Április 30. (péntek) Reggel a feleségem elment az énektanárnőjéhez, és miután hazajött ismét elmentünk a CORA Okmányirodájába. Úgy látszik, a múltkor valami légköri zavar lehetett, mert most nagyon kedvesek és szolgálatkészek voltak. Még a gyerekünkkel is, pedig sikoltozott és ugrált, ahogy szokott. Két hét múlva lesz jogosítványom, útlevelem, sőt Milos is kap útlevelet, így aztán csatangolhatunk a nagyvilágban. Sajnos nem EU-s csillagocskák lesznek a fedelén, amit nem is értek. Akkor minek léptünk be, ha még ez se jár a polgárnak? Pedig ajánlottam, hogy esetleg egy kicsivel többet fizetek érte. Ha megyek a jogosítványért, kicserélem a személyimet is. Megtudtam, hogy az égvilágon semmi szükség rá, mert nyugodtan igazolhatjuk magunkat jogosítvánnyal is meg útlevéllel is. Csak azért kell, mert a bankok más okmányt nem fogadnak el. Ami a rendőrnek jó, az nekik kevés. Ezt azért meg kellene beszélni a bankárokkal. Nem kis összegeket fizetünk, arról nem is beszélve, hogy az ilyen műanyag-darabok sokban vannak a társadalomnak is. Nem is értem, hogy miért nem egyetlen bankkártya-szerű lapkán van minden adat. Bőven elférne, útlevélként és jogosítványként is használható lenne. A rendőrök meg egyetlen lehúzással, vagy számbepötyögtetéssel megtudnák, hogy el kell-e kapni a tulajdonost, avagy sem. Sose értem, hogy ha már kitaláltak valami jól működő dolgot, akkor miért nem azt használják mindenre.

Dolgunk végeztével elhatároztuk, hogy eszünk egy kis kínait – kíváncsi voltam, hogy bírom-e. Bírtam. Sőt este kolbászt is ettem, mert megkívántam. Nem is lett tőle semmi bajom, pedig már a műtétem előtt hónapokkal nem kívántam. Úgy látszik, csakugyan meggyógyultam.

Sorban állás közben találkoztunk Görög Laci barátommal – aztán a felesége is előkerült. Ők is olyan emberek, akiktől kifejezetten boldog leszek, ha összefutunk. Most azt is megbeszéltük, hogy hamarost, esetleg kijönnek hozzánk. Megállapították, hogy Milos nagyon emlékezteti őket a pici Dávidra. Ha jól megnézzük, persze van benne valami. Pláne, hogy Dávid is a megátalkodott csirkefogó kategóriába tartozott.

Éppen tegnap beszélgettünk Ákos öcsémmel arról, hogy Mirkó fia kamaszodik, és milyen nagy szája lett. Állandóan visszabeszél. Kérdeztem az öcsémtől, hogy nem emlékszik-e, mert mintha ő is pont ilyen lett volna. „De nekem mindig igazam volt.” Hacsak úgy nem. Én nagyon szeretem a kamaszokat. Majdnem az a legaranyosabb korszak egy ember életében. A lányaim is elbűvölően borzasztóak voltak időnként. De éppen az a gyönyörű a kamaszkorban, hogy látjuk, hogyan éled bennük a nő vagy a férfi. Olyankor már semmit nem tehetünk, hiszen régen eldőlt, hogy milyenek lesznek. Legföljebb szorongva bíztathatjuk őket. Soha nem szabad fölvenni velük a harcot, mert hajlmosak komolyan venni, és akkor hosszú évekre elidegenedhetnek.

Este az EU-hoz való csatlakozás pillanatait a kertben töltöttem, mert attól tartottam, hogy a tűzijátéktól fél majd a kutyám, és nem akartam magára hagyni. Szerencsére csak távol – talán Szentendrén – dörgött az ég, így nem ijedt meg nagyon.

Ezt a puffogtatás dolgot is meg kellene beszélni majd az EU-ban, ha majd komolyan vesszük az állatok jogait.

Április 29. (csütörtök) Bementünk a városba, mert egyrészt nekem anyakönyvi kivonathoz kellett jutnom, másrészt a feleségem találkozni akart a barátnőjével. A XI. kerületi anyakönyvi hivatalban egy szigorú tekintetű hölgy aziránt érdeklődött, hogy miért akarom kicseréltetni az igazolványomat, ha még le sem járt. Pedig látta: olyan rongyos, hogy azonnal széthullik. Ez még a régi, jó népköztársasági igazolvány: azt hiszem, itt az ideje újra cserélni. Bár azt sajnálom, hogy az újba nyilván nem kerülnek bele olyan adatok, mint például a gyerekeim listája. Néha jó volt megnézni. A hatóságnak már nyilván semmi köze az ilyen titkos, személyes adatokhoz. De mi van akkor, ha én azt akarom, hogy nyilvánosak legyenek? Semmi.

Miután hamar végeztem, elmentem Ákos öcsémékhez, akik éppen Mirkó színpadi szereplésének megtekintésére készültek. Kicsit beszélgettünk, jót kávéztunk – az öcsém a kávéfőzés művésze -, aztán kimentem a Feneketlen tóhoz, hogy megleljem a gyerekemet meg a mamáját, valamint a barátnőjét és a kislányát. (Nagyon aranyos, jószagú kisgyerek, aki hol alszik, hogy igen bölcsen tekintget a kocsijából.)

Az ott egy EU-kompatibilis játszótér, nagyon jó mászókákkal. Bár az én Milos fiam olyan magasan volt egy csúszdán, hogy frászt kaptam. De én már csak ilyen vagyok.

Milos természetesen rabságban tartotta a nőket. Szerzett egy „motort” és valahogy rávett két jóval idősebb iskolás lányt, hogy őt kergessék. Kifürkészhetetlen tehetsége van ehhez.

Aztán még elmentünk fagyizni is, majd Tamarával és Marcival akartunk találkozni, de ez nem sikerült. Tamara szegény, idős nagymamájával sétáltak, és nem akartunk alkalmatlankodni. De este kaptunk egy képet Marciról, vigasztalásul.

Yes, comment

"Hihetetlen, mit kibírtunk mi, szocialisták" -- siránkozik Tóbiás József pártigazgató a 168 Órában.

Mitki

Ha Tóbiás úr így folytatja a pártigazgatást, lesz még egy nagy próbatétel az EU-választáson, de az csak edzőmérkőzés, ahhoz képest, ami 2006-ban vár rájuk. Csöndesen mondom: jót tett volna a párt hírnevének, növelte volna az EU-választási esélyeket, ha az Index beszámolója után hazaküldi R.W. urat, majd maga is lemond pártigazgatói posztjáról. Valóban hihetetlen, mit kibírnak, mit kitűrnek a szegény jó szocialisták. Meg mi.

A magyar munkahelyeket akár védintézkedésekkel is meg kell óvni, mert a rendszerváltáshoz hasonló munkaerőpiaci változást, növekvő munkanélküliséget okozhat a csatlakozás. A magyar munkavállalók szabad áramlásának korlátozását kétoldalú tárgyalásokkal, az érdekegyezetés színvonalának emelésével akár egy éven belül fel lehetne oldani, ehhez azonban meg kell győzni a tagállamokat, hogy nem ésszerű egyformán megítélni az új csatlakozó országokat - közölte a Népszavával Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke.

Külbel

Azon gondolkoztam, hogy származhat-e valami előnyünk abból, ha nem engedik külföldön – vagyis az EU-ban, tehát külbelföldön - dolgozni a legjobb magyar szakembereket? Az is lehet, hogy emiatt a külbelföldi tőke kénytelen lesz itt foglalkoztatni az embereket. Ez végeredményben a nemzeti érdeket szolgálná, hiszen a közös célunk az, hogy az EU-ban legyünk, ám mégse menjenek el innen az emberek. Az is lehet, hogy taktikát kellene változtatni: törvényben tiltani a magyar munkaerő külbelföldre áramlását, hogy az belkülföldön maradjon. Mivel ez alighanem ellenkezik az EU eredeti szerződésével, fölbőszítenénk Brüsszelt, és végre kiderülne, hogy a mostani szánalmas korlátozások az EU-eszmét  megcsúfoló intézkedések.

Aknavető-támadás érte a hillai tábort, ahol a magyar kontingens katonái is állomásoznak. Három gránát robbant fel, de senki sem sérült meg.Nem befolyásolhatja az iraki magyar missziót, hogy gránáttámadás érte a hillai tábort. A honvédelmi miniszter a nemzetbiztonsági bizottság ülése után hangsúlyozta, hogy a magyarok szálláshelye még mindig az egyik legbiztonságosabb bázisnak számít.

Katonás

Végülis nagyon katonás dolog ekkora, még mindig nagy biztonságban élni: csak azon múlik, lesznek-e magyar halottak, hogy jól tudnak-e célozni drága iraki barátaink, akiket mi mindenáron föl akarunk szabadítani, és ezt nyilván ezért ünneplik aknavetőzéssel, mert nem küldtünk nekik humanitárius segítség gyanánt tűzijátékot. Három gránát letarolhatta volna a fél magyar „kontingenst”. Bizonyára az is nagyon katonás, férfias dolog, ha egy kormány, nyilvánvalóan vesztett helyzetben orosz rulettet játszik a saját katonáival. Kevésbé lenne férfias, ha egy tragikusan végződő aknatűz, vagy egy magyarországi terrortámadás után a krokodilkönnyező miniszterek, pártvezérek, tábornokok és hivatalnokok kénytelenek lennének családtagoknak elszámolni. Kíváncsi vagyok, hogyan fűznék bele azt, hogy „még mindig”.

Mivel a Sorstalanság rendezőjének megrendült a film producerében a bizalma, "a lenullázódott produkció" vezénylését Hámori András folytatja tovább, közölte Koltai Lajos a Klub rádióban.

Hungaricum

Van nekünk egy Nobel-díjas regényünk, amit az Isten is megfilmesítésre teremtett, sugallt, hiszen már olvasás közben is filmként látja és hallja az ember a történetet. Kihasználhattuk volna Kertész Imre világhírét, készülhetett volna egy jelentős európai-magyar film, afféle kulturális belépő gyanánt az EU-ba. Ehelyett sorstalanságra ítéltetik egy már elkezdett film, mert nincs rá pénz. Pont erre nincs? Igazi hungaricum.

Ma a jobboldali sokszínűség letéteményese a Magyar Demokrata Fórum — nyilatkozta Dávid Ibolya a 168 órában.

Szebb a szürke

Azért nem bánnám, ha nem fogná be az egész spektrumot, és inkább egy kicsit szürkécske maradna.

Április 28. (szerda) A nap nagyobbik részében megint a szabadban voltunk. Sőt egy rövid kirándulást is tettünk, biciklivel. Le a Duna partjára, végig a gáton, föl a gátőrháznál, át az úton, aztán a szántóföldeken, majd a lókarámok mellett az erdélyi házakig, aztán le a focipályánál. Ittunk egy pohárka rostosat a „Sportszár” büfében, aztán haza… Nagyon kellemes volt.

Ki is kellett próbálni a bicikliket, bár jó állapotban voltak, éppen csak egy keveset kellett fújni a kerekekbe. Én Dávidéval mentem, ami régebben az enyém volt, de cseréltünk. Állítanom kell a hátsó féken, és fújnom kell még az első kerékbe, de amúgy jó állapotban van.

Nagyon jó lenne hetente többször bringával kirándulni. Milos már teljesen biztonságosan ül a helyén, és nagyon élvezi – bár be van kötve, és sisakot is köteles viselni. Ha bármerre elindulunk, innen fél-egyórányira olyan csodálatos helyek vannak, amelyek arra is alkalmasak, hogy a nap hátralévő idejét fölfedezésekkel töltsük. Arról nem is beszélve, hogy érdemes például Kisorosziban ebédelni, és komppal akár Szentendrére is átmehetünk. Így nem kell főútvonalon biciklizni, arra a gátak éppen elég jók. Ha a szántóföldeken átvágunk, a „nagy” Dunához jutunk. A sarkantyúk mögött csöndes, tiszta és egyáltalán nem mély vizekben fürödhetünk. Ezt visszük az EU-ba. Bár a szigetet már régen fölfedezték a nyugat-európai turisták. Szinte naponta mennek el a házunk előtt hatalmas bicikli-karavánok. Többnyire németek, vagy hollandok.  Elképesztően jól fölszerelt gépekkel. De mivel egyformák, gondolom, az utazási irodák adják őket a fenekük alá. Persze ha az enyémet meglátják, akkor irigykednek, mert ilyen jól fölszerelt teherbiciklit ritkán látni. Van rajta két kosár, egy hat üveg szállítására is alkalmas palackos láda, valamint – ha fölszerelem – mögötte egy ötven kilót is elbíró utánfutó. Most azt tervezem, hogy a vázra teszek egy gyerekülést. Ez azért kell, mert így Milost akkor is elvihetem magammal, ha a mamája nem jön velünk – most az ő gépén van, bár ez már inkább fotel, mint gyerekülés.

Távol a hejehujától

Ha valaki találkozik Orbán Viktorral, és tudja, mi az illem, akkor nem Orbán úrnak, nem pártelnök úrnak, de még csak nem is Viki bának szólítja, hanem azt mondja neki, hogy Miniszterelnök Úr. Függetlenül attól, hogy szereti-e vagy nem, őt magát úriembernek vagy inkább olyan pöffös tartású pógárfélének ismerte meg. Jó szokás ez. Azt fejezi ki, hogy egész életében jár a köztisztelet annak az embernek, aki a nép akaratából magára vette az országlás veszélyes terhét.

Kérdés persze, miképpen illik viselkedni annak, akit Miniszterelnök Úrnak illik szólítani életfogytig. Nem tudom, hol tanítanak ma ilyesmit, de talán Boross Péter Miniszterelnök Úr írhatna egy könyvet erről a volt- és a leendő Miniszterelnök Uraknak. Szó lehetne benne arról, hogy hol és miképpen illik megjelenni, melyek azok az ünnepi alkalmak, amelyeken akkor is ott kell lenni, ha minden más résztvevőt utál, megvet egy volt kormányfő. Jó lenne, ha meg is indokolná: például a diplomáciai képviseletek vezetői előtt nem illik államférfihoz méltatlan módon, távolmaradással tudatni, hogy a volt – és talán jövendő – miniszterelnök, nem ünnepel együtt a néppel, még történelmi pillanatokban sem. Mert fölötte áll az ilyen hejehujáknak.

Természetesen mindez arról jutott eszembe, hogy Orbán Miniszterelnök Úr - miután a múlt héten megtudtuk: készen áll a kormányzásra -, hétfőn nem jelent meg az Országgyűlésben, amikor a képviselők elfogadták az Európai Unióhoz való csatlakozásról szóló szerződés kihirdetésére vonatkozó törvényjavaslatot, a csatlakozás alkalmából született négypárti politikai nyilatkozatot, elhelyezték az ülésteremben a magyar zászló mellett az EU zászlaját, és meghallgatták a Himnuszt, majd Beethoven Örömódáját, az unió himnuszát.

 Nem is akarom végig gondolni, hogy miképpen találta ki Orbán Miniszterelnök Úr, hogy ezt kell tennie. Talán diskurált a frakcióvezetőjével, esetleg Kövér úrral, a lelki támaszával számítgatták, hány százalékot hoz szélsőjobbról, ha így tüntet. Magára hagyta a népét, amelynek kegyeit oly hőn szomjazza, a híveit, akik közül számosan kétségek között várják a jövő hetet. Akikben munkálkodásával ő is a reményt keltette - és ezért szavaztak igennel a csatlakozásra -, majd későbbi viselkedésével ugyanezekben ő maga ébresztett kétségeket. Ez még mindig az a sértődöttség, és honbúslakodás, ami attól támadt benne, hogy nem ő vezeti a népet az EU-ba, vagy már új, taktikai illetlenség? Vagy talán a szerettei közül valakinek sürgős szüksége volt rá, és azonnal menni kellett?

Nem volt komoly dolga, csak valahol kampányolt. Vagyis találkozott azokkal, akik enélkül is az ő pártjára szavaznak. Akárhol is járt, Pokorni Zoltán illedelmesen kimenthette volna. Őt hagyták a Házban savanyúkat nyilatkozni. Ilyen ünnepiket tudott mondani: "Az, hogy a mai nap apró betűs lábjegyzet lesz-e a történelemkönyvekben, vagy fejezetcím, az a következő években, évtizedekben dől el". Az biztos, hogy Orbán M.Ú. távolmaradása lábjegyzetet sem érdemel. El fogjuk felejteni. Az EU-választások után.

Áder János szintén fontosabbnak találta, hogy lakossági fórumozzon az ünnepség idején. Neki is, élete végéig jár az Elnök Úr megszólítás, hiszen valaha elnökölte azt az Országgyűlést, amelyet most semmibe vett. Gondolom, ő is a nép iránti mélységes hazafiúi alázattal áll készen arra, hogy úgy július táján átvegye régi szolgálatát. (fórum)

Április 27. (kedd) Reggel írtam, aztán szinte az egész napot kertészkedéssel töltöttem. Illetve töltöttük, mert a feleségem a szőlőlugast kötözgette. (Ez egy repülő lugas, mert a kert fölött lebeg, láncokon, olyan három méter magasan. Létráról kell kötözgetni, ami eléggé nehézkes munka. Viszont nagyon szép lesz, és enyhet is ad majd, ha a szőlő elkezd csápolni. Azért van most sok munka vele, mert a gagyi drótokat láncra cseréltem, és mindent újra kell építeni, fél méterrel magasabban, mint ahogy eddig volt.)

Én rendbe tettem a kertnek azt a részét, amelyik tele volt fűzfa- és fenyőágakkal, levelekkel. Sőt füvet is nyírtam, mert nekem ne legyen az, hogy ide jön az EU és azt látja, hogy méltatlan vagyok, mert kákics lepi a kertet. Elkezdtem az avart az új komposztálóba hordani. Helyet csináltam a gyerek homokozójának. Az egy nagy műanyag medence, amit fürdésre is lehetne használni. Azért kellett átköltöztetni a ház elöl, mert a kutya, a mi négylábú barátunk állandóan belehugyozott. Letakartuk viaszkos vászonnal, de azt sem kímélte, és a vizelet belekúszott a homokba.

Ma újabb adalékot tudtam meg a kutyánk gasztronómiai szokásiról. Egy kukában füvet rohasztottam, komposztálási célzattal. Amikor beleöntöttem az új gödörbe, iszonyatos bűz áradt belőle. A derék állat jóízűen falatozott belőle. Nekik az ilyesmi biztos olyan finomság, mint nekünk egynémely kínai ételek. Csak az a baj, hogy utána többször, orvul könyékig nyalta a karomat, amitől én barátságtalan lettem.

A feleségem ilyenkor mindig kioktat, hogy ez a kutya végtelen szeretetének a jele. És azért idegesít, mert én meg nem szeretem őt. Ha tudná, meg is mondaná a kutyának. Szerintem meg azt kellene elmagyarázni ennek a kedves, oktalan állatnak, hogy én bármennyire szeretem, mégsem nyalom le a lábát, ha előtte mondjuk fokhagymát ettem. De érdekes módon a feleségemét se, sőt a gyerekeimet is megkímélem. Pedig szeretem őket.

Amúgy azt mindenképpen föl kell hozni a javára, hogy végtelenül türelmes Milossal. A mi drága gyerekünk nem csak a macskát nyüstöli egész nap, őt se hagyja békén. Ha elmegy mellette, rásikít, huzigálja a farkát, a szőrébe csimpaszkodik, a kutya meg hagyja. Ha már minden kötélideg szakad, inkább elmenekül. Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha egyszer odakapna.

Ma megfigyeltük, hogy Milos a kertben gyakorlatilag soha nem tesz olyat, ami normális játéknak tekinthető. Oda mászik föl, ahova nem szabad, olyasmivel játszik, ami veszélyes, állandóan a kutya vájdlingjában pancsol, beleteszi a cumiját is, ha botra lel, akkor vagy az állatokat kergeti vele, vagy az autót püföli, és így tovább. Percenként kell rászólni, levenni, arrébb tenni. Ahelyett, hogy sakkozna, például.

Biztos mi is ilyenek voltunk. Nem is vittük semmire.

Fruzsina leveléből: "Muzsikálni, beszélgetni, de csak csendesen. Hol van még ilyen fa, vagy hely?"
A Vajdaságban, mindennek ellenére akad. Sõt, már csak ennyi.

(fórum)
 

Április 26. (hétfő) Reggel itthon maradtam, mert orvosi vizsgálatra kellett vinni Milost, és tudtam, hogy az nem egyemberes feladat. Már itthon hiába próbáltuk fölkészíteni. Mutattuk, hogy a doktor néni majd megkopogtatja, meg belenéz a szájába, és milyen csudajó az, de hiába. Jelezte, hogy nem, dehogy, ő nem akarja. Ilyenkor kinyújtja a kezét, és úgy mozgatja a tenyerét, mintha egy autót akarna megállítani. Teljesen ki volt borulva.

A váróteremben pláne kihallatszott a rendelőből, hogy sírnak a gyerekek – el akart menekülni.

A vizsgálat alatt tulajdonképpen nagyon rendesen viselkedett, mert hagyta magát, csak ordított közben. Pedig nálunk a védőnő is, a doktornő is igazán különlegesen kedves emberek, soha nem bántotta egyik sem. Arra jöttem rá, hogy a gyerekeket gyógyítóknak nem szabadna fehér köpenyt viselni. Mert a gyerekek az alapján azonosítják őket. A feleségem bement valahova, talán egy boltba, ahol ketten is fehér köpenybe voltak, Milos pedig hisztérikusan menekült. Ennek pedig az az oka, hogy a kórházban kénytelenségből, és a lehető legcsekélyebb fájdalmat okozva a szegény fehér köpenyes nővérek megszurkálták. Ezt soha nem tudja kiheverni.

A legfontosabb persze az, hogy teljesen egészséges.

Délutánra elkészültem a hetek óta, nagy esőszünetekkel épülő új komposztálóval. A kibányászott föld felhasználásával új területek füvesítésébe kezdtem. Kipróbáltam a kutat: működik a búvárszivattyú. Nyilván hamarosan rekkenő hőség és aszály kezdődik, de én készen állok a harcra.

Tegnap Friderikusz a műsorában Nádas Péterrel beszélgetett. Maga az interjú igen gyenge volt, mert valahogy Friderikusz nem értette meg, hogy Nádas nem abban a világban él, amelyikben ő. De Nádas Péter jókat mondott. Például: a híres vadkörtefa, aminek az életét egy éven át fotózta, és amelyik olyan százharminc éves, valaha a falu fája volt. Az öregek mesélték, hogy esténként alá gyűltek beszélgetni, muzsikálni. „De csak csendesen.” – tették hozzá.

Muzsikálni, beszélgetni, de csak csendesen. Hol van még ilyen fa, vagy hely?

Egyik nagy tervem, hogy egyszer, valahol megrendezzem a csöndes zene fesztiválját. Persze nem lesz belőle soha semmi, de talán az is valami, ha szeretném.(fórum)

Április 25. (vasárnap) Délután bementem a városba, mert Milos a mamájával vonattal jött haza Miskolcról, ahol a Föld napja alkalmából rendezett programban vettek részt – a feleségem énekelt. Ez volt az együttesük első közös föllépése. Nem teljesen elégedett magával, de ez így is van rendjén. Nagyon kalandos út volt. Milos először utazott vonaton – én legalább húsz éve nem. Nem volt könnyű bírni vele a bizonytalan körülmények miatt, de szerencsére mindenkit meghódított, amit nem csodálok. Itthon már nem volt annyira hódító, mert el is fáradt, meg túl is pörgött, de aztán sikerült elaltatni.

Bicikliztem fél órát, ami persze nem nagy teljesítmény, de tulajdonképpen kísérleteztem magamon: bírom-e? Szükségem van a mozgásra, ám az utóbbi hónapokban az ilyesmit nem nagyon bírtam. Ha végre normális idő lesz, a gyerekkel is elindulhatunk. Ahhoz persze föl kell készítenem a lábaimat meg az izületeimet. Nagy sebességgel, teljes erővel mentem, de semmiféle panaszt nem okozott. Ez most még nem öregesség, hanem lábadozás. Vagyis kerékedés.

Este néztem a Mindentudás Egyetemét. Nagyon szeretem ezt a sorozatot. Zseniális ötlet volt, de mégis azon gondolkoztam, hogy a televíziózás mekkora lehetőséget hagyott ki. Szinte érthetetlen, hogy miért nincsenek legalább harminc éve – akár minden nap - ilyen műsorok. Tulajdonképpen egy egész oktatási rendszert kellett volna fölépíteni a képernyőre. Persze emlékszem az Iskolatelevízióra, jó is volt, de nem a teljes népességnek szólt. Bár én sokszor az általános iskolásoknak szánt órákat is szívesen néztem. Ha képes lenne valami közös tervre a televízió és az internet, akkor csakugyan el lehetne végezni egyetemi kurzusokat úgy, hogy legföljebb csak vizsgázni mozdulunk ki a lakásból. Majd egyszer, nagysokára… Csak nehogy azon kapják magukat a televíziósok, hogy mire fölébrednek, már nem kellenek senkinek.(fórum)

Április 24. (szombat) Ma rászántam magam, és tanítás után megnéztem A passiót. Annyira megrázott, hogy azt hiszem, hatalmas változást hoz az életemben. Szent fogadalmat tettem: soha az életben nem nézek meg többé olyan filmet, amit Gibson rendezett, vagy amiben szerepel.

Természetesen előítélettel vettem jegyet, de ez a film minden képzeletemet alulmúlta. Amit művészetnek gondolok, annak egyik legfontosabb eleme az arányérzék. Még csak arra utaló jelet sem találtam, hogy Gibsonban ilyesmi munkálna, fegyelmezne, vagy legalább halvány sejtése lenne róla, hogy mit is értünk arányokon. A passió olyan, mint egy, a Szentírás alapján megrajzolt, képregény-kifestőkönyv, amit valami hibbant vérrel festett ki. De aki rajzolta, az is vagy elmebeteg, vagy nagyon is eszes, mert pontosan tudja, hogy az emberekben mi munkál, mire kíváncsiak, mi az, amivel a zsigereikben lehet kotorni.

Azt hiszem, Mel Gibson esetében az utóbbival van dolgunk.

A filmet nem találtam kirívóan antiszemitának. Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézussal kapcsolatban a zsidó istengyilkosság vádja marhaság. A Szentírás egy, a történelem bármelyik korszakából jól ismert sémát ír le: egy csoport valakitől félti a hatalmát, ezért a csőcselék fölhasználásával azt megöli, vagy megöleti. Hogy ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a zsidók ölették meg Jézust, az természetes. Ki más ölette volna meg, ha egyszer a zsidó főpapok féltek attól, hogy a hatalmukra tör? Ha egy keresztény nem tudja megbocsátani, hogy a keresztényeket a zsidók találták ki, akkor úgysem hajlandó megérteni a történetnek a mindenkori hatalomra és csőcselékre utaló lényegét, az egész emberiségre vonatkozó üzenetét, tehát hiába magyarázza azt zsinat, pápa, rabbi.

Itt jegyzem meg: bármikor bebizonyítom, hogy Nagy Imrét a magyarok ölték meg. Az a hatalmas tömeg, amelyik 1957. május elsején a Hősök terén összegyűlt és Kádárt éltette. Kádár akkor érezhette először, hogy bármit megtehet, hiszen az ő népe immár mögötte áll, és a forradalmárok ellen fordult. Gyilkoltatott is, mélységesen emberi hajlamainak engedve.

A zsidók csőcselékének amúgy elég lett volna, ha Róma helytartója Jézust helyben agyonütteti. Szinte alig kínozták ahhoz képest, amit a rómaiak műveltek vele.

A Gibson-evangéliumból az derül ki, hogy Jézust mégis inkább az olaszok ölték meg. Ha úgy vesszük, ők a rómaiak jogutódai. Jézus fizikai szenvedése az elképesztően szadista római katonáktól való. Ez a szadizmus azonban egyáltalán nem extrém, szinte minden nép, minden állam történetében fölbukkannak ilyen figurák. Itt vannak köztünk is, Magyarországon. Csak egy kisebb háború, vagy diktatúra kell, hogy hadrendbe állítsák őket.

Magam is meglepődtem azon, hogy a teljesen amatőr korbácsolási jelenet, és többi ütlegelés egyáltalán nem rázott meg. A rendező annyira túlméretezte a szenvedést, hogy annak minden hitele odalett. Képtelenség együtt érezni egy olyan szenvedővel, aki szemmel láthatóan művértől szennyes műsebeket visel.

Ha abból indulunk ki, hogy Jézus emberként szenvedett – mert különben nincs értelme a történetnek -, akkor az ütlegelésektől és sebektől már a korbácsolás közepe táján meg kellett volna halnia, mert alighanem anatómiai lehetetlenség, hogy valaki a csaknem teljes bőrfelület elvesztése, százszám izom- és érszakadás, és sok-sok belső sérülés után életben maradjon.

Azt persze jó lenne tudatosítani, hogy ilyen iszonyatos sérüléseket Jézus előtt is, és után is szenvedtek emberek hasonló kínzásokban. Ma is van nyilvános botozás és korbácsolás, sőt kínvallatás a világban, és pláne biztosan volt a huszadik század legelvadultabb diktatúráiban. És akkor még nem is hivatkoztam a szent inkvizícióra. Visszavonom a fogadalmamat: ha Gibson az inkvizícióról készít filmet, azt megnézem. És kíváncsian várom az egyházak lelkendezését.

Meglepő módon nem volt olyan érzésem, hogy menekülnöm kellene a moziból. Fegyelmezetten figyeltem, bár néha – főleg a sátános jeleneteknél –, ha nem is nevetni, de mosolyogni támadt kedvem. Éreztem, hogy lesz még valami rettenetes hülyeség. És bizony akkor, amikor a gonosz lator szemeit kikapta a holló, sajnos el is röhögtem magam.

Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy ez a film az üzleti célú, perverz vallásgyalázás minősített esete. Különös módon az én hitemet is sérti, miközben nem is vagyok istenhívő.

Annál inkább meglep, hogy ez a film vallásos emberek – köztük művelt, és lélektanban is jártas papok – őszinte csodálatát vívta ki. Nem tudom, mi ebből a tanulság, de ezt félelmetesnek találom. Úgy tűnik, hogy a gagyi giccs elemi lelki szükséglet. Brutalitással megkenyve pedig világsiker.

Amivel végképp nem tudok mit kezdeni az ez a hír: „Ferencesek hada kérte petíció útján A passió rendezőjét, hogy készítsen filmet rendjük alapítójáról, Assisi Szent Ferencről. A világhálón közzétett kérvényhez eddig több mint kilencezren csatlakoztak.

A nyílt levelet a rend feje, Glenn Sudano atya a ferencesek amerikai honlapján tette közzé, miután megtekintette a Krisztus utolsó 12 óráját feldolgozó alkotást. A levél az ausztrál rendező művét "a szent művészet rendkívüli darabjának" nevezi, és arra kéri a filmest, hogy mutassa be a világnak rendjük alapítójának életét is.”

Tekintettel arra, hogy engem életem talán legfogékonyabb korszakában ferencesek neveltek, nagyon szeretem ezt a rendet. Csodálatos, nyitott, toleráns, kedves emberek. Talán nem véletlenül, hiszen a kedvenc szentem, Ferenc a példaképük. Kétségtelen, hogy van némi – jó értelemben vett – együgyűség is a gondolkodásukban, fogékonyak a giccsre is, de nem tudtam, hogy ennyire naivak. Mindig hittem abban, hogy az egyházak papjai képesek fölismerni a kártékonyságot, és hosszú gyakorlatuk megtanította őket arra, miképpen óvják meg a lelkeket az örökösen nyomuló tébolytól. Hát nem.

Ezen kívül még válaszoltam arra a kérdésre, hogy Ön szerint melyik ország titkosszolgálata irányítja a magyar kormányt?

A hollywoodi titkosszolgálat. Kövér László, az ádáz feltételező, Csurka legjobb tanítványa túl sok amerikai csihipuhis filmet néz. Ezeket nyilván a CIA támogatja, és többnyire furfangosan győz is bennük. Az utóbbi években azonban kiderült, hogy a CIA, és a világ más titkosszolgálatai a saját országukat sem tudják megvédeni, csak a fontos titkokat nem képesek földeríteni, össze-vissza hazudoznak, sőt a szövetségeseiket is dezinformálják, ha például a választási, vagy más hatalmi érdek úgy kívánja. Aligha lennének képesek olyan nagy ország irányítására, mint a miénk. (fórum)

Április 23. (péntek) Ma az volt a legfontosabb, hogy Milos – nem eléggé elítélhető módon – az ámbituson egy komódba zárta a macskát, és nem engedte ki. Amikor jeleztem, hogy már itt lenne az ideje, benézett, és négy szavas mondattal válaszolt: - Kukucs: cica benne alszik.

Egyébként meg egész nap dumál, megállás nélkül, a tárgyakkal, az állatokkal, magával, mindennel. Gyanítható, hogy növekszik valamelyik őrlőfoga, mert időnként kiborul, és rágja az ujját. Délután valahogy szétesett az idő. Ő aludt, de fölriadt. Mellé feküdtem, hogy megnyugtassam, és este lett mire fölébredtünk. Aztán meg mesét néztünk, a kis székén mellettem ült, és egy rossz mozdulat miatt a keze a széke és a fotelom közé csípődött. Nagyon sírt, de nem lett semmi baja.

A szelíd tett

Semmiképpen sem szeretném befolyásolni az igazságszolgáltatást – bár lehet, hogy már ezzel is sokat ártok nekik -, de én nem ítélném el az Ahimsa csoport tagjait azért, mert a parlamenti karzatról az Irakból való kivonulást sürgették. Ötletes, látványos, kitűnően megszervezett, bátor akció volt, ami el is érte a célját. Sajnálom, hogy soha nem vettem részt ilyenben, pláne az előző rendszerben, noha ezer ok lett volna rá, de gyáva és fantáziátlan voltam. Szakértők szerint zavarkeltés címén elzárást vagy pénzbüntetést kaphatnak.

Csakugyan zavart keltettek, de semmivel sem nagyobbat, mint amennyit mondanivalójuk indokolt. Nem erőszakoskodtak, nem fenyegettek, nem okoztak pánikot, nem tanúsítottak ellenállást a hatósággal szemben, nem uszítottak, nem használtak ocsmány kifejezéseket a demokrácia templomában. Még síp sem volt náluk. Csak kihasználtak egy lehetőséget, és közölték azokkal, akikre tartozik, hogy miért aggódnak.

Nagyon fiatal emberek. Annyira fiatalok, hogy tőlük még nem várható el a nagy összefüggésekben való gondolkodás. Vélhetően elemi ösztönnel félnek a haláltól, és még nem képesek fölfogni, hogy az állami és világpolitikai érdekek - amíg mások életéről és haláláról kell dönteni - fölülírhatják ezt a rettegést.

Az ilyen, nagyon fiatal emberek életszeretettel teljes naivitásukban hajlamosak azt gondolni, hogy nem lehet emberek tízezreit megölni csak azért, hogy az emberek milliárdjain élősködő fejlett demokráciák erővel saját képükre gyúrhassanak társadalmakat, mert ez az érdekük. És őszintén hiszik, hogy bűnös az is, aki segédkezik ebben, vagy nem tiltakozik.

A haláltól félnek, és azt képzelik, hogy azok a katonák, akiket mi egy olyan országba küldünk, amelyiknek népe nem akarja, hogy ott legyenek, belepusztulnak ebbe. Megértik, hogy ők bátor önkéntesek, mégis sajnálnák, ha fölkoncolnák őket. És a gyerekeiket is sajnálnák, meg mindenkit, aki most retteg értük.

Szelíden elvárják, hogy a népvezetők a konfliktusokat ne háborúkkal oldják meg. Annál is inkább, mert azt képzelik, hogy a leigázott népek kínjukban, és becsületből bosszút állhatnak majd ugyanolyan ártatlanokon, mint azok, akiket most ők siratnak. Pláne, ha a vallásuk is ezt parancsolja. Így a „terrorizmus ellen” indított háborúk sokkal több „terroristát” szülnek, mint amennyi a háborúk előtt volt a világban.

Attól tartanak, hogy az akár évtizedekig tartó bosszúhullám eléri a hazájukat, Magyarországot. Mivel fiatalok, és így képtelenek a katonai valószínűség-számítás alapműveleteire is, nem tudják megérteni, hogy a terjedő világpolgárháborúban elhanyagolható az esély arra, hogy ők, vagy a szeretteik például öngyilkos merény áldozatául essenek.

Ha valakik így gondolkoznak, akkor tenniük kell valamit. Akkor is, ha tudják, hogy nagy haragot keltenek, sőt törvényt ülnek fölöttük. Ha nem tennének semmit, becstelennek éreznék magukat. Ha a szelíd tettet az az állam bünteti, amelyik a szelíd tett nélkül ügyet sem vetne a félelmeikre, akkor a büntetés - az állami erőszak - aligha lehet igazságos.

Kedves Iván!

Most olvastam a cikkét a Népszavában. Ugyan a gondolatainkról alkotott feltételezések nagy része nem stimmel (csoda is lenne azok után, amennyit magunkról hajlandóak voltunk elárulni :-)), köszönjük az értünk történt kiállást.

Üdv, Steve

Ahimsa Csoport

(A dologban az a legérdekesebb, hogy ez az írás nem jelent meg a Népszavában, mert egy fontosabb anyag miatt az utolsó pillanatban kicserélték. De bent maradt az online-kiadásban. Ezt olvashatta Steve.)

Egy másik levél:

Szia Ivan!

En szerencsere pont az ellenkezojet tapasztaltam a minap. Lurdy hazvan tulajdoni lap kikeres, sorszamot tepek, 25 varakozo van elottem, igy volt idom elsetalni egy konyvesboltba is. Visszamentem, meg 5en voltak elottem a sorszam alapjan, amikor megjelent egy terhes lany. A biztonsagi or  azonnal odament hozza, hogy tessek elvenni egy nyomtatvanyt, kitolteni,  es soron kivul bemenni. Es ami meg tetszett, hogy - bar voltal akik tobb  mint egy oraja ott altak - senki nem szolt egy szot sem, hogy valaki soron  kivul megy be. Ez az egesz - sajnos - kellemes meglepetest okozott,  vegulis csak egy termeszetes dolog tortent, az a rossz, hogy abszolut nem  is szamitok ilyenre.

Egyebkent meg nem csak ez az orszag gagyi egy kicsit, spanyolorszagban eloszor 4 orat alltam sorba egy egyszeru fenymasolt urlapert, amit siman kirakhattak volna egy polcra, majd pontosan 10 orat azert, hogy  leadhassam, pontosabban hogy kideruljon, hogy a kulfoldiekkel foglalkozo  spanyolorszagi iroda ott tartozkodo 5 alkalmazottja kozul senki nem beszel  a spanyolon es katalanon kivul mas nyelvet, illetve hogy megtudjam egy kedves varakozo tolmacsolgatasaval, hogy hianyosak az irataim, es  tulajdonkeppen semmit nem inteztem, 10 orat alldogalva az epulet elott,  egy szal puloverben, a barcelonaban is nagyon ritka szallingozo hoban.

eszpee

Április 22. (csütörtök) Hát akkor meg is jött a nyár. Ezt abból tudom, hogy egész nap nem volt a lábamon zokni. Legszívesebben nyáron mezítláb járnék, de sajnos, azt már nem lehet. A szomszéd Erzsi már le is égett, mert nem takarta be a karjait, amikor dugványozott, vagy mit tudom én, mit csinált a földjükön.

Milos szinte az egész napot a kertben töltötte, este meg a szomszéd kertben játszottak Dávidkával. Ez főleg abból áll, hogy megpróbálnak egymástól mindent elvenni, aztán az, amelyiknek nem sikerült, kicsit hisztizget. Gyakorlatilag nincs olyan perc, amelyikben nyugton lennének, és valami olyasmit tennének, ami „jó gyerekekhez” illik. Állandóan elesnek, lebucskáznak valahonnan, vagy teleszórják egymás szemét homokkal. De jól szórakoznak. Az a fontos.

Két telefon is jött. Először egy bankból hívtak, hogy akarnak nekem adni egy dombornyomásos, fényképes hitelkártyát, amire vásárolhatok, és hosszú ideig még csak kamatot se kell fizetni… ésatöbbi. Mondtam, hogy rendben van, elfogadom. Feltéve, hogy az egész ügy elintézése nem tart tovább negyed óránál, és nem kell hozzá oltási bizonyítvány. Ezen kívül előre megmondom, hogy amennyiben rájövök, hogy mi a rossz nekem ebben, akkor megírom valamelyik újságban. De úgy, hogy benne lesz annak a neve is, aki most telefonon rádumált. Erre nagyon kedvesen megmondta, mi a csapda a hitelkártyánál: nem szabad róla kézpénzt fölvenni, mert az akkor azonnal, és magasan terhelődik kamattal.

Telefonált a Matáv ügyintézője is. Közölte az örömhírt, miszerint immár szerelik a faluban az ADSL-t, tehát köthetünk egy szerződést. Mondtam, hogy mi azt már novemberben megkötöttük. Méghozzá azzal, hogy karácsonyra bekötik, és az év végéig ingyen használhatom. Vagyis: tulajdonképpen most előállhatnék azzal a követeléssel, hogy 2004 december 31-ig ingyen adják. Szegény hölgy jelezte, hogy ő nem tehet semmiről, én meg nagyon örültem, hogy esetleg van remény arra, hogy még idén sorra kerülök.

Kicsit gagyi ez az ország.

Április 21. (szerda) Ritka szerencsétlen napunk volt. A feleségem próbája háromkor kezdődött – szombaton lépnek föl Miskolcon egy fesztiválon -, és úgy gondoltuk, hogy elintézzük az ügyeinket a budakalászi CORA okmányhivatalában. Egy órára értünk oda. Már az is baljós volt, hogy ott akkor kezdődött az ebédszünet. Na mi is ettünk, tologattuk a gyereket a vaskocsiban. Nem vettük észre, hogy sorszámot kell húzni, így csak negyedikként jutottunk be. Mondtam, hogy meg kell újítani a jogosítványomat, az útlevelemet, és a gyereknek is kell útlevél. A kedves hölgy erre megkérdezte, hogy van-e mindegyikhez sorszámunk. Nincs. Pedig mindegyikhez kell. Vagyis: ha odamegyek, és háromszor megnyomom a gombot, a gép kiad három sorszámot – egyet nekem, egyet a feleségemnek, egyet a gyereknek -, akkor minden rendben van. Ha csak egyet nyomunk hárman, akkor az szabálytalan. Mondtam, hogy ezt nem tudtuk, de vegye figyelembe: gyerekkel vagyunk, már egy órája várunk… ITT A GYEREK NEM SZÁMÍT!

Elkezdte intézni a jogosítványomat, de kiderült, hogy az anyakönyvi kivonatomat nem tették bele a rendszerbe. Márpedig az kell. Jeleztem, hogy nem értem, nem új jogosítványt akarok, hanem meg akarom hosszabbíttatni. Az nem számít, menjek el a XI. kerületbe, ahol születtem, kérjek egy másolatot… Mondjam azt, hogy személyi igazolványhoz kell, mert az is rongyos, ki kell cserélni, és jöjjek vissza. Így nem kell fizetnem érte. Mert ha csak a jogosítványhoz kérném, akkor kétezer forint lenne.

Közben tíz percet beszélt valami nagyon hülye ügyféllel telefonon, aki semmit nem értett…

Majd átment a másik számítógéphez, ahova a kolleganője hívta, mert az egyik ügyfél névváltoztatását nem adta ki a gép – nyilván nem tették „bele a rendszerbe”. Mintegy negyed órán át ezt intézgette. A gyerekünk már nyivákolt.

Átküldte a kolleganőjét, hogy intézze el a gyerek útlevelét. Mondtam, hogy az enyémet is meg kellene hosszabbítani. AZT ÉN HOGYAN KÉPZELEM, KELL EGY MÁSIK SORSZÁM!

A végén kiderült, hogy Milosét se lehet megcsinálni, mert ahhoz is kell anyakönyvi kivonat, noha az útlevélkérő lapon - amit már tavaly óta nem használnak – nem szerepelt ez a feltétel.

Ezeket az embereket én tartom el az adómmal meg az okmánybélyegekkel. Naponta egy-kétezer forintot fizetek azért, hogy nekik meg a főnökeiknek legyen munkahelyük, munkájuk, fizetésük. Biztos tudják, hogy nem szórakozásból visszük magunkkal a gyerekünket, hiszen neki is ott kell lenni ahhoz, hogy útlevele legyen, meg a két szülőnek is. Látják, hogy a gyerek nem bírja a várakozást, de unottan és fintorogva kiküldenének vele a sor végére, mert nem háromszor nyomtam meg a gombot, csak egyszer.

Nem azt várom el, hogy az állami hivatalnokoknak lelkük legyen, hanem csak azt, hogy minden pillanatban annak tudatában dolgozzanak, hogy én vagyok a munkaadójuk. Sőt: a gyerekem is, hiszen az állam elképesztő pofátlansággal az olyan alapvető szabadságjogot kifejező okmányért, mint az útlevél, még tőle is pénzt kér.

És ha az állam alkalmazottai például nem képesek egy olyan adatot bevinni a rendszerbe, amihez az anyakönyvi kivonatom kell, akkor ezt intézzék el egymás közt a hivatalok, mert nekem sem időm, sem kedvem nyolcvan kilométert utazni, várakozni, sorszámozni azért, mert ők képtelenek elvégezni a munkájukat.

A feleségemet ezután már be kellett vinni a városba, a próbára. Aztán Milossal elindultunk hazafelé. Dugókba keveredtünk, majdnem fölforrt a víz. Nincs pénzem ventillátor-lapátra, mert az arravalót olyan okmánybélyegekre költöm, amelyek olyan papírokra kellenek, amiket köteles vagyok magamnál hordani. Éppen, amikor viharba keveredtünk, telefonált a feleségem, hogy eltévesztette: nem is háromkor kezdődik a próba, hanem hatkor, de nem baj, elmegy a papájához…

A napban csak az volt a jó, hogy nem volt hosszú görcsöm. Csak pár szúrást éreztem a CORA okmányirodájában.

Április 20. (kedd) Az a baj, hogy megint egy kicsit véglénynek érzem magam, bár kétségkívül mutatkoznak a gyógyulás jelei. Ma csak két számottevő görcsöm volt, azok se tartottak három-négy percnél tovább, és nem is találtam őket nagyon erősnek. De ez a pár nap mégis úgy megviselte a szervezetemet, hogy olyan, mintha mondjuk hatalmas fizikai munkában lettem volna. Nem baj, ezen is túl leszünk egyszer.

Hír: Illetéktelen eszközhasználat miatt felelősségre vonják azt a minisztériumi dolgozót, aki a zengői radarállomást védő nyilatkozatokat rakott fel a Honvédelmi Minisztériumi szerveréről különböző internetes fórumokra, mondta az Indexnek Juhász Ferenc honvédelmi miniszter.

A miniszter szerint nem baj, ha valaki a magánvéleményének hangot ad, de a módszerrel nem ért egyet. Juhász nem tudta megmondani, hogy civilről vagy katonáról van-e szó, de annyit elmondott, hogy az illető részt vett a zengői projekt előkészítésében.

Sajnos nincs igaza Juhász úrnak. Az, hogy ő nem ért egyet a módszerrel, nem ok a büntetésre. Ki kellene dolgozni azokat az internetes etikai normákat, amik az állami alkalmazottakra és a politikai élet más résztvevőire vonatkoznak. Mivel ma nincsenek ilyen normák, mindenki azt tesz, amit akar, hiszen miért ne lenne joga erre, ha a „civilek” azt csinálnak, amit akarnak, azt írnak az álnevek mögül a fórumokon, ami éppen eszükbe jut. Nem akarok vádaskodni, vagy hamis hírt kelteni, de onnan tudom, hogy a „tettesek” mondták el nekem, hogy némely pártok toboroznak hozzáértő, fiatal híveket ilyen feladatokra. Bizonyos politikai tömörülések pedig szorgos munkatársaikkal elképesztő számban szólnak hozzá a nekik alkalmas témákhoz. Dezinformálnak, szitkozódnak, uszítanak. Ez teljesen rendjén van így, hiszen semmiféle törvényt vagy közmegegyezést nem sértenek. És ez így is marad mindaddig, amíg magára valamit adó fórumgazda megengedi a névtelen levelezésnek ezt az elektronikus formáját, ami az interneten teljes polgárjogot nyert, és amiről emberek milliói azt hiszik, hogy a demokrácia netovábbja.

Kövér László, az Orbán-kormány a polgári titkosszolgálatokért miniszterként felelős politikus, a Fidesz választmányi elnöke múlt szerdán, Pécsett, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének gyűlésén azt mondta: "Ma azt kérdezik egymástól az emberek, riadtan egymás felé fordulva, hogy indokolhat-e ilyen mértékű rombolást, kártételt a dilettantizmus, a hozzá nem értés vagy a bosszú. Vagy többről van szó. És akkor azt nézik a térképen, hogy melyik állam fővárosában székelő titkosszolgálatok mozgatják a szálakat a Magyar Köztársaság kormányán keresztül. És azt kérdezik egymástól riadtan, hogy csak egy ország van-e, vagy több is, amely képes arra, hogy meghatározza, hogy ebben az országban mi történjék, vagy mi ne történjék.

Ma azt kérdezik egymástól az emberek, riadtan egymás felé fordulva, hogy nem kellene-e a választásokon induló politikusoknak a kopogtató cédulák mellé egy elmegyógyászati alkalmassági szakvéleményt is beszerezni?

Április 19. (hétfő) Korán keltem, és meglepetésemre nem volt görcsöm. A buszon aztán lett, bár nem túl erős és nem is tartott sokáig. De mivel a feleségem és Wanda nagyon erőszakosan beszélt velem, sőt árulkodtak is Emének, fölhívtam. Mondta, hogy menjek el ultrahangra. Némi szervezéssel el is mentem. Az orvos igen alaposan megvizsgált, nem talált semmit, bár szerinte nagyobbacska a májam. Mondtam neki, hogy tudom, és attól lehet, hogy átéltem egy májgyulladást, amit nem vettem észre. Nem értem, ez miképpen lehetséges. Azt mondta, az én gyerekkoromban ez még egy gyakori jelenség volt. Például gyomorrontásnak nézte a család, és pár nap alatt túl is estem rajta.

Tegnap elfelejtettem följegyezni, hogy Kerényi Imre megint mit művelt. Arról beszélt, hogy az ő sok unokatestvére és ismerőse között csak egyszer találkozott családon belüli erőszakkal, amikor valami balatoni szomszédja megverte a csaló feleségét. És az esélyegyenlőségi miniszter a munkatársaival csak azért erőlteti ezt a távoltartási törvényt, meg az egész témát, hogy a családok fölbomoljanak, és akkor jöhet a lakásmaffia.

Egy olyan országban, ahol hetente agyonvernek egy nőt, kéthetente pedig egy gyerek hal bele a bántalmazásokba. (A hét végén csak Fejér-megyében hétszer vonult ki a rendőrség családi erőszak miatt.)

Amúgy Lovas is arról beszélt pár napja, hogy a jelenleg hatalmon levők azt szeretnék, ha minél több válás, minél több meleg, meg még mit tudom én milyen szerencsétlen lenne itt.

Vagyis a jelenlegi kormány lényegében a magyar nép kiirtásán fáradozik. Nyilván idegen parancsra. Tudom is: itt jön be Csurka, aki folyamatosan azt állítja, hogy ide akarnak költöztetni pár millió zsidót. Kell nekik a hely.

Az a baj, hogy a végtelenül szorgalmas, ám legalább annyira egyszerű gondolkodású Lovastól, a már régen bekattant Csurkától nem is várok többet. De Kerényi ennél azért igényesebbnek tűnt régebben.

Arról már nem is beszélve, hogy a jobboldali szavazók mintegy húsz százaléka vélhetően csonthülye – éppen úgy, ahogy a baloldaliaké is – és ezeknek bármit be lehet adni. De a fennmaradó nyolcvan százalékot azért nem szabad ennyire lenézni.

Az is megfigyelhető, hogy mindkét tábor ezt a kisebbséget próbálja kiszolgálni, miközben pontosan tudják – mondják is – hogy a nagyobbik részt kellene meggyőzni, hiszen azok között vannak a bizonytalankodók is. Ha pedig valaki bizonytalankodik, az talán a gondolkodástól olyan tétova.

Ez a nap híre: Egy új, és eddig ismeretlen szervezet nevében okozott botrányt hétfőn a Parlamentben néhány fiatal. A narancssárga pólóba öltözött fiatalok egy narancssárga lepedőt lengettek az ülésteremben, amelyen "ki Irakból" felirat szerepelt. Emellett röpcédulákat is szórtak a képviselőknek. A házelnök azonnal utasította a biztonságiakat, hogy vezessék ki őket az épületből, valamint vizsgálatot rendelt el, hogy ki adott nekik belépési engedélyt a Parlament épületébe. Szili Katalin jelezte, hogy a házbizottsági ülésen foglalkoznak az incidenssel. Áder János is azonnali vizsgálatot követelt "a rendkívüli és példátlan" eset miatt.

Természetesen megengedhetetlen, amit tettek, de mégis azt mondom, hogy ötletes, bátor emberek. Meg kell szokni, hogy lesznek ilyenek, és akár a börtönt is vállalják majd. Persze elfogult vagyok, mert én is azt gondolom, hogy „ki Irakból !”. Amíg nem késő.

Persze azonnal megjött a válasz: a Szonda-Ipsos szerint a többség támogatja az iraki szerepvállalást. A közvélemény-kutatás megrendelője pedig a Honvédelmi Minisztérium. A HM sajnos belekeveredett valami csúnyába:

Az Indymedia Független Média Központ hírportál munkatársai szerint a Honvédelmi Minisztérium Beszerzési és Beruházási Hivatalának szerveréről töltötték fel oldalukra azokat a leveleket, melyekben a Zengő hegy környékén élők állnak ki a lokátor építése mellett. A Honvédelmi Minisztérium kommunikációs főigazgatója úgy gondolja, hogy ami történt nem jogellenes, ezért nem is fogják keresni azt, aki feltette a leveleket az Indymedia oldalára.

Ezért mondom – és tegnap írtam – azt, hogy az internetes vitákat és véleményeket nem lehet komolyan venni addig, amíg ezt bárki megteheti. Ez áldemokrácia. Matyuc Péter – akivel régebben együtt dolgoztam, és nagyon kedves, tehetséges ember – nem téved: ez valóban nem jogellenes. Sőt, nem is szokásjog-ellenes. Ez a baj. (Nem feltételezem, hogy központi utasításra hamisítottak a munkatársak. Van ilyesmire éppen elég túlfűtött önkéntes tollnok.)

Ez is elég borzalmas: Annyira megrázott a stutthofi, Gdansk melletti volt náci koncentrációs tábor látványa egy német férfit, hogy nem akart visszatérni szülőhazájába. A fiatalembert kitoloncolták Lengyelországból, de ő nem hajlandó tudomásul venni a döntést.

Nem akarom megszokni

Ahelyett, hogy a húsvét hétfőjét önfeledt vidámságban töltöttem volna, folyamatosan elhúzódtam a gyerekeim és az unokáim mellől, egy-egy percre belepillantottam a telefonom hírkeresőjébe: érte-e támadás Rómát, öltek-e meg keresztényeket Jeruzsálemben, robbantottak-e Európában vagy Amerikában? Vagyis azok, akik azzal fenyegetőztek, hogy pokollá teszik a húsvétot, beváltották-e ígéreteiket?

Nem váltották, de a hatást elérték. Biztosan nem én voltam az egyetlen, akin elhatalmasodott az az érzés, hogy valami szörnyűségre várunk.

Aztán jöttek a hírek az irakiak új fegyveréről, aminek az a lényege, hogy civileket rabolnak el. Ez kétségtelenül hatékonyabb eszköz, mint a katonák megtámadása, és nyilván el is érik majd a céljukat: rettegjen csak mindenki az „újjáépítő” országokban!

Aztán azt kellett olvasnom, hogy a NATO vezető szakértői el tudnak képzelni atomcsapásokat, sőt már fejlesztik is a pici, például barlangrombolásra való fegyvert. Én meg hosszú évtizedekig abban a tudatban éltem, hogy a nagyhatalmak vállalták: nem alkalmaznak elsőként atomfegyvert, és pláne nem olyanok ellen, akiknek nincs... Hogy minden illúziómat elveszítsem, az amerikaiak a hét végén városi környezetben bevetették, a nyílt terepen is nemzetközi egyezményekben betiltott iszonyatos láncosbombát. Nincs mentség. Ha ez igaz, többé nem nevezhetik terroristáknak az iraki ellenfeleiket.

Aztán jött a – téves - hír, hogy nálunk akarták megölni az izraeli elnököt, ami úgy „enyhült”, hogy „csak” az új Holokauszt Emlékhelyet akarta fölrobbantani egy palesztin fogorvos. Varsóban pedig egy csomó robbanóanyagot találtak, egy Magyarországra induló vonaton.

A hét közepén a magam módján imádkoztam, nehogy megöljék Kacav izraeli államfőt. Aztán láttam a tudósításokat a sok-sok rendőrrel, mesterlövésszel… Nem akarok én ilyesmit látni. Nem akarom megszokni.

"Ezen aljas bűnt magyar emberek követték el magyar emberek ellen" – mondott végre egy nagyon fontosat a miniszterelnök a Holokauszt Emlékhely megnyitásakor.

Hogy ne felejtsük el, hol vagyunk, mindjárt jött is két csöndes válasz. Az egyik barátom azt mesélte, hogy egy – amúgy normálisnak tűnő - ismerőse nem ment át az egyik hídon, mert azon zsidó zászló volt. A fiam pedig azt hallotta a holokausztra emlékező fáklyás körmenetben, hogy beszólt valaki: „de hol vannak a magyarok?”.

Ha a varsói gyors meghozta volna csomagot, mindjárt tudná. Láncosbombázás után nem különben.

(Csak tudnám, miért írtam „láncos” bombát „kazettás” bomba helyett. És pláne, miért nem vettem észre megjelenés előtt?)

Április 18. (vasárnap) Kicsit jobban vagyok, már csak két, pár perces, nem túl erős görcsöm volt. Az az érdekes, hogy olyan az állandó készenlét, a félelem nagyon fárasztja a testemet. Tulajdonképpen, azt hiszem, feküdnöm kellene, de akkor meg éjjel nem tudnék aludni. (Mert ha leteszem a fejem, sőt, ha egy kényelmesebb fotelba ülök, azonnal elalszom.)

Biciklivel mentem tejért, meg a pékhez. Nem kellett volna. A péknél úgy fájt a hasam, hogy alig bírtam beszélni.

Itthon megint olyat láttam, amilyet még soha: a kutya belehugyozott a saját ivóvajdlingjába, majd jóízűen kortyolgatott belőle. Mintha csak fröccsözött volna.

Más, fontosabb:

Huszár Attila barátommal egy nagy kísérletbe kezdünk. Elindítjuk a NetClubot, vagyis az interneten a nevüket és arcukat vállalók közösségét. Jó lenne, ha ebben nagyon sokan részt vennének. Vagyis inkább vállalnának. (Annak ellenére, hogy lesz egy igen csekélyke tagsági díj is – 1 € -, amiből a fenntartást tudjuk fedezni.) Már most is látható, sőt használható a felület: http://belepo.net-club.hu/ . Kipróbáltam a blogszerkesztőt is. A tervünk az, hogy az egyéni blogokkal képet adunk arról, hogy milyennek látják a NetClub tagjai az ország egy-egy napját, és ezek majd egyben is olvashatók lesznek. Később majd naponta lehet reagálni a legfontosabb hírekre. De jobb, ha ide teszem az bevezetőmet:

Egy kísérlet

Korunk egyik legcsodálatosabb találmánya az internet. Ma már története van, és ennek egyik legfontosabb eleme, hogy új kaput nyitott a demokráciában. Az emberek soha ilyen szabadon nem fejthették ki a véleményüket, mert soha nem volt ilyen kommunikációs eszközük, amelyik egyszerre személyes is és közösségi is. Soha nem volt módunk arra, hogy szinte az eseményekkel, a megnyilatkozásokkal egy időben, vagy párhuzamosan kifejthessük a véleményünket a világ dolgairól, a közösségeket, az államot, a politikai rendszert vagy éppen a világpolitikát érintő kérdésekben. És nem csak véleményt mondhatunk, hanem vitatkozhatunk, figyelmeztethetünk, mozgalom-szerűen léphetünk föl, ha ezt szükségesnek látjuk. Az internet – egyebek mellett éppen emiatt – egyre fontosabb politikai tényező lesz. Számos elemző úgy látja, hogy a jövőben akár szavazások, választások kimenetele, pártok és politikusok sorsa is eldőlhet a világhálón, vagy éppen annak nemzeti leágazásaiban, így a magyarhálón is. És nem csak azért, mert az internet a politikai erők számára igen hasznos propagandaeszköz, hanem azért is, mert számolniuk kell azzal, hogy az elért rétegek, csoportok, sőt személyek már nem csak úgy általánosságban formálnak jogot a politika alakítására, hanem az internet fölhasználásával aktívan részt is vállalnak ebben. Ez a politikusok és az őket kiszolgáló segéderők számára rendkívül kínos is lehet, mert nem beszélhetnek többé ködösítve, nem hazudozhatnak nyíltan, nem ferdíthetik nyakló nélkül a valóságot. Azonnal rajtakaphatják őket. Hiszen nem csak egyszerű polgárok, hanem szakemberek, szélesebb látókörű elemzők, vagy akár tudósok is reagálhatnak a propagandaüzenetekre, és leleplezhetik a hamisságokat. Ezek az emberek fórumokat hozhatnak létre egy-egy téma megvitatására, hallatlan számú érdeklődőt vonzhatnak, és végső soron akár néhány óra alatt csontig mezteleníthetik a hamis politikai szándékokat. Örvendetes tendencia, hogy az interneten megjelenő vélemények ma már rendre megjelennek az írott és elektronikus sajtóban, hiszen azok szerkesztői is fölfedezték a fórumokat, és azt, hogy igen olcsón, csekély ráfordítással juthatnak a „nép hangjához”.

Természetesen az is igaz, hogy a népet jó ízléssel és illő tisztelettel megszólítók nagy támogatást szerezhetnek, ha megfelelően fölkészülnek, és körültekintően alkalmazkodnak egy új típusú demokrácia szokásaihoz és lehetőségeihez. Kétségkívül az a legmeggyőzőbb eszköz a kezükben, ha megfontoltak és igazat mondanak, valamint jól megalapozott világképet és az irrealitástól mentes jövőképet vázolnak föl. Arra is lehetőségük van, hogy propagandatrükk gyanánt, vagy csakugyan őszintén ebben az internetes népség segítségét kérjék.

Van azonban egy jelenség, ami az internetes demokrácia kiteljesedésének legfőbb akadályozója lett: a szinte száz százalékos anonimitás. Ezért nem hibáztathatunk senkit, sőt azt is mondhatjuk, hogy „történelmileg így alakult”. Arról van szó, hogy világháló épülése során a szokásjog megengedte, hogy az emberek, akik a személyes véleményüket fejtik ki, névtelenek legyenek. Ennek az lett a következménye, hogy számosan az internet megjelenése előtt elképzelhetetlen, a névtelen gyalázkodó és följelentő levelekhez hasonló hangnemet üthetnek meg, sőt köztörvényes bűnöket követhetnek el azon az alapon, hogy ez az új demokrácia ezt megengedi. A különféle fórumok gazdái ezellen megpróbálnak védekezni, és néhol nagyobb, néhol csekélyebb eredményeket érnek el. Sajnos kereskedelmi érdekből többnyire képtelenek olyan megoldást alkalmazni, amely csakugyan hatékony és megelőző erejű lenne, hiszen úgy vélik, hogy a korlátozások miatt a fórumok látogatottsága, és főleg az azokat véleménynyilvánításra használók száma katasztrofális mértékben csökkenne. Ebben van igazság, és az is tagadhatatlan, hogy a következmény a hirdetési kedv, vagyis a bevételek csökkenése lehetne. Számos vita alakult ki erről a jelenségről, amelyben – szerintem – tévesen az internetezők jelentős része úgy véli, hogy a névtelenség alapjog, sőt a sajtószabadság része. Az ezt – sokszor kényszerből – elismerő fórumgazdák, mint például a nagyobb internetes lapok vezetői és tulajdonosai azt a védekezési taktikát találták ki, hogy egyrészt kinyilvánítják, hogy a fórumok nem igazán a lap integráns részei – legalábbis abban az értelemben, hogy felelősséget vállalnának az ott megjelentekért. Másrészt még arra is hivatkoznak, hogy a hozzászólások igen nagy száma miatt lehetetlen a teljes körű ellenőrzés.

El kell ismernünk, hogy mindez megfelel a szokásjogoknak, bárkinek joga van az ilyen szemlélethez, és a gyakorlat is igazolja, hogy a jelenlegi fórum- és más véleménykifejtő-rendszerek kitűnően működnek.

Igenám, de azt is tudomásul kell vennünk, hogy mindaddig, amíg gyakorlatilag névtelen levelekben, virtuális álarcban kommunikálnak a topikokban bujkálók, nem lehet komolyan venni, amit leírnak. Addig, amíg egy-egy fórumon valaki akár negyven-ötven nickkel is jelen lehet, saját magával vitatkozhat, és „csoportosan” provokálhat, az interneten megjelenő vélemény a döntéshozók legföljebb tájékozódás céljából olvasgatják. Lehet ugyan ennek is politikai haszna, de túl nagy a hasznos anyaghoz tapadó hordalék is.

Hogy egészen pontosan fogalmazzak: a demokrácia valóságban létező, élő, a saját gondolataikért, pláne szavukért felelősséget vállaló személyek, sőt személyiségek rendszere. Célja az, hogy az önös és közösségi érdekeinket, értékeinket a lehető legnagyobb hatékonysággal képviseljük, vagy képviseltetjük, hogy azok érvényre jussanak. Nem lehetne komolyan venni egy olyan demokratikus berendezést, amelyikben mondjuk a sajtószabadság névtelen röplapokon valósulna meg. Szánalmas társadalom lenne, és el is pusztulna rövid idő után.

Mindaz, amit eddig leírtam csupán hipotézis mindaddig, amíg egyszer ki nem próbáljuk, hogy mi van akkor, ha az internetezők egy csoportja úgy dönt: létrehoz egy olyan – politikai - fórumot, amelyik szakít a nem is olyan régi hagyományokkal, és csak a nevüket, sőt az arcukat, és ezzel teljes személyiségüket vállaló tagokból állhat. Vajon lesz-e elég, önmagát vállaló ember, aki tudomásul veszi, hogy annyira felelős minden szaváért, hogy ezentúl nem csak pontosan kell fogalmaznia, hanem etikusan is, sőt büntetőjogi felelősségének teljes tudatában? Nem írhat le semmit, ami másra nézve kedvezőtlen vagy sértő, ha nem tudja bizonyítékokkal alátámasztani a mondanivalóját. Nem sértegethet, nem ocsmánykodhat, nem provokálhat, mert akár örökre is kizárhatják, ha egy ilyen demokratikus kísérlet többi résztvevője úgy kívánja. Éppen úgy, ahogy egy olyan klubból, amelyikben megtiszteltetés tagnak lenni.

Próbáljuk meg! Jól meg kell gondolni, mert ha veszítünk, akkor az közös bukás, és azt bizonyítja, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy a demokráciát a ma lehetséges legszélesebb határig tágítsuk. És ennek nem a technikai lehetőségei hiányoznak, és nem is az ehhez szükséges szabadságjogok, hanem mi vagyunk alkalmatlanok. Ha viszont sikerül, akkor egy gyökeresen új szemléletet és gyakorlatot mutathatunk be, és vélhetően emberek tömegeinek életmódján, közéletmódján változtathatunk.

Minden társadalmi változás arról szól, hogy ki kell próbálnunk a lehetőségek határait. Néha akadnak kivételes idők, amikor ezek a határok bennünk vannak.

Nagyon aggódtam, hogy Meciart választják meg Szlovákia elnökének. Jól kezdődött volna az uniózás. Tulajdonképpen annak idején, amíg Szlovákiát vezette, az EU jelezte, hogy vele bizony nem veszik föl az országot. Most meg az lett volna, hogy fölveszik, de ő az elnök. Nem igazán egészséges képlet.

Amúgy nagyon érdekes, hogy pár nap múlva belépünk, de nincs bennem semmiféle ünnepélyes várakozás. Másokban sem. És ez nem valami cinizmusból adódik, hanem abból, hogy elvették a kedvünket a sok óvintézkedéssel. Azzal, hogy igenis éreztetik: egy kétsebességes Európában mi leszünk a fék. Legalábbis egy darabig.

Nagyon jó lenne, ha egy másik kontinensen távolélőnek úgy mutatkozhatnék be, hogy magyar-európai vagyok, ami az eredeti szerződés szerint azt jelenti, hogy az unió bármely pontján ugyanolyan jogaim vannak, mint másnak. De sajnos ez nem igaz. Most meg kell elégednem azzal, hogy két hét múlva talán jobb helyzetben leszek, mint most, de rosszabban, mint azok, akik jobb helyre születtek. Van persze ebben némi keserűség, de ez talán arra is jó, hogy a következő években a realitásokból kiindulva tervezzünk és álmodozzunk.

Komolyan mondom, gyakorlatilag nincs olyan szörnyűség, amit ne tudnék elképzelni az emberekről, de ez a hír megrázott:

Ismeretlen tettesek grillezést rendeztek, és húst sütöttek egy volt náci koncentrációs tábor krematóriumának kemencéjében Lengyelországban. Az auschwitz-birkenaui emlékhely igazgatója szerint "csak teljesen elállatiasodott vagy mérhetetlenül ostoba emberek lehetnek azok, akik képesek ezrek halálának a helyét így meggyalázni".

Április 17. (szombat) Rossz állapotban vagyok, mert nem szűnnek a fájdalmaim. A hét végén sem lesz jobb, el kell mennem orvoshoz. Reggel ötkor keltem, mert busszal mentem tanítani. Úgy óránként meg kellett állnom néhány percre, mert jöttek a szúrógörcsök. Mostanra igen elcsigázódtam. (Bár nem nagyon értem, hogy ez a csigázódás miért fáradást jelent, hiszen a csiga fitten is lassú. Van kettő a szobámban, állandóan figyelem őket.)

Amúgy egyedül vagyok, mert a feleségem ugyan hazajött a mamájától, de vissza is ment, Milossal persze. Valahogy úgy jött ki, hogy ráérnek még két napot együtt lenni.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kit (vagy mit) tenne indexre?”:

Embert nem, és csak olyan művet, amit törvény tilt. Tizenöt éves koromban egyszer Anatole France Breviáriumát olvastam az esztergomi Ferences Gimnáziumban. Bele volt írva, hogy „az egyház indexre tétette”. Odamentem Teodóz atyához, hogy megkérdezzem: ez mit jelent? „Azt, hogy az egyház betiltotta, tehát katolikus ember nem olvashatja.” „Akkor most ne olvassam?” „Olvasd, és keresd az okot, hogy miért tiltották be.” Ezzel a mondattal többet tanított nekem a demokráciáról és a szellemi szabadságról, mint ha napokon át magyarázott volna. Azóta is ehhez tartom magam.

Április 16. (péntek) Ma igen erős fájdalmakra ébredtem. Amióta hazajöttem a kórházból szinte naponta érzek apró, kicsit görcsös szúrásokat, de ezek természetesek epeműtét után. Reggel a hosszú görcs legalább tíz percig tartott, aztán elmúlt, de aztán szinte óránként előjött. A gyomorfekély fájdalmaihoz hasonlítható. Remélem, hogy vagy attól van, hogy tegnap fölszereltem az új szőlőlugast, ami egy láncrendszer, vagy attól, hogy tegnap egy török büfében ettem pitába dugdosott húsdarabokat, és volt abban egy kis káposzta is.

Így aztán nem is nagyon csináltam semmit, csak a tévét néztem. Tegnaptól 55 csatornát fogok, köztük például a Budapest Televíziót. Ez egy csoda. Például ismét láthatom a Sajtóklubot Lovas vezényletével. Bencsik András következetesen médiaprolizta azokat, akik bizonytalanok, nem tudják, kire szavazzanak, és meg kell győzni őket. Aztán megint kifejtette, hogy forradalom kellene, ha lehet, hamarosan. Én biztosan szolidabban venném a számra a prolikat, ha egy forradalom vezetésére készülnék.

De szerencsére visszakaptam a Mezzo nevű csatornát is, amit valamiért elvettek pár hónapja. Talán a legjobb idegen nyelvű kulturális adó, az itt foghatók közül.

Ezen kívül megtudtam, hogy a világegyetem mégis inkább tölcsér alakú, esetleg. „Bámulatos, hol tart ma a tudomány!” Az is lehet, hogy kiderül: mégis inkább banán alakú a Föld. Nem lepődnék meg.

Április 15. (csütörtök) Jó késő van, most értem haza az Articsókából, ahol Fiala vezetésével nagyot beszélgettünk. Most Bauer Tamás nem jött el, viszont hazaérkezett Amerikából Tamás Gáspár Miklós.

Ezeket az estéket legfőképpen azért szeretem, mert elképesztően sokat tanulok. Nem csak abban az értelemben, hogy egy TGM-mel együtt ülni a szó legszorosabb értelmében tágítja az elmét, hiszen gyakorlatilag folyamatosan olyan dolgokról beszél, amelyekről vagy nem is hallottam, vagy nem láttam a dolgok, tények, események, személyek és egyebek közti összefüggéseket. De ugyanígy közgazdaságtant tanulok Király Júliától, közvélemény-kutatást Hahn Endrétől. Ezért aztán tökéletesen megértem, hogy miért sikeresek ezek a műsorok, hiszen vélhetően mások is így éreznek. Csak azt nem tudom, hogy én miért nem a közönségnek fönntartott székek valamelyikén ülök. Ezt komolyan mondom, nem álszerénységből.

Csabai Gábortól kaptam egy eredeti tilos rádiós trikót, amit Dávid majd nagyon irigyel, ha meglátja.

Ezen kívül még, mielőtt az Articsókába mentem, az utcán találkoztam Petri Lukács Ádámmal, Szerényi Gáborral, és fölszaladtam Császár Tamáshoz, mert már régen láttam. (Úgy néz ki, hogy hamarosan nagy projektekbe kezdünk.)

Megszólított egy ember és azt mondta: adjak neki kettő forint ötven fillért, vagyis áfával együtt háromhúszat. „Nagyon hajléktalan vagyok.”

Hazafelé megállítottak a rendőrök. Aki a jogosítványomat vizsgálta, fölkiáltott: ez húsz perc múlva lejár! És csakugyan éjfél előtt húsz perccel voltunk. Mondtam, hogy akkor sietek, hátha addig hazaérek. Erre nem azt mondta, hogy akkor szaladjak, hanem kioktatott: nehogy leadjam a jogosítványomat, amíg nem kapom meg az újat, mert az igazoló papírt ő nem fogadhatja el. Nagyon kedves ember volt.

Április 14. (szerda) Ilyeneket lehet olvasni: „A NATO szakértői szerint a bunkerek, barlangok ellen bevethető stratégiai atomfegyvereket legkönnyebben két már jelenleg is hadrendben lévő atombomba, a B61 és a B83 átalakításával érhetnék el. A fejlesztések során a fegyvereket kemény burkolattal látnák el, hogy akár hangsebesség feletti becsapódás esetén se a bunker felszínén, hanem annak mélyére hatolva robbanjanak fel. Egy amerikai illetékes szerint a cél az, hogy 3-4 éven belül megkezdődhessen az ilyen, módosított robbanófejek gyártása.” 

És ez nem az első eset egy éven belül. Már legutóbb is szorgalmaztam, hogy a magyar kormány érdeklődjön a NATO vezetőinél, hogy ezt komolyan gondolják-e, mert ha igen, ha el tudják képzelni úgynevezett „terroristák” ellen atomfegyver bevetését, akkor ki kell lépni a NATO-ból, mert az egy közveszélyes szervezet. Az atomfegyvereket korlátozó tárgyalásokon minden fél vállalta, hogy elsőként nem vet be ilyen eszközt. Az atomhatalmak ünnepélyes ígéretet tettek arra, hogy nem vetik be olyanok ellen, akiknek nincs ilyen fegyverük. És sorolhatnám mi mindent ígértek, mi mindenről egyeztek meg. Egyszerűen számon kell kérni az alapelveket, mert ha ezeket a híreket kiszivárogtatják, akkor ezt egyebek mellett azért teszik, hogy teszteljék a „közvéleményt”. Ha senki nem szól semmit, akkor olybá veszik, hogy teljesen rendben van minden, joguk van új fegyvereket kialakítani és akár bevetni is.

Itt az ideje egy olyan új ENSZ egyezménynek, aminek az a lényege, hogy amennyiben bárki háborút indít, azt minden körülmények között nemzetközi bíróság elé kell állítani. Sőt, mindkét – vagy több – háborúzó fél minden felelős vezetőjét: elnököket, miniszterelnököket, minisztereket, hadvezetőket. A nemzetközi bírósághoz a háború folyamán lehessen eljuttatni azokat a dokumentumokat, amelyek háborús bűntettekre utalnak. Ha ezeket a bíróság megalapozottnak találja, akkor már a háború befejezése előtt rendeljen el nemzetközi nyomozást, és a gyanúsítottakat idézze be. A bíróság mindenképpen mondjon ítéletet az államok vezetőiről. Ez azért lenne elrettentő erő, mert így még életükben szembesülniük kellene a világ ítéletével. Nem azt mondom, hogy ezeket az embereket feltétlenül zárják börtönbe. De talán visszatartó, ha életük végéig magukon viselik a bélyeget, sőt esetleg a saját államuk törvényei szerint egy nemzetközi bíróság ítéletére alapozva meg is büntetik őket.

Így mód lenne arra is, hogy például az atomfegyverek bevetésének puszta tervét, az ilyen burkolt fenyegetést is azonnal háborús bűntettnek lehessen nyilvánítani.

Tudom, hogy ez lehetetlen, mert a nagyhatalmakat képtelenség ilyesmire kényszeríteni. Lehetetlen, ameddig hagyjuk, hogy lehetetlen legyen.

Az emberiség mára már teljesen érthetetlen hülyesége, hogy nem volt képes olyan mechanizmusokat kialakítani, amelyek a vezetőket visszatartják a felelőtlen öldökléstől. Egyszerűen nem létezik, hogy ha emberek százmilliói akarnak valamit, akkor azt nem lehet rákényszeríteni a politikusokra és a katonákra. A birka egy kicsit értelmesebb az embernél, mert ha a csorda veszélyt érez, legalább szorosan egymás mellé húzódnak az oktalan állatok.

Yes, comment…

Sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarta az egyik hazai cukorgyártó, hogy májustól jelentősen emelkedik majd a cukor ára. Az erről szóló lapinformáció szerint a gyárak erről már értesítették a nagykereskedőket és nagyfogyasztókat. A Klubrádió által elért cég vezetője csak annyit közölt, hogy az uniós csatlakozást követően rövid időn belül a cukorárakat is az európai szinthez kell igazítani. Ezt erősítette meg egy másik gyártó is. A Klubrádió kérdésére azt mondták, hogy árrobbanástól nem kell ugyan tartani , de szinte biztosan lesz árnövekedés. Ennek oka, hogy az eddig védett hazai piac bekerül a közös uniós rendszerbe, ahol jelenleg magasabb a cukorrépa felvásárlási ára.

Kinyalogathatnák

Én meg sem megerősíteni, sem megcáfolni nem akarom, hogy májustól 50-70 százalékkal csökkentem a családban a cukorfogyasztást. Az EU-ba való belépésünk jó alkalom arra, hogy átgondoljuk életstratégiánkat, és megállapítsuk, hogy az egyik legveszedelmesebb táplálékot, amelynek annyi betegséget köszönhetünk, ki kell iktatnunk az étrendből. Valahol olvastam, hogy egy ember egyheti teljes cukorszükséglete benne van egy szelet dobostortában. A többi drog. Ha mindenki követne ebben, akkor egyrészt a cukorgyártók bánatukban kinyalogathatnák a cukrosfazekaik fenekét, másrészt tovább élhetnénk a hatalmas EU-boldogságban, és tán még azt is megtudhatnánk, hogy legalább az unokáink jól jártak-e a csatlakozással. Az enyémek biztosan, hiszen ha szegények is, de legalább soványkák és egészségesek lesznek.

A Szabadság téri szovjet emlékműnél április 3-án tartott megemlékezésről a rendőrök előállították Vajnai Attilát, a Munkáspárt alelnökét, aki tiltott önkényuralmi jelképet, vörös csillagot viselt. Ugyanezen a helyszínen másnap a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom, a Magyar Nemzeti Front és a Jobbik Magyarországért Mozgalom szervezésében ötszáz ember erőszakos jelenetek közepette a „szovjet megszállás emlékművének” eltávolítását követelte. A kettős rendőrkordont a tömeg egy része át is törte. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a Gellért-hegyi Szabadság-szobornál rendezett megemlékezést. - Mára április 4-e agyonhallgatott, hovatovább szégyellni való nappá vált. Pedig éppen az antifasiszta erők világméretű győzelme volt a mai európai integráció alapja - mondta Hanti Vilmos elnök, aki hat ország követségével koszorúzott.

Méltóság

Nem mondom, hogy az emlékmű a legjobb helyen van a Szabadság téren. De kíváncsi lennék, mit művelnének a hatvannégyek, meg a többiek, ha azt hallanák, hogy az oroszországi magyar katonai emlékhelyeken ugyanilyen cirkuszt rendeznek az ádáz muszkák, azon az alapon, hogy egy olyan állam katonáinak, amelyik megtámadta a Szovjetuniót, és részt vett annak elpusztításában és kirablásában, milliók kiirtásában, semmiféle emlékhelyre, kopjafára, „magyar megszállás emlékművére” nincs joguk. Az én falumban, az egyik temetőben van egy csillagos, sarlós, kalapácsos szovjet katonasír. Gondozzák, virágot is tesznek rá. Nem hiszem, hogy kommunisták tennék ezt, hanem talán olyan emberek, akiknek az apjuk vagy a testvérük Oroszországban nyugszik. Az is lehet, hogy ott azt látták: virág van a magyar sírokon is, mert a jólelkű és megbocsátó muzsikok nem feledkeznek meg a nyomorult katonákról. Méltóság kellene.

Ha a tankönyvkiadók nem tudják emelni áraikat, arra kényszerülhetnek, hogy olcsó papíron fekete-fehér könyveket adjanak ki, esetleg hiányos tartalommal - hívja fel a figyelmet a Tankönyves Vállalkozók Országos Szövetsége. A szervezet ezért a szerzői jogi törvény módosítását kezdeményezi, ám az oktatási tárca erre nem lát lehetőséget. 

Nyertesek

Tekintettel arra, hogy a saját bőrömön tapasztaltam, miféle honoráriumokat adnak ma szerzőknek, attól tartok, hogy egy ideig még nem nagyon kell aggódni, hogy a kiadók ettől szegényednek el. Tekintsék ajándéknak, kivételes szerencsének azt a képtelenséget, hogy eddig nem kellett fizetniük. Évek óta folyamatosan arról hallottunk, hogy mennyire nagyon nyereséges a tankönyvkiadás. Hát most egy kicsit majd csökken a haszon, és azoknak is jut belőle, akiből ez az egész biznisz kitűnően megél.

A Jobbik elnöke, Kovács Dávid levélben kért elnézést Hiller Istvántól tévedésükért. A párt korábban azt állította, hogy Hiller 118 ezer forintot számolt el napidíjként szlovéniai útjára. Az összeg ezzel szemben a 10 tagú delegáció összesített napidíja volt, a miniszter a jogszabály szerint neki járó napi bruttó 18908 forintot kapta az útra.

Jobb hír

Ez az első jobb hír, amit a Jobbikról hallottam.

Bár szerepelt az MSZP választási programjában, lehet, hogy a ciklus végére sem szerezhetnek ingyen autóvezetői engedélyt az érettségizők, s nem ültetnek el egymillió hektár új erdőt sem. Ennek ellenére nincs szükség a kormányprogram felülvizsgálatára - közölte a Népszavával a kormányszóvivő és hozzátette: a félidejéhez közeledő kabinet "jól áll" elképzelései valóra váltásával.

Marhaság

Nem is értem, hogy miért kell ilyen marhaságokat ígérni, mint ez az ingyenes jogosítvány. Az rendben lenne, ha a nagyon szegény gyerekek, vagy az állami gondozottak, esetleg a kitűnő tanulók kapják. Most hirtelen belegondoltam, hogy az egyik ismerősöm folyamatosan bukáshatáron sunnyogó kölyke, aki többet költ cigire és piára, mint az egész családja, és szerintem drogra is, miért jutna ingyen jogosítványhoz, és miért lenne az jó, ha bulizás után autózhatna?

Az erdő telepítés elmaradása persze csakugyan disznóság. Össze lehetne kapcsolni a dolgot: az a gimnazista, aki szünidőben elmegy fákat ültetni, és rendesen dolgozik, kapjon jogosítványt.

Az MSZP nem veszi le Kósáné Kovács Magdát a párt uniós listájáról. A Fidesz azért követelte a szocialista politikus visszahívását, mert az egyházról tett kijelentései miatt - szerinte - "szalonképtelenné" vált Európában. Szili Katalin elhatárolódott Kósáné megjegyzésétől, az MSZP szóvivője viszont úgy látja, a Fidesz belpolitikát csinál egy uniós vitából.

Máglyára!

Régebben a Szovjetunióra nem lehetett bíráló megjegyzést tenni, mert az halálos vétek volt – és néha nem csak képletesen. Mostanában az amerikaiakat „nem célravezető” mondjuk háborús bűnösnek mondani, mert nagyon függünk tőlük. De az „sem szerencsés” az országnak persze, ha a németeket, az angolokat vagy a franciákat ócsároljuk. Most az derült ki, hogy a Vatikánra meg aztán egyáltalán nem lehet semmi sértőt mondani, mert az aztán a leghalálosabb bűn. Mi lenne, ha megállapodnánk abban, hogy egy politikus azt beszél, amit a lelkiismerete diktál? Az más kérdés, hogy esetleg „nem szerencsés” az, ahogy például Kósáné mondta, amit mondott. De ilyenkor talán mégse kiátkozni kellene, hanem föltenni neki az egyetlen értelmes kérdést: Kedves Magda asszony, legyen olyan kedves, tételesen sorolja föl, hogy milyen tényekre alapozza, amit állított! Ennyi. Ha nem tud érdemben válaszolni, akkor vetessék krisztusi szeretetű inkvizíció elé, és – legalább jelképesen – égessék el máglyán. Attól tartok, hogy azért nem teszik föl neki senki ezt a kérdést, mert még képes lenne arra a szentségtörésre is, hogy válaszol.

Április 13. (kedd) Egész nap dolgoztam. Különféle elmaradásokat kellett bepótolni. Olvasgattam is. Moshu nagyon érdekeseket írt a blogjában. ( http://www.transycan.net/blog ). Az a lényege, hogy az írók írjanak, ne váteszkedjenek. Ezzel én persze teljesen egyetértek, de azért biztos vagyok abban, hogy ha most például Amerikában élnék, akkor folyamatosan cirkuszolnék a háború ellen. Szerintem is az a dolgunk, hogy történeteket meséljünk. De ha elég jól csináljuk, akkor híresek leszünk, és az emberek kíváncsiak lesznek a véleményünkre. Semmiképpen sem annyira, mint mondjuk Okiéra, Majkáéra, Dopemanról nem is beszélve – róluk Moshu semmit nem tud, mert Kanadából nem láthatja a lényeges erőket -, de talán egy kicsit kíváncsiak. És akkor el kell mondani, hogy miféléket gondolunk a világról, a politikáról, sőt a világpolitikáról. És olyankor már van valami felelősség. Ez nem megváltó, vagy váteszesen lobogó dolog, hanem csak annyi, hogy nem mondhatunk hülyeségeket, nem állhatunk nyilvánvalóan rossz, gonosz, vagy röstellni való oldalra.

Én például hetente legalább egy olyan levelet kapok, amelyikben arra kérnek, hogy írjak alá valami fontos petíciót. Például legutóbb a Passió ellen, vagy azért, hogy a vörös csillag ne legyen tiltott jelkép. Én direkt nem akarom megnézni a Passiót, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy olyan közepes figura filmjére mozijegyet vegyek, mint Gibson… Az ilyeneket videón nézem meg, esetleg. Azok, akiktől a levelet kaptam – nem betiltatni akarták a filmet, csak óva intettek romboló hatásától -, mind a barátaim, a gyerekeim lelki üdvét rájuk merném bízni, mégsem írtam alá, mert nem lenne becsületes, hiszen nem láttam a filmet. (Persze majd megnézem, mert már kénytelen leszek, hiszen mindenki erről beszél.)

A vörös csillagosat meg azért nem írtam alá, amiért a Teleki-levelet aláírtam. Bár azt gondolom, hogy a vörös csillag nem gonosz jelképként, hanem igenis a jóakaratúak jeleként született, ellentétben a horogkereszttel, mégsem lehet elfelejteni, mi lett belőle. Ha Teleki szobrának fölállítását – minden valóságos érdeme elismerése mellett – azért ellenzem, mert élnek köztünk olyanok, akiket ez megszégyenítene, nem is beszélve azokról, akiknek az emlékét szégyenítené, hogyan gondolhatnám azt, hogy a vörös csillag nevében meggyalázottakra ugyanez a tapintat nem vonatkozik? Legalább százmillió halottról van itt szó, és Magyarországon is több tízezer elpusztított és megnyomorított emberről. A fasizmus bűneiről azt gondolom, hogy azok az ideológiából eleve következtek, föl sem merül, hogy megbocsáthatóak lennének. A kommunizmus bűnei viszont azért megbocsáthatatlanok, mert egy olyan ideológiával takarózva követték el őket, amelyik nem volt emberellenes. Szinte tökéletesen ismétlődött az, ami a kereszténységgel történt a középkorban. (Gibson akkor lenne hiteles, ha a következő kínfilmjét az inkvizícióról forgatná. Várnám, mit lépne a most oly lelkes Katolikus Egyház.)

Vagyis az a lényeg, hogy itt az író nem azért nem vonhatja ki magát bizonyos társadalmi vitákból, mert az írás helyett akar hangoskodni, hanem azért, mert itt még évtizedekig olyan viták lesznek, amelyekből senki nem vonhatja ki magát. Tőlem például ez a szerencsétlen Döbrentei éjt nappallá téve vonulhat az országban föl és alá, költészetének csúcsteljesítménye lehet, hogy miképpen tudja kódolni alpári nézeteit. Azért jobb, ha az ilyenek szabadon loboghatnak, mert így legalább látjuk, merre van éppen a fekete fény. Az emberek húsz százaléka akkor is Döbrentei-féléket akar és termel ki, ha mi megpukkadunk. Ez a sötét erő itt lesz az idők végezetéig. De az nem lehet, hogy az Írószövetség tisztségviselői is velük kódolgassanak. Illetve lehet, az ő dolguk, a személyes és testületi szégyenük, nem haragszom én rájuk, csak nem akarok velük egy papíron szerepelni. Nem akarok úgy tenni, mintha együvé tartoznánk. Mert nekem az kínos. Amikor kilépek a szövetségből, akkor abban nincs semmi váteszkedés, hanem csak annyi, hogy jelzem: nekem személyesen elegem van a sunyiskodásból. Teszem ezt abban a reményben, hogy tisztult lelkiismerettel jobb történeteket tudok írni. Mert hogyan is lehetne azt úgy, ha elmélkedés közben sok kicsi Döbrentei mocorog az ember fejében?

Ma küldte az öcsém: húsvéti családi kör

Április 12. (hétfő) Milos betegsége miatt ma tartottuk a családi húsvétot Ákos öcséméknél, Szentendrén. Mindenki megjött, végre ott volt mindkettőnk összes gyereke, és unokája – azok persze az enyémek. Sőt eljött Csilla – Inca öcsénk lánya – és a férje, Zoli is. Nagyon jó kis délután volt.

Még délelőtt a feleségem lábra kapott és vagy ötféle süteményt készített. Egyik jobb volt, mint a másik. Dávid is segített neki a kenyegetésben. Nagyon sok finomság lett délutánra. Mint rendesen Brigi, az öcsém felesége is kitett magáért. Azt el lehet mondani, hogy a nőink nyithatnának egy éttermet, amelyben csak különlegességek közül lehetne választani.

Délután sokat fényképeztünk is, mint rendesen. Bár ez most nekem valahogy nem nagyon sikerült. Az öcsémtől kaptam egy lemezt, amelyen számos új kép létható szegény Incáról. Csillát persze kérdeztem, mi van a nyomozással. Kiderült, hogy már lezárták. Szerinte a rendőrök nagyon alaposan dolgoztak, őt is többször behívták, Székesfehérvárról Budapestre is elhozták a kocsit, a roncsot, hogy a lehető legalaposabb vizsgálatnak vessék alá. De nem jutottak semmire. Illetve arra, hogy az utastérben biztosan nem gáz robbant. (Inca autója gázhajtású volt.) De akkor mi? Erre már vélhetően soha nem kapunk választ. Ez engem kicsit zavar. Nem azért, mintha szeretném, ha valakit bebörtönöznének, mert valamit rosszul szerelt be valamit. Egyáltalán nem gondolom, hogy attól nekünk jobb lenne, ha bárki így járna, hiszen nem valószínű, hogy készakarva vétett. Bár ezek szerint nem is vétett senki. Hanem az a bajom, hogy ha megy egy autó szépen, lassan a 6-os úton, és egyszercsak fölrobban az utastér, akkor az közügy, mert ez a szörnyűség mással is előfordulhat. Mivel nem szállított robbanó- vagy gyúlékony anyagot, a gázüzem összes kelléke, és az akkumulátor is sértetlen maradt, akkor is legalább valami szakértői teória kellene, hogy ilyesmi miképpen történhet meg. Naponta látunk filmeket arról, hogy a legcsekélyebb nyomból, sőt nyomelemekből derítik ki az igazságot, de ha egyszer egy valóban talányos eset történik, akkor nincs magyarázat.

És az is nyilvánvaló, hogy a családot megnyugtatná, ha lenne valami értelmes magyarázat. Ha valaki tudja, megérti, hogy a fia, férje, apja, testvére, vagy éppen a barátja azért halt meg, mert a csúszós úton sietett, vagy részeg volt, esetleg műszaki hiba miatt, akkor ez - legalább egy kicsit - segít abban, hogy földolgozza a veszteséget. De ha valaki csak úgy, a semmitől robbant föl és égett el, akkor az elvesztett ember hiánya mellett marad még egy hiány, ami nagyon erősítheti a másik hiány kínját.

Ezzel nem azt mondom, hogy a rendőrök és a szakértők rosszul dolgoztak, hanem inkább azt, hogy úgy látszik, a tudományban jobban bízunk, mint szabadna.

Április 11. (vasárnap) Délután beszélgettem a szomszédommal, Pistával, hogy tulajdonképpen nem is nagyon lehet észrevenni, hogy húsvét van. Lehetne bármilyen vasárnap. Talán kicsit többet harangoznak, és sok embert látni ünneplőben, ahogy a templomok felé tartanak. Kár, hogy nincsenek díszítési, fölvonulási szokások ilyenkor. Csinálhatnának valamit a gyerekek például. Pista szerint az a baj, hogy ebben a faluban nem alakultak ki ilyenek. Én meg arra jutottam, hogy ez nem lehet a kommunisták bűne se, mert emlékszem, hogy gyerekkoromban, több faluban is voltam húsvétkor, és mindenhol érezni lehetett, hogy ez közösségi ünnep is. Pláne Erdélyben, pedig arrafelé nem a kádári puha diktatúra volt. Ott például jártam egy fergeteges bálon is. Ha jól emlékszem, persze inkább hétfőre esett. Csodálatosak voltak a zenész cigányok. A bőgős például végig két húron játszott. A faluban talán még ma is mesélik azt a zenetörténeti esetet, amikor az egyik szünetben apám elvette a prímás hegedűjét, és nekiáll Paganinit játszani. A bál közönsége és a muzsikusok is döbbenten hallgatták. Pisszenés se volt. Amikor befejezte, és visszaadta a hegedűt, a prímás csak ennyit mondott: - Hát, ez is zene…

Délután megjött Dávid. Hozott nekem a feleségemnek Waveland-béli állampolgárságot igazoló útlevelet. Ez egy virtuális Greenpace-ország, világállam. Az EU-hoz való csatlakozás után ezzel fogom igazolni magam. Így hármas állampolgár leszek, mert pár éve Ladonia is befogadott.

Ma végre legalább annyira jó idő volt, hogy pár órát kint tölthettem a kertben Milossal. Hintázunk, pakolgatja a járműparkját, próbálom óvni tőle a kutyát, mert állandóan ütlegeli. Engem is. Közben hallgatom a rádiót, és haikukat írok a telefonomba. Lehetne már melegebb. És több napfény.

Április 10. (szombat) A kisfiam jól van. Ma nem szinte semmi nem történt, de megjelent két írásom:

6 000 000 000 Y

Nekem hiteles tudósok, és féltő gondolkodók szerint egy vérhibbant, félőrült, ám negyedművelt filmszínész Hollywood teljes fegyverzetével „tematizálja” a világ egyik legszentebb ünnepét. Ha neki lehet, akkor ezután bárki elmondhatja ilyenkor mégoly profán gondolatait is. Talán még én is.

Kölyökkoromban, amikor még rettegő szeretettel féltem az Istent, az év egyik legcsodásabb időszaka volt a Húsvét. Szenvedésig éltem át a Nagypéntek gyászát, fájdalomig böjtöltem együtt a vénasszonyokkal, könnyeztem Jézus gipszteteme előtt, aki az egyik műkővel barlangosított oltár alatt nyugodott szépségesen, giccses szomorúságában a föltámadásra várva a mi kis templomunkban. Nyolc éves lehettem, amikor föltettem az első kínos kérdést a dédanyámnak, akire a család a hitbéli fejlődésem gondozását bízta.

Húsvétkor jutott eszembe, hogy miért is hívják éppen így ezt az ünnepet. Dédi nem tudta. Eleinte abból indultam, hogy a „vét” valami vétséggel kapcsolatos, amit talán Jézus teste ellen tettünk, de aztán rájöttem, hogy a magunkhoz vevéshez, a vételezéshez lehet inkább köze: a nagyböjt után ilyenkor vehetünk húst magunkhoz. Azzal kezdtem üldözni Dédit, sőt később a plébánost is – aki még nem sejthette Gibson eljövetelét -, hogy miért nem inkább a föltámadásról nevezzük el ezt az ünnepet, hiszen eléggé taszító Jézus új életének napján a húsról beszélni. Zavart mosolyt kaptam az atyától, és azt, hogy „kisfiam neked még sok bajod lesz az életben.”

Rövid idő múlva már igazi rémületet keltettem az egész világvallást megújító ötletemmel: ne a kereszt, hanem valami Y-forma legyen az egyház legfőbb jelképe. Hiszen egy halott és egy kivégzőeszköz látványa csak szomorúsággal tölti meg a szívünket, noha nem az Jézus sorsának legfontosabb mondanivalója, hogy kivégezték, hanem a föltámadása... Elgördített egy hatalmas követ, kilépett a sírbarlangból, és az ég felé emelte a karjait, amit az Y jel jobban fejez ki, mint a kereszt. Szegény drága Dédikém ettől már keresztet vetett, és megfenyegetett, nehogy elmondjam ezt bárkinek, mert még a bolondok házába visznek.

Nem azért lettem hitvesztett, mert a Történet tanulmányozása közben rájöttem: az Úr hagyta megkínozni és megölni a fiát, sőt még azt is, hogy az utolsó pillanatban erre rá is ébredjen. Hanem, mert az emberi történelem felszínes tanulmányozása során is szembeötlő volt, hogy ez az Úr legfontosabb üzenete. Magunk vagyunk, jóságunkban éppen úgy elhagyatva, mint eszeveszett gonoszságunkban, és mindenkinek jó esélye van arra, hogy egyszer megkínozatva és megalázva kimondja: Uram, Uram, miért hagytál el engem…

Föltámadás? El tudja valaki képzelni, hogy - mondjuk esztendő múltán -, ha az idei húsvéti háborús- és terroráldozatokat meggyászoltuk, egyetlen-egyszer, egyetlen percre abbahagyjuk egymás gyötrését, kínzását és gyilkolását, kiállunk az ég alá, és mindannyian az Úr laka felé emeljük a karjainkat? Úgy, mint hatmilliárd Y? Ha van valahol Jézus, az nem lehet, hogy ettől se kezd el megint azon gondolkozni, hogy bár egyszer, régen talán hiábavaló volt az áldozat, érdemes lenne újra megpróbálni.

Azok a milliók, akik ma rettegve csodálják a Passiót, ne szomorodjanak el, ha az Isten az új Történetet, plusz a látványterveket nem Gibsonra bízza. Az is lehet, hogy odafönt mégis inkább egy bizonyos Tarkovszkijjal konzultál – bár nem hiszem, hogy ez a név jelent még itt a Földön valamit a hívő tömegeknek. Nem lesz könnyű az új Jó Hírt olyanoknak megfogalmazni, akik már nem nagyon olvasgatnak: jobban szeretnek képeket nézegetni inkább.

És válaszoltam arra a kérdésre, hogy kit locsolnék meg:

Biztosan sokan megvetnek majd, de én még soha senkit nem locsoltam meg. A családom nőtagjait sem – talán, mert idejében fölismertem a szokás szexuális utalásait. Azt hiszem, alpárinak találtam ezt a kicsit zsebpénz-koldulásos, kicsit gyerekitatásos egynapos olcsókölnis mozgalmat. De ezzel biztosan megsértettem például a tanító- és tanárnőimet, akik talán hiányoltak rajzó csapatokból. Ezért most mégis szeretném meglocsolni Ilonka nénit a mernyei, és Marika nénit az Aga utcai iskolából, akiknek sokkal tartozom. Remélem élnek - amennyire lehet, boldogan.

Mivel többen érdeklődtek, hogy hol található az a levél – az aláírók névsorával – amelyben megvalósult a közös jobb és baloldali föllépés a Zengő ügyében, ide másolom. A Védegylet fogalmazta, én is aláírtam.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Évek óta aggodalommal tapasztaljuk, hogy a hazai politika számára a környezet és természet védelme rendre a legutolsó szempont marad. Azt akarjuk, hogy Magyarország a jövőben szebb, barátságosabb és egészségesebb ország legyen, és ehhez elengedhetetlen az állam felelősebb és példamutató magatartása.

Fel szeretnénk hívni az Ön és a közvélemény figyelmét: a Magyarország által követendő példának tekintett országokban elképzelhetetlen volna, hogy katonai lokátort telepítsenek egy gyönyörű tájvédelmi körzetbe, ahol egy különleges növény világállományának kilencven százaléka él. A tervezett lokátor-állomás helyén, a Mecseki Tájvédelmi Körzetben honos a bánáti bazsarózsa, s Magyarország természeti értékei (a biodiverzitás) védelmére nemzetközi szerződésekben kötelezettséget vállalt.

Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az ügyben alapvetően hiányzott az őszinte párbeszéd, és úgy gondoljuk, a demokrácia eszméjétől, a tisztességes lakossági tájékoztatástól igen távol áll, hogy a Honvédelmi Minisztérium csak az után tartott felvilágosító kampányt, hogy minden döntést titokban meghoztak, illetve különböző, a térségbe tervezett beruházások támogatásával igyekszik kezelni az ellenállást.

További aggodalomra ad okot, hogy a nyilvánosságra került információk szerint a katonai lokátor-telepítés előkészítése és engedélyeztetése során alkotmányos értékek sérültek és több jogi szabálytalanság történt.

Nagyon reméljük, hogy a kormányzat jelenleg tapasztalható óvatossága az ügyben nem csupán az európai parlamenti választásig tart, és a népszerűtlen építkezéssel nem a választás utáni időszakra vár.

Arra kérjük a Miniszterelnök Urat, hogy érdemben vizsgáltassa meg, miként lehet a páratlanul értékes Zengő feláldozása helyett más megoldást találni, például a Varsói Szerződés ideje alatt használt több mint száz lokátor-állomás egyikén fölállítani a NATO-lokátort.

Támogatásunkról biztosítjuk a helyi tiltakozókat és a környezetvédőket, akik fellépnek a lokátor megépítése ellen a Mecseki Tájvédelmi Körzetben.

2004. április 6.

Tisztelettel:

A. Gergely András politológus, kultúrantropológus; Almássy Lászlóné; Andrassew Iván író; Andrásfalvy Bertalan professzor emeritus, Pécsi Tudományegyetem; Artai Balázs önkormányzati képviselő, Vál; Artai Mónika pszichológus; Artainé Deák Anikó pszichológus, Vál; Artner Annamária közgazdász, az ATTAC Magyarország tb. elnöke; Ágoston Zoltán kritikus, a Jelenkor főszerkesztője; Ángyán József egyetemi tanár, a SZIE Környezet- és Tájgazdálkodási Int. igazgatója; Ámon Ada közgazdász, Energia Klub; B. Gosztonyi Veronika szociálpolitikus, munkapálya-tanácsadó; Bagi Iván humorista; Bajomi Iván szociológus; Baksay Levente jogi szakfordító; Baldauf Aladár kisebbségi politikus, munkaügyi szakértő, Tata; Baltay Levente ügyvéd, TASZ; Bartha Katalin nyelvész, ny. egyetemi tanár; Bassa László térképész; Bassa Zoltán közgazdász; Bán András műkritikus; Bán János Jászai Mari-díjas színművész; Bánffy György Kossuth-díjas színművész; Bánffy Györgyné; Bede Nóra pszichológus; Benyik Mátyás szakközgazdász, az ATTAC Magyarország elnöke; Berecz András énekes, mesemondó; Bereményi Géza Kossuth-díjas filmrendező, író; Bikácsy Gergely író, kritikus; Boda Zsolt közgazdász, Védegylet; Bodor Ádám Kossuth-díjas író; Bodor Béla író, irodalomtörténész; Borbély Mihály népzenész, jazzmuzsikus; Borbély Szilárd költő; Botfalvy Both Miklós a MagUra zenekar vezetője; Brády Márton koncertszervező; Budai Balázs egyetemi tanársegéd, tudományos kutató; Buella Mónika okl. táj- és kertépítész, környzetvédelmi szakmérnök, Ars Topia Alapítvány; Czére Zsolt; Csapody Tamás jogász-szociológus; Csapodyné Salamon Erzsébet klinikai szakpszichológus; Csáki Roland Greenpeace; Cseh Igor egyetemi hallgató, Szana'á; Cseh Tamás zenész; Cselószki Tamás környezetvédő, E-MISSZIÓ Egyesület; Csernus Eszter jogász, TASZ; Csigó Péter tud. munkatárs, MTA Politikatudományi Int.; Csiki Kinga; Csikós Attila író; Csillag Gábor kultúrantropológus, Zöld Fiatalok; Csollány Szilveszter olimpiai bajnok tornász; Csonka András művelődésszervező, a Védegylet főtitkára; Csordás Gábor író, a Jelenkor Kiadó igazgatója; Darvas Béla biológus; Dénes István Generalmusikdirektor der StadtTheater Trier;Döbrentey Ildikó író; Dörner György érdemes művész; Ef Zámbó István képzőművész; Elek István főszerkesztő, Heti Válasz; Endreffy Zoltán filozófus; Eörsi István író; Farkas Pál a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára; Farkas Péter közgazdász, ATTAC Magyarország; Fazekas Tamás jogász, Kendermag Egyesület; Fábry Sándor humorista; Federits Zsófia jelmeztervező; Ferenczi István környezetvédő, Zöld Fiatalok; Ferjentsik Viola környezetvédő, Rügyecskék Alapítvány; Ficsku Pál író, Mályi; Fidrich Róbert környezetvédő, MTvSz; Fleischer Tamás közgazdász; Foltányi Zsuzsa az Ökotárs Alapítvány igazgatója; Forintos György szociológus; Földes Ádám jogász, TASZ; Fridli Judit jogvédő, TASZ; Für Anikó Jászai Mari-díjas színművésznő; G. Fodor Gábor tud. munkatárs, MTA Politikatudományi Int.; Gál József tengeri vitorlázó; Gáspár Sándor Jászai Mari-díjas színművész; Gerle János Ybl-díjas építész, az Országépítő fel. szerkesztője; Gosztonyi Ágnes újságíró; Gothár Péter Kossuth-díjas filmrendező; Göbl Gabriella szociológus-hallgató; Gödrös Frigyes filmrendező; Grandpierre Attila csillagász; Grecsó Krisztián író, a Bárka szerkesztője; Gryllus Dániel muzsikus, Kaláka Együttes; Gubek Nóra jogász; György Lajos tudományos tanácsadó; Harangozó István újságíró; Haraszti Gyula újságíró, Magyar Nemzet; Heidl György tszv. egyetemi docens, Összefogás Pécsért Egyesület; Heiszler Vilmos történész, Szociális Zöldek; Herbert Tamás patológus, Civilek a Zengőért; Herpai Sándor a Barbaro zenekar vezetője; Hetényi Tamás Tata város polgármestere; Hont András történész; Horgas Béla író, a Liget szerkesztője; Horváth Balázs ügyvivő, Zöld Fiatalok; Illés Lajos Kossuth-díjas zenész; Illés Zoltán egyetemi tanár, országgyűlési képviselő; Illyés Zsuzsa okl. táj- és kertépítész, Ars Topia Alapítvány; Ízing Antal újságíró, a Hetek és a 168 Óra munkatársa; Jávor Benedek egyetemi adjunktus, a Védegylet szóvivője; Jeles András filmrendező; Juhász Géza jogvédő, Habeas Corpus Munkacsoport; Juhász Péter szóvivő, Kendermag Egyesület; Kajner Péter közgazdász, a Jövő Nemzedékek Képviseletének titkára; Kalas György jogtanácsos, REFLEX Környv. Egyesület; Kamarás István vallásszociológus, a Veszprémi Egyetem tanszékvezetője; Karátson Gábor, festőművész, író, a Védegylet és a Duna Charta elnöke; Kálmán Tünde tipográfus; Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó; Kendeffy Gábor klasszikafilológus-filozófiatörténész; Kerényi Imre Kossuth-díjas színházi rendező; Keresztesi József kritikus; Kevey Balázs hab. egyetemi docens, az MTA köztestületi tagja; Kilián Zoltán a Korai Öröm zenekar tagja; Kindler József közgazdász, a BKÁE emeritus professzora; Kiss Erzsébet énekművész, zeneszerző; Kistamás László rendező; Kollár István egyetemi tanár; Konkolyné Gyuró Éva egyetemi docens; Kornis Mihály író; Kóczé Angéla szociológus; Kósa Eszter szociálpolitikus, EU-szakértő; Kőrösi Zoltán író; Kőhalmi István a Városi Biciklizés Barátai Egyesülete elnöke; Kukorelly Endre író; Kumin Ferenc politológus-közgazdász, eDemokrácia Műhely; Kussinszky Péter ügyvéd; Kuszing Gábor pszichológus-hallgató;Lajkó Félix hegedűművész; Lajtai László pszichiáter; Lányi András író, Védegylet; Látrányi Erik ügyvéd, TASZ; Lehoczki Károly grafikus, karikatúrista; Leiker Gyöngyi biológus; Levendel Júlia a Liget szerkesztője; Levente Péter önképző társaslény; Losonczi Péter filozófiatörténész; Lovas Gabriella karvezető; Mach Péter geofizikus; Madár Csaba szociális munkás; Makovecz Imre Kossuth-díjas építész; Margit Patrícia szerkesztő, Budapest Times; Marno János író; Maróy Ákos informatikus, Tilos Rádió; Maurer Dóra Kossuth-díjas képzőművész; Mayer József ökológus, tszv. egyetemi tanár; Márta István Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet; Mátis Lívia a Kortárs Kiadó igazgatója; Moldován László könyvkiadó; Móré Irén fuvolaművész; Mórocz Krisztina programszervező; Mundruczó Kornél filmrendező; Müllner Dóra televíziós szerkesztő; Nagy Boglárka a Jelenkor szerkesztője; Nagy Boldizsár nemzetközi jogász; Nagy-Kálozy Eszter színművész; Nagy Bandó András humorista, közíró; Nádasdy Ferenc a Nádasdy Alapítvány elnöke; Náray-Szabó Gábor akadémikus, a Professzorok Batthyány Körének elnöke; Németh Adrienn Katalin evangélikus hittantanár, tanító; Németh Vladimir kulturális szervező, Tilos az Á; Noszkai Gábor jogász; Nyíri Kristóf akadémikus, MTA Filozófiai Kutatóintézete igazgatója; Nyizsnyánszki Anna szociálpolitikus, TASZ; Olajos Péter az MDF európai parlamenti képviselőjelöltje; Olajos Zoltán; Pallavicini Zita újságíró; Palotai Zsolt Dj; Pap Ágnes újságíró, szociológus; Papadimitriu Athina színművésznő; Pataki Ági filmproducer; Pataki György közgazdász; Pál Tamás szociológus; Pánovits Attila jogász, Pécsi Zöld Kör; Pelle Andrea ügyvéd, TASZ; Póka Egon zenész; Prágai Tamás; Prieger Zsolt az Anima Sound System tagja; Prokopp Dóra a Filmmúzeum vezérigazgatója; Quickert Lili aktivista, Lehet Más a Világ!; Radnóti Sándor egyetemi tanár; Rosa-Fluores Eduardo közíró; Sándor Judit jogász, egyetemi docens; Sára Sándor Kossuth-díjas filmrendező; Scheiring Gábor közgazdász, Védegylet; Schiffer András ügyvéd; Schmuck Erzsébet az Európai Környezetvédelmi Iroda elnöke, az MTVSz társelnöke; Sebeők János író, természetvédő; Simon Gergely környezetkémikus; Simonyi Gyula a BOCS Alapítvány elnöke; Síklaky István közgazdász; Soma előadóművész; Sólyom László akadémikus, az Alkotmánybíróság volt elnöke; Stewart, Michael Dep. of Anthropology Univ., College London; Sükösd Miklós politológus, egyetemi docens; Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző; Szabó Irene újságíró, Népszava; Szabó László főiskolai adjunktus; Szabó Rebeka ökológus, PhD-hallgató; Szalai Erzsébet szociológus; Szathmári Botond vallásfilozófus, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára; Szász Gábor egyetemi tanár, a Ferencvárosi Munkás-Szabadidő Egylet elnöke; Szebik Imre bioetikus; Szendrő Szabolcs természetfotós, hegymászó; Székely Mózes gazdaságpszichológus; Szigeti Balázs sajtóreferens, Humanista Mozgalom; Szikinger István alkotmányjogász; Szilágyi Ákos író; Szilágyi Orsolya újságíró, Magyar Narancs; Szlávik János közgazdász, tanszékvezető egyetemi tanár; Takács László a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára; Takács-Sánta András ökológus, Védegylet; Tamás Gáspár Miklós filozófus; Tamás Mariann a Tertia Kiadó gazdasági vezetője; Tamás Zsuzsa a Tertia Kiadó igazgatója; Térey János író; Tooth Gábor Andor grafikus; Tófalvi Zselyke irodavezető, TASZ; Tóth Istók reklámszervező; Tóth Zsuzsa a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára; Tömöri Balázs földrajz-tanár, Hulladék Munkaszövetség; Török Ferenc filmrendező; Török Rita szerkesztő; Ungváry Rudolf okl. gépészmérnök, író; Usztics Mátyás színművész; Újlaky Dénes Jászai Mari-díjas színművész; Vajna Zoltán akadémikus, professzor emeritus; Varga Zoltán Sándor ökológus, tszv. egyetemi tanár, Magyar Madártani és Természetv. Egyesület; Vasali Zoltán politológus; Vay Márton irodavezető, Védegylet; Vágvölgyi B. András médiamunkás; Váncsa István újságíró; Vásárhelyi Judit tanár, Független Ökológiai Központ; Vásárhelyi Mária szociológus; Végh Attila költő, esszéista; Végső Zoltán zenekritikus, Tilos Rádió; Vida Gábor akadémikus, az MTA Ökológiai és Botanikai Kutatóint. igazgatója; Vida Viktor műsorvezető, Tilos Rádió; Vincze Attila okl. táj és kertépítész; Vincze Lilla énekesnő; Waszlavik Gazember László zenész; Wheatley, Tracey project-koordinátor, Energia Klub; Zádori László karmester; Zágoni Miklós fizikus; Zelnik József etnográfus, a Magyar Kulturális Szövetség elnöke; ifj. Zlinszky János egyetemi docens; Zsila Sándor fotóművész, a Fényecset Fotóklub Egyesület elnöke; Zsoldos Tamás basszusgitáros

.

Április 9. (péntek) Ez már jobb nap volt. Hajnalban keltem, zuhanyoztam, írtam, dolgoztam, mosogattam, bevásároltam. Délre értem a kórházba. Persze úgy indultam, hogy ott maradok, de a feleségem mondta, hogy alighanem kiengedik Milost. Csak még egy lelet kell. Vártam a kertben, aztán jött a hír, hogy mehetünk haza.

Szegény kicsi gyereket az utolsó órákban még össze kellett szurkálni a vérvételek miatt. A mamája meséli, hogy az egyik nővért teljesen elbűvölte. Amikor jött a tűvel, először azzal próbálkozott, hogy puszikat adott neki, aztán megfogta a fejét, belenézett a szemébe, és úgy mondta, hogy nem, nem… Aztán – talán attól, hogy életében először még ezek a trükkök se jöttek be -, mélységes letargiába esett. Csak feküdt csöndesen az ágyában egész délelőtt.

Persze alig értünk haza, máris elaludtak. Milos ébredés után is kicsit túl csöndes maradt. Elvittem tejért, a pékhez meg a boltba, de még ott is rendesen viselkedett, ami emberemlékezet óta nem fordult elő. Itthon nem volt hajlandó bejönni a lakásba. Összeszedte az össze járművét – szám szerint hatot -, sorba rakta őket, aztán egyenként átvitte őket a kert másik pontjára, aztán megint új pontot keresett. Lehet, hogy egy darabig ez lesz a kedvenc játéka.

Még mindig nem eszik eleget, sőt az esti kakaóját se kívánta. Most szépen elaludtak mindketten. (Szegény feleségem még a lábát is leforrázta, amikor vacsorát készített. Remélem, holnap nyugton marad, mert nem szeretném, ha kisebesednének a hólyagos lábujjai.)

Április 8. (csütörtök) A kisfiam „ a körülményekhez képest” jól van, mi már nem annyira. Szegény mamája egész éjjel egy kempingszéken virrasztott mellette. Elképzelhető, milyen állapotban volt, amikor reggel kilenckor leváltottam. Sajnos Milos egyre nehezebben bírta a számára nagyon idegen világot, plusz az anyja hiányát, ezért egész nap velem veszekedett. Nagyjából tízpercenként megütött, a közbeeső időben sírdogált. (Meg is ígértem neki, hogy ha meggyógyul jól megverem. Erre adott egy hatalmas pofont. Erről persze csakugyan le kellene valahogy szoktatni.)

Délután fél háromig gyakorlatilag az ölemben tartottam. Még pisilni se mentem ki. Pláne cigizni se. (Egy nikotinista szenvedései az egészségügyi intézményekben címmel hamarosan írok egy megrázó tanulmányt.) Erre azért van szükség, mert csak akkor gyógyul, ha rendesen belélegzi az orvosságos gőzt. Kettő után végre elaludt, de még kellett egy negyed óra, mire le mertem tenni. De persze tovább őriztem. Aztán jött a nővér, és kizavart a kertbe, hogy sétáljak egy kicsit. Szabályosan görcsben volt már a fenekem. El tudom képzelni, milyen fájdalmai lehetnek a feleségemnek, aki most megint az egész éjszakát Milos mellett tölti. Négykor érkezett, és persze éppen csak egy órácskát tudott aludni az egyik barátunknál. Ott maradtam hétig, amikor együtt fürdettünk.

Nagy örömöt akartam neki szerezni, mert az ügyeletes doktornő a délelőtti viziten azt mondta, hogy ha megjön a laboreredmény, akkor az is lehet, hogy délután haza mehetünk, mert nagyon szépen gyógyul a gyerekünk. De aztán talált valamit, ami miatt legalább holnap délig nem engedheti el.

Az egyik nővér - mert kérdeztem – elmondta, hogy nagyon sok gyerekhez egyáltalán nem jönnek látogatóba. Ez iszonyatos lehet, hihetetlenül erős nyomot hagyhat a lelkükben. Talán kellene szervezni egy csoportot olyan emberekből, akiknek nincs pénzük jótékonykodni, de szívesen beülnének ilyen kicsi fulladozó lények mellé egy-egy éjszakára. Semmit nem kell csinálni velük, csak fogni a kezüket, és néha beszélni hozzájuk. A nővérek kifogástalanul bánnak velük, üldögélnek is mellettük, de nyilván van más dolguk is. A szomszéd szobába feküdt egy ilyen egyéves forma kicsi. Éjszaka hozták be. Szerencsére délután megjöttek a szülei. Azok is gyerekek voltak.

Az alvás után Milos már nagyon úgy nézett ki, mint aki teljesen meggyógyult. Ez például abból volt látható, hogy hevesen udvarolt a szomszéd ágyon fekvő Dórikának. De nem volt sikere, mert Dórika estére borult ki, és elkezdett pont úgy viselkedni, mint Milos a nagy alvás előtt. Igen szép hároméves kislány. Egész nap együtt ügyeltem a papájával. Jó sokat beszélgettünk, plusz még nagy érdeklődéssel végignéztük a Vukot, az Oroszlánkirály II.-t, a Pompom sorozatot, valamint egy jókora köteg Tom és Jerry-t. Sokat művelődtünk. (A legjobb az volt, amikor majdnem megettük az éhségszrájkoló gyerekeink ebédjét – tökfőzeléket, darált hússal! -, mert már annyira éhesek voltunk. De megőriztük a méltóságunkat!)

Fölhívtam Milos figyelmét, hogy ez volt az első olyan eset, amikor egy nő visszautasította. És mindjárt arra is, hogy a szomszéd szobába egy új kislány érkezett, akinek máris lehetne kicsit integetni. A legjobb az, hogy meg is értette.

Nagyon jó lenne, ha holnap hazajöhetnénk. Érdekes, hogy este akkor jött ki belőlem a sok feszültség, amikor hazaértem, és mielőtt nekiálltam dolgozni, elolvastam azokat a leveleket, amelyekben a barátaim Milosért aggódnak. Kicsit könnybe is lábadt a szemem.

Április 7. (szerda) Rettenetes nap volt. Délután négyre voltunk hivatalosak az orvoshoz, de Milos annyira csúnyán köhögött, hogy az ebéd utáni alvás után azonnal elvittük a rendelőbe. Azért mentem el velük, mert nagyon rosszat sejtettem, bár nem voltam egészen biztos a dologban. Nem akartam a feleségemben pánikot kelteni, ezért nem mondtam neki, hogy egyszercsak tudni véltem, hogy honnan ismerem azt a hangot. A doktornő megvizsgálta, és azonnal beutalta a László Kórházba, a croupos osztályra.

Két éve ezt írtam egy cikkben erről a betegségről:

Aki már hallott croupos gyereket köhögni, az tudja, mi a félelem. A halálfélelem. Akkor is, ha nem a saját gyereke, akkor is, ha két emelettel távolabbról jön a köhögés. Valami sípoló, jajgató, ugató köhögés ez, amitől úgy érzi az ember, hogy az a gyerek perceken belül megfullad, és nyilvánvalóan nincs mit tenni, végig kell hallgatni a halálát.

Akinek ilyen gyereke van, folyamatos rettegésben él. Soha nem fekhet le úgy, hogy biztosan végig is aludhatja az éjszakát. Nem lehet olyan napja, amelyiken ne gondolná végig, van-e otthon gyógyszer, készenlétben állnak-e a mentőeszközök, működik-e az inhaláló készülék, soha nem mehet el úgy egy napra se a gyerekével, mondjuk nyaralni, hogy ne mérte be előtte, hogy milyen messze van a kórház… például.

Így van ez akkor is, ha az úgynevezett croup szindróma fertőzéses vagy allergiás, ödémás eredetű jelenségei ma már ritkán okoznak gyerekhalált, sőt intubálással a régebben gyakori gégemetszés is elkerülhető.

…

A betegség neve angolszász eredetű, a „kropan” szóból ered, ami magyarul azt jelenti, hogy „kiáltani”.

Milos nincs olyan súlyos állapotban, hogy most aggódni kellene az életéért. Tulajdonképpen a köhögése sem volt annyira ijesztő, mint amilyet éppen eleget hallottam, mert tíz évig croupos gyerekek közelében éltem. Szerencsére idejében, és nagyon jó kezekbe került. Hihetetlenül profi módon bánt vele, és velünk is a két nővérke és az orvosnő.

Nagyon félt persze, de azért meg lehetett szelídíteni. Kapott injekciót, és egy inhaláló készüléken keresztül gyógyító hideg párát. Ezt már meg is szerette, viccesnek találta.

Természetesen nem hagyhatjuk magára. Ha egyedül kellene aludnia, idegenben, egy nagy vasrácsos ketrecágyban, megbocsáthatatlan traumát okozna. Meg is szakadna a szívünk. Szerencsére a mamája vele maradhatott éjszakára. Bár nem lesz könnyű: csak ülhet az ágy mellett, legföljebb egy asztalon szendereghet.

Holnap persze majd fölváltom: egyszerre csak egy szülő lehet a gyerekkel, és az, aki éjszaka volt, köteles elmenni.

Amikor hazafelé mentem, benéztem az ablakon. Milos se, meg a mamája se vett észre, de nem akartam bekopogni, mert a gyerek már majdnem elaludt az inhalátor alatt fekve. Kicsit elsírtam magam.

Most abban reménykedem, hogy ez egyszeri jelenség, és elmúlik. Mert ha nem, akkor legalább még tizenkét évig csakugyan nem lesz nyugodt napunk.

Talán csak figyelmeztetés, hogy azért ne legyünk annyira boldogok. Tanuljunk meg félni. Mintha nem rettegtem volna eleget harminc év alatt, amióta gyerekeim vannak. Az embernek van egy kölyke, aki soha nem beteg, vidám, kedves, olyan alkata van, már most, mint egy atlétának, okos, tele humorral és agyafúrtsággal, és akkor a Jóisten, vagy a sors nem bír mást kitalálni: legyen croupos! Hadd fulladozzon egy kicsit! Nehogy boldog gyerekkora legyen!

Ez miért van?

Április 6. (kedd) Olvasom, hogy egy időre leállították az építkezést a Zengő környékén. A tegnapi jegyzetembe nem fért bele egy érv. A magyar katonai szakértők nyilván úgy döntöttek arról, hogy a Zengőn épüljön meg a radarállomás, hogy vizsgálták a térképet, a domborzati viszonyokat, és azt látták, hogy a lokátor a Zengőről lát a legmesszebbre. De mi van akkor, ha az jön ki, hogy ez a kitüntetett messzilátó pont éppen a Mátyás templom vagy az esztergomi, pláne a pécsi bazilika, esetleg a Parlament teteje? Eszébe jutna valakinek, hogy a kulturális örökségünk ilyen megtestesüléseire katonai antennákat szereljen? Bármennyire is profánnak tűnik, amit mondok: egy egyedülálló természeti környezet, egy védett hegy van akkora érték, mint bármelyik ember alkotta épület. Annál is inkább, mert míg – elvileg persze - bármelyik templomunkat bárhol újra építhetjük, a természet pusztítása többnyire visszafordíthatatlan. A bánáti bazsarózsát még átültetni sem lehet.

Nagyon jó lenne, ha ugyanazok az erők, amelyek kiálltak, küzdöttek a Zengőért, most jeleznék a kormánynak, hogy barátságos és tiszteletre méltó dolognak találják az építkezés fölfüggesztését. Nem olyan gyakori, hogy egy kormány meghajoljon a civilek akarata előtt – pláne, ha katonai kérdésről van szó, hiszen ilyenkor ügyesen lehet nemzeti meg szövetségi érdemekre, ezer évre titkosított paktumokra hivatkozni. Méltányolni kell, ha a hatalom nem csinál presztízskérdést egy ilyen ügyből, pláne, hogy ez reményt ad arra is, hogy a hivatalos emberek a jövőben sokkal nagyobb körültekintéssel döntenek ilyen kérdésekben.

Hogy ne feledjük: 2003-ban a Amnesty International jelentése szerint 1146 embert végeztek ki, ezek 84 százalékát Kínában, Iránban, az USA-ban és Vietnamban. A kivégzések valós száma a hivatalosnál jóval nagyobb lehet: az Amnesty International idéz egy név nélkül nyilatkozó, magas rangú kínai igazságszolgáltatási tisztviselőt, aki szerint Kínában évente valójában "csaknem tízezer" embert végeznek ki.

A halábüntetés intézményét 2003-ban egy államban szüntették meg: Örményországban. Ezzel 77-re emelkedett azoknak az országoknak a száma, amelyekben eltörölték a legsúlyosabb ítéletet.

A kivégzésekben élen járó Kína és Irán mellett az Amnesty jelentése szerint egyedül az Egyesült Államokban végeztek ki, illetve ítéltek halálra olyan elítélteket, akik 18 éves koruk előtt követték el a bűncselekményt. A jelentésben felsorolt országok közül egyedül az Egyesült Államoknál merült fel a vád, hogy több esetben nem épelméjű elkövetőt végeztek ki.

Soha nem lehet teljesen kizárni emellett ártatlanul elítélt emberek kivégzésének kockázatát - áll a jelentésben. Az AI adatai szerint az utóbbi harminc évben csak az Egyesült Államokban 113 halálra ítéltet engedtek ki a siralomházakból, miután kiderült, hogy nem követték el a terhükre rótt bűncselekményt. A szervezet szerint ugyanakkor több olyan elítéltet kivégeztek Amerikában, akiknek bűnössége erősen megkérdőjelezhető volt.

A nap híre: Betiltotta a bikaviadalokat Barecelona önkormányzata. A városatyák az után szavaztak a hagyományos spanyol szórakozásnak tekintett viadalok betiltásáról, hogy állatvédő szervezetek közel negyedmillió aláírást gyűjtöttek össze a bikaviadalok betiltásáért. A bikaviadalok kedvelői azzal fenyegetőznek, hogy tüntetésekkel kényszerítik ki az önkormányzattól: engedélyezze újra a bikaviadalt.

Április 5. (hétfő) Ma értekezlet után írtam egy kicsi jegyzetet a Zengő dolgáról. Hazafelé erős zivatarfélébe keveredtem. Nem is az eső zavart, hanem az, hogy elkeseredtem ettől az időtől. Azt hiszem, most lett elegem. Kellene valami petíció. Ha aláírnánk egymillióan, talán tenne valamit a kormány. (Éppen most mondják, hogy holnap lehűlés és nagy eső lesz. El kellene költözni pár hétre. Persze nincs is útlevelem.)

Itthon az a hír fogadott, hogy a kicsi fiam nem a mumpszot kapta el, hanem „csak” vírusos torokgyulladása van. Nem kapott antibiotikumot, ezzel még vár a doktornő. Délutánra volt egy kis hőemelkedése. Együtt megnéztük a Némó című mese filmet. Nekem tetszett, Milos figyelmét is majdnem végig lekötötte. Nagyon jó, hogy a fürdőkádban hetek óta úszkálnak a szereplők, és szereti őket.

Este nem nagyon akart fürödni. Talán azért, mert már nagyon álmos volt. Pillanatok alatt elaludt.

Egy levélből, Gabitól: Sokszor érzek késztetést, hogy reagáljak írásaidra, pl. mikor azt írtad, hogy a feleséged szerint a betegségedről való irkálás túlzás volt. Szerintem nem, amennyire megismerjük mindennapjaidat (vagy azt a részét, amit elénk társz), bőven belefér, sőt. A legtöbb dologban abszolút egy véleményen vagyok Veled, és ez jó, kevés az ilyen ember manapság az ember közelében. Most átfutottam a naplóbejegyzéseidet, mert emlékeztem, hogy valamire akartam reagálni. Nem nagy dolog ugyan, és biztos van körülötted is, akinek más a véleménye, mint a Tied. Ez pedig az óraátállítás. Én kifejezetten örülök, amikor átállítják, örülök, hogy egy órával tovább van világos, és nagyon rossz, amikor ősszel visszaállítják. A legjobb az lenne, ha a nyári időszámítás lenne télen is, de ha már ez nem lehet, akkor nekem a mostani állapot is jobb, mint a semmi. Néhány embert megkérdeztem a munkahelyemen, minimum döntetlen, de inkább kevesebbet zavar, mint ahány örül neki, és persze sokaknak közömbös. Inkább ne fogj össze a megszüntetéséért.

Dönteni kellene

A Zengő-ügy legújabb tanulsága, hogy mielőtt a baloldali, a liberális, és a minden politikai indulattól mentes, ám a környezetükért jó okkal aggódó emberek észbe kapnának, a jobboldal ismét ügyesen átveszi a vezérhangoskodó szerepét. Holott, ha vannak olyan kérdések, amelyekben elemi érdekünk, hogy ne politikai játszmákban döntsenek az arra jogosultak és kötelezettek, akkor a környezetvédelemi ügyek azok.  Ha ugyanis a mindenkori ellenzék – a magyarországi politikai kultúra színvonalának megfelelően – „csakazértse” állapotba hajszolja a mindenkori kormányt, akkor csak vesztesek lehetünk. És ebben az esetben nagyon fontos, hogy a „mindenkori” erőkről beszéljünk, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a Zengő sorsáról nem csak ez a kormány döntött, vagyis a mai ellenzék egy cseppet sem kevésbé felelős a kialakult állapotokért, mint a most országló miniszterek.

A mi sajátságos kulturális, vagyis inkább politika-természeti örökségünk következménye az lehet, hogy a kormányzó erők egyszercsak azt érzik, hogy olyan emberek is ellenük fordulnak, akiket eddig baloldalinak vagy liberálisnak gondoltak, holott csak arról van szó, hogy a környezetért aggódók nem tudják rugalmasan fölül írni a lelkiismeretüket. Végül ezek a jószándékú emberek is elbizonytalanodnak, ami aztán meg is látszik a közvélemény kutatások mutatóin: tovább növekszik az elbizonytalanodók száma.

Ez annál is inkább kínos a Zengő ügyében, mert az utóbbi napokban már világosan látszik, hogy a kormányon belül valamilyen döntés született, és ez a bánáti bazsarózsa sorsára nézve kedvezőnek látszik. Egyszercsak a környezetvédelemért felelős miniszter úgy nyilatkozott, hogy mégsem kellene szigorúan védett területen fölépíteni a radarállomást. Ilyet egy miniszter csak akkor mond, ha mondhatja. Erre a honvédelmi minisztérium nem azt válaszolta, hogy márpedig de, és kikéri magának az üzengetést. Sőt a kábelfektető gépek elé fekvő aktivistáknak se azt üzenték, hogy azt csinálnak, amit akarnak, a „honvédelem érdekei”, pláne a NATO-igények az elsődlegesek, tehát csakazértis ott épül majd a radar. Hanem ehelyett arra hivatkoznak, hogy azért nem hagyatják abba a kábelfektetést, mert nincs jogalapjuk arra, hogy leállítsák azokat, akikkel erre szerződtek.

Ezek mindenképpen kedvező jelek, bár azt is jelzik, hogy ismét valami kommunikációs bénaság tapasztalható. Gyors, és végleges döntés kellene. És erről gyorsan és világosan értesíteni illene a közvéleményt. Nem ártana figyelmeztetni a kábelfektetőket, hogy esetleg nem lesz gazdaságos a mostani ádáz álmunkálkodás, mert könnyen lehet, hogy nem, vagy nehezen kapják meg a pénzüket. Méltányosságból esetleg föl lehetne nekik ajánlani, hogy ha máshol épül a radarállomás, akkor előnyt kapnak a pályázaton.

Van úgy, hogy a visszavonulás nem a vereség jele. Nem vereség az, ha egy kormány fölismeri, hogy a hon védelme nem csak azt jelenti, hogy a hadseregeknek meg kell óvni az emberi életeket. Persze eddig is tudtuk, hogy a hadak a nemzeti vagyont is óvni kötelesek, ám csak mostanában tudatosult, hogy ebbe hegyeket, sőt növénykéket is bele kell számolni – pláne, ha azok a világörökségnek is részei.

Április 4. (vasárnap) Milos egészen jól van, bár például a délutáni ébredéskor keservesen sírt, és alig bírta abbahagyni. Remélem, nem jön vissza a láz. Ez a mumpsz – ha ugyan valóban az – elég sunyi betegség. Különös módon én négyszer kaptam meg, Inca öcsém pedig kétszer. Ez persze ritka, és ki tudja, miért pont bennünk volt valami, ami ezt az ismétlődést megengedte. Az is lehet, hogy az ilyesminek genetikai okai vannak. Nyilván nem függ össze, de Inca éppen úgy nem látta a színeket, mint én, amit anyai nagyapánktól örököltünk. Itt klasszikus Mendel-féle öröklési mechanizmust lehetett megfigyelni, hiszen a nagyapámnak két lánya volt, nekik négy fiú gyerekük. Vagyis egy olyan rendellenességet, amelyiket a hímek öröklik a hímektől, de nőstények közvetítésével, pontosan fele-fele arányban örököltünk. Kár, hogy nem tudjuk, hogy a nagyapánk milyen viszonyban volt a mumpsszal.

Amúgy ma teljes letargiában araszoltam. Nyilván megint változik az idő. Tulajdonképpen egész nap aludtam volna. Nem nagyon sikerült, de nem is nagyon akartam. Csak akkor nem tudok ellenállni, ha valamiért – például, hogy ne ugráljon, hanem pihenjen – lefekszem Milos mellé. Olyankor tíz perc múlva elalszom. Az utolsó nagy küzdelem már a közös fürdés után volt, amikor a mamája legalább fogat mosni szeretette volna, de a kicsi gyerekünk nem hagyta. Kijött a szobából és kiabált. Bevittem, és a hasamra tettem, ahol aztán el is aludt hamar. Már régen letehettem volna, de annyira aranyosan aludt, hogy még fél órácskát elvoltam vele.

Olvasom, hogy a Szabadság téren, a szovjetet hősi emlékmű előtt fölszólalt „Franka Tibor jobboldali publicista is, aki arról beszélt: személyesen Kövér László mondta neki, hogy ha most tartanák a szavazás az Európai Uniós csatlakozásról, nem szavazna a belépés mellett. Franka arról is szólt, hogy a Medgyessy-kormány a privatizáció révén eladja az országot. A tüntetés napján megrendezett, a holokauszt témájával foglalkozó konferenciával kapcsolatban - melyen az egyik felszólaló, Jánosi György szocialista politikus arra szólított fel, hogy szembe kell nézni a holokauszt tanulságaival - Franka kijelentette: valóban fontos beszélni a holokausztról, de elsősorban annak magyar áldozataira kellene emlékezni, és leginkább rájuk emlékezni, csak másodsorban a holokauszt többi áldozatára.”

Nagyon hiányzott valaki, de nem tudtam, kicsoda. És most rájöttem, hogy nincs nekem Franka, amióta a Pannon Rádió odalett. Nagy egyéniség, a szakma igazi Búfaló Billje. Állandóan borsózik a hátam, ha hallom, vagy pláne látom. Teljes talány, hogy Kövér László miért pont őt találja alkalmasnak arra, hogy egy ilyen tüntetésre küldje beszédet mondani, hogy általa üzenjen. Gondolom, heteken belül lesz műsora a Hír Tv-ben, amit én majd szorgalmasan nézek, mert szeretek undorodni.

Bár az idézet a nepszava.hu–ról való, azt azért túlzásnak tartom, hogy munkatársunk publicistának titulálja Frankát. Nem kellene a szakmát sértegetni. Maradjunk abban, hogy aki publikál, az nem feltétlenül publicista.

Április 3. (szombat) Reggel elmentem tanítani. Volt egy pár kellemetlen percem, mert miközben politikusok szerepét elemeztem, az egyik kedves tanítványom megkért, hogy hagyjam abba, mert az egyik az ő apósa, és már meghalt. Nyilván mindkettőnk számára kellemetlen volt, de azóta se tudtam eldönteni, hogy mi a helyes magatartás. Végülis az a dolgom, hogy bizonyos összefüggéseket, sorsokat, következményeket elemezzek, és ilyenkor elkerülhetetlen, hogy számomra nem igazán szimpatikus emberekről is beszéljek. Nem mondhatok mást, mint amit gondolok. Ez viszont fájdalmat okozhat. Ráadásul, amit mondok, az nem ér annyit, hogy más attól megkeseredjen. Mivel többnyire élő, vagy nem nagyon régen meghalt emberekről van szó, szinte kivédhetetlen, hogy ilyen szituációk kialakuljanak. Tulajdonképpen meg kellene kérdeznem, például az első órán, hogy van-e olyan neves személyiség, akiről nem beszéljek. Bár elég abszurd lenne egy ilyen fölvezetés.

Másrészt ilyen helyzetekbe újságíróként is kerülünk. Az természetes, hogy folyamatosan érdekeket sértünk, de az talán nem, ha a jó emlékhez való jogot is. Bár ez is nagyon érdekes. Tegnap olvastam azt a nyilatkozatot, amelyet különféle lengyel csoportok tettek arról, milyen nagyszerű ember volt Teleki Pál. Valóban, szinte példátlan, ahogy kiállt a Lengyelországból menekülők mellett. Úgy gondolom, hogy amikor a sorsát elemezzük, ezekre a cselekedetekre feltétlenül jó szívvel kell emlékeznünk. De el kellene mondani az itteni szoborállítási vitán csodálkozó lengyeleknek, hogy Teleki Pálra elsősorban a magyar állampolgárokat bízott a sors, egyebek mellett zsidókat is. Így a magyarországi megítélésében egyszerűen nem tehetünk úgy, mintha politikai tevékenysége során nem tett volna számos alkalommal olyat, amire százezrek rettenetes sorsa emlékeztet minket. Hogy mi volt a célja, az magyarázható, de tulajdonképpen mellékes, ha azt látjuk, hogy azok a folyamatok, amelyeknek elindításában szerepet vállalt, végül népirtáshoz vezettek. Miközben ezt gondolom, azt is el tudom képzelni, hogy ha a deportálások idején még él, és hatalmon van, akkor – nyilvánvaló antiszemitizmusa ellenére – emberek százezreit menti meg.

Azt tehát megértem, ha utcát neveznek el, vagy szobrot állítanak neki Varsóban, de ahhoz, hogy ez Budapesten is bekövetkezzen, és ne sértse senki emlékért, sok-sok tisztázhatatlan kérdést kellene tisztázni.

Milos reggel, sőt még délután is nagyon lázas volt, de estefelé – főleg egy hűvös fürdő után – kicsit jobban lett. Meghatóan kedves egy ilyen beteg kicsi gyerek. Most alszik, és abban reménykedünk, hogy reggel már nem lesz láza.

Dávid telefonált, hogy kijönne Gergővel, de mondtam, hogy inkább ne, mert az fölizgatná Milost, és rosszat tenne. Ezen kívül még nem is tudjuk biztosan, miféle vírus támadta meg valójában. Úgy volt, hogy ma jön András öcsém, Orsival, a feleségével. Aztán mégis inkább úgy volt, hogy Szentendrén találkozunk Ákos öcséméknél, de sajnos nem lett belőle semmi, mert nem akartam két családot összevírusozni. Pláne, hogy például Mirkó még nem is volt mumpszos. (Hogy esetleg azt kapta el, annyi utal, hogy időnként a füle környékét tapogatja.)

Április 2. (péntek) Szomorú esténk lett, mert Milos belázasodott. Jó napunk volt pedig: sokat voltunk a kertben, együtt elmentünk tejért, jó nagyokat nevetett, mert a boci éppen akkor bőgött egy nagyot, amikor azt mondta neki, hogy pápá. És persze úgy vette, hogy visszaköszönt neki. A mamája elment megnézni a Passiót, így kettesben maradtunk. Eszegettünk – lenyelt egy csomó olajbogyót, egymás után magoztatta ki őket. Aztán kicsit nézegettünk a tévét – vagyis ő nézte a Vakondot, én meg olvastam. Aztán megfürdettem. Már akkor láttam, hogy nincs minden rendben, mert csak üldögélt a kádban, se nem fröcskölt, se nem csapkodott. Gyorsan lefektettem. Még a kakaóját se itta meg, olyan hamar elaludt. Aztán tíz után elkezdett nyöszörögni. Mellé feküdtem. Nagyon aranyos volt, mert maga alá, a hasához húzta a karomat, úgy próbált elaludni. Ilyenkor mindig a szőrömet simogatja. Megkínáltam a kakaóval, de nem kérte. Egy kis teát ivott. Akkor már melegnek találtam a homlokát. Aztán egyszercsak elkezdett sírni. Hoztam lázmérőt. Nagy kín volt, mert egyszerűen nem hagyja, hogy a hóna alá dugjam. Ordít, csapkod, megpróbálja kiszedni. Hogy miért, azt nem tudom, de biztosan fél tőle. Szerencsére közben megjött a mamája. 39,4 volt a láza. Kapott kúpot, aztán most elaludt.

Remélem, reggelre elmúlik. Bár az is lehet, hogy mumpszos. Dávidka, a szomszéd kisfiú, akivel szinte minden nap együtt játszanak, tegnap betegedett meg. A mumpszot furcsa módon egy fölnőttől kapta el. Maxitól, aki szegény visszajött Erdélyből, ahol az apját eltemette, és ágynak is esett. Nem nagyon feküdte ki, eljött látogatóba.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön szerint ki a megasztár?”:

Magyarországon ma estig talán BB Évi. Gondolom, százmilliókat hozott azoknak, akik mesés megasztár sorsot ígértek neki. Minden mesés millióját szétosztotta, miután nyert. Most pszichiátrián fekszik, naphosszat altatják. Ha ébren van, sokat sír. Összeomlott. Nyilván mindenki tehet erről, kivéve egy tévécsatorna, csak a nézettségért felelős vezetőit. Ma estétől vagy Vera, vagy Ibolya lesz az ügyeletes, egy igen ritka, munkára és tehetségre épülő műsorfolyam végén. Két különleges és nagyon érzékeny lány. Ki mindenki nem felel majd értük holnaptól?

Április 1. (csütörtök) Ma két éve kezdtem el ezt a naplót. Hirtelen kíváncsi lettem, hány ember olvashatta. A főoldal számlálója most 52679-en áll. Ez nem valami sok. Alig több mint kétezer látogatás – kattintás - havonta. Ez persze az utóbbi hónapokban talán meg is kétszereződött, de még így sem sok. Ha ehhez hozzávesszük azt a 26661 olvasást, ami az egyes hónapok főoldalról való lekerülése után következett, akkor az még mindig csak 79340 találat. Mondjuk 80 ezer, ha belevesszük a wapos olvasásokat is. Az havonta 3333 kattintás, vagyis naponta 111. Ez azt jelenti, hogy a sikertelenségre való tekintettel most kellene abbahagyni.

De nyilván nem hagyom – ki tudja, miért. Azért a 111 olvasóért, akik persze valójában nincsenek többen nyolcvannál. De azért örülök, hogy végre egyszer megnéztem a számokat. Legalább nincsenek illúzióim.

Ma voltam felülvizsgálaton a kedves Cs. doktornál, aki operált. Örömmel vette, hogy szemmel láthatóan fogytam. Teljesen egészségesnek minősített. Mostantól azt ehetek, amit akarok. Ez így nagyon jól fejezi ki a lényeget, mert valójában még nem nagyon vágyom olyan ételekre, amelyek ellenjavaltak voltak az első három hétben. Meg nem enném a tojás, a kicsit is zsíros húst, vagy a töltött káposztát. A fűszereket se kívánom. De talán valami tésztafélét most már megkockáztatnék.

Ma elröpült fölöttem az első fecske.

Március 31. (szerda) Tegnap el is felejtettem írni, hogy Dávid hazajött Hamburgból, ahol egy Greenpeace-akcióban vett részt. Ebből nekem az a hasznom, hogy miközben igen büszke vagyok rá, napokig ideges lehetek, hogy mikor jön az értesítés: véletlenül agyonverték a gyerekemet. Enyhébb esetek is lehetségesek: megsérült, letartóztatták… Esetleg mehetek érte. (Ráadásul, mivel még mindig nem váltottam ki az útlevelemet, az utóbbi üzenettel most nem is tudtam volna semmit kezdeni.) Most kivételesen tudtam, hova megy, de van úgy, hogy csak titokzatosan közli, hogy most eltűnik pár napra. Ez nyilván azért kell, nehogy valami kiszivárogjon egy akció előtt. (Én különösen megbízhatatlannak számítok, mert mégiscsak újságot írok.) Mindegy, az a fontos, hogy épségben hazaért, a német rendőrök se bántották búzavetés közben, amivel a génmanipuláció ellen tüntetett. A többit leírja a saját naplójában, amit mostanában indított: http://padremenar.sarok.org

Yes, comment…

Tovább folyik a vita a Zengőre tervezett katonai lokátorról. Úgy tűnik, hogy az ügyben a Honvédelmi Minisztérium és a létesítményt ellenző természetvédők álláspontja semmit sem közeledett egymáshoz. Mint ismeretes, a lokátor építésének előmunkálatai februárban megkezdődtek volna, ám a létesítmény ellen tüntető zöldek meggátolták, hogy a munkások hozzáfogjanak a fák kivágásához. A HM továbbra is ragaszkodik a lokátor e helyszínre építéséhez, a zöldek viszont követelik, hogy a radart ne a Zengőre emeljék, mivel a hegy természetvédelmi terület.

Le a lóról!

Föl kell hívni a NATO és a HM figyelmét arra, hogy nem csupán az emberi élet védelmére tartjuk a katonákat, hanem azért is, hogy megvédjék a környezetünket. Talán még szokatlan, de ebbe beletartozik például a bánáti bazsarózsa is, és még ezernyi apróbb és nagyobb védett és védtelen teremtmény. Az ilyen jószágok nélkül lehet élni, de egyre többen gondoljuk azt, hogy nem nagyon érdemes. A katonáknak még szerencséjük, hogy máshova is építhetnek majd radart. Tulajdonképpen már az egész országot, sőt Kárpát-medencét ellenük való oltalom alá kellett volna venni, mert az a lelketlen pusztítás és szennyezés, amit itt a különféle katonai alakulatok a haza védelme címén végeztek, egyszerűen velőtrázó. Mondhatnánk persze, hogy ezek a szocialista hadsereg és a megszállók bűnei, de ne mondjuk, mert semmiféle bizonyítékunk nincs arra, hogy a hadseregek felelőtlen természete rendszerfüggő lenne. Meg kellene tanulni elegánsan leszállni a huszárlóról, és fölismerni, hogy a polgárok tartják el a katonákat, tehát úgy kell viselkedniük, ahogy azt a civilek akarják. És a nem túl demokratikus, ám annál katonásabb "lelépni" parancs után még kötelező tisztelegni is.

Míg brit hírszerzési információk szerint Lengyelország rajta van a terrorveszélytől leginkább fenyegetett öt ország listáján, Juhász Ferenc a nemzetbiztonsági kabinet hétfői ülése után kijelentette: Magyarország biztonsági helyzetében nem történt változás.

Résenlét

Annyira megnyugodtam Juhász úr szavaitól, hogy egyesről hármasra mérsékeltem a családban március 11.-én elrendelt résenléti fokozatot. Ezzel megszüntettem a szomszéd Jenő bácsi szoros megfigyelését, akiről köztudott, hogy légpuskája van. Klári nénit továbbra sem tévesztjük szem elől, mert a héten túl messze merészkedett, amikor kijelentette, hogy valaki már fölrobbanthatná ezt a sok tahót. Hogy kikre gondolt azt nem tudjuk, de mindenesetre tanulmányozzuk a Koránt: mit ír elő, ha egy igazhitű tahóra lel?

Megalakult a "Fideszen túllépők polgári köre"; a szervezők információnk szerint már el is küldték nyilvántartásba-vételi kérelmüket a Fidesz által alapított Demokrácia Központnak. A még március 15-én létrehozott szervezet eredetileg a "Fideszben csalódottak" nevet választotta, utóbb döntöttek finomítás mellett...

Körforgalom

Talán mégis körforgalmi fideszezőknek kellene nevezni ezeket a túllépőket. Mert ez az egész olyan, mintha az egyik polgári ajtón bejönnének, a másikon kimennének, de csak azért, hogy az előző ajtót gyorsan megint megközelítsék, és ismét belépjenek, hogy aztán a másikon kijuthassanak. Van a dologban demonstratív erő, de egyszerűbb lenne más pártot választani.

Apja, a fõvárosi fõépítész kirúgatásával fenyegette meg Schneller Domonkos XI. kerületi fideszes képviselõt Lakos Imre alpolgármester, az SZDSZ budapesti elnöke a kerület testületi ülésén. Az alpolgármester szerint a kijelentés hivatalos formában nem hangzott el. Demszky: ha elhangzott, Lakosnak mennie kell

Pír

Igazán kár, hogy nem hangzott el hivatalos formában is az, hogy „Ha ki akarod rúgatni apádat, csak folytasd a szervezkedést!”, mert akkor ez azt jelentené, hogy akár le is lehet írni az ilyen zsarolást, sőt az alpolgármester pecsétes, aláírásos papírt is adhat róla. Az emberiség globális szempontjait figyelembe véve pedig ez azt jelenti, hogy érdemes ide jönni, jó kis vidék ez, mert itt sem az ózonlyuk, sem a szégyen nem hoz pírt senki orcájára.

Pitofáj is maradna

Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyik legnagyobb haszna – bár erről igazán kevés szó esik -, hogy hamarosan egy olyan közösséghez tartozunk majd, amelyik a lehető legnagyobb figyelemmel van a környezetvédelemre, és az általános fölmelegedés jelenségére, várható következményeire. Azt is mondhatnánk, hogy ma az EU a környezetvédelem zászlóshajója a Földön – mindenképpen így van ez, ha figyelembe vesszük például az USA vagy Oroszország méltatlanul felelőtlen magatartását. Az Európai Unió környezetpolitikájának egyik legfontosabb alapelve a fenntartható fejlődés elve, ami az unióról szóló szerződésbe is bele vétetett. A Közösség szinte minden jelentős nemzetközi környezetvédelmi egyezményhez csatlakozott. A tagországokat a Kyotoi Egyezmény alapján számos EU-s jogszabály kötelezi az éghajlatváltozást és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának korlátozására.

Az EU a fenntartható fejlődést a következőképpen határozta meg: „fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen nemzedékek igényeit, hogy az ne akadályozza a jövő nemzedékek képességét saját igényeik kielégítésében.” A felelősségünk alapja egy rendkívül egyszerű képlet: a világ népességének csupán 26%-át kitevő fejlett országok felelősek a világ energia-, papír-, acél- és egyéb fémfelhasználásának 80%-áért, valamint az élelmiszerek 40%-ának elfogyasztásáért. Tehát a károk, katasztrófák elhárításában is nagyobb szerepet kell vállalniuk.

Az amerikaiak nem írták alá a Kyotói Egyezményt. Nagyobb nyilvánosságot kapott szaktudósaik többsége eddig főleg az általános fölmelegedés veszélyeinek bagatellizálásával voltak elfoglalva. Ehhez képest Európában sokan nagyot hökkentünk pár hete, amikor egy napvilágra jutott Pentagon-jelentés azt jósolta: az általános fölmelegedés következtében előfordulhat, hogy hamarost leállhat a Golf-áramlat, amitől Európára jégkorszak jön, és ki tudja meddig tart. A világborzongást hozó írás a Fortune magazinban jelent meg, mégpedig úgy – és ez nagyon árulkodó jel -, hogy a Pentagon, és nyilván a CIA - azt nem bánta.

A cikk lényege az, hogy eléggé régóta beszélünk a klímaváltozásról – mert a saját bőrünkön érezzük -, de most egy új szempont merült föl, ami a következőképpen foglalható össze: a klíma úgy változhat meg, ahogy egy kenu borul, ha szép lassan döntögetjük. Sokáig nincs baj, aztán hirtelen fejre áll. (Rossz példa: én még beülni se tudok egy sportkenuba, mert az azonnal fölborul.)

A kutatók a sarki jég összetételét vizsgálták és hirtelen rájöttek, hogy a múltban lezajlott klímaváltozások mind alig pár évet vettek igénybe. Ha ez bekövetkezik, nagy erdőtüzek lesznek szinte naponta, a jó régi európai és amerikai mezőgazdasági területek kiszikkadnak. A jelenség oka azért a Golf, mert a melegtől olvadó sarkvidéki jég édes leve és a sok esővíz felhígították az áramlat sótartalmát, emiatt a víz nehezebben süllyed le a tenger fenekére. Ettől állhat le az áramlás, amely a Mexikói öböl térségéből szállít meleg vizet Skandináviáig, ott a hőjétől megszabadulva a hideg víz lesüllyed a tenger fenekére és visszaáramlik dél felé. Ez fűti Európát és Észak-Amerikát. (Azt nem írják, hova lesz majd akkor az a sok meleg víz, bár én elképzelhetetlennek találom, hogy egy helyben forrjon évtizedekig a Mexikói öbölben.)

Ettől Európában olyan hideg alakulhat ki, hogy Portugáliánál jéghegyek jelenhetnek meg, a kontinens időjárása hasonlítani kezd Szibériáéhoz, a csapadék pedig harmadára apadhat.

A Golf leállása előtt egyre sűrűbben csapnak le rettenetes viharok, amelyek például a parti városokat lakhatatlanná teszik. A következmény menekültáradat lesz. Az éhezés miatt pedig talán megtámadjuk Oroszországot, az ottani nyersanyagkincsért... (Nehéz megérteni, hogy például a jó orosz vasércet hogyan lehet megenni.) Egyébként is: permanens háborúk jönnek!

Bár a Pentagon – és más legendás erőszervezetek és titkosszolgálatok – szavahihetőségét az utóbbi években már csak a nyilván általuk szponzorált csihipuhi filmekben veszik komolyan. A Pentagon a saját épületét sem tudja megvédeni. Ennek ellenére kicsit meglepő, hogy úgy látszik, ezt nem csak én gondolom így, hanem a világ vezető politikusai is.

Az emberben fölmerül – és ezzel nem vagyok egyedül -, hogy ez a Fortune-cikk az önfigyelem felkelését szolgáló álkatyvaz tipikus esete. Egy igen kiváló magyar szakértő szerint: „Azt is mondhatták volna, hogy a kormányuk nekik már most, április elsején adjon több pénzt, s tegyen valamit, mert már április másodikán azonnal nagy globális felmelegedés jön, de ezen belül az európai régióban (regionálisan) lehűlés lesz a Golf-áram leállása miatt… Ezzel gyakorlatilag egy globális, nagyon kényes ügy és az azzal foglalkozó több ezer tudós és szakpolitikus hitelét rongálják, s valójában azt érhetik el, hogy a politikusok végképp nem fogják érteni, hogy miért és mit kell(ene) tenni.”

Mindenesetre a politikusok nem rémülnek. Egyszer sem ébredtünk arra, hogy Bush elnök Nobel-díj-gyanús tudományos fejtegetések után háborút indított volna az Egyesült Államok ellen büntetésből, mert évtizedek óta visszaél az erejével, és világhatalmi gyakorlattá tette a környezet elleni terrorizmust. De más politikusok arcán sem láttunk egyetlen rezdülést sem. Magyarországon nem hogy a miniszterelnök nem állt elő borongós jövőértékelő jósbeszédben a vészegység igényével, de még Orbán Viktor sem mondott semmilyen jövőrázó közmondást vagy népmesés tréfafélét. Márpedig, ha mindaz, amit a Fortune, és a Pentagon állít – így, ebben a formában - reális lenne, akkor a világ vezetői hetek óta az ENSZ-ben üléseznének, és minden napra újabb kötelező érvényű megszorító intézkedésekről kapnánk hírt. Először is azonnali hatállyal befejeznének minden háborút, és az összes fölszabaduló pénzt és erőt a környezetvédelemre, illetve élelmiszer- és egyéb tartalékokra költenék. Megtiltanák a magáncélú robbanómotoros közlekedést, drasztikusan csökkentenék a fosszilis energiahordozókkal való áramtermelést, korlátoznák az ipari- és háztartási a gáz- és szénégetést, a minimális szintre csökkentenék a hajó és repülőforgalmat, nyakló nélkül épülnének a szélerőművek... A tanácskozásra meghívnák a világegyházak vezetőit, és észérvekkel rávennék őket, hogy ők vegyék rá híveiket a születésszám azonnali csökkentésére. Logisztikai szakértők minden államra kiterjedő ellátási és elszállásolási rendszereken dolgoznának, hogy kivédjék a népvándorlásokkal járó humanitárius katasztrófákat. És még sorolhatnánk.

Vélhetően tehát: jön, jöhet a katasztrófa, de nem ennyire hollywoodi tempóban. De ez nem jelenti azt, hogy a következő évtizedekben nyugodtan ücsörögjünk otthon, és az égvilágon semmit nem kell tennünk a környezet védelméért, mert már úgyis minden mindegy. Dehogy mindegy: Magyarországon például az összes kéndioxid-kibocsátás 1990 és 1997 között egyharmadával csökkent. Hozzávetőleg ugyanennyivel a levegőben szálló por mennyisége is. A nitrogén-oxidok kibocsátása valamivel kevesebb, mint egyötödével csökkent, bár most növekedés tapasztalható. A szénmonoxid- és széndioxid-kibocsátások a nitrogénoxidhoz hasonló mértékben csökkentek. Jó hír, hogy az ózonréteget károsító CFC-k és halonok felhasználása lényegében megszűnt. A levegőminőség-védelem terén alapvető probléma, hogy a lakosság fele szennyezett vagy mérsékelten szennyezett területeken él, pedig ez a terület csupán az ország területének nyolcadát teszi ki. A reményt keltő az, hogy a szigorú EU-szabályozás miatt ez az állapot már csak jobb lehet.

Kicsit több reményünk lenne, ha az amerikaiak nem csak tanulmányokat írogatnának, hanem legalább annyit várnának el maguktól, mint az EU a saját tagállamaitól. Ehelyett - mondanom sem kell -, inkább film készül az elcsigázott Golf-áramlatról. Nagyon szeretnék szerepelni benne, hogy legalább valami magyar haszna is legyen ennek a cirkusznak. Teljesen európai figurát alakítanék, aki – pentagoni receptek alapján - nagyon fölkészül a jégkorszakra, aztán csak ül a házában, és nyugodtan néz. Fülessapkában lesi a kerti szélkereket, a kertbe lefúrt geotermikus energiát szállító csöveket, amelyek a saját erőből - EU-támogatással - épült hatalmas üvegházat fűtik, amelyben akvárium is van haszonhalakkal, valamint télálló magyar disznó, birka meg más, hirtelen klónozással kitenyésztett jégálló jószágok. És nagyon elégedett. Bár fölfalja egy szürkére dermedt néger harcos csokoládéját, dehogy hajlandó elfogadni a felszabadító amerikai sereg katonáinak ajánlatát, miszerint oda viszik, ahova akarja. Föláll, belenéz a kamerába, és azt mondja: „Egy magyar ember ne bírna ki pár év európai Szibériát?! Bizonyára hallottak már a mi nagy Petőfink, vagyis Pitofájunk barguzini szenvedéseiről… Ha ő nem adta föl, nem menekült melegebb égtájakra, akkor mi sem. Majd pont egy köcsög Golf miatt fogunk az ezeréves hazánkból hanyatt-homlok elfutni…”

Március 30. (kedd) Ma a tévéből Döbrenteitől megtudtam, hogy ő tulajdonképpen mégis inkább az ateizmus ellen beszélt, és attól védte a kereszténységet a Tilos Rádió előtt. Néha az az érzésem, hogy állandóan konzultál a talján cukorkásgyerek ügyvédjével, és újabb és újabb verziókat eszelnek ki. Pedig már fölösleges. Vége, nincs mit magyarázni. A rend kedvéért most megint elolvastam a mondókáját, de sehogyse tudtam ateizmussal helyettesíteni az antiszemitizmust.

Vajon az antiszemiták miért tagadják, hogy egy szöveg nyilvánvalóan antiszemita? Lehet, hogy mégis van benne valami röstellni való? Ha meg van, akkor miért csodálkoznak azon, ha valaki őket röstelli?

Ami pedig az ateizmust illeti, szerintem ahhoz is joga van bárkinek. Sőt, joga van híresztelni is, hogy nincs Isten. Meg kell jegyezzem – és ebben senki ne keressen cinizmust –, nagyjából ugyanakkora a valószínűsége annak, hogy van Isten, mint annak, hogy nincs. Mert vagy van, vagy nincs. Én például még semmi jelét nem láttam annak, hogy lenne - sőt éppen ellenkezőleg -, mégis azt mondom, hogy ettől még lehet. Egy pillanatra sem gondolhatom, hogy az én nézőpontom egyedül helyes a világon. Mert az is lehet, hogy rossz helyen állok, és éppen innen nem látszik Isten.

Attól, hogy valaki ateista, még szeretheti a vallásokat. Megátalkodottan ostoba és öntelt az, aki minden ateistában valami vallásüldöző gyilkost lát. Én például a vallásokat az emberi közösségek legcsodálatosabb szellemi építményei között tartom számon. Azt gondolom róluk, hogy óvni, védeni és szeretni kell őket.

És vajon miért gyűlölnék egy vallásos embert? Inkább irigylem. Mert jobb neki, mint nekem.

Kivéve a Döbrentei-féléknek. Neki is van vallása. Azt is meg lehet próbálni megérteni. De szeretni nehéz. Az is félelemből született. Az a lényege, hogy ha valaki önmagát lenézi, akkor kell valami kapaszkodó. Ellenség, borzalmas tulajdonságokkal. Ezek aztán mindennel kompatibilis magyarázatot adnak arra, hogy a Döbrentei-félék miért nem viszik semmire. Nem ők maguk tehetségtelenek, nem lusták, nem szerencsétlenek, hanem összeesküvők nyomják el őket. Az emberek ötödének szüksége van erre a vallásra. Velük együtt kell élnünk. Alighanem még évszázadokig. Ha nem lenne az ő hitük, egész nap búsulnának. Így meg vidámak, erősek, duzzadtan szónokolnak. Népünnepély, ha összejönnek. Egy színtiszta, szinte vallásos ceremónia. Vagy inkább tivornya.

Akadnak persze kivételes esetek, amikor bejön ez: siker: közfigyelem, szeretet, tévészereplés, sőt díj is juthat annak, aki úgy beszél, hogy értsék is, amit mondott, meg le is lehessen tagadni. Döbrentei számíthat minden ötödik emberre. Nem is olyan kevés, ha utána számolunk. Nekik persze még Döbrentei költészete is magas. Nem is érdemelnek jobbat.

De ne irigyelje ezt senki! Egyszer majd szembesülni kell. Szerencsés esetben nem az elmegyógyintézetben és nem is öngyilkosság előtt.

Pár hónapja az egyik ősfajmagyar-vérkeresztény ismerősömnek megbocsátottam. A halála után. Mert az unokái elmesélték, hogy az utosó óráiban sírva kért bocsánatot mindazért, amit egész életében összehordott nekik. Nem ritka az ilyen.

Talán mindig tudta, hogy az ő nagy meggyőződésében van valami röstellni való. És félt úgy állni az Isten elé.

Március 29. (hétfő) Hegedűs Zsolt írja Stockholmból, vagyis Istókhalmáról: Ami az időátállást illeti, utánanéztem: A nyári időszámítást először az I. Világháború alatt, Angliában vezették be (1916-ban). A II. Világháború alatt a ”háborús időszámítás” járta - az óra mutatóját egy órával előre csavarták úgy nyáron, mint télen. (Az USA-ban 1942. február 9. és 1945. szeptember 30. között volt érvényes.) Egyes európai országok a “dupla háborús időszámítással” még erre is rálicitáltak: nyáron a “háborús időhöz” képest egy órával előbbre csavarták a mutatót.

A nyári időszámítás állítólagos célja az energia- és időmegtakarítás. Mások szerint a Nagy Testvér csontos ujja, amely kiparancsol az ágyból, hogy akaratod ellenére egészségesebb, okosabb és gazdagabb légy. (A mindenkori hatalom belebetegedne abba a tudatba, hogy a semmitől sem zavart polgárának a hasára süt a nap.) Egy előnye van: “hamarabb” fejezed be munkanapot, ezáltal több időd marad a szezonnal járó, szabadban végzett tevékenységekre.

Nyáron Lappföldön két hónapon keresztül nem megy le a nap. Télen meg fel sem kel. Szerintem, amíg az ott lakók nem emelik (fel) a szavukat, addig nem érdemes a http://www.standardtime.com/ honlapon tiltakozni. :-)

Erről jut eszembe: Számi (lapp) gyanúsítottat faggatnak a rendőrségen: "Hol töltötte a november 25-éről február 5-ére virradó éjszakát?"

Hát azt el se tudom képzelni, hogyan lehet lappföldön élni. Már attól is kiborultam, hogy ma is hideg volt és nem melegített az a kicsi Nap se, ami azért ott volt valahol az égen.

Nézem Hír TV erőlködését, hogy mindenáron befeketítse azokat, akik kiléptek az Írószövetségből. Azt akarják ebből kihozni, hogy csak a pénzért tettük. Ez már így méltatlan. Kerényi is idézett az idétlen műsorában egy Gulyás István-interjút (képe balra), amelyben a bagzó szemű műsorvezető azt hozta föl a vendégének, hogy miért lépett be – vagy miért nem lépett ki (már nem emlékszem) – egy olyan írószövetségbe(ből), amelyikben a „magyar- és kereszténygyalázó” Petri és Spiró benne volt. Ma említettem ezt Petri Lukács Ádámnak, Petri György fiának ezt. Szerinte Spiró a rendszerváltás idején azért lépett ki, mert Petri nem volt, nem lehetett az Írószövetség tagja. Majd még rákérdezek erre Spirónál, mert lehet, hogy nem minden pontos. De ha igaz, akkor nagyon jellemző.

Természetesen sok olyan másod-harmadvonalbéli író is kilépett, mint amilyen például én vagyok, de Hír TV tanúsíthatna egy kis önmérsékletet, mert a magyar szellemi élet meghatározó személyiségei is távoztak. Egy ilyen marginális televízió teljes szellemi fegyvertára nem ér föl a kilépettek töredékének szellemi erejével. Ezt nagyon komolyan mondom. Írókat azzal gyanúba keverni, hogy valami pénzt kapnak ezért, eléggé árulkodó. Ha valaki egy olyan televízióhoz szegődik, amelyik kifejezetten és teljesen leplezetlenül pártszócsőként működik, akkor az persze pénzért bármire képes. És ezt másokról is el tudja képzelni, mert ez mindenre a végső érv. Bele kell nézni a tekintetükbe: ennyi morcos, rosszkedvű, gyomorbeteg-gyanús műsorvezetőt sehol nem látni. Néha arra gyanakszom, hogy meg se fizetik őket, mert azok bérszolgák szoktak így nézni, akik éhesek, de azért még igyekeznek, mert hátha meg lesz majd egyszer a sok szorgalmaskodás gyümölcse..

Én nem állítom, hogy az – általuk – „ballib”-nak emlegetett médiumokban minden rendben van. Nem állítom, hogy nem vagyunk néha megengedhetetlenül elfogultak, tán néha etikai és jóérzésbéli határokat is túllépünk. És erre nem mentség, hogy háborúban vagyunk. De annyi önmagától frusztrált, és ettől örökös görcsben vergődő lényt, mint a jobboldali médiumokban, én csak a szocializmus idején a pártsajtóban láttam. Soha nem hallottam még fába szorult férget nyüszíteni, de ha muszáj elképzelni, akkor ilyen lehet, mint ahogy ezek a szerencsétlenek írnak és beszélnek.

Philipke egy nagyon szép Döbrentei-verssel kezdi majd a következő műsorát. Gondolom, majd az azután következőt is. Épül a kultusz. Biztosan igény van rá. Én már diszkótévés korában sem vártam el semmit Philiptől, pláne meg azután nem, amikor példátlan dilettantizmusával a Kossuth-téren elszámolgatta a Fidesz maradék méltóságát. Most sem gondolom, hogy föl tudná fogni, mert ehhez csakugyan kevéske, hogy a még nyugat-balkáni értelemben is szalonképtelen Döbrentei magával rántja őt, a tévéjét, és az egész jobboldalt. Ahogy tette ezt Lovas István az utolsó választás előtt. Ha a jobboldal ragaszkodik ahhoz a szellemi színvonalhoz, amit ma föl tud mutatni, akkor a nagy népszerűség nem tart ki két évig, mert a hitványság – bár lassú és ravasz -, de nagyon hatékony erodáló erő.

Március 28. (vasárnap) Persze ezt írta a fórumomba: '...az USA-ban összehasonlították az óraátállítás előtti és az azt követő hét baleseti statisztikáját. Kiderült, hogy az átállást követően 6%-kal megnőtt a halálos kimenetelű balesetek száma. Az óvatos amerikai becslés szerint évente 154 ezer gépjárműbaleset írható az alvászavarok számlájára. Kanadai adatok szerint az egy óra alvásvesztés 7%-os növekedést okozott a közlekedési balesetek számában.' - és én is igen rosszul viselem, illetve sérelmesnek tartom.

Azt hiszem, össze kellene fogni, hogy megszüntessék ezt a nyári időszámítást. Gyanakszom, hogy jogi értelemben sincs minden rendben. Nem hiszem, hogy bárki föl lenne hatalmazva arra, hogy népeket az óramutatók tologatására kényszerítsen. Azt hiszem, az embernek jár a reális idő. Alapjog, hogy délben dél legyen, éjfélkor meg éjfél. Ugyanúgy, ahogy jogom van a csillagos éghez. Senki nem kényszeríthet arra, hogy a biológiai ritmusomat megváltoztassam. Pláne, ha kimutatható, hogy ennek semmiféle értékelhető haszna nincs, viszont káros a szervezetre, és még baleseteket is okoz.

A csillagos éghez, mint az emberi örökséghez való jogot egy önkormányzat már kimondta Magyarországon – sajnos elfelejtettem, melyik -, amikor a falusi fényszennyezést szabályozta. Az oroszok meg azt tervezték, hogy egy űrbe telepített tükörrel megvilágítják majd a sarkkörön túli területeket a téli, huszonnégy órás éjszakák idején. Mert az gazdaságos lenne. Persze elég nagy tiltakozás lett belőle. Például azért mert nem lehetne látni – és vizsgálni – a csillagokat, és az állatok is megbolondulnának.

Utána kellene nézni, hogy ki találta ki a nyári időszámítást, és egyáltalán fölmerült-e, hogy az ilyen beavatkozásokhoz van-e juguk a kormányoknak.

Ma – nyilván nem csak ezzel összefüggésben – olyan álmos voltam, hogy szinte csak vonszoltam magam. Nem gondolom, hogy ez attól lenne, hogy pár hete megoperáltak, viszont lehetett fronthatás. Vagy minden együtt. Még jó, hogy nem kellett elhagynom a házat.

Gheorghe GRIGURCU

Ion SANGEREANU