nem nyughat, amíg a lapátra nem kerül.) Aztán bement a zárt kertbe, és hintázni akart. Nem is szállt le róla legalább egy óráig. Sötét is volt, a hó is esett, hideg is lett, de mi önfeledten levegőztünk. Hirtelen unta meg: fölemelte a kezét, ami azt jelenti, hogy vegyem ki a hintából. Aztán be is jött, tiltakozás nélkül. Ami ritka.

Február 10. (hétfő) Ez egy igazi, rémisztő nap volt. Jó korán keltem, hogy kényelmesen zuhanyozzak, kávézgassak, kivigyem a kukát… Idejében elindultam, de valahogy nem sikerült eltalálnom a legjobb útvonalat, mert már az Árpád-hídon csöndesen araszoltunk. Ettől én általában nem vagyok ideges, kivéve akkor, ha nincs az autóban hűtőventillátor, viszont elég meleg van odakint. Szépen, lassan száz fok fölé emelkedett a víz hőmérséklete – hogy ez milyen hülye szó! De aztán sikerült egy gyors elkerülő úton megúsznom, hogy egy párafelhőben szégyenkezzek az út szélén. Értekezlet után szerkesztgettem, beszélgettem, aztán elmentem orvoshoz. Ez most kötelező volt: van üzemi orvosunk, ami azt jelenti, hogy ha a munkahelyemen rosszul leszek, akkor hozzá is mehetek, például. Nem is tartott sokáig a vizsgálat, bár voltak vicces epizódok. Például az, amikor Petri Lukács Ádámmal és még három munkásemberrel feladatot kaptuk: pisiljünk le egy-egy papírcsíkot, hogy a nővér valami fehérje nyomát lelhesse a vizeletünkben. Aztán szépen, sorban elvette tőlünk, de nem lelte.

Onnan öt percre beugrottam a szomszédos autópiacra, ahol viszont én nem leletem kedvemre való autót. Nem mintha lenne rá pénzem, de mostanában szenvedélyesen nézelődök.

Egy óra múlva aztán pláne nem lett pénzem, mert könyvelői javismertetésben részesültem, amiből persze az jött ki, hogy jó, ha kenyérre lesz pénzünk a hó végén. De előtte még végig kellett araszolnom a Kerepesi úton. Olyan szél volt, hogy a hűtővíz nem tudott fölforrni, noha csakugyan lépésben mentünk, mert volt egy „kéttűzoltóautós” karambol. Az is lehet, hogy a szél miatt. Ezt abból gondolom, hogy engem állóhelytemben taszigált. Miután megint kellemeset könyvelgettünk és beszélgettünk, ismét elindultam. Másfél órát araszoltam, a még mindig fűtetlen kocsiban, mire kijutottam a városból. Pedig sietnem kellett, mert a feleségem telefonált, hogy az apósom itt volt ebédre, de elfelejtette lekapcsolni a lámpáját, lemerült az akkumulátor, be kellene indítani az enyémről. Beindítottunk, én meg beájultam a lakásba.

Addigra már úgy éreztem magam, mintha kiürült volna a testem. Aztán némi étek, meg az ólmeleg, meg a gyerekemmel való játék jót tett. Viszont ma nem voltam Tamaránál, ahogy terveztem, és nem tudtam ventillátort venni. És nem tudtam kapcsolatot teremteni a Matáv üzletkötőjével, akivel talán még novemberben írtunk alá egy jóhiszemű akciós szerződést, és ígéretet kaptam arra, hogy karácsonyra ADSL lesz a lakásban. Legutóbb egy hete beszéltünk. Mondta, hogy estére visszahív: megmondja a beszerelés időpontját. Kezdem magam becsapva érezni. (Nem mintha elhittem volna, hogy valóban beszerelik karácsonyra.)

Február 8. (vasárnap) Jó volt ez a kis tavasz. Délelőtt még Kimentünk Milossal egy kicsit a kertbe. Hintáztunk. Nagyokat nevetetett, mert mindig elkaptam a levegőben, aztán megint eleresztettem. Ahogy kitátotta a száját, végre jól láttam, hogy tele van a szája fogakkal. Megszenvedtünk értük. Persze ő sokkal jobban, mint mi. Nem is találkoztam még olyan gyerekkel, akinek ilyen lassan nőttek a kövek a szájába.

Biztos úgy gondolta, hogy megvárja, amíg mindegyik kinő, aztán kezd el beszélni, hogy jól tudjon artikulálni. Egyre több szót tud, gyakorlatilag be nem áll a szája. Bár még mindig a testbeszéd a legfontosabb kommunikációs eszköze, egyre inkább átveszi ezt a szájbeszéd. Nagyon szeretnék már rendesen beszélgetni vele. Mint a többi gyerekeimmel.

Cigányok, pártkeresztények, tapintat

A múlt héten nem volt könnyű magyarnak lenni. Egy svájci tükörben nézhettük meg magunkat: Neue Zürcher Zeitungból megtudtuk, hogy egyetlen más kelet-közép-európai országban sem hadakoznak egymással olyan elszántan a politikai és társadalmi csoportok, mint honunkban. A gyűlölködő kommunikációban minden ügy azonnal a politikaivá válik. Ez állítólag akadályozza a polgári társadalom kialakítását.

Kamaszkorom óta minden külföldit megkérdezek, hogy a hazájukban mit gondolnak a népek a magyarokról. A civakodásra való hajlamunk már a hetvenes években is mély benyomást keltett Európában. Pedig akkor még a boldog, békés Kádár-idők delelőjén éltünk a mosolybarakkban, és nagyon csöndesen politizálgattunk. Mégis - és azóta is ezt hallom az őszintéktől - többnyire cigányoknak mondják a magyarokat. Nyilván azért, mert a tagadhatatlanul szintén eléggé vérmes roma testvéreinkhez hasonló vonásokat vélnek bennünk fölfedezni. Jó lenne, ha ebből tanulnának azok is, akik kérlelhetetlenül gyűlölik a cigányokat.

Igaz, kissé röstellni valóan viselkedünk, de ez inkább csak színjáték, műbalhé, cirkusz. Noha a magyarokat az utolsó két évszázadban – részben önhibájukból – szinte megsemmisítő megaláztatások érték, ezt szinte meglepően békésen, sőt búsan vigadva tűrtük. Például annyi magyar maradt a határon kívül, amennyi ember elegendő lenne egy életképes néphez. Ráadásul többnyire itthon is és otthon is megalázó elnyomásban éltünk, mégsem arról lettünk híresek, amiről mondjuk a baszkok vagy az írek. Világtörténelmi léptékben is párját ritkító módon képesek voltunk egy ideológiai alapú, fegyverekkel idomító diktatúrából demokráciába lépni anélkül, hogy ennek emberáldozatai lettek volna. Nem teccettünk forradalmat csinálni, és ezzel mérhetetlenül sok szenvedéstől szabadítottuk meg a népünket. Persze lezáratlan ügyek maradtak, égbekiáltó igazságtalanságokat nem toroltunk meg, és ennek bizony meg kell fizetnünk az árát. Veszekszünk, gyűlölködünk, mocskolódunk. De sem itthon, sem a külső, magyarlakta vidékeken nem alakultak ki - mert nem tudnának megélni - olyan szélsőséges csoportok, mint szerte Európában, amelyek robbantásokkal, politikai gyilkosságokkal vagy más terrorcselekedetekkel próbálhatnák az akaratukat érvényesíteni.

Vannak persze itt zavarodott uszítók. Némelyik Erdélybe megy, hogy a Romániával való egyesülésünk előtt néhány történelmi pillanattal még azon keseregjen, hogy miért is nem gyilkolásztunk ott idejében. Némelyik meg a pártkeresztények tapsviharában itthon űz gúnyt a legszentebb jézusi tanításból, mert szerinte inkább négykilós száraz kenyeret kell visszadobni, ha megdobnak minket kővel. Ha meg puska lenne nála, emberbőrt lyukasztana. A svájciaknak is tudniuk kell, hogy széllel bélelt szájasok ezek, mi is szégyenkezünk miattuk.

Sajnos úgy tűnik, a feszültségeinket nem tudjuk pocskondiázással és más torokmutatványokkal levezetni. Súlyos árat fizetünk: fiatalon halunk. Szívbajban, agyvérzésben, vagy úgy, hogy kárt teszünk magunkban. Talán egyszer majd megvilágosodunk, és békét teremtünk, hogy kicsikét tovább élhessünk.

Az Európai Néppárt - másfél évtizeddel a rendszerváltás után - a héten találta fontosnak, hogy éppen most vitatkozzon arról, kell-e korlátozni az egykori kommunista vezetők részvételét az EU munkájában. Az elfogadott dokumentum csak az érintetteket - akik elnyomó erőszakszervezetekben munkálkodtak, és emberiség elleni bűnöket követtek el - kéri fel: fontolják meg, hogy szerepet vállalnak-e az Unióban.

Ha az EU-választáson olyan jelöltre szavazunk, aki valamelyik elnyomó erőszakszervezet tagja volt, majd ügyesen mérlegeljük, hogy régi és újabb tettei miképpen viszonyulnak egymáshoz, jóvá tették-e valamiképpen bűnöket. Ez a mi dolgunk.

Mindazonáltal valóban van valami abszurd abban, hogy a nép szabad választásokon immár másodszor hívta vissza azokat, akiket a rendszerváltáskor örvendezve küldött a történelem süllyesztőjébe, sőt az Unióban akár ők is képviselhetnek majd minket. Ám az európai konzervatív pártoknak éppen elég idejük volt arra, hogy itteni elvbarátaiknak segítsenek mérsékelt, konzervatív pártok és politikusok kinevelésében. Akik képesek úgy kormányozni, hogy például ne rettentsék el azokat a milliókat, akik valamilyen módon, bármilyen okból együttműködtek az előző rendszer eléggé erőszakos szervezeteivel. Olyan alternatívát kellett volna mutatni, ami a mérsékelt baloldaliak, az ateisták, a prolik, nemzetiségiek, a rendszerváltás nosztalgiázó kárvallottai, sőt a lecsúszott rétegek számára is elfogadható. Például meg kellett volna tanítani az MDF-et, és az Orbán-Torgyán-csoportot tapintatosan és körültekintően beszélni, hogy föl se merüljön a népben olyan lehetőség, hogy volt MSZMP-tagok itt valaha még egyszer kormányra jussanak. Ezt Európa néppártjai elmulasztották. Sajnálhatják.

Február 7. (szombat) Sűrű nap volt. Valahogy mindent pontosan sikerült elvégeznem. Ez ritka, mert többnyire minden szétesik. Itt volt Milán öcsém, és Eme. Milán hangmérnök, segít nekem, hogy alapzaj nélkül vegye föl a zenéimet, vagy inkább zörejeimet a számítógép. Bizonyos értelemben olyan, mint egy rendszergazda: a csak a felét értem annak, amit mond, de sok gyakorlással majdcsak fejlődök valamicskét.

Nagyot ebédeltünk is, bár úgy tűnik, hogy egyre kevésbé bírom a fűszeres ételeket. Teljesen kiszámíthatatlanul bármikor megkondulhatnak bennem az epekövek. Hamarosan látogatást kell tennem a kórházban.

Tegnap arra kérdésre válaszoltam, hogy mit titkolnék el a vagyonbevallásomban:

A gondolataimat. Nem biztos, hogy azok jelenős vagyonnak számítanak, de nekem fontosak, és nem szeretném, ha bárki vizslatná őket, mielőtt betekintésre alkalmasnak találom a sok kis darabkát. Más jószágom alig van. Ha csak nem számítok annak egy csomó kézfogást, pláne beszélgetést olyan zsenikkel, mint például Mészöly Miklós, Bohumil Hrabal, Papp László… - hosszú sor, de most helyszűke miatt, meg azért, hogy a kimaradó élők meg ne sértődjenek, csak ennyit vallok belőle.

Február 6. (péntek) Ma kinyílt a hóvirág a kertben. Valamiért úgy tűnik, hogy itt minden évben előbb bújik ki, mint bárhol máshol az országban. Ez nyilván nem igaz, bár azt is megfigyeltem, hogy általában két héttel előbb nyílik, mint a Mecsekben. Legalábbis ennyi idő múlik el az itteni virágzás és a szokásos sajtóhír között, miszerint „a Mecsek mediterrán lejtőin kinyílt a hóvirág.”

El tudom képzelni, hogy a Duna párolgásának hatására az itteni klíma barátságosabb, mint más, akár közeli szárazföldi területeken.

Gyerekkoromban azért vágytam arra, hogy egyszer majd szigeten éljek, mert úgy képzeltem, hogy a szigetekkel csak úgy tova lehet úszni, ha megunjuk azt a vidéket, ahol éppen vagyunk. Vagy esetleg dolgunk akad máshol. A térképen tanulmányoztam is, hogy abban az esetben, ha a szigetem a Balatonon úszik, miképpen jutok le a Dunára a Sión, aztán onnan a Fekete tengerre.

Amúgy is fura elképzeléseim voltak a vízi közlekedésről: például hosszú évekig meg voltam győződve arról, hogy egy téli napon a ködben láttam a mernyei Nagyárokban (Tetves patak) a Titanicot. Nyilván láttam valahol egy képet a hajóról, vele álmodtam, és azt, hogy a falunk alatt úszik, aztán úgy emlékeztem, hogy ezt csakugyan láttam. Még jó, hogy nem mondtam senkinek. Erről majd egyszer írok egy gyönyörű novellát.

Később, amikor tudomást szereztem arról, hogy vannak ugyan úszó szigetek, de azok kicsik, uszályban kezdtem gondolkozni. Hogy veszek egyet, és a rakodóterébe földet pakolok, fákat ültetek, kis házat is építek, és azzal a szigettel mászkálok majd szerte a világban. Ez se sikerült. Bár egyszer majdnem vettem egyet. A nyolcvanas évek közepén valaki ajánlotta, hogy háromszázezerért tud szerezni. Erősen gondolkoztam, hogy előálljak-e a tervemmel a családban, de elvetettem, mert már amúgy is éppen eléggé hülyének néztek. Az is igaz, hogy anyám azonnal belement volna. Ákos öcsém is. Nagyanyám kicsi hiszti után.

Most már mindegy. Itt van nekem ez a sziget. Kicsit testes, kicsit sokan lakjuk, de még mindig vannak itt paradicsomi helyek. Biciklivel elérhetők. És nyílik a hóvirág is. Előbb, mint bárhol máshol. Ami nem igaz, de jól hangzik.

Február 5. (hétfő)  I.G. levele:

Furcsa az oldalad, de egy dolgot mindenképp bebizonyít, főleg a Tilos oldal, hogy nem vagy egy becsületes és főleg nem vagy egy jellemes ember!

Olvastam egy nagyon jó hírt:

A jövőben kegyelmi intézkedésekben részesülhetnek az iráni börtönök foglyai, beleértve a halálra ítélteket is, ha kívülről megtanulják a Koránt - mondta a keddi iráni lapok szerint Szajed Morteza Bahtiari, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetője. "Azok a foglyok, akik ellen nincs különösebb panasz - legyenek akár halálra ítéltek -, részesülhetnek bizonyos intézkedésekben, feltéve, hogy kívülről megtanulják a Koránt" - jelentette ki Bahtiari.

Az iráni tisztségviselő nem pontosította, hogy milyen lépésekről lenne szó, de az ISNA hírügynökség szerint a foglyok "szabadulásával kapcsolatos könnyítésekről" beszélt, anélkül, hogy megmondta volna, hogy ez utóbbiak a halálra ítéltekre is vonatkoznának-e. Az iráni büntetés-végrehajtás vezetője szerint jelenleg háromszáz pap és kétszáz teológushallgató tart tanfolyamokat a börtönökben, hogy emelje a foglyok ismereteit a hívők szent könyvéről, a Koránról.

Van ebben valami mélységes. Halálra vagy – ami talán még rosszabb – életfogytra vagyok ítélve, semmi reményem, és egyszercsak azt mondják, hogy üljek neki: ha megtanulom a Szent Könyvet, akkor hazamehetek. Véletlenül itt van az asztalomon egy Iránból származó Korán: lefényképezem a klaviatúrán, hogy látható legyen, mennyire barátságos méretű és terjedelmű. Olyan tíz év alatt még én is képes lennék megtanulni.

Nálunk nyilván a Biblia lehetne ilyen nemesítő tanulnivaló, bár a legkisebb Bibliám is sokkal súlyosabbnak látszik, mint a legnagyobb Koránom. Kisebb súlyú bűnért elítélt keresztények föloldozásához esetleg elég lenne az Újszövetséget megtanulni. Viszont ez igazságtalan lenne a zsidó bűnözőkkel szemben, akikkel esetleg arra lehetne alkudozni, hogy mely próféták könyveivel próbálkoznak. Az ateista gonosztevőknek ugyan egyáltalán nem ártana, ha Bibliát tanulnának, de a diszkrimi elkerülése érdekében esetleg megelégedhetnénk, ha betéve tudnák, mondjuk minden magyar költő összes verseit Balassitól József Attiláig. Egy életfogytiglan ellenében biztosan megérné.

Minden viccen kívül támogatnék egy ilyen lehetőséget, mert kifejezné azt a meggyőződésünket, hogy példátlan, bűnoldó erő van a könyvekben, a tanításokban. (Ha törvényerőre emelnék, holnaptól emberek ezrei tanítgatnák a gyerekeiket naponta legalább egy versre, hogy ezzel is növeljék életesélyeiket. Ez a szülőknek se ártana, így végül többszörös gyógyító hatás érné a társadalmat.)

Február 4. (szerda) Elkészültem Wanda oldalaival http://andrassew.uw.hu/wanda és ismét új írások jelentek meg az erdélyi és csángó költésetet bemutató antológiánkban: Versek a csángómagyarokról ELEKES GYÖRGY, SÜTŐ ZSOLT, BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN http://irodalom.elender.hu/erdely . Ezen kívül egy magyarul is író román költőt is bemutatunk: Iosif POP http://irodalom.elender.hu/roman

Kaptam egy levelet Cseke Gábortól:

Szia, Nagyon jő és megrázó, amit álmodról írtál. Persze, az is kiderül belőle, hogy a halál is Te magad vagy, egyféleképpen lezáratta Veled (vagy megpróbálta) az élet által az utóbbi időben sűrűn megnyitott fejezetet. Erről eszembe jutott egy máramarosi falu, Szaploncának hívják, amelynek a temetőjében egy helyi fafaragó tréfás fejfákat készít fából, amelyekre felvési az illető egy-egy jellegzetes tulajdonságát. Vidám temetőnek hívják a helyet, turisztikai kuriózum. Ott van a mellékelt fejfa is, rajta a megfelelő versikével (legtöbb fejfára rigmus is kerül az illetőről):

(nyersfordításban)

ERŐSEBB VAGYOK TENÁLAD

JÓL NÉZZ MEG, KERESZTÉNY

MERT ÉN VAGYOK A RÚT HALÁL

RENDRE MINDENKIT ELVISZEK

Kicsit odébb a Kalandozóba összeállitok egy riportot a temetőről.

Ma technikai okok miatt nem működött az andrassew.hu, és levelezés is leállt, talán holnap rendbejön. (Csak annyi jótékony hatása van, hogy fele annyi spam, és alig néhány vírusos levél érkezik a régi címemre.)

Yes, comment

A brüsszeli képviselőség vállalására kapacitálta Schmitt Pál Fidesz-alelnök Horn Gyulát az európai uniós kampányra való felkészülésről folytatott négyszemközti megbeszélésén.

A ravasz

Ha a Fidesz lennék, jómagam is tartanék az itthon sertepertélő, mindig bombasztikusakat nyilatkozó, látszólag önjáró Horn Gyulától. Azt nem mondom, hogy megnyeri a következő választásokat, de egy közel egyensúlyi helyzetben sok-sok ezer szavazót vihet a szocialisták oldalára, ha beszáll a kampányba. Talányos, ravasz ember, dehogy megy ő világgá.

II. Erzsébet brit királynő sétapálcájával agyonvert egy fácánt: a dolog a Sandrigham  kastélyba tett hétvégi vadászkiránduláson történt, s nyomban az uralkodó fejére vonta az  állatvédők bírálatát.

A balfácán

Ebből az a különös dolog derül ki, hogy az a tiszteletreméltó asszony, aki – mint az egyik hitvány volt szolgájának könyvéből megtudtuk - egy gumikacsával fürdik, annyira sportszerű, hogy bottal jár vadászni. Ha az állatvédők belegondolnának, így gyakorlatilag szinte teljesen védettek az állatok, hiszen sétapálcával legföljebb ötvenévenként egyszer lehet agyonverni egy madarat. Nyilván a fácán volt bal, amikor ostoba provokáció gyanánt beszorította magát valami bozótba, úgy tett, mintha sebesült lenne, és addig rikácsolt, amíg a királynő madárbaráti okokból agyon nem verte.

A Fidesz ugyan jól áll az MSZP-vel szemben a pártok népszerűségi listáján, de semmi ok arra, hogy elbízza magát, mert "irdatlan erő" van a másik oldalon - hangsúlyozta Pokorni Zoltán  Csongrádon, egy lakossági fórumon. "Erejüket az is mutatja, hogy miből húzták vissza Medgyessy Pétert. Megoldották, volt annyi erejük, akkora felületük, annyi bértollnokuk, publicistájuk" - mondta a Fidesz alelnöke.

Tollnokok

Az ember azt gondolná, hogy Pokorni Zoltánnak van annyi esze, hogy nem bértollnokozgat önfeledten, mert ezzel még azokat is maga ellen fordítja, akik méltányolják eddigi, a Fidesz vezetők között szokatlanul korrekt és tisztességes viselkedését. Amennyiben persze elmesélné, hogy a Fidesz hogyan bérli közutálatnak örvendő tollnokait, talán lehetne egy jó vitát nyitni arról, hogy a sajtó egy nagy bértollnokrendszerben működik, vagy vannak még független újságírók is. Abban viszont igaza van, hogy irdatlan erő van a másik oldalon. Csak az sajnos önsorsrontásban a legjobb.

Az idén nyártól már csak olyan közhivatalok épülhetnek, amelyekben lesz elkülönített babapelenkázó, gyermekvécé, gyerekváró. A már működő közhivatalok gyerekbarát átalakítása tízmilliárdokba kerülne.

Barátkozzunk!

Az igazi kérdés persze az, hogy mit keresnek a gyerekek, pláne a csecsemők a hivatalokban? Tulajdonképpen próbapereket kellene indítani az állammal szemben, hogy veszélyeztetés címén kártérítést fizessen minden olyan esetben, amikor egy csecsemővel, mondjuk egy óránál többet kell várni bármelyik hivatalban. Ha ez egy gyerek- és anyabarát ország lenne, akkor mozgó ügyintézők dolgoznának a legkisebb településeken is, akik a szülés után néhány nappal fölkeresnék a családokat, és minden hivatalos ügyüket elintéznének. És tennék ezt mindaddig, amíg a családok igénylik. Kevesebbe kerülne, mint a régi épületek átalakítása. Az állam meg úgy működne, ahogy az elvárható lenne.

Február 3. (kedd) A halállal álmodtam. Tulajdonképpen nagybetűvel kellene írnom, de akkor elismerném, hogy van, személyesen van. Az ilyesmitől óvakodni kell. Bár ami azt illeti, ateista vagyok, az Istent mégis nagybetűvel írom. Ez meg azért van, mert tisztelem mások hitét. Ha igazán figyelembe vennék minden körülményt, akkor úgy írnám le, hogy például Is*ten, mert így tapintatos lennék a zsidókkal is. Halálkultuszról errefelé nem nagyon tudok, tehát nem kell tekintettel lennem.

Nagyon jó álom volt. Őszintén, meghitten beszélgettünk. Vagyis inkább példabeszélt. Én nem láttam őt, hanem olyan volt, mint valami láthatatlan köpeny: örökké forgott körülöttem. Néha megérintett, de nem volt kellemetlen. Nem is fáztam, nem féltem. Mély hangú nő volt. A hangjában nem találtam semmi vonzót. Szinte egyáltalán nem artikulált, csöndesen, monoton beszélt.

Azt kérdezte, hogy föl vagyok-e már készülve. Mondtam, hogy persze, bár semmi kedvem vele menni. Van itt egy csomó kis lény, akik miatt állandóan szomorú vagyok, ha arra gondolok, hogy el kell hagynom őket. Azt mondta erre: ne ravaszkodjak. Valójában nagyon szeretek élni, és ezért akarok maradni. Persze, ez igaz, de az is, hogy az élet nem más, mint ezek az emberek itt körülöttem. Ezen kívül tudom, hogy vele nem lehet alkudozni, de azért jó lenne, ha tudnánk, miért pont azokat viszi el, akiket kiválaszt.

Erre meglepőt mondott: ő nem visz el senkit, csak azt, aki már bevégezte. És nem ő öl meg minket, hanem mi öljük meg magunkat, meg egymást. Bár néha, kivételes esetekben a test öli meg saját magát, mert lejár az ideje.

Erősen gondolkoztam, hogy mondjak olyan példát, amelyikre ez nem igaz.

Közben forgott körülöttem, mint valami szellő. Aztán megszólalt: az anyádat az ölte meg, hogy mohó volt, állandóan dohányzott, ahogy te is. Az apádat az, hogy nem nagyon törődött a testével, és amikor megtámadta a betegség, nem volt ereje védekezni. A testvéredet, akit most gyászolsz, az pusztította el, hogy nem vagytok képesek úgy megszervezni az életeteket, hogy ne kelljen állandóan idemenni, odamenni, és fogalmatok sincs, micsoda borzalmas szerkezeteket használtok erre. A nagyapád meg a nagyanyád azért halt meg, mert lejárt az idejük…

És a kisgyerek, akire nem is olyan régen a szomszéd utcában egy fal dőlt?

Azt mondta: ha egy kicsit is gondolkozom, nincs is értelme erre válaszolni. Olyan házakat építünk, olyan eszközöket használunk, amelyek ezrével ölik meg a gyerekeket. Mérgezzük is, fertőzzük is őket, hagyjuk, hogy őrültek mindenféle járművekkel üssék el őket… Mit akarok? Miért akarom én rákenni ezeket? A sors nem úgy teljesedik be, hogy az előre meg van írva, hanem úgy, hogy előre ki lehet számítani. A sors emberi cselekedetek sorozata. Azt mondta, tudja, most attól rettegek, hogy elér ide valami madárinfluenza, és megöli valamelyik gyerekemet, vagy rokonomat, barátomat, vagy a szerelmemet. És úgy képzelem, hogy ez ellen nem lehet védekezni, mert majd véletlenek sorozata miatt ér el minket a kór. Pedig pontosan tudhatom, hogy ha ideér, és pusztít, akkor az egész folyamat minden egyes mozzanata előre látható volt, mégsem tettünk eleget ellene. És ha ezt tudom, akkor is úgy képzelem, hogy na de én egyedül mit tehetnék.

És mégis mit? – kérdeztem.

Ha ezt megkérdezed, akkor semmit. Csakugyan annyira buta vagy, hogy megérdemled a sorsodat: vád csak a végedet.

Hirtelen eltűnt mellőlem, és én ettől valahogy zuhanni kezdtem. Annyira megijedtem, hogy fölébredtem. Csuromvizesen néztem még egy darabig a plafont, aztán óvatosan visszaaludtam. Abban a reményben, hogy reggelig mással már nem találkozom. Sem Is*tennel, sem a lelkiismeretemmel még egyszer.

Február 2. (hétfő) Jó korán keltem, bementem az értekezletre, aztán késő délutánig képeket keresgéltem. Nem igazán hatékonyan. Mire minden meglett, már alkonyodott. Itthon már csak üldögéltem, nézegettem a tévét. Meg fürdettem a kicsi gyerekemet.

Mostanában beköltözött az ablakomba. Mivel itt hetven centisek a falak, az ablak mélyedésébe kényelmesen beköltözhet egy ilyen pici kis emberke. Addig küzdött, amíg mindent lepakoltam onnan, csak a csupasz deszka maradt, amin aztán kedvére üldögélhet, heverészhet. Meg persze a kutyával és a macskával beszélget. Tulajdonképpen ez egy engedmény, mert az utóbbi hetekben elhatalmasodott rajta az az érzés, hogy neki feltétlenül az íróasztalomon kell üldögélni, miközben dolgozom. Sőt ilyenkor joga van bármit piszkálni, játszhat a számítógéppel, a lemezjátszóval, az összes telefonnal. Gondoltam, az lesz a legjobb, ha megkapja az ablaksutot, aztán ott lakik.

De nem! Megkapta, ott lakik, de azért állandóan átjár az asztalomra, hogy ott fontoskodjon. Már azon gondolkozom, hogy megkapja az asztalt is, én meg a komódra teszek minden munkaeszközt, és állva fogok dolgozni. Bár nyilvánvaló, hogy pár hét múlva már a komódon jeleskedik majd.

Amúgy az alvóhelyemet is teljesen elfoglalja. Amikor megyek lefeküdni, többnyire keresztben fekszik, így csak hosszas és igen kíméletes átpakolások után tudok lefeküdni. Ha nincs kedvem, inkább az ágy aljában fészkelem el magam. Ez persze azért van, mert nagyon szeretek vele aludni. A legjobb az, amikor kicsit fölébred, és a fejét a fejemhez nyomja, úgy alszik vissza.

Sokan persze azt mondják erre, hogy nem szabad a gyereket az ágyunkba engedni, mert soha nem lehet aztán kitenni onnan. Szerintem nem véletlen, hogy az állatok is egy odúban, egy fészekben alszanak, és eszük ágában sincs másik lyukat vágni, vagy másik fészket szőni, vagy barlangot fúrni a kölyköknek, vagy a fiókáknak. Az éjszakai test melege sugárzás, ami nem arra való, hogy egymás hőháztartását egyensúlyban tartsuk, hanem arra, hogy erőtér, védőernyő legyen az álmaink fölött. Egymás érintése, az összebújás a legmeghittebb dolog az életünkben, és egészen biztos vagyok abban, hogy kerekdedebb lelkű ember lesz az, aki kicsi korában az ilyen harmóniákat is megérezheti. Sokszor a most már nagyobbacska gyerekeim mind velem aludtak, pedig már régen iskolába jártak. Számtalanszor ébredtem arra, hogy éjszaka egyszercsak mellém költöztek. És persze anyám is engedte, hogy hajnalban mellé bújjunk: lestük, mikor mozdul végre.

Ma nagyon vicces volt, amikor fürdettem: a mamája hozott tejbegrízt, hogy a kádban etessem. (Azt nagyon szerettem gyerekkoromban, hogy anyám katonákat készített nekünk, Ákos öcsémmel ültünk a kádban a lavórt tartó deszka két oldalán, és úgy etetett minket.) Csak ma az volt a baj, hogy amikor a feleségem hozta a csirizt, fölálltam a sámlimról, ő meg rátette a tányért. Érdekes, hogy amikor leültem, legalább tíz-húsz másodpercig gondolkoztam, hogy mi lehet az a kemény, mégis puha meleg dolog a fenekem alatt.

Február 1 (vasárnap)

Úgy döntöttem, hogy mégsem válaszolok Lovas Istvánnak. Mert nincs értelme. Viszont – csak a krónika kedvéért - ide teszem a Magyar Demokratában megjelent nyílt levelét. És mellé, alá teszem azt az írást, amit most bányászott elő:

  Andrassew Iván Népszava stb.

Talán emlékszik rá, mekkora botrányt csinált a baloldali média, amikor kiderült, hogy az Ifjú Magyarok Egyesülete az Orbán-kormány idején néhány száz ezer forint állami támogatást kapott "Aktualizált Revíziós Dalok" című CD-jére.

A CD-t "természetesen" a Mahasz bojkottálta, mert akik ott ülnek, olyanok, mint ön. Annak ellenére, hogy a lemezboltok legtöbbjében a magyar társadalom neuralgikus pontjait megszállva tartó, önhöz hasonló SavonaroláktóI berezelt vezetők nem merték árulni CD-t, az elérte az aranylemezek példányszámát. Azt említeni sem kell, hogy az önhöz hasonló emberek által kontrollált illetékes zenei szervezetek megtagadták az aranylemez átadását. A hangulatot szítva az üggyel foglalkozott az RTL Klub híradója, a Nap-kelte és minden olyan médium, amelyben önhöz hasonló emberek ülnek. Az egyesületnek azután vissza kellett adnia a pénzt. Ennek ellenére a CD-t non-profit alapon megcsinálta, és mint említettem, aranylemez lett..

A lemez olyan "szélsőséges dalokat" tartalmazott, mint az "Igazságot Magyarországnak", vagy az "Erdély-induló" rockzenei hangszerelésre írt változata. Jelenleg már nem is nagyon lehet beszerezni a dalokat tartalmazó CD-t, mert a bolsevik gyökerű cenzorok gondoskodtak az akadályok minél magasabbra állításáról.

Ön a Hócipőben vette ki a részét a támadásból. .

Miután a támogatóknak szemükre vetette, hogy nem vizsgálták tételesen azt a félmilliót, amit a zenészeknek adtak, ezt írta: "Ha jövőre az Üldözzük a fajokat diszkóritmusban című CD-re adnak... akkor majd mire hivatkoznak? Halál van itt, az a baj. "Az, hogy önnek minden olyan esetben a fajok üldözése jut eszébe, amikor ön és csapata az üldöző, a dolgok megszokott menete.

Ön most, amikor a Tilos Rádió a többszörösét kapta állami pénzekből, mint az említett CD készítői, nem hogy felelősségre vonná a közpénzt elosztókat, vagyis az ORTT-t, hogy miért nem vizsgálták meg, .kiknek adják a pénzt (hiszen tizenegy alkalommal, már elítélték őket), hanem andrassew.hu címen elérhető honlapján azt hirdeti, hogy "Ez az oldal szolidaritást vállal a Tilos Rádióval". Vagyis egy olyan rádióval, amely még tovább is ment az ön víziójánál és az összes magyar keresztény kiirtására vágyó szöveget sugárzott.

Az, hogy ön ma Magyarországon a publikáló szerzők közé tartozik, csak aláhúzza azt, amit a neuralgikus pontokat megszállók milyenségéről mondtam. Arra már ki sem térek, hogy a Tilos Rádióban "a csapba hugyozás eurokonformitásáról" műsort készítő Czabán György két filmje 25 millió forint közpénztámogatást kapott az ORTT-től.

 Azt tudjuk be a sors fintorának, hogy míg az ön és az önhöz hasonló gyűlöletből és gyűlöletért élők által megtámadott CD aranylemez lett, Czabán filmjeinek annyi a nézője, mint amennyit azok megérdemelnek.

Lovas István

Az Aktualizált revíziós dalok multimédiás CD-t a MIÉP XI. kerületi társszervezete, az Ifjú Magyarok Egyesülete adta ki. A borítón köszönetet mondanak a támogatóknak: a Magyar Országgyűlés Társadalmi Szervezetek Bizottságának, az Ifjúsági és Sportminisztériumnak és a XI. kerület polgármesterének. A szervezet elnöke a Magyar Fórumnak adott interjújában külön kiemelte, hogy "ezek a támogatók már rangot adtak a produkciónak, amelyet nem muzeális témaként akartunk bemutatni, hanem aktualitásként." A támogatók viszont azt mondják: nem tudták, mire adnak pénzt.

 Semmitehetés

 Senki nem tehet semmiről. Ahogy összeszámoltam, legalább félmilliót kaptak a nemzeti ifjak. Mindenki arra hivatkozik, hogy nem lehetett tudni, mire adják a pénzt. El is hiszem. Milliókat kell szétosztani, egyszerűen nincsenek arra fölkészülve, hogy minden egyes tételt alaposan átvizsgáljanak. De ha így állnak a dolgok, akkor miért vállalják el? Ha jövőre az Üldözzük a fajokat diszkóritmusban című CD-re adnak az ifjú MIÉP- társaknak, egyáltalán nem véletlenül, akkor majd mire hivatkoznak?

Halál van itt, az a baj. Nem a kommunizmus hullája bűzlik, hanem a hülyeség.

A hét végén még válaszoltam arra a kérdésre, hogy kitől fogadnék el cukorkát:

A cukrosnénitől. Engem már gyerekkoromban is erősen foglalkoztatott: miért csak a cukrosbácsiktól óv anyám? Meg is kérdeztem tőle, hogy mi van a cukrosnénivel. Olyan nincs, mondta. Negyven évig vártam, hogy bebizonyosodjon: nincs igaza. Már hajlok arra, hogy mégis. Arra nem is gondoltam, hogy tüntetésen kellene próbálkozni.

Január 31. (szombat) Talán 1910-körül készülhetett ez a kép a dédanyámról, a dédapámról és a nagyanyámról. Abból gondolom, hogy – ha jól emlékszem – (anyai) nagyanyám 1909-ben született, és ezen a képen még nagyon picike. A dédapám jegyző volt – ha jól emlékszem – Magyaregresen. De az is lehet, hogy Várdán. Bár inkább úgy gondolom, hogy miután meghalt, akkor költözött a dédanyám a három gyerekével Várdára. Mégpedig abba a kastélyba – vagy annak egy melléképületébe -, amelyiket később Szász Endre, a híres festő vett meg. A nagyanyám, a halála előtt, már majdnem kilencven évesen elment Várdára. Bekopogott, hogy szeretné megnézni a házat, ahol valaha élt, de elküldték. (Nem Szász Endre, de már nem emlékszem, kicsoda.)

Azt, hogy a dédapám jegyző volt, mindig hallottam kicsi gyerekkoromban. Mivel fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy jegyző, és nem is kérdeztem meg, elképzeltem magamnak. Úgy gondoltam, az a dolga, hogy mindent lejegyezzen, ami a faluban történik. Jár házról-házra, beszélget az emberekkel, aztán amit hall, az beleírogatja egy nagy könyvbe, hogy a dolgok ne merüljenek feledésbe. És ha valaki érdeklődik, hogy ekkor és ekkor mi volt, ő leülteti, megkínálja teával és apró süteménnyel, fölüti a könyvet és mesél neki. Ezért kap valami fizetséget a falutól.

Ebből aztán az lett, hogy én már nagyon fiatalon elhatároztam, hogy jegyző leszek. Komolyan el is képzeltem, hogy lesz egy kicsi irodám, ott fogadom majd az embereket. Bárki, bármikor bejöhet. Mindig lesz rácsos tészta, és nem csak tea, hanem kávé is, meg kakaó. Mert arra is gondoltam, hogy esetleg a gyerekek is bejönnek, mert érdekli őket, hogy mi volt régen a faluban.

Ez elég sokáig nem ment ki a fejemből, ráadásul még a rádióban hallottam, hogy van egy olyan könyv is, aminek az a címe, hogy A falu jegyzője. Teljesen bizonyos voltam abban, hogy ez csakis egy ilyen emberről szólhat, és ahhoz nekem mihamarabb hozzá kell jutnom.

Bár amikor már nagyobbacska lettem, és megtudtam, hogy a jegyző tulajdonképpen a tanácstitkár, egy időre félretettem ezt a gondolatot, ma már tudom: ez mindig motoszkált bennem.

Még sokkal később, amikor Kis Zoltánnal, a kiváló íróval – akivel most együtt dolgozom, és nem ír -először találkoztam, akkor ő éppen  „fogalmazó” volt egy bíróságon. Sokat nevetgéltünk ezen, miközben Nyugat-Magyarországon hakniztunk egy csomó fiatal íróval, meg egy zenekarral, amelyik a szintén velünk utazó fiatal zeneszerzők műveit mutatta be.

Szóval a dédapámnak végülis azt köszönhetem, hogy elképzeltem őt is és magamat is egy sajátságos írói szerepkörben, és ezt aztán soha semmi nem tudta kipiszkálni a fejemből. Most is jegyzek.

Január 30. (péntek) Már elég késő éjszaka van, most jöttem haza Horváth Pista hatvanadik szülinapi meglepetésbulijáról. A gyerekei azzal tiszteltek meg, hogy engem is elhívtak. Már lassan másfél évtizede dolgozunk együtt kisebb-nagyobb megszakításokkal. De ha nem dolgoztunk együtt, akkor sem volt olyan fontos szakmai döntés, amiben ne kértem volna ki a véleményét. Ő volt az első főszerkesztő, aki nekem lehetőséget adott arra, hogy napilapban dolgozzam.

Nagyon jó este volt. Sikerült a meglepetés, mert a gyerekek igen ravaszak voltak. A legsúlyosabb ötletük: Pista egyik fia Írországban dolgozik. Tegnap fölhívta, hogy ma megy egy beszélgetésre, mert jobb állást szeretne, majd értesíti, hogy mi történt. Az ünnepség egyik jeles eseménye volt, amikor videóüzenetben köszöntötte föl az apját, hogy érezze, mennyire vele van ezen a fontos évfordulón. Az üzenet végén mondta, hogy az apja forduljon meg, mert most tolnak be egy csomagot, amiben az ajándék lesz. Be is tolták, és persze az ő kicsi fia volt benne. A legjobb, hogy Pista az utolsó pillanatig nem gyanakodott. Teljesen összeomlott az örömtől. És csakugyan nagyon megható volt, amikor összeölelkezett a két fiával.

Ma olvastam miket írt össze rólam Lovas István a Magyar Demokratában, de erről inkább majd holnap.

Fontosabb, hogy ma írt az unokahúgom, akit sajnos elég régen nem láttam: Naplódban említed, hogy dédapádról nincs, illetve nem találsz fényképet. Szeretném ezt a hiányt pótolni. A küldött fotók egyikén dédanyád, Mérey Lujza, dédapád Strinovich Mihály és nagyanyád Strinovich Klára látható. Kb. 60-70 db hasonló régi családi fotó van még a birtokomban, amelyek másolatát január elején elküldtem Zsuzsának Kaposvárra. Ha gondolod Neked is elküldöm cd-n ezeket a régi és nagy becsben tartott fotókat. Sajnos nem minden fotót tudok beazonosítani.

Az is lehet, hogy egy ilyen napló arra is jó, hogy a családot összehozza. Számomra bizonyított tény, hogy az internet barátságteremtő, és alkalmat ad arra, hogy régi barátokkal találkozzunk. De ha a jótékony hatások között fölsorolhatom, hogy a családom olyan tagjaival is kapcsolatot hoz létre, akik valamilyen okból eltávolodtak, az még fontosabb, talán. Az unokahúgommal sose vesztünk össze, csak férjhez ment, elköltözött, miután a nagyanyám meghalt, valahogy elveszett a kapocs. Remélem, most megtaláljuk.

Bár azon sokat gondolkoztam, hogy vajon érdekelhet-e mást is az, ha a családi fényképeket nagy nyilvánosság előtt nézegetem, és melléjük írok emlék-töredékeket. Aztán Éva levele megnyugtatott:

Elég sokat töprenkedtem azon, vajon van-e értelme küldeni egy olyan mailt, amiben azt szeretném elmondani, hogy a (sejthetően komoly lelki tusák után) megjelenő napi bejegyzéseid a Naplóban szerintem azzal mérhetők össze, ahogyan Bächer Iván képes volt családjának és saját életének történéseit kiírni magából. Ily módon lehetőséget adtok arra, hogy az olvasó egyfajta "kültagként" - de ne kívülállóként - szemlélje a családotokat. És persze szembesüljön a saját emlékeivel, tapasztalataival.

Persze bármilyen összefüggésben Bächer zseniális írásaihoz hasonlítani ezt a naplót, kicsit túlzás, de azért jól esik.

Január 29. (csütörtök) Ma jó sokáig aludtam, aztán írtam, megpróbáltam az interneten elküldeni, de nem sikerült, csak trükkösen. Nagyon úgy néz ki, hogy ez az új vírus mindent eláraszt. Több száz levelet kapok, ráadásul magamtól is. Az olyan, mintha innen menne ki a vírus, pedig biztosan nem, mert a vírusos levelek be se jutnak a gépembe. És ami a külső védelmen mégis átcsúszik, és csak egy kicsit is gyanús, azt azonnal törlöm. Vagyis az a trükkje, hogy valakinek a gépébe befészkelődött, ott megtalálta a címemet, és most olyan leveleket generál, amelyek olyanok, mintha én küldtem volna. Szemmel láthatóan lelassult az egész háló. Nem bánnám, ha megtalálnák azt, aki ezt a pusztítást elindította. Jó hír, hogy az EU-ban elkezdték komolyan venni a spamokat, megpróbálnak keményen büntetni. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mikor jutunk el odáig, hogy az amerikai spamolókat, európai intézkedés alapján Amerikában büntetik.

Kíváncsi vagyok arra is, hogy az amerikai beutazó intézkedések mikor fordulnak ellenük. Most hallottam a tévében, hogy a vízumkérők egyharmadát elutasítják az itteni követségen. Ezt én barátságtalanságnak tekintem. Azt se nagyon értem, hogy vajon mi a fenét keresünk mi Irakban, ha nem vesznek minket emberszámba. Egyszerűen közölni kellene, hogy amennyiben, mondjuk egy hónapon belül nem hagyják abba ezt a gyakorlatot, akkor befejezzük az iraki szolgálatot. Most olvasom, hogy Aleksander Kwasniewskit, a lengyel államfőt a kanadai hatóságok szerdán egy ideig illegális bevándorlónak nézték, amikor repülőgépe Washingtonból hazafelé tartva a rossz időjárás miatt előre nem tervezett megállóra kényszerült. Ez nem vicces.

Ma két érdekes fényképet találtam. Az egyik a nagyapámat és a nagyanyámat ábrázolja, 1940-ben, július negyedikén. A nagyapám éppen a háborúba indul. Nem tudom, hol készült a kép. Talán Kaposváron. Kicsit meglep, hogy a nagyapám is nevet, és a nagyanyám is. Ez azért fura, mert sokat beszélgettem a nagyapámmal a háborúról, és mindig azt mondta, hogy ő is – aki állatorvosként tartalékos hadnagy volt – és anyám Józsi nevű testvére is – aki hivatásos százados volt, és agyon is lőtték a Donnál – pontosan tudták, hogy ezt a háborút Magyarország elveszíti. Ezért aztán szorongva, rosszkedvűen mentek hadba.

Nagyapám az első világháborúba még önként jelentkezett. Végigolvastam a fronton készült naplóját, ami nem is olyan régen került elő. Nagy lelkesedéssel indul, és teljes kiábrándultsággal végződik. Sajnos akkor írt sokat, amikor még lelkesedett. Pedig igazából azt a négy bejegyzést kerestem, amikor arról számolt volna be, hogy miképpen öt meg személyesen négy embert. Ezekről nem írt, de később beszélt nekem. Elmondta, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalása nincs, mert közelharcban lőtte le azokat az embereket. Vagyis, ha nem lőtt volna, őt terítik le. Mielőtt meghalt, hetekig ültem éjszakánként az ágya mellett. Őrizni kellett, mert ugyan az elmeszesedéstől már nem nagyon látott, és többnyire aludt, időnként fölébredt, és akkor kiszámíthatatlan volt. Többnyire azt képzelte, hogy a fronton van, és félt. Embertelen drámákat élt át ott előttem, és nem tudtam rajta segíteni. Hiába beszéltem hozzá. Bár az is érdekes, és nagyon jó, hogy halála előtti utolsó éjszakai fölébredésekor megkérdezte, mit keresek én ott. Mondtam, hogy vigyázok rá. Erre elkezdett keresgélni a párnája alatt. Kérdeztem, mit csinál. Azt mondta: ki akarom magát fizetni. Erre megmondtam, ki vagyok. Akkor rám nézett, elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat. Soha többé nem ébredt föl.

A második kép már alighanem Erdélyben készülhetett, egy hónap múlva. A nagyapám nem nevet. A kép egy vonatkupéban készült – legalábbis erre utal, hogy az ablak mögött egy marhavagon látható. Akkor még nem egészen annak volt a jelképe ez a járműféle, mint majd négy esztendő multával. Ő tulajdonképpen megúszta azt a háborút, mert csak Erdélyig jutott. Ha jól emlékszem, valamilyen lovasbaleset miatt összetörtek a bordái, és talán ezért jöhetett haza.

Történetesen éppen katona voltam, amikor meghalt. Talán a legfontosabb férfiember volt az életemben. Haldoklása közbe jöttem rá, hogy a legelemibb félelmek maradnak az utolsó órákra. Nyilvánvaló, hogy az ilyen szinte tökéletetes úriember-macsóembert – aki például büszke volt arra, hogy csak hatvankét évesen kapott obsitot, mert szükség volt a katonai szakértelmére - is egész életében kínozza, amit átélt, amibe gyerekként belevitték. Mivel ezek nem természetes eredetűek, hanem az emberre kényszerített élethelyezetekből fakadnak, könnyen elkerülhetők. Nem szabad háborúzni.

Január 28. (szerda) Valaki azt írta, hogy tegyek be ide több régi képet, mert azokban mindig van valami titok. Beteszek én szívesen. A múltkor néztem egy boxmeccset a tévében. Hol máshol, hiszen ha jól emlékszem 1934-ben játszották, vagyis akkoriban, amikor az anyám született. Kiderült, hogy a bajnok, akit legyőztek még a XIX. században látta meg a világot, és mire meghalt, én még meg sem születtem. Valahogy mindig az volt bennem, hogy a film nem sokkal az én születésem előtt terjedt el – legalábbis annak dokumentumként is élvezhető változata. Mindig tudtam, hogy ez nem így van, de a lelkemben másképp volt, mint a tudatomban. Nem is értem, miért volt ez az érzésem. Aztán látok egy meccset, amelyik akár pár éve is meccs lett volna, mert kiváló sportolók verekedtek a ringben. Igazából azért néztem kényszeresen, mert elszorult a szívem: ezek már sehol sincsenek, már az unokáik is öregecskék, és mégis itt vannak, élnek, szinte örök életet. Valahol olvastam, de a pontos számot elfelejtettem, hogy másodpercenként hány ezer fotó készül ma a világon. Mi lesz ezekkel? Már a családi fotótárak is kezelhetetlenek, amióta elterjedt a digitális fényképezés. Elképesztő számú hiteles dokumentum készül erről a világról, és vélhetően hatalmas kincsek is vannak köztük. A sors bosszúja, hogy ezek töredékét ismerhetjük meg, és még kevesebb jut majd a történészeknek, ha ezt a kort kutatják.

Ma találtam egy rendkívül baljós képet. Igenám, de azon kívül, hogy tulajdonképpen egészen szép a kompozíció, és van valami szívszorongatós abban, hogy egy kislány áll egy temetőben egy keresztúr előtt, más számára ez nem lehet baljóslatú. De én tudom, hogy aki ott áll, az az anyám, és akkora lehet, mint most a legkisebbik fiam. És ahol áll, szinte pontosan ott, vagy onnan alig néhány lépésre pár évtized múlva föl lesz írva egy kőre a neve. Ráadásul olyanok társaságában, akiket nagyon szeretett. És néha kimennek oda a fiai, és tulajdonképpen nagyon vidámak, mert kényszeresen mindenféle jó, vidám történet jut eszükbe az anyjukról. Ettől nevetgélnek, ami a temetőben mégiscsak illetlenség. És az egészben az a legborzasztóbb, hogy az utóbbi időben egyre inkább elhatalmasodik bennem, hogy az anyámat egy ilyen drága kicsi lánynak látom, mert egy csomó fényképről így néz rám. Mivel később tartózkodott a fényképezkedéstől, sokkal több kislány képem van róla, mint fölnőtt. Vagyis egy ideje kezd úgy belém zárulni, mintha láttam volna ilyennek, ami persze teljesen lehetetlen, hiszen csak tizenkilenc év múlva születtem meg.

A dolog úgy áll, hogy amennyiben igazuk van azoknak a népeknek, akik azért nem engedik magukat fényképezni, mert úgy gondolják, hogy a képmásba beleköltözik a lelkük egy része, nagyot tévednek, tévesen viselkednek. Hiszen minél több képmás készül egy emberről, annál több lélekdarabka marad fönn a halál után. És, hogy ezek a szilánkocskák képesek beköltözni egy másik lélekbe, és ott életre kelnek, arra az anyám képmásaival való saját viszonyom a bizonyíték.

Január 27. (kedd) Idegesít ez a madárinfluenza. Évekkel ezelőtt olvastam egy cikket arról, hogy a következő öt éven belül jön Délkelet-Ázsiából egy vírus, amelyik ugyanolyan hatalmas katasztrófát okozhat, mint annak idején a spanyolnátha. Ez pedig azért van, mert ott az emberi életforma következtében bármikor előfordulhat, hogy egy madárvírus mutánsa megfertőzi az embert, mégpedig úgy, hogy tovább is adhatja más embereknek. Mivel szinte már évente indul az útjára és járja be a világot egy új, eredetileg állati vírus, egyre valószínűbb, hogy ez a jóslat beteljesül.

Nem is olyan régen láttam egy filmet, amelyikben éppen a spanyolnáthát kutatták, és említést tettek arról is, hogy madárvírusról lehetett szó. Régebben azt olvastam, hogy egyrészt kétszer annyian haltak meg a spanyolnáthában, mint az első világháborúban, másrészt maga a háború is azért ért véget, mert a fronton egymáshoz nagyon közel, igen rossz körülmények között tengődő katonák egymást fertőzték. A film arra a meglepő következtetésre jutott, hogy nem is húsz- hanem legalább hatvan-nyolcvan millió áldozat volt, hiszen nem csak Európában pusztított, hanem – például éppen azért, mert hazatértek a fertőzött katonák.

A dédapám, Strinovich Mihály is abban pusztult el. A nagymamám mesélte, hogy vasárnap délután úgy érezte, hogy kicsit megfázott, csütörtökön pedig már halott volt. Az utolsó óráiban megfeketedett és gyakorlatilag cafatokban köpte ki a tüdejét.

Sajnos nincs róla képem – vagy ha van, nem tudom, hol. De a dédanyámról meg a két fiáról, és a lányáról, aki aztán a nagyanyám lett, maradt egy kép például 1938-ból. Ma azért nézegettem a képeket, mert beszéltem Zsuzsával, a nagynénémmel. Például arról, hogy a dédanyám is elvesztette a férjét is meg az egyik fiát is, a nagyanyám elveszette a férjét is meg az egyik lányát is, és ő is elvesztette a férjét is meg az egyik fiát is. Kifejeztem azt a reményemet, hogy hosszú időre ő az utolsó átkozott sorsú. Mihály dédapámat tehát a spanyolnátha vitte el, József fiát a háború. Béla nagyapámat az agyérelmeszesedés, Danicát, az anyámat a tüdőrák. Gyurkát, Zsuzsa első férjét a tüdőrák, Incát, a fiát pedig egy baleset.

A temetés után elfelejtettem ide jegyezni, hogy Zsuzsa mesélte: hivatalosan Inca nem is létezett. Elmentek, hogy anyakönyvi kivonatot kérjenek, és kiderült, hogy nem is jegyezték be. Vélhetően az történt, hogy az anyakönyv vezetője kiállította a kivonatot a kórházban, aztán valamiért a hivatalban elfelejtette bejegyezni. Ez aztán senkinek nem tűnt föl, hiszen a kórházban kapott kivonat még mindig megvan, Inca minden hivatalos ügyét azzal intézte. Most is csak azért kértek másolatot, mert a költözéskor valamelyik doboz mélyére került, és nem találták.