Március 31. (szerda) Tegnap el is felejtettem írni, hogy Dávid hazajött Hamburgból, ahol egy Greenpeace-akcióban vett részt. Ebből nekem az a hasznom, hogy miközben igen büszke vagyok rá, napokig ideges lehetek, hogy mikor jön az értesítés: véletlenül agyonverték a gyerekemet. Enyhébb esetek is lehetségesek: megsérült, letartóztatták… Esetleg mehetek érte. (Ráadásul, mivel még mindig nem váltottam ki az útlevelemet, az utóbbi üzenettel most nem is tudtam volna semmit kezdeni.) Most kivételesen tudtam, hova megy, de van úgy, hogy csak titokzatosan közli, hogy most eltűnik pár napra. Ez nyilván azért kell, nehogy valami kiszivárogjon egy akció előtt. (Én különösen megbízhatatlannak számítok, mert mégiscsak újságot írok.) Mindegy, az a fontos, hogy épségben hazaért, a német rendőrök se bántották búzavetés közben, amivel a génmanipuláció ellen tüntetett. A többit leírja a saját naplójában, amit mostanában indított: http://padremenar.sarok.org

Yes, comment…

Tovább folyik a vita a Zengőre tervezett katonai lokátorról. Úgy tűnik, hogy az ügyben a Honvédelmi Minisztérium és a létesítményt ellenző természetvédők álláspontja semmit sem közeledett egymáshoz. Mint ismeretes, a lokátor építésének előmunkálatai februárban megkezdődtek volna, ám a létesítmény ellen tüntető zöldek meggátolták, hogy a munkások hozzáfogjanak a fák kivágásához. A HM továbbra is ragaszkodik a lokátor e helyszínre építéséhez, a zöldek viszont követelik, hogy a radart ne a Zengőre emeljék, mivel a hegy természetvédelmi terület.

Le a lóról!

Föl kell hívni a NATO és a HM figyelmét arra, hogy nem csupán az emberi élet védelmére tartjuk a katonákat, hanem azért is, hogy megvédjék a környezetünket. Talán még szokatlan, de ebbe beletartozik például a bánáti bazsarózsa is, és még ezernyi apróbb és nagyobb védett és védtelen teremtmény. Az ilyen jószágok nélkül lehet élni, de egyre többen gondoljuk azt, hogy nem nagyon érdemes. A katonáknak még szerencséjük, hogy máshova is építhetnek majd radart. Tulajdonképpen már az egész országot, sőt Kárpát-medencét ellenük való oltalom alá kellett volna venni, mert az a lelketlen pusztítás és szennyezés, amit itt a különféle katonai alakulatok a haza védelme címén végeztek, egyszerűen velőtrázó. Mondhatnánk persze, hogy ezek a szocialista hadsereg és a megszállók bűnei, de ne mondjuk, mert semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy a hadseregek felelőtlen természete rendszerfüggő lenne. Meg kellene tanulni elegánsan leszállni a huszárlóról, és fölismerni, hogy a polgárok tartják el a katonákat, tehát úgy kell viselkedniük, ahogy azt a civilek akarják. És a nem túl demokratikus, ám annál katonásabb "lelépni" parancs után még kötelező tisztelegni is.

Míg brit hírszerzési információk szerint Lengyelország rajta van a terrorveszélytől leginkább fenyegetett öt ország listáján, Juhász Ferenc a nemzetbiztonsági kabinet hétfői ülése után kijelentette: Magyarország biztonsági helyzetében nem történt változás.

Résenlét

Annyira megnyugodtam Juhász úr szavaitól, hogy egyesről hármasra mérsékeltem a családban március 11.-én elrendelt résenléti fokozatot. Ezzel megszüntettem a szomszéd Jenő bácsi szoros megfigyelését, akiről köztudott, hogy légpuskája van. Klári nénit továbbra sem tévesztjük szem elől, mert a héten túl messze merészkedett, amikor kijelentette, hogy valaki már fölrobbanthatná ezt a sok tahót. Hogy kikre gondolt azt nem tudjuk, de mindenesetre tanulmányozzuk a Koránt: mit ír elő, ha egy igazhitű tahóra lel?

Megalakult a "Fideszen túllépők polgári köre"; a szervezők információnk szerint már el is küldték nyilvántartásba-vételi kérelmüket a Fidesz által alapított Demokrácia Központnak. A még március 15-én létrehozott szervezet eredetileg a "Fideszben csalódottak" nevet választotta, utóbb döntöttek finomítás mellett...

Körforgalom

Talán mégis körforgalmi fideszezőknek kellene nevezni ezeket a túllépőket. Mert ez az egész olyan, mintha az egyik polgári ajtón bejönnének, a másikon kimennének, de csak azért, hogy az előző ajtót gyorsan megint megközelítsék, és ismét belépjenek, hogy aztán a másikon kijuthassanak. Van a dologban demonstratív erő, de egyszerűbb lenne más pártot választani.

Apja, a fõvárosi fõépítész kirúgatásával fenyegette meg Schneller Domonkos XI. kerületi fideszes képviselõt Lakos Imre alpolgármester, az SZDSZ budapesti elnöke a kerület testületi ülésén. Az alpolgármester szerint a kijelentés hivatalos formában nem hangzott el. Demszky: ha elhangzott, Lakosnak mennie kell

Pír

Igazán kár, hogy nem hangzott el hivatalos formában is az, hogy „Ha ki akarod rúgatni apádat, csak folytasd a szervezkedést!”, mert akkor ez azt jelentené, hogy akár le is lehet írni az ilyen zsarolást, sőt az alpolgármester pecsétes, aláírásos papírt is adhat róla. Az emberiség globális szempontjait figyelembe véve pedig ez azt jelenti, hogy érdemes ide jönni, jó kis vidék ez, mert itt sem az ózonlyuk, sem a szégyen nem hoz pírt senki orcájára.

Pitofáj is maradna

Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyik legnagyobb haszna – bár erről igazán kevés szó esik -, hogy hamarosan egy olyan közösséghez tartozunk majd, amelyik a lehető legnagyobb figyelemmel van a környezetvédelemre, és az általános fölmelegedés jelenségére, várható következményeire. Azt is mondhatnánk, hogy ma az EU a környezetvédelem zászlóshajója a Földön – mindenképpen így van ez, ha figyelembe vesszük például az USA vagy Oroszország méltatlanul felelőtlen magatartását. Az Európai Unió környezetpolitikájának egyik legfontosabb alapelve a fenntartható fejlődés elve, ami az unióról szóló szerződésbe is bele vétetett. A Közösség szinte minden jelentős nemzetközi környezetvédelmi egyezményhez csatlakozott. A tagországokat a Kyotoi Egyezmény alapján számos EU-s jogszabály kötelezi az éghajlatváltozást és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozására.

Az EU a fenntartható fejlődést a következőképpen határozta meg: „fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen nemzedékek igényeit, hogy az ne akadályozza a jövő nemzedékek képességét saját igényeik kielégítésében.” A felelősségünk alapja egy rendkívül egyszerű képlet: a világ népességének csupán 26%-át kitevő fejlett országok felelősek a világ energia-, papír-, acél- és egyéb fémfelhasználásának 80%-áért, valamint az élelmiszerek 40%-ának elfogyasztásáért. Tehát a károk, katasztrófák elhárításában is nagyobb szerepet kell vállalniuk.

Az amerikaiak nem írták alá a Kyotói Egyezményt. Nagyobb nyilvánosságot kapott szaktudósaik többsége eddig főleg az általános fölmelegedés veszélyeinek bagatellizálásával voltak elfoglalva. Ehhez képest Európában sokan nagyot hökkentünk pár hete, amikor egy napvilágra jutott Pentagon-jelentés azt jósolta: az általános fölmelegedés következtében előfordulhat, hogy hamarost leállhat a Golf-áramlat, amitől Európára jégkorszak jön, és ki tudja meddig tart. A világborzongást hozó írás a Fortune magazinban jelent meg, mégpedig úgy – és ez nagyon árulkodó jel -, hogy a Pentagon, és nyilván a CIA - azt nem bánta.

A cikk lényege az, hogy eléggé régóta beszélünk a klímaváltozásról – mert a saját bőrünkön érezzük -, de most egy új szempont merült föl, ami a következőképpen foglalható össze: a klíma úgy változhat meg, ahogy egy kenu borul, ha szép lassan döntögetjük. Sokáig nincs baj, aztán hirtelen fejre áll. (Rossz példa: én még beülni se tudok egy sportkenuba, mert az azonnal fölborul.)

A kutatók a sarki jég összetételét vizsgálták és hirtelen rájöttek, hogy a múltban lezajlott klímaváltozások mind alig pár évet vettek igénybe. Ha ez bekövetkezik, nagy erdőtüzek lesznek szinte naponta, a jó régi európai és amerikai mezőgazdasági területek kiszikkadnak. A jelenség oka azért a Golf, mert a melegtől olvadó sarkvidéki jég édes leve és a sok esővíz felhígították az áramlat sótartalmát, emiatt a víz nehezebben süllyed le a tenger fenekére. Ettől állhat le az áramlás, amely a Mexikói öböl térségéből szállít meleg vizet Skandináviáig, ott a hőjétől megszabadulva a hideg víz lesüllyed a tenger fenekére és visszaáramlik dél felé. Ez fűti Európát és Észak-Amerikát. (Azt nem írják, hova lesz majd akkor az a sok meleg víz, bár én elképzelhetetlennek találom, hogy egy helyben forrjon évtizedekig a Mexikói öbölben.)

Ettől Európában olyan hideg alakulhat ki, hogy Portugáliánál jéghegyek jelenhetnek meg, a kontinens időjárása hasonlítani kezd Szibériáéhoz, a csapadék pedig harmadára apadhat.

A Golf leállása előtt egyre sűrűbben csapnak le rettenetes viharok, amelyek például a parti városokat lakhatatlanná teszik. A következmény menekültáradat lesz. Az éhezés miatt pedig talán megtámadjuk Oroszországot, az ottani nyersanyagkincsért... (Nehéz megérteni, hogy például a jó orosz vasércet hogyan lehet megenni.) Egyébként is: permanens háborúk jönnek!

Bár a Pentagon – és más legendás erőszervezetek és titkosszolgálatok – szavahihetőségét az utóbbi években már csak a nyilván általuk szponzorált csihipuhi filmekben veszik komolyan. A Pentagon a saját épületét sem tudja megvédeni. Ennek ellenére kicsit meglepő, hogy úgy látszik, ezt nem csak én gondolom így, hanem a világ vezető politikusai is.

Az emberben fölmerül – és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy ez a Fortune-cikk az önfigyelem felkelését szolgáló álkatyvaz tipikus esete. Egy igen kiváló magyar szakértő szerint: „Azt is mondhatták volna, hogy a kormányuk nekik már most, április elsején adjon több pénzt, s tegyen valamit, mert már április másodikán azonnal nagy globális felmelegedés jön, de ezen belül az európai régióban (regionálisan) lehűlés lesz a Golf-áram leállása miatt… Ezzel gyakorlatilag egy globális, nagyon kényes ügy és az azzal foglalkozó több ezer tudós és szakpolitikus hitelét rongálják, s valójában azt érhetik el, hogy a politikusok végképp nem fogják érteni, hogy miért és mit kell(ene) tenni.”

Mindenesetre a politikusok nem rémülnek. Egyszer sem ébredtünk arra, hogy Bush elnök Nobel-díj-gyanús tudományos fejtegetések után háborút indított volna az Egyesült Államok ellen büntetésből, mert évtizedek óta visszaél az erejével, és világhatalmi gyakorlattá tette a környezet elleni terrorizmust. De más politikusok arcán sem láttunk egyetlen rezdülést sem. Magyarországon nem hogy a miniszterelnök nem állt elő borongós jövőértékelő jósbeszédben a vészegység igényével, de még Orbán Viktor sem mondott semmilyen jövőrázó közmondást vagy népmesés tréfafélét. Márpedig, ha mindaz, amit a Fortune, és a Pentagon állít – így, ebben a formában - reális lenne, akkor a világ vezetői hetek óta az ENSZ-ben üléseznének, és minden napra újabb kötelező érvényű megszorító intézkedésekről kapnánk hírt. Először is azonnali hatállyal befejeznének minden háborút, és az összes fölszabaduló pénzt és erőt a környezetvédelemre, illetve élelmiszer- és egyéb tartalékokra költenék. Megtiltanák a magáncélú robbanómotoros közlekedést, drasztikusan csökkentenék a fosszilis energiahordozókkal való áramtermelést, korlátoznák az ipari- és háztartási a gáz- és szénégetést, a minimális szintre csökkentenék a hajó és repülőforgalmat, nyakló nélkül épülnének a szélerőművek... A tanácskozásra meghívnák a világegyházak vezetőit, és észérvekkel rávennék őket, hogy ők vegyék rá híveiket a születésszám azonnali csökkentésére. Logisztikai szakértők minden államra kiterjedő ellátási és elszállásolási rendszereken dolgoznának, hogy kivédjék a népvándorlásokkal járó humanitárius katasztrófákat. És még sorolhatnánk.

Vélhetően tehát: jön, jöhet a katasztrófa, de nem ennyire hollywoodi tempóban. De ez nem jelenti azt, hogy a következő évtizedekben nyugodtan ücsörögjünk otthon, és az égvilágon semmit nem kell tennünk a környezet védelméért, mert már úgyis minden mindegy. Dehogy mindegy: Magyarországon például az összes kéndioxid-kibocsátás 1990 és 1997 között egyharmadával csökkent. Hozzávetőleg ugyanennyivel a levegőben szálló por mennyisége is. A nitrogén-oxidok kibocsátása valamivel kevesebb, mint egyötödével csökkent, bár most növekedés tapasztalható. A szénmonoxid- és széndioxid-kibocsátások a nitrogénoxidhoz hasonló mértékben csökkentek. Jó hír, hogy az ózonréteget károsító CFC-k és halonok felhasználása lényegében megszűnt. A levegőminőség-védelem terén alapvető probléma, hogy a lakosság fele szennyezett vagy mérsékelten szennyezett területeken él, pedig ez a terület csupán az ország területének nyolcadát teszi ki. A reményt keltő az, hogy a szigorú EU-szabályozás miatt ez az állapot már csak jobb lehet.

Kicsit több reményünk lenne, ha az amerikaiak nem csak tanulmányokat írogatnának, hanem legalább annyit várnának el maguktól, mint az EU a saját tagállamaitól. Ehelyett - mondanom sem kell -, inkább film készül az elcsigázott Golf-áramlatról. Nagyon szeretnék szerepelni benne, hogy legalább valami magyar haszna is legyen ennek a cirkusznak. Teljesen európai figurát alakítanék, aki – pentagoni receptek alapján - nagyon fölkészül a jégkorszakra, aztán csak ül a házában, és nyugodtan néz. Fülessapkában lesi a kerti szélkereket, a kertbe lefúrt geotermikus energiát szállító csöveket, amelyek a saját erőből - EU-támogatással - épült hatalmas üvegházat fűtik, amelyben akvárium is van haszonhalakkal, valamint télálló magyar disznó, birka meg más, hirtelen klónozással kitenyésztett jégálló jószágok. És nagyon elégedett. Bár fölfalja egy szürkére dermedt néger harcos csokoládéját, dehogy hajlandó elfogadni a felszabadító amerikai sereg katonáinak ajánlatát, miszerint oda viszik, ahova akarja. Föláll, belenéz a kamerába, és azt mondja: „Egy magyar ember ne bírna ki pár év európai Szibériát?! Bizonyára hallottak már a mi nagy Petőfink, vagyis Pitofájunk barguzini szenvedéseiről… Ha ő nem adta föl, nem menekült melegebb égtájakra, akkor mi sem. Majd pont egy köcsög Golf miatt fogunk az ezeréves hazánkból hanyatt-homlok elfutni…”

Március 30. (kedd) Ma a tévéből Döbrenteitől megtudtam, hogy ő tulajdonképpen mégis inkább az ateizmus ellen beszélt, és attól védte a kereszténységet a Tilos Rádió előtt. Néha az az érzésem, hogy állandóan konzultál a talján cukorkásgyerek ügyvédjével, és újabb és újabb verziókat eszelnek ki. Pedig már fölösleges. Vége, nincs mit magyarázni. A rend kedvéért most megint elolvastam a mondókáját, de sehogyse tudtam ateizmussal helyettesíteni az antiszemitizmust.

Vajon az antiszemiták miért tagadják, hogy egy szöveg nyilvánvalóan antiszemita? Lehet, hogy mégis van benne valami röstellni való? Ha meg van, akkor miért csodálkoznak azon, ha valaki őket röstelli?

Ami pedig az ateizmust illeti, szerintem ahhoz is joga van bárkinek. Sőt, joga van híresztelni is, hogy nincs Isten. Meg kell jegyezzem – és ebben senki ne keressen cinizmust –, nagyjából ugyanakkora a valószínűsége annak, hogy van Isten, mint annak, hogy nincs. Mert vagy van, vagy nincs. Én például még semmi jelét nem láttam annak, hogy lenne - sőt éppen ellenkezőleg -, mégis azt mondom, hogy ettől még lehet. Egy pillanatra sem gondolhatom, hogy az én nézőpontom egyedül helyes a világon. Mert az is lehet, hogy rossz helyen állok, és éppen innen nem látszik Isten.

Attól, hogy valaki ateista, még szeretheti a vallásokat. Megátalkodottan ostoba és öntelt az, aki minden ateistában valami vallásüldöző gyilkost lát. Én például a vallásokat az emberi közösségek legcsodálatosabb szellemi építményei között tartom számon. Azt gondolom róluk, hogy óvni, védeni és szeretni kell őket.

És vajon miért gyűlölnék egy vallásos embert? Inkább irigylem. Mert jobb neki, mint nekem.

Kivéve a Döbrentei-féléknek. Neki is van vallása. Azt is meg lehet próbálni megérteni. De szeretni nehéz. Az is félelemből született. Az a lényege, hogy ha valaki önmagát lenézi, akkor kell valami kapaszkodó. Ellenség, borzalmas tulajdonságokkal. Ezek aztán mindennel kompatibilis magyarázatot adnak arra, hogy a Döbrentei-félék miért nem viszik semmire. Nem ők maguk tehetségtelenek, nem lusták, nem szerencsétlenek, hanem összeesküvők nyomják el őket. Az emberek ötödének szüksége van erre a vallásra. Velük együtt kell élnünk. Alighanem még évszázadokig. Ha nem lenne az ő hitük, egész nap búsulnának. Így meg vidámak, erősek, duzzadtan szónokolnak. Népünnepély, ha összejönnek. Egy színtiszta, szinte vallásos ceremónia. Vagy inkább tivornya.

Akadnak persze kivételes esetek, amikor bejön ez: siker: közfigyelem, szeretet, tévészereplés, sőt díj is juthat annak, aki úgy beszél, hogy értsék is, amit mondott, meg le is lehessen tagadni. Döbrentei számíthat minden ötödik emberre. Nem is olyan kevés, ha utána számolunk. Nekik persze még Döbrentei költészete is magas. Nem is érdemelnek jobbat.

De ne irigyelje ezt senki! Egyszer majd szembesülni kell. Szerencsés esetben nem az elmegyógyintézetben és nem is öngyilkosság előtt.

Pár hónapja az egyik ősfajmagyar-vérkeresztény ismerősömnek megbocsátottam. A halála után. Mert az unokái elmesélték, hogy az utosó óráiban sírva kért bocsánatot mindazért, amit egész életében összehordott nekik. Nem ritka az ilyen.

Talán mindig tudta, hogy az ő nagy meggyőződésében van valami röstellni való. És félt úgy állni az Isten elé.

Március 29. (hétfő) Hegedűs Zsolt írja Stockholmból, vagyis Istókhalmáról: Ami az időátállást illeti, utánanéztem: A nyári időszámítást először az I. Világháború alatt, Angliában vezették be (1916-ban). A II. Világháború alatt a ”háborús időszámítás” járta - az óra mutatóját egy órával előre csavarták úgy nyáron, mint télen. (Az USA-ban 1942. február 9. és 1945. szeptember 30. között volt érvényes.) Egyes európai országok a “dupla háborús időszámítással” még erre is rálicitáltak: nyáron a “háborús időhöz” képest egy órával előbbre csavarták a mutatót.

A nyári időszámítás állítólagos célja az energia- és időmegtakarítás. Mások szerint a Nagy Testvér csontos ujja, amely kiparancsol az ágyból, hogy akaratod ellenére egészségesebb, okosabb és gazdagabb légy. (A mindenkori hatalom belebetegedne abba a tudatba, hogy a semmitől sem zavart polgárának a hasára süt a nap.) Egy előnye van: “hamarabb” fejezed be munkanapot, ezáltal több időd marad a szezonnal járó, szabadban végzett tevékenységekre.

Nyáron Lappföldön két hónapon keresztül nem megy le a nap. Télen meg fel sem kel. Szerintem, amíg az ott lakók nem emelik (fel) a szavukat, addig nem érdemes a http://www.standardtime.com/ honlapon tiltakozni. :-)

Erről jut eszembe: Számi (lapp) gyanúsítottat faggatnak a rendőrségen: "Hol töltötte a november 25-éről február 5-ére virradó éjszakát?"

Hát azt el se tudom képzelni, hogyan lehet lappföldön élni. Már attól is kiborultam, hogy ma is hideg volt és nem melegített az a kicsi Nap se, ami azért ott volt valahol az égen.

Nézem Hír TV erőlködését, hogy mindenáron befeketítse azokat, akik kiléptek az Írószövetségből. Azt akarják ebből kihozni, hogy csak a pénzért tettük. Ez már így méltatlan. Kerényi is idézett az idétlen műsorában egy Gulyás István-interjút (képe balra), amelyben a bagzó szemű műsorvezető azt hozta föl a vendégének, hogy miért lépett be – vagy miért nem lépett ki (már nem emlékszem) – egy olyan írószövetségbe(ből), amelyikben a „magyar- és kereszténygyalázó” Petri és Spiró benne volt. Ma említettem ezt Petri Lukács Ádámnak, Petri György fiának ezt. Szerinte Spiró a rendszerváltás idején azért lépett ki, mert Petri nem volt, nem lehetett az Írószövetség tagja. Majd még rákérdezek erre Spirónál, mert lehet, hogy nem minden pontos. De ha igaz, akkor nagyon jellemző.

Természetesen sok olyan másod-harmadvonalbéli író is kilépett, mint amilyen például én vagyok, de Hír TV tanúsíthatna egy kis önmérsékletet, mert a magyar szellemi élet meghatározó személyiségei is távoztak. Egy ilyen marginális televízió teljes szellemi fegyvertára nem ér föl a kilépettek töredékének szellemi erejével. Ezt nagyon komolyan mondom. Írókat azzal gyanúba keverni, hogy valami pénzt kapnak ezért, eléggé árulkodó. Ha valaki egy olyan televízióhoz szegődik, amelyik kifejezetten és teljesen leplezetlenül pártszócsőként működik, akkor az persze pénzért bármire képes. És ezt másokról is el tudja képzelni, mert ez mindenre a végső érv. Bele kell nézni a tekintetükbe: ennyi morcos, rosszkedvű, gyomorbeteg-gyanús műsorvezetőt sehol nem látni. Néha arra gyanakszom, hogy meg se fizetik őket, mert azok bérszolgák szoktak így nézni, akik éhesek, de azért még igyekeznek, mert hátha meg lesz majd egyszer a sok szorgalmaskodás gyümölcse..

Én nem állítom, hogy az – általuk – „ballib”-nak emlegetett médiumokban minden rendben van. Nem állítom, hogy nem vagyunk néha megengedhetetlenül elfogultak, tán néha etikai és jóérzésbéli határokat is túllépünk. És erre nem mentség, hogy háborúban vagyunk. De annyi önmagától frusztrált, és ettől örökös görcsben vergődő lényt, mint a jobboldali médiumokban, én csak a szocializmus idején a pártsajtóban láttam. Soha nem hallottam még fába szorult férget nyüszíteni, de ha muszáj elképzelni, akkor ilyen lehet, mint ahogy ezek a szerencsétlenek írnak és beszélnek.

Philipke egy nagyon szép Döbrentei-verssel kezdi majd a következő műsorát. Gondolom, majd az azután következőt is. Épül a kultusz. Biztosan igény van rá. Én már diszkótévés korában sem vártam el semmit Philiptől, pláne meg azután nem, amikor példátlan dilettantizmusával a Kossuth-téren elszámolgatta a Fidesz maradék méltóságát. Most sem gondolom, hogy föl tudná fogni, mert ehhez csakugyan kevéske, hogy a még nyugat-balkáni értelemben is szalonképtelen Döbrentei magával rántja őt, a tévéjét, és az egész jobboldalt. Ahogy tette ezt Lovas István az utolsó választás előtt. Ha a jobboldal ragaszkodik ahhoz a szellemi színvonalhoz, amit ma föl tud mutatni, akkor a nagy népszerűség nem tart ki két évig, mert a hitványság – bár lassú és ravasz -, de nagyon hatékony erodáló erő.

Március 28. (vasárnap) Persze ezt írta a fórumomba: '...az USA-ban összehasonlították az óraátállítás előtti és az azt követő hét baleseti statisztikáját. Kiderült, hogy az átállást követően 6%-kal megnőtt a halálos kimenetelű balesetek száma. Az óvatos amerikai becslés szerint évente 154 ezer gépjárműbaleset írható az alvászavarok számlájára. Kanadai adatok szerint az egy óra alvásvesztés 7%-os növekedést okozott a közlekedési balesetek számában.' - és én is igen rosszul viselem, illetve sérelmesnek tartom.

Azt hiszem, össze kellene fogni, hogy megszüntessék ezt a nyári időszámítást. Gyanakszom, hogy jogi értelemben sincs minden rendben. Nem hiszem, hogy bárki föl lenne hatalmazva arra, hogy népeket az óramutatók tologatására kényszerítsen. Azt hiszem, az embernek jár a reális idő. Alapjog, hogy délben dél legyen, éjfélkor meg éjfél. Ugyanúgy, ahogy jogom van a csillagos éghez. Senki nem kényszeríthet arra, hogy a biológiai ritmusomat megváltoztassam. Pláne, ha kimutatható, hogy ennek semmiféle értékelhető haszna nincs, viszont káros a szervezetre, és még baleseteket is okoz.

A csillagos éghez, mint az emberi örökséghez való jogot egy önkormányzat már kimondta Magyarországon – sajnos elfelejtettem, melyik -, amikor a falusi fényszennyezést szabályozta. Az oroszok meg azt tervezték, hogy egy űrbe telepített tükörrel megvilágítják majd a sarkkörön túli területeket a téli, huszonnégy órás éjszakák idején. Mert az gazdaságos lenne. Persze elég nagy tiltakozás lett belőle. Például azért mert nem lehetne látni – és vizsgálni – a csillagokat, és az állatok is megbolondulnának.

Utána kellene nézni, hogy ki találta ki a nyári időszámítást, és egyáltalán fölmerült-e, hogy az ilyen beavatkozásokhoz van-e juguk a kormányoknak.

Ma – nyilván nem csak ezzel összefüggésben – olyan álmos voltam, hogy szinte csak vonszoltam magam. Nem gondolom, hogy ez attól lenne, hogy pár hete megoperáltak, viszont lehetett fronthatás. Vagy minden együtt. Még jó, hogy nem kellett elhagynom a házat.

Március 27. (szombat) Reggel elmentem tanítani, visszafelé elhoztam a feleségem barátnőit, akikhez délután még más kedves barátok és barátnők is csatlakoztak. A nap jó hangulatban telt. Ettek-ittak például, amit én eléggé irigyeltem. Finom kefirrel és zsömlével vigasztaltam magam.

Milos persze elemébe volt ennyi nő között.

Dávid elutazott Németországba. Idegeskedhetek napokig.

Estefelé megnézem a Megasztárt. Végre egy olyan műsor, ami nem alantasságokra épült, hanem munkára és tehetségre. De most mégsem azt jegyzem ide, hogy milyenek az énekesek, hanem azon örvendezem, hogy a közönség fölfedezhette Bakács Tibor Settenkedőt. Megérdemli. Mindig remek újságírónak tartottam, hallgattam rádióban is, de azt én sem tudtam, hogy ennyire jó lehet a képernyőn.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy miről rántanám le a leplet:

Csak egyszerű, kicsi embereket lepleznék le. Először is azt, aki ádvent idején ellopta azt a koszorút, amit a feleségem az ajtóra tett. Aztán azt, aki egy pillanatra kölcsön kérte a gyerekem telefonját és elrohant vele. És azt, aki a falu végén egy teljes fürdőszoba-felújítás összes mocskát az árokpartra öntötte. Aztán azt hülye kölyköt, aki a fehérre meszelt falakat baromi ronda ábrákkal telefirkálja. Azt a rendőrt, aki a külföldi barátomat ötvenezer forintért engedte el, mert tíz kilométerrel túllépte a megengedett sebességet. Azt, aki a házam előtt kidobta a kocsijából a macskát, amelyik persze hozzám költözött. Talán mára ennyi elég. Már így is lelepleztem a fél országot.

Március 26. (péntek) Ma reggel kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment éneket tanulni. Nagyon elégedetten jött vissza, igen kedves tanárnőre lelt.

A kicsi gyerekemmel egész nap jól megvoltunk, egy jelentősebb összetűzést leszámítva, amikor kikapta a tányéromból a kést és hadonászott vele, aztán bedobta a konyhai pad mögé. A legfontosabb játéka most az, hogy mindent ellop. A zsebemből, az asztalról, mindegy. Kedvencei az öngyújtók. Nagyon vigyázni kell, mert elképesztően gyors és erős is. Egy pillanat alatt megkaparint bármit, és már szalad is, hogy eldugja. Mostanában az a taktikám, hogy nem futok utána, mert pár perc múlva – igen vidáman – visszahoz mindent. Persze a késsel nem lehet játszani, de igen nehéz kivenni a kezéből, mert minden dulakodás veszedelmes.

 Délután, már hármasban nagyot sétáltunk és vásároltunk. Nagyot aludt. Aztán egész nap jó volt. Estefelé befektetett az ágyba, betakart és egy párnával nagyot csapott a fejemre. Azt kellett játszani, hogy ettől én azonnal elalszom. Ha megmozdultam, megint csapott a párnával. Aztán maga alá tette a párnát, hozott egy macit, betakarta, ő is betakarózott, és azt játszottuk, hogy együtt alszunk. (Kapott kakaót és úgy maradt. Kivételesen meg se fürdettük.)

Március 25. (csütörtök) Ma elindultam, hogy elintézzem a bankügyeimet, - vagyis az állam bankügyeit - mert nem lehetett tovább várni. Kicsit ugyan nevetségesnek találom azt a nagy éberséget, ami miatt nekem most egy órát kellett utaznom és parkolnom 250 forintért, mert igazolnom kellett magamat, hogy ne tiltsanak le egy olyan számlát, melyre havonta 50-60 ezer forint érkezik. Jó időbe beletelne, mire ezzel én nagyobbacska összeget át tudnák mosni valami brókerkodás segédjeként. Megint a túlbuzgóság, az álintézkedés, amivel több millió órát vettek el tőlünk. És természetesen a bank az összes olyan adatot ismerte már, amivel engem azonosítani lehet, hiszen a saját nevemen kötöttem szerződést, megvan nekik a telefonszámom, a lakcímem, amire a számlaleveleket küldik, sőt az igazolványom száma is, hiszen azokkal igazoltam magam, ha. Talán az anyám neve hiányzott, bár nem hiszem. Vagyis teljesen értelmetlenül piszkáltak és fenyegettek számlazárolással. Még jó, hogy nem fizetettek ezért valami illetéket. Milyen szerencsések vagyunk. Köszönhetjük ezt Kulcsár úrnak, aki hamarosan hazatér.

Az előbb megrázó élményem volt. A szudétanémetekről vetítettek egy dokumentumfilmet. A harmincas évek Csehszlovákiájáról mutattak képeket, embereket, és egyszercsak láttam egy kisgyereket, aki pontosan úgy nézett ki, mint András öcsém, olyan két éves korában. Sokáig mutatták, és nagyon rémisztő, kísérteties volt. Ha tehetném, megkeresném azt az embert, hogy milyen lett öregebb korára. Szinte biztos vagyok benne, hogy pont olyan, mint András. És talán még él is valahol.

Mostanában minden éjjel végignézek egy ilyen filmet, és hihetetlenül sokat tudok meg belőlük a második világháborúról. Rendkívül korrektnek tűnő képet adnak. Például azelőtt természetesen alaposan megismerkedhettem azokkal a borzalmakkal, amelyeket a németek követtek el a csehek ellen, de keveset tudtam arról, amit ők tettek bosszúból a németekkel. Mivel a múlt héten is egy ilyen történet tanúi lehettünk Koszovóban, nem is igazán történelmi filmek ezek, hanem egyszerűen csak tárgyilagosan mutatják az ember természetét. Az a baj, hogy nem csak háborúk és zavargások idején kell félnünk egymástól. Nem tudhatjuk, mi lakik a másikban. Illetve sajnos nagyon pontosan tudhatjuk.

Megnéztem a HBO-n az Ámen című filmet is, ami arról szólt, miképpen viselkedett a Vatikán a holocaust idején. Elég gagyi film volt. Talán ezekről a kérdésekről nem is nagyon lehet érvényes játékfilmet készíteni. Hacsak nem valami zseni a rendező. Az a baj a filmmel, a filmművészettel, hogy rendkívül kicsi az az ingómezsgye, ahol a művészet giccsbe vagy közhelybe fordul.

Március 24. (szerda) Ma sem történt semmi, de tényleg szint hihetetlen, hogy mennyire nem. Elég hatékonyan dolgoztam, mert lassan összejött egy csomó munka, amit még a betegségem előtt ígértem meg és rendre el is felejtettem őket. Most – teljes joggal – számon kérik rajtam ezeket. Az hamar kiderült, hogy nézelődéssel, lézengéssel, eltereléssel semmire nem megyek, tehát egy bizonyos ütemterv szerint kell dolgozni. Meglepetésemre ezt tartom is.

Azért nem bánnám, ha néha lenne egy-egy nap, amikor semmi dolgom. Ezt talán úgy lehetne elérni, ha egyszer mindennek a végére érnék. Bár biztos vagyok abban, hogy azonnal megszólalna a telefon.

Az a baj, hogy közben egyre dühösebb vagyok. Mintha az utóbbi év, az utolsó hónapok olyanná tettek volna, aki már tudja magáról, hogy nincs ideje fölösleges dolgokra. Ez az érzés nem önt el állandóan, de kétségkívül gyakran előjön bennem.

Ma például néztem Kerényi Imre műsorát. Dühös lettem, mert ilyen hitványságra nem szabadna időt fecsérelni. Másrészt viszont annyira mulattatott ez a fába szorult ember, hogy nem bírtam abbahagyni a nézését. Elképesztő. Nincs olyan perc, amelyikben ne követne el valami főbenjáró etikai vétséget. De vélhetően azért nem lép föl ellene senki, mert egyszerűen azt gondolják róla, hogy nem normális. Hülye. És nem politikai értelemben, hanem csak úgy: hülye. Talán a saját lelkiismeret-furdalásaitól vetemedett el. Minden olyan embernek, aki bizonytalan, nem tudja, kire szavazzon, ajánlom, hogy nézze. Ha azután Orbánékat választja, akkor szavazzon jó egészséggel, mert úgyis mindegy.

Március 23. (kedd) Ma egész nap az általános fölmelegedésről szóló tanulmányokat olvasgattam, és nem mondhatnám, hogy nyugodtabb lettem. Kíváncsi vagyok, hogy ez az év is rekordokat dönt-e, bár egy kicsit unom a rekordokat. Egy olyan rendes, kellemes tavasz kellene, aztán egy nem túl meleg, nem is teljesen száraz nyár, egy ősz telis teli gyümölcsökkel meg kellemes fényviszonyokkal, aztán egy nem túl hosszú és nem is rettenetesen hideg telecske. Hogy ez miért nem lehet itt nekünk?!

Arra is gondoltam, hogy meg kellett volna becsülni azokat az időket, amikor ez még így volt természetes. Igaz, hogy akkor meg atombombákat robbantgattak a légkörben, évente pár százat, én meg egy szál gatyában szórtam a DDT-t a krumplira, hogy ne egye meg a bogár. Mostanában azon gondolkoztam, mitől ment tönkre a májam. Hogy a DDT bennem van, az biztos. Azt nem lehet rám fogni, hogy az utolsó huszonöt esztendőben évi húsz üveg sörnél többet ittam volna. És akkor most sörre számítottam át az összes alkoholt. Az igaz, hogy előtte volt egy-két kicsit vedelősebb évem, de az se okozhatott olyan szörnyű pusztítást. Vélhetően a vegyszerek, vagy mit tudom én milyen anyagok dolgoztak bennem.

Ma jött a hír, hogy esetleg mindjárt fölrobban az oroszok legnagyobb atomhajtású cirkálója. Mert annyira lepusztult állapotban van. Ha belegondolunk, hogy micsoda erőket költöttek ezekre az égvilágon semmire nem jó acélszörnyetegekre, meg a tengeralattjárókra, meg a harckocsikra, a repülőkre szerte a világon. És még ráadásul csak úgy föl is robbanhatnak. Bele a világba egy atomreaktor. A világ meg jól elvan. Diskurálnak a tévében, hogy hátha nem is igaz, csak az orosz flottán belül van valami hatalmi harc és rémisztgetik a népet. Kik ezek?

Március 22. (hétfő) Éjjel eléggé rosszul aludtam, így nem is tudtam fölkelni reggel. Amikor aztán sikerült, akkor is nagyon gyönge voltam. De úgy is maradtam egész nap.

Estefelé kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment egy Cselényi Béla-estre, amit a barátai adtak.

Nagyon aranyos volt. Furcsa módon nem hisztizett, amikor az anyja elment, hanem szépen integetett neki. Aztán hozott egy takarót, beült az ölembe, és néztük a tévét, valamint egy olyan játékkal játszottunk, aminek az a lényege, hogy a megfelelő alakú tárgyat a megfelelő lyukba kell dugni. Ez hibátlanul sikerült neki.  Amíg elkészítettem a kakaóját és előkészültem a fürdetéshez, békésen muzsikált a konyhaasztalnál. (Kapott tőlünk egy kicsi szintetizátort, amin van mikrofon is. Nagyjából öt perc alatt megtanulta használni, és azóta is bűvölettel veszi ki belőle a hangokat. Nem mondom, hogy hosszú távon kibírható, de nagyon jó nézni, ahogy elmélyülten alkot.)

Közben kicsit túl sokat ihatott, mert nagyon megtelt a pelenkája. Mint valami édes kicsi törpe követelte, hogy tegyem be a kádba. Ott viszont nem volt hajlandó leülni, hanem zuhanyozni kellett, és öt perc múlva már ki is akart jönni. Pelenkázás közben aztán rájöttem, hogy nagyon álmos.

Békésen lefeküdt, és miközben a kakaóját itta, a karomon simogatta a szőrt. Aztán egyszercsak befordult, hogy aludjon. De hiába, mert elfelejtettük megkeresni a cumit lefekvés előtt. Nem volt mit tenni, fölgyújtottam a villanyt és keresgéltem. A szobában nem leltem, elindultam a fürdőszobába. Utánam jött és meg is találta ott, ahová dugta. (Ez egy talányos szokása.) Boldogan rikkantgatva visszaszaladt az ágyba, és le is feküdt. De hiába, megint nem tudott elaludni. Erre – mint régen – fölmászott a hasamra, és ott hentergett boldogan. Kicsi idő múlva aztán el is aludt.

Olyan igazán kedves, meghitt volt az egész este. Remélem, nem lesz beteg, mert azért, ha egy gyerek ennyire aranyos, akkor mindig gyanús.

Március 21. (vasárnap) Ma nagyon jó nap volt, mert – Dávid kivételével – eljött az összes gyerekem és unokám, valamint a testvéreim, szinte családostul, meg még NC is, hogy fölköszöntse Milost. Nagyon sok szép ajándékot kapott, de el is fáradt estére. A fürdőkádban már majdnem aludt. Nagyon kedves volt egész nap, elbűvölt mindenkit. Kicsit rossz volt, hogy beborult az idő, és így gyakorlatilag a konyhába szorultunk, bár Milos, Ede és Szonja kimentek a kertbe hintázni Öcsike avatott felügyelete mellett. Marcika is hatalmasat nőtt, és egyre elképesztőbben néz, figyel. (Sajnos elfelejtettem föltölteni a fényképezőmet, így nem tudtam képeket készíteni, és valahogy az öcséim se kattogtattak ma állandóan, ahogy szoktak.) A feleségem megint igen jókat főzött és sütött. Minden elfogyott. Sajnos ebben én kivételesen nem segítettem, mert éppen csak csipegethettem. Jól is vagyok, szinte.

Kaptam egy eléggé megrázó levelet. Ide másolom – csak azért, hogy ne feledkezzünk meg arról, hol élünk:

marcius 20 Ujvidek

Tegnap este az ujvideki szinhaz egyik szineszevel beszeltem egy csesze kave felett( a szineszek es szinesznok neveet csak az elso eroszakhullam elmulasaval fogom kozolni addig csak sajat nevem kiirasat vallalom, vallalhatom) es alljon itt minden tovabbi nelkul tanuvallomasa:

- Eppen probaltunk, rovid szunetunk volt, ezert is figyeltunk fel az orditozasra. Olyanokat kiabaltak, hogy szerbia, szerbia, kifele a szarokkal!, meg old meg,old meg a siptart.! szerbia, szerbia, kifele a szarokkal! Mivel az utca eleg szuk, furcsan viszi a hangot, nem tudtuk, hogy melyik iranybol kozelednek. A lanyok kineztek az ablakokon, ok lattak meg a tomeget, akkor kapcsoltam( a vajdasagi magyar ferfiak nagy szazaleka haborut jart ember), hogy ennek nem lesz jo vege.Leparancsoltam a lanyokat az ablakbol, mondtam nekik, ha bebasznak (tudom, hogy nem turi a nyomdafesteket a kifejezes, de bocsassatok meg az en tenykozlesemet, es elsosorban ez ember felfokozott erzelmi allapotat) valamit az ablakon, akkor az betori a fejuket.

- En azert csak kimentem a folyosora, nem hagyott beken az ordog, es onnan figyeltem, mi tortenik. Sokan voltak es duborogtek az ablakokon. Elbujtam.(az ujvideki szinhaz folyosojan van egy pici, minden oldalrol fallal vedett hely) Nagyon vertek az ablakokat. Akkor meg nem tudtam de, addigra mar bevertek a kirakatokat. A tomeg nagyon kozel volt hozzam, de nem lattak mert sotet volt a folyoson. Vertek az ablakokat, nagyon sok betort.Vegul egyszerre beszakadt, az elottem allo ablak is.A tomeg mellett haladtak a rendorok is. Nem roham egyenruhaban voltak, hanem sima mindennapiban. Aztan lassan elvonult a tomeg. A proba megszakadt. Lementunk a klubba. Nehany no nem mert lemenni, mert felt, hogy visszajonnek es betornek oda is.(tudni kell, az ujvideki szinhaz klubja a pinceben van, onnan nincs menekves, ha  elalljak az ajtot) megnyugtattam oket, hogy nem kell felni.Mi mast mondhattam volna?!

- Nem esett jol a sor. Haza indultam. Utkozben, harom srac jott velem szemben, az utca tuloldalan.Reszegek voltak. Az egyik egy pillanatban azt mondta "jebacu mu mamu Madjarsku"(megbaszom a Magyar anyadat!) Gondoltam, most lesz pofon (szleng - lesz pofon = megvernek), de aztan nem jottek at az utca tuloldalara hozzam.

Hazamentem.

Eddig a vallomas.Tegnap este nem tortent semmi a Szinhazzal. Felvonulas viszont volt. A rendorseg, ugy tunik felebredt, nehany embert letartoztattak az ejszaka folyaman. Allitolag hajnalban felgyujtottak egy pekseget. Sajnos, nem volt ma idom leellenorizni. Foproba volt a szinhazban. Holnap bemutato.Holnap Vasarnap van , marcius 21. az eloadas 19.30-kor kezdodik. Meg lesz tartva, ha Isten is ugy akarja. Tudom ti, kik olvassatok ezt, ott lesztek velunk. Koszonom! Nagyon koszonom. Tegnapi beszelgeteseim folyaman azt is megtudtam, hogy a jovo het folyaman valoszinuleg nem lesz eloadas. A nezok tomegesen mondjak le. Felnek. Ertheto. Nem kene ezt megengedni. Ma adakoztam a kosovoi gyermekek megsegiteseert. Remelem nem fog tobb ember meghalni, es nem fog tobb falu, templom,dzsami, pekseg, vagy szinhaz egni.

Kerek mindenkit, szineszt, rendezot, dramaturgot, diszlettervezot, szinpadi munkast, nezot, minden muveszembert, minden embert ki ezt olvassa, segitsen. Segitsen ugy, hogy tovabbadja a tortenteket, kiteszi ajtoba, ablakba, hirdetotablara ezt a hirt. Segitsen ugy, hogy kuld egy e-mailt, levelet, faxot, barmit az ujvideki szinhaznak. Nem baj az sem, ha ures a lap, vagy csak par szo all rajta. Nem ez a lenyeg. A lenyeg az, hogy erezzek, nincsenek egyedul. En cserebe mindenkinek, aki kuld nekem egy mailt errol, kuldok egy uvegszilankot. Az ujvideki szinhaz cime: Jovana Subotica 3 - 5    21000  Novi Sad  SCG fax: + 381 21 25 388 e-mail: szinhaz@eunet.yu  office@uvszinhaz.co.yu

Halacskapecsenye

A hét elején még a spanyolországi terrortámadások hatása alatt voltunk, de aztán megnyugtattak minket: honunkban ilyesmire nem kell ám számítani. Tovább oldotta a feszültséget, hogy mégis „növelték a rendőri jelenlétet”. A hét végére már tudomásul kellett venni, hogy az erőszak itt dúl a déli határunk közelében is. Az európai terrorhullámok áldozatainak száma rövid idő alatt legalább 228-ra nőtt. Népek gyászolnak, templomok égtek porig, és szembe kell néznünk azzal, hogy ez így lesz még legalább addig, amíg a népek fiait el nem űzik innen is-onnan is, vagy meg nem ölik őket, ahogy ez szokás.

Jó, hogy nyugtatnak minket, bár én már attól is kínosan éreztem magam, hogy a nemzeti ünnep után egyáltalán szóba kerülhetett például az a lehetőség, hogy a magyar miniszterelnök esetleg azért nem beszélt nagyobb nyilvánosság előtt, mert tartani lehetett valami atrocitástól. Mert, ha ez lehetséges, akkor a puha terror - ami legalább olyan veszedelmes, mint például a kádári puha diktatúra volt - itt férkőzik, itt próbálkozik, hol síppal, hol dobban, hol tojással, hol fakéreggel, mondjuk. És soha nem tudhatjuk, mire vetemedik, ha egyszer elszemtelenedhet. A sunyi terror szennyezte be Antall József szobrát is. Legalább egy vetemült vadbarom itt mászkál közöttünk. Ha nem ölhette meg a tiszteletre méltó emlékű miniszterelnököt, hát meggyalázza a mását, ami ráadásul nem is a politikusi, hanem inkább múzeumigazgatói mivoltának állít emléket.

Mondhatja erre bárki, hogy de hiszen ez semmiség ahhoz képest, ami Madridban és Koszovóban megesett. De azért legyünk inkább éberek, mert az is lehet, hogy előbb lelünk magyar őrültekre, mint megszállott iszlám harcosokra.

Legyünk nagyon éberek! De ne mondjuk ezt rettegésnek akkor se, ha az. Mert akkor már olyan állapotba jutunk, amilyennek a terroristák szeretnének látni minket. Lényegében ezt mondta Javier Solana, az Európai Unió csúcsdiplomatája, a volt NATO-főtitkár is: ”- Európa nem áll háborúban. Szembe kell szállnunk a terrorizmussal, de nem szabad változtatnunk az életmódunkon. Demokraták vagyunk, akik szeretik a szabadságot, s ha változtatnánk gondolkodásmódunkon, a terroristákat juttatnánk győzelemhez.”

Így is lehet gondolkodni. Tulajdonképpen nincs is más választásunk. Az északi féltekén ésszel fölfoghatatlan, öngyilkos harcmororral úgysem tudunk semmit kezdeni. Olyanok lettünk, mint azok a halak, amelyek hatalmas rajokban úsznak, mert azt képzelik, hogy ha egymillió halacskából kétszázat kikapnak a ragadozók, akkor az kevesebb, mintha nem a rajból vadásznák ki őket, hanem csak úgy a vizekből, egyenként. Ebbe belefér, hogy Európa titokban mégiscsak háborúban áll, és ha néha lesz 100-200 halott, akkor ez katonai szempontból elhanyagolható. Többen halnak meg naponta balesetben. Személyesen persze szenvedünk, ha mi a szeretteink vesznek oda. De ennek olyan kicsi az esélye, hogy kár is idegeskedni. Nyilván máris így gondolkodott a bukás előtt a spanyol kormány, amikor választási propagandacélból az ETA-ra fogta a merényletet. Ha a terror és a politikai cinizmus kölcsönhatásának természetét egyszer jól megvizsgáljuk, talán még magánál a merényletsorozatnál is rémisztőbbnek találtatik, hogy a spanyol titkosszolgálat más titkosszolgálatokat is tudatosan félrevezetett. Van az embernek egy olyan érzése, hogy a hazudozó titkos szolgák szinte veszedelmesebbek, mint a terroristák. Merényletet megakadályozni, ellenséget földeríteni, elfogni nem nagyon tudnak, de gyilkos háborúkhoz és hitvány hatalmi manipulációkhoz szemrebbenés nélkül asszisztálnak. Talán át kellene gondolni a dolgokat, és például háborús bűncselekményként kellene büntetni a tudatos félrevezetést. Mert az. Egy év alatt emberek tízezrei pusztultak bele.

A hét végén béketüzek égtek szerte a világban. Lesznek, akik halacskapecsenyét sütnek majd a parázson, ha nem őrizzük éberen.

Március 20. (szombat) Belefeledkeztem a munkába, most veszem észre, hogy már másfél órája volt éjfél. Ma két éves a kicsi fiam. Hajnalban, amikor elmentem tanítani, már fölköszöntöttem, de még nem nagyon érti, miről van szó. Délután azért megtanítottam, hogy arra a kérdésre, miszerint „hány éves vagy?”, azt kell válaszolni, hogy kettő, de ezt estére elfelejtette, vagyis nem tudtunk bemutatót tartani a mamájának. Talán majd holnap, a testvérei és más rokonai előtt.

Amikor délután hazaértem a nagyapjával a Kisvakondot nézte. Pont az lett, mint velem, szokott: ő otthagyta, a nagyapja meg nem bírta abbahagyni a nézést.

Délután még megmagasítottam az ámbitus egyik kapuját, mert a kutya már megint bejött éjszaka és lehugyozta a falat. És az a legdöbbenetesebb, hogy pontosan tudja, mennyire dühös vagyok ezért, mert amint kérdőre vonom, már el is bújik. Nem bántom, csak kiabálok vele. Az a megoldás, ha nem tud bejönni.

Más nem nagyon történt. Ja, még válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön minek az árát fagyasztaná be?”:

Óvakodnék a fagyasztástól, mert attól tartok, hogy a hatalmi beavatkozás mindig megzavarja a természetes folyamatokat, és végül mégiscsak kamatostul fizetjük ki a melegárat. Ha egy politikai játszmában rákényszerülnék, nyilván előjönne belőlem a pozitív baloldali demagóg, és a gyerekeknek meg az öregeknek kedveznék, például alapvető élelmiszereket és gyógyszereket kapnának olcsón. De mindegy mit, mert az ellenzék úgyis bebizonyítaná, hogy nagy kárt okoztam, és a következő választáskor jól megbüntetne a nép.

Március 19. (péntek) Délutánra annyira elfáradtam, hogy le is kellett feküdnöm. Pedig nem is csináltam semmit, ami nehezemre esett volna. Bár talán az is hatott rám, hogy délelőtt kicsit összevesztem a feleségemmel, mert halat akart készíteni ebédre, én meg talán kicsit durván jeleztem neki, hogy hónapok óta utálom a halat. Úgy látszik, nehezen viselem a testi kínjaimat, és kicsit türelmetlen is vagyok. Nem veszem eléggé figyelembe, mennyit küzd azon, hogy nekem jó ételeket készítsen.

Ez van, mindenesetre az ilyen viták rosszabbat tesznek, mint ha rosszat ennék, mert kifejezett gyomorfájást okoznak.

Délután még itt volt Ákos öcsém Mirkóval, hoztak egy régi íróasztalt, vagy inkább írókomódot, amit rendbe akarok tenni.

Este még félkábán megfürdettem Milost, aztán megnéztem az Ötödik elemet, valamint Hajós András utolsó műsorát. Nagyon sajnálom, hogy nem tudja folytatni.

Yes, comment…

Miroslav Kotian, a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke élesen bírálta Mikulás Dzurinda kormányát, különösen Eduard Kukan külügyminisztert, mert teret engedtek annak, hogy Szlovákiában magyarországi törvények kerüljenek végrehajtásra. A nemzetiek szerint hatalmas veszély, hogy Orbán Viktor ígéretet tett arra: a szlovákiai magyarok visszamenőleg minden elmaradt támogatást megkapnak - írja az Új Szó című lap. Kotian kijelentette: ha a státustörvényt úgy hajtják végre, ahogy azt a Fidesz elnöke szlovákiai látogatása során interpretálta, akkor gazdasági és társadalmi ellenlépéseket fognak tenni. A nemzeti párt felszólította a parlament elnökét és a köztársasági elnököt, foglaljanak állást Orbán látogatásával kapcsolatban, mivel az előző magyar miniszterelnök véleményük szerint veszélyezteti Szlovákia területi egységét.

Reményke

Szegény szlovák testvéreink három hónapi totyogóföldre sincsenek már az EU-tól, de még mindig itt tartanak. Legyenek nyugodtak: cserébe én meg majd hozzájuk járok vásárolni, de az is lehet, hogy náluk kötök biztosítást az autómra, sőt esetleg még adótelepes is ott leszek. Nyugodtan támogassák ők is az itteni szlovákokat. Sőt Kotián úr el is jöhetne hozzánk vendégségbe, és hozhatna a tízéves unokámnak szlovák lányregényeket meg mesekönyveket és kazettákat, mert ez a gyerek azzal tiszteli meg a szlovák népet, hogy a nyelvüket tanulja. És nagyon szereti. Én ebben látok valami reményt azokra az időkre, amikor mi már végre kipusztulunk..

Mindössze öt csecsemőn múlott, hogy 2003 nem érte utol a háború utáni időszak legkisebb születésszámú esztendejét, 1999-et. A tavalyi adatok azonban még nem véglegesek: könnyen elképzelhető, egy század százaléknyi negatív korrekció nyomán az utóbbi ötven év legkevésbé termékeny esztendejét regisztrálja az ország.

Ideiglenes hazafiság

Az öt csecsemő közül az egyik az én Marci unokám. Külföldön akart megszületni, de hazafiságból, és a statisztika javítása érdekében csellel rávettem a lányomat, hogy itthon szüljön. Az más kérdés, hogy amennyiben az apját itthon ezután sem fizetik rendesen, akkor már óvodába is valahol napnyugaton jár majd, amiből meg az lehet a végén, hogy ír, holland vagy belga dédunokáim lesznek tőle. Tehát fölöslegesen, ideiglenesen hazafiaskodtam.

Létezik már az interneten olyan oldal, amely gyerekeket buzdít képek kifestegetésére. A gyerek önfeledten kattintgat, s nem tudja, hogy az egyik kattintása letölt egy apró programot, amely az addig fillérekbe kerülő modemes internetezést áttereli egy olyan, műholdas vonalra, amelynek percdíja ötszáz forint.

Becsali

Eddig csak ilyen szexoldalokról hallottam, a gyerekek becsalizása különösen súlyos aljasság. Egyszerű a megoldás: egy olyan törvény, vagy rendelet, ami szerint az ilyen számlarészeket nem kell kifizetni a magyar szolgáltatónak, mert csalás történt. És természetesen a magyar szolgáltató se fizessen, hanem nemzetközi nyomozás után bíróság mérje a fizetséget.

Népszavának arra a kérdésére, amelyet Dávid Ibolya tett fel a minap a Nap-keltében ismételten. Az MDF elnöke elfogadhatatlannak találta, hogy a két nagy párt mai napig egyetlen szót sem szólt a K and H-botránnyal foglalkozó könyv azon állítására, miszerint a nagy pártok 70-30 százalékban osztoznak a felültervezett, autópálya építésekre fordított összegekből.

A hamisság reménye

Mégis mit mondjanak erre? Ha igaz, ha egyetlen-egy ilyen pénzosztozkodás előfordult, akkor az lenne a minimum, hogy a két nagy párt teljes vezérkarát legalább tíz esztendőre bíróság zárja ki a politikai életből. A közéletben is, legföljebb börtönkönyvtárosként vehessenek részt. Ha igaz, úgyis kiderül. Tény, hogy már a könyv megjelenése előtt is ez hírlett. Remélem, hamisan.

Az Országgyűlés hétfőn 284 igen szavazattal, 11 ellenében, 4 tartózkodás mellett elfogadta a Büntető törvénykönyv azon módosítását, amely bűncselekménynek minősíti az állatkínzást.

Emberkék

Arra a tizenöt képviselőre lennék kíváncsi, aki ellent mondott, vagy tartózkodott. Vajon milyen emberi értékeket, esetleg érdekeket képviselnek? Remélem, nem tartanak állatokat, sőt növényeik sincsenek.

Március 18. (csütörtök) Ma tulajdonképpen egész nap a kertben voltunk. Arra ébredtem, hogy a feleségem áthívta a szomszédból Pétert, aki elképesztő sebességgel lekaszabolt, majd fölaprított néhány hatalmas ágat a kerti – mandzsu - fűzfáról. Erre azért volt szükség, mert egyrészt nagyon beárnyékolták a kertet, másrészt bármikor letörhettek. A fűz tulajdonképpen nagyon rossz fa, folyamatosan elszáradnak és lehullnak ágak, persze nem mindegy, mekkorák. Ha Péter barátja meggyógyul, akkor folytatják a láncfűrészes csonkolást. Remélem, azért életben marad a fűz. Akkor ültettem, amikor ide költöztem – tehát húsz éve -, és nagyon jól szolgált nekem. Három vesszőt az akkor még működő emésztő mellé dugtam le, mert állandóan megtelt, és kiömlött az a borzalmas lé. Iszonyatos erővel szívta a fa. Gyakorlatilag havi kettő helyett csak egyszer kellett igénybe venni a szippantós szolgáltatást. Amikor növekedni kezdtek, összefontam a három vesszőt. Furcsa módon a három fa eggyé is vált, meg nem is, mert az egyik elpusztult. (Most itt nekem aláhúzza a szót a Word, mert arra gyanakszik, hogy esetleg azt akartam írni, hogy „elpuszilt”.) De már akkor, amikor olyan vastag volt a fafonat, hogy alig értem át. Így most bizonyos részek korhadnak, de nem ez a veszélyes, hanem az, hogy igen hosszúak lettek ez ágak. Pedig már egyszer mindet levágtam, mert ólmos eső esett rájuk, és valamennyien eltörtek.

A feleségem addig pakolászott, amíg szinte megtisztította a kertet a több mázsányi gallytól. Én meg rendbe raktam a fáskamrában a gurigákat. Ezen kívül még elkezdtem egy lyukat ásni a szőlőlugas tartóoszlopának, és nekiláttam az új komposztáló megépítésének. Ezt már nem halogathatom, mert folyamatosan eláraszt minket a kerti rohasztani való. (A Word szerint az eláraszt helyett jobb lenne az elárasít. Na ezt most nem is húzta alá. Sokat megtudok a magyar nyelvről.)

Utálom elégetni azt, amiből még földet lehet csinálni. Viszont az az egy köbméteres kicsi komposztáló, amit eddig használtunk, részben megtelt, részben nem igazán praktikus, mert csak úgy működik, ha állandóan locsolom. Különben beleszáradnak a levelek, a fű, és az egész nem más, mint egy karámba kényszerített avar- és szénarakás. Most egy méter mélyre ások két négyzetméteren, plusz még két méter magas kerítést is emelek, olyan helyen, ahova eső is esik, meg az ereszcsatornák vizét is vezethetem. Így helyet nyerek a játszókertben és a konyhakertnek azt a részét használom föl, amelyik amúgy is eléggé árnyékos.

Ezen kívül még befúrtam és becsavartam két hintavasat. Illetve alumíniumot, mert eléggé lelkiismeretlen emberek mostanában nem acélból készítik a hinta fölfüggesztésére való csavart. Ezért azok egy idő után elfáradnak és el is törnek. Annak a gyárosnak, aki azt eladta, amelyiket ma beljebb akartam hajtani és a kezemben maradt, nagy szerencséje volt. Mert ha történetesen a gyerekem alatt szakad ki, a maradékot földugtam volna a drága kis popsiján. Természetesen kicseréltem a másikat is. Ezek is alumíniumból vannak, de mélyebbre csavartam őket. Azért imádkozhat a gyártó. Addig is megpróbálok valahonnan acélcsavarokat szerezni.

A függőleges fúrás és csavarás elég nagy meggondolatlanság volt, mert persze meg is húzódott a hasam. Este viszont egy csomó varrat potyogott ki belőlem a fürdőkádban. Azért még maradt.

Március 17. (szerda) Tulajdonképpen csoda, hogy milyen jól bírtam a napot. Délelőtt egy pillanatra megszédített a meleg, de aztán egész jól elvoltunk a kertben. A feleségem megpakolta a homokozót, égetett, én inkább csak hintáztattam a gyereket. El is aludt közben szépen. Kivettem a kicsi hintából és átültem vele a nagyra. Sokáig rajtam pihegett, és ez nagyon jó volt.

Este elmentem az Articsóka étterembe, ahol Fiala vezetésével beszélgettünk mindenféléről, teltház előtt. Ott volt még Bauer Tamás, Hahn Endre, Csabai Gábor és Korniss Mihály is. Elég nagy vitába kerekedtem Kornissal a terrorizmus és az egész most folyó világháború megítéléséről. Ő támogatja az amerikaiakat, én nem… oldalakon át sorolhatnám ellentétes nézeteinket. Szerencsére  az föl se merült, hogy ettől ne szeretnénk egymást – vagyis a vita kultúrált maradt.

Meglepő módon nyolctól tizenegyig minden fájdalom nélkül bírtam az ücsörgést.

Bár mostanra kicsit elálmosodtam.

Március 16. (kedd) Ma bementem a városba. Sok helyre akartam eljutni, de aztán a szerkesztőségen kívül sehol nem voltam, mert erős fáradtság jött rám. Az autóban még mindig nincs ventillátor, ami a közel húsz fokos melegben komoly kihívás: úgy kell vezetni, hogy ne forrjon föl a hűtővíz. Vagyis nem szabad állni és lépésben, vagy nagyon lassan haladni. Ügyes voltam, vagy inkább szerencsés.

Délután megint kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment próbálni. Sajnos nagyon kötődik az anyjához, ettől aztán elég sokáig sírdogál, ha néha elmegy. Ilyenkor rám dühös: üt is, rugdos is. Egy-két óra kell, mire valamivel ráveszem arra, hogy megnyugodjon. Mivel rendkívüli humorérzéke van, ez többnyire valami viccelődés. Ha például utánzom a nyivákolását, akkor először nagyon dühös, aztán egyszercsak hangosan nevetni kezd. Kicsit voltunk a kertben, hintáztunk, de aztán bekakilt, én meg nagyon elfáradtam. Szerencsére már pelenkázás közben a Nils Holgersson ment a tévében, ami nagyon leköti. Én is szeretem, bár éppen ma egy elég hülye rész volt. Arról szólt, hogy Kákalaki Akka örökbe fogadott egy sasfiókát. És mivel nem etethette libaeledellel – ami a természetben nem nokedli -, hát halat fogott neki. Nem szeretem, ha a természet titkairól – is – beszámoló mesékben nyilvánvaló marhaságok vannak. Mert ez rögződik meg a gyerekekben. Amúgy is nagyon zavaró, hogy teljesen kideríthetetlen okokból Kákalaki Akka hol hím-, hol pedig nőnemű. Vagyis két szinkront vettek meg és kegyetlenül keverik is őket. Azt nagyon szeretem, hogy az egyik svéd papírpénzen Nils és Márton lúd látható. Persze nekünk már nem érdemes új pénzeken gondolkozni, de nagyon remélem, hogy a „Magyar Euro” nem a Halászbástyát népszerűsíti majd.

Az esti fürdetés után meglepően gyorsan elaludt a kicsi fiam.

Március 15. (hétfő) Este még hallgattam azt a zenét, amit a feleségem barátai játszottak tegnap a próbán. Nagyon jó. Ma a nap nagy részében szövegeket gyakorolt, főleg egy csángót meg egy arabot. Nem mondom, hogy könnyű világzenélni, de nagyon szép lesz. Most alakultak, nevük sincs, de áprilisban már föl is lépnek Miskolcon. Már azzal is bőven ki lehet állni, amit most tudnak, de nyilván van még csiszolgatni való.

Ma – a reggeli ébredés utáni perceket leszámítva – már egészen jól voltam. Rájöttem, hogy az a legjobb, ha csakugyan nagyon keveset eszem. Abból nem lehet baj.

Délelőtt sétáltunk, aztán átmentünk a szomszédba. Nem sokáig maradtam, de Milos a mamájával órákig elvoltak Dávidkával. Milosnak még a pelenkájából is ki kellett szedni a homokot, mielőtt lefektettük.

Kicsit építgettem a Kalandozón is.

Nagyon örülök, hogy a spanyol kormány megbukott. Érdekes, hogy ott is, itt is az embereknek több mint kilencven százaléka ellenezte az iraki beavatkozásban való részvételt. Ott se, itt se vette ezt figyelembe a kormány. Könnyű volt megjósolni, hogy sok ezer ártatlan ember elpusztításáért bosszút állnak majd az iszlám harcosai. Gondolom, Spanyolországban is állandóan azt hangoztatták, hogy odáig aztán semmiképpen nem ér el a terroristák keze. Holott szükségszerű és természetes, hogy elér. Európában nagyjából abban bízhatunk, hogy a nagy számok törvényei ránk is vonatkoznak, tehát véletlenül esetleg nem kerülünk majd az áldozatok közé, és pláne nem a rokonaink és a barátaink. Ennyibe bízhatunk. Ez a következménye az esztelen, törvénytelen háborúskodásnak.

És lesznek majd amerikai, angol, és más áldozatok is. Nem olyan sokan, mint Irakban, nem olyan sokan, ahányan Afganisztánban pusztultak el ártatlanul. Annyi áldozatunk se lesz, mint ahány gyereket ölt meg a mi szövetségünk, ahelyett hogy gyökeresen új politikába kezdett volna, megpróbálta volna föltárni, miképpen lehet javítani a világban az egyensúlyi viszonyokon, hogyan lehetne ésszel és engedményekkel leszerelni a terroristákat.

Bármennyire sajnálom, hogy ki kell mondani, de semmivel sem veszedelmesebb terrorista az, aki vonatokat robbant, mint az, aki városokat bombáz. Ebben a háborúban mindegyik fél a saját népét veszélyezteti. Az arabok nem fognak harci gépekről bombázni vagy anyahajókról rakétákat vetni. Nekik más módszer jutott. Csak az a különbség, hogy mi sebezhetőbbek vagyunk. Lelki értelemben. Azért, mert mi már nem tudjuk azt hinni, hogy a katonáink, vagy az ártatlan áldozatok valami túlvilágon majd nagyon nagy jutalmat kapnak éppen azért, mert ők áldozatok. Rossz a hitünk, mert nem tud nekünk elég nagyot hazudni.

Március 14. (vasárnap) Ma kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment próbálni. Cserébe viszont vidáman jött haza, ami azt mutatja, hogy kedvére való volt a muzsikálás.

Mi itthon jól elvoltunk, ami főleg annak köszönhető, hogy odaadtam Milosnak az egyik kicsi rádiómat, ami aztán órákra lefoglalta. Elbűvölte, hogy az egyik fülhallgatóból is jön a zene meg a másikból is, nem is beszélve arról, hogy ha megnyom egy gombot, akkor másik zene jön. (Nem csodálom: ez engem is elbűvöl.) Na aztán attól, hogy egy másik gomb megnyomása azzal az elképesztő következménnyel jár, hogy kigyullad egy lámpa, teljesen összeomlott. Először bemászott az íróasztalom, amúgy neki, lakás gyanánt föltartott részébe, ahol magára csukta az ajtót és önfeledten világított. Aztán, már estefelé, be kellett feküdnünk a szobámba a pihengélő heverőmre, le kellett oltania lámpát, és szétvilágított mindent. Bár egész nap azon küzdöttünk, hogy legalább zokni legyen rajta, nagyon jó kisgyerek volt. Hasba se rúgott egyszer se. Aztán este még együtt megfürödtünk, ami mindig nagy esemény. (Valaki a múltkor kérdezte, de elfelejtettem válaszolni, hogy meztelenül fürdök-e a gyerekemmel. Nem, én még a fiúgyerekeimmel sem szoktam meztelenül, hanem gatyában. Nem prűd vagyok, csak a természetes kíváncsiság olyan helyzeteket teremthet, amelyek esetleg később rossz érzéseket kelthetnek. Kiszámíthatatlan, mi marad meg egy gyerek agyában, és soha nem lehet tudni, hogy az ilyen képmaradványok aztán milyen hatással lesznek a lelkére. Jobb tehát óvatosnak lenni.)

Most olvasom, hogy Elmer József Attila-díjat kapott. Jellemző rá, hogy nem említette, amikor utoljára beszéltünk, pedig biztosan tudta már. Remélem, ez jót tesz majd a lelkének.

Szegény Döbrenteiről kellett megint olvasnom. „Nem utazhatott szombaton este az Amerikai Egyesült Államokba Döbrentei Kornél költő, mert a Budapest-London járat kapitánya nem engedte felszállni a gépre Ferihegyen.” Ugye első pillanatban – nem véletlenül - azt gondoltam, hogy nyilván holtrészeg volt. De ennek ellent mond a testvére nyilatkozata, aki "teljes felelőssége tudatában" kijelentette, hogy nem. Ezt én készséggel elhiszem, bár már fölmerült, hogy cukorbetegsége dacára azért megivott két pohár bort az ebédnél. Az tetszik, hogy a Jobbik is meg a Fidesz is szinte egy szövegű tiltakozással állt elő, és a kormány fölszólítást kapott a vizsgálatra. A Jobbikot még csak értem, de a Fidesz lehetne óvatosabb. Teljesen fölösleges egy angol kapitányt belekeverni a magyar politikai játszmákba, és úgy tenni, mintha itt valami összeesküvésről lenne szó. Ha a világ bármelyik kapitánya úgy érzi, hogy egy utas veszélyezteti az utazás rendjét, akkor indoklás nélkül kitilthatja a gépről. Nem kell feltétlenül gonoszságot látni abban, hogy ezt indoklás nélkül megteheti. Tekinthetjük ezt a kötelező tapintat megnyilvánulásának is. Nem kívánom Döbrenteinek, hogy kiderüljön: mégiscsak a belőle áradó alkoholszag miatt tiltotta le a gépről a kapitány, mert azért ez már igen kínos. (Bár az is igaz, hogy egy Döbrenteit nem nagyon lehet zavarba hozni. Nem az a típus.)

Március 13. (szombat) Reggel elmentem tanítani, ami nem volt a legjobb döntés. A második óra vége felé elkezdett kiszivárogni a fejemből a vér, és a periférikus látómezőm szélén nekiálltak rezegi a fények, aztán a sötétebb pamacsos foltok indultak a szemem közepe felé, hullámossá váltak, majd szétestek. Mivel tudom, hogy ez ájulás-közeli állapot, gyorsan szünetet tartottam, és rendbe is jöttem. Persze nem egészen. Még két órával később az Erzsébet-téren is túlságosan könnyűnek találtam a lábaimat.

Oda azért mentem, hogy megnézzem azt a kiállítást, amelyen Wanda képei is láthatók. Fél kettőre értem oda, és az volt kiírva, hogy minden nap kettőtől… Egy ablakmosótól megtudtam, hogy bizony a Gödör egyetlen alkalmazottja sem található a munkahelyén. Negyed háromig vártam, hátha megjön valaki, de aztán arra gondoltam, hogy ezzel az erővel akár este hatig is ácsoroghatok, ezért hazajöttem.

Még a tegnapihoz: Döbrenteiben is – mint ifjabb Hegedűsben, vagy ebben a cukorkázó zászlóégető gyerekben - visszataszít az, hogy milyen gyáva módon tagadja az antiszemitizmusát. Vegyünk csak egy idézetet a beszédéből:

„Voltaképpen béketüntetésre gyűltünk itt össze, jó akaratú emberek. Mert az a jó, ha végre van akaratunk és késztetésünk tiltakozni a népünk megsemmisítésére törekvő, vallási köntösben folytatott engesztelhetetlen háború ellen! A magyarság erkölcsi holokausztja ellen, amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk a valódi [hangos, gúnyos nevetés] – vezényelnek. „

Ez egyáltalán nem kódolt szöveg, mert senki nem gondolhatja komolyan, hogy mondjuk a csehekre vagy az albánokra gondolt. Honnan ez a gyávaság? Miért van az, hogy egy ilyen Döbrentei összeszedi minden bátorságát, ezt beleordibálja a világba, aztán tagadja, hogy antiszemita. Miért torpan meg az ilyen emberek bátorsága, ha számon kérik rajtuk, hogy mégis mire gondoltak? Komolyan mondom, hogy sokkal többre becsülném őket, ha ki mernék mondani, hogy „kérem, én utálom a zsidókat.” Van ilyen. Talán még el is lehetne beszélgetni arról, hogy honnan van ez benne. Tán még mentsége is lehetne. Például az, hogy így nevelték.

Ez persze nem menti azokat, akik ezek után őt mentik meg kitüntetgetik.

Március 12. (péntek) Nem sok változott a hangulatomban. Volt egy rossz mozdulatom: azt hittem, hogy Milos leesik a hokedliről, utána kaptam. Persze nem kellett volna, mert egyrészt nem esett le, hanem szépen leszállt, másrészt megrándult valami bennem. Kicsit érzékenyebb lettem mindenféle levegővételre. Mindegy.

Olvasgattam Kipke könyvét, nézegettem a tévét. Ma végre csicseregtek a madarak, ami talán jó jel. Biztosan a betegséggel függ össze, de nagyon vágyom már arra, hogy a kertben üldögéljek, vagy dolgozzak. Jó lenne, ha már mászkálhatnánk is a környéken.

Az is hiányérzetet kelt, hogy nem ehetek nyers gyümölcsöt. Az utóbbi időben rászoktam, hogy minden nap sok almát, körtét, narancsot eszem. Biztos van bennük vitamin.

Kiléptem az Írószövetségből. Sajnos nincs más választás. Ha nem mutatjuk meg, hogy hol a határ, akkor csakugyan nem lesz határ. Eleinte gondoltam arra is, hogy ha van egy kultúrház, ahova tartozom, és oda jár egy állandóan stüszivadásznak öltöző, rosszarcú ember, akit józanul még soha nem láttam, és hazafiasnak álcázott nyomorúságos fajvédő költeményeket ordibál, akkor helyesen teszem-e, ha én nem járok többé abba házba… De ha ez a szegény ember ház választott vezetőségének tagja, és a választott vezetőség többi tagja nem szól rá, hogy nem kellene például a zsidó látogatókat inzultálni, sőt rám szólnak… Szóval akkor mégiscsak helyesebb, ha én adom föl, és azokkal tartok, akik szintén így gondolják.

Ez a Döbrentei egy szerencsétlen ember. Süt belőle, hogy nincs benső támasztéka. Puha, mint egy, a hajnali hidegben megereszkedő lufi. Ezért gyűlölködik, és ezért helyezkedik. Emlékezetes volt, amikor mindjárt Orbán hatalomra jutása után oratóriumot akart írni Antall József és Orbán Viktor utolsó találkozásáról – ami néhai miniszterelnök halálos ágyánál volt a jól táplált legenda szerint. Ráadásul – állítólag - valami olyan zeneszerzővel, aki azelőtt – ha jól emlékszem – Sztálinról írt dicsőítő művet. Aztán csak akkor hagyott föl a tervvel, amikor az Antall-család megmondta, hogy nem is volt Antall-Orbán találkozó atyafiúi intelmekkel. Rajta röhögött az egész írótársadalom. De még a jobboldaliak is – beszélgettem velük erről.

Mégsem Döbrentei miatt kell kilépni, hanem azért, mert a választmányban, az elnökben nem volt annyi becsület, hogy legalább figyelmeztesse Döbrenteit, hogy kicsit gondolkodhatna.

Idáig jutottunk onnan, hogy a másik szerencsétlen egy hülye megjegyzést tett a Tilos Rádióban! Végülis – összességében -, erkölcsi értelemben a Tilos körüli csatákban a jobboldal maradt alul. Igazán sajnálom az Írószövetséget. Emlékszem, mekkora megtiszteltetés volt, amikor megérkezett a levél, hogy fölvettek – Göncz Árpád aláírásával. Sajnálom. Nem akarom fertőzött ólmelegben nézegetni Döbrentei alternatív Kossuth-díját.

(Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy évek óta nem jártam az Írószövetségben, mert egyszerűen nem volt miért. Utoljára Pomogáts Béla idejében próbáltam segíteni az internetes megjelenítésben, de jóformán semmire nem jutottam, és ez a kedvemet szegte.)

Ma még válaszoltam arra a kérdésre is, hogy „Önnek mi a legfontosabb március 15-i pontja?”:

Az, amelyik uniót követel Erdéllyel. Persze módosítani kell: most már Romániával muszáj uniózni. Történelmileg úgy alakult, hogy egész életemben nagy kínokat okozott nekem az ártándi határállomás. Pusztán az a tény, hogy ott van. Megkértem a gyerekeimet, hogy ha ez egyszer Románia az EU tagja lesz, akkor – bármilyen állapotban leszek – mindenképpen vigyenek át a már csak jelképes határon. Ha nem értik, hogy ez miért fontos nekem, akkor is.

Március 11. (csütörtök) A közérzetem nem nagyon változott, de legalább rosszabb sem lett. Jó volt a napban, hogy meglátogatott Kipke Tamás. Kicsit meglepte, hogy nem ágyban talált, összetörve. Régebben egy ilyen hét után legalább egy hónapot ádáz pihengéléssel töltöttem volna, sőt sokat kellett volna látogatni, elesettségemet sok krémessel gyógyítani, például. De ez valahogy elmúlt. Nem is tudom, miért. Már lusta se vagyok. Ez eléggé kiábrándító.

Jót beszélgettünk, és Tamás itt hagyta a legújabb könyvének kéziratát. Nagyon jó író. Sokkal jobb, mint amennyire ismerik.

Délután fölhívott Veszely Ernő barátom, a harmonika-virtuóz. Valamikor együtt vezettük a rádióban a vakok éjszakai műsorát. Ez nem volt könnyű, mert a késői órák miatt illett hozni-vinni a vendégeket. Ernő a vidám vakok legvidámabbika, nagyon jó volt vele utazgatni. Elképesztő történeteket mesélt. Például azt, hogyan sorozták be katonának. Most azért jutottam az eszébe, mert megkapta az obsitot. Nem tévedés! Ez mindent elmond a magyar hadseregről: legalább harminc éven át úgy volt regisztrálva, mint hadra fogható. Mondtam neki, hogy írjon a minisztériumnak egy sértődött levelet, kérjen magyarázatot arra, miért pont most vonták meg tőle a bizalmat, amikor az obsitot hatvan éveseknek szokás elküldeni.

Azt is mesélte, hogy mostanában vettek egy autót a feleségével. Az autóklubos prospektusban bene van, hogy aki például siketnéma, az féláron lehet tag. Ernő fölhívta a hivatalt, hogy esetleg ő – mint vak – részesülhet-e ebben a kedvezményben.

- Ön vezeti az autót? – kérdezte az ügyintéző.

A múlt héten nem tudtam ezeket ide jegyezni:

Yes, comment

 Teleki László, romaügyekért felelős politikai államtitkár a Népszavának elmondta: a következő évek legfontosabb romaintegrációs lépése kezdődik meg az idén a telepek felszámolásával. A cigányok lakást kapnak, ehhez azonban nekik is nagyon sokat kell tenniük, az építkezés első lépésétől az utolsóig jelen kell lenniük. Ezután a gyerekeknek iskolába kell járniuk, a felnőtteknek pedig munkahelyet találni.

Hajrá!

Az utolsó mondat második felét nem nagyon tudom értelmezni. A „kell találni” azt jelenti, hogy van, csak éppen meg kell találni, vagy azt, hogy a romaintegráció egyik célja, hogy munkahelyeket is teremt a romáknak, aztán azokat már csak elosztják köztük, és ezt finoman úgy mondjuk, hogy „kell találni”? Mindkét eset azt jelentené, hogy Magyarország élhető európai állam lett. A kérdés már csak az, hogy hány esztendőt értünk a „következő évek” meghatározás alatt. Hajrá magyar cigányok!

A csatlakozás után az unióból érkező nyugdíjasok is ingyen utazhatnak hazánkban, a kormányrendelet azonban megosztja a közvéleményt. Egyesek szerint a kedvezmény idecsalogatja a külföldi turistákat, mások viszont felháborodtak azon, hogy a „gazdag” külföldiek is élvezhetik a hazai kedvezményeket. (Népszava)

Gavalléria

Azért szeretem ezt az országot, mert akkor is nagyvonalú, amikor az EU-ban naponta hozzák a magyarokat előre kirekesztő rendelkezéseket. Javaslom, hogy a kedvezményeket terjesszük ki a nyomorgó amerikai nyugdíjasokra is, és ezt Curtis Tóni jelentse be minden csatornán. Vetítsünk nekik reklámfilmen jóféle BKV buszokat, villamosokat, pláne trolikat, éreztetve, mekkora kaland ezeken az édes Magyarország fővárosában száguldozni. Jó érzést keltene az is, ha jegyellenőrzés ürügyével vegzáló ellenőröket mutatnánk, akiknek majd egyenesen fittyet hányhatnának az őket fiatalos külsejükkel becsapó amerikai vének, ha ide jönnek kalandos nyaralásra. Özönleni fognak. Hátha ettől a barátságos gesztustól meghatódik az amerikai kormány is, amelyik minden beutazni kívánó magyart eleve bűnözőnek vagy terroristának tekint.

Hamarosan kiderül, hogy a többségében 40-50 éves, jórészt elavult háziorvosi rendelők megfelelnek-e a minimumfeltételeknek. Az ÁNTSZ áprilisban kezdi annak ellenőrzését, hogy az orvosok teljesítették-e a jogszabályban előírtakat. A rendelőket a jövő év végéig akadálymentesíteni is kell. Azokat a rendelőket, amelyek nem felelnek meg az előírásoknak, akár be is zárhatják, vagy előfordulhat, hogy ideiglenes működési engedélyt kapnak.

Ideiglen

Ha tehát a rendelő nem felel meg, akkor nem lesz orvosi ellátás a falumban? Mihez van nekem európai alapjogom: orvosi ellátáshoz, vagy korszerű rendelőhöz? Ezen az alapon például lezárhatnák az utcát, amelyikben lakom, mert a járda semmiféle szabványnak nem felel meg, valamint pláne a Szentendrei-utat, amelyiken naponta a városba járok, mert egyenesen életveszélyes, hiszen akkora lyukakadályokat kell kerülgetni, amelyekbe egy magyar körorvos teljes fölszerelése kényelmesen elfér. A legreálisabb az lenne, ha az egész ország ideiglenes működési engedélyt kapna, és akkor még hosszú ideiglen elvegetálgathatnánk.

Több vendég fölháborodott azon, hogy az Operabálra való belépéskor le kellett adnia mobiltelefonját. A szervezők minden egyes vendéget fémdetektoros keresőkapun léptettek át, hogy kiszűrjék azokat, akik telefonjukat vagy fényképezőgépüket be akarják vinni a nézőtérre. A készülékeket letétbe kellett helyezni.

Méreg

Na, ezért nem mentünk el az operabálba, mert ezt előre tudtuk! Pedig majdnem egy milliót félretettünk jegyre, ruhára, cipőre, ridikülre. Mink nem vagyunk hajlandók leadni a mobilt, mert nem azért vesszük a legújabbak közül a legdrágábbat, hogy aztán pont a bálon ne tuggyék a feleségem MMS-t küldeni az irigy barátnőinek a páholyunkból arról a sok híres és gazdag emberről, akik a tévében is szoknak szerepelni. Olyan mérgesek vagyunk, hogy még!

Ezen kívül még arra a kérdésre is válaszoltam, hogy Ön kit nézne szívesebben: Medgyessy-Orbánt vagy Bagi-Nacsát?

Az ember természetesen szívesebben hallgat közepes színvonalú paródiákat fiatal mutatványosoktól, mint két rendkívül közepes szónokot a vízcsapból is. A két nagy beszédeiben többnyire az a legérdekesebb, hogy sikerül-e önparódiát kihozni a legfontosabb mondanivalóból is. Ezeken aztán megpróbálunk nevetgélni, de valahogy görbült szájjal, mert sírva vígad a magyar.

Március 10. (szerda) Érdekes, hogy ma sokkal fáradtabb és levertebb vagyok, mint amilyen tegnap voltam. Pedig sétáltam is: elmentem tejért meg a boltba. Igazán jól esett, mert másfél hete vágyom erre. Már tulajdonképpen disznóság, hogy nincs tavasz. Erőlködik a tél, győzni nem tud, de veszíteni se. Nyomasztó.

Nincsenek erős fájdalmaim, igazából panaszra sincs okom. Az is lehet, hogy most jön ki az a fáradtság, amit eddig nem engedhettem meg magamnak. Dolgozom is, írok. Persze csak szépen, lassan, araszolgatva.

Talán holnap jobb lesz.

Március 9. (kedd) Nagyon jó volt hazaérni. Nem mondom, hogy friss vagyok, de nem baj. Sőt, mondhatnám, teljesen lelassultam. Most az a fontos, hogy a beszűkült tudatomat valahogy kinyissam. Műtét után, éhezésben és fájdalmak között, gondolom természetes, hogy az ember folyamatosan a vegetatív létével foglalkozik. De még ma is jellemző volt rám, hogy naphosszat a hasamat figyeltem, türelmetlen lettem a legkisebb éhségérzettől, a sebeimet vizsgálgattam, meg ilyesmiket. De főleg az érdekelt, hogy miket ehetek. Ettem is. A feleségem igen finomakat főzött.

Viszont érdekes volt az a véleménye, miszerint a kórházi naplómmal kicsit túl messze mentem. Szerinte – és ebben lehet, hogy igaza van – ez a magánéletnek már olyan szelete, ami talán mégsem tartozik a teljes nyilvánosságra. Sokkal inkább elfogadott volna egy ilyen naplót olyan embertől, aki mondjuk csak a közvetlen rokonait és barátait értesíti ilyen módon a viselt dolgokról.

Én ezt tulajdonképpen elfogadom. De a blog, az internetes napló olyan műfaj, amelynek meg kell ismernünk a lehetséges határait. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha időnként túllépünk azokon.

Az internetet falusi műfajnak tekintem. Mindannyian egymás választható szomszédai, ismerősei vagyunk, lehetünk. Aki minden nap ellátogat egy személyes oldalra, amelyik arról szól, hogy miképpen él annak tulajdonosa – lakója -, az olyan, mint aki átjön a háza elé egy kicsit beszélgetni, mert kíváncsi, mi is történt aznap. A napló melletti üzenő fórum meg pont úgy működött, mint ha az érdeklődők egymással is megbeszélnék a dolgokat a ház előtti padon.

Nagy szerencse, hogy annyi erőm maradt, hogy a gyerekemet föl tudom emelni. Ez azért is meglepő, mert Cs. doktor ma szedte ki a varratokat. Persze nem birkóztunk, de például elég sokat ücsörögtünk együtt úgy, hogy Milos az ölemben kucorgott. Ez nagyon jó volt. Meg is tudtam fürdetni. (Holnap magamat is, ami nagy öröm lesz.)

Kórházi napló

Andrassew Iván kórházi naplója, amelyben az őt érdeklődésükkel megtisztelő olvasókat telefonjáról tudósította betegségének napjairól.

040229 vasárnap 20:00 Bevackoltam. Elkísért a kisfiam meg a mamája. Éppen az előbb telefonált, hogy épségben hazaértek. Bár úgy érzi, egy kicsit össze van zavarodva. Például tévedésből ma ment el arra a kiállításra, ahol Wanda képei is láthatók lesznek az Erzsébet-téri Gödörben - és ami persze holnap nyílik. Milos bezzeg nem volt összezavarodva. Nagyon jól érezte magát a kórteremben, vagyis inkább kórszobában, mert ez egyszemélyes. Kapcsolgatta a villanyt, tornárkodott, sikoltozott. Ma nagyon elemében volt. Ezt már megmutatta Ákos öcséméknél is, ahova beugrottunk egy kicsit, mielőtt ide jöttünk. Összekaristolt egy asztalt, letépte egy fiók előlapját, és összetört valami üveget is. De nagyon aranyos. Itt volt Milán öcsém is Emével, akinek a felügyeletére vagyok bízva, hiszen ő itt a főnővér.

20:55 Meglátogatott egy nagyon kedves orvos is, aki elárulta, hogy csak hátrányom származhat abból, ha rokonbeteg vagyok. Itt van mindjárt az, hogy csak egy rokonnal fordulhat elő, hogy bejön vasárnap este azzal, mert hétfőn reggel műtik, aztán kiderül, hogy nincs is műtétre kiírva. De semmi baj, mindent megtesz, hogy holnap mégis valahogy sorra kerüljek.

21:21 A legjobb az, hogy nem zavarok senkit, teljes hangerővel hallgathatok zenét, fülhallgatóval persze. A Bartókon kiváló régi BBC-koncertfelvételek mennek. Végighallgattam egy Rahmanyinov- és egy Prokofjev-zongoraversenyt. Rahmanyinovot hoztam lemezen is. Lehet, hogy a Vesperásával alszom el.

22:20 Gogol Háztűznézőjét hallgatom a Kossuthon. Elönt a nosztalgia: gyerekkoromban, amikor még nem volt TV, rendszeresen hallgattunk esti színházi közvetítéseket. Különös hangulatuk volt. Pláne azért, mert kicsi voltam, és ezért akkoriban még nem nagyon vittek színházba. Legjobban azt a - női - hangot szerettem, amelyik folyamatosan megmondta, mit látnánk. Elképzeltem: ha vak lennék, egész életemben velem járna valaki, és ugyanígy mesélne.

040301 hétfő 08:31 Meglepetésemre éjfél körül sikerült elaludni. Ez azért különös, mert éjjel kettő előtt szinte soha nem alszom el. De nyilván arra volt beállítva a testem is meg a lelkem is, hogy reggel műtenek - vagy legalábbis délelőtt. Reggel hétkor hőmérőzéssel kezdődött a nap. Aztán meglátogattak az orvosok. Fél óra alatt eldőlt, hogy ma nem operálnak meg, hanem csak holnap. Eme hozott sajtot meg zsömlét meg kávét. Sétáltam egy kicsit. Igazán világszínvonalú a kórház. Szinte teljes csönd van, a folyosók szinte üresek. Csak abból látható, hogy a kórtermek tele vannak, hogy a kiszolgáló tolókocsik megállnak előttük, aztán kihallatszik a betegek és a nővérek beszélgetése. Nagyon jó könyves van itt. Érdekes: szép számban kapható Moldova Tékozló koldusa. Ha annyira utálnák a kórházi vezetők, egy szemvillanás elég lenne, hogy ne virítson itt a porta mellett.

12:36 Kicsit elaludtam, de egy kedves doktor fölébresztett, hogy megvizsgálna. Kopogtatta a hátamat, gyömöszölte a hasamat, aztán mondta, hogy forduljak oldalra, és húzzam föl a lábamat. Hamar behatolt az alsó felembe, jelezve, hogy ez kötelező vizsgálat, mert így lehet hamar kitapintani az esetleg ott tenyésző daganatot. Szerencsére ilyesmit nem lelt. Mire visszaértem a szobámba itt volt Milán, akivel kávéztunk meg mászkáltunk egy kicsit. Ebédre csak egy gyönge levest kaptam, mert délután bejön Cs. doktor, aki operál, és hátha mégis úgy dönt, hogy ma legyünk túl a dolgon. Telefonozott a nőm, hogy bejönne Milossal, de mondtam, hogy inkább ne, mert délutánra keserűsót meg beöntést ígértek, nem biztos, hogy társaságképes leszek. Wanda is hívott, hogy szökjek ki a kiállítás megnyitására, de persze nem merek elmenni.

13:52 KPJ (Kőrössi P. József) Nem ezt találtam című könyvét olvasom. Már sok részletét láttam azelőtt kéziratban, de így is nagyon érdekes. Mindenféle régi emlékek jönnek elő bennem is - attól, hogy benne is. Például azt írja a Soványliba című részben, hogy " Ha nagyanyánk, apánk anyja meglátta, hogy combot vagy mellet eszünk, kivette a tányérunkból, mondván, hogy az csak felnőttnek jár." Nekem is volt ilyen élményem: az egyik kolozsvári nagynéném rászólt a nagyanyámra, hogy nekem meg Ákos öcsémnek a tészta széle jár. Ezt annyira rémisztően igazságtalannak tartottam, hogy máig nem felejtettem el. Azt gondolná az ember, hogy mindig úgy volt, mint most: a legjobb falatokat a gyerekeknek adjuk. Sőt örömmel mondunk le róluk, csak egyen az a gyerek... Bár az is igaz, hogy az a nagymama, aki KPJ tányérjából kivette a combot, vélhetően csak akkor ülhetett asztalhoz - és akkor is csak fél fenékkel - amikor a férfiak már fölálltak.

16:45 Na, most már biztos, hogy csak holnap lesz itt műtét. Egy tolószékes öreg megkért, hogy toljam arrébb. Kicsit beszélgettünk. Attól fél, hogy ma megtudja az igazságot. Kétszer állt olyan "bíróság" előtt - az egyik nyilas volt, a másik kommunista -, amelyik akár halálra is ítélhette volna. De előttük se félt annyira, mint most a ráktól. Pedig már olyan öreg, hogy egészségesen is meghalna, hamarosan.

20:17 Bejött egy kedves fiatal orvos, és - ha jól értettem - azt kérdezte, hogy kaptam-e már szurit a hasba... Mondtam, hogy nem. Most várok. Közben még visszajött Milán, és itt volt Elmer is. Mindketten etettek. Milán megmelegítette a délről visszatartott ebédemet. Nem tudom, milyen volt, mert igen hamar megettem. Elmer csokit hozott, amit hosszas tépelődés és heroikus lelki tusa után odaadtam az egyik nővérnek. Nem akarta elfogadni, de megmagyaráztam, hogy az én érdekemben tegye meg, mert az lehetetlen, hogy én éhesen együtt aludjak egy védtelen Milkával, és az meg tudja őrizni testi épségét. Itt volt Cs. Doktor és őszintén megmondta, hogy holnap reggel fél kilenckor...

21:21 Komolyan gondolta a hasszurit. Bejött egy nővérke és csakugyan a hasamba nyomott egy injekciót. Nem éreztem még a szúrást se. Állítólag nagyon jó trombózis ellen. Altatót is adott, amire semmi szükségem, de be kell vennem. Inkább otthon szeretnék lenni.

030202 kedd 07:07 A hülye altató kifejezetten fölébresztett. De nem is csoda, hiszen akkor alszom legjobban, ha előtte kávét iszom. Vollenweidert hallgattam, de túlságosan szórakoztató, oda kell rá figyelni.

Jó nagyot zuhanyoztam, aztán még kimostam a gatyámat és a zoknimat, mert utálom, ha szennyes van a táskámban. Végül a bálnák énekére sikerült éjfél körül elaludni. Ébresztés hatkor. Jókedélyű beöntés... Mindjárt indulunk a műtõbe.

14:09 Élek. Félpercenként elalszom, de teljesen jól vagyok. Remélem este már írok is valamicskét.

20:02 Sajnos egy különös félkábulatban vagyok azóta, hogy visszahoztak. Állandóan elalszom, de akár beszélgetés vagy telefonozás közben is. Itt voltak szegény gyerekeim, meg a feleségem, Marci, és még Ancsin Gergő is. De nem lehettem valami szórakoztató. Holnap majd részletesebben írok, mert most képtelen vagyok.

040203 szerda 10:52 Soha olyan borzalmas fájdalmat nem éreztem még, mint az éjjel. Békésen, nyugodtan aludtam, még fájdalom ellen se kértem semmit. Egyszercsak arra ébredtem, hogy egy izomgörcs állt be. Öt perc után láttam, hogy ennek nem lesz vége, hívtam a nővért, ő meg az orvost, ő meg egy másikat. Éppen ott tartottunk, hogy visznek röntgenre, amikor szépen lassan elmúlt az egész. Megkaptam a kibányászott köveket. Csak kettő volt bennem. Igaz, az egyik galamb-, a másik verébtojásnyi. Nagyon szépek. Tegnap itt egynémely orvosok a nap hősének neveztek. Kiderül, hogy az utolsó utáni pillanatban műtöttek. Gyakorlatilag meg volt száradva az egyébként is már teljesen szétrohadt epehólyagom. És valami baj van a májjal is. Most ott tartunk, hogy holnapután kimehetek, de ebben nem vagyok biztos.

12:50 Az előbb találkoztam azzal az orvossal, aki az éjszaka bejött és megvizsgált. Azt mondta, azért ijedt meg, mert pontosan ugyanolyan tüneteket produkáltam, mint amikor valakinek kilyukad a gyomra, és a sav befolyik a hasüregbe. De aztán, amikor megtapintotta a gyomromat, érezte, hogy nem kemény.

14:36 Eme most mondta, hogy minden labor-eredményem tökéletes. Föl és alá mászkálok, fölkelek, lefekszem, direkt lépcsőzöm, hogy ne tunyuljak el teljesen. Aztán elalszom, mint most.

20:15 Találkoztam Cs. doktorral, aki operált. Nézegette a puttonyt, amit állandóan magammal cipelek, hiszen a hasamból oda folyik a vér meg az epe. Azt mondta, akkor enged ki holnapután, ha nem szivárog semmi. Nem hiszem, hogy erre van remény. Kérdeztem, hogy mitől van ez? Azt mondta: "jó nagy darabot kisaraboltam a májából, onnan jön a vér". Éppen 48 órája nem ettem. Ez már egy kicsit sok. Állandóan el kell mennem szendvics-automaták mellett, és a zsömlék látványa komoly traumát okoz.

09:55 Jól aludtam, de ébredés után borzalmas görcsök jöttek. Most visznek ultrahangra, aztán lesz valami kis műtét orron át. Remélem, ma még tudok írni.

11:12 Kaptam fájdalomcsillapítót. Persze kába is vagyok tőle. Milán segített megmosakodni. Most várok, hogy vigyenek a kisműtétre.

16:46 Na, túl vagyunk ezen a műtéten is. Igazi horror volt állandó halálfélelemmel. A doktor lenyeletett velem egy ujjnyi csövet, majd fölfújta a belemet. Kicsit nézelődött, aztán bezárt egy lukat, és kipótolta a roncsolódott epevezetékemet egy csővel. A képlet az volt, hogy a vezeték deformálódása miatt az epe nem a bélbe, hanem a hasüregbe ürült. Ez okozta a rettenetes görcsöket, és életveszélyes is volt. Most nagyon álmos vagyok, a nyugtatóktól.

040305 péntek 10:58 Az éjszakát még valahogy átvegetáltam, de reggelre megint igen rossz állapotba jutottam. Ez nyilván a tegnapi műtét következménye. Még nem ürültek ki maradéktalanul azok a gázok sem, amelyekkel a műtét alatt fölfújtak. Azt is megfigyeltem, hogy mivel hétfő óta egyetlen falatot sem ettem, szépen lelassult az agyam, szinte csak aludni vágyom. De az éhezésnél sokkal nagyobb szenvedést okoz, ha nem szabad inni. Ma reggel V. doktor végre engedélyezett pár korty vizet. Azelőtt nem gondoltam, ilyen nagyon lehet örülni ilyen hétköznapi dolgoknak. Szóval egyre elkeserítőbb minden, miközben az egyéb eredmények azt mutatják, hogy egyre jobban vagyok.

16:16 Most megint teljesen jól vagyok. Lekísértem Elmert, sétáltam egyet. Néha kicsit megszédültem, de annyi belefér. Na, most, ebben a pillanatban kaptam egy gyors hasszurit. Nagyon érdekes, hogy - talán az éhezés miatt - sokkal erősebben érzem a szagokat, mint azelőtt. Például az öngyújtóba való benzin szagát azelőtt szerettem, most pedig kifejezetten kellemetlen. De például tegnap a feleségem rágógumijának illata is megrémített.

21:10 Borzalmas dolog történt: itt volt Tamara, Marci, Ákos öcsém, és a feleségem, aki hozott nekem a csodálatos zöldségleveséből. Engedélyt is kaptam, hogy egyek belőle. Amikor elmentek, a nővérek megmelegítették, és behozták. Ahogy elkezdtem enni, rögtön kiderült, hogy lukas az edény, gyorsan folyt kifelé a leves. Gyorsan a mosdó fölé vittem, ahol viszont kicsúszott a kezemből. Nagy része a ruhámra ömlött. Ami maradt - öt kanál - azt megettem. Így jártam száz óra éhezés után. Most ádáz levesszagú ruhában éhezem tovább.

040306 szombat 14:20 Ma nagyságrendekkel javult az életem minősége. Hajnali háromkor erős fajdalomra ébredtem, de valahogy elvoltam vele reggelig, amikor megnézett Cs. doktor. Mondta, hogy semmi baj, mindjárt kiszedi belőlem a csövet, ami a hasüregből vezette le a váladékot, meg a vért, meg az epét. Mivel minden rossz folyás megszűnt, már nincs rá szükség. Ki is vette. Nem mondom, hogy kellemes volt, de hirtelen szabad ember lettem, nem kell minden másodpercemben együtt élni egy nagy vérpudinggal. Reggelit is kaptam, sőt ebédet. Kávét is ihattam. Minden olyan testrészemet megmostam, amelyiket elértem és szabad... Vagyis paradicsomi állapotok lettek itt hirtelen.

20:30 Ez már egy élhető nap volt, szinte. Itt voltak az öcséim, a sógornőm, Mirkó, a feleségem és Milos is. Megmutattam neki a hasamat, hogy értse meg: most nem csapkodhat. Nagyon megrémült. Lehetne kicsit jobb idő, akkor sétálhatnék. Kaptam jeges teát, amire nagyon vágytam. Most meg csokifagyit ennék, de olyat, amelyikbe apró csokidarabkákat is potyogtattak. Egyébként a diéta eddig teljesen barátságos. Például vacsira zsömle, kefir, kockasajt. Ezt ki lehet bírni. Kicsit szivárog az oldalam, kicsit emelkedett a hőm, de teljesen jól vagyok.

040307 vasárnap 13:13 Ez volt az első reggel, amikor nem a fájdalomtól ébredtem. Ennek annyira megörültem, hogy mindjárt megmostam a hajamat is. Ez nagyon jól esett, bár bizonyára kibírtam volna még két napig. Beszéltem András öcsémmel. Sétáltam. 

20:20 Találkoztam egy hittérítővel. Naiv voltam, beszélgettem. Kérdezte, mi volt. Elmondtam, ahogy az itt szokás. Kérdezte, hogy altatás közben volt-e valami szokatlan látomásom. Nem volt semmi. Találkoztam-e valakivel? Eszembe jutott, hogy egyszer úgy rémlett, mintha a dédanyám, a nagyanyám és anyám ülnének az ágyam mellett. Nem is nyitottam ki a szememet, mert kíváncsi voltam, hogy ez igaz-e. Nem mozdultak, nem is láttam az arcukat, csak tudtam, hogy ők azok. Egyszer meg azt álmodtam, hogy visznek a tolóágyon a műtőbe, csukva tartom a szemem. Valaki azt mondja, "most egy szúrást érzel majd". Fölnézek, és Inca öcsém nevet az arcomba. Az volt az érdekes, hogy olyan húsz éves lehetett. Meg akartam ölelni, de éreztem a szúrást, és azonnal elaludtam. Akkor az Úr magával volt, mondta ez az ember. Én meg erre azt tudtam fölhozni, hogy bár nem hiszek a lélekben létezésében sem, szeretném, ha mégis lenne, és a halottaim közül azok, akik az anyáim voltak, itt őriznének. És kihasználtam az alkalmat, hogy a halottaim közül azzal, akinek elvesztését még mindig nem tudom elfogadni, legalább egy pillanatra találkozzam. Akkor már láttam, hogy ez egy kórházi lélekhiéna, mert elkezdett Bibliát idézni. Ha van időm és erőm, az ilyeneket kiborítom egy csomó ellenidézettel. De nem voltam hangulatban. Mielőtt otthagytam, még fölajánlott egy könyvet, amiből mindent megtudhatok, de nem fogadtam el. Azt mondtam neki, hogy én csak a Bibliát olvasom. Nincs más könyv a Földön.

040308 hétfő 09:36 Tegnap elfelejtettem lejegyezni, hogy micsoda példatlan dőzsölési lehetőséghez jutottam. Éhezésem hosszú napjai alatt mindvégig csokifagyira vágytam. Persze abban a tudatban, hogy esetleg hónapokig nem ehetek. Tegnap - eléggé bátortalanul - megkérdeztem a kedves, fiatal ügyeletes orvost, hogy esetleg magamhoz vehetnék-e néhány kanállal. Meglepetésemre azt mondta, hogy természetesen: majd fölvesszük a diéta-listára a csokifagyit. Ákos öcsém hozott is. Csodálatos volt. Gyakorlatilag meg is gyógyultam.

13:45 Ma nőnap van. A mi családunkban, gyerekkoromban ez - mint kommunista ünnep - tiltott volt. Nagyanyám azt az álláspontot képviselte, miszerint untig elég az anyák napja, mert abban benne van minden, amit a nőkön ünnepelni érdemes. Egy olyan helyzetben, mint amilyenben most vagyok, az ember óhatatlanul elgondolkodik, csakugyan lehetséges-e teljesen lebontani a nemek szerinti szerepeket. Fölmérni se tudom, mennyi szenvedéstől óvtak meg azok a nők, akik itt vigyáznak rám. Nem csak elegáns szakértelemmel, hanem ráadásul nagyon sok empátiával és tapintattal dolgoznak. És figyelem: nem csak velem bánnak így. A gyógyulás jelentős részben rajtuk múlik, és én valahogy nem érezném biztonságban magam, ha egyszercsak férfiak vennék át a szerepüket. Mert ez anyaszerep. Tulajdonképpen a nővéreket is anyák napján illene ünnepelni. Bár talán jobb, ha azt csakugyan a mamácskáinknak hagyjuk meg. Na jó: mindaddig, amíg ezt az ENSZ napirendjére tűzzük, megvitatjuk, és konszenzusra jutunk, március nyolcadikát magánrendeletileg Nemzetközi Nővérnappá nyilvánítom.

040309 kedd 08:30 Tegnap nem nagyon tudtam írogatni, mert nagyon sokan látogattak meg. Itt volt András öcsém Matyi fia, Ákos öcsém Szonja lánya. Aztán az apja is megjött, és Milán is. Találkoztam Csintalan Sándorral, és beszéltünk is pár szót. Később meg Hetesi Péter Pállal futottam össze. De az igazi meglepetés az volt, hogy késő este egyszercsak bekopogott Donáth Laci, mert nem felejtette el, hogy amikor pár hete találkoztunk, és említettem, hogy itt leszek, megígért egy látogatást. Jó nagyot beszélgettünk a világ állapotáról, és terveink is lettek.

Nagyon sokat segített rajtam ezen a héten, hogy szinte soha nem voltam egyedül. Ez olyan biztonságot ad, és olyan erővel tereli a figyelmet el a fájdalmakról és a félelemről, hogy biztosan gyógyító erő. Szinte állandóan figyelt rám Eme, és szinte a fél napjait velem töltötte Milán. Ha csak tudtak, jöttek, vagy telefonoztak a gyerekeim. A feleségem minden nap bejött Tahiból Milossal. Telefonáltak, írtak, jöttek vagy üzentek a barátaim és a távolabb elő rokonaim. Egy kórházban még így is magányos az ember, mert a saját testével harcol. De legalább a saját agyával - vagy, ha úgy tetszik: a lelkével - nem kell, mert kevés idő marad ilyesmire.

   Nekem az is jó volt, hogy kitaláltam ezt a napló-kísérletet. Keretet adott a napjaimnak az, hogy le kellett győznöm minden technikai akadályt, mert egy telefon segítségével kellett beszámolnom a dolgokról, hiszen tudtam, láttam is és éreztem is, milyen sokan figyelik aggódva és szeretettel. Használhattam volna az itteni számítógépeket, vagy behozhattam volna a sajátomat is. De abban nem lett volna semmi kunszt. Csak akkor érdemes valamibe belekezdeni, ha járatlan utat találunk. Ha nincs ilyen, akkor nehezíteni kell a feltételeket. Miközben tele voltam fájdalommal és félelemmel, ezekről úgy bírtam elterelni a figyelmemet, hogy közben például olyanokat tudtam meg erről a masináról, amit most is a kezemben tartok, amikre közönséges, hétköznapi használat közben sose jöttem volna rá. Mindjárt jön Cs. doktor, hogy kivegye a varratokat. Aztán Ákos öcsém hazavisz.

Február 29. (vasárnap) Tegnap elfelejtettem bejegyezni: válaszoltam arra a kérdésre, hogy miképpen tudnék 180 milliárdot megtakarítani.

Majd pont nektek fogom ingyen elárulni! Kicsit csodálkozom, hogy a miniszterelnök meg se próbálta kitalálni, hogy megfoghatja a telefont, és egyenesen megkérdezheti tőlem. Jelezve persze, hogy mekkora sikerdíjra gondol. De nem ám olyanra, amit aztán mindenféle jóerkölcsre hivatkozva visszaszedetnek a bírósággal. És nem adok belőle a pártoknak se! Komolyan: fogalmam sincs. Bár azt tudom, hogy a megtakarítás olyan, mint a fogyókúra. Már találkoztam valakivel, akinek sikerült, de bele is rokkant.

Mostantól már csak a külön ablakban megjelenő fórumon tudom folytatni ezt a naplót. Remélem, nem kell három-négy napnál tovább tartózkodnom a kórházban.