Június 30. (szerda) Egész nap írogattam, de persze szakaszosan, ahogy szoktam. Időnként elmentem vásárolni, elhordtam egy csomó újságpapírt biciklivel a szelektív gyűjtőbe. Este pedig bicikliztünk egyet Milossal. Láttunk kiscsikót. Nem is nagyon közelítettük meg, de a mamája azonnal ott termett, s horkantott is egyet. Találtunk egy sötétgyümölcsű eperfát – nálunk Mernyén szerednek mondták -, amivel jól összekentük magunkat. De igazából Milos fáradt volt, vagy rosszkedvű, nem akart lemenni a Dunához se, ezért inkább hazajöttünk. Nagy lelkesedéssel vett részt az esti locsolásban.
Más nem nagyon történt.
 

Június 29. (kedd) Délelőtt dolgoztam egy kicsit. Írtam is, meg már majdnem a végére jutottam az Erdélyi és csángó költők oldalainak a Magyar Elektronikus Könyvtárba szánt változatával. Holnap még ellenőrzöm, aztán készítek egy statisztikát – már kíváncsi lette, hány költőnek hány versét gyűjtöttük össze -, és be is fejezem.

Kicsit kertészkedtem is. Füvet telepítek, mint rendesen. Hordtam és szitáltam a komposztálóból nyert földfélét. Milos is jött a szitájával, és próbált segíteni.

Délután itt volt Elmer. Rövid ideig, mert mi indultunk a városba. Milos és a mamája egy kiállításra, én Ákos öcsémékhez, aztán az Articsókába Fialával és a megszokott csapattal. Ma nem voltunk valami jók. Legalábbis magamat fáradtnak és szétesettnek találtam.

Este jött egy levél KPJ-től, hogy még idén megjelenik a Novellisták könyve, és én abba adjak egy írást. Ez remek, mert nem kell újat írni, hanem a szerintem legjobbat adhatom oda. Márpedig a szerintem legjobb A törpe című. Ezen kívül még van egy, de legföljebb két jó írásom.

Június 28. (hétfő) Kaptam egy levelet az Axelerotól, amelyben örömmel értesítenek, hogy a távközlési szolgáltató egyik munkatársa hamarosan fölkeres, fölméri, hogy használható-e a telefonvonalam arra, hogy az ADSL-t bevezessék… Várjak türelemmel, mert már biztosan nem kell többet harminc napnál. Komolyan mondom, hogy ez már szinte megható. Nem értesítem őket, hogy már napok óta itt fortyog az ADSL az asztalomon, mert kíváncsi vagyok, hogy tényleg kijönnek-e. Az is lehet, hogy bevezetik az összes szobába.

Ezen kívül nem sok történt. Úgy látszik, kicsit megfáztam. Délután nagy tüzet raktam. Milos ámult, mert ekkorát még nem látott. Én meg nem csak azért idegeskedtem, hogy a négy méteres lángok bele ne kapjanak valamibe, hanem azért is, hogy a kicsi gyerek ne menjen a közelébe. Próbálkozott, de azért úgy tűnt, hogy – kivételesen – méltányolja a veszélyt.

A gond viselése

Az múlt két hét a kijózanodás ideje volt, bár ennek jeleit csak az MSZP-ben lehetett észrevenni. A többi párt önkritikátlan győzelmi mámorban lebegett, és föl sem merült bennük, hogy az a kampány és az a választás, amit kénytelenek voltunk átélni, a magyar demokrácia szégyene. Pedig a választók jeleztek.

A legsúlyosabban kijózanító borzalom persze, hogy meghalt egy katonánk Irakban. Voltunk néhányan, akik megjósoltuk, hogy ez bekövetkezik, persze abban a reményben, hogy mégsem. Könnyű jóslat volt. Ami lelki értelemben érdekes, hogy bennem eddig folyamatosan működött egy kontroll: megpróbáltam megérteni, magyarázni az iraki ellenállók harci módszereit. Hogy talán azért robbantgatnak orvul, a saját honfitársaikat sem kímélve, mert nincs más választásuk. Ha az ellenség a világ legfejlettebb technikáit használja, akkor talán jogos a világ legaljasabb módszereivel válaszolni. De különös módon, amikor én is gyászolok, nem találok mentséget.

Mégsem hivatkoznék a gondviselésre. Gondviselés alatt Isten vezérelte sorsunkat értjük. Az erre való hivatkozás azért üthet vissza, mert ha elemezzük a történetet, kiderül, hogy éppen elégszer figyelmeztetett, mielőtt lecsapott. Ha viszont materialisták vagyunk, akkor semmi köze a gondviselésnek ahhoz, hogy egy olyan hadszíntérre küldtünk embereket, ahonnan szinte biztosan nem lehet veszteségek nélkül hazajönni. De most, a gyászban nem illendő vitázni a felelősségről. Meg úgyis fölösleges. Tudomásul kell venni, hogy néha valamit jóformán senki nem akar, mégsem lehet változtatni. Nem tudom, a szocialisták elgondolkodnak-e azon, miképpen hat a népszerűségükre az iraki háború. Pedig hatással van, az bizonyos.

Akad, aki különös módon gyászol: néztem az RTL esti híradóját, és abba valahogy belekerült néhány másodperc, amelyben Orbán Viktor önfeledten, szinte vidáman valami olyasmit kiabál, hogy „most bajban vagytok”. Nyilván valami kormánypárti politikai ellenségének szánta ezt a halálhír napján, és arra utalt, hogy éppen a kormánypártok ragaszkodnak a katonák iraki küldetésének folytatásához. Megrettentem attól a nyers, derűs cinizmustól, ami áradt ebből az emberből.

Volt másik stílusjel is a héten: egy hamarosan induló parlagfűirtási kampány gyermekrajz-pályázatának eredményhirdetésén a Pest megyei közgyűlésben a fideszes Alvincz József képviselő ittasan, a közgyűlés tagjai és számos meghívott, sőt negyven gyerek előtt kezdett fennhangon kommunistázni, majd kurvaanyázni. Csitítására sem hagyta abba, a végén ki kellett vezettetni.

Orbán hívei ezt az esetet nem nagyon találták elemzésre méltónak, helyette inkább Medgyessy győri „beintését” próbálják napirenden tartani. Úgy látszik nem volt elég idő fölhasználni ezt a valóban vitatható mozdulatot a választási kampányban. Számomra persze nem vitás, hogy a miniszterelnök hibát követett el, hiszen sem a közjogi, sem a magánemberi méltóságához nem illik az ilyesmi, de azért az is hamisan beszél, aki nem érti, hogy a megszégyenítő tehetetlenségben ilyesmi előfordul. A mozdulat nem azért volt elhibázott gesztus, mert nem volt igaza, hanem azért, mert ettől most ezek a félvilági erők vérszemet kapnak. Kiderült, hogy igenis elérhetik a céljukat, ki lehet vetkőztetni önmagukból azokat, akikre ezek a politikai piranyák támadnak. Törvény, rendőrség, bíróság erőtlen ellenük, mert az ilyen polgári terroristák éppen arra játszanak, hogy lefogják és elvezessék őket, hiszen ettől lesznek hősök a sajátjaik szemében. Vagyis nem látszik más megoldás, mint ugyanilyen eszközökkel megzavarni a jobboldali rendezvényeket. Ez persze így elsőre - bár nem először mondom – durva, kockázatos és talán méltatlan megoldásnak tűnik. Azonban tudomásul kell venni, hogy ez a jelenség fönnmarad és erősödik a következő választásokig – vagy éppen a következő állami ünnepekig – akkor gyakorlatilag lehetetlen lesz, hogy bárki, akit ezek nem szeretnek, nyilvánosan megszólaljon.

A szélsőjobb elpofátlanodására persze a legsúlyosabb múlt heti példa az volt, hogy amikor M. Giorgio Richardot és társait a bíróság gyakorlatilag nem is büntette meg, hanem csak próbára bocsátotta, ám a derék MGR, akinek védekezését gyávaságban csak mesteréhez, ifjabb Hegedűs paphoz lehet hasonlítani - nyilván kábítószer hatása alatt - odáig merészkedett, hogy belepofázott a bíró ítélet-indokásába. Ő, aki „hárommillió embert képvisel”, odáig merészkedett, hogy politikai szónoklatba kezdett. Sőt még a mamája is beszólt - őt ki is vezettek. A vád indítványának benyújtásakor pedig a vérmagyar cifrasüveges másodrendű B. Miklós "na ne szórakozz" kiáltással fogadta az ügyész szavait. Talán úgy lehetne visszanyerni a bíróság tekintélyét, ha a fellebbviteli tárgyaláson a bíró súlyosbító körülményként értékelné az effajta viselkedést. Bár még hatásosabb lenne, ha ilyenkor a bíróság azonnal megszakítaná a tárgyalást – ami még nem ért véget -, visszavonulna, és új ítéletet hirdetne. Arra való hivatkozással, hogy nyilvánvalóvá vált: az enyhe ítélet, a próbára bocsátás ilyen jellemű emberek esetében nem érheti el a célját.

Mindez azért fontos, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a következő hónapokban ádáz fölvonulásokra, sok sípolásra, visítozásra és ordibálásra számíthatunk. A Fidesz arcpirító demagógiával elért győzelme után táplálni kell majd a tűzet, hadd piruljanak tovább az arcok a közelében. Ne felejtsük el, hogy a kampányban fontos pillér volt, hogy azért kell megverni a kormánypártokat, mert akkor fordulatra számíthatunk. Ráadásul ott van a petíció, amit immár törvényjavaslatokká gyúrt a Fidesz, noha vérmes képviselői pontosan tudják, hogy azokat, ha akarná sem fogadhatná el a kormány. Orbán mindjárt az első győzelemittas beszédében – amelyben időnként kamaszosan fölnyiháncolt örömében – nem a békességről, hanem a harc folytatásáról beszélt. Jó alaklom, hogy a kormánypártok leszavazzák a petíciós törvényeket: máris lehet az utcára vonulni és a kormány lemondását követelni. A Fidesz nem hagyhatja ki azt a lehetőséget sem, hogy a szocialisták megint nagyon ráérősen újulnak meg. Ahelyett, hogy azonnal - mondjuk július végére - rendeznék a soraikat, és ezzel túljutnának a választási sokkon, októberig várnak ezzel. Mire? Ha a Gondviselésre, akkor könnyűt jósolok megint: a gondok meg fogják viselni őket. Egy szétvisítozott, agyonsípolt és lekurvaanyázott országban választhatják meg új vezérüket.

Június 27. (vasárnap) Reggel Milossal igen jókedvűen ébredtünk. Csak egyszer ugrott a hasamra, és egyszer rúgta ki majdnem a fogaimat, és ez békességes állapotnak számít. A mamája elvitte a gyerekszigetre. A telefonból tudom, hogy jól érezték magukat, mert bent alusznak, valamelyik barátnőnél. Ilyenkor olyan üres lesz a lakás, hogy nem találom a helyemet. Nem mondom, hogy nem fárasztó egy gyerek, de a hiánya sokkal fárasztóbb. Kifejezetten kihűl az ember.

Délután bicikliztem egy kicsit. Közben Dávid telefonált, hogy hazajött. (Tegnapelőtt telefonált, hogy megy Pécsre, tegnap arról számolt be, hogy máris a Hortobágyon van.) Nem is értem, hogyan tud ennyit mozogni. És minek? Azt nagyon szeretem, hogy mindig fölhív, és értesít, hogy éppen mi történik. Életem számos évét azzal töltöttem, hogy vártam, mikor történik a gyerekeimmel valami baj – vele meg biztosan tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. Ezért kértem, hogy állandóan jelezze, hol van, és mit csinál. És nagyon jó, hogy erről nem szokott le.

Lenyírtam a füvet, mielőtt megint nagyobb esők jönnek. Közben azon gondolkoztam, hogy gyerekkoromban mennyire nevetségesnek találtam azokat a férfiakat, akik füvet nyírtak. Meg azt, ha kutyát sétáltattak.

Június 26. (szombat) Most például a Temple University Jazz Rádióját hallgatom Philadelphiából. Ez így nagyon rendben van. Amúgy is kellemesen elfáradtam, mert Milossal nagyokat bicikliztünk. Megint elaludt közben. Hazahoztam, lefektettem, lezuhanyoztam, aztán valahogy mellé kerültem, és én is elaludtam. Amikor fölébredtünk - majdnem este hétkor - megint útnak indultunk. Másodszor persze már nem sikerült ájultan hazahozni, sőt este tízig virrasztott, én meg nézhettem a rendkívül unalmas meccset.

Az első nagy utazásunkon meglátogattuk a szomszéd Erzsiéket munka közben a határban. Nagyon szeretem, amikor egy föld minden négyzetcentiméterén látszik, hogy milyen gondosan bánnak vele. Milosnak meg az tetszett, hogy jött egy traktor, ami elsimította a frissen kiszántott eperparcellát. A pihenőidőben fölmászhatott a fülkébe. A traktor után nagy csapat seregély érkezett, és percek alatt kitakarították a földet. Annyira mohón zabáltak, hogy amikor már tele volt a csőrük, még akkor is megpróbálták fölkapdosni a pondrókat.

Amikor hazaértünk, láttam, hogy a macskánk elkapott egy verebet. Ez nem is érdekes, hanem az, hogy a tányérjába vitte, és ott ette meg. Megjegyzem: elég fura, de a tollakat is.

Megjelent egy új szentendrei lap (papír) próbaszáma – Városképek ( http://www.varoskepek.hu ). Az egyik legjobb tanítványom, Ruzsin Annamária a főszerkesztője. A feleségem is sokat írt bele, én meg egy rövidet:

A smucig vándor

Ha én város lennék, sohasem aludnék. Őrszemeket állítanék azokra a pontokra, ahonnan jól lehet látni, kik, miféle emberek térnek be hozzám, hogy átutazzanak rajtam, és mindenáron megpróbálnám megállítani őket. Nagy szeretettel, igen udvariasan bánnék velük, hogy fogyasszák a javaimat, függő viszonyba kerüljenek a szolgálataimmal.

Mert a városság titka az, hogy nem csak a saját lakóiból gyarapszik, bármilyen gazdagok is azok.

Szentendre persze egészen kiváló a turisták befogásában. Ritka szomorú látvány, ahogy ezek a kisebb és nagyobb csoportok az idegenvezetők jutalékának gyarapítására körbe-körbe mászkálnak, nézelődnek, fényképezkednek és vásárolnak. Az embernek a világ minden szuvenírbazár-negyedében az az érzése, hogy hülyét, balekot csinálnak a szerencsétlen vendégekből: jóval drágábban kapnak mindent, mint az érték indokolná. Szentendre mentségére szolgáljon, hogy viszonylag jó ízléssel összeválogatott árukészlettel várja az önmagukat és otthonmaradt szeretteiket többnyire fölösleges dolgokkal meglepni vágyó utasokat.

De vannak más vándorok is. Például olyanok, akik szinte minden nap áthajtanak a városon, mert bár a Dunakanyarban laknak, mondjuk Budapesten dolgoznak.

Ha a feleségemmel jövök a fővárosból, és rendőrség után az elágazásnál piros lámpát kapunk, szinte mindig az alsó utat választjuk, mert rövidebb is, szebb is a főútnál. Számtalanszor előfordul, hogy egyszercsak eszünkbe jut: nem kellene otthon ételkészítéssel bíbelődni, mi lenne, ha megállnánk, és valamelyik kiváló vendéglőben ennénk valamit. De már évek óta nem állunk meg, akkor sem, ha nagyon sok az üres parkolóhely.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó óránként 250 forintot fizetni. Pontosítok: nyáron még csak hajlandó lennék, mert megértem és méltányolom, hogy olyankor a sétálós vidékekről el kell terelni a tömeget, de például télen, amikor szinte alig van ember a városban, annyira fölháborodom azon, ha nincs határa a kapzsiságnak, hogy tovább megyek – rendszerint Leányfaluig.

Ha úgy számolunk, hogy hetente egyszer nem állunk meg, és mondjuk hatezer forintot költenénk, akkor ez évente 312 ezer forintos veszteség a városnak. Csak azért, mert nem tud lemondani 26 ezerről – ha két órát vacsoráznánk. Én meg éppen arra a 26 ezerre vagyok smucig.

A múltkor a feleségem – gyereket várva kívánós volt – úgy este hétkor állt elő azzal, hogy ő bizony fagylaltot enne, mégpedig Szentendrén. Elindultunk. Fél nyolckor értünk oda. Éppen elállt az eső. A városban egyetlen egy embert találtunk: a parkoló őrét, aki szigorúan behajtotta a pénzt.

Ez meg már így végképp nevetséges.

Az a baj, hogy a városok a parkolási rendszert valamiféle szolgáltatásnak képzelik. Része is lenne egy szolgálat-rendszernek, ha a város visszaadná az autósoknak a beszedett pénzt, mégpedig lehetőleg az utolsó fillérig. Ahhoz persze azt kellene, hogy például becsületbeli ügyként kezelje az utak dolgát. Nem mondhatnám, hogy Szentendre minden utcáját végigjártam mostanában, de amennyit láttam az éppen elég. Miként ahogy egy ország viszonyrendszere és szellemi állapota is kitűnően leolvasható az aszfaltmintázatból, nyugodtan kijelenthetjük, hogy beteg az a város, amelyik az utakat sem képes karbantartani.

Ha én város lennék, átgondolnám a jövőmet. De addig is kedvet csinálnék magamhoz a vándoroknak. Hátha pénzt hagynak bennem, és akkor több jut felületkezelésre is.

Ezen kívül válaszoltam a Népszava szokásos szombati kérdésére – Milyen ajándékot vitt volna Bush elnöknek? – sőt, mindjárt kettőt, de csak az első jelent meg, persze:

Van ugyan érvényes amerikai vízumom, de nem használom, mert így tiltakozom a magyarokkal való bánásmód miatt. Az elnök nem is hívott, meg se próbálta kitalálni, hogy lenne számára mondanivalóm. Pedig vinnék neki díszbőrbe kötve néhány levelet azoktól, akik folyamodtak amerikai vízumért, de visszautasították őket, noha életvitelük kifogástalan, és eszük ágában sincs ott maradni. A figyelmébe ajánlanám annak a két szerencsétlennek a levelét, akik nászútra indultak volna, de csak az egyikük kapott beutazási lehetőséget. Mellé még kapna egy palack fütyülős barackot, hogy ha elkeseredne, legyen mitől fölvidulni.

Ha miniszterelnök leszek, és ő is elnök marad, akkor majd kap tőlem egy vérveres bőrbe kötött válogatást olyan kiváló szerzőktől, mint Sztálin, Mao, Kim Ir Szen, Brezsnyev, Pol Pot, stb, akik mind azon a véleményen voltak, hogy bizonyos embercsoportok a közjó érdekében rákényszeríthetik akaratukat más csoportokra, azokat sanyargathatják, sőt – ha javíthatatlanok – likvidálhatják is őket. Ezt ők proletárdiktatúrának nevezték, ami eléggé cinikus megfogalmazásban „kinek demokrácia, kinek diktatúra” volt. A könyv végén kapna egy – gyengébben kedvére való - összefoglaló, képes-táblázatos tanulmányt is a világmegváltó hatalmaskodás következményekről.

Június 25. (péntek) Persze reggel korán fölkeltem és elmentem a fővárosba hálókártyáért. Aztán meglátogattam Tamarát, Marcit és Andrist. Marcinak igen jó szaga volt, megláttam a két fogát, és nagyon érdekesnek találta, hogy a szakállamba csimpaszkodhat. Legszívesebben haza is hoztam volna. Hihetetlen pofákat vág.

Andrissal nagy terveink vannak. Tulajdonképpen hetente egyszer fél órát kellene beszélgetnünk, és akkor még nagyobb terveink lennének. Nem lenne baj, ha a közelben laknának. Tamara szaladgál, mindenféle lakásokat nézeget. Remélem, talál olyat, ami kedvükre is való, és ki is tudják fizetni.

Itthon meglepő módon két lépésből sikerült mindent installálnom, és azonnal széles sávra váltottam. Érdekes módon a nap hátralevő részét nem gyorsböngészéssel töltöttem, hanem rádiókat állítottam be. Itt vidéken – harminc kilométerre az adóktól – az a legnagyobb bajom, hogy nem tudok zavartalanul rádiót hallgatni. Gyakorlatilag csak a Kossuth jön be. Nyilván azért, mert takar a szentendrei hegy. Pont az, amelyiken Wanda lakik. Például csak a dolgozószobám legmélyebb végében lehet – csakis éjszaka – hallgatni a Budapest Rádiót.

Jut eszembe: mától a macska sem jöhet be a házba. Tegnap, amikor lefeküdni készültem gonosz szagot éreztem. Hát a mi kis árva cicuskánk, akit befogattunk, megmentettünk, és fölhizlaltunk, szépen belopakodott és odaszart az ágy mellé. Miért pont én járok így az állatokkal? A kutya bejön és a szoba közepére húgyoz, ha meg csak az ámbitusra jut, akkor lejelöli a falat, a macska meg bejár ide üríteni. Mint aztán reggel kiderült, a feleségem is rajtakapta a másik szobában, a másik ágy alatt. Nincs nekem szerencsém.

Ezentúl a szeretetemet inkább a növények felé fordítom. Vettem is egy határozót Szentendrén. Nem tudom miért, de nagyon zavar, hogy még mindig sok növényt nem ismerek névről. Tulajdonképpen az a tervem, hogy számbaveszem a sziget flóráját. Csak úgy kíváncsi lettem, hányféle növény élhet itt. Megint valami, aminek semmi értelme, de jó levegőn van.

Június 24. (csütörtök) Nagyon sok szép névnapi jókívánságot kaptam, Én szerencsére mindig megfeledkezem erről is, meg a szülinapomról is, ezért aztán mindig meg is lepődöm. A feleségemtől kaptam egy köcsögdudát. Nagyon jóféle hangszer. Lassan már annyi zajkeltő eszközöm van, hogy egy egész népzenekart kiállíthatnék. Kár, hogy nincs hallásom.

Ma bevezették az ADSL-t. Persze nem tudom használni, mert kiderült, hogy nincs hozzá hálókártyám a gépben. Átmentem Milossal és a mamájával Vácra – valahogy rájöttem, hogy az a legközelebbi város -, hogy egy Csepregi Viktor nevű nagyon kedves ember a boltjában megnézze, mit lehet csinálni. Sajnos semmit. Jellemző, hogy a közelben lévő rettenetesen nagy áruházakban nem lehet ilyesmit kapni. Egy másik telefonos eladó meg akart velem vetetni ötvenhatezerért egyet, de aztán kiderítette, hogy van nyolcezerért is. Nincs más hátra, valamikor be kell buszoznom.

Kialakítottam egy állóhelyet a kertben, illetve az ámbituson. Ott olvashatok, kávézhatok, írhatok, rádiózhatok, és közben szemmel tarthatom a gyereket is. Sajnos egy pillanatra sem lankadhat a figyelem, mert nincs olyan perc, amikor csak úgy, szépen, békésen játszana – mondjuk, sakkozna. Tele van kisebb sérülésekkel, meg púpokkal. Nagyon érdekes, hogy még nem beszél tökéletesen, de már számol háromig.

El is felejtettem, hogy a Gizitől kapott kefirgombák tökéletesen dolgoznak. Teljesen mást termelnek, mint a bolti, vagyis tejipari rokonaik. Nagyon finom, savanyú a végtermék. Erősen emlékeztet arra, amit régen Bulgáriában ettünk állandóan.

Ma hallottam a tévében, hogy valakit a vonatsínhez kötöttek, és meg is halt. Előjött belőlem egy gyerekkori emlékem. Apám egyszer meglátogatott minket, és bevitt a kaposvári cukrászdába. Egy sofőrrel jött, nyilván hivatalos úton voltak. A sofőr krémesezés közben mesélte apámnak, hogy egy nő a gyerekét a vonatsínre kötözte, de valaki meghallotta a jajgatását. Megtalálta, de már jött a vonat. Levette az ingét, meggyújtotta. A tüzet észrevette a mozdonyvezető, és meg is állt.

Én attól kezdve évekig rettegtem. De az már egészen kóros volt. Nyilván nem tudtam földolgozni, hogy egy anya ilyet tehet a gyerekével. És ha egy anya ilyet tesz, mit tehetnek velem a többiek? A rokonaimtól is féltem – bár azt hiszem, az anyámtól nem. Rémeket álmodtam. Nem is emlékszem, mikor és mitől múlt el ez a lidércnyomás. Ebből persze az a tanulság, hogy nem kell borzalmakat mesélni gyerekek előtt. Akkoriban még talán televízió sem volt, vagyis igen nagy nyugalomban éltünk. Nem tudom elképzelni, hogy az a borzalomáradat, ami ma a gyerekeket éri, ne hagyjon iszonyatos nyomokat a lelkükben. (Nem is beszéltem erről Ákos öcsémmel. Ott ült, de az is lehet, hogy ő ezt nem hallotta, vagy nem érintette meg.)

Június 23. (szerda) Milossal kettesben maradtunk, mert a mamája elment varratot szedetni – mert fogat szedtek neki vágással, varrással. Hatalmasat kirándultunk. Úgy határoztam, hogy nem leszek rest, és női biciklivel indulok. Persze azért, mert azon van a gyerekülés. Aztán kiderült, hogy sokkal jobb ez, amit a feleségemnek vettem, mint az enyém. Először délnek indultunk, a Duna mentén a gáton. Egy nagyon kellemes tájon meg is álltunk. De a magas vízállás miatt eléggé sáros volt minden. Dobáltunk ezt-azt, aztán tovább mentünk. Egy darabig az országúton, vissza a falu felé, aztán lementünk a kertek aljába. Jó is volt, mert a lókarámok mellett megfigyelhettük, ahogy egy ember lóvontatású kapával műveli a földet. Ritkán látni ma már ilyesmit, remélem, megmarad Milos agyában. Elég sokáig néztük. Van benne valami szép, meghitt. A ló békésen poroszkál, nem véti el a sort – cukorrépa -, nem lép a növényekre, első szóra engedelmeskedik az embernek, pedig az még csak erőszakos mozdulatot se tesz. Aztán a faluban megfigyeltünk házépítést, a földeken eperszedést, kapálást. Nagyon szép látvány volt, ahogy egy asszonycsoport kapát. Teljesen egyszerre mozogtak vagy tíz percig. A végén keletnek fordultunk, és eljutottunk a Váci révig, ahol aztán nagyot dőzsöltünk, meg néztünk. Jöttek hajók, csónakok, motorcsónakok, a komp is járt, láttunk vadkacsát, halat, békát. Érdekes, hogy a kikötő közvetlen közelében két uszály áll. Az egyik félig elsüllyedt, a másik partra vetődött, vagyis megfeneklett a part közelében. Ráadásul a váci oldalon, szinte a nyílt vízen már hónapok óta áll egy hajó. Azt mondják, a vámosok foglalták le, de senki nem tudja, miért.

Hazafelé egyszercsak azt éreztem, hogy Milos feje a hátamhoz nyomódik. Szépen elaludt. És aludt itthon is rendületlenül – amíg a kutya föl nem ébresztette. Este persze tízig virrasztott. Kénytelen voltam végignézni a cseh-német meccset. Huszonkét fölnőtt ember fuvalkodva rohangált a pályán egy fölfújt hólyag után, mert mindenáron be akarták rugdosni a kapuba. Ehhez képest, elég érdekes volt.

A vámosokról jut eszembe, hogy az APEH küldött egy levelet, amelyben közölte, hogy megbüntetnek tízezer forintra változás-bejelentési kötelezettség késedelmes bejelentése miatt. Befizetem persze, mert valóban elkövettem, illetve nem követtem el… A legszebb az, hogy ha fellebbezek, akkor az illeték a vitatott összeg minden megkezdett tízezer forintja után háromszáz forint, de legalább 3500, és legföljebb 400 ezer. Vagyis a pitiánerek – mint például én – nagyon rosszul járnak, mert majdnem az alapösszeg tizenkétszeresét fizetik, a nagyon gazdagok – akik nyilván nagyobbat tudnak csalni, mint mi – megint jobban járnak.

Ezen kívül ma telefonáltak a Matávtól, hogy holnap délelőtt szerelik az ADSL-t. De majd csak akkor működik, ha ők bejelentik, hogy befejezték a szerelést, aztán kapok egy szoftvert meg egy jelszót. Hogy honnan, kitől, azt még nem tudom – legyen ez meglepetés. Meg az is, hogy hány nap múlva. Hét hónapja kötöttünk szerződést azzal, hogy karácsonyra biztosan bevezetik. Rendes tőlük, hogy nem várnak jövő karácsonyig azzal, hogy nem mondták meg, melyikre gondolnak.

Az ördögi gépezet

Talán kevés emberben tudatosodik, hogy mostanában egy legalább akkora forradalomban vagyunk, mint amekkora a Nagy Októberi volt. Ez ravaszabb, hosszasabban elhúzódó, keveset tüzel Aurórákról, ám ennek is az a végső célja, hogy az állam addig sorvadjon, ameddig csak sorvasztható, anélkül, hogy a köz érdeke sérülne. A számítógépek ugyanis nem azért terjedtek el, hogy játszhassunk velük, nem is azért, hogy kedvünkre nézegessük a pornóképeket, vagy ismerkedjünk rajta, hanem – egyebek mellett - mert a világban olyan mértékben nőtt az adminisztráció, hogy csupán a papírszükséglet kielégítése is környezeti katasztrófához vezet. Ezen kívül a mindent behálózó és fojtogató jogrend már annyiféle kötelezettséget ró a polgárokra, hogy azok teljesítése igen jelentős mértékben csökkenti szabadidejüket. Az ügyintézésekkel kapcsolatos utazás irgalmatlan összegekbe kerül, ráadásul talán még a papírgyártásnál is több környezeti kárt okoz. Plusz az emberek valamilyen kideríthetetlen oknál fogva egyre öntudatosabbak, értékként kezelik az idejüket, egyre jobban idegesíti őket, hogy az állam alkalmazottai – többnyire önhibájukon kívül - lassúak, és már maguk is alig tudnak eligazodni a jogrengetegben, ami egyre inkább túlszervezett anarchiának látszik. A számítógép nem más, mint egy rendteremtő robot. Nem csak az államban, hanem az otthonunkban is.

Az embereket mind jobban irritáló állam ugyanúgy működik, mint egy intelligens élőlény: idejében észrevette, hogy ha nyugalomban akar a polgárokért dolgozni – vagy éppen uralkodni és élősködni -, akkor háttérbe kell vonulni, és ennek az a legjobb módja, ha a lehető legkevesebbet érintkezik a polgárral. Az érintkezési kényszert át kell vinni a virtuális térbe: be kell vezetni az elektronikus közigazgatást. Ráadásul ez pörgeti a gazdaságot is: hatalmas kereskedelmi és szolgáltatói csapatok örvendezhetnek. Ma ott tartunk – mi itt Magyarországon -, hogy már tájékozódhatunk, állami adatbázisokban nézhetünk körül, lassanként módunk van az elektronikus ügykezdeményezésre, megtudhatjuk, milyen dokumentumok kellenek az ügyek intézéséhez, a nyomtatványok le- és kitölthetők, és egyre gyakoribb, hogy egy ügyben már csak egyszer kell felkeresni az ügyfélszolgálati irodát. Hamarosan adóbevallhatunk, sőt azon sem lepődnék meg, ha 2010-ben már szavazhatnánk is az interneten. A fejlődést sok minden gátolja, egyebek mellett például az, hogy még nincs digitális aláírás – az utóbbi hiányában nem is lehet teljes körű az internetes ügyintézés.

Néhány éven belül vélhetően az összes ügyünket elintézhetjük az interneten. Ám ez nem feltétlenül vezet létszámcsökkenéshez az államhatalomban. Sőt, szinte bizonyos, hogy ezek a rendszerek sokkal több embert foglalkoztatnak majd, mint a mostani adminisztráció. Igaz, ezek többnyire mérnökfélék lesznek. A virtuális ügyintézés legfontosabb követelménye ugyanis az, hogy a hivatal automatikusan működjön, arra pedig fölvigyázni kell. Talán egyszer odáig jutunk, hogy a személyes ügykezelésnek már csak akkor lehet tere, ha valami extrém esetben kell emberségesen intézkedni. Ez azt jelenti, hogy az állam minden szinten ellenőrizhető, felelősségre vonható, sőt kártérítésre kötelezhető lesz. Hatalmas előrelépés, hogy a számítógép nem engedheti meg a korrupciót, az uram-bátyám ügyintézést, mert a háttérben manipuláló korrupt vagy kivételező hivatalnok rajtakapható lesz.

A Nagy Októberi hét évtized után – egyebek mellett - azon bukott meg, hogy a cél, az elsorvadás helyett egyre nagyobb lett a „szocialista” állam, és a rájuk telepedett élősködőt a „dolgozók” már nem tudták eltartani. Van esély arra, hogy az elektronikus állam tovább marad majd fönn. Bár nem kétséges, hogy az emberi romlottság ezt is megfertőzheti.

A lelket és a tudatot egy különlegesen finom szoftvernek tekinthetjük, ami beépült az emberi testbe – a hardverbe –, és ügyesen átalakította azt. Nyilván az ördög volt az a hacker, aki belepiszkált a gépezetbe, és például létrehozta az államhatalom és a köz megrontóit, a korrupt, gazember hivatalnokokat. Ha abban reménykedünk, hogy a szintén ördögtől való számítógépes gazemberek nem hoznak majd létre korrupt gazgép elektronikus hivatalnokokat, kicsit naivak vagyunk. Elterjednek majd a géprendőrök is, vagyis az olyan gépek, amelyek a gépek törvényes működését figyelik. És el tudom képzelni azt is, hogy egyszer majd a felügyelő gépek tanácsa úgy ítéli meg, hogy némely hivatalnok masinák szoftvere már annyira romlott, hogy törölni kell – vagyis ki kell végezni őket. De ez nem tarthat sokáig, mert a gépjogok biztosa a robotika törvényeivel ellentétesnek, gépellenesnek találja majd az ilyen büntetéseket…

Egyszercsak azt vesszük majd észre, hogy ott vagyunk, ahol voltunk, csak mi már nem kellünk hozzá.

Yes, comment…

Öt hónapja van előzetes letartóztatásban pedofília vádjával Z. Ferenc (55), aki időközben szívinfarktuson esett át, és mintegy húsz kilót fogyott. A férfit vádoló család a napokban írásba adta, hogy Ferenc ártatlan, a fajtalankodást csak Krisztián (8) találta ki. Ennek ellenére a férfi nem szabadulhat, ugyanis a Komlói Bíróságra címzett levél elkésett, az ügyészség már vádat emelt. A betegeskedő Ferencnek ki kell várni az elsőfokú tárgyalást, ami lehet, hogy csak augusztusban lesz.

Jogállam

Valami különös oknál fogva azokat a vidékeket, ahol ilyesmi előfordulhat –, jogállamnak szokták hívni. Biztos azért, mert már az is nagy dolog, hogy egy ilyen borzalom kiderülhet. De fura, hogy jogállam büntetésre szakosodott része önmagát nem nagyon bünteti, ha ártatlanoknak okoz fölösleges szenvedést. Talán mégis vannak olyan esetek, amikor a jogra és igazságra fölesküdött ügyészek és bírók akár a szabadságukat is megszakíthatnák, hogy hamar intézkedjenek egy beteg, tönkretett ember érdekében. Bár joguk van pár hónapot várni, hiszen ez egy jogállam.

Az Európai Bizottság engedélyezte az első, Európán kívülről származó, genetikailag módosított élelmiszer - egy konzerv csemegekukorica - forgalmazását a tagországokban. Ezentúl tehát hazánkban is árusíthatják a BT 11-es konzervkukoricát.

Csodák

Meg fogom kóstolni, de nem adok belőle sem a gyerekeimnek, sem az unokáimnak. Nekem már mindegy, mert a májamat tönkretette a DDT, a belemet a nájlontej, az immunrendszeremet a vágóállatokba nyomott antibiotikumok, és a gyerekkoromban, a légkörben fölrobbantott sok száz atombomba pora bennem hasad tovább – RÁKcsál, hogy úgy mondjam. Vagyis csoda, hogy élek. A génmanipuláció lehetősége a tudomány csodája, évtizedes kísérletek nélküli ipari alkalmazása pedig égbekiáltó felelőtlenség. Engedélyeztetése elvtelen, gyáva hajlás az amerikaiak nyomására. Pár év múlva, amikor én már nem leszek, talán még lesznek, akik helyettem is megtudják, hogy emberiség ellenes bűncselekmény volt-e.

Egy budapesti polgár birtokháborítás címén pert indított a városháza ellen a fővárosi utakon tátongó kátyúk miatt.

Reakció

A hét nagy családi eseménye, hogy a feleségem egy kátyúból lyukas olajtálcával jött ki. Szerencsére megállt venni valamit, így a fekete arany a parkolóban folyt ki, és nem sült be a motor. Éppen az előtte való napon beszélgettünk arról, hogy a kátyúk azért is életveszélyesek, mert az ember vezetés közben nem csak az előtte közlekedő autókat figyeli, hanem kénytelen közvetlenül maga elé nézni, így nagymértékben csökkenhet a reakcióidő. Ha a kormánypárti politikusok a választási sikertelenség okairól diskurálnak, ne feledkezzenek meg az elképesztő útviszonyokról.

Kitűnő állapotban várja a vendégeket a Balaton, a csapadékos idő miatt a tó visszanyerte azt a vízszintet, amelyre az emberi használathoz szükség van. A siófoki zsilipen 110 centiméteres vízállásnál ismét szükséges lehet a víz leeresztése, mert egyébként árvíz fenyegetné a déli partot. Utoljára 2000-ben volt nyitva a zsilip, azóta a híresztelésekkel ellentétben nem eresztettek le vizet a tóból. – írja a Népszava.

Megúszni

Úgy látszik, a józan természettudósoknak volt igazuk: elég az eső az egyensúlyhoz. Ezek szerint – pár évig - mégsem építenek a zátonyokra üdülőfalvakat. Remek lenne, ha legalább egy esztendőt megúsznánk most elalgásodás és angolnapusztulás nélkül. Járna nekünk, meg a Balatonunknak ennyi a Jóságos Teremtőtől. Esetleg, ha még kérhetnénk a szúnyoginvázió mellőzését is!

Október 15-én tisztújító kongresszust tart az MSZP. Kovács László már nem jelölteti magát a pártelnöki posztra. Szerinte az MSZP ma nem képes arra, hogy megszólítsa az embereket, az EP választási eredmény komoly figyelmeztetés a pártvezetésnek és a kormánynak is. A pártelnökség rendkívüli ülésén állítólag "nem volt felelősségkeresés" és "sem Ron Werber, sem Wermer András neve nem került szóba".

Toporgók

El kell ismerni, hogy Kovács úr gesztusa elegáns és példamutató. Nem hiszem, hogy esélytelen lenne a választáson, hiszen a szocialisták híresek arról, hogy ha van két arra érdemes jelöltjük, akkor a harmadik győz. Mert többet ér a békesség. Amibe viszont belefulladnak. Egyébként ez a szemlélet hozta most őket nehéz helyzetbe, hiszen ettől van az, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fordulhat elő, hogy idejében döntsenek és cselekedjenek. Ezért aztán a kormányzás közben is egyet lépnek előre, kettőt hátra, aztán kettőt előre és egyet hátra. Vagyis ádázul toporognak. Az ellenzéknek nincs is más dolga, mint polgári körkörökbe szerveződve bekeríteni és csúfolni őket. Ha így folytatják, teljesen mindegy, ki lesz az elnökük.

"Ki nem hagyná a lóversenyt, ilyenkor sem" -- avatja be Csurka EP-választás napi programjába Győri Béla szóvívő a 168 Óra riporterét.

Döglött

Akár döglött lóval is nekivág, de már előre szól, hogy azért nem győz, mert mindenki csal majd. Tegnap kimentem a kertek alá a karámokhoz, és direkt belenéztem a lovak szemébe, mert meg akartam tudni, hogy egy ló szerethet-e egy Csurkát. Talán, ha döglött.

Június 22. (Kedd) Ma elég sokat dolgoztam.  Más nem nagyon történt. Arra gondoltam, bejegyzem ide azt a novellámat, ami az Alibi Szerencse című kötetében jelent meg:

Az asztrálgyémánt

Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon szomorúan nézte a Déli-pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni. Futkosók, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, mozgóárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk, mintha ott se lettek volna.

Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájloninget, barna nadrágot, sötétkék zoknit, félrekopott, már szinte kifordult zárt barna szandált, és volt nála egy nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdektelennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a kíváncsiságomat.

A forgalmista, vagy mit tudom én kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin, legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát, becsukta a szemeit.

Nem néztem rá, mert nem akartam zavarba hozni, ha mégis kinyitná. Hogy jövök én ahhoz? Még szerencse, hogy csak ketten ültünk a kupéban.

A vonat hamarosan az alagútba ért, sötét lett, nagyon figyeltem azt az embert, de mozdulatlan maradt, pedig nem lepődtem volna meg, ha abban a pár percben elmenekül, és a vonat másik végén keres magának menedéket. Talán én így tettem volna, ha túl sokat engedek megtudni magamról egy idegennek, akivel órákat kell majd együtt töltenem, és aligha kerülhetem el a magyarázkodást.

Amikor kiértünk az alagútból, azt láttam, hogy sír. Csöndesen, csukott szemmel, mozdulatlanul. Kövér érben folytak le az arcán a könnyei.

Nem akartam ránézni, nehogy az legyen, hogy amikor kinyitja a szemét, észrevegye szemérmetlen vizslatásomat. De persze, miközben a jól ismert épületeket, köztük egykori iskolámat néztem, a tekintetem fénykörének szélén ott volt az arca. De nem volt mit észrevenni rajta. Csak azt, hogy szakadatlanul folydogálnak a könnyek.

Arra is gondoltam, talán nekem kellene átköltöznöm a vonat másik részébe, és hagyni ezt az ember békességben. De eszembe jutott: hátha valami szörnyű tragédia érte, és kárt tesz magában, kiveti magát az ablakon például, ha nem vagyok vele.

Máskor talán bosszantott volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, ha hirtelen felelős leszek valakiért, akit azelőtt soha nem láttam, és ha láttam volna mégis, semmivel nem keltette volna föl a figyelmemet. Sőt, ha nem kerülök kényszerű összezártságba az ilyenekkel, kerülöm, kikerülöm őket, hiszen lerí róluk a nyomorúság, és azt fertőzőnek gondolja az ember. Bár ez a férfi nem volt tolakodó, még a tekintetével sem kért segítséget. Sem ő, sem én nem tehettünk arról, hogy a sorsunk néhány órára a kényszerű együttlét.

Azt vártam, hogy esetleg Kelenföldön megint fölpattan, kitör, leszáll a vonatról. De nem mozdult, ült tovább ugyanúgy, és sírdogált csöndesen. Sokan szálltak föl, reméltem, hogy senki nem ül be hozzánk, mert valahogy szerettem volna, ha ez az ember békességben sírhat akár a Balatonig, ha az jó neki. Nem éreztem gyengédséget iránta, mégsem akartam, hogy egy csomó ember, pláne gyerek előtt szégyenüljön.

Amikor Kelenföldről elindult a vonat, megérintettem a térdét, és megkérdeztem, segíthetek-e. Nem nyitotta ki a szemét, ami azt jelentette, hogy nem ijedt meg az érintésemtől, sőt talán várta is. Megrázta a fejét, de mondani semmit nem tudott, mert abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és belépett egy férfi. Nagyon kiáltva jó reggelt kívánt, a csomagtartóra dobta a két bőröndjét, még állva kezet nyújtott nekem, valami Steve-nek mondta magát, és közölte, hogy ő bizony Ausztráliából jött, ötvenhat után most látogatott először haza, és két napra lemegy a Balatonra, mert látni akarja a szép idők emlékhelyeit. Megfordult, hogy annak a másik embernek is kezet nyújtson, de az még mindig magába zárkózva, csukott szemmel ült. Ettől Steve keze megállt levegőben, felém fordult, és csak az arcával, a tekintetével kérdezte, hogy mi van. Én vállat vontam, talán valami grimaszt is megengedtem, amitől azonnal árulónak éreztem magam, mintha valami családtagomat gúnyoltam volna ki. Steve is megrántotta a vállát, aztán leült mellém, és csöndesen nézte azt az embert.

 De nem nyughatott sokáig.

- Tizenöt éve nem ültem vonaton.

Bólintottam, hogy értem: Ausztráliában nyilván autóval járnak, vagy esetleg repülővel, nagy ország, a vonatokon inkább bányatermékeket szállítanak, láttam én ám erről egy filmet… De ezt nem mondtam, csak gondoltam.

- Ausztráliában csak autóval járunk. Hehe.

Megint bólintottam.

- Nekem három van. Egy limuzin, egy terepjáró, meg egy kicsi az asszonynak, hogy legyen mivel bevásárolni. Hehe.

Ismét bólintással jeleztem, hogy értem én. Közben nem vettem le a szememet a másik emberről. Hátha ez a derék Steve észreveszi, hogy jobb lenne, ha csöndben maradna, mert valami baj van, ez most nem a hetvenkedés ideje.

- Nekem aztán olcsó a benzin, mert van három benzinkutam. Hehe.

Ettől a mondattól kicsit megmérgedtem: - Az egyik a limuzinhoz, a másik, a terepjáróhoz, a harmadik meg az asszonykának… - mondtam.

De nem vette észre, hogy gúnyolódom, figyelmeztetem, mert azt mondta erre, hogy nem, ő abból él, hogy vannak neki benzinkútjai. Szépen meggazdagodott. Nyaranta lejár az óceánra, cápára vadászni, és ha megadom neki a címemet, küld csomagban egy igazi cápaállkapcsot.

Mondtam, hogy anyám örülne, mert kedveli az ilyen dolgokat.

Hát akkor ő feltétlenül küld neki egy jó nagyot. Megengedheti magának. Akinek van annyi esze, hogy beáll az eresz alá, amikor esik, ott meggazdagszik. A magyarok majdnem mind…

Na, ekkor szólalt meg a síró ember. Nem nyitotta ki a szemét, csak halkan megjegyezte:

- Rohadt Ausztrália.

Steve majdnem fölpattant, de rátettem a kezét a térdére. Intettem, hogy most maradjon csöndben. Pisszenés nélkül néztük a kopott férfi arcát, aki már nem sírt, és nyilván tudta, hogy várunk tőle valamit, néhány szót, esetleg.

Végre ránk nézett.

- Bocsánat – mondta Steve-nek -, nem akartam megbántani. Csak ide Fehérvárra megyek, mindjárt leszállok.

- Semmi baj. – mondta csöndesen Steve.

Szinte biztos voltam abban, hogy soha nem tudom meg, mi történt ezzel az emberrel, miért sírt itt fél órán át, és miért pont Ausztráliával van baja.

Steve arcán meg azt láttam, hogy kicsit dühös, mert úgy látszik tolakodó harsánysága dacára volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit, de majd megpukkadt a kíváncsiságtól.

Hogy szóval tartsam, megkérdeztem mikor ment el, merre lakik, hány gyereke van, milyen arrafelé az időjárás, sok-e a kenguru meg a koala, ha már cápaállkapcsot küldd, legyen kedves és tegyen mellé egy kis eukaliptusz-mézet is, mert olvastam valahol, hogy az milyen finom, és sehogyse jutok hozzá…

A férfi nem szólt egy szót sem, nézett kifelé az ablakon, de úgy látszik, becsületes ember volt, talán érzete, hogy tartozik nekünk - de legalábbis nekem - valamivel, mert egyszercsak maga elé kapta a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy borítékot, abból egy csillogó kicsi tárgyat és elénk emelte.

- Ez itt egy asztrálgyémánt. – mondta.- Látott már ilyet? – kérdezte Steve-től.

- Nem.

- Pedig Ausztráliából való.

- Nagy érték lehet. – mondtam, hiszen a kő akkora volt, mint egy kisebb mogyoró, szépen csiszolt élei csillogtak a napfényben.

- Ja, hatalmas kincs. Bűvös varázsereje van neki. Megmutatja, hogy mekkora hülye az ember. Nézzenek csak bele, hátha maguknak is mondd valamit.

Néztük, hümmögtünk. Persze semmi mást nem láttunk, csak egy kristálykövet.

- Na akkor, ha már eleget nézték, akkor hagyjuk, hogy más is boldog legyen tőle.

Fölpattant, lehúzta az ablakot és egy jó nagy mozdulattal kihajította az ablakon.

- Na! – mondta Steve.

- Találja csak meg más is.

Kicsit döbbenten ülhettünk, az az ember meg nézett minket. Már nyoma sem volt a szemén a sírásnak, de nem is nagyképűen bámult az arcunkba, hanem csak szomorkásan.

- Az apám küldte Ausztráliából. – mondta. – Tíz év után jelentkezett. Ha kíváncsiak, elolvashatják a levelét.

Mi persze kíváncsiak voltunk, és ezt észre is vette, mert kutatni kezdett a táskájába, amibe így beleláttunk. Papírszalvétába csomagolt szendvics, kis üveg tea volt abban, meg két könyv, és valami pulóver. Aztán megtalálta a levelet, becsukta a táskát. Kihajtogatta a papírt, nekiállt olvasni, de azonnal patakokban kezdtek ömleni a könnyei.

Átnyújtotta nekem a levelet. Géppel írta valaki:

„Kedves Fiam! Tiz eve hagytam el a hazamat, nem a sajat akaratombol. Sok szemvedest hozott ram ez az ido, mert soha nem birtalak elfelejteni, sem Tegedet, sem Edesanyadat. Azert nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam zavarni az eleteteteket. Dolgoztam, kuzdottem, mindig nagy szeretettel gondolotam ratok, es az vezetett, hogy egyszer majd boldogga teszlek tegedet meg Anyadat is. Akkor is, ha mar elfelejtettetek. Most vegre megjott a szerencsem, gazdag lettem, es azt akarom, hogy te is az legyel. Meg azt, hogy sose felejtsel el. Ezert kuldok neked egy asztralgyemantot, ami talan sok millio Forintot er. Soha nem mutasd meg senkinek, rejtsed el, es csak akkor add el, ha mar tenyleg nincs mas valasztas. De semmikeppen ne add olcson, es ne hidd el, ha valaki lebecsüli.

Most gazdagga tettelek, es ha soha nem is talalkozunk, talan megorzol szep emlekeidben. Talan egyszer majd hazalatogatok, de addig is azt akarom, hogy tudd: szerencses ember vagy. Szeretlek. Apad.

1967. Majus. Noosa, Aust.”

Csöndben ültünk. De akkora volt a csönd, hogy még a vonatkerekek kattogását is elnyomta. Steve-ből se jött ki egy pisszenés se. Talán azon gondolkozott, hogy a véletlenek micsoda összjátéka kell ahhoz, hogy ő pont ezen a vonaton, ebben a kupéban üljön, ezzel az emberrel, akinek az apja talán éppen vele együtt menekült.

- Tíz évig rejtegettem ezt a rohadt követ. Most beteg lett a feleségem, kellett volna egy kis pénz. Elvittem egy pesti ékszerészhez. Nem hittem el, amit mondott. Hogy ez üveg. Elvittem egy másikhoz, az meg ki is nevetett. Agyon bírnám verni az apámat.

- Ha gondolja, megkeresem. – mondta Steve, alighanem zavarában.

- Vigye el cápát nézni, aztán felejtse köztük.

Egy darabig hallgattunk, aztán Steve megjegyezte: - Nem mindenki ilyen szemét ám Ausztráliában. Ha kisegíthetném egy kis pénzzel…

A kopott férfi elmosolyodott és intett, hogy nem, erre semmi szükség. Steve keresgélt a pénztárcájában, de a férfi rátette a kezét, jelezve, hogy úgyse fogadja el. Aztán föl is állt, elbúcsúzott, elnézést kért.

Fehérváron kihajolva integettünk annak a szegény embernek.

Mielőtt elindult a vonat, odalépett alánk és azt mondta Steve-nek, hogy mindenképpen küldje el nekem a cápa állkapcsát. Meg az eukaliptusz-mézet. Hogy legalább nekem legyen szerencsém.

Június 21. (hétfő) Nem mondhatnám, hogy autó nélkül könnyű járni. Nem is értem be az értekezletre, viszont legalább aláírtam pár papírt, amit a könyvelőm küld majd el a TB-nek. Ezeket én már követni se bírom, de szerencsére nem is kell. Hazafelé elértem a 13.30-as esztergomi buszt, és csak húsz percet kellett várnom a csatlakozásra, ami aztán behozott a szigetre. Viszont egész úton álltam. Néha le tudtam volna ülni, de tömegben tartózkodom ettől, mert mindig jönnek öregasszonyok, akiknek át kell adni a helyet.

Nem akarok vénembereskedni, de az fölháborító, hogy a gimnazista gyerekek szemrebbenés nélkül nézik a szemmel láthatóan beteg – például reszketős – néniket, és eszükbe nem jut átadni a helyüket. Nem ma, de láttam olyat is, hogy a terhes nőt hagyják állni – és nem csak a fiuk, a lányok is. Nem is nagyon értem őket, mert nem hiszem el, hogy jólesik így ücsörögni. Vagy ha igen, akkor ezek betegek. Csak sajnos túl sokan.

Kellene valami elemi szintű oktatást indítani arról, hogy mi mindennel tartozunk azoknak is, akiket utálunk, vagy semmibe veszünk. És azt is el kellene magyarázni, hogy ezek a gyerekek most vetik a saját sorsukat. Ha ugyanis ma nem állnak föl egy vénasszony biztonsága kedvéért, akkor az egészen biztos, hogy amikor ők vének lesznek, már semmiféle oltalomra vagy emberséges bánásmódra nem számíthatnak. És ha azt hiszik, hogy majd nagyon sokára lesznek kiszolgáltatottak, már most jelzem, hogy egy gimnazista számíthat arra, hogy tíz éven belül gyereke lesz. Én emlékszem, milyen volt egy karon ülő és egy éppen csak totyogó gyerekkel úgy közlekedni Budapesten, hogy senki nem adta át a helyet. Azóta csak annyi változott, hogy most már szinte biztosan senki. Az emberek harminc éve is bunkók voltak. Az a baj, hogy még nem találkoztam olyannal, hogy a bunkók az idő múlásával ne szaporodtak volna. Igazán zavarba ejtő lenne, ha egyszercsak azt látnánk, hogy mondjuk a gimnazisták versenyt udvariaskodnak, mert hirtelen az lett a trendy.

 Engem a nagyapám megpofozott volna, ha megtudja, hogy egy nőnek vagy egy lánynak (!) nem adom át a helyem. Ma már ez nyilván túlzás, sőt talán éppen a feministák gúnyolnának ki, ha az ő elveihez tartanám magam. Bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez jó így. Ezek a gesztusok azt fejezték ki, hogy a férfi dolga az élet – vagyis a nő – védelme. Nem csak úgy, elvben, hanem nagyon is konkrétan, hiszen a buszon, a villamoson vagy a vonaton el lehet esni, az élet számára oly fontos szervek megsérülhetnek. Arról már nem is beszélve, hogy az öreg ember is az élet, és pláne az a tehetetlen kisgyerek.

Június 20. (vasárnap) A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy jegyzetet írtam. Reggel a kicsi fiam hajnalban ébresztett, mert gombócot akart enni – bár amit aztán elégedetten és teljesen egyedül elfogyasztott, az krumpisnudli volt.

Délelőtt nagyot sétáltunk, gyűjtöttünk mentát, és mire hazaértem Petri Lukács Ádám megmondta, hogy hiába dolgoztam, más jelenik meg hétfőn. Mérgemben kitakarítottam a műtermemet – egy istállót -, de csak félig, mert ránk tört a zivatar. Annyira esett a jég, hogy nem mertem átszaladni a házba. Aztán a feleségem megjelent a konyhaajtóban, és kiabált, hogy beázik a hálószobánk. Pár lépést tettem meg, de bőrig áztam. Fölmentem a padlásra, ahova csakugyan befolyt a víz egy résen. Mire eltorlaszoltam, és lemásztam, elállt az eső. Hátra volt még a fölmosás, az ágy összerakása. Nagyobb kár nem keletkezett, de ha lesz időm, átnézem a padlást.

Este megajándékoztam magam egy jelentős szellemi élménnyel: megnéztem Kerényi műsorát. Természetesen vérhabzó szájjal szidta a Népszavát és Németh Péter főszerkesztőt. De ez el is várható tőle, így lesz ez minden héten, amíg megrendelik tőle. Amióta megjelent, hogy az MSZP ezt a lapot ajánlja a párttagok figyelmébe, ez természetes. (Az nem természetes, hogy a HVG online azt írja, hogy a szerkesztőség névtelenül nyilatkozó munkatársai azt mondták, hogy a választás előtt közvetlen utasításokat kaptunk az MSZP-től. Mert ez marhaság. És nem is értem, hogy a HVG miért nem képes ennél tisztességesebb eljárásra.)

Hanem már valaki azt mondta Kerényinek, hogy tegye szóvá azt a skandalumot, miszerint a média kilencvenöt százalékben a baloldali-liberálisok kezében van, és ez nincs így jól: át kell adni annyit a jobboldalnak, hogy ötven-ötven százalék legyen.

Nagyon jó lenne, ha egyszer leírnák, hogy ez miképpen képzelik. Németh Péter fölad egy hirdetést, hogy írásokat várunk, mert a jövő héttől a lap felületének felén jobboldali cikkeket közöl? És minden tévé és minden rádió ossza ketté a műsoridejét? Vagy önként és szabad akaratunkból adjuk át minden második médiumot, mi meg távozzunk a pályáról? (Pokol Bélának volt egy terve: a baloldali médiumok adják át a reklámbevételeik felét. Az a kisbbik gond, hogy ez egy kapitalizmusban nevetséges. A nagyobbik az, hogy ha ez törvényileg megvalósulna, mindent baloldalinak minősítenének, és így munka nélkül jutnának bevételekhez.)

Miért nem indítanak új lapokat, ha egyszer velük van az ország nagyobbik része? Ezt komolyan kérdezem. Talán azért nem, mert a Magyar Nemzetet sem tudják tehetséges emberek írásaival megtölteni? Az ilyen gyalázatosan szar újság még a bulvárpiacon is ritka. Kerényi miért nem néz más műsorokat is a Hír TV-ben? Nem az a baj, hogy elfogultak, mert én is az vagyok. Hanem a mindenen átsütő tehetségtelenségük, amit már én röstellek. A feleségem nagyon csodálkozik, hogy végig bírom nézni Kerényit. Kifejezetten élvezem, nagyokat nevetek azon, hogy egy ember hogyan tud ennyire beszorulni a saját koncepciójába. A hatvanas évek - üzemi - faliújság-stílusban gúnyolódik. Igazi, szomorúságos rémember lett belőle. A legborzasztóbb, hogy telepakolja a műsort teljesen dilettáns, ám névtelen politikai költők irgalmatlanul dilettáns verseivel Néha az az érzésem, hogy ő írja ezeket.

Minek a média fele, ha azzal is képtelenek gazdálkodni, ami van nekik?

A hét végén arra a kérdésre válaszoltam, hogy „kiből nem lehet szocialista pártelnök?”:

A választások azt mutatták, hogy a Fidesz Munkáspártot és a Szűrös-féle Szocialista Pártot - vagyis az MSZP-től balra és jobbra álló csekélységeket már magához emelte. Tekintettel arra, hogy Orbán mostanában egyre szűkülő balfordulatú, ám polgári örvényköröket ír le a szocialista párt fölött, az is lehet, hogy őszre kikiáltja magát a baloldal egyetlen hiteles képviselőjének, és keres egy olyan jogi csűrcsavart a párt alapszabályában, ami megengedi, hogy jelöltesse magát – mondjuk a szocialista polgári körökkel. Ha tanácsolhatom: még ne válasszák meg, hanem vessék legalább próbaidőre!

Június 19. (szombat) Biztos a fronttól van, hogy tegnap este óta folyamatosan éreztem a bal karomat. Nem mondom, hogy fájt, csak éreztem. Viszont a májam állandóan sajog egy kicsit. Az is lehet, hogy nem is májam, csak valami a bal oldalamon. Milos is eléggé megviselt. Nem engem, hanem ő megviselt. Állandóan hisztizik. Például rohangál az autójával, aztán egyszercsak ráborul a kormányra, és zokogni kezd. Biztos érez valamit, talán fáj a feje.

Ma a mamájával voltak óvodai gyereknapon, aztán el akartak menni Esztergomba, hogy fölköszöntsék NC-t, aki ott van valami zenés parádén. De lekésték a buszt. Ezért aztán csatlakoztak hozzám, amikor tejért mentem. Milos követelte, hogy vigyem be a bocihoz. A mamája kint maradt, és hallgatta, hogy a kicsi fia mekkorákat nevet. Mert az történt, hogy a boci nyalogatta a kezét. (Furcsa, érdes nyelve van, amivel fogni is tud. Ez arra való, hogy körbefogja, majd letépje a fűcsomókat. Legalábbis ezt hiszem.) Legközelebb megmutatom neki a szarvacskáját is. Most bújt ki a homlokán, és kitapintható, ahogy napról napra növekszik.

Ma – talán, hogy a feszültségeimet levezessem – dolgoztam egy használati szobromon, amit már régen elkezdtem, de abbahagytam. Milos addig sertepertélt, amíg a gyalupadom kisebbik satujába neki is tettem egy fadarabot, kapott smirglit, és szinte pontosan ugyanúgy dolgozott, mint én. Ha egy kicsit összeszedettebb lesz, elkezdek vele agyagozni is, aztán még szőni is megpróbálom megtanítani. Ha ezekkel egy gyerek idejében megismerkedik, akkor az igen sokat segít a világ megismerésében és az intelligencia fejlődésében. Ha engem, mondjuk tíz éves korom előtt megismertettek volna az agyaggal, ma biztosan nem írnám ezt a naplót – de újságot se és novellát se -, hanem szobrász lennék. (Arról persze már nem is beszélek, hogy Milos természetesen zenét is tanul majd, de ezt inkább a mamájára bízom, mert nekem nincs hallásom.)

Ja: a használati szobor olyan szoborként megmunkált tárgy, ami úgy néz ki, mintha régen készítették volna, és használható lenne valamire, de ez csak illúzió.

Más nem nagyon történt. Talán azt leszámítva, hogy hatalmas kulturális sokk ért: altatás közben megnéztem az Anakonda című kalandfilmet. Valaki szólhatna az amerikaiaknak, hogy az emberek akkor is nézik a tévét, ha nem totális baromságokat mutatnak nekik. Az a baj, hogy egyre nagyobbakat kell mondani, egyre borzalmasabb és hülyébb történeteket kell fölépíteni, mert különben lemaradnak abban a versenyben, amit magukkal folytatnak. Ráadásul szinte minden film ugyanolyan sematikus, mint az ötvenes évek szovjet, és egyéb szocialista alkotásainak többsége. Rá kellene venni valahogy a televíziókat, hogy legyen egy kísérleti hónap, amikor csak értékes filmeket vetítenek. (Erre persze az a kérdés, hogy honnan tudjuk, mi az értékes. Megdöbbentően pontosan érzi és tudja azt az ember. A műsorigazgatók is.) Azt hiszem, semmivel nem csökkenne a nézettség. Sőt: például én is hajlandó lennék tévét nézegetni.

Megjött a vihar. Éjjel, fél egykor. Ez nyomasztott. Az utolsó pillanatban még adtam enni az állatoknak és arra is volt időm, hogy a száradó ruhát a pajtába vigyem.

Június 18. (péntek) Reggel kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment énekelni. Játszottunk a kertben – homokozás, hinta, autóban ücsörgés. Most az autóban Milos vezet, én mondom neki, mikor kell a kuplungot nyomni, mikor a gázt, mikor kell sebességet váltani. Persze nem ér le a lába, csak imitáljuk a nyomkodást, de szerintem egy héten belül pontosan tudja majd melyik a kuplung például. Ez nem árt, és nagyon élvezi.

Aztán elmentünk vásárolni Teri iparcikk üzletébe. (Én többnyire minden háztartási dolgot nála veszek meg, mert így támogatom a helyi kereskedelmet. Bár meglepő módon olcsóbb is, mint a hálózatok.) Közben hosszasan beszélgettünk Kati nénivel, aki a szomszédunk. Most tettek be neki izület-protézist, de azért önfeledten kapál, noha hat hétig csak járókerettel közlekedhetne. Holnap kitakarítom a csatornáját, hogy legalább arra ne legyen gondja. Aztán átjött a szomszédból Dávidka, és borzalmasan viselkedtek Milossal. Újságokat téptek, dobálóztak, verekedtek.

Tegnap a feleségem hozott kefirgombát Gizitől, aki Wanda mellett lakik, és a sógornője is. (Az milyen rokonság velem?) Ma kicsit pepecseltem. Régen éveken át tenyésztettem egy törzset, és komoly gyógyászati sikereket értem el vele. Ennek az volt az előzménye, hogy a hülye barátaim, amikor ide költöztem, végigjárták a falut azzal, hogy hol lakik a csodadoktor. Senki nem tudott ilyen emberről. Erre ők elmagyarázták, hogy most költözött ide, olyan szakállas, pocakos ember. „Ja, az, akinek két fürdőkád van a kertjében?!”

De ezt nekem nem mondták el. Hanem egyszercsak becsöngetett egy néni, és megkérdezte, mit javallok csonthasogatásra. Egyből rávágtam, hogy arra a fekete nadálytő a legjobb, ha akarja, megmutatom, hol lehet szedni az ártéren. Egy másik néni azzal jött, hogy mit mondok fülfájásra. Azt mondtam, hogy majdnem minden kapu fölött van kövirózsa, ki kell nyomni a levét, de úgy, hogy a hüvelykujjunkon csorogjon le, bele a fülbe. Aztán átjött Józsi bácsi, hogy neki szorulása van, mi a teendő… Kicsit csodálkoztam, de úgy véltem, hogy a fővárosból jöttment ember vagyok, biztosan azt hiszik, hogy a műveltségem része az orvoslás. Akartak pénzt adni, amit persze nem fogadtam el. Erre hoztak tojást, ezt-azt. Évek múlva jöttem rá, hogy miért keveredtem ebbe a szerepbe – de csak azért, mert a barátaim elárulták, mit tettek. (Különben Kipke és Elmer - mindenki legyen velük óvatos!)

Ezt csak azért írtam le, mert Józsi bácsinak szorulásra kaukázusi kefirt ajánlottam. Mondtam, hogy ha hoz nekem minden nap egy liter tejet, én beoltom, aztán csak meg kell inni. Egy hét múlva teljesen rendbejött a széklete, és széltében-hosszában mesélte, milyen kiváló orvos vagyok. Cserébe nekem meg az lett a kedves kötelességem, hogy minden nap elkészítettem Józsi bácsi gyógyszerét. Addig, amíg egyszer valamitől elpusztultak a gombáim.

Amikor ide jöttem, az volt az első dolgom, hogy átmentem a szomszédhoz, és megkérdeztem: lemeszelhetem-e a háza hátsó falát? Kicsit csodálkozott, de megengedte. Elmagyaráztam neki, hogy én életem nagy részét városokban töltöttem, szürke falak között. Most szeretnék fehéret látni. Az amúgy is jobban megy a zöld növényekhez.

Egy hét múlva Józsi bácsi áthívott. Valami gyümölcsfa-metszésben kért tanácsot, amin én igen csodálkoztam, lévén, hogy még életemben nem metszettem gyümölcsfát. Aztán megállt és azt kérdezte, hogy na mit szólok… Én meg csak álltam és nem szóltam. Kiderült, hogy azt kellett volna észrevennem, hogy ő is lemeszelte azt a falat, amire néz. (Mostanában halt meg egy öregotthonban. Sajnos nem értesítettek, pedig elmentem volna a temetésére.)

Szóval Gizi jót tett, mert szeretek kefirezni, és pláne amúgy is minden nap megiszom egy fél litert, amióta kijöttem a kórházból. Ugyanazért volt rá szükségem, mint Józsi bácsinak, és rákaptam.

Gizit azért irigylem, mert szorgalmas munkával, meg etetőkkel madarak tucatjait szoktatta a házhoz. Állandóan ott röpdösnek az ablaka előtt. Mindig csodálom, amikor Wandáéknál vagyok.

Ja, és a kaukázusi kefir titkát állítólag úgy szerezte meg a szovjet állam, hogy egy kurvából lett ügynököt küldtek ahhoz az emberhez, akié a gombatörzs volt. A szeretője lett, és ellopta. Így ajándékozta meg egy csodálatos kinccsel a szovjet népet, és ez volt az egyik első hatalmas lépés a kommunizmus felé az egészségügy terén. Később elbotlottak, de ennek semmi köze a kefirhez.

Június 17. (csütörtök) Nem tudom, hogy jól láttam-e, de minta az előbb az lett volna a tévében - az RTL-en -, hogy beszámoltak a szegény magyar katona haláláról, aztán néhány pillanatig Orbán Viktort mutatták, aki nagyon önfeledten örvendezve odakiabált valakinek, hogy „most bajban vagytok”, vagy „most bajban vannak”. Nyilván a kormány, a katona halála miatt. Ha ez igaz, akkor ez az ember ezt a szörnyűséget, mint örömforrást éli meg. Kirázott a hideg.

Ma, azt leszámítva, hogy azóta nyomasztott ez a hír - amit könnyű volt megjósolni -, hogy Dávid megtelefonálta, egész nap dolgoztam. Mivel nincs autónk, Milos csak a mamájával ment táncizni, aztán még a fővárosban kóboroltak, aztán Wandához is elmentek, így jó későn jöttek haza. Sokat írtam, és még polcokat is készítettem. Sőt Milosnak megmunkáltam egy fogdosófát.

Régi találmányom. Nagyon szeretik a gyerekek, de a fölnőttek is. Fadarabot reszelővel lekerekítek, aztán nagyon finom csiszolópapírral addig dolgozom rajta, amíg olyan sima lesz, mint a bőr. Állandóan kézben lehet tartani, mindig lehet simogatni. A fölnőttek inkább a zsebükben tartják, és akkor veszik elő, ha idegesek. A végén a fából kikopnak a puha részek, így csodálatos eres felület keletkezik.

Eredetileg azért készítettem ilyen fadarabokat, a szobrászati hulladékból, mert szépnek találtam őket. Egy tálba tettem pár darabot, és azt vettem észre, hogy a gyerekek rájárnak, piszkálják, aztán ellopják őket. Rájöttem, hogy ezek a gyerekek szinte soha nem érintkeznek természetes anyagokkal, pláne fával, pláne ilyen finoman megmunkált felületekkel. Mivel a fölnőttek is piszkálták, és elkérték őket, megkérdeztem, miért kell nekik. Azt mondták, hogy olyan, mint a bőr: jó hozzáérni. Ebből meg az az elméletem lett, hogy amióta nem kurkászunk, mert valami hülye illetlennek nyilvánította ezt a csodálatos foglalatoskodást, gyakorlatilag csak a gyerekünk és a szerelmünk bőrét érinthetjük meg. De mivel nincs mindig erre alkalmas korú kölykünk, és ritkán vagyunk szerelmesek, nagyon hiányzik ez az érzés. Ezért aztán sokáig gyártottam fogdosófákat, mindenki örömére, de valahogy abbahagytam. Talán most újra kezdem.

Brünnhilde írja: „Azt a keveset, amit 56-ról -illetve a lelkekben hagyott nyomairól- tudok írtam le ma. Arról is szól -reményeim szerint legalábbis-, hogy miért nem tud a generációm szinte semmit.”

Előttem eléggé nyíltan beszéltek ötvenhatról. Magát a forradalmat különös módon éltem át. Féltem, mert én a nagyszüleimnél voltam vidéken - Mernyén, Somogy megye -, a szüleim meg az öcsém Budapesten. Nagyon féltettük őket, mindenki a rádiót hallgatta. Nyilván a Szabad Európát. Ebből később majdnem baj is lett, mert ötvenhétben a nagynénéméknél - Ladon, ahol a férje állatorvos volt - eltűntem. Az egyik szomszéd házban találtak meg, ahol egy hokedlin álltam és arról szónokoltam a tátott szájú földműveseknek, hogy én megtanultam Budapesten, hogyan kell fölakasztani a kommunistákat, és Nagy Imre rendes ember, Kádár János gazember. Nagy szerencse, hogy senki nem jelentette az esetet. Apám elüldögélt volna egy darabig.

Fontos történet, hogy - már az oroszok bevonulása után - megjelent egy pár ember a nagyapámnál, és közölték vele, hogy most akkor jól megverjük a muszkákat, és mi erről a véleménye a doktor úrnak. Nagyapám elővette azt a nagy térképet, amit még azért szerzett be, hogy a világháborúban a frontok állását figyelje. Föltette a falra, szépen körberajzolta a hatalmas Szovjetuniót, aztán a pici Magyarországot, és azt kérdezte, hogy "akkor most szerintetek, ki kit fog majd legyőzni?" Erre dörmögtek, és azt mondták, hogy "igaza van doktor úr."

Például emlékszem, hogy többször járt nálunk Nagy Imre felesége. (Nagyapám iskolatársa volt Nagy Imre - és Szálasi is. Boross Péter pedig az egyik legjobb barátjának a fia, bár az ő miniszterelnöksége idején már nem élt. Gyurka bácsi, az apja sokszor volt nálunk, segített nagyapám almaültetvényét telepíteni és gondozni. Volt egy érdekes betegsége: nem tudta fölemelni a szemhéjait. Csak úgy tudott megnézni valamit, ha fölcsippentette valamelyiket.)

A legérdekesebb az volt - de erre csak halványan emlékszem -, hogy egyszer arról beszélgettek, hogy Nagy Imre felesége szerint nem is akasztották föl a férjét, hanem szívrohamban halt meg, csak nem merték ezt mondani, hanem inkább azt, hogy kivégezték. (Bajlódott a szívével már a romániai fogság idején is.) Ez nagyon élesen megmaradt bennem. Bár nem hiszem, hogy ez lett volna az igazság, hanem inkább egy szerető asszony próbálta így enyhíteni a borzalmat.

Június 16. (szerda) Ma kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája orvoshoz ment. Egész nap jól szórakoztunk, kivéve azt a néhány esetet, amikor Milost apróbb balesetek érték. A legsúlyosabb az volt, hogy le akart szedni valamit a konyhai kulcstartóról – ami tölgyfából van, és elég nagy -, és a fejére esett. Jó nagy púp lett ott, a kulcstartó pedig megsemmisült, mert az összes – lófejű – tartóvasacska letört. Egyszer pedig homokot dobált a szélbe, ami persze a szemébe ment. Az utcán pedig ki akarta nyitni egy kocsi ajtaját, de becsípődött az ujja. Cserébe egész nap evett. Főztem neki gombócot – csak elő kellett vennem a mélyhűtőből. Talán a nagy szél miatt nem tudott elaludni, így aztán mire a mamája hazaért, annyira álmos volt, hogy maga kérte, hogy fektessük le. „Öppe ámosz.” Ma sokat gyakorolta az éntudatot. Rámutatott a különféle testrészeimre, aztán a sajátjára, és hozzátette, hogy Öppe, aki ő maga. Például :”Papa aja, Öppe aja”, vagyis Papa haja, Öppe haja. De a legjobb az volt, hogy amikor észrevette, hogy levettem a papucsomat, visszatette a lábamra, és megfenyegetett: „nínó evisz benne mentő gyógyu”, ami azt jelenti, hogy megfázom és jön a mentő, ami elvisz, hogy meggyógyítsanak.

Én ezt már legalább négyszer végigéltem, és egyszerűen megunhatatlan. Nincs csodálatosabb, mint amikor azzal küzd egy gyerek, hogy elmondjon valamit. És csakugyan minden nap többet tud. Az ember valami olyan örömöt érez ettől, ami valósággal szerelemféle. Elbűvölés. Ez kicsit később is megmarad, amikor a gyerekek tehetségét vagy jóféle eredményeit figyeljük.

Csárli úrral elmentünk Szentendrére, hogy hazahúzzuk az autót. Természetesen kiderült, hogy a lyukas olajteknő alumíniumból van, amit nehezebb lesz befoltozni, mint a vasat. Ráadásul úgy tűnik, hogy a motor is lejjebb esett valahogy. Az már látszik, hogy drága olajcsere előtt állunk.

Nagyon érdekes érzés, amikor húzzák az embert. Pláne akkor, ha nem nagyon működik a fék és a kormány. Ezek csak akkor dolgoznak rendesen, ha jár a motor, ami olaj nélkül nem lenne túl gazdaságos.

Este megint nem tudtam fölállni a tévé elől, mert a kedvenc állataimról, a hosszúszárnyú bálnákról vetítettek egy filmet. Nagyon sokat hallgattam az éneküket, és valahogy mindig azt éreztem, hogy ezek bizony ugyanolyan értelmes lények, mint az emberek. Tulajdonképpen a film végén is ezt mondták. Legalábbis a vadászmódszereiket úgy minősítették, hogy azokhoz csak az emberi technikák mérhetők. Nagyon szeretnék egyszer a közelükbe menni, élőben hallgatni az éneküket, és megérinteni egyet. Ez majdnem olyan erős vágyam, mint az, hogy ott legyek az első Mars-expedícióban, és majdnem ugyanolyan biztos, hogy ez sem valósul meg. De nem is baj. A vágy majdnem olyan fontos az ember életében, mint az, amit átél.

Június 15. (kedd) Tegnap elfelejtettem ide írni, hogy miután Faludyt néztem, tovább kapcsoltam, és azt láttam, hogy szinte mindenütt valami gagyi megy. Nem tudom, miért van az, hogy a tévécsatornák képtelenek értékes tartalommal megtölteni a műsoridőt. Nem mondom, hogy Faludy-színvonal kellene éjjel és nappal, de ennél a mostaninál a legkisebb erőfeszítéssel is lehetne valamicskét emelni.

Faludyról még eszembe jutott az a valóban meghatározó élmény, amikor Fábryval ücsörögtünk Szárszón egy szálloda előterében, amikor arra jött Faludy György, és meghívott minket a szobájába.

 Fehér gyolcs ingben feküdt az ágyon, legalább három nő sertepertélt a szobában. Egy pohár vörösbor volt mellette. Mesélt. Elmondott három történetet, és én nagyon sajnáltam, hogy nem volt nálam magnetofon, mert olyan tökéletesen építette föl ezeket az elbeszéléseket, hogy talán semmit nem kellett volna változtatni, ha nyomtatásra szánjuk a szöveget. Ámulva hallgattam, és egyáltalán nem érdekelt, hogy igazat beszél-e a saját életéről, elképesztő kalandjairól, vagy valamicskét kitalál belőle. Azt hiszem ezt azért figyeltem csodálattal, mert soha ennyire élesen nem láttam, hogy valaki megfelel annak az elképzelésemnek, hogy mi az író dolga. Mesélni úgy, hogy a többiek tátott szájjal hallgassák.

Az igazi csoda persze Fábry volt. Egyszercsak fölfigyeltem arra, hogy valami hiányzik. Csönd volt. Fábry Sándor hallgatott. Soha – se előtte, se azután – nem vettem észre, hogy három percnél tovább képes lett volna társaságban hallgatni.

Délután Milos és a mamája Szentendrén Wandához tartott. Megálltak valamit venni, és amikor visszaértek a kocsihoz egy jó nagy olajtócsát láttak alatta. Vélhetően az történhetett, hogy valamelyik iszonyatos kátyúnál megrepedt az olajteknő.

Szerencsére Csárli úr – a szerelőnk – holnap ráér, hogy hazahúzzuk a kocsit. Az is lehet, hogy már a jövő héten meg is javítja. Jó hetünk lesz, nagyokat és egészségeseket gyalogolhatunk.

Június 14. (hétfő) Elmentem diplomavédésekre, de nagyon szerencsétlenül alakult a dolog, úgy látszik félreértés lehetett, mert mire odaértem a tanítványaim már megkapták a jegyeiket. Szerencséjük volt, mert mindketten igen gyenge dolgozatot írtak, és ezért haragudtam rájuk. Sok mindent megengedek a tanítványaimnak. Nem bánom, ha néha hiányoznak, vagy nem készítik el a feladataikat, mert én is link vagyok. Nem buktatok, nem zsarolok. De azt elvárom, hogy a diplomáért cserébe legalább a szakdolgozatot rendesen, csakugyan a legjobb tudásuk szerint írják meg.

Találkoztam Dáviddal, éppen valami vizsgán volt túl, és erősen reménykedett. Megismerkedtem az osztálytársaival is. Jövőre tanítom őket. Kis gondot okoz majd, hogy Dávidot is, de majd megoldjuk, hogy valaki más osztályozza. Mert nyilván etikátlan lenne, ha én tenném. Kivéve, ha megbuktatom.

Jártam a Hócipő szerkesztőségében is, mindenféle adminisztratív ügyekben. Máskor ilyenkor már javában a Szárszói találkozót szervezik, most meg csak úgy megy a munka. Igazán sajnálom, hogy idén elmarad. Lehetne nagyot beszélgetni a választási eredményekről. Mivel a fideszesek úgyse jönnének el, hát a többi párt jeleseivel. Lenne mit mondani.

Este valahogy a Duna Televízióra kapcsolt a feleségem, és éppen Faludy György beszélt. Már láttam ezt a filmet, de képtelen voltam fölállni. Elképesztő erővel beszél. Talán azért, mert csakugyan szinte mérhetetlen emberismeret van benne. Nem is rejtve. Állandóan erről beszél. Ha egyetlen sort nem írt volna le, ha csak az életét mesélné, az is annyira példátlanul érdekes, hogy bőven elég lenne életműnek.

Már biztosan megírtam, hogy amikor először találkoztam vele, az szinte kísérteties volt. Azt hittem ugyanis, hogy ő már régen halott. Illetve nem akkor hittem ezt, amikor találkoztunk, hanem régebben. Mégis, egészen poétikus élmény volt, hogy egyszercsak ott áll előttem anyám kedvenc költője, aki maga volt a tiltottság a gyerekkoromban. Anyám rejtegette a könyveit. Nem az ÁVÓ elől, hanem azért, mert például egy eredeti – minden rendszerben tiltott és bezúzott - Villon fölbecsülhetetlen érték volt, és teljesen gátlástalanul lopták az úgynevezett értelmiségiek. Anyám persze nem hagyott semmi esélyt a gonoszságnak, hiszen a kedvenc verseit kívülről tudta. Ha valami Recsk-féle helyre került volna, bizonyára túléli, hiszen éppen Faludytól tudjuk, hogy azok közül az emberek közül, akik betéve tudtak verseket, színdarabokat, vagy éppen elfütyülhető zeneműveket, senki nem pusztult el. Nem csak csodálatos ez, van benne valami rémisztő is.

Június 13. (vasárnap) Ma természetesen az egész nap a választásokról szólt. Érdekes módon a kormánypártok nyilatkozói teljesen normálisan fogadták – a Fideszhez képest egy mandátumos – vereségüket, miközben Orbán Viktor meglehetősen személyiségzavarosan viselkedett. Szinte képtelenség, hogy egy ilyen nagy és erős párt vezetője úgy örvendezzen, mint egy kamasz – időnként fölnyikkanjon például -, és a győzelem után se tudja abbahagyni a kampányt. Szerintem egyáltalán nem győzött akkorát, hogy ez bármilyen belpolitikai igényre följogosítaná. Azt is figyelembe kellene vennie, hogy az MDF-re a Fidesz ellenében szavaztak, sőt alighanem azért szavaztak, hogy megmutassák a Fidesznek, hogy mindent azért nem darálhat be. Érdekes, hogy a Munkáspárt és a Szűrös-féle Szocialista Párt is a jobboldalon áll. Nevetséges.

Nagyon tartok attól, hogy nem lesz vége a cirkusznak, pedig már kifejezetten unom.

Kiürült a ház, mert a feleségem elment a gyerekekkel a gyerekszigetre, aztán visszamentek Szentendrére, ahol Milos elaludt, így aztán nem jöttek haza. Hihetetlen csönd lett. Akkora, mint egy kampánycsönd.

Június 12. (szombat) Borongós reggel, kellemes nyár délelőtt és délután, könnyű őszi eső este. És akkor még nagy szerencsénk van, mert össze is dőlhetne a falu, ha nem lenne szerencsénk. Tulajdonképpen egész nap a gyerekekkel voltam. (Az eredeti terv szerint a feleségem elment volna velük egy családi cseresznye-szüretre, de nem érett be a cseresznye.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy melyik csapatnak szurkolok az EB-n: „Most jól megfogtatok, mert véletlenül ahhoz az elenyésző kisebbséghez tartozom, akik azt se tudják, milyen csapatok nyerték el az indulás jogát. Amióta gyerekként pereces voltam egy stadionban, és a közönség unalmában azon versengett, hogy ki tud engem leköpni szotyolahéjjal, úgy döntöttem, nem nézek olyan sportot, amit ilyen emberek kedvelnek. Persze ezt is megszegem, mint minden fogadalmamat. A világ- és Európa-bajnoki, valamint az olimpiai elődöntőket és döntőken mindig látom. És mindig az esélytelenebbnek drukkolok.”

Június 11. (péntek) Ma mindenki a minden eddiginél hatalmasabb vihart várta, de elmaradt. Nem úgy, mint Borsodban. Estefelé hatalmas fellegek gyülekeztek, és nyomultak Szlovákia felől, de aztán eső sem esett. Pedig bekészítettük a gyertyát, áramszünet esetére, és föltöltöttem két nagyerejű akkumulátoros lámpát is.

Dél körül, amíg Milos aludt, elmentünk Edével egy fatelepre, hogy fölmérjem, milyen áron adják most a deszkát. Egészen elfogadhatónak találtam. Azért van most szükségem fára, mert rendbe akarunk hozni két olyan szobát, amit nem nagyon használunk. Ennek persze az a következménye, hogy mindenfélét tartunk bennük. Vagyis: ki kellene pakolni a sok cuccot oda, ahol most van nekünk életterünk. Ha viszont a spájzban létrehozok egy olyan polcrendszert, amelyen minden elfér, akkor egyrészt kényelmesen rendezgethetjük be a szobákat, másrészt nem is kell majd oda visszavinni azt, amit nem mindig használunk. Arról kellene majd egyszer egy össznemzeti önmegfigyelést indítani, hogy miképpen kerül a sok fölösleges, mégis kidobhatatlan holmi az emberek lakásába.

Edével az úton sokat beszélgettünk. Nagyon jól ismeri a természetet, számos növényt meg is tud nevezni. Gyakoroltuk a szorzótáblát is. Ügyesen számol. Láttunk sok lovat – köztük egy nagyon fiatal csikót is.

Délután Milos, a mamája, és Ede elmentek Szentendrére Szonjáért, mert vége az iskolának, így ő is szabad lett. Amíg távol voltak, kicsit dolgozgattam, vagyis írtam, falat javítgattam és kertkaput erősítettem.

Június 10. (csütörtök) Elmentünk Milost táncoltatni. Arra a fél órára mi Edével elmentünk a partba járni egyet, meg játszóterezni. A tegnapi vihar nyomait kutattunk. Elég nagy ágak szakadtak le, és sok kicsi gesztenye is odaveszett. Ezek közül néhányat fölvágtunk, hogy megnézzük, miképpen fejlődnek. Elég zsengék voltak. Edéről kiderült, hogy prímán tud olvasni, és számolni is. Lassan ugyan, de igen pontosan végez fejben szorzásokat. El is határoztuk, hogy megtanuljuk a szorzótáblát. Persze nem vagyok biztos, hogy ez az iskolakezdés előtt a legjobb ötlet, de talán nem árt.

Meglátogattuk Ákos öcséméket. Kávéztunk, jó nagyot beszélgettünk. Aztán én tovább mentem tanítani. Az iskola előtt egy fa két autóra zuhant. Az egyikről biztosan tudom, hogy egy otthagyott roncs volt, de talán a másik is. Nagyon sok kicsavart fát láttam a városban. Az emberek, akikkel beszéltem, kicsit kétségbe vannak esve. Úgy látszik, lassan tudatosul, hogy az időjárás nem véletlenül pusztít ilyen erővel. Odalett a léghajó is, amit tegnapelőtt nézegettem.

A feleségem bent maradt próbálni, én hazajöttem a gyerekekkel. Hatalmasat sportoltunk: vagyis hintáztunk. Nem tudom milyen kunsztokkal lehetne sporttá nyilvánítani a hintázást, de mi nagyon jók vagyunk ebben. A gyerekek jól el is fáradtak, fürdés után beájultak az ágyba.

Június 9. (szerda) Délután hatalmas kalandozásra indultunk a gyerekekkel. Lementünk a Duna partjára, ahol összetalálkoztunk egy horgászó kisfiúval, aki készségesen megmutatta a fölszerelését, majd egy vödörrel apró halakat fogott Edének és Milosnak. Nagy érdeklődéssel piszkálták és nézegették őket. Szerencsére egyik se pusztult bele. Hazaviszi és egy nagy akváriumba rakja mindet, vagyis egy régi tervemet valósítja meg: nem díszhalakat kell tartani, hanem olyanokat, amelyek a közelünkben élnek. Meg persze csigákat, kagylókat, mindenféle édesvízi növényeket. Bár azt mondja, hogy a múltkor nagyot hibázott. Hazavitt egy apró halacskát, és mire észbekapott megette a többit, mert az bizony egy csukakölyök volt. Egyébként meg neki van a legtöbb csaja az iskolában. Emiatt az egyik barátját is elvesztette, mert az nagyon féltékeny természetű. Ilyen fontos dolgokról beszélgettünk.

Aztán lementünk az ártérbe, ami egy valóságos őserdő. A növényzet bujaságára jellemző, hogy a csalán jóval a fejem fölé nő. Nagy utat tettünk meg a Dunáig, fölfedeztünk mindenfélét. Visszafelé a gáton valami – Ede szerint - puffanóseggű rovarral voltunk elfoglalva, valamint hangyákat figyeltünk meg erősen.

Nem hittem volna, hogy Milos végig bírja a több mint kétórás utat, de meglepetésemre csak egyszer kérte magát az ölembe. Annál is inkább eléggé megterhelő lehetett neki, mert végig az úgynevezett „motorral” tolta magát. Furcsa módon gyorsabban, mint Ede, ami attól van, hogy ő már régen kinőtte ezeket a borzalmas jószágokat, és a hosszú lábai kevésbé alkalmasak a tologatásra. Annyira gyorsan mentek, hogy állandóan futnom kellett, mert hiába ordítottam, nem álltak meg, amikor akartam, hiszen a műanyag kerekek akkora zajt csapnak, hogy semmit nem hallanak.

Itthon vacsora közben, közvetlenül a fürdetés előtt vihar kezdődött és nagy áramszünet lett. Megrettenve ültek a gyerekek, de aztán nagyon tetszett nekik, hogy gyertyát gyújtottunk. Szerencsére a fürdetés idejére visszajött az áram – mert ugye, anélkül nincs melegvíz, hiába fűtünk gázzal. Nagyon elfáradhattak, mert a feleségem öt perc után azzal jött ki a szobából, hogy mindketten elaludtak.

Yes, comment…

Tóth András titokminiszter a 168 Órának sem fecseg, de annyit azért elárul: "sohasem tegeződtem Kulcsár Attilával."

Polgárpertu

Ez azért fontos adalék, mert ezek szerint Tóth András igazi úriember, rettegett posztján is megmarad civilnek, és nem él a csendőrpertu lehetőségével sem. Pedig az milyen izgalmas lehet! A kérdés most az, hogy Kulcsár tegezi-e a politikusokat, ugyanis az igazi hatalom az ő kezében van: ha buktatni nem is tud majd vallomásaival, igen súlyos károkat okozhat annak, akire vall, vagy akit éppen csak megemlít. Még akkor is, ha majd menetrendszerűen visszavonja, vagy módosítja vallomásait, újabb- és újabb neveket keverve. Bele. Abba, ami itt van.

Magyarországnak elõnyösebb, ha az Európai Parlamentben a magyar képviselõk többsége ugyanabban hisz, mint a kormány itthon - vélekedett Kovács László. A pártelnök szerint az MSZP uniós politikája kiszámítható és egyértelmû. A Fidesz frakcióvezetõ-helyettese szerint viszont hamar bajba kerülne Magyarország, ha az Európai Parlament magyar képviselõinek többsége ugyanabban hinne, mint itthon a kormány.

Hit

Csak azt nem értem, hogy Kovács úr meg az ellenzéke miért gondolja azt, hogy a jelöltek másban és másban hisznek. Teljesen mindegy, hogy valaki a semmiben jobbról vagy balról hisz. Az egész választási kampány mélységes cinizmust, kaparcsi hatalomvágyat tükröz, és tulajdonképpen semmi más nem derül ki belőle, csak az, hogy – ha jót akarunk magunknak - egyáltalán nem szabad a mai parlamenti pártok jelöltjeire szavazni. Ám mivel éppen ezek a pártok úgy alakították a viszonyrendszert, hogy gyakorlatilag lehetetlen legyen Magyarországon egy új, elfogadható pártot fölfuttatni, rájuk szavazunk megint. De nem azért, mert azt hisszük, hogy ők hisznek valamiben.

Csapody Tamás, Ne az én nevemben című könyvét 400 ezer forinttal támogatja a Nemzeti Kulturális alapprogram, valamint a könyv támogatói között található a Nemzeti Kulturális Örökség minisztériuma is. A minisztérium által támogatott mű hevesen támadja a megjelenést támogató kormányt, amely illegitim módon, alkotmányellenesen sodorta háborúba az országot.

Lopótök

Ez a hír csak egy olyan banán- vagy inkább lopótök-köztársaságban lehet érdekes, mint amilyen a miénk. És természetesen azért, mert a mostani hatalom támogatási politikája gyökeresen ellenkezik az Orbán-Torgyán kormány gyakorlatával. Talán nem illő megemlíteni, de én ebben személyesen érintett voltam, amikor a kiadóm minden támogatásra előterjesztett könyve közül pont egyedül az enyémet találták támogatásra alkalmatlannak a lobogóan demokratikus fideszes pénztárosok. (Teljesen politikamentes, lírai novelláskötet volt, sok szomorú történettel.) Nem is lehet hiteles egy olyan kormány, amelyik a vélt vagy valódi ellenfeleinek pusztán azon az alapon ad, vagy nem juttat a közpénzekből, hogy szereti, vagy utálja őket. Persze Csapody Tamás nem a kormány, hanem a halál ellensége.

Az irodalmi élet átfogó szabályozására alakult irodalmi kerekasztal (Fiatal Írók Szövetsége, Független Írók Egyesülete, Írók Szakszervezete, József Attila Kör, Magyar Írók Egyesülete, Magyar Írószövetség, PEN Klub magyar tagozata, Szépírók Társasága) május végén úgy döntött, hogy megszűnteti tevékenységét. Az irodalmi szervezetek között eleve meglévő bizalmatlanságot nagyban fokozta a Döbrentei-botrány, az ezt követő, a bizalmatlanság csökkentésére irányuló törekvések pedig nem jártak eredménnyel.

Dombocska

Legyünk őszinték: ha egyszer azért léptünk ki az egyik írószövetségből, mert vezetői elvesztették a bizalmunkat egy Döbrentei miatt, akkor most mivel tudták volna visszaszerezni? Vagy a másik szövetség, amelyik ráadásul még alternatív Kossuth-díjat is adott ennek a szerencsétlennek, mivel érdemelhetné ki a bizalmat? Nem tudok más lehetőséget elképzelni, csak azt, hogy nyilvánosan bocsánatot kérnek a néptől, vagy legalább az olvasóktól, és elhatárolódnak maguktól. Ilyesmi meg nem várható el. Ez van most a magyar Parnasszuson, ami persze csak egy kicsi dombocska, sok kakaskával, és mégtöbb kakácskával.

Június 8. (kedd) Reggel elmentünk egy Kaláka-koncertre a gyerekekkel a MOM-ba. Én kint maradtam, mert meg akartam nézni a Vénusz Nap előtt való átvonulását. Nem mintha nagy látvány lenne egy pici pötty a Nap felületén, de ez annyira ritka jelenség, hogy valamiképpen illik megtekinteni. A parkban a távcsövem elé tettem egy szűrőt, így kitűnő, nyolcszoros nagyítást kaptam. Van olyan távcsövem is, ami ennek sokszorosa, de a nagyításnak most nem volt különösebb értelme, hiszen legföljebb azt értem volna el, hogy nagyobb fekete pöttyöt látok. Az volt érdekes, hogy az emberek tudtak erről a jelenségről, mert mindenki a Napot nézegette. Többen oda is jöttek hozzám, hogy nem látnak semmit. Nekik odaadtam a távcsövemet, ami persze igazából csak egy egycsövű messzelátó. A legaranyosabb egy hajléktalan volt, aki panaszkodott, hogy itt mindenki a Napot lesi, ő meg nem tudja mi a fene történik. Neki is megmutattam. Nagyon boldog volt.

A fennmaradó időben a kultúrház aulájában ücsörögtem és novellát írtam. Nagyon kedves látvány volt, hogy sok-sok terhes mama érkezett kicsi gyerekekkel. Én mindig meghatódom, ha látom őket.

A koncert után még volt egy kis kerti mulatság, ugráló várral meg népi muzsikával. Sajnos túl erős volt a hangosítás, amit én kevéssé bírok. Pláne, ha népzenéről van szó. Az éppen csak, egy vonással a csöndhatár fölött szabadna hangosítani. Különösen akkor, ha nagyon kicsi gyerekek vannak a közelben, akiket eleve el kellene terelni attól a hangőrjöngéstől, ami most már nyilvánvaló károkat okoz az embereknek. Lassan föl kellene vetni, hogy a hangosítás mégiscsak egy alkalmazott művészet, aminek nem az a lényege, hogy minél erősebb, annál jobb.

Mire hazaértünk, kitört a nyár, ezért azonnal fürdőmedencét csináltunk a gyerekeknek. Hordtunk bele egy kis melegvizet is. Ezzel aztán szinte egész nap el is voltak. Én meg lenyírhattam a füvet, ami most már szinte párna. Sose hittem volna, hogy ilyen gyönyörű lesz, hiszen régebben többször ki is pusztult. A búvárszivattyú meg a sok eső megváltoztatta az életünket.

A feleségem a ház előtti cseperedő gaztengert irtotta, és a helyére mézvirágot ültetett.

Elmentünk a pékhez meg tejért, ahol kaptunk egy vödör epret is. Persze Ede sem volt még igazi istállóban. Nagyon élvezte, hogy fogdoshatta a borjú fejét, és kitapinthatta az éppen növekedésnek indult szarvacskáját.

Hallottam, hogy a nagybani piacon az epret nyolcszáz forintért veszik a kereskedők ládánként, vagyis hét kilónként. Kíváncsi lennék, mennyiért adják el Budapesten. (Itt az utcában most négyszáz kilója.) Ebben az az érdekes, hogy a kereskedők lerabolják a termelőket. Például a szomszédom ezért már idén nem is termelt, csak éppen annyit, amennyi a családnak meg a barátoknak kell. Jövőre megint egy csomóan leállnak, mert nem bírják a pofátlanság versenyét. Ha elegen állnak le, akkor kevés lesz az eper, és egy idő múlva a kereskedők – ha egyáltalán hozzá akarnak jutni –, sokkal többet lesznek kénytelenek fizetni érte. Ha már kartellba állnak, akkor miért nem tudnak egy olyan árban megegyezni, ami hosszú távon teszi érdekeltté a termelőket?

Olvasom, hogy Győrben „Egy embert előállítottak a rendőrök, miután Medgyessy Péter soproni látogatásán több tucatnyi ember fütyüléssel, dudálással bele akarta fojtani a szót a miniszterelnökbe. Szocialista források szerint kétezer szimpatizáns és ötven ellentüntető jelent meg a helyszínen, és többen a rendőrökkel is dulakodni kezdtek.”

Megint mondom: létre kellene hozni egy baloldali akciócsoportot, amelyik minden ilyen cirkusz után elmegy a jobboldal rendezvényeire, és szétsípolja azokat. Sőt ki lehetne mondani: háromszor kapják vissza. Minden cirkuszra három cirkusz a válasz. Kellene ehhez ötszáz baloldali ember, és ötszáz síp. És ki kell előre jelenteni, hogy nem azért csinálják, mert idegesek, vagy gyűlölnének valakit, hanem csakis azért, hogy a másik oldal is érezze, micsoda mocskos módszer ez. Egy éven belül véget lehetne vetni ennek a jobboldali terrornak. Mert ez az. Személyesen tanúja voltam, amikor egyszer Medgyessyre fütyültek meg ordítoztak egy könyvheti látogatása idején. Ha Orbán nem tudja, vagy nem akarja visszaparancsolni a híveit, meg kell szervezni, hogy ő se érezhesse magát soha biztonságban.

Június 7. (hétfő) Valamilyen csoda folytán ma időre beértünk a MOM-ba, hogy ropja a gyerek a táncot. Sőt, én is beértem a délelőtti értekezletre. Visszafelé miközben vártam Milost meg a mamáját a város fölött köröző léghajót figyeltem. És persze eszembe jutott, hogy én bizony mindigis léghajókapitány szerettem volna lenni, de már ez se leszek. Persze nem ilyen gagyi párszemélyessel szeretnék járni, hanem egy hatalmas teherléghajóval. Soha nem értettem meg, hogy miért nem fejlesztették ki ezeket: a mai technika mellett elég nagy súlyokat szállíthatnának, lehetne velük vagy háromszázzal száguldani, nem kell hozzájuk repülőtér, bármi fölött lebeghetnek. Így akár a gyárudvarról szállíthatnák el az árút, és pár száz kilométerre a raktárnál tennék le. Sokkal kevesebb olajra van szükségük, mint a repülőknek, tehát környezetvédelmi szempontból is értékesek lehetnének.

Délután Milossal mendegéltünk tejért meg kutyatápért, és láttunk egy patkányt. Jókora példány volt. Szegényt vélhetően megmérgezték, mert teljesen kábultan feküdt és pislogott. Meg se próbált elmenekülni. Érdekes, hogy semmiféle undort nem érzetem iránta, hanem inkább sajnáltam. Bár az is figyelemre méltó, hogy Milos, aki mindenhez hozzányúl, minden állatot vagy ütöget, vagy simogat, ehhez nem közeledett. Sőt: a közelben a házában heverészett egy kutya, akit hosszú láncon tartanak. Ha kijött volna, eléri a patkányt, de eszében sem volt előbújni, noha az lehetetlen, hogy egy kutya ne vegye észre, hogy tőle egy méterre csak úgy van egy élő patkány. (Egyébként is, máskor mindig előjön, hogy Milos üdvözölje.)

Jó hír viszont, hogy az a fecske, amelyiket tegnap Ami behozott, reggelre föléledt és elröpült. Ezek szerint tévedtem: nem tört el a szárnya, csak agyrázkódást kapott.

Tegnap szólt Pista szomszédom, hogy az ereszcsatornám már annyira lyukas, hogy a falra folyik a víz. Megbeszéltünk, hogy szól Maxinak, aki múlt nyáron a tetőt fedte. Ma délután kettő körül becsöngetett, hogy akkor levenné a műanyag vályúkat, és hozna fémet. Nézzem meg, mi a terve az elvezetéshez. Mondtam, hogy ő a szakember, minek nézegessem… Délután hatkor már kész is volt az új elvezető rendszer. Mostantól a fal közelében sem lesz nedvesség, mert jó messzire elvezette a kürtőket. Igaz, pénzem se maradt, de ezt már mindenképpen meg kellett csináltatni.

Este megjött Ede. Milos röpködött örömében. Sajnos a kádban is, ahol együtt fürödtek. Bemutatta minden trükkjét: csúszdázás a kád végiben, vízköpés a padlóra, szivacsdobás nagy ívben… Még én is úgy néztem ki a végén, mint amikor Orbán Viktor hintést kapott az Égből. Még vacsoráltak, aztán szinte egyszerre elaludtak valami Bud Spencer-filmen.

Wanda telefonált, hogy a műkereskedelemben eladták az egyik képét, és számos megrendelést kapott. Úgy lett, ahogy gondoltam.

Június 6. (vasárnap) Ma rendkívül hatékony voltam. Reggel jegyzetet írtam, aztán elmentem a boltba. Milost a hátamon vittem, kíváncsiságból: kibírja-e tíz percig, hogy nem nyúlhat semmihez. Nem bírta. De azért átvészeltük. Aztán nekiálltam, hogy végleges formába öntsem az Erdélyi és csángó költők antológiáját, mielőtt a Magyar Elektronikus könyvtárba kerül az egész gyűjtemény. Jó sok oldalt áttördeltem. Az a baj, hogy olyan rettenetesen nagy lett az anyag, hogy ha az összes oldalt érintő változásokat – ez mondjuk húsz művelet – át akarom vezetni, akkor az már szinte mérhetetlenül sok munka. Remélem egy hét alatt a végére járok. A Román költők antológiájába betettem a Báréi csujogatók című oldalt. Persze alaposan belefeledkeztem az olvasásba.

Közben Milos a mamájával meg Ádám bácsikájával elmentek nagyszülőnézőbe. Kicsit aggódtam, mert mindjárt jött a vihar. Amikor véget ért, átmentem a szomszédba a tejesüvegért. Pistával kicsit nézegettük a fecskék röptét. Annyira szépek, hogy az ember órákig elnézegeti őket. Szinte biztos, hogy van humoruk. Pistát állandóan megviccelik. Nekirepülnek, szinte érintik, aztán tesznek egy kört, és megint. Egyébként is, ha van örömzene, akkor a fecskék röpte örömrepülés. Látszik, hogy élvezik, szórakozásból csinálnak kunsztokat.

Megállapítottuk, hogy már van sárgarigó is a faluban. Egyre több a madár, és arra jutottunk, hogy ez talán azért van így, mert egyre kevesebb vegyszert használnak a környéken a földeken.

Később rám csöngetett Ami, aki a tanítványom volt, és most a feleségemmel készít egy lapot, hogy talált egy sérült fecskét, nézzem meg. A kicsi gyerekeivel jött, meg egy dobozzal, benne a fecskével. Csak azt tudtam megállapítani, hogy – talán autóval ütközött – eltört a szárnya, és leszakadt az egyik farokvillája. Szinte biztos, hogy a fejét is érte ütés, mert igen bágyadt volt. Nem hiszem, hogy reggelig életben lesz.

A főnixkacsa meg a dakota

Egy éve láttam egy kis kerti tavacskát. Takaros kis mélyépítmény, nájlonsással, műtavirózsával, és a közepén egy kacsával, ami szintén műanyagból van, ám olyan gyönyörűen festették meg, hogy megszólalásig hasonlít az igazi vadkacsához. A tulajdonos szerint ez a bénakacsa, és az ilyen arra szolgál, hogy a vadászok elé csalja az élő madarakat. Az alig tíz négyzetméteres vízre persze nem jönnek a vonuló szárnyasok, de mégsem haszontalan, mert ő az ámbitusáról reggelenként – az idegrendszerének karbantartása végett – csúzlival lő rá egyet-kettőt. Jól is esik, és le tudja mérni belőle, hogy mennyire bír koncentrálni aznap. Ha nem talál, komoly dologba bele se kezd. Ez az ember MSZP-nek hívta azt a kacsát.

El is magyarázta – bár azonnal értettem – hogy az MSZP az a párt, amelyik úgy országol, hogy tücsköt-bogarat lehet összehordani róla, a legnagyobb marhaságokat, akkor se reagál. Jó, kicsit mozgolódik, de nem csapkod, inkább csak hápog, csak úgy magában, nem is lehet azt meghallani.

Hogy az MSZP mitől lett ilyen, azt nem lehet tudni. Kétségtelen, hogy a Fidesz mindjárt a választások után akkora össztüzet zúdított, hogy attól egy élő kacsa megdöglött vagy megbénult volna. Nem csúzliból, nem sörétes puskából, hanem mozsárágyúból és vállról indítható rakétákkal lőttek. Ráadásul ez veszedelmes helyzetet teremtett, hiszen a vereségtől megkeseredett, megdühödött jobboldal nem csak hogy választási csalást ordibált, hanem utcára való vonulást is kilátásba helyezett. Mint ahogy megtette azt a választás két fordulója között is. Sokan akkor értették meg, hogy Orbán Viktor alkalmatlan az ország vezetésére. Ha egy még hatalmon levő miniszterelnök fölheccelt tömeget parázs hangulatban utcára szólít, az felelőtlen, és bármire képes.

Orbán a választások után visszavonult, rosszkedvű királyfiként kóborolt és fogadta a sajnálkozók hódolatát, majd hagyta magát hívni, és ismét, immár körkörösen is rendeződött népe élére állt. De addig is, amíg pihent, és új imágóján elmélkedett, alvezérei folyamatos kartácstűz alatt tartották a kormányt. Annyira sikeresen, hogy hónapokig ki se mert bújni a fedezékből. Aztán megpróbált ellentámadni, de kevés sikerrel. Pedig a hívei, meg azok, akik pusztán azért álltak mellé, mert a Fideszt a nagyobbik rossznak találták, erősen bíztatták: legalább akkor próbáljon értelmesen kommunikálni, ha csakugyan valamit jól csinált. Hónapokig úgy tűnt, hogy minden hiába. Ez végülis oda vezetett, hogy a jóslatok beteljesedtek, a párt és a kormány népszerűsége mélypontra zuhant. A miniszterelnök kínjában már azt is fölajánlotta, hogy az EU-parlamenti választáson közös listán induljanak a pártok.

Harsányan röhögtek a politikusok. Pláne Orbán és csapata, akik teljesen meg voltak győződve arról, hogy itt a nagy alkalom: most aztán lemossák az MSZP-t – már csak az a kérdés, hogy nagy lesz-e a győzelem, vagy egyenesen totális. De annyira totális, hogy konzekvenciát kell vonni: az csak természetes, hogy Medgyessynek mennie kell, de mégis inkább ki kell írni majd az új választásokat, és már meg is lehet ragadni a hatalmat. Jó hamar bele is kezdtek a kampányba. Az alaphangnem ugyanolyan elképesztő maradt, mint amit az utóbbi két – vagy inkább hat - évben megszoktunk. A hadjáratnak semmi köze nem volt az EU-hoz. Csak abban mutatott újdonságot, hogy Orbán fölfedezte Kádár másfél évtizede árván kóborló népét, sőt odáig merészkedett, hogy legalább annyira egy húron pendült Thürmerrel, mint annak idején Csurkával. Ezen kívül az aláírás-gyűjtögetés trükkjét bírták kitalálni, ami csak arra volt jó, hogy megtudjuk, hány ezer ember hajlamos a totális, gátlástalan, cinikus demagógiát nem csak elfogadni, de aláírással is hitelesíteni. Orbán és csapata odáig merészkedett, hogy elkezdett beleszólni a kormánypolitikába, szinte komolyan igényt tartva arra, hogy majd ők megmondják, mit csináljon, és mit csinálhat Medgyessy. Főleg arra való hivatkozással, hogy egyrészt mindjárt agyonyerik a választást, másrészt akkora tömeg támogatja őket, hogy akár most is elzavartathatnák a talpasaikkal a veresbankár kormányt, ha nem lennének európai demokraták.

Alighanem túlhisztizték a szerepüket, mert – sokak meglepetésére – növekedni kezdett a kormányoldal népszerűsége. A legutolsó közvélekedések szerint a két nagy párt szinte ugyanannyi szavazatot kap. Sőt – vélhetően – az SZDSZ is túllépi a küszöböt, és akkor bizony lesz mire szerénynek lenni a Fideszben. Talán az történt, hogy Medgyessy suta békeajánlata mégiscsak megfogta a népet, a Fidesz viszont akkora eufóriába került attól a marhaságtól, hogy akár a hatalmat is megszerezheti, hogy nem vette észre: muskétásai már olyanok, mint a rossz westernhősök: nem is töltenek, csak lőnek a kacsára. Az ilyen mutatványoktól már a gyerekek is úgy érzik, hogy hülyére veszik őket, és elkezdik szeretni azt, aki vesztésre áll. Bár a kacsa a rituális össztűz végére csodálatos módon főnixként támadt föl: nem csak feleselni merészelt, hanem például a múlt héten már egy meglehetősen vérmeskedő hirdetésben is fölszólított a Fidesz hazugsággyárának lerombolására. Ez már nagyon durva dolognak számít baloldalt! Erre szinte azonnal megérkezett a válasz: kaptunk egy bevásárlóközponti reklámújságra hajazó hirdetményt, aminek a címoldalán a bankárkormány feje szivarozgat önelégült, ragadozó arccal, belül meg képekkel illusztrálva tudhatjuk meg, mi mindennek az árát emelte ez a szörnyeteg.

Hogy baj van a jobb szárnyon, az abból látszik igazán, hogy a máskor oly vitéz Orbán Viktor nem mer vitára kiállni rangbéli kollegájával, Kovács Lászlóval. Azt mondja, hogy majd a választások után. Vagyis úgy képzeli a dolgot, hogy – bár vesztésre áll – a háborúból kihagyhat egy csatát. (Vesztés: ha ennyi nagyképűsködés után nem arat döntő, vagyis legalább 66 százalékos győzelmet a kormánykoalíció fölött.) De azért eléggé átlátszó és szemforgató módon bíztatja az ellenfelet: a háború után hajlandó dumcsizni. Ugyan miről? Ha a kormányoldal veszít, akkor megtartja a hatalmat, és nem tárgyal Orbánnal, ha meg nyer, akkor nincs kivel tárgyalni, mert a döglött kacsákkal még a dakoták se szoktak.

Június 5. (szombat) Ez volt idén az utolsó szombat hajnal, amikor tanítani mentem. Nem a legalkalmasabb időpont, de mindig sajnálom, amikor vége van, mert megkedvelem a tanítványaimat.  Kellett volna könyvhetezni a Bazilikánál, de hazajöttem, mert a feleségem el akart menni. Eredetileg a szüleihez, aztán úgy volt, hogy jön az öccse, aztán meg az lett, hogy bement Sting koncertjére, és ott találkoztak, aztán együtt jöttek ki. Igen lepusztultan. De azt mondják, hogy nagyon jó volt. Ekkora tömeget még soha nem láttak. (Mert nem voltak a Parlament előtt a Fidesszel a Philip-féle számolós időkben.)

Mi itthon nagyon jól elvoltunk Milossal. Pláne azért, mert nagyot aludt délután. (Tegnap is. De akkorát, hogy a vége felé már belopakodtam, hogy megnézzem, lélegzik-e.) Aztán fölébredt, megfürdettem, megkapta a kakaóját, és soha többé nem volt hajlandó elaludni. Tizenegyig virrasztott. Nem ugrált, nem hancúrozott, csak feküdt mellettem az ágyon és dumált.

Az utóbbi pár napban annyira elkezdett hasonlítani Ákos öcsémre, hogy naponta többször megrémülök, és meg is hatódom. Azt már régebben elképzeltem, hogy mi van akkor, ha születik egy gyerekem, amelyik teljesen olyan, mint én, vagyis praktikusan, természetesen klónozódott. Hogyan neveljem? Mennyire élhetek vissza azzal, hogy ismerem az összes érzését, előre jósolhatom a gesztusait, láthatom – legalábbis nagy vonalakban – a jövőjét?

De mi van akkor, ha a saját kisöcsémet kell újra fölnevelni? Na persze őt is ismerem, éppen ezért tudom, hogy nem lenne könnyű végigküzdeni azt a pár évet, mire kemény és kiegyensúlyozott férfi lesz belőle. (Nem csak a fejformája és az arca hasonlít, hanem a járása, és főleg a gesztusai, a mimikája, meg az, ahogy nézni tud.)

Ma hatalmast paciztunk. Tavaly kaptunk egy gyerekhordó hátizsákot Évától. Milost bele tettük, hogy megnézzük, nem nőtte-e ki. Nem, és ki se szállt belőle. Végül egy jó nagyot sétáltunk benne, és azt játszotta, hogy én vagyok a ló. Alighanem a következő napokban a közértbe is így megyünk. Ez jó, mert nem tud mindent lerámolni a polcokról. Egy fél órás séta könnyű edzésnek tekinthető, mert bizony már van egy kis súlya egy ilyen két és negyed éves gyereknek.

Ma válaszoltam arra a kérdésre, hogy lecserélném-e a magyar válogatottat egy török csapatra: Már a kérdés fölvetését is visszautasítom, hiszen a nemzeti büszkeség teljes hiányára utal. Azért, mert cserbenhagyhat minket a kapzsi burkus zsoldosvezér, mi azonnal behívjuk a törököt? Aztán, ha kivonulnak, majd az osztrákok jönnek, aztán a németek, és végül az oroszok? Egyébként nem ez az első eset, hogy jeles, idegen származású hadvezérünk a török portának kínálja a szolgálatait. Például a XIX. század közepén jártunk így Murad Tevfik pasával, aki pár hét alatt leverte a kurdok szabadságharcát. Az igaz hitre is áttért, amikor szultáni zsoldba állt, és új nevet választott. Errefelé még Bem apónak hívták.

Június 4. (péntek) Olvasom, hogy egy borsodi bíróság első fokon háromszázezer forinttól hatszázezer forintig terjedő nem vagyoni kártérítést és azok éves kamatait ítélte meg azoknak a tiszatarjáni szülőknek, akiknek gyermekeit önkényesen kisegítő osztályba helyezték

Az országban ez az első bírósági döntés iskolai szegregációs ügyben.

A kisegítő osztályba elsőstől hetedikesig jártak olyan gyerekek, akik a bírósági határozat szerint nem voltak értelmi fogyatékosok. A gyermekek nem kaptak megfelelő képzést, nem tanultak nyelveket, biológiát, kémiát, fizikát, lényegesen csökkentek a továbbtanulási esélyeik, ráadásul csúfolták, gyogyósnak, hülyének nevezték őket a "normális" diákok.

A pedagógus például kukoricára térdepeltette, tanterembe zárta a gyerekeket. "A térdepeltetést olyan gyermek esetében is alkalmazta, aki az egyik lábát balesetben elvesztette.

Az önkormányzat ügyvédje fellebbezni kíván az ítélet ellen. Magyar Bálint oktatási miniszter a bíróság döntését fontos állomásnak nevezte a roma gyerekek szegregációjának felszámolásában. (M.H – Index.)

Azért kíváncsi lennék, hogy ma hány tanár, hány igazgató rezzent össze annak biztos tudatában, hogy ha ezt az ítéletet fellebbezés után jóváhagyják, akkor itt perek ezrei kezdődnek. Szörnyű lehet: élnek nyugodtan, úgy néz ki, hogy minden rendben megy, nincs túl sok baj a cigányokkal se a kisegítőben, aztán egyszercsak itt vannak az emberi jogok. Csak magukat okolhatják. Évek óta harsogja minden arra alkalmas eszköz, hogy nem lesz ez jó így, mert ez jogtalan, embertelen, tarthatatlan. Idejében észre kellett volna venni. Tudom, hogy sok levelet kapok arról, hogy a szülők nyomása meg a többi gyerek érdeke… Biztos vannak is enyhítő körülmények, de valójában egy pedagógus számára mégiscsak az az egyetlen enyhítő körülmény, ha mindent – sokkal többet, mint egy akármilyen hivatású ember – megtett a legelesettebbekért, a legkiszolgáltatottabbakért. Ordítsanak, tüntessenek, sztrájkoljanak, ha nem nincs elég erejük az ilyen gyerekek tisztességes nevelésére. Követeljenek segítséget! Az állam dolga, hogy esélyegyenlőséget teremtsen, és annak meglegyenek a személyi, tárgyi és egyéb anyagi feltételei. Bármit megtehetnek, csak egyet nem: nem nyomhatják még mélyebbre azokat, akiknek amúgy sincs esélyük éppen azon az alapon, hogy azoknak amúgy sincs esélyük.

És talán nagyobb szigorúsággal kellene nevelni azokat a „normális” gyerekeket is, akik gyogyósnak meg hülyének nevezik ezeket a szerencsétleneket. Tulajdonképpen lassan meg kellene találni a módját annak is, hogy a szülő, a pedagógus felelősségre vonható legyen, ha a gyereke, a neveltje nála gyengébbeket szóval vagy cselekedettel gyötör, és kiderül, hogy a fölnőttek az ilyen magatartás ellen semmit nem tettek. (Sokszor alkalmaztam, hogy a csúfolódó gyerekeket csúfoltam. Mindegyikben van valami, amiért lehet. Nagyon hatásos. Például aki a sántát csúfolta, annak a fülére tettem megjegyzéseket, aki a dadogósat, azt a fittyedt szája miatt sértegettem. De persze fölhívtam a figyelmet arra, hogy ezt nem gondolom komolyan, ám azért eléggé brutális voltam ahhoz, hogy mindenki értsen belőle.)

Az a pedagógus pedig, aki a féllábú gyereket kukoricára térdepelteti, talán ne legyen pedagógus. Különben is, lehetséges az, hogy valaki az egyik zsebében a diplomáját tartja, a másikba meg minden reggel bedug egy-két cső kukoricát, abból a hegyes szemű fajtából, amit direkt térdepeltetésre termel?

Tegnap elfelejtettem bejegyezni, hogy összetalálkoztam Selmeczi Tiborral, és kicsit beszélgettünk. Nagyon szerettem vele dolgozni a Hócipőben is meg az ATV-ben is. Sokat gúnyolódott azon, hogy nekem tulajdonképpen egyáltalán nincs humorom, ezért sokszor fakadt sírva a Hócipő szerkesztése közben, amikor az én betegekről, kirekesztettekről, megalázottakról szóló írásaimat olvasgatta. Igazán sajnálom, hogy Farkasházyval összevesztek.

Róla meg az jut eszembe, hogy pár napja egy társaságban voltunk – az Alibi Kiadó ebédjén a Vadrózsában -, és megkérdeztem, hogy mikor lesz Szárszón a találkozó. Nem lesz. Vége. Mindegyiken ott voltam, sokat tanultam, sok-sok barát-féle ismerőssel lettem gazdagabb. Azt hiszem az egyik legérdekesebb és leghasznosabb magánkezdeményezés volt a rendszerváltás óta. Kár, hogy Teddy föladta, de meg is értem. Beleláttam a háttérmunkába is: iszonyatos erőfeszítés kellett ahhoz, hogy több száz embert etessen, szállásoljon, jól tartson, ráadásul úgy, hogy valami szellemi többletet is vigyenek haza mindig.

Június 3. (csütörtök) Reggel nem indultunk el a MOM-ba gyerektáncoltatásra, mert annyira esett az eső, hogy az már a kedvünket szegte. Később se lett jobb: másfél óra kellett ahhoz, hogy beérjek a szerkesztőségbe. Időnként annyira zuhogott, hogy nem láttam ki a kocsiból. Itt a környéken állítólag öt centi esett két nap alatt, de úgy vélem, hogy ennél jóval több. Gondolom, odalesz a teljes epertermés. A Duna is rendesen árad. Persze mindenki retteg, hogy na ez már az általános fölmelegedés, és pont ezt jósolták – bár azt is, hogy sivatagos idő lesz. Elég sok jel mutat arra, hogy a jóslatok csakugyan beigazolódnak. Nem mintha sopánkodáson kívül bármi történne. Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mi van akkor, ha bin Laden állítólagos terve sikerül, és harcosai addig támadják az olajkitermelőket, amíg az olaj ára egekbe nem szökik? Ez igen kellemetlen lenne, a világgazdaság visszaeséséhez vezetne. Azt számolgattam, hogy hány forintos benzinárnál szállok ki az autóból. Most azt mondom, hogy 300 körül már kénytelen leszek meggondolni, de nyilván ez sem igaz. (Éppen úgy, mint ahogy azt képzeltem, hogy a 300 forintos cigaretta ár az, amelyik már leszoktató hatással lesz rám. Még csak meg se torpantott.)

Június 2. (szerda) Délelőtt elmentünk Milossal a polgármesteri hivatalba, mert be kellett adni valami adópapírt. Sokat vártunk, unatkozott, ezért mindenhova benézett. Ha nem fogom vissza le is bontja a hivatalt, és itt maradunk anarchiában. Persze aztán elbűvölt mindenkit. Vásároltunk is, de a végére már elfáradt, hisztériázott a boltban. Ettől aztán én is elfáradtam, de nem hisztériáztam, viszont háromból egy vennivalót elfelejtettem.

Aztán elment a mamájával Szentendrére valami dologügyben, én meg dolgozgattam.

Este a Hauer Cukrászdában mutattuk be a noran új könyveit. Köztük Béláét is. (Főleg ezért voltam ott) Jó nagy műsor kerekedett. Kicsit beszélgettem Galkó Balázzsal, Turczi Istvánnal és Pomogáts Bélával. Megismerkedtem Vay Mártonnal a Védegyletből, valamint egy igen szuggesztív, szép hangú színésszel, akit Varga Tamásnak hívnak. Kicsit beszélgettem Ákos öcsém egykori feleségével is, aki néha dolgozik a kiadónak. Végre találkoztam Visontay Györggyel a Ponticulus Hungaricus kitalálójával és szerkesztőjével - http://www.ponticulus.hu -, akit igen nagyra becsülök. Az ő példája a legjobb arra, hogy egy ország hogyan tudja elkótyavetyélni az elméit. Maga nemében a legkiválóbb internetes újságot hozza létre havonta, évek óta, és ahelyett, hogy az arra illetékesek már régen gondtalanná tennék az életét, hogy csak ezzel, vagy ilyesmikkel foglalkozzon, plusz tanácsokat adjon arról, hogy miképpen kell értelmes tartalmat fejleszteni… Nem panaszkodott, de azt mondta, nem tud túl sokat fölt lenni a hálón, mert csak modemes összeköttetése van, és ugye az nagyon drága. Megnyugodtam, mert megint bebizonyosodott, hogy azok az emberek, akikkel néha szívesen találkozom a virtuális térben, többnyire az életben is szimpatikus emberek.

Június 1. (kedd) Tegnap annyit cselényiztem, hogy elfelejtettem megemlíteni: Ákos öcsémékkel és Wandáékkal a skanzenben gyereknapoztunk. Kicsit szenvedtünk a melegtől, de összességében jól éreztünk magunkat. Mutattuk Wandának, hogy milyen kis falusi iskolába jártunk annak idején, meg efféléket. Nem hitte el.

Ma reggel azt vettem észre, hogy kicsit megroggyant a láncrendszeren nyugvó lugasunk. Egész délelőtt azt pakolgattam, vagyis új láncfonatot hoztam létre. Sajnos be kellett jelentenem, hogy meg kell ritkítani a vegetációt, mert annyi új nyúlvány nőtt, és akkora termés várható, hogy talán még a házat is fölborítja a súly. A feleségem sírva is fakadt, mert a ritkítást vereségnek tekinti, de azért hagyta, hogy levágjam a fölösleges hajtásokat.

Délután őt és Milost bevittem Szentendrére Wandához, én meg tovább mentem Béla könyvbemutatójára. Azt hiszem jól sikerült. Plusz még jó emberekkel is találkoztam. Például Szendrei Lőrinccel, aki az egyik legjobb magyar újságíró. Akkoriban lettünk barátok, amikor még mindketten parlamenti tudósítók voltunk. Azóta úgy kétévente futunk össze, mindig véletlenül. Többször kellene. Lőrinc meg is állapította, hogy szinte éppen csak köszönünk egymásnak, és a beszélgetést ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Valami fontos közös: ő is nemrégen volt kórházban, és Donáth Laci ugyanúgy meglátogatta, mint engem. Nála is késő este jelent meg, hirtelen.

Valamire rájöttem ezen a tájékoztatón a Cselényi-művekkel kapcsolatban: ha azt akarjuk, hogy az emberek úgy olvassák az írásait, ahogy ő azokat kigondolja, kell készíteni néhány hangfelvételt. Béla ugyanis a legtöbb költővel ellentétben nagyonis élvezhetően ad elő, de úgy, hogy attól egészen más megvilágításba kerülnek a művei. Erre abból jöttem rá, hogy délelőtt elolvastam a Satnya Nyuszit, és pár órával később, amikor részleteket olvasott föl a könyvből, már egészen máson, és másképp is nevettem. Ha lesznek hozzá technikai eszközeim, készítek majd néhány felvételt, és azokat föl is rakjuk az internetre, a titkos Cselényi-oldalak mellé.

Mire Wandáékhoz visszaértem, Milos megkopaszodott. Levágták a haját. Nagyon aranyos lett, és azért is örülök, mert könnyebb lesz a haját mosni. Ilyenkor annyira hasonlít Ákos öcsémre – vagyis arra, aki kétévesen volt -, hogy az néha már ijesztő.

Gheorghe GRIGURCU

Ion SANGEREANU