Dávid örvend, meg én is   friss: szept. 1. 01:31

Augusztus 31. (kedd) Ma csodával határos módon szinte fél óra alatt elintéztem az autóátírást és még új személyi igazolványt is csináltattam. A körülmények szerencsés összejátszása miatt idejében odaértem a szentendrei okmányirodába, nem volt előttem senki, az ügyintéző gyorsan, kedvesen foglalkozott velem, közel volt a posta. Ezután, dél előtt öt perccel a fényképező hölgy nem zavart el azzal, hogy jöjjek vissza egykor, mert ő már ebédelne, és dél előtt egy perccel a másik ügyintéző hölgy is így cselekedett. Így képzelem el az államigazgatás működését. Persze azért meg kell jegyezni, hogy ez több mint húszezer forintomba került, de így mulat egy magyar.

Aztán fölmentem Wandáékhoz, hogy hazavigyem a kicsi gyerekemet meg a mamáját, de persze még ott maradtunk pár órát. Sőt, lementünk Wandával a korzóra, ahol a Gombánál elücsörögtünk egy darabig. Mintha csak turisták lennénk.

Kívülről-belülről nézve nekem egyre borzalmasabb ez a turistalét. Iszonyatosan gagyi, persze a fényezett fajtából.

Augusztus 30. (hétfő) Ma nagyon jó dolog történt. Tegnap fölhívott Zsófi, hogy ma találkozzunk. Tíz éven keresztül együtt voltunk, de aztán, amikor a mamáját elhagytam, megharagudott rám – teljes joggal -, és már évek óta nem találkoztunk. Nagyon jó volt látni, és beszélgetni vele. Persze fölnőtt nő lett, mégpedig nagyon szép, mindjárt érettségizik, de azért megmaradt ugyanolyannak, amilyen volt. Ezt nem tudom, hogyan csinálta, de jól.

Nem is írok erről most többet, mert eléggé megviseltek a saját érzelmeim. Remélem, ezentúl gyakran látom.

Tegnap este kiderült, hogy mégsem jó az az alkatrész, amit Pestszentimrén vettem egy hete egy bontóban, ahol már akkor is csodáltam a kiszolgálást. Reggel elmentem, hogy visszavegyék a rossz tengelyt. Ebből aztán az lett, hogy a bolt tulajdonosa vette kézbe az ügyet, és mintegy két órán át méricskélt – tolómérővel belülről és kívülről minden lyukat, hajlatot, bütyköt -, aztán illesztett, számítgatott, mire megtalálta és összerakta a jó tengelyt, és a hozzávalókat. Sőt: még ingyen adott egy pótalkatrészt is abból a darabból, ami legtöbbször sérül, mert azt mondta, hogy az jár nekem, hiszen annyit fáradtam fölöslegesen. Komolyan mondom, hogy ilyet még nem láttam. Jó, hogy vannak ilyen emberek a kereskedelemben.

Este fölmentem Wandához, mert ott várt Milos és a Mamája. Nagyon jól elvoltunk, de aztán úgy nézett ki, hogy Milos elválasztása Edétől akkora traumát okozna, hogy jobb, ha ott alszanak. Így aztán egyedül jöttem haza.

Augusztus 29. (vasárnap) Sajnos délig aludtam, ami keresztülhúzta azt a tervemet, hogy elmegyek horgászni Milossal. Valamelyik nap vettem két sneciző botot. Az egy egyszerű, kihúzható, három méteres jószág, amin nincsenek gyűrűk, és orsó se lehet rajta, mert ez a feltétele annak, hogy engedély nélkül horgásszunk. Igazából én nem is akarok halat fogni, mert kifejezetten sajnálom őket. Azért, mert nem ordítanak, még fáj nekik a horog, és kínlódnak, amikor elpusztulnak, hiszen fulladoznak. Azt azonban tisztességes dolognak tartom, hogy kifogom, aztán visszadobom őket. Kivéve, ha éhes vagyok. De akkor meg azonnal le kell csapni a fejüket, hogy ne szenvedjenek. (Vagy esetleg friss vízben lehet tartani őket.)

Persze jogos a kérdés, hogy minek horgászok, ha nem akarok ölni és szenvedést okozni. A gyereket rá kell vezetni az élés és az életben maradás törvényeire. A horgászás olyan sport, ami nagyon sok türelmet igényel, praktikus és ravasz gondolkozást követel. És még ráadásul jó is, meghitt hangulatban lehet a parton ücsörögni, családostul.

De ma nem horgásztunk. Kicsit bicikliztünk, ennyi jött össze sport gyanánt. (Meg, persze nézegettük az olimpia végét.)

Csodálatos volt, amit napokon át láttam a tévében. Persze borzasztó, hogy elvették az aranyainkat, pláne akkor, ha jogosan. Mindent összevetve van egy rossz érzésem, ami mindvégig bennem volt. Az olimpiának egyre kevesebb köze van az eredeti eszméhez. Nekem túl sok a szponzor. Túlságosan nyilvánvaló, hogy a sport hatalmas üzletág, és a versenyzők kénytelenek ennek szolgálatába állni. Már szó sincs amatőrizmusról. Mesélhetünk mi arról – hittel -, hogy a részvétel a fontos, meg nagyon szépen csillog az ezüst is… De ez nem igaz. A győzelem a fontos, mert az, aki aranyat hoz haza, sokkal jobban megalapozhatja a jövőjét, mint az, aki csak helyezett. Pénzt is kap, szponzorok is jönnek, a test reklámfelület lesz, de talán ezeknél is fontosabb az ismertség, az ebből keletkező kapcsolati tőke, ami aztán igenis pénzre váltható. Azért doppingolnak a versenyzők, mert nagyon pontosan tudják, hogy az ellenfeleik szinte pontosan ugyanolyan teljesítményre képesek, mint ők, maguk. Centiméterek, dekák kellenek a győzelemhez. Okkal hiszik, hogy megéri a kockázat, hiszen egyrészt nem bukik le mindenki, másrészt a várható haszon óriási. Legalább annyira szánom, sajnálom ezeket az embereket, mint amennyire dühös vagyok rájuk, mert röstellnem kell magamat. Persze magyarként.

Este még betettem a román költők antológiájába hét új költő verseit: Aurel DUMITRASCU, Teodor DUNA, Ovidiu GENARU, Mariana MARIN, Viorel MURESAN, Nicolae PRELIPCEANU, Petru ROMOSAN.

 (http://irodalom.elender.hu/roman)

Augusztus 28. (szombat) Jó nap volt. Délelőtt Milossal randalíroztunk. Elég hosszú délelőtt volt, mert reggel hétkor egyszerűen kirugdalt az ágyból. Cserébe szobatisztasági bemutatót tartott. Szerencsére hagyta, hogy nézzem a kajak-döntőket, sőt maga is erősen drukkolt a lányoknak, ami vélhetően nemüknek és mutatós mivoltuknak tudható be. Egyébként nagyon érdekes, hogy két és fél éves kora dacára nagyjából érti, hogy mi a verseny, és miért kell kiabálni. A harsányabb „Hajrá magyarok!” kiáltásaimat, amelyeket egy időre – persze csak kölcsönbe és házi használatra – visszavettem Orbán Viktortól, még nem tudja mire vélni. Talán azért, mert nincs teljesen tisztában a „magyar” szó jelentésével. A zászló láttán és a Himnusz hallatán sem esik olyan borzongótranszba, mint én, de ez csak kicsi zavart okoz. Négy év múlva már ugyanolyan hazafi lesz, mint én vagy az anyja.

Mivel a mamája Wandánál aludt – együtt perfomálódnak a szentendrei fesztiválon – elhozta Edét is. Úgy adódott, hogy jó nagyot fürödtek együtt, aztán el is indultunk Ákos öcsém feleségének, Briginek születésnapját ünnepelni. Ott volt még Milán öcsém is. Igen finomakat ettünk, meg beszélgettünk. Aztán a feleségem Edével és Milánnal elment még egy kicsit fesztiválozni, mi meg moziztunk. Mirkótól – Ákos öcsém fiától - kaptam egy biciklit. De még rendbe rakja, mielőtt elhozza. Én meg alighanem neki adom a régi autómat, mert az a terve, hogy mire lehet jogosítványa, rendbe tesz magának egy öreg kocsit. El is hiszem, mert a bicikliket is maga építi, nagy szakértelemmel.

Milos nagyon jól bírta a napot. Csak a falu határában aludt el. Igaz, akkor már annyira, hogy könnyű zsákkánt cipeltem be, és meg se rezzent, amikor levetkőztettem, bepelenkáztam, és a helyére tettem az ágyunkban – ami tulajdonképpen az én helyem. Érdekes, hogy éjjel egy körül fölébredt. Visszaaltattam, de negyed óra múlva megint megjelent, és az anyját kereste. Mintha megérezte volna, hogy szerencsére pont akkor hozta haza Milán, így minden rendben lett.

Augusztus 27. (péntek) Későn ébredtem, aztán elmentem kocsit átíratni a Corába, az okmányirodába. Délre értem oda, de már ki volt írva, hogy csak háromnegyed kettőkor lehet sorszámot húzni. Ez nagy csapda volt, mert, ha húzhattam volna sorszámot, azonnal rájöttem volna, hogy az autóátírást nem lehet ott intézni, hanem most már csak Szentendrén. Ami viszont nincs ám nyitva pénteken. De én vártam háromnegyed kettőig, ami természetesen vásárlással meg nézegetéssel telt. Az volt a jó benne, hogy találkoztam Révbíró Tamással és a feleségével, így legalább beszélgethettünk egy kicsit. (Tegnap este még Tamás kéziratát olvastam.)

Miután hazaértem, Milos a mamájával elment Szentendrére, én meg azt hittem, hogy dolgozhatok. De sajnos egy nyomorult hirdetés vette el az időmet, ami valahogy a gépembe költözött – nyilván rosszkor nyomtam meg valamit -, és sehogy nem bírom letörölni. Állandóan fölbukkan internetezés közben, és hiába tiltom le az oldalt, amire mutat. Már mindent megpróbáltam, szinte mindent kipucoltam a gépből, de hasztalan. Amikor már úgy néz ki, hogy letakarodott, egyszercsak megint fölbukkan. Kérhetnék peresze segítséget tudós barátaimtól, de eddig azt gondoltam, egyedül is levadászom. Legalább tanulok valamit, megismerem a masina belsejét. Mondjuk ez igaz, sokat megtudtam. Ráadásul valamilyen ismeretlen oknál fogva – de talán összefüggésben egy ilyen beköltöző mocsokkal – a gép egy idő után lelassul és nem hajlandó internetezni se, levelezni se, mert megtelik a memóriapuffer. Ezen egy kicsit javítottam, de még mindig nem tökéletes. Holnap alighanem megint vadászattal töltöm majd az időmet.

Augusztus 26. (csütörtök) Ma gyakorlatilag egész nap kéziratokat olvastam, meg Milossal huzakodtam. Mostanában az a szokása, hogy meztelenül mászkál. Ha egy nadrággal közelítek, akkor meg elszalad, elbújik, vagy a nagy ágyunk sarkába menekül, ahonnan csak a lábánál fogva tudnám kihúzni. Inkább hagyom. Nagyon szépen evett délelőtt, ezért adtam volna neki „golyót”, ami nála többféle finomságot, rágcsálnivalót, többnyire kukoricapelyhet vagy effélét jelent. De két órán át azt játszottuk, hogy amikor ő golyót mondott, akkor én nadrágot. „Golyó!” – „Nadrág!” – „Golyó!” – „Nadrág!”

Eleinte nagyon viccesnek találta, de úgy egy óra után egyre elkeseredettebben vette tudomásul, hogy komolyan gondolom. De azért még egy órán át feleselt, aztán hozta a nadrágját. Sajnos nincs más megoldás, mert túlságosan hideg volt ahhoz, hogy egész nap meztelenkedjen. Pedig ma igazán nagyobb lelkű lehettem volna, hiszen reggel száraz volt a pelenkája, aztán pedig bilibe kakilt, teljesen egyedül.

Augusztus 25. (szerda) Reggel elindultam kocsit átíratni. Amikor kiléptem a kapun, találtam egy értesítést, hogy a BM-től jött valami ajánlott levél. Mivel én még a régi rendszerből való zárvány vagyok, úgy rettegek a BM minden üzenetétől – pláne ha az ajánlva jön – mint az APEH leveleitől. Kiver a víz. Tudom én pontosan, hogy ez már nem az a BM, de nem tud kimászni belőlem a félelem. Mi a fenét akarnak tőlem? Nyilván valami büntetés… vagy följelentett valaki… vagy ők jelentenek föl… mit lehet tudni? Szaladtam a postára: persze a levél még nem volt bent.

Mentem tovább Szentendrése, az okmányirodába. Természetesen zárva volt. Egy ekkora város, ekkora vonzáskörzettel megengedheti magának, hogy szerdán ne okmányoljon. (Különben ebbe a csapdába már egyszer beleestem, tehát én vagyok a hülye.) Szaladtam tovább a CORA irodájába. Természetesen zárva volt egy óra után öt perccel. De kiírták, hogy háromnegyed kettőkor már húzhatok sorszámot. Na, addig elmentem vásárolni. Természetesen nem értem a végére háromnegyedre, és így, mire az iroda elé jutottam, már tele volt emberekkel. Föladtam, mert a feleségemnek dolga volt, nem akartam megvárakoztatni. Visszafelé bementem a postára. A BM arról küldött igazolást, hogy a kocsim átesett az eredetiségvizsgálaton, és nem lopott. Én erről már kaptam egy igazolást a szervizben, ahol a vizsgálatot elvégezték. De az olcsó állam jegyében, még egy papírt készítenek, még egy csomó belügyi dolgozót és postást fizetnek azért, hogy megerősítsék ezt az amúgy már hivatalos igazolást. Mindegy. Majd Gyurcsány!

Estefelé lementünk Milossal a Dunára. Éppen egy birkózó aranyérem történetét hallgattuk a biciklirádión, aztán pedig azt mondták be, hogy Gyurcsány győzött, ő az MSZP miniszterelnök-jelöltje. Erről aztán jót beszélgettünk egy meztelen emberrel, akit a parton találtunk. Nagyon jó bringával volt, kiváló kiránduló fölszereléssel. Érdekes: hosszú ideig nem értettem, mi a fura benne, aztán rájöttem, hogy teljesen szőrtelen. De a vesszeje körül is. Én még ilyet nem láttam. Beretvált nőt persze igen, de férfit soha. Amikor sok hímneműt láttam pőrén – például a kollégiumban vagy a hadseregben – akkor ez még nem volt divat. Nem mondom, hogy taszító, de remélem, nem látok többet. Amúgy nagyon kedves ember volt.

Augusztus 24. (kedd) Elutaztunk Pestszentimrére, mert ott végre találtam egy olyan bontót, amelyikben volt néhány használt alkatrész a feleségem Opeljéhez. (Pár hete a vezérmű lánc elszakadt és szétverte a motort.) Nagyon érdekes élmény volt maga a bolt is. Egy közönséges kis kertvárosi ház. Egy pici ajtón beléptem, és egy hatalmas raktár- és szerelőrendszerbe jutottam. Hihetetlen tisztaság és rend volt mindenütt. Egy nagyon kedves ember – aki ráadásul szegény Inca öcsémre hasonlított - igen szolgálatkészen előkeresett mindent, kiválogatta a legkevésbé kopott alkatrészeket. (Én ugyan észre se vettem volna a kopásokat, de ő mindent megmutatott.) Aztán összepakoltunk, és fizettem.

Megjegyzem, ha újra kezdeném, bontót nyitnék. Egy kocsit bevesznek pár tízezerért - igaz, elég sok munkával - kiszerelik, megtisztítják és raktározzák az alkatrészeket, aztán egy darabért annyit kapnak, mint amennyibe az autó került. Itt például 35 ezret hagytam – bár ebben volt egy teljesen új alkatrész is. (Később, este még adtam harmincat a szerelőnek, hogy megvegye az új vezérmű láncot.) De még mindig örülhetek, mert a legutóbbi ajánlat 120 ezer volt – egy teljes motorért. Azt azért nem vettem meg, mert ugyanolyan régi, mint az, amelyik szétesett, vagyis időzített bomba. És akkor még nem is tudtam, amiről a szomszéd Pistától ma reggel értesültem: motorcsere estén a kocsit eredetvizsgálatra meg mifenére kell vinni, ami megint olyan ötvenezer. Legalább.

Szóval ez nagyon jó üzlet lehet, ha jól csinálja az ember.

Például úgy, hogy noha ki van írva, hogy nem vesznek vissza alkatrészt, az az ember fölajánlotta, hogy amennyiben hétfőig visszahozok valamit, kicseréli, vagy visszaadja a pénzt.

Tegnap elfelejtettem lejegyezni, hogy a szomszéd Pista barátom sarlóval levágta a kisujja utolsó ujjpercét. Nem elég, hogy mindig, mindenüket ellopják a földjükön, még most ez is megesett. Vissza varrták. Azt mondja, érez fájdalmat, ami jó jel. Mert az orvos azt mondta, ha érzéketlen marad, akkor amputálják.

Szentimrén meglátogattuk a feleségem igen kedves rokonait is. Milosnak talán az tetszett a legjobban, hogy volt ott egy lakószobányi ketrecben – tehát igen jó körülmények között – két vadászgörény. Nagyon aranyos kis állatok.

Este együtt megvizsgáltunk, aztán elengedtünk egy ájtatos manót, amit pár napja fogtam és betettem a csigáriumba, hogy Milosnak megmutassam. Eléggé irtózott tőle, és nagyon örült, amikor végre hagytam elröpüni. (Tényleg van benne valami visszataszító, a szokásaitól függetlenül is.)

Augusztus 23. (hétfő) Ma lenne a nagymamám kilencvenöt éves. Valahogy mindig elszorul a szívem, ha rá gondolok. És mindig az a kép jut eszembe róla, hogy ül Balatonföldváron, egy fa alatt. Ez egy nagyon fura dolog. Egyszer – már nyolcvan elmúlt – vittem Mernyére, ahol lakott, és megálltunk Földváron fagylaltot enni. Nagyon meleg volt, mondtam neki, hogy üljön csak egy fa alá, a padra, ott kicsit hűvösebb van, én majd hozom a fagyit. És ahogy jöttem vissza, láttam, hogy milyen picike. Egészen elveszett a fa tövében. De világított a pitypangfeje. És akkor eszembe jutott, hogy mindig így fogok rá emlékezni, ha meghal. Így is lett.

Birkaperspektíva

Medgyessy Péter leváltásának oka nem a szabad demokraták megcövekelődése, vagy a szocialista elnökség puccsa volt, hanem az, hogy Orbán Viktor zseniális stratégiával oda vezette a pártot, ahova csak akarta. Eddig. Most nagy bajban van – és ez látszik a Fidesz teljes tanácstalanságán -, mert nem az volt a cél, hogy Medgyessyt ilyen hamar leváltsák, hanem éppen az ellenkezője. A Fidesznek az lett volna jó, ha egy agyonfrusztrált, lehetőleg beintegetésig ideges, egyre tehetetlenebb Medgyessy marad kormányfőnek 2006-ig.

Orbán a pásztortaktikát alkalmazta a szocialistákkal szemben. Már a veresége pillanatában rájuk eresztett egy csomó csahost, arra hivatkozva, hogy csalás történt. Ebei morcos, fenyegető állást vettek föl, és így is maradtak Medgyessy bukásáig. A szocialisták pedig, valamilyen kideríthetetlen okból megbabonázódtak, és ha már egyszer birkának nézték őket, hát azokká is lettek. Egységesen tehetetlen nyájjá álltak össze. Orbán annyira jónak találta a hatást, hogy a maga részéről ott is hagyta a rétet, ide-oda vonulgatott. Például Erdélybe, hamis furulyálással idegesíteni egy ott kiszemelt nyájat.

Medgyessy alkalmatlan volt arra, hogy elviselje azt a vélhetően a világon egyedülálló alpári stílust, amit a Fidesz – már kormányon – bevezetett ebben az országban: ugatni hármat, vicsorogni kettőt, harapni egyet. Hogy mire, az mindegy.

A legfőbb támadási ürügy persze az volt, hogy egyrészt a világgazdasági folyamatok, másrészt a túlvállalás miatt Medgyessy nem tudta beváltani az ígéreteit. Mivel eddig még egyetlen-egy országló párt sem teljesített, ez nem lett volna olyan nagy baj. A nép már eléggé régóta tréfaszinten kezeli a politikusi ígéreteket, és gyakorlatilag akkor lepődne meg legjobban, ha azok - legalább túlnyomó részben - megvalósulnának. Ám a Fidesz bevezette azt a kínosan demagóg, de igen hatékony stratégiát, hogy minden nap szembesítette a népet a választási ígéretekkel. Ezzel sokkal rosszabb közhangulatot, gazdasági bajérzetet keltett, mint ami csakugyan indokolt lenne.

Jött erre még az, hogy kiderült: Medgyessy kémelhárító tiszt volt. Ezt a nép eleinte nem csak, hogy nem találta ellenszenvesnek, hanem még díjazta is. Talán azért, mert természetes jogérzékével különbséget tud tenni egy kémelhárító és egy besúgó között. Ám az ebből kiinduló gyűlöletkampánynak – gyakorlatilag úgy beszéltek Magyarország miniszterelnökéről, mint egy állatról -mégiscsak lett hatása. Bizonyos jobboldali csoportok – a Fidesz vezetőinek hallgatólagos támogatásával - odáig merészkedtek, hogy ahol Medgyessy megjelent, ott minősíthetetlen, ocsmány eszközökkel mikrozavargásokat keltettek.

Ehhez szervesen kapcsolódott az az egészen elképesztő parlamenti hangnem, amivel az ellenzék a kormányt támadta, ahányszor csak kedve tartotta. A viták helyét átvette a lekaffogás gyakorlata.

Medgyessy kormányzása talán ahhoz a sportolóhoz hasonlítható, amelyik éveken át úgy próbál győzni, hogy – a nemzetközi versenyeken is – harsányan kurvaanyázza és köcsögöli, és ezer sípból füttyögeti a magyar közönség fele. Akik szeretik, azok meg inkább csak hallgatnak. Ez reménytelen. Az amúgy jól nevelt és fegyelmezett miniszterelnök be is intett a csőcseléknek Győrben. Ez volt az a jel, amiből tudni lehetett, hogy lassan kezd elege lenni. Kiesett abból a szerepéből is, amit még meghagytak neki.

De most a Fidesz bajban van. Ezt abból lehet biztosan tudni, hogy nem szólította a népet az utcára, nem követel azonnali választásokat, és nem támadta meg a múltjával, a jelenével és a jövőjével Kiss Pétert. Csak motyogtak, nehogy megzavarják a szocialistákat. Hátha rosszul döntenek.

Pár napja, amikor a Fidesz már olyan mélyre röpült, hogy azt kezdte híresztelni, hogy Medgyessy helyett a felesége dönt személyzeti kérdésekben, Rogán Antal árulkodó jelet hagyott. Amikor a miniszterelnöki iroda folyosóján menesztéseket követelt, valahogy kifelejtette az amúgy folyamatosan piszkált főundok, Gyurcsány nevét. Talán azért, mert tudta, hogy amennyiben Medgyessy leváltja Gyurcsányt, egyetlen lehetséges út marad számára: miniszterelnök akar lenni, vagyis ő lehet Orbán kihívója. Mindenki tudja, hogy Orbán egyetlen egy lehetséges ellenféltől retteg: az bizony Gyurcsány, hiszen őt nehéz lesz szóháborúban legyőzni. Vagyis – ha véletlenül őt választják – a Fidesz sratégiai váltásra kényszerül.

Tanulni kellene Medgyessy sorsából. Bárkit jelölnek végül – a kormányzáson kívül persze -. az lesz a dolga, hogy kivezesse a szocialistákat a birkaperspektívából. De ha ehhez nincs elég tehetsége, akkor is végig kellene gondolni – persze az új kormányprogram mellett -, hogy nincs-e tíz-tizenöt kellemes, szellemes, okos, elegánsan is meg keményen is vitaképes ember az MSZP-ben, vagy a környékén, akik gazdilábhoz zavarhatják a vicsorgókat.

Augusztus 22. (vasárnap) Reggel beszökött egy kis ősz. Nem is mentünk ki a házból délutánig. Akkor is csak egy hintázás erejéig. Aztán elmentünk Milossal tejért.

A néni, akitől a tejet kapjuk, nagyon szereti Milost. Miután fél órán át néztük a kacsákat meg a libákat, és a bocit is meglátogattuk, azt mondta neki, hogy maradjon ott nála. Az én gyerekem persze azonnal belement. Már tartott is a konyhába. Én meg elköszöntem tőle, és integetve kimentem a kapun. Amint eltűntem, rohant utánam, persze.

Érdekes, hogy amióta a boci szájába került a keze, nem meri odanyújtani, hogy megnyalja. Hanem helyette nekem kell. Mindenesetre igen bizarr nyelve van egy bocinak. Az is érdekes, hogy addig nem hagyhatom el az istállót, amíg meg nem mosom a kezem.

Hazafelé még sétáltunk egy jó nagyot. Más nem nagyon történt.

Augusztus 21. (szombat) Ma egyedül maradtam, mert Milos és a mamája elmentek esküvőre. Reggeltől estig dolgoztam. Tulajdonképpen nem is értem, mi tartott ilyen sokáig. Úgy látszik, vannak napok, amikor teljesen lelassulok, de nem veszem észre.

Este Wanda telefonált, hogy megint eladott egy képet, és csak azért hív, mert valakinek el akarja mondani. Nagyon örültem.

Egy levél:

„Szia Ivan! Eszembe jutott errol az oldalrol egy eset, 4-5 eve tortent velem. Egy  antikvariumban, nem is antikvarium, hanem ilyen koruti "100 forintos  konyvek" bolt volt, ha raerek, vegig szoktam nezni, mi van, hatha talalok  valamit jot olcson. Megakadt a szemem egy vaskos, kemenyfedelu, nagy  konyvon: siketek kepes jelszotara. Aztan az aran. 10 Ft. TIZ FORINT!!!  Vettem egyet, otthon aztan szoltam, akinek tudtam, hogy van ez a konyv,  itt es itt, de rengeteg volt belole a boltban, es nem volt ketsegem  afelol, hogy egy ido utan mar csak a helyet fogjak foglalni ezek a  hatalmas szotarak, es bezuzasra kerulnek. Valahogy szegyelltem magam az  egesz utan, es most is, ha visszagondolok. udv, eszpee  http://bp.underground.hu http://sesblog.hu „

És egy másik B.-től:

„Én szívesen csatlakoznék hozzád egy anti-tűzijáték mozgalomban. Nagyon-nagyon útálom, különösen a szilveszter körüli egy hetes, folyamatos durrogtatást. De látványos tűzijátékok nélkül is meg tudnék lenni. Csináljanak helyettük örömkoncerteket, mindig másfélét.”

Augusztus 20. (péntek) Ma egész nap nem sok dolog történt. Persze figyeltem a híreket. Úgy néz ki, hogy bejön az a jóslatom, miszerint ezek a válságok nagyon jót tehetnek a szocialista pártnak. Ez a mesterségesen keltett kormányválság olyan erőket indít be, amelyek még lappanghattak volna az októberi kongresszusig. Nem a személyi változások érdekelnek, hanem az, hogy képes-e mihamarabb stabilizálódni az ország egyik legfontosabb politikai szervezete. Mert az nem jó, ha sokáig szétesett állapotban marad. Ezt egyszerűen az ország nem engedheti meg magának.

Este elmentünk Császár Tamásékhoz. Tulajdonképpen az volt az ürügy, hogy tőlük nagyon jól lehet látni a tűzijátékot, ám valójában nagyon jó emberek jöttek össze a háztetőn. Karikatúristák meg effélék. Jókat beszélgettünk, de ez nem is olyan fontos ahhoz képest, hogy Milos teljesen el volt bűvölve a látványtól. Talán most már annyi idős, hogy pár apró részletre valahol a lelke mélyén emlékszik majd. (Én amúgy minden tűzijátékot és petárdázást betiltanék, mert nagyon sok szenvedést okozunk az állatoknak, de ebben úgyis egyedül vagyok, és ha mégis van pár ember, aki egyetért velem, akkor is reménytelen lenne ezt, akár csak fölvetni is.)

Augusztus 19. (csütörtök) Természetesen a mai nap történelmi eseményeinek árnyékában teljesen lényegtelen, hogy mi történt velem. Számolgattam: nem emlékszem, hogy valaha is átéltem volna igazi kormánybukást. A szocializmusban nyilván sokszor leváltottak miniszterelnököket, de akkoriban ennek teljesen más volt a jelentősége. Akkor annak lett volna súlya, ha mondjuk Kádár Jánost leváltják, de ilyesmi valahogy nem fordult elő.

Igazából az az érdekes, hogy annyira azért nincs borzalmas állapotban ez az ország, hogy ennek szükségszerűen be kellett következni. Ettől függetlenül persze tudtam, hogy Medgyessy nem viszi végig ezt a négy évet. De én októberre vagy márciusra vártam a váltást. De erről úgyis írok majd jegyzetet a hét végén.

Érdekeseket lehet olvasni az interneten:

„Valóban forradalmi hangulat van az országban. Az okos ember ilyenkor ki se teszi a lábát, az okos számítók hallgatnak, nekem azon más az utam. Én azok közé az ostoba érző lelkű emberek közé tartozom, akik nem tudnak tovább élni ebben a mocsokban, elegük van, legyen bármi is. Nem tudják tűrni az erkölcstelenség és az alávalóság tobzódását. Én ilyenkor érzem jól magam és ilyenkor megyek az utcára. Lesz, ami lesz. Ezen már túl vagyok. Egy ilyen élet nekem többé nem élet, ami itt van. Hazánkat balkánná aljasítják a hitvány szószegő bitangok! Most kell őket lesöpörni a színpadról! Nem holnap és nem majd, a következő x-edik választáskor. Nem! Most rögtön!”

Ma kiderült, hogy tegnap a feleségemet zsebre büntette egy rendőr Csepelen, mert nem volt nála a kocsi adásvételi engedélye. Nagyon jó lenne, ha az új rendőrfőkapitány azzal járulna hozzá az új kormányprogramhoz, hogy az ilyenektől megtisztítja az országot. A rendőr látja, hogy a dögmelegben a hátsó ülésen ott ül egy kisgyerek, tudja, hogy az anyja gyorsan szabadulni akar, mert félti a gyerekét. Fölajánl egy összeget, és a felénél kicsit többet kap. Ez borzasztó. Ez az ember holnap pár százezerért elengedi a rablót, a gyilkost, bárkit.

Délután voltam eredetvizsgálaton. Egy olyan autóval, amelyiket először a szalonban láttam, amikor a sógornőm megvette – mert én mentem el vele átvenni. Tehát pontosan tudom, hogy nem lopott. De a szakemberek egy órai munkával derítik ki, hogy csakugyan: ez nem lopott. Mindent le kell fényképezni, dokumentálni. Vagyis teljesen fölösleges munka, de nekem ezért kel fizetnem 14400 forintot. Ez egy adó. Nevetséges.

Természetesen, ha vadidegentől vennék autót, akkor magam ragaszkodnék az eredetvizsgálathoz, hiszen nem akarok bajba kerülni, és a pénzemet se veszíteném el szívesen.

Kicsit unom az államot. A töredékét nem kapom vissza annak, amit harácsban, erőszakkal elszed tőlem.

Augusztus 18. (szerda) Ma egyedül maradtam, mert Milos mamástul eluazott a fővárosba mindenféle ügyeket intézni. Sajnos a délelőtt elment azzal, hogy beleszerettem egy csodálatos oldalba, amit a szanalmas.hu segítségével találtam meg:

 http://commtechlab.msu.edu/sites/aslweb/browser.htm.

Ebből az „msu” a Michigan State University. Ez egy igen kiváló jelelő szótár. Az a különlegessége, hogy nem csak lerajzolva látjuk a jelbeszéd elemeit, hanem apró videó darabkákon is. Azon kívül, hogy vélhetően igen hasznos az amerikai siketnémák, és a nyelvüket tanulók számára, szerintem nagyon jól hasznosítható a nyelvtanulásban is. Én legalábbis órákon át azzal szórakoztam, hogy egyrészt megnéztem, hogy az általam ismert angol szavakat hogyan jelelik, másrészt az ismeretlenek jelentését megpróbáltam kitalálni a jelbeszéd alapján. Meglepően sok pontos találtatom volt.

Persze ez előhozta azt a régi mániámat, hogy a világon minden kisgyereket meg kellene tanítani jelelni, mert könnyedén, játékból tanulnák. Ezzel hatalmasat lépnénk az esélyegyenlőségben, hiszen a siketnémákkal mindenki szót, vagyis jelet értene. Eredetileg úgy képzeltem, hogy ha a világon minden gyerek megtanulná ezt a nyelvet, akkor egész életükben külföldön is használhatnák. De aztán megtudtam, hogy szinte minden országban más jeleket használnak a siketnémák. Persze meggyőződésem, hogy nem lehet olyan nagy különbség. Mindenesetre erre engedett következtetni ez a szótár is, hiszen nagyon sok szót, kifejezést a jel, az Amerikában használt mozdulat alapján értettem meg.

Vagyis: el kellene készíteni ennek a magyarországi változatát – és persze minden országét – és akkor bárki könnyedén megtalálhatná a közös jeleket, amiket mégiscsak érdemes lenne megtanítani az óvodásoknak szerte a világban. Így legalább a legelemibb kommunikációra képesek lennének az emberek bárhol a Földön. Nem is értem, hogy ez miért nem jut eszébe olyan embernek, akinek hatalma is van ilyesmihez, mert mondjuk egy világszervezet áll mögötte. Ha mondjuk egy ENSZ-világprogram elindulna, akkor három év múlva már tanulhatnának a gyerekek, húsz esztendő után pedig a világ népességének harmada-fele már értené egymást valóságos nyelvtudás nélkül is.

A nap maradék részében – munka mellett persze – lenyírtam a füvet, takarítottam a kertet és bőségesen locsoltam.

Milos nagyon nehezen aludt el. Nyilván túlpörgött. Behordott hat autót és egy vonatot az ágyba, és úgy döntött, hogy az én karom lesz az út, a hasam meg a hegy, amire föl kell juttatni minden járművet. Két órán át ezzel remekül elfoglalta magát, aztán a hasára tette az autókat, és megpróbált elaludni. De ez nem ment, mert amint elpilledt egy kicsit, az autók leestek a hasáról, amitől viszont fölébredt. Végül úgy sikerült álomba juttatni, hogy a pilledés előtti utolsó pillanatban lelopkodtam az autókat a hasáról. Ez egy zsebtolvaj ügyességét és egy nindzsa gyorsaságát feltételezi a szerencsétlen apukától, aki én vagyok.

- Olimpia

Magyar titok

Megdöbbent, ha ránézek az éremtáblázatra, és azt látom, hogy Magyarország a hatalmas és a nagy nemzetek után a hetedik helyen áll az összesített ranglistán. Ami azt jelenti, hogy ha a lakossági számarányokhoz mérjük, akkor talán a világ legerősebb sportnemzete a miénk. Hiszen mondjuk az Egyesült Államok 843 aranya a mi 149-ünkhöz képest nem annyival több, mint amennyivel népesebb az USA. De akkor miért is sírunk mi szünet nélkül, és miért temetjük folyamatosan a sportot? Ilyen kimagasló eredményesség csak úgy képzelhető el, ha egy rendkívül egészséges, folyamatosan sportoló népből jutnak a világ élére azok, akik egy ilyen sportparadicsom-országban a legjobb eredmények elérésére képesek. Számos vizsgálatból meg az derül ki, hogy ez az egyik legkevesebbet sportoló, legtunyább, legtohonyább, viszont legbetegesebb, és persze legkorábban haló népség a Földön, de legalábbis a saját kultúrkörében. Vagyis: valamit nagyon elrontunk, miközben valamit nagyon jól csinálunk. Ez a magyar titok. Az is lehet, hogy jobb, ha nem derítjük ki az okokat, mert amilyen pechesek vagyunk, az lesz, hogy továbbra is hamar halunk, viszont nem annyira büszkén, mint eddig.

Ám

Nézem az olimpia megnyitóját, legalább négymilliárd emberrel együtt dobog a szívem, hogy el ne aludjon a láng – valamiért mindig ettől rettegek -, mielőtt a nagy fáklyához ér, és szinte könnybe lábad a szemem, amikor föllobban a hatalmas tűz. Szeretem én ezt négyévente átélni. Jó a léleknek, hogy így együtt vagyunk.

Reggel az interneten valaki az orcámba löki, hogy ezt az egész tűzhurcibálást Hitler találta ám ki, hogy ezzel is nagyot tudjon hatásvadászni a propaganda-olimpiáján. Most már életem hátralevő részében mindig ez jut majd eszembe, amikor meglátom a fáklyás futókat. Megpróbálom hamar rendbe tenni a lelkemet: megállapodok magammal abban, hogy a világ egyik legborzalmasabb őrültjének is lehetett legalább egyetlen-egy jó ötlete.

Illő tisztelettel javasolni kellene illetékes fórumon, hogy ne csak a háborúskodást szüneteltessük az olimpia idejére, hanem az ünneprontást is.

Talán

Azt olvasom, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma szerint az Irakban zajló hadműveletek nem tartoznak bele az úgynevezett olimpiai fegyverszünet által tiltott háborús cselekmények sorába. Ezt nyilván azért kellett jelezni, mert 2003-ban az USA képviselője is elfogadta és támogatta a görög fegyverszüneti ENSZ-előterjesztést.

Ha egy törvénytelen háborúban megszállt országban a megszálló által indított hadműveletek nem tartoznak a fegyverszüneti egyezmény hatálya alá, az csak azzal magyarázható, hogy az Egyesült Államokra valamiért már megint nem vonatkoznak a magára vállalt nemzetközi egyezmények se. A megoldás nagyon egyszerű: a következő olimpiára olyan egyezményt kell összehozni, amelyik kimondja, hogy az az állam, amelyikről egy nemzetközi vizsgálóbizottság megállapítja, hogy egy olimpia ideje alatt támadó hadműveletet indított, a követező olimpiára nem küldhet sportolókat. Talán meggondolnák. Előbb a népek, aztán a nyomásukra egyszer majd a kormányok is.

Yes, comment…

Szanyi Tibor almára és banánra cserélte a leadott parlagfüvet és más gyomokat a Lehel téri piac mellett – írta a Népszava.

Remény

Én pénzt adnék: egy forintot gyökeres száljáért. Legutóbbi határszemlémen megállapítottam, hogy százezreket kereshetnék, ha a kormány végre értesülne arról, hogy kapitalizmus van, ami valami olyasmire épül, hogy a pénz mozgatja az embereket. Egy irtásra fölszólító, meglehetősen taszító szövegű hirdetmény alatt három tövet találtam. Sajnos nem volt nálam fényképező. Különben van remény: Ede, a hétéves unokám fölismeri a parlagfüvet, és azonnal tépni kezdi, tövestül, ha meglát egyet is. Lepencén, a strandon szakmai bemutatót tartott. Még ingyen.

Semjén Zsolt fideszes képviselő, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke szerint "bizonyos SZDSZ-es körök bizonytalan nemi identitásukból próbálnak politikai ideológiát csinálni".

Lebuzi

Vagyis simán lebuzizta őket, ami azért is érdekes, mert mostanában nem annyira a liberálisokról jut az emberek eszébe ilyesmi, hanem inkább azokról, akik föltűnően ádázul harcolnak a bizonytalan nemi identitásúak ellen, aztán örökösen lebuknak, mert paráznaságon, mételyes gyerekrontáson vagy éppen hasonneművel való máskodáson kapják őket. Talány, hogy mitől buzog ilyen magabiztosan az észosztó identitásuk.

Gergényi Péter vezérőrnagyot nevezné ki országos rendőrfőkapitánynak Medgyessy Péter, ehhez azonban úgy kell módosítani a kormányrendeletet, hogy a poszt betöltéséhez főiskolai végzettség is elég legyen.

Háború

Itt van egy társadalmi csapda, amit át kellene beszélni. A főrendőr olyan katona, akinek az a dolga, hogy az ellenséget legyőzze. Ma az ország igazi ellenségei, sanyargatói a bűnözők. Ha nincs más alkalmas ember erre a hadvezéri posztra, akkor megengedhetjük-e magunknak azt, hogy egy – szerintem lényegtelen – rendelet miatt előnyt adjunk a törvény ellenfeleinek, életünk megrontóinak? Szerintem nem. Nem elegáns megoldás, ha a miniszterelnök kivételt tesz, de háború van, és örüljünk, ha csak egy ilyen pici presztízsveszteség jár a jó döntéssel.

Csak egy adalék: a falum jegyzője a sok lopás hallatán ezt mondta az egyik szerencsétlen károsultnak, akinek lerabolták a földjét: „Mindenki annyit termeljen, hogy neki is maradjon.”

Többször megszakította Kökény Mihály szegedi sajtótájékoztatóját a Szegedi Tudományegyetem rektora, aki azt kifogásolta, hogy az újságírók nem az egyetem új laboratóriumáról, hanem egyéb egészségügyi kérdésekről faggatták az egészségügyi minisztert. A rektor a sajtótájékoztató után közölte: rendre fogja tanítani a médiát.

666

Azóta már a harmadik beteget is összecserélték arrafelé. Az első esetnél sajnáltam őket, a másodiknál elkezdtem félni és félteni a rokonaimat, a harmadiknál már vihognom kellett. Biztos, hogy van ördög, és ő leckézteti a csongrádiakat. Az is lehet, hogy rendre tanítja a rektor urat.

Géppisztolyos, álarcos támadók akartak kirabolni egy pénzszállító autót, ám hiába lőttek több sorozatot a járműre, a pénzszállító sofőrje hátratolatott, a támadók pedig végül elmenekültek.

Balekok

Úgy föl voltak fegyverkezve, hogy egy kisebb erődöt is kipucolhattak volna, de nyilván filmeken látták, hogy az ilyen pénzszállító-kifosztás sokkal veszélytelenebb, vagy nem találtak erődöt. Elképzelem, ahogy fölfújták magukat, feszítettek a sísapijukban, látták magukat a filmvásznon, gyors vágásokban, komor zenével… Erre ez a hülye sofőr képes, és nem hagyja magát lelövetni, és még el is menekül. Kulloghattak haza, azon őrjöngve, hogy a filmekben nem is így van. Gondolom, már meg is tépték egymást.

Mester Ákos írja a 168 Órában: "Mennek befelé a szocik az erdőbe. Térképük idejétmúlt, elemlámpát nem hoztak magukkal, tán azt hitték, soha nem fog már rájuk sötétedni."

Hátha

Szerintem meg a szocialisták most vannak jól. Évente kellene nekik egy rendes kis válság - ami csakugyan fölér egy őserdei túlélőtúrával -, hogy végre politizáljanak egy kicsit. Hátha egyszer kiderülne, milyen párt is ez tulajdonképpen, kell-e magának, kell-e nekünk, egyáltalán.

Augusztus 17. (kedd) Ma nem történt semmi említésre méltó. Kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment, hogy kicsi Szonjával az oldalán végigjárjon egy csomó rokont és ismerőst.

Nagyon érdekes, hogy Milos most abban a korszakban van, amikor nagyokat próbálkozik. Például megyünk az utcán, és egy neki arra alkalmas helyen hirtelen leül, hogy márpedig ő nem megy tovább. Ha ez egy percig tartana, nem lenne érdekes, de például tegnap negyed órán át üldögélt a kultúrház előtt a porban, kavicsokat szedegetett. Pont átellenben voltunk azzal a házzal, ahonnan a tejet hozzuk. Elhatároztam, hogy türelmesen végig várom, mert ha elkezdek cirkuszolni, akkor kínos jelenet lesz a vége. Teljesen fölösleges, hogy a karjánál fogva fölemelt, lógó, ordító gyerekkel keljek át az úton. Szerencsére megijedt, mert jött egy traktor, és hála Istennek a nagyobb, pöfögős járművektől kicsit fél már, így fölállt, és hajlandó volt elindulni.

Ma elmentünk a közeli kisközértbe, ahol nagyon kulturáltan viselkedett, ám amikor kijöttünk, az ajtó elé akart pisilni. Szerencsére idejében észrevettem, és letereltem a járdára, egy közeli villanyoszlophoz, ahol nagyon egészséges mennyiségben juttatta vissza a levet a földbe. De utána visszament a bolt elé, ahol mintegy húsz percen át békésen üldögélt valami taligán. Hiába mondtam, hogy mennék, meg se mozdult. Megint kivártam, bár a szomszédos kocsma kerti vendégei tettek tréfás megjegyzéseket. Mondtam nekik, hogy szerintem úgy a tizedik alkalom után alighanem rájön, hogy ez nem is annyira érdekes, hiszen nem tud fölbosszantani, így talán abbahagyja. Remélem, így is lesz.

A legjobb óra az volt, amikor úgy dél körül elhatároztuk, hogy fürdünk egy jó nagyot a kádban, és úgy is tettünk.

Augusztus 16. (hétfő) „Valaki” azt kérdezte, milyen zenét hallgatok, amikor ezt a naplót írom. Magamat is meglepve napok óta leragadtam a Winampon egyenesen San Francisco valamelyik szerveréről fogható „the spirit of kjaz” jazz adónál. Nagyon finom, kellemes zene.

Meg azt is kifogásolta, hogy már megint rendszeresen elfelejtek beszámolni az álmaimról. Jókor írt, mert ma éppen nagyot álmodtam.

Nagyon féltem, mert azt éreztem, hogy valami borzasztó dolog történt. Szaladtam Budapest felé, és amikor beértem azt érzetem, hogy van valami különös a hajnalban, de nem tudtam, micsoda. Már a belvárosban jártam, amikor megértettem, hogy még egyetlen-egy emberrel nem találkoztam, és az autók is üresen állnak, villamosok, buszok se járnak. Madár se volt sehol. Megálltam, lopakodtam, füleltem: hallottam valami zeneszót. Egy lakásból szűrődött ki. Különös módon, noha az első emeleten volt, én bekopogtam az ablakon. Persze senki nem jött. Benyomtam a nyitott ablakot, és megállapítottam, hogy egy rádió szól, mégpedig valami csehszlovák adó. Csehül vagy szlovákul énekelt egy széphangú nő. Mentem tovább, egészen addig a házig, ahol a fiam lakik. Persze elfelejtettem a kódot, amivel a lépcsőházba juthatok. De nyitva volt a kapu. Nagyon féltem belépni, mert azt gondoltam, hogy valami szörnyűség vár. Szédelegve jutottam föl az emeletre. Nyitva volt a lakásajtó is. Beléptem, de nem találtam senkit. Csak a konyhaasztalon ételmaradékokat, bögréket, bennük langyos teát. Az ételmaradékok nem héjak voltak például, hanem kenyér- és sajtszeletek, amelyekbe éppen, hogy csak beleharaptak, aztán otthagyták az egészet. Mint amikor menekülnek az emberek. Gondoltam, nem mesze lakik a lányom, átmegyek hozzá… hátha. Ahogy mentem lefelé az emeletről, láttam, hogy a többi lakás is tárva-nyitva. Valami érzés a pincebejárat felé vezetett. Valamikor sokat jártam oda, mert fával fűtöttünk, cserépkályhában, minden nap vágnom és hordanom kellett a fát. A pince ajtaja zárva volt, de könnyedén kinyitottam. Teljes sötétség és csönd volt, csak csöpögött valami. Nem gyorsan, hanem csak úgy öt másodpercenként koppant a betonon a vízgömb. Lassan félhomállyá változott a sötét, és én araszolva botorkáltam a hatalmas pincerendszerben a boltívek alatt. Se macskát, se patkányt nem láttam, pisszenést se hallottam. Amikor már visszafelé indultam, egyszercsak azt éreztem, hogy egy ajtóféle mögött van valami. Odalopóztam, hallgatóztam. Nem volt mozgás, nem jött ki zaj, de mégis… Talán meleg áradt, talán valami sugárzás, kisugárzás. Fölrántottam az ajtót, és azt láttam, hogy telis-tele van a terem emberekkel. Valaki följajgatott, aztán sírni, nyüszíteni kezdtek az emberek. Nyilvánvaló volt, hogy rettegnek. Az öngyújtómmal világot teremtettem és magasra emeltem. Erre ordítani kezdtek, artikulálatlanul. De hírtelen csönd lett. És akkor a fiam fölállt, előre jött az öngyújtó fénykörébe. Belenézett az arcomba, és azt mondta:

- Ez csak a papa.

És akkor mindenki nevetni kezdett, és boldogan kijöttek a teremből, rohantak a napvilágra. Majdnem elsodortak. Amikor a fiammal fölértünk, azt hallottam, hogy az utcán is azt kiabálják az emberek, hogy „ez csak a papa”, „ez csak a papa”… És megint zajos lett a város.

Augusztus 15. (vasárnap) Ma úgyszólván semmi nem történt. Egész nap néztem az olimpiát, meg írtam róla – már amennyit én egyáltalán tudok írni a sportról, vagy azzal kapcsolatban. Nem mondhatnám, hogy rajongó vagyok, hiszen gyakorlatilag csak az olimpiák idején nézem. Akkor viszont sokat. Megpróbáltam Milost is bevonni. Amikor megkaptuk az első, illetve a százötvenedik aranyérmet, magamhoz csaltam, az ölembe, hogy együtt hallgassuk a Himnuszt. Abban reménykedtem, hogy talán megérti, milyen csodálatos dolog, ha ott áll egy ember, és egy egész ország boldog. De nem nagyon értette. Fészkelődött, aztán el is ment. Végig se tudtam hallgatni a Himnuszt, mert meghallottam, hogy a fürdőszobában matat, amit nem nagyon szeretek. De fantasztikus hangot hallottam: csorgást. Kiderült, hogy egyedül, állva belepisilt a vécébe. Nyilván az vonzotta, hogy utána le is húzhatja, és azt nagyon szereti. Meg kell mondjam, ez hatalmas sportteljesítmény tőle.

Augusztus 14. (szombat) Nyilván a hidegfront hatására ma teljesen szétestem. Kéziratokat olvastam, aztán az olimpia nézése közben el is aludtam. Este hatkor ébredtem, elindultam tejért, de Pista szomszédommal szembetalálkoztam az úton, a kocsiból integetett, hogy már el is hozta. Még így is eláztam egy kicsit, mert pont az volt az az öt perc, amikor a zápornak eszébe jutott, hogy le kellene esni. Este még megpróbáltuk nézni A gyűrűk ura harmadik részét, de a gyerekünk olyan nyűgös volt, hogy nem nagyon lehetett elmélyülten figyelni. Nem is fejeztük be, mert már megint fájlalta a fenekét, így kúppal kakiltatni kellett. Nagyon szomorú jelenet az ilyen, de legalább sikerült, és el is aludt.

Nekem ez a film nem tetszik. Méltányolom az erőfeszítést, a szorgalmas és néhol zseniális munkát, de össze sem hasonlítható a könyv-élménnyel. Talán azért, mert a film nem tudja átadni azt az arany-derengést, ami az egész mesét összefogja. Így aztán eléggé nyomasztó és rémisztő. (A hamisításokról Normanka tud a legtöbbet.)

A feleségem apjáról annyi hír érkezett, hogy a testvére megérkezett hozzá, és szerencsére más nem sérült meg a balesetben. Egy álló autónak ment neki, meg még valaminek. Nem biztos, de én úgy gondolom, hogy talán elaludt. Erre utal az is, hogy nem emlékszik semmire.

Most - éjjel háromnegyed egykor – Dávid fölhívott, hogy nézzek be az Indexbe, az egyik pécsi webkamerába, mert éppen nekem integetnek. Ott is voltak. Ez nagyon aranyos dolog.

Ezen a 7-en arra válaszoltam, hogy „Ön mire kérne állami támogatást?”

Van nekem egy földecském. Négyszer négy méteres az egész, de nagyon értékes, mert 1984-óta nem érte vegyszer. Paradicsomot termesztek benne a feleségemmel, meg fűszernövénykéket. Ott van a komposztálónk is, így teljes a környezetbarátság. Arra gondoltam, hogy tájvédelmi mintagazdasággá fejlesztem. De a paradicsom eladhatósága szempontjából jobb lenne a területet lazán Irakhoz csatolni, mert ott volt a Paradicsom. Ehhez kellene egy országgyűlési döntés, és olyan egymillió. Persze évente. Abba is belemegyek, ha kilobbizzák nekem, hogy nem termelhetek semmit, de akkor évi kétmillió kellene, mert drága az unaloműzés. Na jó, adjanak százezret, és nem ismerjük többé egymást!

Augusztus 13. (péntek) Úgy dél körül megjött Elmer, megebédeltünk, aztán a Szonja, Ede és Milos, valamint a mamája átmentek Szentendrére, mert ma kezdődtek a performálók fesztiváljának előeseményei, nevezetesen megnyílt egy nagy kiállítás a Malomban. Mivel az egészet Öcsike, vagyis a vejem rendezi, mostanában erről szólnak a napok a család egyik felében. Elmerrel beszélgettünk, aztán én is utánuk mentem, de őt nem tudtam magammal vinni, mert biciklivel jött, mint rendesen. A Malomban Milos már szinte félálomban volt, így a kiállítást – amelyen Wanda egy nyuszis és egy kukás képe is látható - úgy néztem végig, hogy magamon cipeltem. Nem is akart leszállni. Jó kis torna volt három emeletet bebarangolni. Közben persze még egy csomó kedves ismerőssel is találkoztunk és beszélgettünk. Ezen a magyar művésznőket megmutató kiállításon láthatók meglepő dolgok, nagyon jó az egész, ám aki megnézi, az esetleg pár napig nem akar nőkkel megismerkedni. De ez nem baj, kell néha a pihenés. Még egyszer visszamegyek, hogy figyelmesebben tanulmányozhassam az anyagra vetült lelkeket.

Mielőtt haza indultam Milossal, aki a Malom kertjében szépen el is aludt, még találkoztam Ákossal és Milánnal, a fivéreimmel, meg a sógornőimmel, de nem sokat tudtunk beszélgetni, mert indulnom kellett. Milos egész úton aludt, itthon éppen csak a gatyáját vettem le, meg bepelenkáztam. Félálomban kakaózott, aztán úgy is maradt.

Közben rossz hír is jött: a feleségem papája balesetet szenvedett Lengyelországban. A testvérénél volt, aki már évtizedek óta ott él. Hazafelé jövet karambolozott, de nem tudjuk, hogyan. A feleségem beszélt vele, de azon kívül, hogy él, és beszélni tud, szinte semmit nem tudott meg, mert a balesetre egyáltalán nem emlékszik. De meg se tudja kérdezni a rendőröktől, hogy mi történt, mert nem tud lengyelül. Ez elég borzasztó lehet. Holnap talán több derül ki, mert az öccse odaér. (Szegénynek éppen elég baja lehet, mert közben a feleségét is kórházba kellett vinni, szívpanaszokkal.)

Augusztus 12. (csütörtök) Hajnalban akartam kelni, hogy hamar elinduljak dolgozni. Persze elaludtam, így aztán nem is készültem el semmivel. Hazafelé aztán akkora dugóba kerültem, hogy azt hittem megzavarodom a várakozásban. Még szerencse, hogy Bolgár György műsorát vettem. Amióta van ADSL, azóta éjfélkor hallgatom, és jó hogy itt szól. Érdekes, hogy annyi sérelem után még mindig úgy tudja vezetni a műsort, hogy elhiszem neki: ott és akkor pártatlan. Ilyen a profi. Én már nem lennék erre képes, vagy belebetegednék. Ebből persze az következik, hogy műkedvelő vagyok. Legalábbis közszolgálatban az lennék.

Mindig utáltam is egy kicsit, meg irigyeltem is azokat az embereket, akik képesek bárkivel, bármiről vitatkozni. Van egy ilyen típus: kinéznek valakit a társaságból, aztán az bármit mondhat, az ellenkező álláspontra ugranak, és máris kezdődhet a vita. Egy óra múlva – mással szemben – már esetleg pont az ellenkezőjét állítják, védik. Jó lehet ez, mert ehhez állandó készenlétben kell lenni, és a látszat ellenére valami mélységes empátia is kell hozzá, valamint kiváló színészi képesség. Tulajdonképpen az ilyenek lennének a legjobb újságírók. De nem lesznek, mert ha leírják azt, amit egy ilyen beszélgetésből érdemes, akkor szembesülnek azzal, amit beszéltek, és úgy már nem vállalják. Vagyis az ilyen munkához mégis kell egy szilárd vélemény-mag, ami bennünk van, és amihez ragaszkodnunk kell, mert különben kicsúszik alólunk a gerincünk.

Megálltam, hogy vegyek benzint. Odajött hozzám az egyik kutas, és megkérdezte: tölthet-e. Mondtam neki, hogy köszönöm, majd én. Erre azt kérdezte: akkor ő minek van itt? Engem eddig háromszor vertek át ennél a kútnál – mondtam -, és nem engedhetem meg magamnak, hogy ez még egyszer előforduljon. „Ja, az más! Bocsánat!” – mondta, és elment, vissza a kollegáihoz, akik szintén tétlenül ácsorogtak, miközben mások is maguk töltöttek. Annyi tisztesség nem volt benne, hogy kikérje magának, vagy legalább vitatkozzon.

Augusztus 11. (szerda) Ma nyaraltunk. Elmentünk Lepencére, a strandra a három gyerekkel. Nagyon jól éreztük magunkat, bár kezdem érteni, hogy miért nem nyaralnak az emberek. Mindent összevetve pontosan 10100 forintot sikerült elkölteni jegyre és büfés ebédre. Megjegyzem nagyon jót ettünk: heck, sült krumpli, uborka, palacsinta. (Azt számoltam, hogy mi van akkor, ha egy háromgyerekes család itt, a Dunakanyarban akar nyaralni, és szállásról, reggeliről, vacsoráról is kell gondoskodni. Utána kellene nézni, de alighanem több az, mint napi huszonötezer – vagyis a legtöbb család számára reménytelen.)

Nagy megelégedésemre Szonja is és Ede is elég jól tud úszni. Sőt Edét megtanítottam a hátúszásra is, mert szerintem az a legfontosabb. Ha elfárad az ember, csak lebeg a vízen egy darabig, és elkerülheti a fulladást. Milos is hatalmas bátorságról tett tanúbizonyságot. Lemerült a víz alá, ugrált, úszkált. Persze csajozott. Edével pókembert játszottak a mászókán – időnként majdnem frászt kaptam. Vagyis minden rendben volt, és jól el is fáradtunk.

Augusztus 10. (kedd) Délutánig dolgoztam rendületlenül, aztán megjött Szonja és Ede. Jártunk egyet, aztán tüzet gyújtottunk, mert azt hittük, hogy az jó nagy élmény nekik, de valahogy ma lekötötte őket az ugrálás meg a dulakodás. Viszontagságokkal bár, de lefektettük őket. (Milos és Ede közös fürdetése zűrzavarba torkollik, mert Milos teljesen meghülyül.)

Valaki azt kérdezte, hogy kapok-e néha a naplómra reagáló leveleket, és vannak-e köztük olyanok is, amelyeknek örülök. Most éppen kettőt is kaptam. H. azt írta – egyebek mellett -, hogy „Remélem nem haragszik meg rám ezért, de engem nagyon emlékeztet egy általam igen nagyra tartott emberre, Iványi Gáborra.” Erre csak azt tudtam írni, hogy Iványi Gábor ahhoz a rendkívül szűk csoporthoz tartozik, akiket személyesen ismerek, mégis szeretek.

K. pedig ezt írja: „Tetszik a napló, az életszemlélet, ahogyan vizsgálódik, ahogy játszik természetesen, mint a gyerekek. Ehhez bátorság és szív kell... gratulálok. Én kaptam valamit, amitől értékelni tudom a sok szépet, ami eddig is körülvett, csak valahogy nem láttam. Embert, virágot, gyerekeket, életet, a napvilágot én ezt kaptam...  csak kaptam, pedig az illető nagy árat fizetett érte.

Olvasgattam a weblapot és úgy gondoltam leírom...nem írom... leírom...  csak úgy.

Szeretek ilyen leveleket kapni.

Olvastam, hogy meghalt Nehéz-Posony István, a kiváló jogász és publicista. Nem mondom, hogy a barátom volt, de néha beszélgettünk a világ dolgairól. Rendszerint véletlenül futottunk össze, aztán mindketten elkéstünk onnan, ahova készültünk. Szerettem az elemzéseit. Sokat tanultam az írásaiból. Talán annyi jó van a halálában, hogy álmában érte.

Augusztus 9. (hétfő) Reggel kicsit megszédültem, amikor a hivatalba értem. Nem is mentem be az értekezletre, mert minek rémisztgessek annyi embert. Ittam hideg levet, és jobban lettem. Szerkesztgettem, főleg képeket, aztán estefelé elindultam hazafelé.

Itthon meg az volt a hír, hogy a szomszéd Erzsi mesélte: nem elég, hogy a fiát holnap operálják, nem elég, hogy az unokája, amikor az apját a kórházba vitték, a folyosón úgy betörte a fejét, hogy össze kellett varrni, most mondta a másik fia, hogy minden termésüket ellopták. Szerencsétlenek a szó legszorosabb értelmében reggeltől estig a földjükön dolgoznak, amúgy is alig keresnek valamit, erre lelopják az összes paradicsomot, mindent, amit télire szántak. Még jó, hogy a hagymát tegnap behozták.

Valaki ugyanezért panaszkodott a jegyzőnek. Azt mondta, hogy „annyit kell termelni, hogy maguknak is jusson belőle”. Azt hiszem, ez nagyon fontos, szellemes megjegyzés a földművesek sorsáról.

Úgy nézem, hogy nagyon jó paradicsomtermésünk lesz. A felét Erzsiéknek adom. Amúgy is járna nekik, mert tőlük kaptuk a palántákat.

Pógárbulvár, vértahóság, kocsmaklotyó

Mozgalmas, undok hét volt a politikában, amelyben a jobboldal úgy tört előre, mint egykor a Vörös Hadsereg. A hét elején még téma volt Ságvári Endre. Hiller István róla szóló beszédének fogadtatása arra figyelmeztet, hogy a magyar jobboldalon olyan színvonalú szellemi tevékenység folyik, ami egész egyszerűen méltatlan konzervatívnak mondott erőkhöz. Jó lenne, ha a műveltebbek tennének valamit a frecsegő vértahóság ellen, mert az egyszer majd visszaüt. Rájuk. A Ságvári-ügy kitűnően mutatta, hogy a jobboldali sajtóban – főleg a Magyar Nemzetben és a Hír TV-ben – szabadjára engedtek rendkívül felfuvalkodott, negyedművelt dilettánsokat, akik kiválóan bizonyítják, hogy a sokszor eljajgatott médiaegyensúlytalanság igazi oka az, hogy a jobboldal egyszerűen képtelen egyetlen napilapot és egyetlen televíziót megtölteni legalább átalagos képességű sajtómunkásokkal, vendégekkel, pláne szerkesztőkkel.

Az igazi tanulság persze az volt, hogy a Fidesz – legalábbis nekem – alkalmat adott arra, hogy fölismerjem, mitől olyan végtelenül ellenszenves az, amit művelnek. A harci technika két legfontosabb eleme: akit a levadászásra kiszemeltek, az nem léphet jót, és ha elesik, pláne, ha föladja, mindenképpen bele kell rúgni. Ez biztosan hatékony, de van benne valami kocsmaklótyói tempó.

Gyurcsány Ferenc fölajánlotta lemondását. A jobboldal válasza: botrány, mert megzavarja az olimpikonok fölkészülését. Aligha gondolható, hogy bármelyik sportolónk arra hivatkozna majd, hogy mondjuk azért ugrott egy centivel alacsonyabbra, mert még a levegőben is Gyurcsány sorsa miatt aggódott. De nyilván az volt a taktika, hogy ha a sportminiszter nem ajánl föl lemondást, akkor meg majd azért nem tudnak fölkészülni bajnokaink. Hiszen megnyugtatta volna őket a borzalmas lény távozásának puszta lehetősége is. Egyébként a taktikai demagógia állandó eszköze most a pénzezés, és ez be is jön a Fidesznek. Mivel az emberek hajlamosak elfelejteni micsoda összegeket pancsikáltak el a legutóbbi olimpián az orbánisták és a torgyámisták, be lehet dobni, hogy miért fizetjük a sportminiszter és a miniszterelnök útját. (Meg kell jegyezzem, a demagógia játszmában nagyot kaszálhatott volna Medgyessy és Gyurcsány, akik megengedhetnék maguknak, hogy saját pénzen utazzanak, és gesztus gyanánt állampénzen például két idősebb, szegényebb volt világklasszist vihettek volna magukkal. Ezt is kihagyták.)

Kovács László története a másik iskolapéldája a Fidesz piranyapolitikájának. A harci taktika lényege az, hogy minden nap rá kell rontani az ellenségre. Lehetőleg ki kell harapni egy darabot belőle. De ha ez nem megy, az is jó, ha csak a méltóságából tépünk. Ettől majd fél, állandó defenzívában él, folyamatosan óvatoskodik, lopakodik, vagy menekül. Az EP-választásokra így sikerült fölőrölni az MSZP-t, de még a választóit is. A párt bukott. Mifelénk szokatlan módon Kovács László levonta a tanulságot: októbertől nem lesz elnök. Sőt úgy döntött, hogy ezután miniszter se lesz, hanem inkább Brüsszelben, biztosként folytatja diplomáciai munkáját. Medgyessy ebbe belement. Erre vérhabosan ordibál a Fidesz, hogy ők, akik mindjárt kormányra kerülnek, nem tudnak majd vele együttműködni, és hogyan képviselhetné egy ilyen nemzetietlen szörnyeteg a hazát, különben is egy bukott politikus…

Meg kellene mondani a Fidesz parlamenti képviselőinek, hogy ők mindannyian bukott politikusok, hiszen azért feszengnek az ellenzéki padokon. Az rendben van, hogy addig üldözték Kovácsot, amíg harakirit nem követett el – „elvitte a balhét” –, de az mégsem várhatják el tőle, hogy lógó belekkel a saját fejét is lecsapja. A szocialisták nem nagyon tudnak együtt dolgozni számos közintézmény elnökével és fővezetőjével, sőt – minden tiszteletem mellett – talán Mádl Ferencet sem tekintik tökéletes partnernek, de aligha jutna eszükbe olyan marhaságokat kiabálni, hogy ezek az emberek nem képviselnék odaadóan a hazájukat, például. Lehet, hogy Kovács László csapnivaló pártelnök volt – el is csapta magát -, de a külügyminiszterként, a magyar nemzeti érdek szolgálatában végzett munkáját nehéz ócsárolni. Mondom ezt annak dacára, hogy kezdettől fogva nem értek egyet például az iraki szerepvállalással. De eszembe nem merne jutni, hogy Kovács vagy Medgyessy – és az Országgyűlés - azért küldött csapatot Irakba, mert a nemzet vesztét akarják. Ők nyilván a javunkat szeretnék, hiszik, hogy az érdekeink szerint cselekedtek. Csak - szerintem – bizonyos történelmi időszakokban van a nemzeti érdeknél is fontosabb: a nemzeti önbecsülés. Azt meg másképp képzelem.

Természetesen valahogy szó lett arról is, hogy Kovács milyen borzasztó sokat fog keresni, mert azzal lehet aztán nálunk ellenszenvessé tenni egy embert. Sőt – végső csapás gyanánt – a pógárbulvár Magyar Nemzet odáig merészkedett a szégyentelenségben, hogy biztos forrásból – egy leselkedő szomszédtól – megtudta, hogy Kovács László „hölgyismerőse” is Brüsszelbe készül.

Innen már szinte természetes, hogy a Demszkyvel és Weklerrel megkent pénzesmadzag teljesen jogosnak tűnő egészheti csörgetése után egynémely magas rangú fideszesek simán odabuziztak az SZDSZ-nek...

Ságvári ezeknél jobb volt. Úriember, még ha kommunista is.

(Megjegyzés, mert valaki kérdezte: az itt közölt írásaim mindig az eredeti darabok. Különbözhetnek az újságokban megjelentektől, hiszen azok néha „húzott” – rövidített formában látnak napvilágot.)

Augusztus 8. (vasárnap) Ez valahogy egy rossz nap volt. Pedig jó is lehetett volna. Úgy terveztem, hogy elmegyünk kirándulni. Miután leadtam a munkákat, vásároltunk, aztán fölültünk a biciklire, de a sarkon elkezdett szemetelni az eső. Azért még hajtottam pár utcányit, de vissza kellett fordulni, mert amikor megdördült az ég, úgy döntöttem, hogy nem kockáztatok Milossal. Cserébe jó ebédet készítettem. Megevett egy nagy tányér paradicsomlevest, egy csomó krumplis nudlit. Aztán kicsit kertészkedtünk. Az abból állt, hogy amíg én turkáltam a földet, ő bement a műhelyembe és aprólékosan szétszedett egy satut. Aztán jött, hogy csináljak neki kakaót, mert álmos. Megitta, de persze esze ágában nem volt elaludni.

Ja, el is felejtettem: még biciklizés közben rám telefonált Szász Pista, mert tegnap Petri Lukács Ádám megbízta, de elfelejtett szólni, hogy keveset írjak, mert nagy írás lesz az enyém fölött, vagyis készüljek föl, hogy amit írtam, abból húzni kell. De azt akkor még nem tudta, hogy mennyit, hanem csak két óra múlva derült ki. Valahogy ettől ideges lettem. Végülis én napokig építgetem a hétvégi írásaimat, nem jó, ha bontani kell belőle. Az egyik mondat a másikra épül, így minden átalakul, ha bármit kiveszek belőle. De hát ez egy ilyen munka. Talán ezt utálom benne a legjobban.

Milos egy pillanatra sem hagyott dolgozni. Álmos is volt, aludni se akart, el se tudta magát foglalni öt percre. Viszont örömmel jelentette, hogy bekakilt, vagyis még le is kellett zuhanyozni.

Amint befejeztem a húzást, megállapítottam, hogy immár jó az idő, indulhatunk a Dunához. Az én kicsi fiam közölte, hogy nem akar menni. Sehova se akar menni. Erre én nekiálltam fölkötözni a maradék paradicsomtöveket. Egy pillanatra nem figyeltem oda, már ki is hozott egy pudingot, leült a kutya tepsije mellé, szemmel láthatóan azzal az elhatározással, hogy együtt eszik meg kiskanállal. Amikor ezt nem engedtem, elkezdett hisztériázni, és szabályosan bosszút állt. Először a macskát cipelte be a lakásba, mert tudja, hogy nem szeretem, ha bent van, és olyan szobában dugta el, ahol szinte soha nem jár egyedül. Amikor fölfedeztem és kidobtam a macskát, megkaparintotta az összes kutyakaját és ki is öntötte a tepsibe. A jóságos állat egy perc alatt megzabált három kiló fehérjeropit. Aztán nem hagyta, hogy paradicsomozzak, hanem addig huzigált, amíg le nem ültem vele tévét nézni – ám a távirányítót olyan gondosan eldugta, hogy azóta se találom. Mondtam, hogy menjünk el biciklizni, aztán nézzünk be a bocihoz, de nem volt hajlandó. Átvittük a tejesüveget Pistához, a szomszédomhoz, hogy menjen el ő. Megnyugtatott, hogy az unokája ma pont ugyanilyen hülye. Ahogy hazaértünk, Milos közölte, hogy mégis menne. De mivel láttam, hogy közben nagyokat ásít, úgy döntöttem, hogy most már mindegy, inkább vacsorázzunk, és fürödjön meg. Kicsit evett, de aztán öt percig sem volt hajlandó a kádban maradni: ordított, hogy ő álmos. Lefeküdtünk. Már majdnem elaludt, amikor megint fölpattant, hogy ő a Vakondot akarja nézni. Betettem. Én nézem, ő meg ugrált rajtam. Mondtam, hogy ha nem hagyja abba, kikapcsolom. Nem hagyta – kikapcsoltam. Erre földhöz vágta a telefonomat. De úgy, hogy meg is halt azonnal. Még jó, hogy most csináltam meg, és örültem, hogy végre működik. Na erre aztán elkezdem vele kiabálni. Azonnal megkarmolta a homlokomat. Én meg otthagytam. Persze jött utánam öt perc múlva, ölelgette a lábamat, és mondogatta, hogy bocsáss… Fölvettem, magamon tartottam, amíg sírdogált, aztán visszavittem az ágyba, mellé feküdtem, és szépen el is aludt.

A telefonhajítást kihagyhatta volna. Persze azóta már megint megjavítottam, ami enyhítő körülmény. Annyira szeretem, amikor ilyen hülye, akkor is. Bár az is érdekes, hogy ezt már máskor is éreztem, minden gyerekemmel. Amikor nem bírtak magukkal, akkor szerettem volna a legjobban magamhoz ölelni őket. Persze ez nagy pedagógiai hiba. Vagy nem.

Augusztus 7. (szombat) A kicsi fiam hazajött a Balatonról. Mindjárt kettesben is maradtunk, mert a mamája szaladt a Szigetre, ahol máris találkozott Dáviddal és Mirkóval. Jött az eső, hamar végigfutottunk a falun, tejért. Volt nagy ijedtség, mert a boci most nem csak megnyalta Milos kezét, hanem be is kapta. Azt hiszem, most majd leszokik erről a játékról. Persze nem lett semmi baja, csak megijedt.

Itthon kitaláltuk, hogy az ámbituson gurigázunk. Leültünk két sámlira, egymástól tíz méterre, és nagyon jól játszottunk egy kicsi labdával. Érdekes: jelezte, hogy álmos, meg azt, hogy most nem kakaót kér, hanem csak tejet. Ennek örülök, és remélem, így marad, mert minden cukorféle szippantását vissza kell fogni. Nem mintha nem lenne tökéletes alkata, de nekem is az volt az ő korában.

Miközben matattam, és a fürdetést készítettem elő, egyszercsak azt láttam, hogy a kicsi gyerek a konyha kövén fekszik. Mert hogy ő már alszik, annyira fáradt. Persze nagyot utazott, nem is aludt délután. És persze nem akar fürödni. Kivételesen megengedtem neki. Le is feküdt rendesen. Aztán fölpattant és még vagy másfél órán át szórakoztatott. Az abból áll, hogy mindig elbóbiskolok mellette, ő meg fölébreszt. Most például beledugta az ujját a szemembe. És amikor ráordítottam, akkor konok pofával rányomott a másikra is. Gondoltam, kicsit odacsapok, de aztán elkezdtem magamban röhögni, mert ilyen egyszerűen nem létezhet. Szerencsére nem vette észre, így meg tudtam azt csinálni, hogy kicsit kiabáltam vele, aztán elfordultam és röhögtem, aztán megint kiabáltam. Tényleg borzalmas érzés, amikor az ember arra ébred, hogy egy édes kis ujjacska nyomul a szemébe.

Arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Ön kivel szemben nem gyakorolna gesztust?”

Ha miniszterelnök lennék a mostani nagyobbik ellenzékkel nem gesztikulálnék tovább. Mert teljesen fölösleges szívélyes jelzéseket adni, mindenképpen belém rúgnak: ha van süveg rajtam, akkor az a baj, ha nincs, akkor meg az. Ha süvegelek vele, akkor le is köpnek. Tíz éve valaki azt mondta nekem, hogy szerez magának csecsen testőröket. Ötven márkát kérnek havonta, és le se fekszenek addig, amíg nem verekedtek valakivel. Pont ilyenek a fideszesek, bár kicsit drágábban vigyáznak arra, hogy Medgyessynek soha ne legyen egy könnyű estje.

Augusztus 6. (péntek) Mivel ma egyedül maradtam, tehát tudtam volna aludni, hajnali fél hétkor föl is keltem. Tulajdonképpen egész nap dolgoztam. Bár ebben kicsit akadályozott, hogy megjavítottam a Treo telefont, ami palmtop is egyben, és már nagyon hiányzott. Először egy órán át keresgéltem az adatátvivő zsinórját, mire véletlenül rájöttem, hogy az asztalom mögé esett. Aztán hosszasan kísérleteztem, hogy rájöjjek, hogyan lehetne visszaállítani az elromlás előtti állapotot, de ez nem sikerült. Valójában nem megjavítottam, hanem meggyógyult, ami attól van, hogy a mai rendkívül intelligens jószágok már nem szeretnek halottak lenni, ezért – ha türelmesen várunk – néha fölébrednek. Csak időnként ébresztgetni kell őket. Az az érzésem, hogy a magas páratartalom ártott neki, és mostanra egyszerűen kiszáradt, így megszűnt valami zárlat.

Nagyon aranyos, hogy a kicsi fiam kétszer is fölhívatott az anyjával. Nem nagyon szólt a telefonba, inkább csak szuszogott.

Yes, comment

A Fidesz parlamenti frakcióvezetője szerint a pénzügyminiszter egy év alatt hat megszorító csomagot léptet életbe. Áder János közölte: a februári, az áprilisi és a legutóbb, júliusban bejelentett takarékossági intézkedéseket - Draskovics Tibor minapi nyilatkozatának megfelelően - várhatóan további három megszorító csomag követi.

Hitel

Úgy néz ki, hogy ha nincs más acsarogni való, akkor Áder János rendre fölkiált: a pénzügyminiszter már megint megszorítani készül! Azért lenne itt egy kérdés: mi is a dolga tulajdonképpen a pénzügyminiszternek? Szerintem az, hogy őrizze a pénzünket, kikutassa, miképpen lehet a lehető legolcsóbban vinni egy államháztartást, és rákényszeríteni a költekező apparátust, hogy ne szórja a pénzt nyakló nélkül. Már csak azért se, mert ezt követeli tőlünk, például az EU is, és általában akkor van hitele Magyarországnak, ha az állam nem pazarol. Sajnálom, de Draskovicsnak addig van hitele előttem, amíg talál fogást az államon, lel még kifacsarni valót. Hogy Áder János miképpen szeretne olcsó és hatékony államot megszorítások nélkül, az bizony talány.

Elfogadtatni a másságot a társadalommal - ezt szerette volna elérni az EFOTT-ra sátorral kitelepülő Háttér Társaság a Melegekért, a Labrisz Leszbikus Egyesület, illetve az Öt Kenyér Közösség. - Több nyitottságot vártunk a fesztiválon, de úgy tűnik, a fiatalok egyre konzervatívabb nevelést kapnak. A politikára megtanítják őket, de a másság elfogadására sajnos nem - mondta egy tanár. Érdeklődés hiányában a szervezetek egyetlen előadást sem tudtak megtartani.

Másságrészt

  Talán el kellene gondolkozni azon, hogy a homoszexuálisok utóbbi években megfigyelhető nyomulása nem okoz-e sokkot, esetleg némi ellenszenvet – és ezt csakugyan szeretettel és tisztelettel kérdezem, noha tudom, hogy nagy lesz a háborgás. Én bizony gyakran találkozom olyanokkal, akik egyáltalán nem konzervatívak, el is fogadják a másságot, mégis azt gondolják, hogy a nemi identitás mégiscsak magánügy, és csak akkor tartozik a nyilvánosságra, ha a magánélet szentsége, vagy egyéb emberi jog sérül. Az ilyenek hatalmas utat tettek meg pár év alatt a buzigyűlölettől idáig, hiszen mélyen a lélekbe sütött beidegződéseket győztek le, és úgy gondolják, hogy már éppen eléggé fölvilágosultak. Nem lenne baj, ha néha hagynák őket megpihenni, hogy új kihívások nélkül földolgozzák, amit tudnak és éreznek. Hogy aztán tovább léphessenek. Sokezer éves gyilkos indulatokat lehet sokkterápiával enyhíteni, majd mulasztani, de csak akkor, ha a sokkok aprók, nem túl fájdalmasak, nem túl sűrűn érik az embereket – és önként vetik magukat a kezelés alá a betegek.

Sárga biztonsági mellényeket ajándékoztak a rendőrök a Veszprémet elkerülő útgyűrűn azoknak az autósoknak, akiknél az ellenőrzés során mindent rendben találtak. Az EU több országában már kötelező az úgynevezett láthatósági mellény felvétele. A sárga, világító öltözék életet menthet, ha például éjszaka kell a defektet kapott járművet javítani.

Kérelem

Igazán nagyszerűnek találom a rendőrök ötletét, meg is süvegelem őket ezért. De nem bánnám, ha jártukban-keltükben néha megállítanák a kivilágítatlan kerékpárosokat is, jól elbeszélgetnének velük, és kapnának egy világító mellényt „az északa hülyéje” felirattal, amit addig lennének kötelesek hordani, amíg nem vesznek – és használnak - lámpakészletet. De komolyan: találjanak ki már valamit Magyarország ámokfutó kísértetei ellen, legyenek szívesek!

Szili Katalin mondja az MSZP-rõl a 168 Óra riporterének: "Ha a lavina maga alá temet minket, akkor bizony hosszú idõre maradunk a hó alatt."

Fontolni

A lavinabalesetekkel az a baj, hogy az esetek túlnyomó többségében a betemetettek a saját hülyeségük áldozatai. Általában nem veszik figyelembe az időjárási viszonyokat és a figyelmeztetéseket. Az lenne jó, ha a szocialisták minden hónapban készítenének egy kimutatást arról, hogy legalább az őket nem zsigerből utáló újságírók mi mindenre figyelmezetik őket. Bár ezekben ritkán lesz szó lavinaveszélyről, bizonyosan találnának megfontolni valót. Ha például egy éven át folyamatosan azt üzenik, hogy baj van, hatalmas bukás lesz a kormánypolitikából, és azt is megmondják, miért, ők meg mégis menetelnek tovább a biztos vereségbe, akkor bizony jó, ha legalább meleg holmit és valami búvárpipát viszek magukkal. Hogy komfortos legyen a hó alatt, amíg a melegszívűek kiolvasztják őket, és helyet cserélhetnek a másik lavinabubus csapattal.

Klausz a szigetelőkről:

http://kep.tar.hu/klassz/index.phtml?aid=27664650

http://kep.tar.hu/klassz/index.phtml?aid=27664865

Augusztus 5. (csütörtök) Hajnalban arra ébredtem, hogy áll fölöttem a kicsi fiam egy pléhbögrével, amiben víz van, mert én eresztettem bele. Sikerült kikapni a kezéből, de még le se tettem a bögrét, máris a hasamra ugrott. Ezután telehordta az ágyat mindennel, amit csak talált. Hamar föladtam. De jó is, hogy fölkeltem, mert így idejében beértem a szerkesztőségbe, hogy tördeljek. Hamar végeztünk. Kicsit még dolgoztam volna, de a feleségem rám telefonált, hogy siessek haza, mert lemenne a Balatonra a barátnőjével. Én siettem volna, de sajnos csak egy jó szándékú csigának éreztem magam. El kellett mennem a Sziget előtt. Fél órán át tartott az átaraszolás. Közben tudtam, hogy Dávid is, Mirkó is ott van – és még ki tudja, hány rokonom meg barátom. Dávid tegnap magával Okival beszélgetett!

Volt egy rossz érzésem. Néztem, ahogy vonul az iszonyatos tömeg. Gyönyörű gyerekek. Szinte mindegyiken volt valami megkülönböztető, tüntetőleg érdekes. Néha éppen csak jelzésként. Néha pukkasztóan. Mindig azt mondom nekik, hogy ne próbálkozzanak a pukkasztással, mert az összes trükköt mi találtuk ki. És ez így is van. Én hatvannégyben kapcsolódtam be a világforradalomba. Járna nekem valami igazolvány a beat-partizánszövetségtől. Az valódi forradalom volt. Akkor. Aztán megvették. Átkerült a rendőrség alól az ipari minisztériumok hatáskörébe.

Olybá tűntek a gyerekek, mintha mindannyian azt gondolnák magukról, hogy haj de mennyire mások. Nem csak hozzám képest, hanem egymáshoz is. És mégis, úgy együtt rettenetesen lehangoló volt, ahogy vonultak, mint a hangyák. A tömegben akkor is egyformák az emberek, ha minden porcikájukban és felületükön különböznek amúgy. Magamat is láttam bennük: úgy, ahogy mondjuk harmincöt éve vonultam. Lobogó hajjal, mint valami szovjet filmben a fölszabadító. Akinek van lelke, de olyan bunkócska, te drága. Nem érzem, hogy olyan rettenetesen sokat változtam volna, mint amennyire kirekesztett vagyok ebből a világból. Bár, ha be akarnának rekeszteni maguk közé, már akkor se mennék. Mert már tudom, mi a csalás ebben. Az, hogy elmúlik. Hirtelen észreveszed, hogy a mozgatásod az üzletmenet része. Iparági fogyasztó vagy, és alapanyag is egyben. Terelnek és itatnak. Motoznak és akár meg is verhetnek. Egy hatalom, amit te tartasz el, ad neked valamit a pénzedért. De több joga van, mint neked, hiszen fegyelmezhet. Valaki nagyot kaszál, s te vagy a kalász. És akkor már nem esik úgy, mint amikor még elhitted, hogy a cirkuszban te vagy középen, te vagy a lényeg. A személyiséged, ami nagyon van neked. Senki vagy. Ott is. És egyszercsak túl hangosnak tűnik az ordibálás. Lármásnak a zene. A mondanivalós, visszafogottabb is. És a zaj olyan, mint a fal. Egyszercsak benne vagy, egyedül vagy, mint Kelemenné, bár körülvesznek a barátaid. Menekülnél, de bénult is vagy, meg nem is illik. Aztán jövőre, vagy azután szépen kikopsz.

Amikor hazaértem, éppen csak annyira találkoztam Milossal, a mamájával és Lilivel, amíg beszálltak a kocsiba. Este jött a telefon, hogy képzeljem el: egy jachton vannak.

Augusztus 4. (szerda) Reggel nagyon jól elvoltunk Milossal, de aztán el kellett mennem dolgozni. Órákon át matattam, olvastam, képeket keresgéltem. Jót beszélgettünk Szász Istvánnal a Ságvári-ügy – vagyis a vértahó fideszes és főleg magyar nemzetes megnyilatkozásokról.  Azt találtam ki, hogy valamiképpen modellezni kellene, mi lett volna, ha a nácik és a nyilasok győznek a világháborúban. A kommunisták valóban rettenetes dolgait abból a szempontból is vizsgálhatjuk, hogy tudjuk: Hitlernek tervei voltak a magyarokkal. A szlávok kiirtása után átköltöztette volna a teljes – maradék, tehát szlávtalanított, zsidótlanított és cigánymentes, stb. – népességet Ukrajnába, egészséges mezőgazdasági munkára. De ha ez nem következik be, hanem csak a fasiszták kezén hagyja az országot, az a csőcselék ugyanúgy elvette volna a polgároktól a jobb házakat, lakásokat, elprivatizálta volna a termelő eszközöket. Méghozzá vélhetően szintén valami mákonyos népnemzeti szocializmus ürügyén. Nyilván államosítottak volna, mert úgy a legegyszerűbb ellopni egész rétegek, osztályok javait. Természetesen internáltak volna egy csomó ellenséget, és nem gondolom, hogy többen élték volna túl, mint a kommunisták idején. Jött volna egy gusztustalan sematizmus a művészetben. Lett volna nyolcszázezer nyilas párttag. Ésatöbbi. És az egész elvegetált volna harminc-negyven évig, mire az amerikai nyomás megroppantja Németországot, és vele múlik a magyar fasiszta rezsim is. Ezt is végig kellene gondolni néha.

Mire hazaértem itt volt Lili (Rontó). Most a feleségemmel kint ülnek a kertben a tűznél.

Augusztus 3. (kedd) Ma tulajdonképpen csak annyi említésre érdemes dolog történt, hogy itt volt Kipke Tamás Ágival, a feleségével, és a három gyönyörű gyerekükkel. A kenuért jöttek, amit Tamás vagy két éve egy viharos éjszakán itt hagyott azzal, hogy egy héten belül jön érte. Csak azért hagyta itt, mert a viharban nem mert Horányig menni, és attól is félt, hogy az ottani homokos talajon elsüllyed. De aztán úgy döntöttünk, hogy minek vigye el, jó helyen van itt. Pláne, hogy Dávid fiammal fölakasztottuk a pajta plafonjára. Senkit nem zavart.

Mivel én éppen vásárolni mentem Milossal, nem voltam itt, amikor leszedték, és fölrakták a kocsijukra. Én bizony lemostam volna. Annyi por gyűlt össze rajta és benne, hogy amikor elindultak, szabályos porcsóvát húztak.

De előtte még beszélgettünk egy kicsit. Jó volt látni őket. Remélem vízi túrájuk alatt, amikor éppen mellettünk húzna el, benéznek.

Ezen kívül egész nap dolgoztam.

Augusztus 2. (hétfő) Reggel bementem a városba, dolgozni. Ennek azért van jelentősége, mert valaki fölhívta Veress Jenő barátomat a szerkesztőségben, és kifogásolta, hogy a naplóm szerint én egész nap csak a kertben vagyok meg a Dunára járok, és ezt ő nem szereti. Nem sokat írok a munkáról, de azért elég sokat dolgozom. Például nem jelzem, ha mondjuk este kilenckor nekiállok írni és éjjel háromkor hagyom abba, mert már nem nagyon látok. Arról is keveset írok, hogy a szerkesztőségben mit csinálok. De csak a rend kedvévéért: ma ott voltam a heti indító értekezleten és javaslatot tettem arra, hogy valaki készítsen egy interjút valakivel, aki most szerepelt egy hírben, mert tudom, hogy személyesen ismeri. Aztán Boross Pistával, a Szép Szó szerkesztőjével megbeszéltem két hétre előre a munkarendet. Például: mit kell – vagy nem kell - elolvasnom, mihez kell fényképeket keresnem, milyen írásokat kérjek a szerzőktől, melyik oldalra mi kerüljön, ésatöbbi. Ezen kívül még rövid, de tartalmas megbeszélést folytattam Horváth István felelős szerkesztővel és Katona József főszerkesztő-helyettessel. Aztán Petri Lukács Ádámtól tudtam meg bizonyos, sajnos még nem publikus érdekességeket régebbi dolgokról. Váltottam néhány szót Kocsi Ilonával Horn Gyula természetéről, egy ma reggeli tévéinterjú - talán Össztűz - ürügyén. Ezután a fotórovatban beszéltem meg a heti munkáimmal kapcsolatban időpontokat, majd ugyanezt tettem a tördelőknél is. A liftben pár szót váltottam Németh Péter főszerkesztővel, aki aziránt érdeklődött, hogy mikor megyek szabadságra. (Megmondtam neki, hogy nem megyek, mert nem állok valami jól anyagilag, például, de amúgy is egy nyaralóhelyen élek, így ez nem akkora nagy baj. Viszont most elmegyek a kínai piacra, mert az unokám szeretné, ha vennék neki valamit, és az nekem olyan, mintha Kínában nyaralnék egy kicsit. Ez hülyeség, de majdnem jól hangzik.)

El is mentem, de nem kaptam bordó hátizsákot Szonjának. Viszont vettem szárított lapka-lekvárt, és cső alakba sodort vegyes gyümölcsizét.

Amint hazaértem, azonnal leültem a számítóképhez, és elolvastam vagy ötven hírt és másféle írást, hogy némiképp tájékozott legyek. (Ez munka – a hírek kilencven százaléka nem is érdekelt.)

Ezután elmentem sétálni a gyerekemmel. Elhoztuk a tejet is, és megfigyeltük, ahogy a fecskemama eteti a fecskefiókákat.

Fürdetés és lefektetés után ismét a számítógéphez ültem, és munkához láttam.

A munkáról többnyire azért nem írok, mert a folyamat nem nagyon érdekes. A végeredmény pedig olvasható, tehát nincs mit írni róla.

A születésnapomra kapott ajándékok közül álljon itt Szonja unokám képe. Az a címe, hogy A vak kutya. Szerintem zseniális.

Augusztus 1. (vasárnap) Ma születésnapot ünnepeltünk – Edéét és az enyémet, mert csaknem egy napon jöttünk a világra, pár év különbséggel. Amikor vártuk – hét éve – akkor éppen egy élő tévéadásban szerepeltem. Kértem, hogy kivételesen engedjék meg, hogy bekapcsolva hagyjam, mert az unokámat várom. És meg is jött a hír SMS-ben.

Minden gyerekem és unokám itt volt Dávid kivételével, aki elutazott valahova. Ákos öcsém meg elrepült valahova, de családja jeles tagjai képviselték, Milán nyaral, viszont itt volt Adris is, Tamara férje, és Gyimóthy Gábor unokaöcsém, családostul.

Most össze se tudom írni, mi mindent kaptam. Majd holnap lefényképezek belőle egy-két darabot. Kicsit elfáradtam.

Persze, én a fiamat nem elsősorban horgászni tanítanám meg. Sokkal inkább arra, hogy minden javítható: játékmackó, bicigli, mosógép, elromlott szerelem, megmérgezett életerő. tova

Először meglékeltem egy dinnyeárustól örökölt miskárolóval, aztán kifolyattam belőle a péhovardot. Amikor üres lett az agyvelőm, fogtam a béöntő edényt, beleraktam ezt a Frigyest, és azonnal bémentem vizsgára. Ott bent azonnal Petőfire vetkőztettek, fogdosták a Kishont, de közben véredényükbe juttattam a nagy Káefet. tova

az olimpiai láng alatt köszöntötték a nyolcvan éves Hugyos Jóska magyar olimpikont, aki életének 64 évét töltötte az olimpia versenyein, és összesen kétszáznegyven liter vizelettel járult hozzá az olimpiai versenyek tisztaságához  tova

Ez itt az én nagyobbik kisfiam, Klausz képén

Olyan akarok lenni, mint a minyon Kyli Minogue. Méret stimmel, csak kissé meglazultak a lábak a tízéves teniszezőmúltat követő billentyűknél üldögélésben.  fel?MAGANTERULET.TK  tova

Május 10.

Dávid Marcikával

Május 3.

Gheorghe GRIGURCU

Ion SANGEREANU