Július 31. (szombat) Ma reggel megállapítottam, hogy az időjárás megfelelő az immár halaszthatatlan fűnyíráshoz. Nekiláttam állapotba hozni a masinát. Az volt a baja, hogy hiába állítottam úgy be, hogy öt centisre hagyja a füvet, néhány méter után a tengelyeket tartó pöckök valahogy kiszabadultak a vájatukból, és a gép szinte a földig vágta a fűszálakat. Ez azért nem jó, mert a csupasz föld könnyen kiszárad, és egyébként is ronda. Egy hétig kellett várni, erős locsolás mellett, hogy megint szép, dús legyen a kert. Hosszas méricskélés után mindenféle fa pöcköket dugdostam a tengelyek mellé, és csodával határos módon végig ki is tartottak. Mindent levágtam, aztán még a ház bejáratának környékét is föltakarítottam rendesen, és ezzel el is ment a nap. De viszont szépség lett és tisztaság – már amekkora egy ilyen viskó környékén lehet.

Aztán nekiálltam, hogy végre befejezzem az Erdélyi és csángó költők és a Román költők oldalait, mielőtt átadom őket a Magyar Elektronikus Könyvtárnak. Mert oda valók. Ki kellett gyomlálnom a különféle korszakaimból ottmaradt teljesen fölösleges cirádákat. Egységesíteni kellett a megjelenést. Nagyon érdekes, hogy mindenféle lehetőség van a csicsásításra, az internetes trükkökre, aztán az ember mégiscsak rájön, hogy itt szövegekről van szó, tehát az egész megjelenés csak azt szolgálhatja, hogy könnyen megtalálja az olvasó a költőt és a verset. Szinte koraeste már föl is pakoltam mindent, amikor sajnos eszembe jutott, hogy vajon hány költő, hány versét pakoltuk föl mi úgy öt év alatt Cseke Gáborral, aki most Kanadában nagyapáskodik, mert megint lett neki egy unokája. (De azért onnan is küldözget verseket.) Órákon át számolgattam, majdnem bele is vakultam, mire az jött ki, hogy 148 erdélyi és csángó költőtől 1370 verset gyűjtögettünk össze. Ezen felül még 55 román költő 489 verse olvasható nálunk 61 fordító tolmácsolásában. Vessen meg érte bárki, én erre büszke vagyok. Gáborral elhatároztunk, hogy nekilátunk – úgy, hogy soha nem is találkoztunk -, dolgoztunk a saját kedvünkre, és ekkora antológiák lettek itten. Tulajdonképpen csak az volt a célunk, hogy bemutassuk a csodálatos erdélyi költészetet. Aztán nagyon beleszerettünk a csángó nyelvbe. És közben még az is eszünkbe jutott, hogy kevesebbet kellene pofázni a népek közeledéséről meg a békéről. Inkább tegyünk valamit a magyar-román közeledés érdekében. Mi azt tehetjük - mert ehhez van lehetőségünk -, hogy román költőket mutatunk be azoknak, akik az ilyesmi iránt még egyáltalán érdeklődnek. Persze soha nem érünk a végére. Ezek az antológiák éppen csak pár cseppecskét mutatnak abból a tengerből, amit akkor se tudnánk a maga teljességében bemutatni, ha mostantól fogva, életünk végéig főállásban ezen dolgoznánk.

Az is ide tartozik, hogy az ilyen munka reménytelenül visszhangtalan. Talán ha egy tucat ember jelezte, hogy örömére volt az, amit csinálunk. És természetesen a hatósági jobboldal beszólt: maga Döbrentei Kornél jegyzett le, bele a Napi Magyarországba egy nyilvánvalóan Erdélyből diktált cikket arról, hogy mi nem jól válogatunk ám: mi az, hogy ez vagy az a költő kimarad!? Azt válaszoltam neki, hogy nagyon szívesen elfogadunk segítséget: üljön le, szépen gépelje be azokat a verseket, amiket látni akar – ahogy mi is tesszük -, és akkor mi beszerkesztjük őket. Azóta se küldött egyet se.

http://irodalom.elender.hu/erdely http://irodalom.elender.hu/roman

Ma arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Ön miért hívna össze rendkívüli parlamenti ülést a nyáron?”: Cselből kitalálnék valami bombasztikusat, amire összegyűlnének, aztán elvinném őket egy kemény túlélőtáborozásra. Csak azt engedném haza, aki képes az együttműködésre, segíti a másikat, megköszöni a segítséget, mond valami jó szót, esetleg ad egy puszit egy másik pártból valónak. Aki meg - például frakciófegyelemre hivatkozva - olyasmit tenne, ami ellentétes a világnézetével, érdekeivel, vagy a józan ésszel, büntető feladatokat kapna. Mi meg ősszel egy, a fáradtságtól civakodásra képtelen parlamentet.

Július 30. (péntek) Ma majdnem kilencven százalékos volt a páratartalom, és igazi felhőszakadás jött ránk. Szerencsére nem fújt a szél, így nagyobb kár se lett. Tulajdonképpen csak szerencse kérdése, hogy hol csap le olyan vihar, ami az egész falut tönkreteszi. Akárhányszor kinyitom az újságot vagy valamelyik hírportált, megkereshetem, hogy éppen melyik országrészben volt katasztrófa. Azt hittem, ma mi kerülünk sorra. Lassan tudomásul kell venni, hogy mindenki veszélyben van.

Ha ez sokáig így lesz, akkor előbb-utóbb kialakul egy háborús pszichózishoz hasonlatos meteo-pszichózis. Naphosszat állunk valami magaslaton és lesegetjük a felhőket. Nem mintha számítana, hogy fél órával előbb tudunk a gyilkos felhők érkezéséről, de azért nézegetjük őket.

Estefelé elindult a feleségem a mamájához Milossal, és amíg oda nem értek, frászban voltam, nehogy valami viharba kerüljenek. Pedig csak olyan nyolcvan kilométeres út. Nem csak attól féltem, hogy baleset éri őket, hanem például attól, hogy egy jégeső olyan zajt csap az autóban, amitől egy gyerek nagyon félhet, és okkal.

Nem is emlékszem ilyen nyárra. Egy hete akarom lenyírni a füvet, de sose sikerül. Ha időm van rá, akkor esik, vagy vizes minden. A múltkor sikerült lenyírnom olyan nyolc négyzetmétert, mielőtt elkezdett esni. Ma láttam, hogy két nap alatt tíz centit nőtt a fű.  Az is lehet, hogy ha birkáim vagy kecskéim lennének, örülnék ennek. De nincsenek.

Egy a napi száz dulakodásból: Milos támadja Edét

Július 29. (csütörtök) Délelőtt még rossz idő volt, így a gyerekek dübörgésével és sikoltozásával telt. Elképesztő zajt tudnak csapni. Néha már engem is idegesít, pedig ki tudom kapcsolni a fülemet. Bár igazából az a baj, hogy amikor az ámbituson kergetik egymást, akkor a kutya kelti a legnagyobb zajt, mert be szeretne jönni, ő is kergetőzne. De nem engedjük – főleg azért, mert életveszélyes lenne, hiszen akkora, mint a két gyerek, és sodor, mint egy autó – ezért a kertbe rohangál, ugat és nyüszít. Csak néhány percre lehet leállítani.

Délután aztán elment a feleségem, hogy a mamájának ajándékot vegyen és NC-vel találkozzon. Hazavitte Edét. Mi meg kertészkedtünk, aztán elmentünk tejért. Az istállóban, a fecskefészekből öt kicsi, még teljesen kopasz fecske lógott ki. Tátogtak. Milos teljesen odavolt tőlük.

Itthon adtam neki egy kúpot, mert többször fölkiáltott, hogy fáj a feneke, és úgy tűnt, hogy szorulása van. Nagyon sivalkodott, kapálózott, elkeseredetten sírt. De aztán az ölembe vettem, a nyakamba borult, és elkezdett erőlködni. Vagy negyed órán át szülte meg a gubacsát. Nagyon aranyos, és megható volt, ahogy a nyakamba szuszogott. Annyira kifáradt, hogy el is aludt. De úgy látszik, ezzel ki is pihente magát, mert miután újra bepelenkáztam, és megitta a kakaóját, fölrittyent, és nem is volt hajlandó lefeküdni. Hanem inkább kakilt nekem még egy jó nagyot. Hála Istennek. Két órán át néztünk hülye rajzfilmeket, mire elaludt végre.

Július 28. (szerda) Ma semmi nem történt, mert esett az eső, és teljesen reménytelen volt kimozdulni. Szegény gyerekek nagyon unják, hogy a kertbe se engedem ki őket, csak az ámbituson motorozhatnak – vagyis toligálhatják magukat. Persze az unatkozásnak az a következménye, hogy egyre hülyébbeket találnak ki. Például karamboloznak, direkt fölborulnak – arról már nem is beszélve, hogy cafatokban lóg a fal, mert állandóan leverik. Amúgy nagyon aranyosak. (Tegnap éjjel Milos fölriadt, ránézett a mellette alvó Edére, és azt mondta, hogy „alszik a kicsi játék”. Ebből persze az is kiderül, hogy már ekkora mondatokat tud – álmából riadva is.)

Olvastam, hogy 16,8 fok volt Budapesten, ami megint rekord. Hány kínos rekord kell, hogy észbe kapjunk?

Fölhívott a Népszava tulajdonosa, és gratulált a születésnapom alkalmából. Persze első hallásra fogalmam sem volt, hogy kicsoda, mert még nem találkoztunk. Mindenesetre ez szép dolog: már harminckét éve dolgozom, de még soha nem fordult elő velem ilyesmi.

Július 27. (kedd) Reggel elmentem Mirkóval meg a mamájával egy autószerelőhöz, mindenféle elektromos beállításokra. Például nem működött a tetőablak. Csak szétcsúsztak a vezetékek. Kicsit csodálkoztam, hogy az öcsém nem vette le a borítást, amikor vizsgálta a hibát. Gyerekkorunkban minden órát apró darabokra szedett, nem nyughatott a közelükben. Ezért aztán csapdosta is a nagyanyánk igen szorgalmasan. Ez nála olyan volt, mint szenvedélybűnözés lehet: tudta, hogy nem képes újra összerakni az órát, azt is tudta, hogy ezt észreveszik, azt is, hogy megverik, mégse bírta ki. Persze csak azért említem az órákat, mert azok voltak a legdrágább áldozatai. Más műszaki jószágot sem kímélt. Az is igaz, hogy lett érzéke a technikához.

A legaranyosabb az volt, amikor föltette magában a kérdést, hogy vajon igaz-e, hogy a mágnes tönkreteszi az órákat… és már hozta is a mágnest. A kísérlet jól sikerült: bebizonyosodott, hogy a korábbi megfigyelőknek igazuk volt. Már fölnőttek voltunk, amikor megkaptuk az első kvarcóránkat a bécsi nagynénénktől. Kettőt – egyformák voltak. Nézegette a hátlapot. Oda volt írva, hogy vízhatlan… már szaladt is a pohárért. És bele is tette.

Ma lenne hetvenhárom éves az anyánk. Meg is beszéltük az öcsémmel, hogy az nagyon fura lenne. Valahogy nem volt alkalmas arra, hogy az ember elképzelje öregasszonynak. Egy időre a fejembe fészkelte magát, hogy ő negyven éves, és már majdnem ötven volt, amikor fölvilágosított, hogy az bizony már régen volt. Én észre se vettem. Vagy nem akartam.

Nem maradtak fönn jó képek róla. Elsősorban azért, mert irtózott a fényképezkedéstől. Állandóan elbújt, ha előkerült egy kamera. Szerencsére a technika fejlődött, és ki tudjuk nagyítani akkor is, ha egy oszlop mögül leselkedik. Nem lenne tisztességes, ha ilyeneket mutogatnánk.

Hazafelé bementem Wandához Edéért. Volt is itthon nagy öröm: Milos teljesen kivetkőzött. Most már nem csak a macskát és a kutyát üldözi, hanem szegény Edét is. Elég durván.

Tegnap el is felejtettem ide jegyezni, hogy addig piszkálta a kutyát, amíg az vélhetően odakapott a kezére. Én nem voltam itthon, az anyja éppen telefonált – nem látta, mi történt, csak azt hallotta, hogy sír a gyerek, és az nyilvánvaló volt, hogy a kutyával volt valami konfliktus. Amikor elkezdett erőt mutatva kiabálni az állattal, Milos nagyon becsületesen közéjük állt, és jelezte, hogy ne bántsa. Amennyire tudta, megértette, hogy ő volt a hibás. Az is lehet, hogy egyszerűen csak föllökte futás közben, vagy ledobta a hátáról, mert az teljesen természetes, hogy Milos ráül, például. Meg az is, hogy húzza a fülét, nyomja a szemét… Borzasztó! Én még ilyen békés, türelmes állatot nem is láttam. Lehet, hogy most a gyerek akkora fájdalmat okozott neki, hogy odakapott, és ettől megijedt – mert semmiféle sérülés nem volt rajta.

Estefelé bejött Kipke. Kicsit vacsoráltunk, kicsit beszélgettünk. Megnézte a kenuját, mert hamarosan vízi túrára indul. Dáviddal fölfüggesztettük a pajta plafonjára. Remélem, le is tudjuk venni sérülés nélkül. Jó, hogy itt volt.

Egység az egység ellen

„A lelkekben már megtörtént a magyar nemzet határokon átnyúló egyesítése!” – kiáltotta bele az erdélyi nyárba Orbán Viktor. Jó ez az antalli - lélekben 15 milliós - mondatra való csimpaszkodás, csak nem igaz. A jobb lelkekben Trianon óta egy pillanatra sem szűnt meg a magyar nemzet határon túl nyúló egysége. Ám, ha Orbán járna egy kicsit a nép között, tudná, hogy az Erdélyből áttelepült embereket, következetesen románozza a nép. Még az idén szeretném arról megismerni az Orbán-híveket, hogy „erdélyit” mondanak „román” helyett, a butuska baloldali-liberálisokat meg arról, hogy tovább románoznak.

Orbán az RMDSZ-re sandítva, bírálta azokat, „akik úgy gondolják, hogy az Erdélyben élő magyarok politikai értékeit figyelmen kívül lehet hagyni, paktumokat lehet kötni a romániai elit különböző csoportjaival.” Szerinte a 2002 után kialakult új helyzetben a politikai elitek nem tehetnek meg akármit.

Éppen Orbán jeleskedése mutat arra, hogy a politikai elit tagjai bármit megtehetnek. Például szemrebbenés nélkül fitymálhatja egy olyan szervezet irányvonalát, amelyik meglepően jól szerepelt pár hete, a helyhatósági választásokon. Ha Orbán komolyan gondolja, hogy itthon az EP-választási eredmények alapján azonnal neki illene átadni a hatalmat, akkor Erdélyben nem is lehetne más dolga, mint csöndesen gratulálni Markó Bélának, mert bizony ő jó paktumokat kötött.

Orbán nem feledett emlékeztetni arra, hogy az ő vezetésével mérte fel a romániai demokrácia állapotát, figyelte meg a helyhatósági törvény alkalmazását az Európai Néppárt bizottsága. Jobb lenne, ha erre nem emlékeztetne többé. Mondjuk ki nyíltan: a nemzetközi politikában szokatlan, innen nézve kínos, káros, Romániából, sőt Erdélyből tekintve pedig gusztustalan, hogy pont Orbán méri föl az ottani állapotokat. Magára adó politikus még a madármegfigyelő cserkészörs tagságát is elutasítaná, esetleges elfogultságra figyelemmel.

„Ha megtagadják az autonómiát a magyaroktól, akkor Románia nem kellő alappal kéri felvételét”. Vagyis: Orbán megzsarolta a román kormányt: vagy megadja az autonómiát, vagy mindent megtesz, hogy az országot ne vegyék föl az EU-ba. És mindjárt hozzátesz egy kis enyhített kövériádát: a magyarság csak azzal érhet célhoz, ha „erőt mutat”. Azt leszámítva, hogy úgy tűnik, az ottani magyarságnak éppen elég ereje van arra, hogy az érdekeket képviselje, jó lett volna közölni, hogy miféle erőre gondol. Mert ha például olyasmire, mint derék Kövér barátja, aki eléggé nyíltan erőszakra utalt, akkor Orbán alkalmatlan politikusnak. Ha meg mégis olyan közhelyre, hogy „egységben az erő”, akkor igaza van, ám jobb lenne, ha távol tartaná magát az erdélyi magyar politikai élettől, mert semmi mást nem tesz, mint egységesít az egység ellen.

Az meg, hogy „ő támogatja a kettős állampolgárság intézményét, bár saját pártján belül is megoszlanak ezzel kapcsolatban a vélemények”, megint egy szokásos nyirkos felületű sunyiság. Arra utal, hogy ő pontosan tudja: a 2007-ben az EU-hoz csatlakozó erdélyi magyarok kettős állampolgársága megvalósíthatatlan, és immár szinte okafogyott is, de majd a párt belső ellenzőire hárítja a felelősséget, amikor a Fidesz nem támogatja a népszavazók kívánságát.

Azzal bíztatta híveit, hogy már csak másfél évet kell várni az új magyar nemzeti kormányra. Ha már Erdélyben járt, megkérdezhetett volna egy székelyt, mit mondanak arrafelé a medvéről meg a bőréről. Biztosan nem azt, hogy a „gyors medve nyúzza meg a lassú medvét”.

Július 26. (hétfő) Reggel bementem a szerkesztőségbe, amiből az lett, hogy ott is maradtam megírni egy jegyzetet Orbán Viktor erdélyi szövegeiről. Kevés idő, és pláne kevés hely volt – mármint lapfelület -, és talán kicsit össze is csaptam.

Közben a büfében ettem egy rántott húst, zsömlében, de valahogy nem esett jól. Estig szenvedtem tőle. Amúgyis nagyon álmatag vagyok. Nyilván az esőtől is. Pont akkor kezdett el csöpörögni, amikor kertészkedni kezdtem. Kajó barátomtól évekkel ezelőtt kaptam fürtös paradicsomot. Valamiért tavaly elfelejtettem magot szárítani, és azt hittem, hogy kérhetek másikat. De úgy látszik, elhullott egy pár gyümölcs, mert csak úgy kinőtt néhány tő. Az egyik már akkorára nőtt, hogy el is dőlt. Megkötöztem, remélem semmi baja nem lett a szárának.

Érdekeset álmodtam: csúsztam. Fejjel lefelé kezdtem, méghozzá úgy, hogy lecsúsztam az ágyról. Aztán a padlón ki a konyhába, onnan a kertbe. Azt hittem, földrengés van, és billeg a ház, attól van az egész. Nagyon megijedtem, vissza akartam jutni, hogy mi van a gyerekeimmel, meg a rokonaimmal, mert valahogy mind ott aludtak, de képtelen voltam fölállni vagy legalább mászni. Sőt, tovább csúsztam. Valahogy kinyílt a kapu, hogy kiengedjen, a kutya mellettem loholt, ugatott, aztán elmaradt, visszament a kertbe, és becsukta a kaput. Én meg kicsúsztam az utcára, aztán a Duna felé. Arra gondoltam, nincs semmi baj, beleesek a vízbe, aztán kiúszom, és vége. Már kicsit élveztem is. Hol a fenekemen közlekedtem, hol a hátamra feküdtem. Nem éreztem semmiféle fájdalmas súrlódást. De nem pottyantam a folyóba, hanem csúsztam tovább a szigeten, a gáton, délre, a főváros felé. Éppen arra gondoltam, hogy biztosan eljutok a Fekete-tengerig, és akkor ott mit csinálok, amikor fölébredtem.

Milos ma nagyon érdekesen viselkedett. Állandóan bosszantja, hogy mindig leveszem a kerti csapról a tekerőt, mert amint meglátja, hogy rajta felejtettem, azonnal kinyitja. Ez persze azt jelenti, hogy csoromvizes lesz. Van egy láda a garázsomban, ami tele van vízszerelő alkatrészekkel, cső- és csapdarabokkal. Ezekkel állandóan játszott, de eddig nem jött rá, hogy van köztük olyan is, ami nagyon hasonlít a csap megnyitójára, tekerőjére, vagy mi az. Szépen, egyenként odahozott minden alkatrészt, és megvizsgáltatta velem, hogy alkalmas-e a víz fakasztására. Egyik sem volt alkalmas, de nem csüggedt: hozta-vitte a vasdarabokat, szépen, rendesen. Nagyon aranyos volt.

A madzagméz illata

Figyelem azt a – kivételesen – valódinak látszó társadalmi vitát, ami az új adósávolásról folyik. Úgy tűnik, konszenzus van arról, hogy a gazdagok nagyobb terhet vállaljanak a társadalmi bajok elhárításában, mert nekik is ez az érdekük, hiszen ők is rosszul járnak, ha szegények nem találnak jobb kiutat, mint mondjuk a lázadást. Ám vigyázzunk, ne vigyük túlzásba, nehogy a gazdagok kedvét szegjük, mert ha visszafogják magukat, vagy kimenekülnek a hazai adózás alól, akkor mindannyian rosszul járunk! – mondják a józanabbak. Én ugyan soha nem értettem, hogy egy olyan, kényszernövekedésre beállt társadalomban, mint a miénk, miért nem a módosabbak fogyasztását, költekezését – tehát áfázását – erőltetjük inkább, hiszen attól mozog a gazdaság, abból kél a munkahely, abból van állami bevétel, abból meg szegényeknek segély - de én túl sok mindent nem értek.

Az adóvita mindig kiválóan alkalmas a mézezett madzag huzigálására. Most az úgynevezett középosztály van beetetéses állapotban. Mert már nem csak az van zászlóra tűzve és belengetve, hogy a szegényeknek, az önhibájukon kívül lemaradottaknak több jusson, hanem a középosztálynak is. Amiképpen nehéz azt meghatározni, hogy ki a gazdag, azt sem könnyű, hogy ki is van abban a bizonyos középosztályban. Bizonyos jelek azt mutatják, hogy az lenne itt középosztálybeli, aki többet keres, mint a minimálbér, de nem többet hatmilliónál.

Van itt egy nagyon becsapós szemléleti tévedés, amit gyorsan szét kellene oszlatni. Úgy teszünk, mintha csak a gazdagok meg a középosztálybeliek adóznának. Azok pedig, akik minimálbérből, nyugdíjból vagy kegyelemkenyéren élnek, pláne családostul, nem adnak semmit a közösbe. Pedig bizony mindenki, minden nap adózik, nagyon szorgosan. A legszegényebbek is, amikor bemennek a boltba kenyeret, tejet vagy éppen drogot – sört, bort, pálinkát, cigarettát – venni. Nagyon tanulságos lenne, ha mondjuk egy héten át esténként mindenki elővenné a számlákat, és szépen összeadná, mennyi áfát és mást fizetett az államnak. Lenne nagy meglepetés. Pláne azoknál, akik mondjuk rendszeresen autóznak és tankolnak. Kiderülhet, hogy valaki, aki amúgy szerényen él, akár hetente több ezer forintot is szivárogtat az államkasszába. Vagyis a szegények jelentős részben visszaadják azt, amit segélyként vagy más címen kaptak. Akiknek meg gyerek után jár valami pótlék, vagy kedvezmény, azok is kiszámolhatják, hogy az se más, mint némi áfa-visszatérítés. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az állam azért szed tőlünk adót, mert el kell tartania önmagát, ám amikor bármilyen szolgáltatást kérünk, futhatunk a postára illetékbélyegért. Vagyis kétszer adózunk, akárhogy számolom. (Hogy erre hányféleképpen kényszerítenek minket, azt meg se kísérlem összegondolni, mert még infarktust kapok.)

Az egyik legillatosabb madzagméz az, amikor a különféle kampányokban a pártok megígérik, hogy most már aztán biztosan bevezetik a családi adózást, mert az, ami most van, teljesen igazságtalan. És különben is, emiatt is „fogyik a magyar”. Nekem ugyan az a véleményem, hogy a népességfogyás igazi oka az, hogy az előző évszázadban annak ellenére nem tudta tisztes szinten eltartani ez az ország a népességét, hogy megöltek vagy halálba kergettek legalább másfél millió embert, és még három millió ki is vándorolt. Ez lassan beépült a zsigerekbe, és hatni kezdett. Most azt láthatja, aki figyel, hogy szinte egy egész generáció dönt úgy, hogy vagy nem, vagy nagyon óvatosan szaporodik: igenis azért, mert bizonytalan, fél, nem lát semmiféle garanciát arra, hogy tisztességes szinten megél a gyerekeivel.

Valamit, demagóg ígérgetésen túl most már tenni is kellene. Engem eléggé régóta piszkál belülről egy érzés: már az sincs rendben, hogy én fönntartok egy hatalmas államapparátust, hogy az engem sakkban tartson, de vajon miért előbbre való az a kötelezettségem, hogy másokat kitartsak, vagy másokon segítsek, mint az, hogy fölneveljem a gyerekeimet? A magamfajta rendkívül közepesen kereső emberek legfőbb gondja az, hogy nem csak magukat tartják el, hanem másokat is, és ezt bizony alig ismeri el az adórendszer. Vagyis, ha kötelességtudó, öntudatos adózók vagyunk, akkor jószívvel fizetünk, hogy jusson azoknak, akik az államra vannak bízva, de ezért cserébe ne várjuk el, hogy az állam figyelemmel legyen azokra, akiket ránk bízott a sors.

Teljesen új szemlélet kellene, aminek az lehetne az alapja, hogy ha valaki magán kívül mást is eltart, azt ismerje el az adórendszer. Ha azt a demagógiáét elfogadjunk, hogy azért fizessünk, mert ha nem tesszük, akkor az elesettek föllázadnak, akkor azt is fogadjuk el, hogy – ha úgy vesszük – az állam helyett nevelünk gyerekeket. A nemzetnek – hogy még egy húr pendüljön. Érdekes módon, ha a gyereknek vagyona van, akkor már a születése pillanatában adóalany. Miért ne lehetne azt bevezetni, hogy mindenki legyen a születése pillanatában adóalany, és az eltartásának költségei a bevételi oldalra kerüljenek? Ezt az összeget a szülő vonhassa le az adóapjából, a gyerek – természetesen helyette a gyámja vagy a gondviselője - pedig adózzon, ha a bevételi oldalon megjelenő összeg túllépi azt az összegsávot, amitől kezdve már adózni kell. Feltéve persze, hogy nincs hozzá rendelve jogos eltartási- és nevelési költségeket igazoló számla. Például: természetesen jogos költségként számolhassuk el az étel és ital, a pelenka és a cumisüveg árát, a háztartási kiadások ráeső részét, a tankönyvek árát, de ha mondjuk Kubába, Thaiföldre, vagy Mallorcára visszük nyaralni, az legyen adóalapot terhelő, hiszen luxus. A bicikli jogos, a motor luxus. A számítógép jogos, az autó nem. Ki lehet ezt találni.

Megjegyzem, az is igazságtalan, hogy – maradjunk most a hagyományos családmodellnél – a férfi nem csak a gyerekeit látja el, hanem többnyire évekig eltartja a feleségét is, és ezt sem veszi figyelembe az adórend. Talán azt senki nem gondolja komolyan, hogy például az olyan esetekben, amikor a nő még – önhibáján kívül – nem dolgozott, a szánalmas gyesből meg tud élni. És ki tartja el a már nem is jegyzett munkanélkülieket? Arról most már ne is essen szó – mert messze vezetne -, hogy miféle alapon nem veszi figyelembe az állam, ha valaki a párezer forintos – sokéves munkaviszony után járó - kegynyugdíjas szüleit segíti? Ugye senki nem hiszi, hogy ezek a szerencsétlen vének meg tudnak élni, mondjuk húsz-, vagy akár harmincezer forintból? Valaki tehát eltartja őket, és az nem az állam. Milyen alapon huzigálják a bőröket az ilyen emberekről?

Az egészben az a legérdekesebb, hogy miközben az alapvető ösztönünk arra hajt, hogy mindent megadjunk a gyerekeinknek, valamilyen oknál fogva hagyjuk, hogy a munkánk gyümölcsét elhordja előlük egy élősködő embercsoport, amit nevezzünk most államapparátusnak. (Mert nehogy valaki komolyan vegye, hogy a szegényeknek adózunk! Hanem igenis annak a milliós nagyságrendű rétegnek, amelyiknek egy része nagyon hasznos és fontos munkát végez, de a döntő többsége élősködik rajtunk.  A szegényeknek fillérek jutnak az állami harácsból.) De miért hagyjuk ezt, miközben nyilvánvaló az igazságtalanság, a pofátlanság, a hatalommal való visszaélés? Talán az évezredek alatt belénk tenyésztett hunyász jellemünk miatt. Félünk, rettegünk az államhatalomtól. (Én például, amióta – természetesen kényszerből – vállalkozó vagyok, csengőfrásztól szenvedek. Pontosan tudom, hogy ha a postás csenget, az azt jelenti, hogy ajánlott levelet kapok, és abban vagy fölszólítás, vagy büntetés van.) Félünk, mert elvehetik a pénzünket, a jószágainkat, büntethetnek, akár börtönbe is juttathatnak. Akkor is, ha tévedünk, meg akkor is, ha azért csalunk – ahogy ezt a fél ország teszi -, mert igenis kockázatot kell vállalni: a szeretteink eltartása erősebb kötelesség, mint nyakló nélküli adózás. Ez a genetikai kód áll szemben egy másikkal, az erősebbtől való atavisztikus félelemmel.

Mondja majd erre mindenki, hogy mit akarok: mindenhol így van ez. Hát ne legyen!

Július 25. (vasárnap) Ma az volt a legjobb, hogy átbicikliztek hozzánk Ákos öcsémék. Kaptam születésnapomra olyan kerti lámpát, amelyik magától világít. Persze nem magától, mert napelemes, de semmit nem kell csinálni vele, csak kint hagyni a szabad ég alatt, mert ott érzi jól magát. (Mivel csak alkonyat felé tettem ki őket, besötétedés után éppen csak derengtek, de majd holnap másképp lesz.)

Kaptunk még egy kávéfőzőt, centrifugásat. Én általában az öcsémtől kapom a kávéfőzőket, mert ő igazi gyűjtő, és ha vesz újat, akkor előbb-utóbb az enyém lesz a régi. Kávét se iszik akármilyet: messze földről hozza a legfinomabbakat. Már hetekkel ezelőtt elromlott, amit úgy két-három éve adott, és kotyogóra fanyalodtam. Ezt meghallotta, és máris hozta a centrifugásat. Nem vagyok igazságos, mert a kotyogó nagyon jó kávét főz, és van neki hangulata is. Csak kiönteni nem lehet belőle a kávét veszteség nélkül. Ami talány, mert évtizedekkel ezelőtt találták föl, és lett volna idő ilyen apróságra.

Ezen kívül – csak hogy teljes legyen a kép – még az alsógatyáimat is az öcsémtől kapom, szinte mindet. Illetve a feleségétől, aki valamilyen, teljesen érthetetlen, de nyilván nagyon mélyről jövő ok miatt rendszeresen eggyel kisebbet vesz az öcsémnek, mint amilyet kellene. Az meg pont jó nekem. Ezért aztán pár havonta kapok legalább három darabot, néha többet. Ez nagyon kedves szokás.

Jókat pusmogtunk, fagyiztunk, kávéztunk. Mirkó az apja felújított háromkerekűjével jött, amit eddig nagyon irigyeltem tőle. De már nem annyira, mert elég nehéz vezetni: nyilván a három kerék miatt kanyarodáskor ki kell feküdni, hajolni, ellenkormányozni, mert különben fura és veszedelmes mozgásokat végez. Mirkó persze igazi bicikliakrobata, neki semmiféle gondot nem okoz a vezetés. A saját gépét is maga építette. Természetesen két keréken ment a háromkerekűvel, mert miért ne…

Este Dávid telefonált, hogy Kerényi Imre fölolvasta valami írásomat a műsorában. Mekkora megtiszteltetés! Holnap majd égek a szerkesztőségben, mint a zászló.

Július 24. (szombat) Már régen nem dolgoztam annyit, mint ma. Egyebek mellett Wanda virtuális kiállítását tettem rendbe, mert szerencsére nagyon sok új képet és tárgyat készített. (http://andrassew.uw.hu/wanda) Gyakorlatilag az egész napot fájlpiszkálással töltöttem. Olyan is lett a szemem, hogy jönne ki, magától, járni egyet.

Persze azért játszottam is Milossal. Ma megtanulta, hogy ő nagyon bátor. Ezt abból lehet észrevenni, hogy magától, egyedül beáll a kerti zuhany, a hidegvíz alá. Sikongat, és közben kiabálja, hogy „Bátor! Bátor!”

Ezen kívül szorgalmasan pisilget, és végre nem a pelenkába. Sajnos bárhova, és időnként nem jut el a kertig, pedig nagyon igyekszik. Kétszer egymás után az ámbituson állt meg, és meglepő mennyiségű lé jött ki belőle. Nagyon jók a mai pelenkák, ha ezt mind vissza tudják tartani. Persze drágák is. Sosem sajnáltam a gyerekeimtől a pelenkát, bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy igazán jó viselet. Kétségtelen, hogy ma már szinte alig látni kicsípést, fölázást, kiütést, a gyerek bőre csakugyan száraz. (Három gyerekre mostam és vasaltam. A vasalást kifejezetten szerettem, de a textilpelenkák gyatrák voltak.) Miloson talán ha kétszer láttunk pörsenéseket, de azok is inkább a fogzásos kakitól jöttek elő. Viszont az az érzésem, hogy ez a dunsztcsomag se igazán egészséges. Például állandóan melegben vannak a herék, és lehet összefüggés az életképes spermiumszám és a gyerekkori pelenkaviselet között. (Minden vizsgálat azt mutatja, hogy a férfiak néhány generáció után nemzőképtelenek lesznek, ha nem jövünk rá, hogy mitől halnak el a spermiumok, és miért van az, hogy generációról-generációra egyre rosszabbak a számok. A múltkor egy táraságban egy hölgy ezen gúnyolódott. Mondtam neki, hogy ne nagyon örüljön, mert egyrészt lehet, hogy fiaikat szül, másrészt a lányainak se lesz jobb, ha nem találnak nemzőképes apának valót. Mert ez azt jelenti, hogy ő, személyesen is kipusztul, nem csak a férfiak.)

Mindenesetre Milos nedvesre sikerült szocializálódási kísérletei arra is jók voltak, hogy közösen letakarítottuk az ámbitust, sőt föl is mostuk – lehet olyan huszonöt méter. Nagyon igyekezett segíteni.

A kutya érdekesen reagál a gyerekpisire. A fölnőttét ugye szürcsölgeti, ízlelgeti, a guszta szájával, aztán fölülírja egy eléggé undok, barna keverccsel. Milosét szaglássza, és közben teljesen pedofil pofát vág, remeg a szája, és erősen gondolkozik. És nem mindig írja fölül. Ebből arra következtettem, hogy a kutya leginkább a nemi hormonokat észleli, és az még talán nincs sok Milos pisijében.

Ma ettünk először dinnyét. Eddig visszafogtam magam, mert félek a szenvedélytől. Sajnos gyerekkorom óta, akár öt-nyolc kilót is képes vagyok megenni, naponta. Bár az is igaz, hogy más folyadékot nem veszek magamhoz olyankor.

Ma arra a kérdésre válaszoltam, hogy hogyan alakítanám át a kormányt:

Ha mégis igaz, amit szerte rebesgetnek, és a jövő héten fölkérnek miniszterelnöknek, akkor gyorsan elmegyek pihenni Kubába, aztán Thaiföldön át, mondjuk Mallorcára, hogy kipihenjem a pihenést, és közben jó nagyokat gondolkozom, mert megérdemlem: úgy kell nekem, ha vállalom. Majd bolond leszek pont nektek elmondani, kiket váltok le, hogy ellenségeket szerezzek, és a végén mégse engem jelöljenek. Annyit azért megígérhetek: ha támogattok, és nem teszitek közhírré, amit rólam tudtok – például egyszer majdnem beszerveztek könyvügynöknek!! -, akkor esetleg sok újságíró jut majd fontos pozícióba. Mások meg külszolgálatra – jó messzire.

Július 23. (péntek) Megint egy semmilyen nap volt ez, bár nagyon jókat szórakoztunk Milossal. Van érzéke a nyaraláshoz. A medencéjében képes úgy viselkedni, mintha valami hawájos fövenyen napozna. Együtt is fürödtünk, bár az erről készült képektől mindenkit megkímélek. Nem vagyok valami szép ember. Pláne pőrén.

Ma nagyon fura dolog történt: majdnem megharaptam a gyerekemet. Nem játékból, mert az minden nap megesik, hanem kétségbeesett védekezés gyanánt. Történt, hogy hívott mesét nézni a fotelbe, és én – mint rendesen - elaludtam mellette. Ez egy olyan nagyon békés dolog: bekucorodik az ölembe és néz, én meg szépen, lassan elszundikálok. Na de most arra ébredtem, hogy tapossa a gyomromat meg a szememet egyszerre, mert valamiért nyilván az jutott az eszébe, hogy rajtam átmászva, átugrik az ágyra. Ráadásul a szememről lecsúszott, a lába beleszántott a számba. Annyira fájt a taposás, hogy ráharaptam a hasára. Szerencsére az utolsó századmásodpercben rájöttem, hogy mi történik velem, így nem lett semmi baj. Röstelltem a dolgot, de ha megharapom, akkor se tehettem volna róla. Ilyen hülye dolgok történhetnek, ha valakinek vérmes kisgyereke van.

Régebben Dávid fiacskámtól féltem. Ő – legalábbis abból a szempontból – nagyon jó kisgyerek volt, hogy a tévémese mindig az ágyban találta, és már csak hármat kellett könyvből fölolvasni neki, és el is aludt. Csak az volt a baj, hogy cserében reggel ötkor fölkelt. Persze nem csöndes játékba kezdett, hanem fölmászott az ágyam végébe – másfél méter magasan volt gerendákból összeácsolva – és hatalmas ordítással rám vetette magát. Hiába magyaráztam, hogy egyszer véletlenül megütöm, vagy megrúgom ijedtemben, erről nagyon sokáig nem szokott le. De szerencsére nem lett semmi baj.

Július 22. (csütörtök) Ez egy olyan nap volt, amikor nem nagyon történt semmi. Annyira dőlt a meleg, hogy néha tízpercenként le kellett zuhanyozni a kerti csapról, mert az onnan jövő víz a leghidegebb. Többször éreztem, ahogy a vízcsöpp kibújik a bőröm alól. Hatalmas csöppök voltak ezek, és azonnal legördültek.

Ilyenek történtek. Más nem nagyon.

Yes, comment…

Esztergomban a legutóbbi hétvége mindkét napján is tíz-tíz percig szólt a tárogató. Ez összhangban van a városi önkormányzat képviselőtestületének májusban hozott határozatával. Eszerint júniustól hétköznapokon két percig, munkaszüneti- és pihenőnapokon pedig tíz percig tárogató szól az esztergomi vár falára szerelt hangszórókból a Trianoni békediktátum aláírásának emlékére – írta a Népszava.

Tárogassunk!

Ez biztos nagyon időszerű, bár éppen most élik meg a magyarok, hogy mintha eltűntek volna a trianoni határok, például Esztergom és Párkány között. Sőt a híd, az együttélés jelképe is megépült. Nem baj, jobb most, mint soha, éberen kell tartani a búsmagyar világfájdalmat, mert még elpuhulunk, és a tárogatónak gyönyörű hangja van. Én azért arra is áldoznék, hogy végre egyszer tisztességgel, őszintén föltárogassuk, hogyan jutottunk mi, magyarok Trianonig, és miben voltunk hibásak – ha ugyan, egyáltalán ilyesmi fölvetődhet. És ha egyszer végre szembe bírnánk nézni, akkor be lehetne vetni a harsonát is, mert csakugyan új kor kezdődhetne, és azt azzal illik üdvözölni.

A Népszava jelentése szerint még mindig viszonylag jelentős a lovari és az eszperantó nyelvvizsgák aránya. Utóbbi kettő népszerűségének oka, hogy a diákok szerint könnyen tanulható nyelvek, ezért sokan vizsgáznak belőlük, így teljesítve a diploma kiadásának törvényileg előírt feltételét.

Bizhelyakipe

A múlt héten Zsigó Jenőtől, a Roma Parlament elnökétől kaptam egy ajándékot: Kertész Imre Sorstalanságának lovári nyelvű kiadását. Az a címe, hogy „Bizhelyakipe”. Valamiért elöntött az öröm, amikor belelapoztam. Meghatódtam. Talán azért, mert jó dolog látni, hogy mégiscsak mozdul valami a magyarországi kultúra legreménytelenebb szögletében.

Győrben 20 ezer étkezési tojást semmisítettek meg, mert nem tüntették fel rajtuk a származás helyét és idejét.

Följelenteni!

Mi az, hogy étkezési? Én próbálkoznék valami följelentéssel: végülis a tojástörés egy eléggé brutális abortusz. Aligha hihető, hogy ne sértene valami EU-s állati jogot.

A középiskolások körében Orbán Viktor a legelismertebb, Medgyessy Péter a legelutasítottabb XX. századi közéleti személyiség - derül ki egy, a magyar közéleti szereplők elismertségi rangsorát vizsgáló felmérésből.

És a XXI.?

Nem ártott volna a XXI. századot vizsgálni. Mert például a XX. században – legalábbis a tízedik évtized elején én is a számomra legkedvesebb politikusok között jegyeztem Orbán Viktort, Medgyessyt meg nem. Szavaztam is a Fideszre, könnyes szemmel, hogy végre vannak ilyenek. Pedig nem voltam már gimnazista. Jól is tettem, mert tanultam belőle. A kedvenc érzésem az, amikor oda lesz egy illúzióm.

Idén nem lesz szárszói találkozó.

Jövőre!

Üresebb is lett a nyár. Mindegyiken ott voltam, és beépült a szervezetembe. Hónapokig éltem azokból a beszélgetésekből, amelyekre ott adódott lehetőség. Remélem, jövőre Teddy föltámad – amúgy jogos - csüggedéséből.

Július 21. (szerda) Délben bementem a sógornőmhöz, akivel elmentünk a biztosítási brókerhez, és igen kedvező szerződést kötöttem. Casco és kötelező tízezer forint, havonta. Csak összehasonlításul: a feleségem jóval többet fizet csak a kötelezőre. Ennek az az oka, hogy öreg vagyok, sok bónuszom jött össze, vidéken lakom.

Közben rám telefonált Ladu barátom, aki – mint rendesen, minden évben – kicsit hazajött Izlandról, hogy találkozzunk a városban. Találkoztunk, megismerkedtem a feleségével is, és fölmentünk oda, ahol laknak. Igen jót beszélgettünk, megismerkedtem két igen kedves barátjukkal is. Már esteledett, amikor haza indultam.

Ladu igen érdeklődő ember, néha az az érzésem, hogy – főleg az internet segítségével – néha jobban ismeri az itteni viszonyokat, mint én. Nagyon fura lehet a világtól északra élni egy nagy szigeten, ahol annyian laknak, mint errefelé egy városban, és mégis magyarnak lenni. Noha: ez most kiderült, alighanem ott maradnak életük végéig – vettek lakást.

Tulajdonképpen nagy tévedés, hogy a magyar diplomácia még nem fedezte föl Ladut. Hihetetlen szenvedéllyel mutatja be mindenkinek Izlandot, és legalább ugyanakkorával az ottaniaknak Magyarországot. El tudnám képzelni valamilyen hivatásos összekötő szerepben. Vállalatoknak is segíthetne. Mérnök, jóféle örömzenész – pláne a felesége, aki a muzsikából él, és tanítással már jó nevet is szerzett magának Izlandon.

Hoztak Milosnak három különleges ruhadarabot: egy igazi izlandi sapkát, egy csodás, vízhatlan nadrágot, és egy olyan köpenyfélét, amit akkor használhat, amikor, mondjuk festeget, hogy ne piszkolja be a ruháját. Amikor hazaértem, még nem aludt, föl is próbálta mindegyiket, és csak nehezen tudtuk lebeszélni a vízhatlan nadrágban való elalvásról.

Július 20. (kedd) Tegnap éjszaka, éppen akkor, amikor már be akartam csukni a gépemet, egy kattanással leállt, és soha többé nem indult el. Az úgynevezett Kék Halál állapotába jutott, ami onnan kapta a nevét, hogy egy kék alapon fehér üzenet jelenik meg, ami arról szól, hogy a Windows önvédelemből leállította a gépet, és arról, hogy miképpen kell újraindítani. A lényege az, hogy persze nem lehet újra elindítani, akárhányszor bármilyen trükkel próbálkoztam, csak a Kék Halál lebegett a képernyőn.

Ez lelkileg rendkívül megterhelő. Olyan, mintha a múltját vesztette volna el az ember, mintha hirtelen magányos lenne, mintha elloptak volna tőle valami fontos dolgot. Mert ugye, természetesen az ember nem menti rendesen az adatokat, a munkáit, de még a gyerekéről készült fényképeket sem. És bizony egy ilyen leállás lehet Nagyon Kék Halál is, ami azt jelenti, hogy minden odavész.

Szaladtam is a kedves Bélához, a rendszergazdánkhoz, aki persze csodát művelt: második nagyobb nekifutásra a rendszer rendbe szedte saját magát – bár ezt mindig korai kikiabálni. Ő is csodálkozott, hogy ilyen hamar sikerült. Én meg úgy fölszabadultam, mintha az orvos azt mondta volna, hogy mégsem vagyok olyan nagyon beteg. Ebből is látszik, hogy minden egészséges felszín alatt, azért van valami beteges. Nem szabadna ennyire függeni egy tárgytól. Még akkor sem, ha az valóban az irodánk, a műhelyünk, a szórakoztató és kommunikációs eszközünk.

Délután megígértem Milosnak, hogy ha kicsit enyhül a hőség, akkor leviszem a Dunára. Nem is bántam meg, mert nagyon jól éreztük magunkat. Ő összeállt egy kisfiúval, aki három éves, és Márkónak hívják – bár következetesen kislánynak szólította, ami abból adódhat, hogy a kisfiú fogalma – általános érdektelenség miatt – nem is szerepel a fejében. Estére megtanulta, hogy olyan is van.

Én a Márkó papájával beszélgettem, aki katona, őrmester, megjárta Koszovót és más vidékeket is, igen széles látókörű, kedves ember. Horgászott, úgy tízpercenként fogott is valamit, a gyerekek nagy örömére. Ők térdig mászkáltak a vízben, a jó, puha fövenyen, vagy a halakat piszkálták egy vödörben. Tulajdonképpen ez volt az első eset, amikor Milos közvetlen közelről ismerkedhetett a Dunával. A legaranyosabb persze az volt, hogy ha egy motorcsónak elment előttünk, akkor erővel kirángatott a bokámig érő vízből, mert meg akart védeni a hullámoktól.

Azt hittem, hogy hamar elalszik, de tévedtem, mert ugyan hamar elaludt, ám félóránként fölébred, és magához rendel. Az ölembe veszem és kiviszem az ámbitusra, hogy csillagot nézzünk. Attól hamar elalszik. Legutóbb tizenegykor ringattam el.

A Hócipő Fórumán most megint én leszek ügyeletben. Az egyik kérdés:

Pár óra múlva lesz 35 éve, hogy 1969. július 21-én hajnali 3 óra 56 perckor, csaknem négy órával a tervezett időpont előtt, Neil Armstrong a Sas névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve, a Hold felszínére lépett. Számomra ez volt az a pillanat, amikor először éreztem, hogy valami hatalmas történelmi eseményt élek át. Ti átéltetek-e ilyeneket, volt-e efféle érzésetek, és mit gondoltok, hova jutunk el a következő 35 évben?

Ez pedig a Kulináriában jelent meg:

Gusztusok, gesztusok, asszonyok

Pime bátyám egyszer azt mondta, hogy sohase szeressek olyan nőt, amelyik nem szeret enni, mert az olyan magát se szereti. Aki meg nem szereti magát, az mást se tud.

Helyesen beszélt.

Etelka nagyanyám figyelmeztetett: ne vegyek el olyan nőt, aki nem tud főzni, mert az olyan nem szeret élni. Az élet gondoskodást jelent. Aki nem etet meg rendesen, az a gyerekét se gondozza majd elég szeretettel.

Van benne valami.

Dezső bácsi azt mondta, hogy tanítsam meg a lányaimat főzni, mert akkor majd ötven százalékkal többet érnek. Föl volt háborodva, micsoda hülyeség, hogy „politechnika” címén vasat reszelnek, miközben legalább rántották készíteni megtanulhatnának. (Ő tíz félét tudott.)

Igaza volt.

Csak az a baj, hogy minden, mindig megkeveredik. Anyám például nem volt eléggé érett arra, hogy gyerekeket neveljen, így a nagyanyánknak engedett át minket, és inkább a nővérünk lett. Viszont szeretett enni, sőt főzni is. Ez még nem lett volna baj, de sajnos időnként rátört az az érzés, hogy ő tulajdonképpen egy meg nem értett konyhaművész. Persze nem abból a fajtából, amelyik igyekszik másoktól eltanulni a tudományt és a fogásokat, hanem egy forradalmi kísérletező típus. Mindössze annyi engedményt tett, hogy mielőtt belekezdett volna valamibe, fölcsapta a receptkönyvet, belepillantott, majd megállapította, hogy „ez hülyeség”. Aztán nekiállt képzeletből dolgozni, megvalósítani a tervét, bár igazából egyetlen terv vezette: a lehető leggyorsabban elkészíteni bármit, mert példátlanul lusta volt. De nem a tohonya, lepusztult fajta, hanem az, amelyik folyamatosan tisztában van az élet rövid mivoltával, és ettől állandóan siet, és kalandokat keres. Az meg nem kaland, ha órákig állunk a gáztűzhely előtt és egy könyvből nézegetjük, mit milyen arányban keverjünk, mit milyen hosszan melegítsünk… Hosszú évek kellettek, mire rájöttem, hogy a „hülyeség” a folyamatra vonatkozik. Például elképzelhetetlennek találta, hogy valami bekevert anyagot egy-két óráig állni, pláne pihenni hagyjon. Annyi idő neki arra lett volna elég, hogy elmenjen a kedve az egésztől. Örökre. Egyszer például karácsony előtt kitalálta, hogy ő igenis tud habcsókot készíteni. Tört, kevert, kavart, fölvert, cukrozott, töltött, majd a habot bekarikázta a tepsibe. Attól kezdve a családban a laposság fokmérője az anyám-féle habpötty volt, mert gyakorlatilag soha nem láttunk annál vékonyabb dolgot, mint ami akkor a tepsi aljára sült. Amikor kivette a sütőből, fetrengtünk, és próbáltuk megmagyarázni, hogy a nyilván kihagyott valami lépést. „Hülyeség!” – mondta, de becsületére legyen, hogy többé nem próbálkozott. Bár bíztattuk, hogy legyen egy jó napunk.

Anyám gasztronómiai értelemben drogos volt: szabályos kaporfüggőségben élt. Ahogy lehetett kapni a zöldségesnél, a környék legnagyobb vásárlóját tisztelte benne. Minden évben. Minden szezonhónapban. Minden héten. Sőt, szinte minden nap. A legemlékezetesebb az volt, amikor odáig merészkedett, hogy egy héten át minden délben krumplival és friss kapormártással várt minket. Azért nem lázadtunk, mert kíváncsiak voltunk, hogy meddig gondolja ezt helyes táplálkozási iránynak. Csak akkor borultunk ki, amikor szombaton hazaérkeztünk az öcsémmel. A gázon ott volt a két lábos: az egyikben a krumpli, a másikban a mártás. És mellettük egy levél: „Elutaztam Mernyére, meglepetés a sütőben!”

Kapros túrós rétes volt a sütőben.

Bár az ország legjobb antianyácskája volt, és szinte soha egyetlen konyhaművészeti kísérlete nem sikerült, szerettem a főztjét. Amit tudott, azt tudott: csúsztatott palacsintát, göngyölt húst, májpástétomot… és még vagy tízféle ételt. De hiányoznak a vidám kísérletei is.

A tanulság: általában igaz ugyan, hogy a gondoskodás az élet, de ha az embernek olyan anyja van, akit nagyon szeret, akkor az a gondoskodás, amiről ő azt képzeli. És úgy jó, ahogy van.

A nagyanyám egész életében gyerekeket nevelt – mert minden ösztöne erre hajtotta. Engem például másfél hónapos koromban fölkapott és hazavitt, mert azt vélte, hogy ez így helyes. Vannak képeim róla, amelyeken hol szárazföldi-, hogy vízikotlósként ölel magához négy gyereket, akik közül kettő éppen ezekben az ölelésekben lett a testvérem, hiszen amúgy anyám húgának fiai voltak.

A nagyanyám főzött, de nem szerette a konyhát. Egy darabig a cselédségre bízhatta az unalmasabb műveleteket, aztán - ahogy öregedett és szegényedtünk - kénytelen volt mindent maga végezni. Soha nem tudom már kideríteni, hogy jól főzött-e, mert az agyam mélyén az ő ízei az alapízek. Ez is imprinting. Vagyis függetlenül attól, hogy ezek magas művészi értéket képeztek-e, avagy sem, minden ételt ahhoz mérek, hogy a nagyanyám miképpen csinálta.

Szinte biztos vagyok abban, hogy nem szeretett főzni, vagyis jobbára ebben is csak az anyai kötelességtudat hajtotta. Ezt onnan gondolom, hogy a konyhát fegyvernek használta. Ha bármilyen sérelem érte, azonnal bejelentette, hogy akkor ő nem főz többé nekünk, ami arra enged következtetni, hogy mindig szeretett volna kijutni a konyharabságból. Soha nem sikerült neki. Úgy járt, mint régebben, és talán most is az asszonyok milliói: osztott magának egy szerepet, ami aztán rajta maradt.

Tulajdonképpen ebből tanulhattam volna. Egyszer a kamaszodó lányaim, akiket akkoriban egyedül nevelgettem, azzal álltak elő, hogy nem akarnak többé az iskolában ebédelni, tanítsam meg őket főzni, mert örömmel vállalnák. Egy hónap után rájöttem, hogy a nagyanyám csapdájába estem: a nap felét azzal töltöttem, hogy kitaláltam, mit kellene főzni, aztán bevásároltam és elkészítettem az étket. Örültem, ha a mosogatásra rá tudtam venni a cseperedő némbereket. Ez csakugyan nem más, mint konyharabság. Rá kellett volna kényszerítenem őket a főzéstanulásra, de persze nem tettem. (Bosszúból kora nyári délelőttönként törölközővel a vállamon elsétáltam az iskolaablak előtt, hogy jól lássák: a papa bizony most megy úszni a Dunára. Ebből arra is következtethettek, hogy sajtos tészta vagy valami „mirelit” lesz ebédre.) Így a lányaim értéke nem növekedett ugyan ötven százalékkal, de később behozták ezt a hátrányt, és jó anyák lettek.

Hogy mennyire meghatározza a sorsunkat az, aki először ad ételt nekünk, jól mutatja, hogy szerencsétlen sógornőm, hogy az öcsém vágyainak megfeleljen, kénytelen minden évben – főleg karácsony táját – elkeseredett kísérletezésbe kezdeni, hogy eltalálja azt a citromtorta-ízt, amit a nagyanyánk tudott keverni. Mivel a recept valahol odaveszett, ez szinte lehetetlen, és sajnáljuk is őt nagyon, mégis belekezd, noha tudja, hogy hősies küzdelme reménytelen. Pedig minden évben majdnem eltalálja. Ha ehhez hozzávesszük, hogy kénytelen megküzdeni anyám pástétomával és töltött tojásával is, nem csoda, ha neki a karácsony némiképp a kiborulás napját jelenti. Ha egyszer mindenben sikerülne az eredeti emlékeinket rekonstruálni, azt hiszem véget is érne az átok: attól kezdve se pástétom, se töltött tojás, se citromtorta nem lenne a karácsonyi asztalunkon. Végre belekezdhetne a saját életébe.

A másik nagyanyám profi művész volt: egy időben kifőzdét is tartott fönn Kolozsváron. Kezembe kerültek olyan könyvek, amelyek meg is említik Galli nénit. (Mert delente nála találkoztak az írók meg az illegálisok, hogy a lehető legjobb körülmények között készüljenek a nagy áldozatokra. Nincs is jobb, mint terített asztalnál, három fogás mellett összeesküdni például egy jó nagy fasizmus ellen. Nem is vitték semmire, hiszen a különféle színárnyalatú fasizmusok mindig győztek. Bár az is igaz, hogy az erdélyi asszonyok sem változtak.) Már gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogyan kellett „kifőzni”, és miért van az, hogy Etelka nagyanyám nem csak az ételek ízével és tálalásával veszi rá az embert az önagyonzabálásra, hanem a tekintetével is. El tudom képzelni a vendégeit, ahogy kényszeresen ettek: fura érzés lehetett, amikor a szakácsnő megjelent az asztaluknál és ellenőrizte, hogy mindenből kellő mennyiséget vesznek-e magukhoz. Legalábbis, ha minket látott vendégül, soha nem ült le, hanem állt fölöttünk, leste a kedvünket, és bíztatott rendületlenül. Olyanokat tudott mondani, hogy „nézd milyen finom”, és csakugyan: látni is élmény volt az ételeit. Nem lehetett valami nagy üzlet a kifőzdéje. Legalábbis nehéz elképzelni, hogy a takarékos adagokban érdekelt vendéglátásban az én szenvedélyes nagyanyám egy percre is visszafogta volna magát a kínálgatásban.

Aki azt gondolja, hogy „az élet gondoskodást jelent”, az ne nyisson kifőzdét. Azt a tanácsát meg, ami szerint nem szabad olyan nővel élni, aki nem szeret főzni, nem mindig lehet betartani. De később, az elválás után jó magyarázat-adalék a kudarclistához. Olyan, mint a tárkony hiánya például a rosszul sikerült ragulevesben.

Milyen lenne a lelkem, ha nem motoszkálnának benne folyamatosan az anyai és nagyanyai gusztusok és gesztusok? Milyen lenne egy olyan világ, amelyikben csak cosmoprimitív nők maradnak, mi meg kényszeresen kóstolgatjuk az éttermi meg a gyári étkeket, hátha találunk valami szeretetre utaló harmóniát is a fűszer és sóviszonyok között?

Július 19. (hétfő) Tizenegykor ébredtem, de úgy, hogy nem is emlékszem, hogy előtte egyszer is kinyitottam volna a szemem. Ebből persze az lett, hogy nem mentem be a városba, a dolgomra. Nyilván a meleg ellen védekezik így a szervezetem. Az mégis meglepő, hogy még Milos zaja, ugrálása sem zavart.

Délután jött Bolgárka, a feleségem barátnője, így Milos megint elfoglalhatta magát hódító szerepkörében. Főztünk bográcsban egy igen jól sikerült pörköltet. (Én csak a tüzet raktam hozzá. De az is jól sikerült, mert meglepően gyorsan megfőtt a hús.)

Délután még Cselényi Béla hatvannyolcas, gyerekkori naplóját rendeztem „internet alá”, de valamiért kikapcsolt a számítógépem – magára hagytam, megsértődött -, és minden odaveszett. Utálom az ilyet, bár ritkán fordul elő.

Érdekes, és elég félelmetes dolog történt: az egyik rádiómat kint hagytam a kerti hintán, és beleköltözött egy raj muslica. Bekapcsoltam, és a hangszóró előtti apró lukakon százszámra jöttek ki. Nyilván a hang fájt nekik, és ezért menekültek. Eddig nem is tudtam, hogy ezek közös telephelyen élnek. Nem tudom, mitől lehet vonzó egy rádió belseje. Talán valami ragasztó szagától.

Július 18. (vasárnap) Úgy látszik, már reggel is nagyon meleg lehetett, mert az én drága kisfiam hatkor ébresztett – fél háromkor feküdtem le. Árvay Laci legújabb madarait, hajóit és bogárféléit raktam föl a hálóra, de belezavarodtam a saját alkotásomba, mert elfelejtettem a honlap-rendszerben a rendező elvet. Ez elég kínos. Végül aztán megértettem a pár hónappal ezelőtti magamat. Nagyon ravasz voltam. http://arvay.uw.hu/

Rájöttem, hogy úgy tudnám tovább altatni Milost, ha spalettát szerelnék az ablakra.

Délelőtt már annyira meleg volt, hogy kiürítettem a nájlon homokozót, a kerti zuhany alá húztam és teleeresztettem vízzel. Bokáig bele állt a kicsi gyerek, de az nem volt elég hőguta ellen. Ezért beálltam a zuhanyeső alá, és mindenféle suta gesztusokkal jeleztem, hogy az milyen jó. Na erre Milos kitárta a karjait, ami annyit jelent, hogy „ő is”. Fölemeltem és a víz alá tartottam. Sikongatott persze, de nagyon élvezte. Forgattam, a fejére is engedtem, aztán szaladtam vele a fűre, a pokrócra, jól megdörzsöltem törölközővel. Hevertünk egy kicsit, aztán fölpattant, jó messze megállt, aztán rohant, és rám ugrott. Ezt úgy ötvenszer megismételte. Nincs is már ép csontom. (Nagyon féltem, mert tegnap is ugrált, és föl is szakadt a szemhéja. De állandóan ugrál, és mindig ránk. Csak időnként leesik szegény.) Az ugrabugrától persze jól kimelegedett – mehettünk a zuhany alá. Ezt félóránként ismételtük. Így valahogy ki lehetett bírni a hőséget.

Délután a hintában elaludt, bevittem az ágyra, megkapta a kakaóját, aztán meg is itta, és azonnal fölpattant – pedig én már elszunnyadtam. Megint ki a kertbe, és kezdődött minden elölről. De nem bírta sokáig, megint elaludt a hintában. Ahányszor ki akartam emelni, beakasztotta a lábát, és ordított velem. Lelkileg fölkészültem, hogy estig ott ücsörgök majd, és csöndesen hintáztatom. De szerencsére megjött az anyja, Szilvi barátnőjével meg az ő barátjával, aki hajóépítő. Milos fölébredt, és nekiállt Szilvi meghódításának, ami úgy öt perc alatt sikerült is. A barátjával beszélgettünk a régi hajókról, az árbocokról - én azelőtt vitorláztam. Sokat tanultam megint.

Este péppé locsoltam a kertet, mert hallani akarom, ahogy a meleg nyári éjszakában sóhajtozva nő a fű.

Július 18. (szombat) Ma megint az volt a legaranyosabb, amikor a pici gyerekem segített nekem a munkában. Délután elment a mamája, hogy az öccsével meg Zsuzsával találkozzon, mozizzanak, mi meg Milossal nekiálltunk dolgozni. Kint hagytuk a babakocsit, a macska beleköltözött, ezért le kellett szedni a huzatot, hogy kiporszívózzam és a mosógépbe rakjam. Milos addig nem engedett porszívózni, amíg oda nem adtam neki a morzsaporszívómat, és attól kezdve állandóan követte vele, dolgozott szorgalmasan. Aztán gátat építettünk. Az arra való, hogy a kertben megfogja a talajt. Egy-egy nagy eső után a víz gyorsan átfolyik mindenen, és a végén a kapu előtti betonra hordja a földet – ami akkor már inkább csak pornak mondható. Ezt úgy lehet megakadályozni, hogy veszünk egy tetőcseréplécet meg két hatalmas szöget, és a víz folyásirányára merőlegesen a talajra rögzítjük. Egy pici gát keletkezik, ami elé lehet hordani földet, komposzttörmeléket, persze fűmaggal keverve. Szépen föltöltődik a terület. Bár az is igaz, hogy egy ideig pocsolya lesz eső után. De itt annyira homokos-sóderes a szigeti talaj, hogy hamar elszivárog. Végülis az a célom, hogy a jövő nyár végére itt minden kerti felületet sűrű fű borítson. Kivéve azokat, amelyeket régi téglával akarok beborítani, mert vagy autóval megyünk át rajtuk, vagy üldögélünk fölöttük. Valamint kivéve a bocsa (petanque) gyakorló pályát, amit amúgyis olyan helyre tervezek, hol nem nagyon nő semmi. Amióta a kútból öntözök, nagyon sokat haladtam a füvesítéssel, de még mindig csak a kert felénél tartok.

Délután kicsit kivert a víz, mert valamiért kerestem a Twingo forgalmiját, de sehol nem leltem. Rátelefonáltam a feleségemre, és nagyon úgy nézett ki, hogy elvesztette. De aztán – egy óra után - megtaláltam a kocsi jobboldali ajtajának zsebében. Úgy kerülhetett oda, hogy amikor Edét, Szonját és Milost meggyet szedni vitte, kidőlt a táskája, és pont oda pottyant. Már elképzeltem a jövő hetemet: minden nap állok valami sorban, kérvényezek, intézkedek, bizonygatok, ráadásul baromi sok pénzért a jó melegben.

 A meggyszedés igen hasznos volt, mert a feleségem elkészítette élete legjobb meggyes pitéjét, sőt élete legjobb süteményét. Ez nagyon komoly kijelentés, mert fiatal kora dacára nagyon, szinte nagymamásan tud főzni is meg sütni is.

Erre a kérdésre válaszoltam: „Engedne-e a 48-ból, avagy fizessenek-e a gazdagok?”:

A személyi jövedelemadóztatás a demokráciák egyik legsúlyosabb tévedése, a félfeudális rablóállam utolsó nagy, sanyargató fegyvere. Mindenféle méltatlan fenyegetéssel üldözötté, hazudozóvá, állandó rettegésben élő pitiáner csalóvá teszi a társadalom egyik részét, míg egy másik nagy réteget élősködővé, pazarlóvá, a hatalommal pofátlanul visszaélővé. Ezt az adót csökkenteni kell, aztán lassan leépíteni, miközben párhuzamosan, óvatosan és méltányosan leépítjük az államapparátus haszontalan részét – vagyis legalább a felét. Igenis adózzanak többet a gazdagok: gyarapodjanak, költekezzenek, dőzsöljenek és áfázzanak szorgalmasan éjjel-nappal. A köz javára.

Július 16. (péntek) Reggel írtam, aztán elküldtem, aztán beszéltem Teddyvel és Benedekkel a jövő heti dolgokról, aztán megint írtam… Aztán nagyon jó volt, mert tanítottam Milost bocsázni. Azt nem mondom, hogy pontosan dobja a golyókat, de azt megértette, hogy fölváltva dobunk, és talán a célt is: a kicsi golyót a lehető legjobban megközelítsük a sajátunkkal. De ez nem biztos. Mindenesetre lelkesen dobálta az egykilós vasgolyókat, és még lelkesebben cipelte, majd szépen sorban lerakta őket a lábam elé. Azt hiszem, ha most elkezdjük, és rendszeresen gyakoroljuk, egészen jó játékos lehet.

Amikor megunta, kitalálta, hogy komposztföldet akar szitálni az új fűre. Azt is egészen ügyesen csinálja. (Ha nem így lenne, akkor is hagynám, mert nagyon aranyos, amikor dolgozik.)

Alvás után azzal állt elő, hogy a mamájával biciklizni szeretne. Kegyesen megengedte, hogy én is velük menjek. A Váci-révig jutottunk. Megnéztük, ahogy a komp oda-vissza megy egyet, figyeltük a vizet, a halakat, aztán visszajöttünk. Betértünk a pékhez, aztán elhoztuk a tejet, és még egy órácskát a játszótéren is eltöltöttünk.

Július 15. (csütörtök) Délelőtt sokat dolgoztam, aztán elmentem befizetni nagyon sok csekkre nagyon sok pénzt. Aztán nekiálltam, hogy kicseréljem a teherbiciklimen az első kosarat, mert csak a kormányra volt akasztva, és állandóan billegett, ha nagy súlyt raktam bele. Ez kicsit balesetveszélyes, mert akár föl is borulhatok, vagy mondjuk egy autó elé sodródhatok, ha nem vigyázok eléggé. Nem kellett volna belekezdeni, mert az lett a vége, hogy szét kellett szednem az egész kormányt, és valamiért ma nagyon szerencsétlen voltam: sehogyse találtam jó szerszámokat, állandóan kiestek a kezemből a csavarok, minden beszorult, csupa olaj lettem. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy a kicsi fiam megpróbált segíteni, és kivételesen nem borított föl mindent, nem is ejtett le semmit, hanem csakugyan segített. Szinte ellenanyát tartott, mint Hrabal a motorpiszkáló papájának. Aztán a végére elaludt, én meg elmentem kipróbálni a biciklimet, amiből meg az lett, hogy az utcán is szerelgettem.

Ezen kívül kicsit gyomlálgattam a konyhakertet – szintén Milos segítségével. Nem okozott nagy kárt, csak egy paradicsom néhány levelét tépte le, tévedésből. Kis munka volt azzal is, hogy ki kellett találnom, miképpen lehet úgy beállni a garázsba, hogy a kocsi alja ne érjen le a begördülésnél. Ez attól van, hogy a garázs – félszer, pajta – előtt van egy betonhupli, ami arra szolgál, hogy ne folyjon be a víz. Ez azért is fontos, mert a garázs padlója mélyebben van, mint a kert szintje. Igenám, de egy olyan alacsony autó, mint a Twingo alja – bár éppen csak hogy – de hozzáér a betonhuplihoz. Ezt úgy lehetett megszüntetni, hogy egy széles és hosszú, két centi vastag pozdorja lapot tettem a padlóra. Így amikor az autó eleje már átér, fölmegy a lapra, az egész karosszéria két centit emelkedik, ami már elég ahhoz, hogy ne érjen betont.

Ezen kívül még a kapu egyik szárnyát is meg próbáltam emelni, de az nem sikerült. Viszont közben valahogy kilógott a kutyánk, amit nem vettem észre. Szerencsére a szomszédasszony becsöngetett, hogy kint kóborol az az ártatlanság.

Ma megállapítottuk, hogy a gyerekünknek kiváló egyensúlyérzéke van. A mamája szinte gyertyába emeli a lábait, Milos a talpaira ül. Ott nagyon kényelmesen elvan. Illetve lenne, mert állandóan azzal tréfálkozik, hogy mindjárt leesik. A végén le is, mert leveti magát. Semmiféle veszélyérzete nincs, de nagyon aranyos. A délután nagy részét egyébként a seregélyek megfigyelésével töltötte. Hatalmas rajokban jártak a falu fölött, és Milos állandóan riasztott, ha meglátta őket.

Este megjött Zsuzsa, a feleségem barátnője. Ők kimenetek a kertbe beszélgetni, én meg itt beszélgettem az öcsémmel MSN Messengerrel. Van valami döbbenetes abban, hogy itt van a szobámban, látom, hallom, teljesen meghitt kapcsolatot lehet létesíteni a lakásaink között.

Július 14. (szerda) Ma egész nap dolgoztam, mostanra meg is vakultam, alig látom a képernyőt. A kicsi unokáim és a kicsi fiam a mamájával elmentek vendégségbe, meggyet szedni, és kivételesen nem szóródtam szét, hanem írtam. Éppen csak a pékhez, meg tejért mentem el. Visszafelé még beszélgettem fél órát a polgármesterrel, aki már két napja festi szorgalmasan a kerítését. De úgy néz ki, hogy még egy hét múlva is ezzel pepecsel majd, mert nagyon bonyolult kovácsoltvasból van, amit nem könnyű csak úgy lekenni. Persze erről eszembe jutott, hogy rám is vár egy kerítés. Igaz, inkább csak mésszel kenem majd, mert kőből van.

Olvasom a nepszava.hu-n, hogy „A kísérleti jelleggel beindított uniós projekt, amely öt nagyvárost - köztük Budapestet - vont be a hőségriadó gyakorlati megvalósításába, gyerekcipőben jár ugyan, de a védekezés, és a megelőzés fontos eszköze lehet.”

Szerintem az úgy van, hogy amint beválasztottak minket ebbe a kísérletbe, azonnal a B-terv érvényesült: a természet mégis inkább úgy döntött, hogy az általános felmelegedésnek az a különlegességét próbálja ki rajtunk, hogy mindenütt melegszik a lég, kivéve Magyarországot. Egyébként csakugyan a legnagyobb döbbenettel olvastam, hogy ez lehetséges. Pont nálunk lesz hidegedés a melegedésben. Azért ez jellemző. Ma megint mackóban és pulóverben üldögéltem egész nap. Ha az lesz a vége, hogy júliusban vagy augusztusban be kell fűtenem, kárt teszek magamban.

Július 13. (kedd) Reggel valahogy rosszul ébredtem, hirtelen rámtört, hogy a következő pár napban mennyi dolgom van, és biztosan nem tudok mindent teljesíteni. Ez aztán rá is nyomta a bélyegét az egész napra. Állandóan attól rettegek, hogy egyszer azt kell valakinek mondanom, hogy bocsánat, amit ígértem, azt nem teljesítettem… Ettől pedig irtózom. Pláne azért, mert, ha egyszer ide jutok, akkor rákapok, és elkezdek lecsúszni. Magam előtt persze, mert a megbízhatatlanság annyira tömeges lett, hogy talán senkinek nem tűnnék föl. Csak néha – mint most – annyira összetorlódnak a dolgok, hogy az már nyomaszt.

Délután megjött Szonja és Ede, így aztán meg is telt a ház. Szonja nagyon aranyosan, igazi Pipőkeként segített a konyhában. Edével és Milossal este elmentünk a pékhez meg tejért. Ede nem tudta elképzelni, hogyan fejik géppel a tehenet. Szerencsére éppen jókor érkeztünk, mert a gép még föl volt csatolva az egyik tehénke tőgyére.

Lehet, hogy a széltől van, de pillanatok alatt elaludtak mindhárman.

Tamara levele:

Szia Papa! Talalkoztam egy mongol lannyal, aki szomoruan nezte a Marcit egy aruhazban. Kerdezte, hogy hany honapos. Kiderult, hogy neki is 2003 szeptembereben szuletett a gyereke, 17.-en. Ket nappal fiatalabb a Marcinal. Ket honapos volt a babaja, amikor el kellett szakadnia tole, mert itt van lehetosege tanulni. Ugy tunt nekem, hogy nagyon szegenyek es ez elengedhetetlenul fontos a megelhetesukhoz. A baba Mongoliaban maradt a nagyszuloknel, o pedig 20 eves es teljesen egyedul van itt. A ferje is kulfoldon tanul, szeptembertol o is Magyarorszagon fog iskolaba jarni. De a babat nincs penzuk elhozatni, mert csak a kollegium 8 ezer Ft. A gyerek miatt lakast kellene berelni. Legkozelebb 4 ev mulva lathatja a gyereket, ha majd el fogja vegezni a kozgazdasagit. Gondolom azert parszor haza tud utazni, hogy meglatogassa a csaladjat. De ha alberletre nincs penze, a repulojegyre sem lesz tulsagosan sok. Szegeny lany, ameddig beszelgettunk tobbszor majdnem elsirta magat, mikozben simogatta a Marcikat. Nem vagyok az a nyilvanosan sirva fakado tipus, de elegge ossze kellett szednem magamat, mert nyilvan nagyon megerint ez a tortenet, amikor az en kezemben ott van a kisbabam es o szegenyke meg nezegeti, hogy van-e mar foga, mert akkar az ovenek is lehet. Melysegesen szomoruan nezett. Egesz egyszeruen borzalmas lehet neki. Raadasul en tudom, hogy milyen hihetetlenul maganyos erzes egy uj orszagban az elso par honap, plane egyedul. Megigertem neki, hogy megprobalok utanna jarni, hogy milyen kovetelmenyeknek kell megfelelnie 2 diaknak ahhoz, hogy a gyerekuket behozhassak az orszagba, es persze jo lenne talalni nekik egy olcso lakast. Nagyon jol beszel a lany magyarul es angolul is, de azert a jogi dolgokat nem hinnem, hogy erti. Egyebkent nagyon kulturalt es aranyos. Igazabol nem is o kerte, hogy segitsek, szereny lany, de orult neki, hogy felirtam a szamomat. Esetleg megkerdezhatned a Naploban, hogy nem tud-e valaki segiteni.

Úgy látszik, ma ilyen nap van, mert Dávid is segítséget kér a naplójában. Ide jegyzem, hátha akad valaki, aki még nem olvassa:

Irén meglepően koki volt. Nagyon el volt keseredve. A Kapocsban dolgozik és valami idióta pályázat miatt elvesztette a munkáját. Ez azért durva, mert ismerem őt és nála lelkesebb szociális munkást keveset láttam (esetleg Szabó Andrást, a Kapocs atyját, akit mélyen tisztelek azért, amit alkotott). Ez az élete és most Brüsszel nem finanszírozza a fizetését, ezért ott kell hagynia azt, amiért él. Jártam jó párszor a Kapocsban (sőt, kacérkodtam is a gondolattal, hogy komolyabban belevessem magam, de aztán lett munkám és emiatt nem maradt rá időm) és egyszerűen nem értem, miért nem támogatják őket. Sok eltévedt fiatalon segítenek, akiknek nagyon sokat jelent, hogy valakik (hozzájuk hasonlóak) foglalkoznak velük. Ahelyett, hogy az utcán kóborolnának, szipuznának, elszigetelődnének a világtól, egy kedélyes irodában (PeCsában) mindenféléket alkotnak, buliznak, társaságban vannak. Megmenekülnek és megmentik egymást a biztos lecsúszástól. Túlélnek.

Szar ez a világ.

 Sors, tévesztés képében

A múlt héten valódi, az egész országra kiterjedő rémületet keltett az, hogy meghalt egy öregember, akit tévedésből operáltak meg. A vizsgálat még tart, és most ott, hogy nem orvosi, hanem adminisztrációs hiba történt. Az egészségügyben dolgozók azt mondják, az ilyen tévedés ugyan megengedhetetlen, de természetesen néha előfordul – persze egy is sok. Szakértők szerint az ilyen hibákat kiküszöbölné, ha minden beteget egy azonosító chipkártyával látnának el – de legalább olyan pántlikával, amilyennel az újszülött gyerekeket szokták. (Már idén is több cikket olvastam a szülőszobában elcserélt gyerekekről. Tegnap pedig azt a hír jött, hogy - mert a mamácskák törökül beszéltek - felcseréltek két terhes nőt Graz egyik kórházában. Az orvosok egy 28 hetes magzatot segítettek világra egy 40 hetes helyett. A kisgyereket állítólag nem érte károsodás.)

Kicsit érintett vagyok, mert én is eshettem volna orvosi, vagy inkább szintén adminisztratív tévedés áldozatává. Húsz éve, műtétre várva megállapították, hogy a vércsoportom AB-pozitív, valamint azt is, hogy cukorbeteg vagyok. Meglepő módon a súlyos cukorbajom – azt hittem, hogy a nagy ijedtségtől – pár hét múlva elmúlt.  Az egyik lányom, aki egy rövid ideig egészségügy szakközépiskolába járt, kicsit csodálkozott, hogy miképpen lett ő RH-negatív, ha az anyja is meg az apja is pozitív. Pár hónapja egy újabb műtétre várva aztán kiderült, hogy mégis inkább nullás a vércsoportom, és RH-negatív. Szerencsém volt: húsz évvel ezelőtt az a műtét elmaradt, így nem kaptam vérátömlesztést sem. De hogy mi történt azzal a cukorbajos beteggel, akivel összecseréltek, nem tudom, és nem is akarom kideríteni.

Ilyenkor a társadalom elképesztően magas szervezettségének és specializálódásának árát fizetjük meg. Az emberrel foglalkozók mind „csak” részfeladatokat látnak el. Ez rendkívül hatékonnyá teszi a gyógyító munkát, ám a folyamatban egyetlen hiba is elég a tragédiához. Az orvosnak vakon meg kell bíznia az ügyek intézőiben, hiszen különben nem tudna naponta több embert gyógyítani, mert ideje nagy részét az ellenőrzésre fecsérelné. Az ember tehát kiszolgáltatott – az orvos is, sőt az igazgatója is, aki a kultúrált világ normái szerint akár az állását is veszítheti, noha vélhetően semmiben nem hibáztatható. Arról nem is beszélve, hogy aki – talán magyarázható okok miatt – tévedett, akár súlyosabb büntetésre is számíthat. A Sors tévesztés képében jelent meg egy csomó ember, mostantól fogva tragikus életében.

Meggyőződésem, hogy ha a grazi gyerekcsere nálunk történik, majd mostantól fogva két hónapig minden héten ér minket egy tragédia, vagy majdnem tragédia, akkor szép csöndesen elfogadjuk, hogy ez van, ilyen a világ. Elképesztő, hogy – vélhetően lelki, szociálpszichológiai okok miatt – mennyire tudunk alkalmazkodni a borzalomhoz. Például naponta emberek tucatjai halnak meg Magyarországon, és ezrek pusztulnak a világon azért, mert noha pontosan tudjuk, hogy a technikai eszközeinkből milyen veszedelmek lesnek ránk, úgy teszünk, mintha mondjuk az autóbaleset, az áramütés vagy éppen a tűzhalál valami természetes dolog lenne. Holott van ok, és az egyáltalán nem a véletlen, hanem a féken tarthatatlan „emberi tényező”.

Vegyük például az autót. Volt egy történelmi pillanat, amikor még el lehetett volna gondolkozni azon, szabad-e olyan járművek tömegtermelésébe kezdeni, amelyek rendre ölik majd az embereket. A mai gépkocsik a legjobb biztonsági fölszerelés mellett sem tudják megvédeni az utasokat a megengedett sebesség középső és fölső harmadában – mondjuk 50 kilométeres sebesség fölött -, például frontális ütközés esetén. Mégis hagyjuk, hogy irgalmatlan lóerőket termeljen az elpufogtatott benzin. Ha a gyártás megállt volna egy bizonyos motortérfogat és sebességhatárnál, akkor ma föl se merülne, hogy tíz perceket nyerjünk valami önmagunkkal vívott eszelős versenyben akár az életünk, és persze mások élete kockáztatásával. A betegre szerelhető chippel összefüggésben: ma technikailag persze ott (is) tartunk, hogy elektronikus figyelmeztetőkkel, majd blokkolókkal be lehetne tartatni a sebességhatárokat, de még arra sem vagyunk képesek, hogy olyan szerkezetek beépítésére kötelezzük a gyártókat, amelyek gátolják az indítást mindaddig, amíg minden utas be nem kötötte magát. Mint ahogy technikai értelemben már régen lehetséges lenne, hogy egy műszer ellenőrizze a sofőrt, ám csak pár napja érkezett az a hír, miszerint az Alcokey (Italkulcs) nevű alkoholszondán dolgozik a Saab. Ez kiértékeli a vezető leheletét, és ha a megengedettnél több alkoholt fogyasztott, nem engedi beindítani a motort. Kíváncsi vagyok, hogy a mi kiválóan szervezett, ám az emberi tényező elleni önvédelemre szinte képtelen nyugati kultúráinkban mikorra terjedhet el - pláne kötelező erővel - egy ilyen életeket mentő műszer.

Nem is olyan régen, a kicsi gyerekem védelmében kénytelen voltam a lakást is és a kertet is átvizsgálni. Veszélyforrásokat kutattam. Aki most nagyon megrémült a szegény bácsi halálán, és kiszolgáltatottnak érzi magát, annak javaslom: tegyen egy biztonsági ellenőrző bejárást a saját laktereiben. Meg fog lepődni, mennyire kiszolgáltatott, részben a saját részben a közösségi hülyeségnek. Mondok példát: a mai technikai tudásunk lehetővé tenné olyan háztartási gépek és világító eszközök alkalmazását, amelyek működéséhez elegendő lenne a most használt feszültség és áramerősség töredéke. Vagyis a gyerek nyugodtan kotorászhatna a konnektorban, az legföljebb megcsípné. Mégsem jut senkinek eszébe, hogy az emberi – és pláne gyermeki – élet védelmében az új technikák bevezetését szorgalmazza. Más: a tűzoltók egybehangzó állítása szerint, ha minden szobában lenne füstjelző, töredékére csökkenne a tűzkár, és kivételes esetben égnének meg emberek. Párezer forintba kerülne lakásonként. Ha én biztosító lennék nem is kötnék szerződést tűzkárra, ha nincs riasztó. Aki most nagyon megijedt attól, hogy egy kórházban a véletlenek sorozata megölt egy öregembert, járjon körbe a saját lakában, és számolja meg, hány tűzjelzőt – esetleg oltókészüléket – talál. Ha egyet se, akkor járja körbe a barátait is. Már most megmondom: náluk sem lel majd egyre sem.

Milyen jó lenne, ha a hírek okozta traumák legalább arra jók lennének, hogy ne mindig mások felelősségét kutatgassuk, ha az élet védelméről esik szó.

Persze másképp is lehet reagálni egy tragédiára: a haza mentális állapotára jellemző, hogy „Forró Tamás tetette el láb alól az apósát?!” címen polgári vitakör alakult a Hír TV fórumán. Valami gyógyász megvizsgálhatná azt, aki elindította. Meg azt is, aki hagyja.

Július 12. (hétfő) Reggel jó korán keltem, de addig szöszmötöltem, amíg nem értem be idejében a városba. A szerkesztőségben megbeszéltünk pár dolgot, aztán elmentem a Roma Parlamentbe, hogy Pánczél Mártával és Zsigó Jenővel találkozzam. Jenő meg akarta mutatni az Ando Drom új CD-jét, még mielőtt nyomni kezdik. Azt tudom mondani, hogy amit hallottam, az hátborzongató. Egyszerűen gyönyörűség hallgatni. Írok is majd róla, ha megjelenik, és lesz internetes oldal is letölthető számokkal, szövegekkel. Öt éve nem jött ki lemezük, ami szinte érthetetlen. Jenővel – aki a Roma Parlament elnöke – amúgy is akarok készíteni egy interjút a dolgok állásról. Kaptam egy ajándékot: Kertész Imre Bizhelyakipe című könyvét, ami a Sorstalanság lovári nyelvű fordítása. Ha lenne időm, nekiállnék elolvasni. Bár egy szót sem tudok lováriul, így talán megtisztelhetném ezt a nyelvet. De az is lehet, hogy ha az eredetit is a kezembe venném, és párhuzamosan, mondatról-mondatra olvasnám őket, akkor a végén megtanulnék valamicskét lováriul.

Egyébként nem is lehet olyan nehéz nyelv. Legyen itt olvasmány gyanánt:

Adyes chi gelom ande skola. (Ma nem mentem iskolába.) Feri anda kade, gelom Te shaj pushav kathar muro sityari khere mukel man. (Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől.) Na jó, nem folytatom, pedig érdekes. Szép nyelv. Ezt se fogom már megtanulni.

Néha elkeserít, ha eszembe jut, mi mindent nem tudok mér megtanulni. Szomorú dolog, hogy az ember nem él háromszáz évig egészségben. Annyi járna. Nagyin jó lenne, ha nem csak az élettől eltelve halnánk, meg, hanem a tudástól eltelve.

Onnan az öcsémékhez mentem, mert ott maradt még pár dolog az autóból. Izzókészlet például, ami mégiscsak a jóságos rendőr bácsik kedvence, illik tehát magunknál tartani.

Onnan a buszpályaudvarra mentem, ahol találkoztam a kicsi fiammal és a mamájával. Milos kifejezetten szebben és jobban beszél, mint pár nappal ezelőtt. Nagyon kedves volt. Itthon például csak úgy odajött és megölelte a lábamat. Lehet, hogy egy kicsit én is hiányoztam neki.

Július 11. (vasárnap) Elég hülye ez a nyár. Folyamatosan kánikulát ígérnek, én meg pulóvert veszek, mert fázom. A hideg szél pedig fáraszt, álmosít. Féltizenegykor ébredtem, de elég hatékony voltam. Kitakarítottam a szobámat. Legalább egy órámba telt, mire összeraktam és szállításra előkészítettem a sok újságot. Amikor a teherbiciklivel a szelektív gyűjtőbe vittem, le kellett állnom, mert annyira húzta a súly a kormányt. Ez itt veszélyes, mert az egyirányú utcában, a forgalommal szemben megyünk. Ha szabályosak lennénk, majdnem egy kilométert kellene kerülni. Ezért aztán nem vagyunk szabályosak. A konyhában is takarítottam. Aztán fölemeltem a kaput. Azt nem könnyű egyedül. A forgóvas kicsit beásta magát a betonba, ezért tettem alá egy vaslapot, így szélesebbre tárhatom. Az autókiállásnál sokat számít fél méter, mert én eléggé béna vagyok. Vittem József bácsiéknak – tőlük hozom a tejet - abból a kefirgombából, amit Gizitől kaptunk. Már nagyon elszaporodott, és kértek belőle. Eléggé rossz kedvem van. Alighanem attól, hogy nincs itthon a kicsi gyerekem. Megbeszéltük, hogy holnap se jönnek, mert a nagymamája nem dolgozik hétfőn, így együtt lehetnek még egy kicsit.

Álom: Dávid fiamat ki kellett húznom valami barlangból. Én nagyon féltem, de ő kedélyesre vette a figurát. Elég gyorsan sikerült egy kötéllel kirántanom. Leültünk egy kőre, és egyszercsak azt láttuk, hogy omlik a föld, de felénk jön az omlás, mi pedig egy szakadék szélén ülünk. Azt mondtam neki, hogy ha nagyon koncentrál, akkor kézen fogva úgy is földet érhetünk, hogy nem halunk meg. Csak figyelni kell, nem szabad pánikba esni. Mert akkor kalimpálunk és összetörünk. Amikor elkezdtünk zuhanni, akkor ébredtem föl. De biztosan megmenekültünk.

Olvasmány: Közismert, hogy Sánta Ferenc több mint harminc éve mélyen hallgat. Ez hovatovább nem is ritka, hanem egyedülálló eset: egy író akkor is gyanús, ha hallgat… (J. P. Guszev: Próféta saját hazájában – Tekintet 2004/3.)

Július 10. (szombat) Ma güzünapom volt. Nyilván az egyedüllét teszi, hogy nem nyughatok. Írok, szerkesztek, közben állandóan fölpattanok, és elvégzek valami halaszthatatlan háztartási vagy kerti munkát. Például úgy ítéltem meg, hogy a wc megérdemel egy kis ápolást, mert lent, ott ahol állandóan van valami víz, bizony vízkövet találtam. Dolgoztam vagy egy órát, mire az a borzalmas dolog eltűnt. Aztán a kádat találtam kicsit tisztátalannak. Nekiláttam egy rendkívül agresszív vegyszerrel, úgynevezett hideg zsíroldóval kifehéríteni. Erre is elment egy óra, de olyan fehér lett, mint új korában. Közben kimostam két pokrócot meg egy kicsi szőnyeget – kézzel, mert szétfoszlanak a gépben. Tulajdonképpen nagyon jó ez a munkabeosztás, mert amikor megunom a tisztogatást, visszaülök a géphez, és írok. Kipihenem a fizikai munkát. Amikor elfáradok a kipihenésben, visszamegyek, és kipihenem a gondolkozást. Persze az lett a vége, hogy leültem pár percre, hogy megnézzek valamit a tévében, és el is aludtam ültömben. Legalább két órára. Aztán még locsoltam, mert a föltámadt szél kiszárította a füvet. Mindent összevetve jó nap volt.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy milyen foglalkozást választanék, ha László Csaba lenne a nevem:

Ha olyan nevem lenne, amelyikből kettő is elhíresedhet, azonnal magyarosítanám Andrassew Ivánra, és az is lehet, hogy az írogatást választanám foglalkozás gyanánt. Miniszter biztosan nem lennék, pláne pénzügy, mert azt mindenki utálja, mindenki rá mutogat, főleg akkor, ha nincs minden rendben. Márpedig sosincs. Edző nem lennék, mert azt mindenki utálja, mindenki rá mutogat, főleg akkor, ha nincs minden rendben. Márpedig sosincs. (Egyébként a sportbéli tájékozatlanságomra jellemző, hogy amikor olvastam, hogy László Csaba lesz a Fradi edzője, kicsit csodálkoztam. De aztán arra gondoltam, hogy ha Orbán lehet igazolt focista, miért pont László ne lehetne elhivatott edző?)

Július 9. (péntek) Fontosabb események. Van rendes autóm. Az öcsémék délután áthozták a Twingot. Mindjárt be is gurultunk vele a városba Milossal, mert a mamája a barátnőjét helyettesítette a boltjában. Elvittem őket a buszpályaudvarra, mert indultak nagymamázni.

Onnan a Rómaira mentem, ahova Kóka János hívott meg a születésnapjára. Nagyon kellemes estély volt. Találkoztam régi barátaimmal. Például Dombi Gáborral, Bóna Lacival és Martin-Kovács Miklóssal. Pár szót váltottam az ünnepelttel is.

 

Mai olvasmányom: „A modern kori emberi erőszak jelentős része nem igazi állati agresszió, hanem természetellenes vadászat, amelyben a zsákmányt az áldozat helyettesíti.” (Desmond Morris: Az emberállat.)

Yes, comment…

Sokat dolgoztam, a kampányban napi 16 órát, b…-tok meg, megérdemlem”! – erõsítette meg szó szerint ezekkel a szavakkal Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke az MSZP választmányi ülésén, hogy Mallorcára készül vakációzni.

Baszka

Tőlem oda megy, ahova akar a saját pénzén, de az eléggé talányos, hogy a miniszterelnök honnan gondolja, hogy megengedheti magának a bemutogatás után most ezt a „beszólást” is. Csak halkan jelzem: ha az ifjaknak akar tetszeni, akkor téved, mert azok kiröhögik a fiataloskodó dumájú öregeket. Azt hiszem ezek a gesztusok ártanak a hírnevének. Bár miután az amerikai alelnök is mostanában fakingolt egyet, és Bush nem háborodott föl, talán Medgyessy indulatszava sem veszélyezteti a külkapcsolatokat. Itt jegyzem meg – illő demagógiával -, hogy millió ember dolgozik két műszaknyit évek óta, olyan pitiáner pénzért, amiből nyaralásra, szabadságra nem futja. Ha találkoznának a választmányosokkal, pláne Medgyessyvel, nagyon szívesen mondanák, hogy baszka már, én is elmennék legalább Kenesére, megérdemlem. De az is lehet, hogy csak beintenének, mert úgyis hiába beszélnek.

8. A Reader''s Digest közvélemény-kutatása szerint Magyarország a legnépszerűtlenebb állam Európában - Szlovákiával, Lengyelországgal és Oroszországgal holtversenyben. Arra a kérdésre, hogy melyik ország adott a legtöbbet a világnak, a legtöbben Nagy-Britanniát jelölték meg. A Magyarországra, Csehországra és Lengyelországra adott válaszok még az egy százalékot sem érték el.

Mondjon valaki!

Egy barátom mesélte, hogy rossz jegyet kapott, és az apja előtt arra hivatkozott, hogy nem szereti a tanár. A papa bement az iskolába és kérdőre vonta a pedagógust. Kicsit gondolkozott, aztán megkérdezte: kedves apuka, tessék mondani, mit lehet szeretni Tamáskán?

Ha valaki nem érti, miért vagyunk népszerűtlenek, próbáljon meg egy olyan nőt szeretni, aki utálja magát. Mi is utáljuk, lenézzük magunkat. Ha egy, amúgy összetartozó embercsoport egyik fele lenézi a másikat, és szemmel láthatóan hányingere van tőle – és viszont -, akkor az önlenézés, önutálat. Mást se teszünk, mint civakodunk, pörlekedünk, hazudozunk, vádaskodunk, mások kegyelmére várunk, hajlongunk, alázkodunk, mószerolunk, a másik tehenének megdögléséért imádkozunk. Mondjon valaki egyet, amit szeretni lehet rajtunk!

Állítólag tigris kóborol a Mecsekben. Egy darabig keresték a vadászok, de abbahagyták, mert semmilyen új nyomot nem találtak. Ráadásul Baranyajenő határában, ahol eddig várták a nagymacska felbukkanását, annyira összejárkálták a kíváncsi emberek az erdőt, hogy az állat - ha tényleg létezik - már bizonyosan odébbállt.

Azértse szeretem!

Most éppen ott tartunk, hogy nincs is tigris Baranyában. De már azt is olvastam, hogy mégis inkább három van, és a kutyaviadalosoktól szöktek meg. De függetlenül attól, hogy van-e, eléggé elképesztő, hogy az emberek nem nyughatnak: ahelyett, hogy elbújnának, bezárkóznának, az erdőt járják önfeledten - gondolom, videokamerákkal -, hátha összefutnak a világ egyik legszebb, ám legveszedelmesebb ragadozójával, amelyik igenis fölfalja az embert, ha van étvágya. Alighanem ez az érzelmesen tudományoskodó tévécsatornák bűne, mert azok próbálják ádáz konoksággal bizonyítani, hogy például a krokodil, a cápa, vagy éppen a királykobra a világ legbékésebb lénye, és csak szeretni szabad. Hát én nem tudtam megszeretni sem a krokodilt, sem a cápát, és az óriáskalmárt se fogom, hiába erőlködnek. Mindenesetre ellenpróba gyanánt el kellene híresztelni, hogy tíz krokodil és két piranyaraj van a Balatonban. Alighanem föllendülne a szezon, amennyi hülye van ebben az országban. Sokan még Horvátországból is visszafordulnának.

Kétségbe vonta Clinton a Lewinsky-affér kapcsán gyakorolt megbánását a BBC egyik riportere. Az exelnök a faggatózásra reagálva előbb a médiát, majd a riportert kezdte gyalázni. Clintonnak rövid viszonya volt a Fehér Házban gyakornokoskodó lánnyal, majd eskü alatt tagadta a szexuális kapcsolatot. Később hosszasan kellett magyaráznia, hogy az orális szex miért is nem számít annak, végül töredelmesen megbánta eltévelyedését.

Punktum

Clinton akkor követte el a hibát, amikor az első kérdésre válaszolt, ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy egy úriember ilyesmiről soha nem beszél. De még a hozzá legközelebb állóval, a feleségével sem! Ha nem volt kapcsolat, akkor azért, ha volt, akkor meg pláne. Punktum. Abban meg teljesen igaza volt, hogy az orális szex nem is igazi, mert nem lehet belőle gyerek. Bár ezt nem mindenki tudja: annak idején a Magyar Ifjúság számos kérdést kapott ezzel kapcsolatban, és eléggé reménytelenül próbálta megmagyarázni a terhességtől rettegő szájtáti lányoknak, hogy az nem úgy megy… De vajon honnan lenne az amerikaiaknak egy Veress Pali bácsijuk?

Az amerikai szenátus törvényjavaslatot fogadott el, amely tízszeresére növelné a rádió- és televízióműsorokban elhangzó káromkodások, illetve a bemutatott durvaságok, erkölcstelen jelenetek büntetésének maximális összegét.

A Hócipő a világjog élharcosa

Már megint a Hócipőből lopnak: jómagam javasoltam pár hónappal ezelőtt, hogy jelentős, milliós büntetéseket kellene fizettetni minden egyes gyerekfőműsoridőben vetített gyilkosságért, erőszakos jelenetért, csúnya mondatért. Természetesen nálunk nem történt semmi, ám az amerikaiak – a gondolatlopás virtuózai – szinte azonnal bevezetik javaslataimat. Nem baj, így is jó: majd a magyar törvényhozók az amerikai példára hivatkoznak pár év múlva, ha eljön az ideje. Alighanem akkor se a gyerekek érdekében lépnek, hanem így akarják majd visszafogni az addigra teljesen elvadultan bazdmegező Medgyessy Pétert.

A Fidesz részletes tájékoztatást vár a miniszterelnök amerikai és isztambuli nyilatkozatairól. Ezt Simicskó István képviselő mondta a Klubrádiónak. Az ellenzéki politikus az Irak ügyében tett újabb magyar támogató nyilatkozatokról azt mondta, nem világos, hogy a kormány miként képzeli el az Irakiak kiképzését.

Kikép

Nekem meg az nem világos, hogy mit kell kiképezni az irakiakon. Szemmel láthatóan az egész nép kitűnően föl van szerelve fegyverekkel, azokat használni is tudják, mert azt ölnek meg, akit akarnak, gyakorlatilag képesek sakkban tartani a világ legerősebb hadigépezetét. Nem kiképezni kell őket, hanem átállítani. Erre viszont az amerikaiakat kellene kiképezni. Iszlámból, arab lélekből, emberi jogokból… Erre nagyonis alkalmas Taszár.

Július 8. (csütörtök) Reggel bebuszoztam a városba, mert el kellett intéznem pár dolgot, és voltak megbeszélnivalóim. Mivel nem sikerült mindenkivel találkoznom, elmentem a kínai piacra, mert akartam venni egy bicikliző hátizsákot. (Főleg a gyerek cuccainak.) Igazából sajnálom, hogy ez a piac nincs valami rendesen kialakított helyen, mert olyan lehetne, mint amilyen egy igazi bazár az arab világban. Hosszú ideig nem értettem valamit: bizonyos kereskedők nem voltak hajlandók nekem eladni bizonyos árúkat. Ez nagyon bosszantott, és azt gondoltam, hogy ezek teljesen hülyék. Most végre megvilágosodtam. Egy szandált nézegettem, de a kereskedő kivette a kezemből azzal, hogy ebből csak fél pár van. Nyúltam a következőért, de láttam, hogy az is fél… Kérdeztem az embert, hogy most akkor vágassam-e le az egyik lábamat. Jókat nevettünk, de a végén megértettem, hogy amit oda kiraknak, az csak minta, és egy egész kartont kell venni belőle, mert darabonként nem adják. Elég sokat bolyongtam, néha már az volt az érzésem, hogy labirintusba keveredtem. Ez tulajdonképpen rossz érzés, de azért kicsit jó is. Végül sikerült magamnak is, és a feleségemnek is megfelelő hátizsákot venni – az utóbbinál a kereskedő megkérdezte, hogy milyen emblémát parancsolok. Ugyanarra – az egyébként jó minőségű zsákra – legalább hat világmárkát választhattam. Ezen kívül vettem Milosnak is meg magamnak is egy-egy szandált. Hoztam igazi kínai finomságokat is. Például egy meglepő küllemű édességet. Eléggé rossz küllemű – leginkább parafára hasonlító – lapkák. Kiderült, hogy szárított vegyesgyümölcs. Alighanem úgy csinálják, hogy lekvárt főznek, és abból vonják ki a vizet. Végül hengerlik és kockára vágják a lapokat.

Ma az is kiderült, hogy legalább százhúszezerbe kerül a kocsi javítása. Azt még nem tudom, honnan kerítem elő. (Láttam a motort belülről. Iszonyatos pusztítást végez egy ilyen láncszakadás. Senki nem tehet róla: elöregedett az anyag.) Nem tudom, mi lesz, de ki kell kerülni ebből az autócsapdából. Holnap Ákos öcsém áthozza a sógornőm Twingoját, amit megveszek tőlük. Persze részletre. Ez az, amivel a feleségem pár hónapja karambolozott. Ha az embernek kicsi gyereke van, és vidéken él, akkor nem nagyon lehet autó nélkül élni.

Álom: hosszasan – kitárt karokkal - repültem vasúti sínek fölött, éjszaka. Holdfény volt. Néha falvak, állomások fölé értem. Csak az zavart, hogy állandóan figyelnem kellett, nehogy hídnak, vagy villanyvezetéknek ütközzem. Szeretem ezt az álmot, gyakran előjön.

Július 7. (szerda) Nagyon jó volt ez az igazi nyári éjszakai stoppolás. Mint ahogy vannak jó nyári illat-emlékek például, amelyek néha rám törnek, sőt keresem is őket, úgy jött most ez az útonállás. Valamikor úgy képzeltem, hogy ha öreg leszek, állandóan vándorlok, egy kis tengerész zsákkal, stoppal járom a világot. Ha elfáradok, telefonálok valamelyik gyerekemnek, és az értem jön. Mert az egy jóféle öregkor lenne. De persze nem lesz. Hanem valami megalázó kínosság jön, teljes pénztelenség, nyomorúságos betegségekkel. De tegnap éjjel még elég fiatal, és majdnem teljesen egészséges öregember voltam. Érdekes, hogy azt harmincöt éve, amikor elkezdtem a vándorlásos időszakomat, még el se tudtam képzelni, hogy egy rádió lesz a zsebemben és – miközben a szélen állok - azon hallgatom a Bartók Rádiót.  Fantasztikus ajándék, amit a fülünkbe kapunk.

P. megint kifogásolta, hogy nem jegyzem ide az álmaimat, pedig néha megtettem. Mindig elfelejtem.

Ma egy olyan faluban voltam, amelyikből az emberek nem vágyódtak el. Ovális alakú volt a főtér és sokan sétáltak, üldögéltek, kávéztak, és beszélgettek. Szokatlanul jólöltözöttek és tiszták voltak az öregek. Senki nem volt borostás. Én egy fa alatt ültem, és figyeltem őket. Kártyáztak egy arra tartott nagy faasztal közül. Mindig jött valaki, és odabökött egy másikra, hogy „na, te jössz”, vagy „te következel”. Az fölállt és besétált a borbélyműhelybe, aki meg jött, az leült a helyére. Úgy húsz perc múlva visszajött, aki elment, és rábökött a következőre. Föltűnően nyugodtak voltak ezek az öregek, még a nyilvános kártyázáskor szokásos hülye szövegektől is tartózkodtak. Gondoltam, benézek a borbélyhoz: biztos jó ember lehet, ha ennyire szeretnek hozzá járni. Meglepetésemre egy szokatlanul bozontos hajú középkorú nő volt. Egy öreg ült a székében, hátrahajtotta a fejét, a nő pedig masszírozta. Az öreg szemmel láthatóan boldog volt, révedten nézte a plafont. Aztán kicsit megrázkódott, majd nagyot sóhajtott és fölállt. Megköszönte a szolgáltatást, és fizetett. Amikor kiment mellettem, megkérdeztem a nőt, hogy levágná-e a hajamat. Nagyot nevetett, és azt monda, hogy ő bizony ahhoz nem ért, és ha nem vettem volna észre, ez itt egy kupleráj. Egyszemélyes. És ha akarom, csekély ellenszolgáltatásért megmutatja mire képes egy kis nyakmasszázzsal. Pici, de emlékezetes borzongásaim leszek, és az sem lehetetlen, hogy orgazmusocska is jő. Arra nem emlékszem, hogy kipróbáltam-e, de megelégedettséggel töltött el, hogy rájöttem, mitől olyan békések a téren az emberek, és honnan vannak azok a lágy harmóniák.

Ugyanő (P.) megjegyzi, hogy ritkán írok az olvasmányaimról. Talán azért, mert rettenetesen sokféle írás kerül a kezembe, és sokszor nem is tudom, hogy miért nem nézegetem inkább az eget, pedig úgy inkább gazdagodnék. Persze vannak előttem értékes szövegek is. Sokszor beleolvasok Andrej Tarkovszkij (http://www.tarkovszkij.hu) Naplójába. Csak úgy, szinte találomra. Ma például ezt olvastam: 1980. április 17. …Tegnapelőtt meghalt Sartre. (…) Utolsó interjújában Sartre gyászosan megtagadta számos nézetét, amelyeket a fiataloknak tanított vagy sugalmazott. Mi már sokkal korábban éreztük mindazt, amihez élete végén eljutott.

Nem arról van szó, hogy halála előtt megöregedett volna, hanem arról, hogy elméletei túlságosan felszínesek voltak.”

Július 6. (kedd) Nagyon megható, hogy amikor hajnalban hazaértem, volt itt egy pár érdeklődő, aggódó levél, mert este nem jelent meg frissítés. Sajnos, néha előfordul, hogy képtelenség naplóba jegyezni, mert nem vagyok gép közelében. Most az történt, hogy a barátaimmal – Annával, Kajóval és Csárlival – meglátogattuk Pista barátunkat, aki pont olyan távolságra lakik Budapesttől, mint én, csak az ellenkező irányban. Nagyon jót vacsoráztunk és beszélgettünk. Természetesen elsősorban a sajtó „időszerű kérdéseiről”. Mivel autóm nincs, elég nehéz volt hazajutni. Anna persze fölajánlotta, hogy hazahoz, de úgy gondoltam, hogy ha a sors azzal ver, hogy kiesnek alólam az autók, akkor nem szabad megadni magam. Éjszaka se. Ha ilyenkor hazahozatom magam, az megadás. Jöttem hát stoppal. Illetve Békásmegyerig busszal, ott a harmincadik kocsi fölvett.

Július 5. (hétfő) Ez megint gyalázatos nap volt. Reggel jó korán elindultam, hogy odaérjek az értekezletre, de hirtelen hallottam egy kattanást és leállt a motor. Ott, ahol a Dózsa György útra kanyarodtam volna a Thököly felé. Természetesen a belső sávban, pirosban. Arra gondoltam, hogy betolom a Felvonulás-téri parkolóba. Ötszáz méteren át taszigáltam, mire rájöttem, hogy ez rossz terv volt. Fölhívtam Ákos öcsémet, aki aludt. De természetesen hamarosan megjelent Mirkóval. Kitaláltuk, hogy mégis inkább hazahúz Tahiba, mert szép dolog, ha bemegyek a munkahelyemre, de szinte lehetetlen mindent összeegyeztetni, ha máskor akarjuk elvontatni. Fölhívtam Csárli urat, a szerelőt, és megbeszéltem vele, hogy a háza elé tesszük. Egy óra alatt oda is értünk. Este beszéltem vele. Azt mondja, hogy a vezérmű lánc szakadhatott el. Ha szerencsénk van, kicsi kárt okozott, ha nem, akkor nagyobbat. Majd szétszedi a motort, és akkor megtudjuk.

Hazajöttünk az öcsémékkel, megebédeltünk, aztán elmentek. (Lassan rádumál, mert teljesen igaza van, hogy vegyek egy másik autót, részletre.) Milossal kettesben maradtunk, mert a mamája is bement velük, próbára.

Már reggel is nagyon rossz kedve volt, de nem tudtuk, miért. Délután rendesen aludt, de nagyon morcosan ébredt. Egy órába telt, mire fölvidítottam. (Azzal, hogy hintázás közben mindig elkaptam a lábait.) Aztán elmentünk sétálni. Betértünk a kocsmába cigarettát venni, és inni valamit. (Úgy látszik, a kocsitologatás kivette belőlem a nedveket.) Persze Milos igen lelkesedett mindenért. Például a kocsma előtt álló hatalmas motorért. Egy fiú megkérdezte, hogy rá akar-e ülni. Persze! Kiderült, hogy valaha Wanda osztálytársa volt. Aztán sétáltunk, mindenkivel szóba elegyedtünk. Milos egyre vidámabb volt. Végül mindenáron be akart menni egy házba, ahol egy ismerős néni lakik. Kérdezte, hogy nem volt-e a gyerek uszodában, mert szerinte piros a szeme. Hát, volt. Itthon még mocorogtunk a kertben, aztán jött a vihar, azt néztük az ámbitusról. Kicsit ettünk is, aztán megfürdettem. Lefeküdt szépen, vidáman, és majdnem el is aludt kakaózás közben. Hirtelen fölkelt, elkezdett zokogni, hogy nagyon fáj a szeme. Addigra kihűlt a kamilla, nagy nehezen megengedte, hogy mosogassam a szemét. Majdnem elaludt, de megint zokogni kezdett, mire megint rávettem, hogy kamillázzunk, és megint majdnem elaludt. Ezt még megismételte háromszor, egyre elkeseredettebben. Végül már hisztizett. Kivittem a kertbe, és a karjaimban ringatva altattam el, mint régen, ha nyugtalan volt. A végén már én is teljesen szétestem. Letaglóz, ha beteg egy gyerek.

Más:

Nekem már akkor volt egy rossz érzésem, amikor a kilencvenes évek lején levelet kaptam Bencsik Andrástól – akit nagyon kedveltem -, hogy valószínűleg följelent, mert azt mertem leírni, hogy az ő lapja (Pesti Hírlap) jobboldali. Azon gondolkoztam, hogy vajon, ha két önmagát írástudónak gondoló ember között valami vita van, akkor hova vezet, ha azt nem írásban, hanem a bíróságon döntik, döntetik el.

Még rosszabb érzésem támadt, amikor megtudtam, hogy életemben elsőként Lovas István - Bencsik András munkatársa - politikai okból följelentett valami kiragadott mondat miatt. Az ügyészség persze elzavarta, mert ügyefogyottnak találta az ügyet..

Az egész Bencsik-perrel kapcsolatban nem szeretnék mélyelemzésbe fogni, mert magánemberként mindkét irányban elfogult vagyok. (Amikor Bencsik Andrást még a barátaim között tarthattam számon, ugyanazon a pelenkázón tettem tisztába a fiamat, amin azelőtt a Mécs-gyerekek tisztultak meg rendszeresen. Ráadásul Bencsik fia is, és az enyém is a góliátizmus elleni harcra készülve kapta a Dávid nevet.)

De valamit mindenképpen meg kell jegyeznem: akkor is rossz érzésem volt, amikor már több mint két éve Bencsik a soros szereptévesztéséről mesélt egy tévéműsorban. Arról, hogy a Gresham-ügy miatt ő személyesen jelenti föl Medgyessyt, aki akkor még csak miniszterelnök-aspiráns volt. Arra gondoltam, hogy ez a sok följelentgetősdi egyszer majd nagyon visszaüt. Nem csak rá, hanem az egész sajtóra. Ugyanis a politikai küzdelemben az ilyen följelentés a sajtószabadság különös és visszataszító korlátozása. Azt mutatja, hogy az újságíró lenézi a saját fegyverét: az írástudást. És ráadásul azt az érzetet kelti, hogy az újságíró mégis inkább politikussá akar lenni, de valamiért mégsem megy el képviselőnek vagy pártvezérnek. Számításból, természetesen.

Bencsik most arról beszél, hogy vége a szólásszabadságnak, és ő célszemély lesz, akit örökösen följelentenek majd. De vajon gondolt-e arra, amikor pörben másra akart büntetést méretni, hogy mi van a szólásszabadsággal akkor, ha neki ad igazat a bíróság. És egyáltalán: ha valaki politikába mártott ügyekben bíróságosdit játszik, akkor ez csak romlott cinizmus, vagy valóban az igazság mindenek fölött álló szolgáltatójának tekinti a törvényszéket? És ha igen, akkor miért nem hallgat lehajtott fejjel, ha kimondják, hogy bűnt követett el?

Más, de ide tartozik: a Klubrádióban, Bolgár György megbeszélős műsorában egy hölgy azt javasolta, hogy mindazok, akik torkig vannak már a mai politikai stílussal, viseljenek kék szalagot. Ott, ahol a kokárdát szokás. Valóban kellene tenni valamit – ha mást nem, hát demonstrálni -, mert nagy baj lesz. Úgy tűnik, hogy a magyar közélet bal oldala nem veszi észre, hogy egy egyáltalán nem csöndes fölkelés zajlik, ami ha nem is tudja térdre kényszeríteni, de megbillentheti a társadalmi rendet. A billentő szerkezet most támasztékot kapott az EU-szavazáson, a petícióval, és jön a kettősállampolgárságos népszavazás is.

A társadalmi rend, a stabilitás része az is, hogy a társadalom egyik fele nem sajátíthatja ki a nemzeti jelképeket. Amikor a kokárdát elkezdték szisztematikusan összenyálazni, és már sejteni lehetett, hogy ebből baj lesz, talán senki nem gondolta, hogy ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, a jobboldal odáig jut, hogy a magyarok Himnuszával is bohóckodni kezd. Azt alázó, fenyegető fegyverként veti be. Ráadásul bíróság ellen.

Az, hogy Bencsiknek, és a jobboldal más jeleskedőinek sípos-dobos rikácsoló emberek kíséretére, egy állandóan résen álló politikai cirkusz-társulatra van szüksége a fellépéseihez, önmagában minősíti a demokráciához való viszonyukat. Értem őket: miért ne tennék, amit megtehetnek? Érdeket érvényesítenek, és az érdek itt most az anarchia. Bencsik – aki Orbán nyíltan vállalt szócsöve, akinek az a dolga, hogy a széljobbnak harsogjon - rövid időszakokat leszámítva félóránként fölszólítja a nemzetet a lázadásra, a forradalomra, vagy legalább a zavarkeltésre. Ennek ő bármikor az élére áll, és ehhez fegyvert is visel: „állandóan magánál hordja a fütyülőjét”. Pontos terve nincs, de állandó készenlétben van, hátha megnyílik a rés, amin gyorsan be lehet nyomulni. Hátha elsül az Auróra ágyúja, hátha nyitva felejtenek egy cselédajtót a Téli Palotán. A benyomuláshoz pedig csőcselék kell. Mégpedig egy tenyésztett, idomított, kiképzett horda.

A jobboldal vezetői kiváló érzékkel ismerték föl, hogy ezeket a mindenre kapható lényeket állandóan feszültségben kell tartani, és be is kell vetni, egyre veszedelmesebb szituációkban. Kifütyülni a köztársasági elnököt – semmiség, ujjgyakorlat. Sípolni, halottak emlékét sérteni a temetőben – ez már összekovácsoló misztikus kaland. Füttyögetni és ordítozni mások tüntetésén, politikusok beszédei közben – mutatja, hogy működik a rendszer. Szétsípolni miniszterelnöki beszédet, dobállással, más kormánytagok jelenlétében – ez már igazi behatolás. Megalázni a bíróságokat – nagy próba.

Illetve nem is olyan nagy, mert a bíróságok ezt tűrik. Mintha a köztársaság egyik legfontosabb hatalmi ága nagyjából olyan súlyú lenne, mint egy focibíró stábja a partjelzőkkel. Nem értek hozzá, de talán még azoknak is joguk van például a meccs megállítására, ha kórusban gyalázzák őket.

Már az is abszurd, hogy ha a bíró a tárgyalóterem elhagyására szólít föl embereket, azok ott maradnak. És nem jön be valami teremszolga, hogy kivezesse őket. Ha nem mennek ki szép szóval, hát miért nem jön be több, esetleg marconább szolga? És ha ez se segít, miért nem teszi zárttá, vagy miért nem rekeszti be a tárgyalást? Ha a bíró szava ennyit ér, akkor nem csoda, ha a tárgyaláson gyalázni lehet az egyik pörös felet, aztán kicsúfolni a bíróságot, mert nem áll föl, nem énekel testületileg a Himnusz zengetése alatt.

Pár évtizede értelmiségiek egy csoportja szóvá tette, hogy talán nem helyes, ha egyenruhás csoportok masíroznak európai utcákon. Mivel a jobb emberek hülyéknek nézték a masírozókat, csak legyintettek. Az lett a történet vége, hogy egy Demokrata nevű figyelemre méltó újság rendszeresen témázgathat azon, hogy nem is annyi millió áldozata lett a masírozgatásnak, hanem csak annyi.

Én meg itt és most megint figyelmeztetek: nem lesz jó vége annak, ha a politikai B-közép bemászkálhat már a bíróságokra is gyalázkodni és Himnusszal randalírozni. Üljenek össze a bírók, kérjenek jogokat. Üljön le valaki Orbán Viktorral tárgyalni, mert csak ő állíthatja meg a csőcselékét. Talán hagyott még annyi méltóságot benne a hatalomvágy, hogy kitűzi a kék szalagot, vagy valami más jelet. Téved, ha azt hiszi, hogy talpasai – vagyis inkább torkosai - nem fordulnak majd ellene, nem alázzák őt is, ha valamiért majd rá haragszanak.

Július 4. (vasárnap) Ma olyan igazi csöndes, nyugodt nap volt. Már reggel is csak azért ébresztett föl a kicsi fiam, hogy bekapcsoljam neki a tévét, mert mesét akart nézni. Aztán mellém kucorodott és csöndesen szemlélődött. Ez igazán rendes tőle. Bár nem nagyon értem, hogy miért nem tudja még maga bekapcsolni a tévét. Szerintem a művelet minden egyes elemét pontosan érti, csak valahogy még nem jutott eszébe, hogy ezt ő is meg tudja tenni.

A gondolkozására jellemző, hogy kint a kertben fogta a háromkerekűjét és elindult a locsolócső nyomvonalán. Lelkesen közölte, hogy ez sihuhu. Vagyis annak ellenére, hogy kapott ugyan egyszer egy fa kisvasutat fa sínekkel, és a síneket soha nem használta, pontosan tudja, hogy valamin jár a vonat, de az nem a közönséges autóút.

Ma úgy látszik, ő is nagyon bukolikus hangulatban volt, mert egyszercsak jelezte, hogy szeretné, ha pokrócot tennék a nagy kerti hintára. Persze ráterítettem, mire ő oda feküdt, az ölembe hajtotta a fejét, és úgy voltunk vagy egy órán át. Ritka, hogy ő öt percnél tovább egy helyben maradjon. Szabályosan beszélgettünk. Vagyis főleg ő magyarázott, én meg vagy értettem, vagy nem.

Később a mamája is beszámolt arról, hogy délutáni alvásuk előtt ugyanígy beszélgettek. (Én addig megnéztem a Macskajajt az interneten, egy videocsatornán. Csodálatos film.)

Estefelé elmentünk tejért, és a néni megmutatta az új kacsáit. „Látja Ivánka milyen igazi paraszt vagyok: ahelyett hogy örülnék, hogy már nincs disznóm, nincs csak három tyúkom, nem bírom megállni, hogy ne vegyek valami állatot. Karácsonyra meghíznak.” Milos persze teljesen odavolt. Sőt lelkesen kiabálta, hogy ilyeneket a Dunában látott. Ez azért érdekes, mert megint azt mutatja, hogy jól el tud vonatkoztatni, hiszen a Dunában nem még pelyhes kamaszkacsákat látott, hanem egészen más színű fölnőtt madarakat.

Este még megnézet a foci Európa-bajnokság döntőjét. Nem drukkoltam a görögöknek se meg a portugáloknak sem, de azt hiszem, a görögök teljesen megérdemelten győztek.

Tegnap elvelejtettem ide jegyezni, hogy válaszoltam erre a kérdésre: Ön mire használná a taszári bázist?

Egy embervédő központ kellene oda, ahol főleg NATO-katonákat oktatnánk. De a világ bármelyik részéről fogadnék hivatásos harcosokat, mégpedig magyar állampénzen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a világ fölfigyeljen ránk. Természetesen olyan témákról lenne szó, mint az alapvető ENSZ-egyezmények – különös tekintettel a polgári lakossággal és a foglyokkal való bánásmódra -, háborús etika, vallások, népszokások, szociálpszichológia, nemzetközi illemtan, humanitárius logisztika stb. Bár ez ma még különösen hangzik, azt próbálnám megértetni a katonákkal, hogy az egész emberiség védelmében tartjuk őket, és semmi más értelme nincs a létüknek.

Július 3. (szombat) Milos reggel hét előtt azzal ébresztett, hogy bekakilt. Amikor bontani kezdtem a pizsamáját, kiderült, hogy bizony csak folyóvízzel tisztítható. Betettem a kádba, kimostam, de úgy döntött, hogy jó helye van ott neki. Sőt engem is beparancsolt. Így aztán fürödtünk vagy másfél órát. Nagyon jó, meghitt reggelünk lett ilyeténképpen.

Aztán kimentünk a kertbe. Hintáztunk, meg fociztunk. Milosnak meglepően jó a labdaérzéke. Ezt nem tőlem örökölte. Hanem inkább szegény Incától, aki - ha a lába meg nem betegszik - a kaposvári csapatban játszhatott volna. De szinte biztos, hogy tovább is jut. A lábán volt egy visszérburjánzás, ami miatt az orvosok eltanácsolták. Igazán sajnáltuk, mert nagyon tehetséges volt. A feleségem öccse is igazolt focista.

Ha Milos hagyott egy kicsit, akkor - határozóval a kezemben - megpróbáltam kideríteni, miféle növények laknak a kicsi kertünkben. Ez remek szórakozás. Például ráleltem a legközönségesebb kerti kúszónövény nevére. Úgy hívják, hogy madár-keserűfű (Poligonum aviculare).

Telefonált Milán, hogy szüksége lenne egy nagyon hosszú hosszabbítóra - vagyis nagyon hosszabbítóra. Fölvittük neki. Ott is maradtunk. Milos nagyszerűen lefoglalta Emét, mi meg ebédeltünk, és többnyire hülye családi történeteket vettünk elő Milánnal és a mamájával – aki a mostohaanyám, ugye. A kicsi gyerek aztán elfáradt, ezért hazajöttünk.

Nem aludt el azonnal, még egy kicsit hintáztatni kellett.

Amikor elaludt, telefonált Szász Pista, hogy mégis inkább írjak holnapra egy jegyzetet, biztonsági tartalékként. Neki is láttam.

Amikor Milos fölébredt, azonnal kiszaladt focizni. Alig bírtam rávenni, hogy menjünk el biciklivel tejért. Persze jó nagyot kerültem, végül a földeken kötöttünk ki. Szinte csönd volt, csak a madarak énekeltek. De sajnos Milosnak eszébe jutott, hogy enne valamit, és elkezdett velem kiabálni. Aztán megelégedett a teával is, amit magunkkal vittem.

Végül jól érezte magát, mert bemehetett az istállóba, simogathatta a bocit. Ez már szertartás nála: ha a boci megnyalja a kezét, akkor ki is jön. Persze, miután kezet mosott. Csak azt nem tudom, mi lesz, ha megnő az az állat. Az is lehet, hogy kicsi bika.

Itthon megint fociztunk, és fürdés előtt még mesekönyvet is nézegettünk. Fél tizenegykor aludt el, pedig nem is ugrabugrált. A hasamon feküdt és nézelődött. Teljesen elgémberedtem, de azért nagyon jó volt. (Az arab zenét sugárzó Radio Mazajt hallgatom. Nagyon ráérős, pihent muzsika.)

Július 2. (péntek) Sajnos hol esett az eső, hol csak lógott, így aztán sehova nem tudtunk elmenni. De jó nagyot hintáztunk a gyerekekkel. Aztán, amikor eleredt az eső a feleségem elment mesefilmért, de peche volt, mert a videóban nem indult el. Biciklire kaptam és elmentem egy másikért. Az elindult, de szemcsés volt. Megint visszavittem, cseréltem, és végre a harmadik elindult, és szemcsés se volt. Aztán ebédeltünk, és a feleségem elvitte Edét és Szonját, mi meg kettesben maradtunk Milossal. Sőt, maradunk holnap is, mert a mamája a barátnőinek segít falat festeni, aztán próbára megy. Remélem jó időnk lesz, és elmehetünk kirándulni. Nagyon jól elvoltunk estig, és viszonylag könnyen el is aludt – csak háromszor ugrott előtte a hasamra. Úgy látszik, ez elkerülhetetlen.

Július 1. (csütörtök) Délelőtt írtam, aztán egy papírt kerestem, ami pont ott volt, ahova tettem, és ahol tudtam, hogy van, de valahogy mégsem találtam. Erre a szó legszorosabb értelmében fölforgattam az egész lakást. Ebből megint rájöttem, hogy – dacára az elektronika fejlődésének, plusz annak, hogy gyakorlatilag már nem használok papírt – minden tele van teljesen fölösleges papírokkal, számlákkal, bevallásokkal. Képtelenség rendet tartani. Ezért most ünnepélyesen elhatároztam, hogy mindent átnézek. Aztán mindent kidobok. Eltart majd pár hónapig. A papírt persze megtaláltam – pontosan ott, ahol először kerestem.

Délután átmentünk Szonjáért és Edéért, aztán átmentünk Leányfalura, a strandra. A belépő 2500. Annyit azért nem ér. De a gyerekek nagyon jól érezték magukat. Milos nagyokat ugrált, csúszott. Együtt hintáztak, homokoztak, mászókáztak. Sajnos a kicsi gyerek pont azt a negyed órát használta ki, amikor a mamája rám hagyta, mert elment Edével és Szonjával valami mély vízbe. Fölkuporodott a gyerekmedence közepén a csúszda tetejére és jó nagyot kakilt. (Olyankor nagyon aranyos. Rendkívül gondterhelt, és még akkor is mérges, ha csak ránézek.) Szerencsére vízi pelenka volt rajta, és észre is vettem, így nem lett baj. Meglepően könnyedén meg tudtam szabadítani a mocsoktól. Talán, mert vizes volt a pelenka.

Ott is eszegettünk, de még itthon is jó nagyot vacsoráztunk, aztán hamar elaludtak. (Nagyon megható volt, hogy Edének valamiért nem jutott puding, Szonja pedig egy bögrébe öntötte a sajátja felét. Csak úgy, magától.)

Június 30. (szerda) Egész nap írogattam, de persze szakaszosan, ahogy szoktam. Időnként elmentem vásárolni, elhordtam egy csomó újságpapírt biciklivel a szelektív gyűjtőbe. Este pedig bicikliztünk egyet Milossal. Láttunk kiscsikót. Nem is nagyon közelítettük meg, de a mamája azonnal ott termett, s horkantott is egyet. Találtunk egy sötétgyümölcsű eperfát – nálunk Mernyén szerednek mondták -, amivel jól összekentük magunkat. De igazából Milos fáradt volt, vagy rosszkedvű, nem akart lemenni a Dunához se, ezért inkább hazajöttünk. Nagy lelkesedéssel vett részt az esti locsolásban.
Más nem nagyon történt.
 

Június 29. (kedd) Délelőtt dolgoztam egy kicsit. Írtam is, meg már majdnem a végére jutottam az Erdélyi és csángó költők oldalainak a Magyar Elektronikus Könyvtárba szánt változatával. Holnap még ellenőrzöm, aztán készítek egy statisztikát – már kíváncsi lette, hány költőnek hány versét gyűjtöttük össze -, és be is fejezem.

Kicsit kertészkedtem is. Füvet telepítek, mint rendesen. Hordtam és szitáltam a komposztálóból nyert földfélét. Milos is jött a szitájával, és próbált segíteni.

Délután itt volt Elmer. Rövid ideig, mert mi indultunk a városba. Milos és a mamája egy kiállításra, én Ákos öcsémékhez, aztán az Articsókába Fialával és a megszokott csapattal. Ma nem voltunk valami jók. Legalábbis magamat fáradtnak és szétesettnek találtam.

Este jött egy levél KPJ-től, hogy még idén megjelenik a Novellisták könyve, és én abba adjak egy írást. Ez remek, mert nem kell újat írni, hanem a szerintem legjobbat adhatom oda. Márpedig a szerintem legjobb A törpe című. Ezen kívül még van egy, de legföljebb két jó írásom.

elmesélte, hogy régebben náci volt, de aztán elmondták neki, hogy "nem tiszta" és azóta nem az  tova

Gheorghe GRIGURCU

Ion SANGEREANU