Május 31. (hétfő) Holnap beszélnem kell Cselényi Béláról, mert megjelent a Satnya Nyuszi című könyve. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.

Cselényi Bélával még a múlt rendszerben ismerkedtem meg, de akkor még nem esküdtünk össze semmire. Alighanem az Astoriában találkoztunk először, és ebben minden bizonnyal KPJ-nek is volt szerepe. Az is lehet, hogy ez nem így volt, mert nekem képzelő emlékezetem van, vagyis túl gyakran derül ki, hogy amire emlékszem, az nem is úgy volt, hanem csak úgy gondoltam, mert valamiért az nekem úgy jó. De semmi baj, Cselényiről mindenki tudja, hogy ő ma a legnagyobb magyar naplóíró, majd szépen megnézi, hogy mikor találkoztunk először. Bár azon sem lepődnék meg, ha be se jegyzett volna, de azon se, ha fejből tudná.

Ha valakit Cselényinek hívnak, és még ráadásul Bélának is – nekem is ez a titkos második nevem -, akkor egyrészt fölkelti az ember érdeklődését, másrészt vagy azonnal megszereti, vagy nem. Én az azonnal típushoz tartozom. Azt is hamar megtudtam, hogy kolozsvári, ami azért érdekes, mert gyerekkorom nagy részét a kolozsvári nagyanyámnál töltöttem. Ezért az én városom is. Így talán érthető, hogy fokozottabban figyelek azokra, akik onnan valók.

De nem lettünk barátok, nem is nagyon találkoztunk. Csak megjegyeztem magamnak, hogy van egy Cselényi Béla. Olvasgattam a verseit, és csodálatosnak találtam őket. Néha merészen ki is mondtam: az egyik legnagyobb magyar költő. Bár, ha költőket akartam bosszantani, akkor azt mondtam, hogy a második legnagyobb. Ez nagyon ügyes megfogalmazás, mert ilyenkor, ha a körmömet tépik, akkor se mondom meg, hogy ki az első. Nem azért, mert bárkit bosszantani akarok – dehogynem! – hanem azért, mert fogalmam sincs. Ki tudja ma megmondani, hogy ki a legnagyobb magyar költő? József Attiláról ki tudta? Nevetséges dolog ítélkezni.

Itt jegyzem meg, hogy az utóbbi tíz évben – amúgy megmagyarázhatatlan okokból – az engem érintő irodalmi dolgoknak mindig volt valami közük erdélyieknek. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a szintén kolozsvári – bár Bukarestbe, majd most Csíkszeredába – elszármazott Cseke Gáborral a kilencvenes évek végén elkezdtük építeni az Erdélyi és csángó költők, majd a Román költők internetes antológiáját. Ez persze azzal járt, hogy minden erdélyi származékot megkértünk, hogy adjanak ebbe verseket. Egyszer a rádió pagodájában találkoztam Cselényi Bélával. Mondtam neki, hogy szeretném az internetre vinni a verseit. Nemsokára levelező tagja lett ennek az immár száznál több költőt számláló erdélyi gyűjteménynek. Ezt azt jelentette, hogy időnként kaptam tőle egy csomó verset, és nagy örömömre azokat magam szerkeszthettem, és mutathattam meg az egész világnak.

Aztán rájöttem, hogy noha szinte sohasem - és akkor is csak véletlenül - találkozunk, van valami szinte abszurd, misztikus kapcsolat köztünk. Például: Kolozsváron nagyon sokáig minden reggel ott volt a házunk bejárati ajtajánál két üveg tej. És egyszercsak azt hallom a rádióban, mert Béla nyilatkozta, hogy ő bizony „munkakönyv nélküli” tejkihordó ember volt abban a városban. Nagyonis lehet, hogy a Bartók Béla utcában is ő hordta. Itt jegyzem meg, hogy én meg újságkihordóként kezdtem magas sajtókarrieremet. Bár, ha igazán van a sorsaink között misztikus kapcsolat, akkor Béla egyszer egy sajtgyár igazgatója lesz. Ugyanebben az interjúban elmondta azt is, hogy ő bizony nem vesz magához bizonyos javakat, amiket amúgy nagyon szeret. Így próbál vezekelni azért, mert otthagyta  Kolozsvárt. Ez nagyon meghatott. Őszintén. Ez maga Cselényi Béla a hedonista aszkéta.

Ja, és mostanában majdnem minden este tejet hordok haza meg a szomszédomnak. Majdnem ugyanolyan üvegben, mint ő valaha. Csak most már nem odacuppantott fémfólia borítja az üveg száját, hanem csavaros fedő.

Mivel én az utóbbi években naplót vezetek az interneten, és tudom, hogy Béla szenvedélyes naplóíró, egy ideje megpróbálom rábeszélni, hogy ezt a világhálón (is) tegye. Valószínű, hogy az egyik legolvasottabb irodalmi oldal lenne. Úgy egy hónapja már majdnem belekezdett, de aztán rájött, hogy ekkora nyilvánosságot csak megalkuvások árán vállalhat. Egyszerűen nem lehet mindent leírni, amit ő amúgy szokott. Elsősorban azért, mert embereket sértene. Ebben teljesen igaza van, méltányolom is. (Egyébként fogalmam nincs, hogy miket szokott leírni, mert sohasem olvastam a naplóját. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. De: engem ért az a megtiszteltetés, hogy én lehettem az az ember, aki majdnem olvashatott belőle valamit.)

Hanem - cserébe - előszedte a gyerekkori naplóját, és azt visszük föl a világhálóra. Ez így talán nem is lenne érdekes, de ráadásul a kicsi bejegyzéseket jegyzetekkel látja el, amiből meg az akaratától, a szándékától függetlenül valami regényféle lesz, ami ráadásul szociográfiai értékű is, és bizonyos értelemben történeti jelentőségű. Abban egészen biztos vagyok, hogy egyszer majd forrásként használják egyetemisták, kutatók, nyelvészek, írók. Lábjegyzetregény.

A dolog kapott egy tökéletesen végrehajtott Cselényi-csavart azzal, hogy noha a világhálóra tesszük - ami nem más, mint a totális nyilvánosság helye -, Béla a zseniális agyával kitalálta, hogy ne hirdessük meg, ne mondjuk meg az embereknek, hogy ez hol van, hogyan érhető el, hanem majd aki rátalál, az rátalál, aki meg nem, az nem. Ilyen még az internet történetében soha nem fordult elő, és teljesen jellemző, hogy én is belekeveredtem. Misztikus, delejes dolgok ezek.

Mint ahogy az is, hogy néhány hete tettem föl az internetre Wanda lányom legújabb képeit. Ha úgy vesszük, ő Andrassew Iván egyik folytatása más eszközökkel. Történetesen festő. Megkapom Béla könyvét, mi a címe? Satnya Nyuszi. Csak, hogy a misztikum mibenlétéről halvány fogalmunk legyen minden kommentár nélkül sorolom a lányom legújabb képeinek címét: Viszik fürdetni a nyuszit, A játéknyúl beesett a mosógép mögé, Nyúl az ágy alatt, Levitáló nyulak kartondobozokban, Konyha asztal alatt verekedő nyulak, Bárdot madzagon húzó nyúl.

Ez van. Tessék szeretni Cselényi Bélát!

A noran könyvkiadó

június 2–án  este 7 órakor

a Hauer cukrászdában

(Rákóczi út 47–49) tartja

könyvheti könyvbemutatóját

Műsoron: Cselényi Béla: Satnya Nyuszi; Gion Nándor: Mit jelent a tökalsó; Konrád György: A közép tágulása– gondolkodás Európáról; Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyről; Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben, Krúdy Gyula: Bródy Sándor vagy a Nap lovagja – Alexander Brody utószavával; Tar Sándor: Az alku; Vay Márton (szerkesztésében): Meddig vagyunk; Pomogáts Béla (szerkesztésében): Vajúdó idők küszöbén – erdélyi magyar írók történelmi novellái; Róka Sándor és Valcsicsák Dóra (szerkesztésében): A jövő a számtantudósoké; Sas Péter (szerkesztésében): Kós Károly: Művészete; Turczi István: Hívásra szól a csönd – válogatott versek címmel erre az alkalomra megjelent művek.

Ekkor és csak itt a könyvek kedvezményes áron megvásárolhatók.

Mindenkit várnak!

Május 30. (vasárnap) Ma Milos a mamájával elment gyereknapozni, amiből rokonlátogatás lett. Sokat dolgoztam. Diplomamunkákat olvastam.

Délután átszólt az egyik szomszédom, hogy nézzem meg, mit talált. Éppen ott, ahol parkolni szoktam, valaki egy marék görbe szöget szórt szét. (Ő azért vette észre, mert éppen oda állt, és véletlenül a földre nézett.) Ez egészen pontosan annyit jelent, hogy elmebeteg lakik a közelünkben, aki arra sem képes, hogy végig gondolja: akár a gyerekemet is megölheti.)

Szedegettük a szögeket, aztán jött Pista, a másik szomszédom, és mondta, hogy már háromszor talált ilyen szögszőnyeget. Vagyis tulajdonképpen semmit nem tehetünk ellene, hiszen nem csak azt a helyet nézte ki, hanem például a szemben lévő utca torkolatát is szívesen megszórja. Nyilvánvaló, hogy orvosi segítségre lenne szüksége. (Nem is olyan régen olvastam, és talán a tévében volt, hogy valamelyik faluban fölbukkant egy ugyanilyen – bár jancsiszöggel dolgozó – beteg. Persze nem tudtak semmit tenni ellene.)

Estefelé Milos, a mamája és NC hazajöttek. Volt még kis kertészkedés, teszésveszés, aztán megfürdettük a gyereket, és megnézhette a Shrek című animációs mesefilmet. Amikor a nagy, otromba, csúnya Shrek szomorú lett, mert úgy vélte, hogy nem szereti a királylány, Milos sírva fakadt. Nagyon kellett vigasztalni. Már van neki lelke!

Május 29. (szombat) Reggel elmentem tanítani, aztán találkoztam Dáviddal, de éppen csak egy percre, mert munkába indult. Majd a Rómain hecket vettem, mert a feleségem megkívánta. (Egyébként meglepően drága volt: két – igaz, jókora halacska 2300 forint.) Szépen megettük. Aztán a feleségem elment interjút készíteni egy iparművésszel, mi kettesben maradtunk Milossal. Ma elbűvölő volt. Egyáltalán nem is sértődött meg azon, hogy az anyja elment.

Mint rendesen, be kellett menni a tehetnek közé, amikor tejért voltunk. Nem nagyon szeretek ekkora állatok közé gyerekkel menni, mert bármi történhet. Ezért fölveszem. Leghátul van a boci, akit mindig meg kell nézni, közelről. Sőt, addig nem is hagyhatjuk abban a nézegetést, amíg a boci ki nem nyújtja a nyelvét, és le nem nyalja a kezemet. Most is így volt. Már indultunk volna kifelé, amikor Milos észrevette, hogy az egyik tehén feneke igen vicces, ritmusos mozgásokat végez. Mutogatott, hogy nézzük meg közelről. Aztán attól, ami kijött belőle – hat részletben, és legalább két-három kiló – annyira megijedt, hogy görcsösen a nyakamba kapaszkodott, amíg ki nem értünk. Éppen telefonált a nagyapja, így azonnal elmesélhette neki, hogy „bú benne kaka”.

Hazafelé egy ház előtt egy kislány állt a magamkorú apjával. Persze megálltunk. Valahogy kiderült, hogy neki is van három nagy gyereke, plusz egy hónapja született egy másik, és ötven éves. Sokan sértegetik, kinevetik, hogy ilyen öregen gyereket csinált. „Olyanok, akiknek egy sincs.” Viszont azt meghatónak találja, hogy olyanok is segítenek, akiket alig ismer. Már annyi ruhát kaptak például, hogy három gyereknek elég lenne.

Itthon Milos kitalálta, hogy a kutya hátára tesz egy szivacsot, és akkor az „paci”. És csakugyan: a szivacs nem esett le, és a kutya pont úgy mászkált vele, mint egy paripa.

Meglepő fordulat volt, hogy a kicsi gyerek követelte, hogy jöjjünk be, mert enni akar. És nem csapott be, mert evett is rendesen. Aztán nagyot fürödtünk, és két órán át békésen heverésztünk, amíg el nem aludt.

Május 28. (péntek) Délelőtt elindultam a Vadrózsa étterembe, hogy az Alibi Kiadó ebédjére idejében odaérjek. Valahogy eltévedtem. Oda értem, de az utolsó pillanatban. Mostanában sokszor eltévedek. Gyanakszom, hogy ez nem véletlen. Alexander Brody igen szép szokása, hogy a soros antológia megjelenése után meghívja szerzőket. Egyébként rendkívül kedves, elegáns gondolkozású ember. Ez egyébként látszik a köteteken is. Ilyenből kellene sok.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Méltó születésnapi ajándékot kapott-e a kormány az Alkotmánybíróságtól?”

Talán tudatlan vagyok, de nem emlékszem, hogy bárhol - pláne a második szülinapra –, akár jelképesen, vagy rituálisan pofont szokás adni. Bár a bérmálás jár egy kicsi arcra suhintással, de az kicsit későbbre esik. Ám, ha úgy vesszük, hogy egy kétéves kormány éppen a kormányöltő felén jár, és elég öregecske ahhoz, hogy már termékenyre forduljon, akkor a dolognak mégis lehet valami rituális jellege. Talán nem árt a legyintés az Alkotmánybíróságtól, a nemzet Makarenkójától.

Május 27. (csütörtök) Ma reggel bementünk gyereket táncoltatni, aztán kicsit játszótereztünk, kávéztunk a feleségem barátnőjével, aztán ebédeltünk, aztán elmentünk a feleségem fogát kihúzatni. (Eltört - sőt: tövig, gyökérig tört - nem lehetett megmenteni, viszont rettenetes fájdalmakat okozott.) Aztán elmentünk másik két barátnőjéhez. Közben én betértem az Írók Boltjába arra a sajtótájékoztatóra, amelyen az Alibi Szerencse című antológiáját mutatták be. Mert ugye, én is írtam bele egy novellát. Találkoztam KPJ-vel (Kőrössi P. József), aki ideadta a Noran egyik újdonságát: Cselényi Béla Satnya Nyuszi című könyvét. Aztán megérkezett maga Béla is: nem csak dedikált, hanem rajzolt is nekem a könyvbe. (Erről majd még írok, mert a jövő héten kétszer is beszélek majd nyilvánosan Béláról, és a mi titkos kapcsolatunkról.)

Aztán visszamentem Milosért és a mamájáért, de az lett a vége, hogy csak Milossal jöttünk haza, mert a lányok úgy döntöttek, hogy hármasban moziba mennek. Az úton aludt, de sajnos a ház előtt fölébredt, és észrevette, hogy a Mama nincs velünk. Ebből aztán az lett, hogy fél tízkor aludt el. Előtte többször fölpofozott és megrugdosott mérgében, de az utolsó órát békében és szeretetben töltöttük.

Yes, comment…

Adeseye Ogunlewe a nigériai munkaügyi miniszter rádióbeszédében felkérte a lakosságot, hogy telefonáljanak neki, ha gödörre bukkannak. Mobiljának száma: 00 234 8033115872. Amióta a lelkiismeretes miniszter tavaly júniusban megkapta kinevezését, lendületes útjavítási munkák kezdődtek szerte az országban mintegy 500 főúton. "Nem lesz egyetlen kátyú sem az év végére ezeken az utakon" – mondta.

Hívjuk ide!

Nem vagyok teljesen képben a mostani nigériai politikai viszonyokat illetően, de ha ez a derék ember állás nélkül maradna, ajánlom a magyar pártok figyelmébe: jó miniszter vagy főpolgármester lehetne belőle. Mindenesetre már most is látszik, hogy nem abban merül ki kátyútemető tudománya, hogy beáll tülkölni az útviszonyokkal elégedetlen autósok közé. Ha valóban teljesíti az ígéretét, hívjuk meg pár nap tapasztalatcserés pihenésre. Bár az ilyen emberek hamar más kihívásra lelnek. Talán a következő célja a nigériai egészségügy rendbetétele lesz. Ha nem ér rá, reszkírozzuk meg azt a csekély összeget, amennyibe Csillag miniszter úr és Demszky főpolgármester úr lagosi tanulmányútja kerül.

Szerencséje, hogy nem itthon miniszter, mert azonnal gyanúba keveredne: vélhetően valami ravasz szolgáltató emeltdíjas számán lehet hívni, és a millió hívás után a bevétel java neki, vagy a pártjának jut. 

Szörnyű, undorító - mondták amerikai szenátorok a fogolykínzásról készült, eddig nem látott képekről. A „döbbenet albuma” nem lesz nyilvános.

Az igazság természete

Dehogynem, pár hét, és valahogy elkezdenek majd szivárogni a képek. Az emberiség óriási szerencséje a második világháború óta, hogy a förtelmességek elkövetői nem csak a bűneikben mutatnak féktelen perverzitást, hanem abban is, hogy pózolnak az áldozataik fölött, és emlékképeket készítenek erről. (Legyen mit mutogatni az unokáknak.) A digitális, már telefonba is beépített kamerák korszakában arra számíthatunk, hogy egyre több szörnyeteg mosolyog majd ránk a képekről. Nem lehet eldugni ezeket. Ilyen az igazság természete: a dokumentumok nem bírnak nyughatni.

A világ legnagyobb és legkorszerűbb filmstúdiója épül meg Magyarországon, a Budapesthez közeli Etyeken - jelentette be Cannes-ban Hiller István kulturális miniszter. A Demján Sándor és Andy Vajna közös beruházásaként létrejövő filmközponttal a külföldi produkciókat akarják Magyarországra hozni. A filmstúdió tisztán magánpénzből épül fel.

Úgyse!

Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ki, hogyan, milyen eszközökkel tudja majd megfúrni ezt a végre valóban nagyszabású tervet.

Utolsó Esély Művelet néven kampányt indít a Simon Wiesenthal Központ, amelynek keretében többek között Magyarországon is fel akarják kutatni a még élő háborús bűnösöket. A központ 10 ezer eurós jutalmat ad a nyomravezetőknek.

Alku

Nem lehetne, hogy a frissebb termésű fasiszták leleplezéséért esetleg egy mérsékelt – mondjuk ezer eurós – jelképes összeget kapjak? Ezek sokan laknak errefelé, és veszedelmesebbek, mint az elaggott, már többnyire vélhetően haldokló nyilasok.

Az európai parlamenti választás dönti el, hogy 2004 és 2006 között merre menjen az ország - mondta Orbán Viktor Nagykőrösön, egy kisgazda gyűlésen. A Fidesz elnöke szerint még az idén meg lehet változtatni a dolgok menetét, ha a szavazók is úgy akarják. Hozzátette: ebben az esetben a kormánynak tudomásul kell vennie, hogy mit akarnak az emberek, vagy másra kell bízni az ország irányítását. Az ellenzéki párt vezetője szerint ma a gazdatársadalom tervszerű felszámolása zajlik, ami ellen mindent meg kell tenni - olvasható a közszolgálati televízió honlapján.

Nehogy má’

Orbán azzal, hogy lebegteti, illetve inkább lobogtatja a hatalomátvétel lehetőségét, csak azt éri el, hogy a baloldali és liberális szavazók elmennek választani, mert nehogy má’. Most ott tartunk, hogy a Fidesz ugyan 13 százalékkal vezet az MSZP előtt, de az SZDSZ is számíthat a bejutásra, vagyis a valóságos előny olyan öt százalék. Éppen annyit dolgozott le egy hónap alatt az MSZP. Talán még az MDF is juthat képviselői helyhez, ám aligha fog júniusban utcai harcra menni a Fidesz barikádjaira. De mindent egybevetve fölösleges is a számítgatás, mert ha csak a Fideszre szavaz az egész ország, akkor se mond le a kormány 2006-ig. Miről beszél a derék Orbán, azon kívül, hogy unja már magát ellenzékben?

Május 26. (szerda) Elmentünk Wandáékhoz. Illetve én a szentendrei okmányirodába tértem be először, mert kaptam egy idézést a megváltozott adószámom miatt. Néhány perc alatt lett új vállalkozói igazolványom. Kicsit voltam könyvesboltban. Megvettem Berniczky Éva novelláskötetét, aminek az a címe, hogy A tojásárus hosszúnapja. Novellák. Az ÉS olvasói ismerhetik, én meg személyesen is, mert Balla D. Károly kárpátalji barátom felesége, és egy éve találkoztunk valami konferencián, Fehérváron. Olvastam tőle ezt-azt – legutóbb például egy rövid naplóját, és fölötte jónak találom.

Aztán fölmásztam a Szamárhegy tetejére, ahol Wandáék laknak. Kellemesen elvoltunk a kertben meg a műteremben. Öcsike nagyon aranyosan beszélgetett Milossal. Megtanította neki, hogy melyik az aulufelni, meg a középső tartókonzol, valamint a kardántengely egy autóban. Aztán Wandával együtt visszamentünk a városba, mert a feleségem cipője elszakadt, kellett hamar másikat venni. Végül az lett, hogy a kínainál találtunk olyat, ami ideiglenesen jó lesz. Meg egy szandált Milosnak.

Neki viszont csak ott vásárolunk. Ez is ideiglenes, mert például az utolsó előtti lábbelijét másfél nap alatt koptatta ronccsá. Ezekkel a hülye kis cipőgyilkos „motorokkal” tologatja magát. Van neki négy kerekes jószága, nem is beszélve a pedálos autójáról, amin nem használja a pedált, meg a háromkerekűje, amin szintén csak a pedált nem használja, hanem a cipője orrával hajtja magát. Megjegyzem: ügyesen. Most már azért ott tartunk, hogy van játszócipője, meg olyan, amivel emberek előtt is lehet mutatkozni.

Aztán elmentünk ebédelni. Mindenféle salátákat meg krumplikat ettünk.

Aztán visszamásztunk a hegyre, és éppen pont találkoztunk az iskolából hazatérő Szonjával. Később elmentem Wandával Edéért, hogy jelenlétemmel tiszteljem meg azt a pillanatot, amikor utoljára lép ki az óvoda kapuján. Az anyja mondta, hogy azért azt ne említsük neki, hogy soha többé nem lesz már óvodás, mert hátha szomorúság érinti meg a lelkét.

Még jó nagyot játszottunk a kertben. Milos hihetetlen sebességgel fölmászott a kerítésre, aztán onnan egy fára – amelyiken persze Ede ült. Alig bírtam leszedni. Edét fejelni tanítottam.

Késő délután értünk haza. Milos már a kocsiban elaludt, amiből az lett, hogy hisztisen ébredt, amikor kiemeltem. Ezért a mamája kénytelen volt mellé feküdni. Együtt szépen elaludtak. De annyira, hogy este tíz után ébredtek. Meglepetésemre kis kakaózás, átöltözés, rövid fürdőszobai látogatás után sikerült visszaaltatnom őket.

Május 25. (kedd) Tegnap éjjel nem tudtam föltenni ezt a naplót a hálóra. Állandóan hibaüzenet jött, plusz egy fölhívás, hogy vizsgáljam meg: jogosult vagyok-e egyáltalán a fölpakolásra. Ha ilyesmi előfordul, nem nagyon izgatom magam, hanem várok pár órát, hátha a szolgáltatónál van a hiba, és minden megjavul. Reggel újra próbálkoztam, de megint nem sikerült. Telefonáltam, és öt perc után kiderült, hogy megtelt a tárhelyem. Tehát törölnöm kell. Gondolom, olyan ötven megás lehet már ez a napló meg a hozzá kapcsolódó dokumentumok, képek és egyebek.

Délben nagyobb trauma ért: elromlott a Treo telefonom, amit karácsonyra kaptam az öcsémtől. Ebben az a csodálatos, hogy kicsi számítógép is, bármikor, bárhonnan följuthatok a hálóra. Így tudtam vele, például a kórházi napjaimat jegyezgetni. Illetve csak félig romlott el, mert ha hálózatba dugom, akkor működik, de ha leveszem a konnektorról, elsötétül. Tehát vélhetően az akkumulátorral lehet baj. Sőt, talán még azzal se, mert teljesen föltöltött állapotban hagyott cserben. Vagyis akkor inkább valami érintkezési hibája lehet. Az a baj, hogy nem tudom szétszedni. Hiába piszkáltam ki minden csavart, nem jutok hozzá az akkumulátorhoz. Tartok tőle, hogy meg kell mutatnom egy szakembernek.

 Olvasom, hogy a titkosszolgálat idei évkönyvébe valahogy belekerült az a mondat, miszerint a környezetvédő és háborúellenes csoportok egy részét szélsőbaloldali szervezetként tartják számon, és ezért figyelemmel kísérik tevékenységüket.

Gusztos – kormánypárti - képviselő úr megkérdezte a kancelláriaminisztert, miképpen is van ez. Azt a meglepő választ adta, hogy félreértésre ad okot a könyv néhány mondata: a zöld- és a békepárti szervezeteket nem figyelték meg.

Ha nem figyelték meg őket, akkor miért írták be az évkönyvbe? Ha megfigyelték őket, akkor miért mondja a miniszter, hogy mégsem? Sajnos ez csapda.

Bár önmagában már az is csapda, ha egyáltalán fölmerül, hogy az ilyen szervezetek körül titkos szolgákkal kellene vizslatni. Nem gondolom, hogy a - mégoly nagyon baloldali - háborúellenes szervezetek is nagyobb károkat okoznának a világnak, mint azok az erők, amelyek háborúkba viszik az országokat. Inkább azokat kellene figyelni. És szervezetek alatt nem csak a pártokat, kormányokat értem, nem csak az érdekérvényesítő politikai csoportokat, hanem például azokat a vállalatokat és pénzpörgető szervezeteket is, amelyek közvetlen vagy közvetett haszon reményében játszanak mások, tömegek életére, hatalmas értékek pusztulására. Nagyon tanulságos lenne, ha egyszer egy titkosszolgálat – természetesen csak merő kíváncsiságból, hiszen ilyesmire kormánymegbízást sehol nem kap –, egyszer tüzetesen vizsgálná azt a folyamatot, ahogy a különféle erők beleviszik a népeket a háborúkba. A jelentés pikantériája az lenne, hogy abban ki kellene térni a titkosszolgálat érdekeire, az azokat érvényesítő módszerekre, sőt arra is, hogy ezek az érdekek hogyan keletkeznek, miféle külső – szolgálaton kívüli, de oda beszivárgó - erők érdekeit testesítik meg.

Nem gondolom, hogy a – néha mégoly nagyon baloldali – zöldek nagyobb károkat okoznának a világnak, mint amekkorát azok a szervezetek, amelyek szennyezik, pusztítják, gondatlanságból vagy tudatosan rongálják a természeti környezetet, mérgezik, nyomorítják és ölik az embereket. Tekintettel arra, hogy a titkosszolgálatok azért felelnek, hogy biztonságban éljünk, és ez a környezeti biztonságra is érvényes, tulajdonképpen az lenne a kötelességünk, hogy a szennyezőket, a pusztítókat figyeljék, és folyamatosan jelezzék a kormányoknak, ha gondatlanul vagy tudatosan előidézett katasztrófa várható. A kormányok elemi érdeke, hogy a titkosszolgálatok ezt tegyék, hiszen így a kirobbanó botrányok jelentős része elkerülhető lenne. Márpedig ezek szinte minden alkalommal fölvetik a kormányok felelősségét. Amennyiben kiderül, hogy egy kormány rossz döntésekkel, vagy figyelmetlenséggel segítette vagy nem tudta megakadályozni a környezet károsítását, az szerepet kaphat a választási bukásban. De egyébként is: lassan tudatosítani kellene, hogy a kormányok nem csak az emberekért felelnek, hanem az állatokért, a növényekért, de még a tájakért és a vizekért is, nem is beszélve a levegőről például. Nehéz teher ez, de sajnos úgy alakult, hogy az emberek egyre tudatosabbak. Élhető világban szeretnének lakni, lehetőleg sokáig, sőt egészségesen. Pláne ezt kívánják a gyerekeiknek. Azért emelik hatalomra egyik vagy másik politikai erőt, hogy azok ne csak a napi szükségleteik megteremtésének körülményeit biztosítják bármi áron, hanem a biztonságukat is.

A háborúellenes- és a zöld szervezetekre azért van szükség, mert vannak háborúk, és bizonyos – nagyon is jól megfigyelhető – emberi csoportosulások pusztítják a környezetet. Ha az állam szakosodott szervezetei, és hivatalai nem képesek kellő hatékonysággal föllépni az érdekünkben, akkor szükség van zöldekre. Mindaddig, amíg létük okafogyottá nem lesz. Ez akkor következik be, ha az állam teljesíti azt, amiért tartjuk.

Ma sokkal több embert ölnek meg a környezetet szennyező vállalatok, mint a terroristák. A környezet szennyezése bizonyos esetekben az erőszak, az erőfölénnyel való visszaélés egyik megnyilvánulása. Ez nagyon sunyi háború, sok-sok szenvedéssel. A zöldek tehát éppen úgy, mint a háborút ellenzők, az erőszak ellen lépnek föl. Elgondolkodtató és árulkodó, ha a kormányok erőszakszervei – így a titkos szolgálatok – éppen ezeket találják annyira veszedelmesnek, hogy figyelik, figyeltetik őket.

Ámbár, ha én zöld- vagy háborúellenes szervezet lennék, kifejezetten kérném, hogy a titkosszolgálatok kísérjék figyelemmel a munkámat, a fejlődésemet, a követeléseimet, sőt azt is, hogy kiknek az érdekében szövetkezem és cselekszem. Talán a korrekt titkosszolgálati jelentések meggyőznék a kormányokat, hogy figyelembe lehet, és talán kell is venni, amit mondok, vagy követelek.

Május 24. (hétfő) Reggel nem értünk oda időre a MOM-ba a gyerektáncitáncira, majdnem nem értem oda időre a szerkesztőségbe. Hogyan lehetne összeöltetni a szakembereket, és valami megoldást kitalálni, hogy egyáltalán lehessen közlekedni? Talán nem lehetetlen ezt megszervezni. Vagy legalább azt, hogy a gödör méretű kátyúféléket betemessék.

Turisztikai céllal bementünk a Nagycsarnokba. Nagyon jól néz ki. Megdöbbentő, hogy a fölső emeletre micsoda turista-rajok járnak a sok gagyiért. Van persze szép, nemes népi árú is – főleg Erdélyből -, de a többség borzalom.

Milos legjobban a pinceszint halasainak akváriumait szerette. A szerencsétlen pontyokban Némókat látott, és sikoltozott örömében.

Vettünk juh- és kecskesajtokat, hatalmas olajbogyókat – feketét és mandulásat -, a gyarmatárustól fügét, fehér mazsolát, aszalt meggyet, valamint egy hatalmas és gyönyörű rozskenyeret.

Amíg a mamája orvosnál volt, Milossal játszótereztük és nagyot sétáltunk a Váci utca déli felén. Ez főleg abból állt, hogy kergette a galambokat. Bementünk az Angolkisasszonyok templomába. Milos el volt bűvölve. Főleg a gyertyáktól meg a plafonfreskótól, ahol angyalokat is látott.

Amikor hazaértünk hatalmasat ettünk a sajtokból meg mindabból, amit vettünk. Milos aludt, de egyszer fölébredt, mire mellé feküdtem. Abból meg az lett, hogy három óra múlva – este nyolckor - ébredtünk.

De igazábol azért jeles nap a mai, mert Milos háromszor egymás után bilibe pisilt.

Május 23. (vasárnap) Ma – talán a fagyosszentes időjárás miatt – magam is lefagytam, lelassultam, szinte semmivel nem foglalkoztam. Bár például válaszoltam egy kérdésre a Hócipő fórumán. Ide jegyzem, emlékeztetőül:

Kedves Iván!

Rágom, amit írsz, most elsőre arra lennék kíváncsi, miből gondolod, hogy az internetes fórumok a belátható jövőben (vagy akár nagyobb távlatban) közvélemény-formáló erővé válnak? Látsz te ilyenre példát? Mert más dolog, hogy egy-egy tévécsatorna vagy világlap site-ja valóban az lehet, de ugyan mitől lenne az egy vitaklub? Ez - szerintem - körülbelül olyan aránytévesztés, mintha azt mondanád, hogy egy társasházi lakógyűlés hatással van egy nagyváros működésére. Én úgy látom, a netes fórum és a nagypolitika nem egy súlycsoport. (oeruelt írta)

Ez körülbelül olyan, mintha azt mondanád, hogy egy újság nem nagyon lehet hatással a politikára, mert az más súlycsoport…

A helyi újságnak igenis rendkívül jelentős hatása lehet a helyi politikára, az „országos” újságnak meg a nagyra. Ideális esetben ugyanis az emberek véleménye jelenik meg benne, amihez egyrészt alkalmazkodnak a politikusok, másrészt – ha nem hajlandók alkalmazkodni – akkor az újság ellenzéki csoportképző erő lesz. (Itt nem hagyományosan értem az „ellenzéket”, hanem úgy, hogy az „a politikus ellenzéke”.)

Sajátos formában, de a fórumokon is ugyanazok a vélemények jelennek meg, mint az újságokban. Azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy ezeket nem nagyon tudják manipulálni a szerkesztőségek. (A fórumokat most néhány szorgalmas topikrombolón kívül közvetlenül a politikai csoportosulások manipulálják – például provokációkkal. Erre megvan minden lehetőségük, hiszen ellenőrizhetetlen, hogy melyik szervezet alkalmazottja, megbízottja, vagy önkéntes segítője áll a nicknevek mögött.)

A fórumokon rendre fölbukkannak rendkívül tehetségesen író, meggyőzően érvelő emberek, akik nem ritkán sokkal tehetségesebbek az átlagos újságírónál – a politikusokról nem is beszélve. A fórumokon megjelennek tények, ügyek, kirajzolódnak tendenciák, sőt képek láthatók, dokumentumok olvashatók, stb. – éppen úgy, mint az újságokban. Ideális esetben a fórumok úgy működhetnének, mint sajátos napi- illetve perclapok. Ezek azonnal – és ez nagyon fontos: mértékadó súllyal – reagálhatnának a politika minden rezdülésére. Sőt jóval tovább megyek: a mostaninál hitelesebb politikusokat „nevelhetnének ki” azok közül, akik fölkészültségüket, tartásukat, vitakészségüket éppen a fórumokon bizonyítják először.

Az ideális állapotot most azért nem lehet megteremteni, mert semmiféle szabálya nincs a kommunikációnak. Ennek pedig az az egyik oka, hogy mindazok, akik köztörvényes bűnöket vagy etikátlanságokat követnek el, vagy esetleg provokálnak, nem kereshetők vissza, nem büntethetők, sőt nem is nagyon fegyelmezhetők. Van ugyan rend a fórumrendszerekben, de ez a káosz rendje.

A fórumok ma azért amatőr vitaklubok, mert minden érintett közös érdeke, hogy azok is maradjanak az idők végezetéig. De legalább addig, amíg a pártok – sőt maga az állam, annak hivatalai, szervei, például a bíróságok, az ügyészség, a minisztériumok stb. - nem készültek föl arra, hogy közvetlenül és azonnal kell válaszolni a valóságos emberek valódi kérdéseire. És arra, hogy ha ezt nem teszik, akkor az a vezetők állásába, a politikusok mandátumába kerülhet.

Vegyünk egy szélsőséges példát: téged megver egy-két rendőr. Vannak szemtanúid, látleleted. Hazajössz az orvostól, beülsz a géped elé, beszkenneled a látleletet, a tanúk aláírt nyilatkozatait, leírod az esetet, topikot indítasz. Megszólítod a belügyminisztert, a rendőrfőkapitányt, a helyi kapitányt. Ha nem válaszolnak néhány órán belül érdemben, akkor sok száz ember áll melléd, akik folyamatosan levelekkel bombázzák az érintetteket. A rendőrség még vizsgálja az ügyedet, az ügyészség is, de te már olyan helyzetet teremtettél, hogy a politikai és szakmai felelősök meg sem várhatják a följelentést, azonnal elrendelik a vizsgálatot, mert tudják, hogy hosszú távon minden késlekedés az állásukba, a hatalmukba kerülhet – legkésőbb a következő választások idején. (Ezernyi példát ilyen példát hozhatunk.)

Számos olyan kipróbált eszköz van, amit csak azért nem tudunk az interneten alkalmazni, mert az emberek döntő többsége nem vállalja a nevét. Az Amnesty International emberek ezreinek életét mentette és menti meg azzal, hogy levelekkel nyomást gyakorol a különféle hatalmi tényezőkre, és ugyanezt a módszert sokszor alkalmazza például a Greenpeace is. De nagyon jó példa volt az interneten való ellenállás-szervezésre az a miniszterelnököt megszólító levél, amit igen sokan írtunk alá. Mégpedig az utóbbi években példa nélküli módon olyanok is, akik amúgy egymás ádáz ellenségei.

Ja és egy társasházi lakógyűlés, amelyiken érdemben és jogosan bírálják a nagyváros hivatalainak és hivatalnokainak döntéseit nagy befolyással lehet a nagyváros működésére. Feltéve, hogy valaki - például egy újságíró - tudósít róla, az ott elhangzottak nyilvánosságot kapnak. Miért ne tarthatnánk lakógyűléseket speciális helyi fórumokon? Persze kevéssé lehetnek ezek hatékonyak, ha a lakók névtelenek és arctalanok.

Május 22. (vasárnap) Hajnalban elmentem tanítani, aztán föl a Bartók Házba, Milosért, mert elment a mamájával próbálni. Persze ott maradtam egy darabig, hogy fényképezzem az együttest, és kicsit hallgassam a zenét. Nagyon jók. A feleségem is gyönyörűen énekel.

Eljöttünk Milossal. Szerencsére nem sokat nyivákolt az anyja után, mert elaludt. Itthon én is mellé aludtam, aztán eszegettünk, fürödtünk, és tovább heverésztünk – ahogy szombaton reggeltől estig illene viselkedni rossz idő esetén. Egyedül fürdéskor lettem kicsit ideges, mert az aranyos kisfiú először csak egy nájlonpalackkal öntötte ki a kádból a vizet, aztán még eggyel, és amikor megfenyegettem, jól teleszívta a száját és ötször a padlóra fújta a vizet. Kivettem a kádból, mielőtt az egész lakást elárasztotta volna.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön hova menne választási ellenőrnek?”: Izlandra, mert ott lakik Ladu barátom, és ideje, hogy meglátogassam. Persze ez nem igaz, mert sehova se mennék. Sőt nem is szavazok olyan pártra, amelyik bárkit ellenőrizgetni küld olyan országba, ahol diplomatáink vannak, akik éppen olyan hitelesek, mint bármelyik pártturista. Én már azt is becsületsértőnek tartom, hogy azt a sok ezer fölesküdött embert, akik nálunk évek óta hallatlan erőfeszítésekkel, tisztességgel rendezik a választásokat, pártok gyanúsítgathatják. Van ebben az egészben valami kínos, méltatlan, élősködő tahóság. Ugyanaz, ami az egész magyar közéletet megrontja.

Május 21. (péntek) Ma a nap nagyobbik részét azzal töltöttem, hogy Milost figyeltem megfelelő távolságból. Valahogy rákapott az egyedül való játszásra. Illetve tulajdonképpen munkálkodott. Délelőtt is és délután is egy órácskát töltött azzal, hogy egy vödörbe kicsi lapáttal földet mert a konyhakertben. Teljesen csöndben volt, végig. Amikor már tele lett a tíz literes vödör, minden lapát földet jól meglapogatott. Este meg azt találta ki, hogy a kertben összeszedi a kavicsokat, és bedobálja őket a kukába. Hihetetlenül konok módon, megint legalább egy órán át mást se csinált, mint hogy megkereste a kavicsokat, párat a markába rakott, aztán komótosan a kukához totyogott, fölnyitotta és beledobta a termést. Vagyis: ma viszonylag jó gyerek volt. Kivéve talán azt az alkalmat, amikor bement a konyhába, ráült a hokedlire, és szépen, szisztematikusan kiszedegette a tányérjából az aszalt gyümölcsdarabokat, és egyenként maga mögé dobta mindet. (Bár az is igaz, hogy amikor felelősségre vontam, nagyon szolgálatkészen összeszedte, és a számba dugdosta őket.) Ja, és egyszer fejest is ugrott az asztalról, de szerencsére a mamája elkapta, és amúgy is maga elé tartotta a kezét. Így telnek a napjaink.

Akárki ezt írta: "Szülni is jó - akárki, akármit mond." Nőket is megkérdeztél? A többi jóval egyetértek, de maga a szülés....

Akárki

Természetesen sok nőt megkérdeztem. Szívesen is beszélnek erről. Azt a különös dolgot tapasztaltam, hogy - ritka kivétellel - a rettenetes fájdalmak dacára úgy emlékeznek a szülésekre, mint életük legcsodálatosabb pillanataira. Rendszerint arról számolnak be, hogy utána szinte percek alatt olyan érzések törtek rájuk, amelyek azonnal feledtették a szenvedéseket. Persze szembesülnöm kellett azzal is, hogy néha, talán nem is ritkán, olyan kínokat éltek át, ami után hosszú időre, vagy örökre elment a kedvük. Vagyis nem pontosan fogalmaztam, de mentségemre szolgáljon, hogy a többségi véleményt tükröztem.

Május 20. (csütörtök) Reggel elmentünk a MOM-ba, ami most valami Gesztenyés, vagy mit tudom, hogy hívják. Milos remekül érezte magát, fölszabadultan játszott, táncolt. Azt hiszem, egy éppen a nyelvet tanuló gyereknek nagyon jót tesz, ha ritmusos szövegeket hall, akkor is, ha nem érti őket. Pláne, ha azokra táncolni, vagy legalábbis közösségi mozgásokat végezni lehet. Nem ragaszkodunk hozzá, hogy népitáncos legyen például, de az szinte biztos, hogy az ilyen foglalkozásokon nagyon mélyen a lelkébe ivódnak olyan ritmusok, szövegek és dallamok, amelyek a mi kultúránk alapjai. Ki tudja, hogy aztán mi minden épülhet erre. Arról nem is beszélve, hogy féktelenül udvarolhat – gyakorlatilag minden korosztálynak. Talán nem meglepő módon a 16-26 éves korosztályt részesíti előnyben, de gyengéden bánik a kicsikkel is.

A kultúrház előcsarnokában megcsodáltam két vallon művészt. Az egyik elhozta a faesztergáját, és nyilvánosan dolgozott, a másik pedig mindenfélét kalapált gyönyörű bronzlemezekből. Sajnos nem volt sok időm, pedig egész nap elnéztem volna őket. (Azt hiszem, a legjobban azt szeretem nézni, ha a mesterségüket tökéletesen ismerő emberek dolgoznak. És tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit: csodáltam én már villanyszerelő munkálkodását éppen úgy, mint favágóét vagy földművesét, például.)

Aztán mindenféle iszonyatos forgalmi dugókon átvergődve elmentünk a feleségem bátyuskájához – a mamája testvéréhez – és a feleségéhez, majd tovább utazunk valahova, dél-pesti ismeretlen vidékeken át az ő lányukhoz. Nagyon kedves emberek mind, igen jókat beszélgettünk. Voltak kicsi gyerekek, köztük egy, még babaszagú is. Ettünk dalmát sajtot fügével, amit mindenkinek javallok.

Onnan a feleségem fölhívta egy fogorvos ismerősét, aki ráért, hogy megvizsgálja, így mi Milossal hatalmas sétára indultunk az Andrássy út környékén. Jártunk például a kis földalattiban, ami nagyon lenyűgözte. Persze megint csajozott, de azért rá tudtam venni egy kis keleti utazásra is: egy fél órácskát elidőztünk a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum kertjében. Vannak ilyen csodálatos kis oázisok a városban. Ez a kert is olyan, hogy az ember csakugyan valahol nagyon keleten érzi magát néha egy-egy pillanatra.

Május 19. (szerda) Ma valahogy egész nap csak úgy elvoltam. Matattam néha, de inkább csak üldögéltem. A feleségemnek föl is tűnt, hogy ő dolgozik a kertben, én meg csak nézem. Egyetlen dolgon háborodtam föl: hallottam a rádióban, hogy elítélték az első amerikait, akiről bebizonyosodott, hogy kínozta a foglyokat. Egy évet kapott. Plusz, ha leülte, leszerelik. Ez a kiszabható legsúlyosabb ítélet. Van ebben valami cinizmus.

Két fontos kijelentést tett Milos. Amikor hintáztunk, hosszasan vizsgálta a szememet, belemutogatott, és kijelentette, hogy „baba”. Mivel a baba ő maga, rájöttem, hogy a saját tükörképét látta. Ez azért érdekes, mert – ha jól emlékszem – a „pupilla” eredetileg kisbabát jelent. Vagyis a dolgok neve nem csak hagyományozódik, hanem újra és újra születhet az ember történetében. Ugyanez megtörtént délután is, amikor a feleségem egy tálcán hűtötte a friss süteményt. A gyerek rámutatott, és kijelentette, hogy az „csiga”. Minden nap lesi az akváriumban az őserdei csigáink mozgását. Azok egy csöppet sem hasonlítanak a süteményre. Csak abban, hogy mindkettőn megfigyelhető valami föltekeredettség. Ez elég volt neki ahhoz, hogy egy csoportba sorolja az állatokat és a süteményt. Kis lépés az embernek, még kisebb az emberiségnek, de én az ilyen picinek is tudok örülni.

Május 18. (kedd) Érdekeset olvastam egy hírben: Több ezer tatár érkezett kedden Szimferopolba, hogy megemlékezzenek a sztálini deportálások kezdetének 60. évfordulójáról. 1944. május 18-án több mint 200 ezer krimi tatárt - azzal a váddal, hogy együttműködtek a megszálló náci erőkkel - Közép-Ázsiába, főleg Üzbegisztánba és Szibériába deportáltak. A száműzöttek mintegy 40 százaléka két éven belül meghalt. A 1980-as évek végén 260 ezer tatár visszatért ősei földjére, a Krím-félszigetre, s ott jelenleg a terület lakosságának 12 százalékát teszik ki.

 Ez azért érdekes, mert ezek szerint az elűzött szerencsétlenek 1945-ben már csak 120 ezren voltak. Viszont három és fél évtized múlva - vagyis majdnem két generáció után - a visszatérő népesség a sanyargatott sorban is megduplázódott, 2,16 szorosára növekedett, miközben nyilván sokan természetes halállal haltak meg közben. Sőt még maradtak is „száműzetésben”, hiszen közülük kerül ki az a több ezer ember, akik most hazatértek megemlékezni.

Ha a számok nem tévesek, akkor elképesztően életképes nép a krimi tatároké.

Este elmentem az Articsókába Fialához, beszélgetni. Most nem volt ott TGM, viszont eljött Uj Péter. Jó kis est volt. Kitaláltam, és el is mondtam Hahn Endrének, aki a Medián közvélemény-kutató igazgatója, hogy miképpen lehetne igazságot tenni az iraki szerepvállalásunk dolgában. Kell egy iraki telefonkönyv, néhány arabul beszélő diák, és ugyanazzal a módszerrel, ahogy itthon kutatnak, meg kell szondázni a lakosság véleményét. Föl kell hívni ezer, megfelelően kiválasztott embert telefonon. Tudják-e, hogy ott vannak magyar katonák? Tudják-e, mivel foglalkoznak? Meg tudják-e őket különböztetni az amerikaiaktól? Akarják-e, hogy a magyarok ott maradjanak, és segítsék a stabilizálódást? Akarják-e, hogy a szövetségesek ott maradjanak?

Abból indultam ki, hogy már az amerikai vezetők is emlegetik, hogy esetleg hamarabb kivonulnak, ha a nép, vagy annak választott képviselői úgy akarják. A magyar politikusok meg arra hivatkoznak, hogy nem hagyhatjuk cserben az iraki népet. Aztán lehet, hogy ők meg azt nézik cserben levésnek, hogy mi ott vagyunk.

Endre azt mondta, hogy meg lehetne csinálni, és elég lenne hatszáz kiválasztott. Persze rettenetesen sokba kerülne, és persze nincs annyi pénz. Szerintem meg a magyar kormány, vagy a nagyobb cégek támogathatnák – például valamelyik telefonos társaság -, és az egész világon eladhatnánk az ebből készült tanulmányt. A Medián világhírű lenne. De ennél talán fontosabb, hogy végre megközelítő adatokat kapnánk arról, hogy mit gondolnak és akarnak az irakiak. Aligha készült még ilyen felmérés egy háború kellős közepén.

Május 17. (hétfő) „Környezetvédőnek csak akkor fogadok el valakit, ha nincs kettőnél több gyereke.” – írja Miki a fórumomban. Azt hiszem, hogy bár a kijelentés bombasztikus és elgondolkodtató, így talán kicsit túlzó is. Nekem négy gyerekem van, ami ugye azt jelenti, hogy messze túlszaporodtam, erősen felelős vagyok a környezetszennyezésért, és mindazért, ami az emberiség túlszaporodásából következik. Ha úgy vesszük, Mikinek teljesen igaza van. Föltéve, hogy  a maximum két gyereket egy párra, vagyis két emberre érti.

Sajnos azonban Magyarországon és a világ számos országában vélhetően több gyerekük van a férfiaknak, mint a nőknek. Ebből az következik, hogy amennyiben például egy férfi három nővel nemz négy gyereket, akkor az egy főre jutó szaporodási ráta éppen a fele a Miki által igényeltnél. Ha a három nővel létrejött termékeny párkapcsolatot úgy számoljuk, hogy három párról van szó, amelyben a férfi – jobb híján - ugyanaz, a ráta még akkor is csak 0,75, ami a népesség reprodukálásához sem elegendő. Ez azt jelenti, hogy például én még két gyereket vállalhatok, ha meg akarok felelni Miki szigorú követelményének. (Persze bonyolítja a helyzetet, ha a nők - vagy valamelyik közülük - mással is olyan bizalmi viszonyba kerül, amelynek gyermekáldás lesz a vége. Ilyen esetekben is föl kell vetni a felelősségemet? Ki kell dolgoznunk egy használható képletet, amivel kimutathatjuk az egy főre, illetve párra számítolható rátát, figyelemmel a másodvirágzásban afféle beporzói szerepkörben megjelenő hímivarúakra, illetve az eléggé el nem ítélhető cselekedeteik nyomán születő egyedekre.

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy vannak olyan emberek, akik mások elhagyott vagy árván maradt gyerekét kedvelik. Ezzel borzalmas károkat okoznak a bioszférában, hiszen meggondolatlanul jelentős mértékben növelik az elhagyottak és árvák életesélyeit, akik aztán szinte zabálják az oxigént, nem is beszélve arról, hogy hány apró állatot pusztítanak ki az egyre sivárabb világból. Hogy ez mennyire elterjedt, arra jellemző, hogy egyszer egy társaságban összefutottam Bächer Ivánnal, aki a következőt kérdezte: „Te kinek a gyerekét neveled?” Megmondtam. Erre megkérdezett még vagy tíz írófélét meg más művészkedőt, és kiderült, hogy szinte mindenki neveli, vagy nevelte már más gyerekét. Ezt a negatív együtthatót is bele kell majd valahogy gyömöszölnünk a képletbe.

A gyerekeket egyébként nem egészen tudatosan vállaljuk, hiszen ebben a folyamatban jelentős szerepet kapnak az ösztönök is. Nekem meggyőződésem, hogy jelentős mértékben csökkenne a népesség, ha a férfiak dönthetnének erről – például, ha kapható lenne a férfi-fogamzásgátló. Miki talán még nem tudja, de fölötte kapcsolatpróbáló, ha az ember azt mondja egy gyerekre vágyó – pláne szerelmes - nőnek, hogy na akkor üljünk le, számoljunk: most van hatmilliárd ember, és ha még mi is szaporodunk, akkor a széndioxid-kibocsátás már megengedhetetlen módon növekszik, mert figyelembe kell venni a gyerek által kibocsátott gázok miatt keletkező légköri savkoncentrációt, amiből ki lehet számítani, hogy amennyiben egy köbcenti korallmészből negyven köbméternyi széndioxid szabadul föl, akkor ennek nem lesz jó vége, mert a dédunokákra is gondolni kell, akik így satnyák és bibircsókosak lesznek, arról nem is beszélve, hogy lepkét sose látnak… ésatöbbi.

A dolog tehát úgy néz ki, hogy – máshol elemzendő okok miatt – a nők ma olyan férfiakkal is termékeny párkapcsolatra lépnek, akik már kettő, vagy több gyerekkel bírnak. Ezzel szemben nagyon sok, gyerektelen férfival nem létesítenek ilyet. Ennek az a következménye, hogy a kitüntetett férfiak életük végéig erős lelkiismeret-furdalásban élnek. Egy idő óta már nem csak azért, mert így minden gyerekük bizonyos értelemben hátrányosabb helyzetű lesz, mintha egykeként vagy kétkeként élhetne, hanem azért is, mert súlyos csapást mérnek az emberiségre, illetve annak szeretett lakóhelyére, a Földre.

Azt hiszem, környezet- és társadalomvédelmi szempontból az emberszaporodás megállításának első lépése az lehetne, ha oktatással, fölvilágosítással, a vallási tiltások megszüntetésével, az óvszerek elérhetővé tételével – de semmiképpen nem abortusszal, vagy másféle, vegyszeres elhajtással! – olyan helyzetet teremtünk, hogy ne szülessenek meg a nem kívánt gyerekek. Meggyőződésem, hogy ez a világon jelentősen csökkentené a túlszaporodás ütemét.

Isten cseles: gyereket nemzeni jó dolog. Szülni is jó – akárki, akármit mond. Nagyon jó gyerekkel játszani, szaladgálni, beszélgetni, együtt aludni, fürödni, muzsikálni, énekelni, sőt, még tanulni is. Sokkal jobb, mint bármi más a világon. Aki ezt kihagyja, a végső elszámolásnál könnyen úgy érezheti, hogy szegényebb lett. Nem másokhoz, hanem önmagához képest. Ez is a Teremtő csapdája, és nagyon működik. Például éppen azért, mert ha az emberben föl is merül, hogy talán nem is olyan egészséges dolog gyereket hozni erre a világra, mindjárt az is eszébe jut, hogy de akkor meg mire való a világ, ha nincs benne gyerekünk.

Miki listájára még javaslom fölvenni azt is, hogy „nem tekinthető környezetvédőnek az, aki dohányzik.” Ezzel döntő csapást mérhet rám, hiszen annyit szívok, hogy magam előtt is röstellem.

Ha tovább radikalizálódik, akkor: „nem igazi környezetvédő az, aki autót tart”. „Kutyával él, városban”. „Légkondicionálót üzemeltet”. És találjuk ki, hogy még ki mindenki nem… Persze az is lehet, hogy mindegyik lehet környezetvédő, csak kicsi szeplővel a lelkén.

A 09:11-típusú rettenetet

A délszláviai háborúk idején egyszer azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy tartsak irodalomórát alsó tagozatosoknak egy falusi iskolában. Az igazgató és a tanári kar ráérő tagjai beültek az órámra, és ájulásig rémültek, amikor azt mondtam a gyerekeknek, hogy a hadifoglyokkal való bánásmódról szeretnék velük beszélgetni. El is magyaráztam, hogy innen nem is messze emberek ezreit tartják borzalmas körülmények között, és bizony sok szerencsétlent megölnek, halálra kínoznak. És ezt azért kell erről beszélnünk, mert - ha majd fölcseperednek - háborúba keveredhetnek, és ha csak egyetlen-egy ember is azért menekül meg, mert én most itt belepiszkáltam a fejükbe, már megérte. Noha ők a történelemben és az irodalomban hősies és fennkölt dolgokról olvasnak majd, ha a forradalmakról, a szabadságharcokról és a háborúkról lesz szó, tudniuk kell, hogy van ugyan ebben is igazság, ám fontosabb, hogy a háború szinte minden gonoszságot kihoz az emberből, és ez nagyon sok szenvedést okoz a gyengébbeknek. Az ember alapvető tulajdonsága, hogy szeret ölni, és ha ezt nem teheti, legalább kínozni. A gyerekek is ilyenek, miért lennének mások, ha majd fölnőnek? Tiltakoztak: ők nem is ilyenek! Elkezdtem faggatózni: tegye föl a kezét, aki kitépte már légy, vagy lepke szárnyát – mert én bizony kitéptem, amikor gyerek voltam. Lassan emelkedtek a kezek. Szokták-e verni a kutyát, a macskát, nézték-e már végig a fészekből kipiszkált tökösveréb tátogó haldoklását, beleztek-e ki élő békát…. A végén kiderült, hogy szinte kivétel nélkül minden gyerek kínzott már védtelen állatot. Aztán rátértünk egymás verésére, kínzására. A tanárok végül megértették, hogy ezen a brutális órán mit akartam mondani, és maguk is csodálkoztak, hogy ezt a közös vallomást ki tudtam hozni a gyerekekből.

Lehet, hogy egyedül vagyok a világban, de én az amerikai és angol kínzókat és hóhérokat is áldozatnak tekintem. Meg kell büntetni őket, de ellenük is vétettek.

Az emberi társadalmak némi kulturális mázzal leöntött fenyegetésekkel próbálják lefojtani az ösztönöket és hajlamokat. Ez rendkívül hatékony, hiszen azt látjuk, hogy bizonyos ösztöneinket és hajlamainkat a rend a tudat alá bírja gyűrni, és ha ezek titkon, például álmunkban előtörnek, akkor már rettenetes élményként éljük meg őket. Normális emberek legalábbis így számolnak be arról, ha álmukban vérfertőzést követtek el, gyermekkel, esetleg állattal közösültek, öltek, brutális módon embert vertek vagy kínoztak. Sorolhatnám: a sok évezredes fenyegetettség olyan jól működik, mintha csak az evolúció erői dolgozták volna meg az emberiséget.

Ha azonban kiesünk abból a közegből, amelyikben szocializálódtunk, ha lehull rólunk az abroncs, kibújhat a törékeny emberi máztermészet alól a vaskemény bestia. Pláne ha kifejezetten agresszív közegbe kerül, pláne ha az agresszivitás követelmény, nem is beszélve arról, ha példát, bíztatást, netán parancsot kap. A háború nem csak a diplomácia folytatása más eszközökkel, hanem az emberi mivolt folytatása is: az örökösen fenyegetett, rettegő katona könnyen véglénnyé válik, és – például a tehetetlen bosszúvágy miatt - kitörhetnek belőle a fojtott erők.

Engem nem az lepett meg, hogy a szövetséges harcosok kínozzák a foglyokat, megerőszakolnak nőket, szexuális kínzásokban lelik örömüket, ölnek is védteleneket, és ezt még dokumentálják is, mint valami turisták, mert ez természetes. Minden háborúban. Ami igazán rettenetes az az, hogy az Abu Graib börtönben tapasztalt visszaélésekről készült jelentés készítője, Antonio Taguba vezérőrnagy szerint a börtön őrei még csak nem is hallottak a foglyok jogait rögzítő genfi egyezményről.

Harminc éve, amikor engem szakképzett gyilkosnak kiképeztek – ez nem vicc: katonai szakképesítést kaptam -, a szolgálati szabályzat jelentős részét kénytelen voltam kívülről megtanulni, de soha egyetlen egy tiszttől, politikai oktatótól egy szót nem hallottam a genfi egyezményről. Gyakoroltuk, hogyan kell falhoz állítani és megmotozni, majd megbilincselni a foglyokat, de hogy aztán miképpen kell bánni velük, vagy milyen törvények és egyezmények vonatkoznak a polgári lakossággal való bánásmódra… ilyesmiről szó nem esett. Arról meg pláne nem, hogy miféle parancsok azok, amelyeket köteles vagyok megtagadni.

Azt hiszem, most - amikor a világ politikusainak szemébe a rémségek láttán megint a 09:11-típusú rettenetet költözött -, kaptunk egy történelmi alkalmat. Jó lenne, ha magyar kormány nem csak az ENSZ iraki szerepvállalását sürgetné, hanem azt is, hogy az ENSZ hívjon létre egy olyan világkonferenciát, amelyik kidolgozhatná azt a minimális tananyagot, aminek elsajátítását minden katonának kötelességévé kell tenni. Mégpedig úgy, hogy a végén afféle homo sapiens minősítő etikai érettségin számoljon be a genfi egyezményről, a háborús jogok és bűnök történetéről, és mindenről, ami ehhez kapcsolódik.  A tagállamokat rá kellene bírni arra, hogy törvényt hozzanak: ha egy katona úgy kerül háborúba, hogy előtte nem kapott etikai fölkészítést, akkor az elkövetett bűneiért nem csak ő, hanem a parancsnokai is ugyanolyan büntetést kapjanak, mintha azokat maguk követték volna el.

Lehet, hogy egy ilyen ENSZ-egyezmény írott vagy vésett malaszt lenne, de az biztos, hogy soha senki nem hivatkozhatna többé a feletteseire, parancsra, burkolt vagy nyílt utasításra, és talán ez az egy tényező is emberek ezreinek épségét vagy életét menthetné meg.

Mindannyian azt képzeljük, hogy mi aztán soha nem kerülhetünk olyan helyzetbe, mint most az Irakban kínzó katonák. Ők is ezt gondolták. El se tudták képzelni, hogy olyasmire képesek, ami kitört belőlük. Iszonyú árat fizetnek majd. Nem az a pár év börtön lesz a legnagyobb büntetésük, amit kaphatnak. A többségük a szégyenbe, a közmegvetésbe, az önszámkivetettek alkoholizmusába vagy a kábítószerbe fullad bele. Áldozatok lesznek. Az emberi természet atavisztikus erői békeidőben mindig visszasüllyednek a helyükre, de kínzó nyomot hagynak, és ezt hívják lelkiismeretnek.

Május 16. (vasárnap) Ez olyan igazi vasárnap volt. Jó későn keltem – fél négykor feküdtem le, mert addig írtam -, hamar kimentünk a kertbe. Átjött Dávidka a szomszédból. Jó nagyot birkóztak Milossal. Dávidka a kutyát rugdosta, Milos inkább a macskával játszott. Rátérdelt és ugrált rajta. Csoda, hogy túlélte. Teljes talány, hogy ezt miért csinálják. És nem is tudok ellene semmit tenni, mert minden másodpercek alatt zajlik. És hiába próbálkozom ellenerőszakkal: például húzom Milos haját, ha ő két kézzel tépi a macskát, hogy legalább érezze, milyen az, ha valakit tépnek – ez sem számít.

Amúgy jól elvoltak. Aztán ebédeltünk, és kettesben elaludtunk Milossal. Mire fölébredtünk, a mamája már elment próbálni. Mint később kiderült: járt Milánéknál is, aztán Wandával is találkozott. Mi kicsit videóztunk, aztán elmentünk tejért, néztünk fejést, fölmásztunk egy igazi traktorra, majd a kertben játszottunk. Ha Milos elfoglalta magát, lopva kicsit kertészkedtem. Pechemre fölemeltem egy műanyag ládát, amiből rám ömlött valami rohadt avarlé. Igazi trágyaszagot árasztottam, de nem tudtam bejönni, átöltözni és lezuhanyozni, mert Milos nem engedett. Később szerencsére megéhezett, bejöttünk, de akkor meg enni kellett vele a szarszagban. Amikor jól lakott, végre beengedett a fürdőszobába. (Ahol persze állandóan műanyag játékokat dobált rám, miközben zuhanyoztam.)

Munkáról, olvasásról szó nem lehetett, de így volt jó.

Tegnap elfelejtettem ide jegyezni, hogy válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kinek a képmását tenné a magyar euróra?”

Anonymust. Ő igen alkalmas arra, hogy az ismeretlen, ám igen művelt, értékőrző európai magyart megtestesítse. Sőt, a szerepeltetése kitűnő reklámfogás lenne: az EU-polgárok ámulva néznék a pénzen az arctalan embert. Kérdezgetnék, hogy hát ez meg kicsoda, mi meg elmagyarázhatnánk, hogy nem nagyon tudjuk, de sokat köszönhetünk neki nemzeti múltunk ismertetéséért és hazafiúi tudatunk pirkasztásáért. Nem hivatalosan persze, de lehetne valami puha, misztikus kísértettörténetet is kerekíteni hozzá, mert nagyon lemaradtunk a turisztikai borzongásbizniszben. Például a románok már régen elhúztak az iszonyatos Drakulájukkal.

Május 15. (szombat) Reggel elmentem tanítani, aztán itthon egész délután játszottunk Milossal. Nagyot hintáztunk, aztán köteles voltam beülni a feleségem régi – használaton kívül álló – kicsi autójába, és ott együtt brummogtunk meg nínóztunk nagy vidámságban. Átengedte nekem a kormányzást, a brummogást, valamint a pedálkezelést. Ő inkább csak a karokat és kapcsolókat piszkálta, valamint az ablakokat vonta föl és alá, plusz sikoltozott. Több mint egy órát elvoltunk így, és pont azt éreztem, mint gyerekkoromban, amikor a nagyapám megengedte, hogy álló helyzetben ugyan, de erősen brummogva egy valódi autóban képzeljük azt, hogy utazunk valahova, száguldva persze.

Jut eszembe: ma hallottam, hogy évente száz biciklistát gyilkolnak meg Budapesten autóval. Azért ez kicsit sok. Mondhatnám: rémisztő.

Amúgy ma majdnem elütöttem egy nagypapát meg a két gyerekét. Egy másodpercen se múlott. Mentem szabályosan, egyszercsak megállt egy kocsi a szembejövő sávban, mire a mögötte jövő kivágódott, pont elém. Választhattam: vagy vele ütközöm, vagy elütöm a bácsit a gyerekekkel. Én nem mentem az út széle felé, mert úgy éreztem, hogy mégis inkább ütközzünk az autóval. Hajszálnyira elkerültük egymást, de teljesen megmagyarázhatatlan módon a nagypapa a két kicsi gyerekkel elindult, és kilépett elém. Nem tudom, mi mentette meg őket, de az biztos, hogy nem én, mert a reflexes cselekvéshez szükséges idő is hiányzott. Talán a nagypapa észrevette a hibáját és visszarántotta a gyerekeket. Én meg leizzadtam.

Ez ugyanott történt – Tahiban egy virág- és növénycsemete üzlet előtt -, ahol pár hete egy motoros halt meg. Felteszem, hogy akkor is hirtelen megállt egy autó, mert talán észrevette a boltot, és parkolóhelyet keresett. A szegény motoros meg biztosan belerohant, vagy megpróbálta kikerülni és az ellenkező sávban ütközött.

Ma megkaptam a jogosítványomat. (A CORA okmányirodájában. Gyorsan és udvariasan szolgáltak és oktattak ki.)

Március 14. (péntek) Délelőtt autót szerelgettem. Odajött Lajos, a szomszédom, és erősen kifogásolta, hogy nem elég sűrűn mosom a kocsit. Szerinte ez nincs jól így. Érdekes, hogy én még soha nem mondtam sem Lajosnak, sem senki másnak, hogy bármit is kifogásolok a magatartásában, a viselt dolgaiban, vagy a jószágai esztétikai megjelenésében. Pedig biztosan tudnék mondani mindenfélét, de nem teszem. Ha például zavarna, hogy Lajos nem mossa elég sűrűn az autóját, és azt érezném, hogy most már ezt nem bírom tovább, akkor sem beszélnék, hanem fognám magam, kimennék egy vödörrel és egy locsolócsővel, és lemosnám. Aztán vagy értené, vagy nem.

Bementünk a városba. A feleségem Milossal látogatóban volt, én meg értekeztem. Kicsit elkéstem, mert beragadtam egy dugóba. Aztán kivergődtem, és bejutottam egy másikba. Ahonnan ismét egy újabba jutottam. Ez már olyan, mintha direkt dugószervezők dolgoznának a városban forgalomszervezők helyett. Nem is nagyon értem, hogyan lehet ennyire lepusztítani az emberek idegeit. Már olyanok vagyunk, mint az utak. Teli kátyúval meg mocsokkal.

Délután elmentünk Wandáékhoz. Tulajdonképpen azért, hogy megnézzük és lefényképezzük a legújabb munkáit. Nagyon szépek. Most apró dobozokat festett, meg kicsi vödröket, és egy nagyon szép bazaltdarabot. Ja és elkészült a „Homokozó” című képével is. A legaranyosabb az a vödör, amelyiket egy nyuszi két zászlóval üdvözli az EU-t. Remélem, nem is olyan sokára föltehetem őket a honlapjára.

Kicsit fájt a szívem, mert az unokáim nem nagyon játszottak Milossal. Szegény egész nap őket emlegeti, félóránként le kell rajzolnom „Edit és Onját”, állandóan indulna hozzájuk, Ede lényegében az istennel azonos a szemében, aztán nem nagyon tudnak mit kezdeni vele. Persze ezen nem csodálkozom. Edével Mirkó nem tudott sokat kezdeni, Mirkóval meg Dávid, és így tovább. Így meg ez.

Május 13. (csütörtök) Reggel elmentünk táncházazni – bár nem értünk oda. Szentendrén fölvettük Tamarát és Marcit, így aztán játszótereztünk, ebédeltünk, beszélgettünk. Jó kis délelőtt volt. Sikerült vagy negyed órát meghitten beszélgetni Marcikával. Persze ez testbeszéd volt, de nagyon sokat mondtunk el egymásnak, és egyet is értettünk mindenben. Egyre jobban hasonlít az apjára.

Milosnak megvettem a Nemo című filmet. Egyszer látta, és folyamatosan meséli mindenkinek, ami persze azért aranyos, mert öt-tíz szó áll a rendelkezésére, így a mese jelentős része gesztusokból áll. Erre nyilván az is hat, hogy esténként a film figuráival fürdik: Nimóval, tyápival – az a cápa – meg Pizsivel, meg még számos, a szokásosnál kicsit ízlésesebben megmunkált műanyagdarabbal, amelyek talán valami szárított kukoricadarás dobozból valók. Ez persze alkalmat ad arra is, hogy a film bizonyos jeleneteit újra játsszuk. Jellemző a humorára és az asszociációs képességeire, hogy amikor az anyja a betonra rajzolt egy tyápit, akkor a szájába tette a lábát és jajgatott. (Tegnap megnéztünk egy balett-előadást a Mezzon. Nagyon gyenge volt, giccses zenével, de a gyereket annyira lekötötte, hogy mellette kellett maradnom, mert kíváncsi voltam, mi izgatja benne. Nem jöttem rá. Talán a tánc maga. Egy teljesen agyalágyult történetben együtt voltak a pingvinek és a jegesmedvék, valamint a Mikulás. Az egyik jelenetben széttárt karokkal imitálták a repülést. Milos azonnal közölte, hogy repülnek.)

Itthon aztán megnézte a kazettát – hihetetlen izgalomban. Remélem, mostantól kicsit kevesebbet kell néznem a vakondos filmeket. Három kazettánk van ezekből. Noha sokan nosztalgiázva gondolnak rájuk, sajnos a sorozat kései darabjai között akadnak gyengécskék. (Tervezem, hogy írok egy hosszabb tanulmányt Zdenek Miler fejlődésének szakaszairól – különös tekintettel az időszakra, amikor Berlinben gyártották vakondos filmeket.)

Május 12. (szerda) Érdekeset olvastam: az Abu Graib börtönben tapasztalt visszaélésekről készült Taguba jelentés készítője, Antonio Taguba vezérőrnagy véleménye szerint a börtön őrei még csak nem is hallottak a foglyok jogait rögzítő genfi egyezményről, azaz nem voltak megfelelően kiképezve feladatukra.

Ez azért érdekes, mert erősen gyanakszom, hogy a világon szinte sehol nem készítik föl a katonákat a genfi egyezményből. Azt biztosan tudom, hogy engem nem készítettek a kiképzések során, sőt szó sem volt a foglyok jogairól. Persze az harminc éve volt, és gondolná az ember, hogy azóta az emberi jogok terén olyan változások álltak be a világban, hogy ma már ezekkel kezdődik a katonák fölkészítése. Annál is inkább, mert bármilyen háborúban szinte elkerülhetetlen a fogolyszedés, és a – többnyire rövidebb – küzdelmes szakaszokat a polgári lakossággal való – többnyire kényszerű – együttműködés követi. De nekem úgy tűnik, hogy a katonákat mintha egyáltalán nem készítenék föl a „néppel” való találkozásra, és együttműködésre. Utána kellene nézni, hogy ez nálunk hogyan van mostanában.

A Hócipő fórumán mától „témagazda” vagyok. Ezek az én személyes kérdéseim:

Van értelme ennek az eus kampánynak? Azért kérdezem, mert én már hetek óta tudom, kire szavazok majd, és azt is, hogy kire akkor, ha az első jelöltem bármiért méltatlanná válna. Azt is, hogy melyik pártra nem, akkor se, ha az összes többi elvesztené előttem a tekintélyét. (Ha csak ez az egy maradna, inkább nem mennék el választani.) A környezetemben mindenki tudja, melyik pártra szavaz. Ismer valaki olyan embert, akit még lehet befolyásolni a következő néhány hétben? És aki elmegy szavazni, az belpolitikai okból teszi, vagy valóban fontosnak tartja, ki képviseli majd az EU-ban? Kiderült eddig valami a pártokról, ami megkülönbözteti őket abban, hogy miképpen küzdenének értünk Brüsszelben?

Az uniós választásokkal kapcsolatban megint kerekedik a vita arról, miképpen lehet majd betartatni a kampánycsöndet az interneten. Én azt hiszem, sehogy, de nem csak technikai okok miatt, ám nem is kell komolyan venni a törvénysértéseket. Régi mániám, hogy mai internetes demokrácia – bár számos emberben eufórikus szabadságérzetet kelt – valójában zsákutca. Például ez a fórumozás, topicokban bujkálás - amit most itt is csinálunk - áldemokrácia, és semmi köze a valódihoz, amelyben névvel, arccal rendelkező emberek vállalják a véleményüket. Nem bátrak, hanem így természetes. Mindaddig, amíg nem jönnek létre olyan fórumok, amelyeken felelősséget kell vállalni minden leírt szóért, nem is lehet komolyan venni azt, amit az interneten közlünk. Politikai értelemben ez csak nyegle csicsergés: érdekes, de nem fontos. Ahhoz, hogy például a pártok, a politikusok, sőt a választók legalább figyelmesen olvassák és elemezzék, amiket itt leírunk, olyan fórumokat kellene létrehozni, amelyeken a szavaikért teljes felelősséget vállaló emberek közlik a gondolataikat. Sokan azt mondják: érdekes, amit mondok, de úgysem tudom kizökkenteni az embereket abból a virtuális ólmelegből, amiben olyan jól érzik magukat. Lehet-e zökkenteni, ha azt akarjuk, hogy az internetnek legalább olyan jelentősége legyen a véleményformálásban, mint bármely más médiumnak?

YES, comment

A Népszava adta hírül, hogy Demeter Ervin volt titkosszolgálati miniszter önhatalmúlag az amerikai nagykövetség CIA- összekötőjétől kért segítséget a bróker-ügy felderítéséhez.

Hála

Nagyon hálás vagyok Demeter úr cselekedetért, mert végre megtudhattam, hogy teljesen hamis az a kép, amit a CIA-ról eddig – nyilván a szovjet agymosás hatására – kialakítottam. Történt ugyanis, hogy a buzgó Demeter urat a CIA összekötője visszaküldte oda, ahonnan valaha jött. Azt mondta neki, hogy forduljon inkább a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz. És az indok: a CIA nem avatkozik be más országok belügyeibe! Itt tartunk, ilyen csudálatos lett a világ.

Írásbeli figyelmeztetést, szigorú megrovást kaptak az iraki hadifoglyokat megalázó amerikai börtönőrök. A hadvezetés szerint egyedi jelenségről van szó, amit a bűnösök saját akaratukból követtek el. Bár egy kiszivárgott jelentés a katonai felderítést sejti a hadifoglyok "megpuhítása" mögött, a vezérkar nem gyanakszik.

Küldetés

Csak a rend kedvéért: nem csak megalázásokról számoltak be az első hírek, hanem kínzásokról is. (Én legalábbis például azt, ha nemi szervemre villanydrótot erősítenek, akkor is kínzásnak tekintem, ha végül nem vezetnek bele áramot.) A legújabb hírek szerint a katonák biztosan a hírszerzők kifejezett utasítására (is) cselekedtek, hogy megtörjék a foglyokat. A legeslegújabb hír: már ténynek tekinthető, hogy legalább harmincöt esetben kínoztak meg foglyokat, és huszonöten haltak meg kínzás következtében amerikai börtönökben, Irakban és Afganisztánban. Sőt: jelentések szerint két év alatt több mint száz nőt erőszakoltak meg amerikai katonák vagy civilek ebben a két országban. (Szakértők mondják: a tényleges szám ennél sokkal magasabb is lehet, mivel a tapasztalatok szerint az áldozatoknak csak körülbelül tizenhat százaléka számol be ilyen esetekről.)

Az, hogy az amerikaiak mindezt többnyire szigorú megrovással, esetleg lefokozással büntetik, ahelyett, hogy azonnal leszerelnék, és börtönbe vetnék a gyilkosokat és a felelősöket, kiválóan mutatja, hogy a küldetéses elnök világfelszabadító és -demokratizáló háborúja nagyjából olyan erkölcsi alapokon áll, mint azok, amelyekben a proletárdiktatúrák harcosai kínoztak és öltek magasztos célokért. Ők is fölszabadítani és demokratizálni akarták a világot. Az iraki háború kínos, ellenszenves, beteges emberiség elleni bűncselekmény, úgy, ahogy van.

A várakozásokkal ellentétben csökkentette a jegybanki alapkamatot a Magyar Nemzeti Bank. A Monetáris Tanács döntése értelmében 50 bázisponttal csökkent a kamat mértéke.

Talány

Sose fogom érteni, miért írnak az újságok olyanokat, hogy „50 bázisponttal”. Talán azért, hogy csak a bennfentesek értsék. Valójában fél százalékról van szó, tehát 12-ről, 11,5 százalákra csökkent a bankközi alapkamat.

Kedvezményekkel, május 1-jén, szombaton, néhány perccel hajnali öt óra előtt szabadult négy és fél éves börtönbüntetésének letöltése után Tasnádi Péter. A jelenleg adócsalással gyanúsított vállalkozót csuklyás testőrei várták a börtönkapuban, esélyt sem adva arra, hogy megszólaltassa őt a sajtó.

Tréfa

Ez a csuklyázás nagyon látványos, de nem hiszem, hogy jót tesz Tasnádi úrnak, aki kicsit rokonszenvesebb lett nekem, amikor egyszer nyílt vitára hívta ki - a szintén volt fegyenc - Lovas Istvánt, aki persze nem mert kiállni. Tasnádi egy önfeltáró interjúban kifejtette: sokat ártott magának azzal, hogy tréfából úgy viselkedett, mint egy igazi maffiózó, ám a közvélemény, és pláne az igazságszolgáltatók ezt nem találták annyira viccesnek. Semmiképpen nem szeretnék neki tanácsot adni, mert nem is kért tőlem ilyesmit, de én a helyében még hideg hajnalokon is tartózkodnék az ilyen csuklyás tréfálkozástól, sőt a testőröket apró termetű öregasszonyoknak álcáznám. Úgy esetleg nagykendőbe bújhatnak, ha fáznak.

Múlt ősszel készült műholdfelvételek alapján vág neki júliusban egy kutatócsoport a törökországi Ararat-hegynek a nyáron - adta hírül a National Geographic. Az expedíció vezetője biztos benne, hogy a felvételen Noé megrekedt bárkája látható. McGivern üzletember és keresztény aktivista 1995-ben látott hozzá Noé bárkájának kereséshez, ekkor határozta el, hogy az Ararat-hegyről készített műholdfelvételekkel próbál közelebb kerülni a célhoz - írja a tudományos havilap.

Gagyi

Kisebb-nagyobb megszakításokkal évtizedek óta jár nekem a National Geographic, de most először elgondolkoztam azon, hogy lemondom az előfizetést. Az rendben van, hogy a tudományos ismeretterjesztés a szórakoztatóipar része lett, de a hülyeségig nem kellene levinni a szintet az eladhatóság kedvéért. Ráadásul a hír is nagyon öregecske. Az utóbbi évben legalább két szenzációhajhász gagyi tudományos dokumentumfilmet láttam, és internetes fényképes cikket is olvastam az Araráton található mélyedésről, valamint a hozzá vezető szokatlanul nagy „horgony” kövekről. A bárkanyom „megtalálóiban” föl se merül például, hogy az a hajószerű mélyedés esetleg a bibliai utalások alapján emelt emberi építmény lehetett. Az szinte biztos, hogy volt történeti alapja a vízözönnek, de ha a National Geographic egyáltalán kutatásra érdemesnek találja, hogy a víz az Ararát tetejéig ért, akkor nagy a baj. Hülyének nézik az olvasókat.

Május 11. (kedd) Ma azt hallottam a rádióban – a fogyatékosokról volt szó -, hogy egy Down-kóros embert azért kellett intézetbe vinni, mert a – Pest-környéki – falujában puskával célba lövöldöztek rá az emberek. Meg is sebezték – sörétessel! – a mellkasán. Nem lep meg, csak azért jegyzem ide, mert jó, ha tudjuk, hol élünk. (Nem is tudok a Down-kórosoknál kedvesebb, szeretetre méltóbb, óvásra érdemesebb emberkéket elképzelni. Mindig elbűvölnek, ha a közelükben vagyok. Jó nagyokat lehet tréfálkozni velük. Egyszer valaki azt mondta, hogy kifejezetten meg vagyok sértődve a világra, hogy nekem nincs ilyen gyerekem. Ez hülyeség, persze.)

Valaki ezt írta: „Meglep, hogy tegnap nem követelted a naplódban a magyar kontingens kivonását Irakból – most erkölcsi alapon. Mi a véleményed erről?”

Éppen eleget tiltakoztam a háború ellen, pláne azért, hogy ebben magyarok is részt vállaltak. Ez a háború attól, hogy a kínzások ténye napvilágra került, egy csöppet sem lett erkölcstelenebb, mint amilyen a kezdetén volt. Minden háború ilyen: szinte elkerülhetetlen, hogy embereket gyötörjenek, védekezésre képteleneket öljenek és erőszakoljanak. Egyebek mellett éppen azért vagyok a háború ellen, mert ismerni vélem az emberi természetet, és azt hiszem, nagyon jól ki lehet számítani, mi lesz a katonák „kezében” azokból az eszmékből, amelyekért harcolnak. Pontosabban: fedőeszmékből.

Meggyőződésem, hogy – már pártállástól függetlenül – a magyar politikusokat is mélyen megrázta az, ami most kiderült. Hiszek abban, hogy ki fogunk lépni ebből a háborúból, mert vannak olyan erkölcsi határok, amelyek megtörik a szavazógépezetek fegyelmét.

Van még egy kérdés, amit tisztázni kell: a kilépés ellenzői azt hangoztatják, hogy amennyiben most magára hagyjuk az iraki népet, ott hatalmas káosz lesz, sok-sok áldozattal, és most nem hagyhatjuk magukra a szövetségeseinket sem, mert az mekkora szégyen lenne. Nem mi kezdtük a háborút, és nem mi vesztettük el erkölcsi értelemben a bestiális viselkedésünkkel, nem mi hoztunk szégyent. Az amerikaiaknak és az angoloknak kell elszámolniuk magukkal, a saját népükkel, az irakiakkal, és nekik kell befejezni azt, amibe minden felhatalmazás nélkül, és minden tiltakozás ellenére belefogtak. Van éppen elég amerikai és angol katona a világban, ők is képesek „humanitárius” szállítási feladatok elvégzésére. Vonuljanak be a helyükre! Mi – most engedjük meg – jóhiszeműen segítettünk, hogy Irakban rend és béke legyen. De soha nem kaptuk meg például az amerikaiaktól ezt a jóhiszemű elbánást: még mindig kockázati tényezőt jelent a magyarok közönséges turistaként való amerikai utazása is. Ha azt a gesztust megtették volna, hogy eltörlik a vízumkényszert, azt mondom, hogy az amerikai kormány legalább annyira jó szándékú és jóhiszemű, mint amennyire mi voltunk velük, mellettük. Azt hiszem, ez ugyanannak a mérhetetlen gőgnek az egyik oldala, amit a kicsi népekkel szemben megengednek maguknak, és aminek a másik vége az, hogy azt képzelik, bármit büntetlenül megtehetnek vélt fölényük és magasrendűségük tudatában.

Május 10. (hétfő) A szövetségesek az iraki háborút - katonai értelemben -  akkor vesztették el, amikor bementek Bagdadba, és komolyan elhitték, hogy egy hadsereg csak úgy eltűnhet a semmibe. Ez már akkor nyilvánvaló volt. Ha egy nagyon jól kiképzett reguláris hadsereg átalakul partizáncsapatokká, akkor azt nem lehet legyőzni. Pláne, ha a nép is támogatja, így szinte korlátlan az ellátmány-utánpótlása. (A másképp alakuló partizáncsapatokat sem lehet legyőzni. Legalábbis erről tanúskodik Németország, Franciaország, az Egyesül Államok, a Szovjetunió, Oroszország, és más nemzetek huszadik századi története.)

Erkölcsi értelemben azonban most mérték magukra a legsúlyosabb csapást. (Az már a háború kezdetén is feltűnő volt, hogy a szövetségesek mennyire hajlamosak a „baráti tűz”-re, vagyis az önpusztításra. Úgy tűnik, valami átok ül rajtuk, és az be is teljesedik.)

Itt már nincs mit magyarázni. Nem lehet többé a demokráciában élő keresztény ember magasabbrendűségéről hadoválni az iszlám „terroristával” szemben. Egy iraki öngyilkos „terrorista” ugyanis messze magasabb erkölcsi érzékről tesz tanúbizonyságot, amikor magát és honfitársait is föláldozza a harcban, mint az a katona, aki megkínozza és megöli a fogságba esett ellenséget. Ez a legocsmányabb bűntett, ami csak elképzelhető. A társadalomromboló hatása is mérhetetlen. Noha valószínűleg az a legkevésbé büntetett cselekedet az emberiség történetében, a fogságba esett ember megkínzása az egész emberiség ellen elkövetett bűn. Legalábbis így kellene kezelni.

Az amerikai vezetők arra hivatkoznak, hogy csak néhány gazember cselekedeteiről van szó. Már most nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Ha pedig sokan voltak, sőt a szövetségesek között általánosan elterjedt volt a kínzás, akkor ez arról a társadalomról ad bizonyítványt, amelyik ezeket a katonákat kinevelte. Annak a társadalomnak semmiféle joga nincs ráerőltetni a rendszerét és az eszméit egy másik társadalomra.

Máris kiderült, hogy a „vallató technikákat” maga a Pentagon hagyta jóvá.

Sőt: egyes Pentagon tisztviselők elismerték, bizonyos körülmények között engedélyezett, hogy a vallatásnál meztelenre vetkőztessék a foglyokat, a hadsereg szóvivői viszont ezt tagadták. A The Washington Post megszólaltatta az egyik amerikai katonai rendőrnőt, aki ellen vizsgálat indult az iraki foglyokkal szembeni visszaélések miatt. Sabrina D. Hartman írásos nyilatkozatában azt hangsúlyozta: a börtönben szolgálatot teljesítő katonai rendőröknek az volt a feladatuk, hogy tegyék pokollá a foglyok életét, törjék meg őket kihallgatás előtt. Hartman szerint ilyen utasítást a katonai titkosszolgálat tisztjeitől, a helyszínen tevékenykedő CIA ügynököktől, illetve a kihallgatásokat végző szerződéses polgári alkalmazottaktól kaptak.

Sőt: nemcsak férfi, hanem női foglyokat is meztelenre vetkőztettek az amerikaiak a bagdadi Abu Garib börtönben - tárta fel az iraki foglyok megalázásáról folytatott belső vizsgálat. (Egy iszlámvallású nőt erőszakkal idegen férfiak előtt meztelenre vetkőztetni! Egy amerikai vagy európai – nevezzük atlanti kereszténynek – „kultúrában” fölnevelkedett ember föl sem foghatja, hogy ez mekkora gyalázat.)

Már az is kiderült, hogy a katonák persze meg is erőszakoltak fogoly nőket. Kutyákkal fenyegettek meztelen embert.

Lehet persze magyarázni a katonák kegyetlenségét. Félnek, rettegnek, és ezért az érzésért azon állnak bosszút, akin tudnak. Ezt is meg kell érteni. Meg azt is, hogy az emberi természet legalapvetőbb része az az öröm, amit a másik ember megkínzása és megölése okoz. Az állatok közül a legvadabbnak tűnők nem tudják megölni azt a fajtársukat, amelyik megadja magát. Ha ez a gát nem lenne az agyukban, akkor kipusztulnának. De mi emberek vagyunk.

Az amerikai – és angol – kormány jobban járna, ha most és azonnal részletesen beszámolna a bűnökről, mert úgyis kiderül minden, ami további bizalomvesztéssel jár, hiszen újra és újra kiderül, hogy hazudtak vagy ködösítettek. (Vagy nem tudtak fontos dolgokról, ami legalább akkora bűn, hiszen azt mutatja, hogy képtelenek a megszálló erők felügyeletére, féken tartására.)

Ami Irakban – és nyilván Afganisztánban is – történt, az egészen közönséges dolog az emberiség, a háborúk történetében. Nem is olyan régen a szomszédunkban, a volt Jugoszlávia területén ugyanilyen atrocitások zajlottak naponta. Sőt vélhetően sokkal több áldozatot szedett a kiszolgáltatottak elleni kegyetlenség, mint most. A szövetségesek viselkedése semmivel sem elítélendőbb, mint az, amit mondjuk a szerbek műveltek a bosnyákokkal. Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy a szövetségesek úgynevezett missziót teljesítenek Irakban. Egy olyan rendszert döntöttek meg, amelyiknek egyik legfőbb bűne volt az emberek kínzása.

Nem tudom, miből gondolták a hadvezetők, hogy mindez nem jut majd napvilágra – győzelem, vagy akár vereség esetén? Bármilyen különös, számítani kellett volna a technikai fejlődés következményeire, sőt – ha jól felkészült vezetők lennének – az emberi természet egy különös szokására: kényszeresen örökíti meg azt, ami neki örömöt okoz.

A szövetségesek, hogy elfedjék a valóságot, hiába alkalmaztak – sokszor gyilkosságba torkolló – erőszakot a sajtó képviselőivel, a tudósítókkal, a tévéoperatőrökkel és riporterekkel szemben ebben a háborúban, valahogy nem gondoltak arra, milyen következménye lehet annak, hogy rendkívül olcsók lettek a digitális fényképezőgépek. Ma már gyakorlatilag minden embernél van, vagy lehet egy apró kamera, ami nem csak álló-, hanem mozgóképek fölvételére, sőt azonnali továbbítására is alkalmas. A katonák is hordhatnak ilyet. Nyilván azért, hogy kalandjaikat és egymást megörökítsék. Hogy aztán az a katona, aki kínzásokat örökít meg, vagy olyan embereket, akik kiszolgáltatottan megalázó módon látszanak majd a képen, miért kattogtat, azt a pszichiáterek dolga kideríteni. Ha sok-sok katona örökít, akkor előbb vagy utóbb akad majd köztük olyan is, aki ezt azért teszi, mert a bűnöket akarja dokumentálni. És vannak olyanok is, akik egyszercsak azt veszik észre, hogy például képtelenek aludni, mert rémálmokat látnak. Nyilvánvaló, hogy egy olyan ember, aki egy időre beborult az erőszaktól, részt vett kínzásokban, még visszazökkenhet a normális emberi mivoltba. Súlyos lelkiismeret-furdalás törhet rá, meghasonulhat, és ebből az állapotból kiutat keresve a nyilvánossághoz fordulhat. És ott vannak a fényképek, a bizonyítékok. A hadvezetők magyarázkodhatnak, az elnök, a hadügyminiszter kérhet bocsánatot. Kitől? A megkínzottaktól?  Meggyilkoltak, megalázottak és megerőszakoltak rokonaitól? Az iszlámvallásúaktól? Az araboktól?  A saját népüktől? A katonák szüleitől, gyerekeitől? Maguktól a katonáktól, akiket olyan helyzetbe hoztak, hogy kibújhatott belőlük az állatféle, vagyis az atavisztikus ember?

Megdöbbentő ez a fényképezési mánia. Nyilván a technikai fejlődés akkor jutott arra a szintre, hogy viszonylag olcsón lehetett bárkinek fényképezője, de - ha jól emlékszem - először a második világháborúban, a németek örökítették meg tömegesen a gaztetteiket, az áldozataikat. Teljesen mindegy, hogy egy furdaló lelkiismeretű katona, vagy egy féltékeny csoport hozza napvilágra a bizonyítékokat, megdöbbentő, hogy az igazság mindig előszivárog valahogy.

A szövetséges katonáknak számolniuk kell azzal – hogy ugyanúgy, mint a vietnámi háború után – a napvilágra került bűnök miatt önmaguktól is piszkosnak érzik magukat, pláne, ha még tudják majd azt is, hogy a társadalom jelentős csoportjai megvetik őket. Magyarázkodniuk kell. Beszélnek majd, és kiderül az igazság, ahogy például Vietnám után. Megint egy háború, ahonnan nem jöhetnek vissza hősök, csak áldozatok. Sok-sok rémisztő filmet látunk majd arról, hogy a boldogan hadba indulók miféle borzalmakba kerültek, milyen állapotban tértek haza, és milyen rémálom lett az életük a lidércektől és a társadalmi számkivetettségtől. Fölösleges már ilyen filmeket forgatni. Teljesen reménytelen a történelem tanításával, művészettel, vallásos ráhatással változtatni az emberi természeten. Csak abban bízhatunk, hogy megússzuk valahogy: nem kerülünk olyan helyzetbe, mint azok a katonák, és ezért nem tud kibújni belőlünk a sátánember.

Ha egy megkínzott ember egyszer majd szabadulva - egyebek mellett éppen azért, mert belehibbant a szenvedésekbe - a fejébe veszi, hogy bosszút áll Amerikában, Európában vagy bárhol, például Budapesten, akkor mi majd arról beszélünk, hogy ez egy rohadt, szemét, mocskos, gyilkos, arab terrorista?

Május 9. (vasárnap) Délután Dávid többször fölhívott a kendertüntetésről, ahol megfigyelőként volt jelen. Ez a mániája: mindenféle tüntetésekre jár.  Mindig akkor hívott, amikor ájulás környékezte. Hol azért, mert munkáspártosokat lát együtt a lelkiismeretesekkel, hol azért, mert hallgassam meg, hogy a sípolnak, hol meg azért, mert éppen most zsidóznak meg éljenszálasiznak. Majd holnap leírja a saját blogjában.

Nem vagyok igazán fölkészült drogkérdésekben, de hajlok arra, hogy inkább mégsem kellene büntetni a közönséges fogyasztót. Igazából nem is értem azokat, akik ezt a törvényt hozták: hogyan mertek ilyet rendelni? Nincsenek gyerekeik, vagy azt képzelik, hogy ők megússzák? Ha azt vesszük, hogy minden harmadik gyerek ilyen-olyan mértékben drogozik vagy drogozgat, és nekem négy gyerekem és három unokám van, akkor szinte biztos, hogy valamelyik egyszer elszívott vagy majd elszív egy marihuánás cigarettát. Én ettől is rettegek, pláne attól, hogy rászoknak, de kicsit jobban attól, hogy ezért börtönbe kerülhetnek, ami nagyjából Magyarországon annyit jelent, hogy végük. Sem lelkileg, sem társadalmi értelemben nem tudják majd átlépni azt, ami ott történik velük, aligha hiszem, hogy az ottani kapcsolataiktól valaha megszabadulhatnak – vagyis kriminalizálódnak. És azt se hiszem, hogy a börtönélmény leszoktatja őket, vagy olyan irányba ható trauma, ami után nem lépnek tovább mondjuk a kokain vagy a heroin felé.

Természetesen nem gondolom azt sem, hogy szó nélkül kellene hagyni, ha valakit rajtakapnak. Járjon oktatásra, vizsgálatokra, végezzen közmunkát – például drogambulancián takarítson a keménydrogosok után, vagy dolgozzon egy kicsit a detoxikálóban, mert talán az ott látottaknak lehet nevelő hatása.

Egyébként is az egyik legbarbárabb magyarországi tendenciának azt találom, hogy még mindig majdnem minden bűnös, vagy bűnös-féle cselekedettel kapcsolatban a szabadságvesztésnek az elzárásos változatát találjuk a leghatékonyabbnak. Pedig szabadságvesztés a közmunka is, a pénzbüntetés is, az is, ha orvosi felügyelet alá helyeznek valakit, vagy kötelező terápiát írnak neki elő. Még a súlyosabb – de nem életveszélyes – cselekedetek megtorlásában is legalább öt büntetési lépcsőnek kellene lenni az elzárás előtt. Azt meg egyáltalán nem értem, miért kell olyan fiatal embereket börtönbe vetni, akik amúgy nem öltek, nem raboltak, nem erőszakoskodtak. A börtönt azoknak kellene fönntartani, akik a társadalomra, az emberi életre különösen veszélyes emberek, és másképp nem védhető meg tőlük a társadalom, csak elzárással. Miféle társadalom az, amelyikben többszörösen túlterheltek a börtönök, és ahelyett, hogy elgondolkodna azon, hogy talán azért, mert nem vált be ez a büntetési módszer, újabb börtönöket épít?

Az ellentüntetőket sem értem: nekik is vannak gyerekeik. Az egyik szerencsétlen mama mindjárt hármat vitt a tüntetésre. Föl sem merül benne, hogy azok közül valamelyik – például éppen az ilyen traumák miatt – egyszer majd enged valami kísértésnek? Hogyan lehetnek emberek annyira önteltek, hogy azt képzelik, a gyerekeik csak a szülői értékrendet követik majd?

Egyébként meg ezek az ellentüntetők akkor lennének kicsit hitelesebbek, ha föl és alá vonulnának a városban, síppal a szájukban és minden nyilvános drogbarlangba betérnének egy-egy félórás sípolászásra. Az összes kocsmába, étterembe, bárba, minden olyan elárusító helyre, ahol cigarettát lehet kapni. Valamint sípolnának és kerepelnének akkor is, ha a saját családjukban rágyújt, vagy iszik valaki.

Az is megdöbbentő, hogy a magyar társadalom milyen erővel veri a fejét a homokba, ha föl kell mérni a drogok valóságos pusztítását. Miközben egy percre sem feledkezhetünk meg arról, hogy a marihuána, és pláne a többi drog valóban rendkívüli veszedelmeket hozhat, szinte szó nincs arról, hogy az alkohol összehasonlíthatatlanul nagyobb csapást mér a társadalomra, mint az összes többi drog – beleértve a heroint is - együttvéve. Az alkoholistára hosszú, borzalmas szenvedés vár, a családjára bestiális élet. Nagyságrendekkel több ember pusztul bele az ivásba és a nikotinszívásba, mint ahányan aranylövést adnak be maguknak. Egyszer majd össze kellene számoltatni a rendőrökkel és orvosokkal az aranykortyok gyakoriságát – vagyis azokat az eseteket, amikor valaki halálra vedeli magát, vagy azért pusztul el, mert túl sokat ivott. Például megfagy, leesik valahonnan, arról már nem is beszélve, hogy hány embert ölnek meg az ittas vezetők. Ma már legalább ott tartunk, hogy a cigarettás dobozokon van rémisztőtapasz. De nem látom a borosüvegeken, pláne kannákon, sem a pálinkás butykosokon. Nem látok figyelmeztető föliratokat a kocsmákban sem. Pedig nem nagyon emlékszem, hogy valaki például azért verte volna rendszeresen a családját, mert egy kicsit több cigit szívott a kelleténél.

Nem is olyan régen láttam egy filmet a kolumbiai kokaintermesztőktől. Egy ottani értelmiségi ember azt mondta, hogy „ha az európaiak elvárják tőlünk, hogy hagyjuk abba a termelést, kezdjék el kiirtani a szőlőültetvényeiket, mert a kokain az itteni nép kultúrájában ugyanaz, mint ott az alkohol”. Tanulságos megjegyzés volt.

Mivel magam is drogos vagyok – rendkívül súlyos nikotinista -, sőt voltam veszedelmesen alkoholizmus közeli állapotban, nagyon pontosan tudom, hogy az egyetlen ellenszer az, ha ki se próbáljuk a szereket. De ha erre csak úgy lehet rávenni a gyerekeket, ha börtönnek fenyegetjük őket, akkor nem csak őket tekintjük akaratgyenge, tehetetlen – ám remélhetően legalább beszari - lényeknek, hanem mi magunk is azok vagyunk.

Május 8. (szombat) Hajnalban elmentem tanítani, aztán azonnal hazajöttem, mert rettenetesen álmos voltam. Ez már így megy napok óta. Olyan, mint a tavaszi fáradtság. Délután el is aludtam Milossal. Aztán, amikor fölébredtünk, a mamája összepakolt és elmentek nagymamázni meg nagypapázni. Én meg egész este különféle dokumentumokat olvastam az amerikaiak és az angolok kínzásairól és gyilkosságairól. Eléggé régóta foglalkoztat az emberi természetnek ez a része, de amit ezek művelnek, az mégis rémülettel tölt el.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy, a CIA budapesti rezidense után kivel ebédeljen Demeter Ervin:

Azzal, akit legjobban szeret, egy csöndes kertvendéglőben. Finomakat kell enni, kicsit iszogatni is lehet, cseverészni butaságokról, aztán sétálni a lágy ölön, és felejteni, felejteni, nagyot felejteni a vadvirágos csicsergésben. És a puskát is otthon kell hagyni, mert nem igaz, hogy az erdőben is arabs telivér ordasok, veres kgbékák, meg vérmes oszamák ólálkodnak, és nincs minden vadszegfűben öngyilkos pénzmosópoloska. Ha valaki túlspilázza a szerepét, az azt jelzi, hogy tartozik magának egy-két jó, csöndes nappal, vagy legalább órával. Csodát tehet a pihenés!

És megjelent egy kis interjúm is:

Találkozás egy fiatalemberrel

Takács András tizenhat éves. 2003-ban Ifjúsági Sajtódíjjal tüntették ki, most pedig megjelent Találkozás egy fiatalemberrel című kötete, amelyben a klasszikus Karinthy-novella fiatalemberét szembesíti a magyar kultúra meghatározó személyiségével: Jancsó Miklóssal, Szepesi Györggyel, Albert Flóriánnal és Vitray Tamással. Ha szabad szakmai véleményt mondani, a könyv azért letehetetlen, mert a sajtóban ma már ritkán olvashatók ilyen alapos fölkészültségről tanúbizonyságot tevő riportertől interjúk. (Takács Andrással az interneten beszélgettünk.)

- Remélem, tudod, hogy kivételes lehetőséget kaptál. Történetesen én is tizenhat évesen kezdtem a szakmát, és nagyon örültem, hogy egy üzemi lapba apró híreket és tudósításokat írhattam. De máig nem jutott eszembe, hogy például az interjúimat vagy a jegyzeteimet keményfödeles kötetbe gyűjtsem össze. Egy ilyen kezdés után állandóan bizonyítanod kell majd. Már ha egyáltalán újságíró akarsz lenni…

- A riporteri mesterség nagyon vonz, hogy újságíró leszek-e, nem tudom. Az érettségi után a Közgázra készülök, pont azért, hogy ne kelljen rögtön az elején eladnom magam. Hogy a könyv megjelenése után bizonyítanom kell majd, nem zavar, sőt. Ha vannak, akik előtt bizonyítanom kell, annak már örülnöm kell, nem?

- Ahogy látom, a könyvedet a saját iskolád, a Közgazdasági Politechnikum Gimnázium és Szakközépiskola adta ki. Ott teljesen normális dolog, hogy például videó-interjúkat készíthettek? Milyen szellemi és technikai háttér áll a tanulók mögött?

- A Politechnikumban vagy tíz éve működik a videostúdió, ahol a műhelymunkát Csoncsi (Anda Tamás) és Pálos György irányítják. "Mestereinkként" ők gondoskodnak a szellemi és technikai háttérről is. Mindkettőért nagyon hálásak vagyunk nekik, ugyanis tényleg óriási lehetőség, hogy tizenévesen beleszagolhatunk ebbe az egészbe, méghozzá olyan felnőttek vezényletével, akik mind szakmailag, mind emberileg példát mutatnak nekünk - utóbbi ebben a filmes, médiaközeli közegben különösen fontos.

- Miért olyan vonzó a média? Azt nyilván láthatod már, hogy ez egy strapás, stresszes, sok kellemetlenséggel, és - ritka kivételektől eltekintve - nem túl jól, ám igen bizonytalanul fizető pálya. Híres akarsz lenni? Éppen most, amikor a hírnév végérvényesen kereskedelmi produktummá válik?

- A média nem vonz. Sőt. A könyv kapcsán hívtak ide-oda, tévéműsorokba, rádióműsorokba. Elég kiábrándító a helyzet... A hírnév biztos motivál annyira, mint a többi korombélit, de látva a 15 perc hírnév vagy Az ördög ügyvédje című filmeket mindig magamhoz térek. A pénz, mivel tanuló vagyok, nem számít. Még. Négy testvérem van, úgyhogy a pénz egyébként számít, de ez nem az én, inkább a szüleim „problémája”

- Az interjúkból az derül ki, hogy szinte a konzervatív elvárásoknak is megfelelő tiszteletet érzel a nagy öregek iránt. És nem is veszem észre, hogy csalnál, alakoskodnál. Ez nem jellemző a korosztályodra. Honnan maradt ez benned?

- Így neveltek. De ki ne tisztelné ezeket a nagyságokat?! Esetleg az, aki nem tudja, kik ők. Én meg tudom, mert az egész nyaramat azzal töltöttem, hogy kiderítsem, mi mindent csináltak. Ezek után tiszteletlenül beülni az iskolapadba képtelenség lett volna. A korosztályomat pedig hadd védjem meg, igenis tisztelettudóak vagyunk!

- Jó, eltúloztam, sematikusan fogalmaztam. Amióta megjelent a könyved változott-e a társadalmi státusod? Komolyabban vesznek a környezetedben? Ha igen, akkor ezt miből veszed észre?

- Húha, erre nem könnyű felelnem. Talán mosolygósabbak az emberek. De ha jól emlékszem, egy Thomas Mann regényben van, hogy sokan mosolyognak csupán önmagáért a mosolyért, ezért mosolyukon nem mindig érdemes elgondolkodni... Egy korábbi, hatrészes, a Politechnikum néhány népszerű arcát bemutató interjúsorozat kapcsán, amelyet az iskolában vetítettünk, volt szerencsém megtapasztalni egyet, s mást. Egy napon kaptam szerelmeslevelet az interneten, és láttam, hogy köpködik a plakátot, amelyen a pofázmányom volt. Ez biztos jót tesz egy kamasz srác személyiségének, nem?

- Szerintem jót tesz. Idejében megtanulsz szerényen büszke lenni. Mi a terved a jövő nyárra? Megint méltán híres emberek életét vizsgálod egy könyvtárban? Hiszen nyilván kapsz új lehetőségeket az iskoládban. Bár engem talán jobban érdekelne egy legalább ilyen alapos kötet a saját korosztályodról.

- Idén nyáron remélhetőleg néhány hetet egy napilapnál tölthetek, ahová irogatok már hónapok óta, július elején családi nyaralás, közepétől Nomádtábor. Közben itthon dokumentumfilmet forgatunk egy zeneszerzőről és a Színművészetiről. Ennyi.

Május 7. (péntek) Szomorú reggelünk volt. Milos már este is jelezte, hogy valami baj van a fenekével, de elég jól aludt. Aztán reggel elkezdett sírni is, mert nem tudott kakilni. Kapott egy kúpot, elég sokáig jajgatott, és mondogatta, hogy „eromlott” a feneke, de aztán egyszercsak sikerült neki. Igazából nem is értem, hogyan fért ki rajta az a hatalmas és kemény gubita. Attól kezdve aztán nagyon vidáman töltötte a napot, többször megemlítette, hogy „gyógyul”. Nagyon aranyos volt, hogy amikor délután kicsit elpilledtem, odajött hozzám, állva nézegetett, aztán el is aludt. A mamája tette föl mellém az ágyra. De nem sokáig aludtunk együtt, mert azt álmodtam, hogy legurult egy pincelépcsőn, aminek a mélyén víz volt, és elsüllyedt. Én persze utána ugrottam, és kivételesen ki is mentettem. De fölkeltem, mert tudtam, hogy ha nem, akkor újra álmodom, és nem biztos, hogy ez lesz a vége. (Minden kicsi gyerekemmel ilyeneket álmodtam, már ismerem a hülye agyamat.)

Este még volt egy nagyon aranyos jelenet, amikor együtt fürödtünk. Mint majdnem minden gyerek, állandóan hisztizik, ha megmosom a haját. Ezért elhatároztam, hogy megmutatom: egyáltalán nem lesz abból semmi baj, ha az embernek vízbe kerül a feje. Először a zuhanyrózsából hullattam magamra csöppöket. Nagyon tetszett neki, sőt hagyta azt is, hogy a feje fölé tegyem. Aztán meg akartam mutatni, milyen az, ha belefekszem a vízbe, és a fejemet úgy merítem bele, hogy csak az orrom marad ki. Amint látta, mire készülök, hatalmas kiabálásba kezdett, kézzel-lábbal tiltakozott, és megpróbált kimenteni. Végül aztán hagyta, hogy elmerüljek, de nem utánzott. Majd talán legközelebb.

Dávid jól van. Annyira, hogy ma este már koncertre is megy. Ilyen ember.

Május 6. (csütörtök) Ez olyan igazán súlyos nap volt. Alig bírtam cipelni magam. De mindenkire hatott az eső, a szinte száz százalékos páratartalom.

Reggel elmentünk abba a kultúrházba, amelyik régen a MOM-hoz tartozott. Kicsi gyerekeket tanítanak népi táncra. Szeretnénk, ha Milos nem vesztené el ritmusérzékét, táncoló hajlamát. Sajnos az első találkozás nem sikerült, mert meglátott egy fehérruhás nőt, és azt hitte, hogy valami kórházba vittük csellel. Ebből aztán az lett, hogy alig bírtuk bevinni a terembe, és a foglalkozás java részében az anyjába csimpaszkodott.

Ezért mondom, hogy a gyerekorvosoknak és az egészségügyi munkatársaknak nem szabadna fehér ruhában dolgozni. A színeset is tisztán lehet tartani. Ez a fehérsokk rosszat tesz az orvosoknak is, hiszen amint meglátják a köpenyüket, eleve félnek vagy legalábbis bizalmatlanok lesznek velük szemben a gyerekek. Így nehezebb gyógyítani is.

 A parkolóban nem vettem észre, hogy óra van. Meg is büntettek. Be is fizettem, mert kár belemenni egy hétszáz forintos ügyben mindenféle huzavonákba.

Bementünk a MOM Parkba pelenkát venni, aztán Milost és a mamáját elvittem az állatkert játszóházba, ami igazi paradicsom az ilyen kölyköknek. De én továbbmentem Dávidért, aki – hogy úgy mondjam – kellemetlen altáji kozmetikai műtéten esett át. Magyarul: körülmetélték. Hogy miért volt erre szükség, azt nem tudom, de a fejébe vette, hogy ez így jó, és így egészséges, és becsületére legyen mondva, meg is merte csináltatni. Pedig éppen leget riogattuk: Ákos öcsémmel harminc éves korunkban estünk át ezen – persze mi orvosi rendelvényre -, tehát eléggé pontosan le tudtuk írni, hogy mi vár rá a következő napokban. Mégis vállalta.

Jól van, hazavittem, nem irigylem az első éjszakáját. A úton Demszkyt szidta a kátyúk miatt, pedig óvatosan vezettem.

Aztán vissza az állatkerti játszóházba: Milost persze alig lehetett kihozni. Szerencsére éppen a kerítés mellett, az orrunk előtt állt egy elefánt, amivel el tudtuk vonni a figyelmét. Nem is csodálom, mert így, egészen közelről csakugyan rémisztő, egy ekkora állat.

 Hazafelé annyira fáradt voltam, hogy majdnem megálltam. Időnként elkezdett lehajlani a fejem, féltem, hogy elalszom. De aztán valahogy hazaértünk.

Legyen már valami nyárféle!

Május 5. (szerda) Reggel fél hétkor ébresztettek a Klub Rádióból – előre megbeszéltük -, aztán beszélgettünk az EU-választási kampánycsend internetes összefüggéseiről. Az a baj, hogy én már a kampánycsendet is marhaságnak tartom. Annak a jele, hogy gyereknek nézik a választókat. Én már most tudom, hogy melyik pártra szavazok majd. Nagy hibát kell véteniük ahhoz, hogy eltántorítsanak maguktól. Ha mégis, akkor azt is tudom, mi a második lehetőség, sőt azt is, hogy mi van akkor, ha mindkettő eltántorít. Abban is biztos vagyok, hogy van olyan párt, amelyikre akkor sem szavazok, ha már három esik ki, előttem való ellehetetlenülés miatt. Ebben az esetben nem megyek el szavazni. De van még egy lehetőség: elér egy olyan üzenet, amelyből meggyőződöm arról, hogy akkor cselekszem helyesen, ha egyik parlamenti pártra sem szavazok, hanem valamelyik azon kívüli szervezetre. Ez már csak azért is lehetséges, mert már azt a pártot is nagyon unom, egyre visszataszítóbbnak találom, amelyikre majd szavazok.

Mindebből az következik, hogy aligha tud engem bárki a választás napján eltántorítani a mai tervemtől. Tehát az aktivisták nyugodtan ugrabugrálhatnak körülöttem, adhatnak csokit, puszit, de még pénzt is, úgyis a saját akaratomat követem.

Jó, hogy nekünk ilyen hatalmas gondjaink vannak. Ez meg arról jutott eszembe, hogy Ákos öcsém küldött egy képet, amit Erdélyben készített két nappal az EU-hoz való csatlakozásunk után, a magyar határ közelében. Ezen egy néni látható, aki a patakban sulykolófával mos. Civilizációs vívmány: a gumicsizma.

Most szöget ütött a fejembe, hogy miért szörnyülködünk mi egy ilyen látványon. Nincs benne semmi embertelen. Évezredek óta így mosnak a nők, kivéve az utóbbi pár évtizedet, amióta – itt-ott – van vezetékes víz. Kolozsváron, úgy negyvenöt éve, még én is vödörben hordtam a vizet száz méterről, valami közkútról. És abban mosott a nagyanyám, persze teknőben. (Ez ugyanolyan, mint az, hogy erősen föl vagyok háborodva, ha azt hallom, hogy egy iskola számítógépes ellátottsága rossz, miközben én még olyan iskolába is jártam – Somogyban -, ahol egy osztályteremben ült a második és a negyedik osztály, egyetlen tanító felügyelete alatt.) Elég furán hat ránk a gyors civilizálódás: borzongva nézünk vissza az anyáinkra és nagyanyáinkra – akik most történetesen Erdélyben és onnan keletre vannak. „Édentől keletre.”

Meg kell dicsérnem a Magyar EU Köztársaság illetékes hatóságait: pénteken adtuk be az útlevélkérelmeket, és ma már meg is érkeztek világraszóló papírjaink. Ez jó. Valahogy így kellene mindent. Milos csak két évre kapta. Nyilván azért, mert három év múlva már föl se lehetne ismerni a fényképéről.

Május 4. (kedd) Megáll az eszem: olvasom, hogy az ügyészség egy tollvonással megszüntetett vagy ezer nyomozást, elengedtek őrizeteseket, visszavontak elfogató-parancsokat, visszaadtak lefoglalt tárgyakat azon az alapon, hogy az uniós államokból származó árukat május elsejétől a vámunió miatt értelemszerűen nem lehet csempészni, tehát ez nem is büntethető. „Mivel a Btk. 2. paragrafusa szerint, ha az elbíráláskor az adott cselekmény nem bűncselekmény vagy enyhébb megítélésű, mint az elkövetéskor volt, akkor az új törvényt kell alkalmazni.” A megszüntetett eljárások 40-50 milliárd forint értékű csempészárút érintettek – az állam csak az áfán legalább tízmilliárdot veszített.

Nekem semmi kifogásom azellen, ha az ügyészség az EU-csatlakozást azzal ünnepli, hogy amnesztiát hirdet. Ne menjenek börtönbe a csempészek, sőt tőlem gazdagodhatnak is. Na de: valamelyik cigány szervezet annyit kért a magyar országgyűléstől, hogy a történelmi pillanatra való tekintettel szíveskedjen elengedni azokat a megélhetési bűnözőket, akik nyilvánvalóan azért loptak, mert sok gyerekük, nagy családjuk van, és etetni kellett egy csomó embert. Csekély értékű lopásokról volt szó, és nem csak a cigányokat, hanem legföljebb néhány száz szerencsétlen embert érintett volna, bőrszíntől függetlenül. Ezt úgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalom megtagadta, lehetetlen kérésnek találta. Vagyis, ha ötszáz ember lopott – nem erőszakos módon - fejenként tízezret, akkor a kár, mondjuk ötmillió. Szemben ötvenezer-millióval.

Akárhogy is: valami itt nincsen jól.

Más az EU-ról: hallom, hogy az angol határőrök nem nagyon akarják elfogadni a magyar személyi okmányokat. Nem is vártam tőlük mást. Hamar kiderül majd, hogy nem mindenki olyan nagyon boldog tőlünk. Bár ezt eddig is tudtuk, csak esetleg nem gondoltuk, hogy ez kínos jelenetekben is megtestesülhet. Ha ez pár hét múlva is így lesz, valamit majd tenni kell. Bár fogalmam sincs, mit lehet. Úgy vagyunk velük, mint az amerikaiakkal: nem nagyon tehetünk ellenintézkedéseket, mert nekünk van szükségünk arra, hogy ide jöjjenek, és nem nekik arra, hogy mi látogassuk őket. (Én például az amerikai vízumkiadási gyakorlat megváltoztatásáig, illetve a kényszer eltörléséig már az iraki szerepvállalást is megtagadtam volna Medgyessy helyében. Legalábbis furcsa helyzet, hogy az egyik oldalon küzdjünk vállvetve egy halálos szövetségben, a másikon meg a magyarok harminc százaléka – esetleg néhány katona-rokon is - potenciális bűnöző, vagy terrorista.)

Talán minden olyan állam tőlünk hazatérő polgárának kellene adni egy levelet, amelynek hatóságai nem bánnak elvárható udvariassággal és jogszerűen a magyarokkal. Ebben illő tisztelettel megkérjük, hívja föl hazája hatóságainak figyelmét, hogy Magyarországon, egy EU-tagállamban, baráti országban járt, ahol nem akadályozták a mozgását, nem bántak vele méltatlanul, mindent megkapott, ami egy európai polgárnak jár… És azt kéri, hogy a magyarokkal is így bánjanak.

Ezen kívül fölhasználhatnánk az internetet is. Úgy, ahogy az Amnesty International, vagy a Greenpeace teszi. Ha a magyar hatóság – mondjuk a Külügyminisztérium – egy havi hírlevében értesítené azokat a polgárokat, akik ilyesmire hajlandók, hogy milyen hivatalnak, melyik hivatalnoknak vagy politikusnak, milyen címre, milyen tiltakozó szöveget küldjenek, néhány ezer levél talán hatásos lenne. Ez jól kipróbált, igen bevált módszer, például nagyon sok ember életét és szabadságát mentette már meg szerte a világon.

Más: évek óta várjuk, hogy a kertünk bizonyos szögletében kinyíljon a gyöngyvirág. Már le is mondtunk róla, tudomásul vettük, hogy csak zöldellnek a levelek, de a virágfürtök nem hajtanak ki. (A kert másik részében két éve telepítettünk új töveket – azok már virágoztak tavaly is.) Tegnap észrevettem egy virágot, ott, ahol már nem vártuk. És éppen tegnap éjjel meglepő dolgot olvastam a gyöngyvirágról. Nem is értem, hogyan kerülte el a figyelmemet. Attól tartok, másokét is, ezért ide jegyzem:

Május: a gyöngyvirág-mérgezések hónapja

 A gyöngéd, illatos májusi gyöngyvirágról nemigen jut eszünkbe, hogy rendkívül mérgező növény, pedig a május egyben a gyöngyvirág-mérgezések hónapja is.

 A növény szívműködést serkentő és vízhajtó hatóanyagait ugyan hasznosítja a gyógyszeripar, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a gyöngyvirág minden része önmagában is mérgező!

Legveszélyesebb az 1-4 éves gyerekekre, akik véletlenül megehetik kis, fehér csengettyűit, a szárát, vagy beleisznak abba a vízbe, amelyben a gyöngyvirágcsokrot tartják. A mérgezés első tünetei: szájüreg-irritáció, gyomorfájdalmak, erős nyálképződés, émelygés, hányás, hasmenés, aluszékonyság, szédülés, görcsök, reszketés, fokozott vizelet-kiválasztás. Ilyenkor azonnal orvoshoz kell fordulni.

A szívritmuszavarok már a következő tünetcsoporthoz tartoznak: lelassul vagy fölgyorsul a szívműködés, gyakran légzési zavarokkal, nehéz légzéssel társulva.

Mérgezés esetén orvosi segítségre, esetleg gyomormosásra, a szívműködés kórházi ellenőrzésére is szükség lehet. Ha a szervezetbe jutott méreg mennyiségét csekélynek ítélik az orvosok, akkor elegendő az otthoni ápolás és diéta is. (MTI)

Május 3. (hétfő) Ma meg olyan fejfájós napom van – nem mintha a lábam javult volna. Különösen az autóból való kiszállás nehéz.

A szerkesztőségi értekezleten Németh Péter fölolvasott egy írás-részletet a Magyar Nemzetből, amelyben a szerző alapos munkával kiderítette, hogy a Népszava új tulajdonosa erősen kötődik az MSZP-hez, mert a felesége valami képviselő. Persze kiderült, hogy csak névrokonok. Azt nem tudom, hogy a MN szerzői tudják, hogy hazudnak, vagy csak dilettánsok. Bár kétlem, hogy annyit véletlenül lehet hibázni, mint ahány „tévedésbe” ők belekeverednek. Ezt támasztja alá az anekdota is, miszerint amikor elküldték a fotóst meg az újságírót Szemesre, hogy vegyék le Kuncze villáját – vagyis palotáját - egy kunyhót találtak. Na, erre kerestek egy nagy, szép, drága házat, azt fényképezték le és tették a lapba.

Ezt azért nem értem, mert minden lap a saját törzsközönségének ír. A Magyar Nemzet a jobboldali szavazóknak. Tehát teljesen mindegy, hogy Kunczénak villája van, vagy csűrje, ők semmiképpen nem szavaznak az SZDSZ-re, mint ahogy teljesen mindegy, kihez áll közel a Népszava, ők úgysem veszik a kezükbe. Bár az is lehet, hogy azoknak írnak és fotóznak, akik néha veszik a kezükbe a Magyar Nemzetet, de csak okulásképpen, és rendkívül kicsi a valószínűsége, hogy a cikkeiktől megtérve jobbra szavaznak. Ha hazugságon kapják őket, és helyre kell igazítani, akkor az nem befolyásolja a jobboldali törzsközönséget, mert ők tudják, hogy itt – az egyébkén erősen werberiánus  - harcmodorról van szó: a négy évig tartó választási kampányban minden megengedhető, még a hazudozás is. A baloldaliakat – meg a még dönteni nem tudókat - a helyreigazítás csak erősítik abban, hogy mindent alapos gyanakvással olvassanak, amit a Magyar Nemzet leír. Így a baloldali szavazókra nincsenek hatással, a helyüket keresőket pedig inkább elvesztik, mint megnyerik. Akkor meg minek ez az egész?

Különben már régóta mondom, hogy akkor lennének itt normális viszonyok, ha a baloldali újságírók a jobboldali közönségnek írnának, és viszont. Ha a két közönség olvasná egymás lapjait, méghozzá abban a tudatban, hogy azokban nem hazugságok, hanem érvek elemzések és érvek jelennek meg. Számomra az igazi feladat az lenne, ha a jobboldali szavazókat kellene meggyőzni arról, hogy számos dologban helytelenül gondolkoznak. Az nem kunszt, hogy a velem egyetértőknek írogatok.

Óceáni görcsök

Egy kedves rokonom, akinek a szerencséje úgy hozta, hogy bejárhatta az egész világot, egyszer azt mondta, jobban szeret az óceánokban úszni, mert az olyan pici tengerekben, mint a Fekete- vagy az Égei-, bezárva érzi magát. Azt gondoltam, ez egy marhaság, de amikor aztán kipróbálhattam kisebb és nagyobb vizeket, rájöttem: van benne igazság. Nyilván lélektani értelemben, hiszen a kicsi tenger éppen annyira végtelennek tűnik, ha a horizontra nézünk, mint az óceán.

Kíváncsi voltam: ha szombat reggel fölébredek, tágabb lesz-e a lelkem attól, hogy most már nem csupán a valaha volt Pannon-tenger helyén lakom, mint állampolgár, hanem a népeknek egy olyan igazi óceánjában, mint az Európai Unió.

Tágabb lett. Jobb ez így. Pedig az utóbbi években már szinte nyitott volt a nyugati határ, vagyis mi országunk már csak olyan puha zátonyokkal elválasztott beltengerecske, öblöcske volt, amibe és amiből szépen áramlott a lé. (Bár egyszer egy vérmes osztrák majdnem visszaküldött, mert amikor megkérdezte, hogy mennyi pénzem van, tréfásan azt mondtam neki, hogy „kevés”, és egyszer egy szintén osztrák vámosnő beleszagolt egy vizesüvegembe, mert hátha abban bort csempészek.)

 A jogrendünk is ügyesen idomult az európaihoz, sőt arra gyanakszom, hogy ott is ugyanolyan nyomorúságosan lassú, körülményes és néha embertelen az államigazgatás és az igazságszolgálat, mint nálunk. (Talán csak annyi a különbség, hogy kicsit nyugatabbra – és majd itt is – nem nagyon lehet kétszer diszkriminálni, embert verni, vagy bármilyen módon bárkit megalázni, mert elsőre eltávolítják azt, aki ilyesmire vetemedik. Bár ez se biztos.)

A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyezzem, hogy nem ünnepelhettem emelt szívvel éjfélkor a fővárosi forgataggal és az azt tévén néző milliókkal, mert inkább kimentem a kertbe. Nem azért, hogy lelkemet rendbe szedve csöndes magányban az ég alatt gondoljam végig a múltamat és a haza jövőjét. Hanem attól féltem, hogy a kutyám nagyon megijed majd a tűzijáték vagy a petárdák pufogásától. Végül úgy alakult, hogy a környéken nem volt erős csillagtűz, a kutya csak kicsit idegeskedett. Viszont éjjel kettőkor valami vadbarmok nekiálltak robbantgatni, így volt alkalmam kirohanni és még egy kicsit levegőzni.

Volt időm elmélkedni: abban ugyan bizonyos vagyok, hogy a másodrendű állampolgári mivoltunk és a számos, ma minket érintő kirekesztés elmúlik pár év múlva. De egy kissé posványos öblöcskében nevelkedett lényből válhat-e valaha igazi szabad óceáni vándor?

Életem egyik első élménye az volt, hogy amikor a magyarországi nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámnál voltunk, visszaúton a román vámos még egy csupor káposztába is beletúrt. Ki tudja, mit keresett. Később, mint annyian, én is úgy utaztam, hogy bármikor törvény elé kerülhetek, hiszen például kicsit több valuta van nálam, mint amennyi lehet. Elvehetnek tőlem könyveket, újságokat…. Még két éve is, amikor áthajtottam az osztrák-olasz határon, gyomorszorongva lassítottam, és kerestem, hol kellene megállnom, hogy igazolhassam magam. Ezt talán már soha „növöm” ki.

Még mindig szorongással vegyes csodálkozással tölt el az is, hogy az interneten szabadon juthatok szabadon áramló információkhoz, és szerte a világban terjeszthetem a nekem kedves eszméket. Úgy harminc éve, amikor éppen katona voltam, és arra idomítottak, miképpen ismerhetem föl és ölhetem meg a NATO-harcosokat, helsinkiben a két nagy világrendszer arról alkudozott, hogy áramolhatnak-e az eszmék és az információk szabadon. Soha nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor állam ezt már legföljebb percekre állíthatja meg hatalmi-technikai eszközökkel, sőt a barbár sorkatonai szolgálat is megszűnik. Tudom, hogy így van, de nem hiszem el.

Az még csak érthető, hogy a határtalanságot és a szabad szóáramlást nem tudom megszokni, ám azt sem, hogy például a pénz úgy mozoghat, ahogy akarjuk. Nem is olyan régen a gyerekem egy messzi országból megkért, hogy küldjek neki százezer forintnyi valutát valami lakbér-előlegre. Napokig gondolkoztam, hogyan juttathatnám ki, ki jár arrafelé, kit kérjek meg… Aztán fölhívott, és megmondta, hogy csak át kell utalnom az ő – magyar - bankszámlájára. Öt perc alatt elintéztem, és másnap már föl is vette. Meg voltam döbbenve, hogy ilyesmi lehetséges.

És már azt is tudom, mi lesz az a görcs, ami évekig, talán a halálomig kísér. Túl sok barátom van olyan vidékeken, amelyeket magyarok is laknak, de csak sokára, vagy soha nem csatlakoznak. A csatlakozás olyan érzelmeket vált ki bennem, amelyek azelőtt föl se bukkantak. Nem mondanám ezeket honfibús nemzeti érzelmeknek – legalábbis abban az értelemben, ahogy a jobboldal próbálja kisajátítani őket. Hanem egyszerűen csak szomorúnak és méltánytalannak találom, talán kicsit röstellem is, hogy a barátaim kívül maradnak. Ma kevésbé félek attól, hogy a mi nagy kultúránk odavész ebben az európai nagytérségi globalizációban, mint attól a sorstól, ami a szórvány és zárványmagyarokra vár a következő években Szerbiában és Kárpátalján. Balla D. Károly kárpátaljai költő barátom írja az internetes naplójában: „Ha a térképre nézek, azt látom, Ungvár és környéke szinte belelóg, beleékelődik az EU-ba, úgy fest, mintha Csapnál Ukrajna beleöltené a nyelvét Európába. Ha pedig majd a Kárpátaljával határos Lengyelország, Szlovákia és Magyarország után néhány év múlva a várakozólistás Románia is felvételt nyer, akkor Kárpátalja olyan lesz, mint a keleti világ félszigete az EU-tengerben. De ez túl költői metafora, a kiöltött nyelv, azt hiszem, találóbb.”

Lehet-e valaki ennyi görccsel jóféle európai polgár? Vagy csak így lehet, ilyenek is kellenek, hogy megóvjuk azt az óceánnyi sokaságú, értéknek mondott dolgot, amelyekről legalább mi biztosan – a zsigereinkben is - tudjuk, mennyit érnek?

Május 2. (Vasárnap) Egész délelőtt írtam, bár egy kicsit elmentünk sétálni is. A gyönge esőben. Nem volt valami jó, mert nagyon fájt a lábam. El is felejtettem lejegyezni, hogy a legutóbbi biciklizés óta húzom a bal lábamat. A tövénél hasogat. Nem nagyon tudom fölemelni. Eleinte a jobb is fájt, de az meggyógyult. Nyilván az történt, hogy mivel hónapok óta betegeskedtem, nem nagyon mozogtam, ráadásul Dávid biciklije szokatlanul magas… Összejött. Gondolom, napokon belül elmúlik. (Azért nem adom föl: minden nap biciklizek egy kicsit, csak nehéz le- és fölszállni.)

Arra gondoltam, hogy gyerekkoromban mit össze csúfolták a többi gyerekek a sántákat. Az is egy kín lehet, de még annál is kínosabb így járni. És persze máskor észre se veszem, hogy a kicsi fiam naponta ötvenszer fölállít, ide-oda rendel, futni is kell utána, mert örökösen menekül, hiszen az egy vicces játék. Csak ugye, a pocsolya felé szalad.

Délután a mamájával elmentek a Tabánba, és jól bőrig is áztak. (Nem szóltam, hogy hülyeség elindulni, mert akkor én vagyok visszafogó erő.) Itt meg jégeső volt, de csak nagyon kopogott, nem tett igazi kárt.

Délután Cselényi Béla munkáival dolgoztam, ami nagyon jól esett, mert szeretem Béla verseit, meg az egész világát.

Este Tamara fölköszöntött Anyák Napja alkalmából, amivel nagyon meghatott, mint mindig. (Ezt még akkor vezették be a lányaim, amikor pár évig egyedül neveltem őket.) Tegnap mi is fölköszöntöttük Milossal a mamáját, kapott párat a kedvenc virágaiból. (Igaz, a kicsi gyerek még nem nagyon értette, miről van szó. Inkább azon örvendezett, hogy a parkolóban megkaparinthatta tőlem az autónk kormánykerekét, és önfeledten tekergette.)

Más nem történt. Csöndes, unalmas birodalom ez az EU.
 

Május 1. (szombat) Délelőtt elmentünk a falusi majálisra. Nagyon szeretjük az ilyen ünnepségeket. Kicsik, szerények, de nekünk rendezik őket, és mindenki a tehetsége és jóakarata szerint szerepel. Én mindjárt az elején sorra kerültem, mert miközben Milossal bóklásztunk a gyerekek közös jétékát vezénylő bohóc - mint apukát - fölszólított, hogy a „csibék”, vagyis a lányok oldalán vegyek részt az eddig kiegyenlítetlen kötélhúzó versenyben. A fiúk nagyon rosszul jártak, mert meg is vertük őket kétszer, egymás után. A bohóc ezt az én „herkulesi erejű” közbelépésemmel magyarázta, és erősen megtapsoltatott. (Persze kiderült, hogy a feleségem régi kollegája, már dolgoztak együtt – mert ő is bohócként kereste a kenyerét főiskolás évei alatt.)

Megnéztük az íjászok látványos bemutatóját, a népi táncosokat a szomszéd faluból, sőt Milos anyai felügyelet mellett még kocsikázhatott is egy kört. Igazán jól éreztük magunkat.

Délután pedig Milán és Eme születésnapi ünnepségén vettünk részt. Ez igazából fölnőttbuli, ahol Milos volt az egyetlen gyerek – aztán Mirkó következett, de ő már kamasz. A kicsi kölykünk remekül szórakoztatta Milán barátait. Volt nagy kerti sütés. Kár hogy eső is, méghozzá jó nagy. De Milán és egynémely barátai ezt viccesnek fogták föl, és nem hagyták magukat. Csuromvizesen, esernyő alatt sütögették a húsokat. Lehet, hogy ettől lett olyan jó minden étel. Milos fölfedezte Milán gyerekkori autógyűjteményét, amit egy vitrinben tart. Ezután már nem volt sok dolgunk vele, ki se ment a tocsogós, csöpögős kertbe, hanem inkább ezek megtekintésével és becserkészésével foglalta el magát. Végül hatalmas sikerként meg is szerezte Milán egyik „nínós” – tűzoltó – kocsiját. (A nínósautó – rendőr, mentő, tűzoltó - abszolút érték, állandóan füleli, hogy mikor jönnek már. Sajnos sokszor. Naponta legalább ötször-tízszer kell Milosnak autót rajzolni. Ha elkészülünk, elkéri a ceruzát, és maga rajzolja az autó fölé a nínót. Ez már igazi rituálé.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy Kezd-e új életet uniós polgárként?

Új élet? Túlságosan sokszor kezdtem már, és többnyire kiderült, hogy ugyanaz. De igyekszem majd kihasználni a lehetőségeket. A családomban kinevezek egy pályázatfigyelőt, aki mindig résen lesz. A szomszédokkal árviszony-fölfedező kalandozásokra indulunk a közeli Szlovákiába, ahol vélhetően gyakrabban vásárolunk ezentúl rendszeresen. Piti dolog, de életben kell maradni. Ám azt is elhatároztuk, hogy itthon előnyt adunk a magyar árúnak. Akkor is, ha kicsit drágább, mint az EU- külföldi. Ez nem magorkodás, hanem önös érdek.

Kisvakond is megöregedett egyszer. Õsz szõrszálak terjedtek az õ buksiján is, szemüveget kapott, elkezdte kihízni a nadrágját. tova

Gheorghe GRIGURCU

Ion SANGEREANU