Október 31. (vasárnap) Reggel arra ébredtem, hogy Milos csöndesen mondogatja magában, hogy „répa, retek, mogyoró”, vagyis „lépa, letek, mogyoló”, és amikor fölkaptam a fejem, rám nézett, és elkezdett nevetni. Aztán megölelt és adott egy puszit, azzal, hogy szeretlek papa. Ráadásul egész reggel nagyon jól viselkedett, bebújt a karjaim alá, onnan nézte a meséket, és még szinte aludni is hagyott.

Délután megjött Dávid is. Elég régen nem járt erre, de hiába, ilyen az, aki dolgozik, és állandóan államügyekkel van elfoglalva. Megjegyzem az az érdekes, hogy bizonyos dolgokban már jóval informáltabb, mint én. Például minden hírt ismer, a forrásokat is, a háttereket is. Sőt, az az igazság, hogy a legtöbb hírt tőle hallom, mert fölhív, ha valami történik. Meg az is jó, hogy nagyjából mindig egy véleményen vagyunk, ami azt mutatja, hogy nem feltétlenül a generációs okok miatt kerülnek szembe az apák és a fiak.

Erről jut eszembe, hogy ide jegyzem két megjegyzésemet a Hírvitából, mert fontosnak tartom a Fiala-ügyeket, már csak azért is, mert a barátom.

„… kíváncsi vagyok, hogy egyetértetek-e velem például abban, hogy ha Fiala bűnös, mert Paizs Miklósnak megengedte, hogy fölolvassa a gyilkolós versét, akkor szerintem a Magyar Nemzet Online is bűnös azért, mert közölte azokat szemléltetés gyanánt, sőt a hanganyagot is letölthetővé tette. Szerintem persze egyik sem vétett, sőt a kötelességét teljesítette, hiszen az a dolgunk, hogy a társadalmi jelenségeket bemutassuk a hallgatóknak, illetve az olvasóknak. Fiala ezt csak úgy tudja megtenni, ha hangfelvételeket közöl, egy újság meg úgy, hogy szövegeket idéz. Egyik esetben sincs arról szó, hogy valami szenzációhajhászásból a riporter vagy az újságszerkesztő kereste volna meg a szövegeket, hiszen azok közismertek voltak, vagy lehettek.

Ez Bácsfi Diana szövegére is vonatkozik. Ha Fiala hozzájutott egy pártgyűlés hanganyagához, akkor azt kötelessége közölni, hiszen ez a döntő bizonyíték arra, hogy a fasiszták mit akarnak, milyen módszerekkel támadnak a demokráciára, és egyáltalán miféle eszme az, amit követnek. Akkor vétett volna, ha csak elmeséli, mit hallana a hallgató, ha lejátszaná. Sőt, tovább megyek: ezt akkor is kötelessége a hallgatók elé tárni, ha ezzel Bácsfi és társai személyiségi jogait sérti, hiszen erősebb, fontosabb a tárdalomnak az a joga, hogy megismerje az ellene támadókat leleplező dokumentumot, mint azoké, akik a hatalom átvételére készülnek.

… az indexes Tóta W. Árpád a tipikus szalonanarchistáskodó jobboska, aki - ha ész nélkül, indulatból ír - megmutatja, hol áll valójában. (Etikai szempontból persze meggondolandó, hogy amennyiben az indexesek (is) írják a Matulát, akkor illik-e így (ön)védelemre kelni.)

Akik engem gyaláztak, azok arra hivatkoztak, hogy nincs semmi kifogásolni való a belügyminiszter asszonyról írt pornográf elbeszélésben, mert hiszen az szatíra, és azt csak egy olyan büdös kommunista nem veszi észre, mint én.

Paizs Miklós is azt mondja, hogy az ő szövegei provokatív szatírák. Ha a jobboldal nem lát kivetni valót a matulás szövegekben, akkor most miért nem nevetgélnek inkább önfeledten ahelyett, hogy az ORTT-hez szaladnak morcosan?”

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Tízmilliárdba kerül a sorkötelezettség fenntartása. Fizetünk, mint a katonatiszt?”:

Már amennyiben a katonatisztek balekok. Ezt a pénzt úgy kell tekinteni, hogy tízmilliárddal járulunk hozzá a Fidesz választási kampányához, amelyben Simicskó István polgártábornok úr azt üzeni a leggyöpösebb gondolkozású rétegeknek, hogy igenis lehet valami köze a hazaffysághoz annak, ha legalább lelkileg haptákban tartunk pár tízezer fiatalt - ha már nem ugrabugráltathatjuk őket kedvünkre laktanyáknak nevezett rabszolgatartó intézményekben. Lélekben megértem Simicskót: milyen leendő hadügyminiszter az, akinek már nem lehetnek szabadon alázható sorgyalogjai se?

Október 30. (szombat) Nagyon későn ébredtem. Mire lezuhanyoztam, már dél is elmúlt. Gábor unokaöcsém lányának, Kamillának egyéves születésnapjára voltunk hivatalosak. Milos a mamájával elment vásárolni. Haza nagy hangzavarban értek, mert – mint kiderült – Milos a bolttól hazáig hisztériázott, mert nem kapott meg valami katicás ivólevet. De akkora cirkusz volt, hogy a népek kijöttek az utcára. Egy néni megpróbált segíteni, Milos cserébe megpróbálta kicsit megrugdosni. Itthon fél órába, sok sírásba telt, mire kibékültek.

Kivittem a kertbe, ahol gereblyéztünk és hintáztunk. Gyakorlatilag az össze összekapart levelet egyedül tette a kosárba. Eljutott az első kamaszodás időszakába. Már nagy az öntudata, és nagyon komolyan lehet rá számítani is, de meg is próbálja az erejét. Most kell vigyázni, mert ha azt érzi, hogy képes minket kizökkenteni, zsarolni, akkor hosszú időre elronthatjuk.

A születésnap nagyon jól sikerült. Kamilla nagy, bár öntudatlan tehetséggel fogadta a rajongást, amit meg is érdemel. Milost ugyan egy pár percre ki kellett zárnom a szobából, mert nem engedte, hogy Marci unokám egy labdával játszani, de amúgy szinte jó volt. Marci is igen nagyot fejlődött pár hét alatt, amíg nem láttam. Tamara meséli, hogy már egyedül lép párat, de ezt most nem mutatta be nekünk. Viszont elképesztő sebességgel rohangált négykézláb.

Október 29. (péntek) Ma nagyon kellemes nap volt. Reggel észrevettem, hogy az ámbituson tartott hamutartókból valaki kiszórta a csikkeket. Nem az első eset, hogy kipotyognak valahogy, és mindig valami ismeretlen elkövetőt szidtam. Most alaposan megnéztem a nyomokat, és rájöttem, hogy ember nem csinálhatta. A kutya sem, mert a kőkorláton kívül is voltak csikkek, meg belül is, ő meg csak kívülről befelé lökhette volna őket. Be tud ugyan jönni az ámbitusra, akár egyetlen ugrással is, de aligha valószínű, hogy ilyesmit cigarettavégekért megtenne. Meglepetésemre elég sok madárkakit találtam a hamutartók közelében, így arra jutottam, hogy vélhetően vagy a verebek vagy a cinkék fötörnek.- ezek járnak ide nagyobb csapatokban. Hogy mire jó ez, azt nem tudom.

Délelőtt eljött Balog Anita és Árvay Laci. Kint a kertben teáztunk, beszélgettünk. Mostanában kaptak rá a horgászásra – tizennyolc éves gyerekük is van már -, és igen szenvedélyesen űzik. Meséltek hatalmas kalandokról itthon és az Adrián. Tényleg jó lehet. Igen szeretetre méltó emberek. Nemsokára fölrakom a legújabb képeiket és cserepeiket az oldalukra.

Aztán Megjött Borz Miki, akinek megígértem, hogy megtanítom a honlapkészítés alapjait. Nem mintha én igazán értenék hozzá, de annyit igen, amennyi kezdetnek neki kell. Meg is terveztünk egy oldalt, meg az összes aloldalait. Estére már egyedül csinálta. Végülis ebben az egészben az a legfontosabb, hogy egy átlátható rendet teremtsen az ember, mert különben úgy jár, mint én szoktam: addig bonyolítom a dolgokat, mire eltévedek a saját számítógépemben. Ha csak azt vesszük, hogy csak ez a napló most éppen 2727 fájlból áll, akkor ezen nincs mit csodálkozni.

Beszéltem Fialával, mert hallottam, hogy följelentette a Fidesz. Az egyik műsorában Bácsfi Diana szónokolt hangfelvéltelről, a másikban pedig Paizs Miklós mondott el egy szatirikus jobboldalgyalázó versfélét (http://www.mno.hu/docfiles/0410/fiala_vs_sickratman_cut.mp3). Nem beszélt részletekről, csak megerősítette a hírt. Az a Fidesz jelentette föl, amelyik nem szólt semmit, amikor ifjabb Hegedűs önfeledten galiciánozott, nem szólt semmit, amikor a matula.hu szatírázott nem kevésbé önfeledten. Az a jobboldal van fölháborodva, amelyik két vezető publicistája Tóta és Seszták a múlt héten gúnyiratot írt ellenem, mert le merészeltem írni egy mondatot. (Hozzá még: „Orbán Viktort élve megnyúzni” http://www.mno.hu)

Na kedves jobboldal, akkor most tulajdonképpen meddig is mehet el a szatíra?

„Október 13-án (…) Fiala esti műsorában Bácsfi Diána ismertette, népszerűsítette uszító nézetei – teszi hozzá a közlemény. Ezért a Fidesz az Országos Rádió és Televízió Testülethez (ORTT) fordult.

A Budapest Rádió abban az esetben, ha teret ad uszításra, közösség elleni izgatásra, antiszemita, kirekesztő és szélsőséges, másokat sértő eszmék terjesztésére, azzal súlyosan sérti a médiatörvény alapelveiben foglaltakat. Álláspontunk szerint nem menti fel a Budapest Rádiót az a tény, ha a műsorvezető megjegyzi, hogy elhatárolódik az elhangzottaktól – fogalmaz közleményében a nagyobbik ellenzéki párt.”

Nevetséges. Ezt a műsort hallgattam. Megrázó erejű dokumentum volt arról, amit a fasiszták képviselnek. Fialának nem csak joga, hanem kifejezetten kötelessége volt leadni a Bácsfi-beszédet.

Lovasról még annyit, hogy belenéztem a Hír TV nagy mosakodó műsorába. Nem bírtam sokáig, hogy mennyire sajnálják magukat, hogy a jobbról kommunistázzák őket Kerényi kirúgása miatt. Meg, hogy ők mennyire kiegyensúlyozottak. Ehhez csak egy adalék, hogy el ne felejtsük: Lovas a műsorban közölte, hogy négyszer írt levelet Borókai elnöknek, hogy miért szerepelhet ott a balliberális Kóczián Péter…

Október 28. (csütörtök) Reggel én vittem Milost a bölcsibe. Nem volt könnyű, mert hol akart menni, hol meg nem. Sajnos pont a végén, a parkolóban éppen nem. Ezért aztán nehezen jutottunk el a kapuig. Na ott aztán azonnal kisimult, pillanatok alatt összeszedte magát, és amikor bement a gyerekek közé, már minden rendben volt. Kicsit néztem az ajtóból. Két gyerek azonnal kikezdett velem: amikor a dadus nem nézett oda, szinte egyszerre kinyújtották a nyelvüket. Nagyon meglepődtek, amikor azonnal viszonoztam a gesztust.

A hivatalban, a saját lapunkban szomorúan olvastam Tamás Gáspár Miklós példátlanul felszínes írását a Matula-ügyről. Ilyeneket ír:

„A tizennyolcadik században a monarchiaellenes és egyházellenes fölvilágosító-forradalmi irodalom java része pornográf volt, méghozzá vérforralóbban pornográf, mint bármi, amit manapság le mernek írni.

Amikor Descartes-tal foglalkoztam, olvastam a tizenhetedik századi, párizsi "libertinus" költőket, köztük a híres Théophile-t (álnév), akinek sok szövege még mindig zárt anyag a párizsi Bibliotheque Nationale-ban. A libertinus költőknek - akiknek a líráját a mai illedelmes, jól nevelt közvélemény el se tudja képzelni - jelentős szerepük volt a kor filozófiai és vallási (!) kontroverziáiban. A tiszteletlenség, a határok áthágása (transzgresszió) elválaszthatatlan a szabadság kultúrájától.”

TGM ne tudná, hogy a különbség csak annyi, hogy a fölvilágosító-forradalmi stb. pornográfia azért volt álneves, mert az íróknak volt mitől félniük? Akkoriban az életével, de legalábbis a szabadságával játszott, aki ilyesmit mert írni, nyomtatni. Vagyis becsülhetjük, legalább a bátorságért mindenképpen. Ma azonban egy ilyen írásnak felvilágosító-forradalmi haszna nincs. Bátorság nem kell, bárki nyugodtan alá is írhatja. Sőt, szerintem a gyávaság jele, hogy ha valaki ilyesmit ír egy politikusnőről, és egyáltalán fölmerül, hogy esetleg – magánsérelem miatt – eljárást indít, akkor azonnal „felségárulási perről” kezd kiabálni. Ez így szánalmas.

Tényleg gyanakszom, hogy ha már TGM se érti, akkor csak én lehetek a hülye.

Délután voltunk Wandáéknál, ahol nagy örömömre találkoztam Szitányi Gyurikával, a kiváló fotográfussal, és etológus barátnőjével. Gyurika a lányaim haverja volt, és úgy tizenöt-húsz éve nagyon sok időt töltött itt, nálam. Mindig fölbukkant, maradt pár napig, aztán nem láttam hónapokig. Nagyon jókat beszélgettünk. Most a közelbe költözik, hátha megint többet látom.

Mire hazaértünk, Milos elaludt. Aztán úgy egy fél óra múlva fölébredt, és rettenetes sírásba kezdett. Nem bírta abbahagyni, és azt se tudtuk megérteni, hogy mi történt vele. Nem fájt semmije. Talán rosszat álmodott, vagy félt valamitől. A végén még azt is megengedtük neki, hogy nézze meg a Csipetcsapatot, csak, hogy abbahagyja. Meg is nézte szigorúan az egészet, így majdnem egy órába telt, mire visszaaludt.

Október 27. (szerda) A szép időre való tekintettel délután rávettem a kisfiamat, hogy menjünk ki a kertbe. Összegereblyéztünk egy csomó levelet. Természetesen együtt, vagyis ketten fogtuk a nyelet. Így persze nem annyira dinamikus a munka, mint egy országvezetés, de azért lehet haladni. A dolog titka az, hogy tulajdonképpen a gyerekek lelkesedése többnyire nem tart tovább öt-tíz percnél, utána hagyják dolgozni az embert. De az a pár perc, amíg együtt végzünk valamit, rendkívül fontos. Ha egy gyerek bármilyen munkát el akar végezni, akkor hagyni kell, mert ezzel az önbecsülését építjük. És ha elront valamit, nem nagyon kell észrevenni, figyelmeztetni, pláne ilyen kicsi korban. Mert például nem csak gereblyézett, hanem a kosárba is önfeledten pakolta az avart. Ez szinte soha nem sikerült neki maradéktalanul. Persze összeszedtem, beszórtam a kosárba, amit ő kiszórt, és ő magyarázta nekem, hogy mert ő még kicsit. Aztán megfogta a kosár egyik fülét, én a másikat, és vittük a termést a komposztba. Negyed órán át magyarázta, hogy ez mi együtt csináltuk. És úgy fejezte be az egészet, hogy szeretlek papa.
Nagyon súlyos csapás ért: Kerényi Imrét elbocsátották a Hír TV-től, és megszüntették a Szerintem műsorát. Mit fogok én eztán nézni, várni minden héten? Kétségkívül ez volt a leggagyibb, legetikátlanabb, legszánalmasabb műsor, amit valaha igazi, magasan képzett szakmanipulálótól láttam. Elbűvölt, a hátam borzongott kétpercenként. Meg persze attól is, hogy teljesen értelmesnek tűnő jobboldali ismerőseim őszintén lelkesedtek érte. (Irigyeltem őket, mert én képtelen vagyok a rajongásra, amit jellemhibának vélek. Talán soha nem éreztem még azt, amit Kerényi Imrével kapcsolatban: rajongásérzetű antirajongást. Kíváncsi vagyok, most is félmilliót kér-e egy interjúért, mint nagyképe csúcsán.) Úgy látszik, a jobboldal Liszkay főszerkesztő-igazgató-elnök, meg mit tudom én mi vezénylete alatt a kommunikációt egy irányítás alá fogja, és ebbe nem fér bele a tehetséges Kóczián és a tehetségtelen Kerényi. Hogy merre fordul majd a Hír TV, az nem lehet kétséges azok előtt, akik néha beleolvasgatnak a Magyar Nemzetbe. Óriási hibát követtek el megint. Ugyanezt, amit most a Hír TV-nél csinálnak, már egyszer megtették a Magyar Nemzetnél, amikor a Napi (vagy Új, már nem emlékszem) Magyarország csapata lerohanta a szerkesztőséget. El is vesztették a választásokat. Ők nem tudják, hogy kommunikációs okok, a példátlanul nyomorúságos sajtójuk miatt.
 

Október 26. (kedd) Valahogy ez a nap szétesett. Milos a mamájával elindult a bölcsibe, de visszajöttek, mert a doktornő csak csütörtökre adott igazolást – vagyis csak akkor mehet gyerekek közé. A rossz idő miatt ki nem lehetett menni, Milos amúgy is kicsit hisztis volt, így aztán gyakorlatilag egy perc nyugalmunk nem maradt. Este elmentem az Articsókába. Valamiért ma jobb formában voltunk, mint máskor. Talán a témák miatt. Nagyon elfáradtam.

Október 25. (hétfő) Reggel bementem a hivatalba. Természetesen a matula-ügyről volt szó. Tulajdonképpen az a legmeglepőbb, hogy túl sokan nem értenek egyet azzal a mondatommal, ami miatt ebbe az egész cirkuszba bekerültem, hogy tudniillik „Attila, azt hiszem, átléptél egy határt.” Olyan ifjak, akiket amúgy szívesen a gyerekemmé fogadnék, teljes meggyőződéssel állítják, hogy a sajtószabadságba belefér az, hogy bármit leírhatunk, amit gondolunk, és azt nagy nyilvánosság előtt terjesztjük. Akkor is, ha az más szabadságát – vagyis alapvető emberi jogait, elemi méltóságát – sérti. Azt hiszem nincs lélek az emberekben. Régebben azt gondoltam, hogy bennem nincs, de rá kellett jönnöm, hogy valami mégiscsak van, már legalábbis a többséghez képest. Hiszen én szégyellem magam, mások helyett. De az utóbbi pár napból kiderült: megyek valami ellen, ráadásul mindenféle agresszivitás nélkül, ilyen levelecskét küldök a véleményemmel, és tulajdonképpen teljesen egyedül vagyok. Egyszerűen összeáll egy tömeg és eltapos. Látszólag egy virtuális csőcselék aláz a fórumokon például, de ezek nagyon is valódi emberek.

Azon is el kell gondolkodnom, hogy esetleg az lehet a baj, hogy megöregedtem, és szembe kell néznem: az én elveim már nem „haladóak” – milyen hülye szó! -, akkor sem, ha ez a haladás valami semmibe vezet. Bár talán még mindig jobb, ha valaki ragaszkodik bizonyos alapértékekhez, és akár egyedül is tudatja ezt a többiekkel. Nyilvánvaló, hogy semmi hatása nincs, sőt ki is röhögik, de nem baj, ha tudják, hogy van ilyen is.

Ma beállt hangadók közé Seszták Ágnes is. Én eddig sem nagyon írtam erről az emberről, mert úgy gondoltam, hogy a cikkeiből és főleg a képernyőről sugárzó mentális képlet védelmet érdemel. Egyszerűen nem illik egy folyamatosan a gyűlölettől, mint valami fölsőlégúti fertőzéstől hörgő asszonyt ország-világ előtt kicsúfolni. Úgyse segíthetek rajta, hát akkor minek szót áldozni rá.

Elvártam volna, hogy méltányolja következetes békességemet, de nem tette. Most végre alkalmunk lett volna egyetérteni – sőt egyet is értettünk –, ám ő arra használta ki az alkalmat, hogy közfröcsögjön rám egyet. Ráadásul teljesen fölkészületlenül. Lényegében azzal vádol, hogy csak akkor szólok, ha a baloldaliakat támadják ocsmány módon, és szavam sincs a tévés, vagy például tilosos ocsmányságok ellen. Ha egy kicsit olvasgatott volna tőlem, persze kénytelen lett volna szembesülni azzal, hogy ez nem igaz. De akkor meg mire fűzi föl kényszeres mondanivalóját?

Érdekes, hogy amikor Gyurcsány azt a bizonyos hülyeséget beszélte az öregecske feleségekről, akkor Seszták Ágnes a televízió nyilvánossága előtt olyan hisztérikus rohamot kapott, hogy attól kellett tartani, nehogy esetleg kárt tegyen magában. Most, amikor Lamperth Mónikát alázzák egy tehetségtelenül megírt nyomorványban, akkor neki nem az jut eszébe, hogy egy asszony, egy családanya méltóságát tapossák meg nagy nyilvánosság előtt, és talán most is össze kellene csődíteni a nemlétező hazaffyas nőszervezeteket, hanem az, hogy én miért nem csóváltam a fejelemet akkor, amikor Dávid Ibolyát érte hasonló inzultus. Föl se merül benne, hogy én esetleg nem is szoktam olvasgatni a matula.hu-t. Most olvastam, most szóltam. Kár volt.

Nem is illik ilyeneket írni egy másik publicistáról, de van egy mondata, ami nagyon fontos az életében, és a mi kapcsolatunkban. Ahol csak lehet, beidézi. Arról van szó, hogy én egyszer, valamikor a kilencvenes évek elején valami olyasmit írtam, hogy nem gondoltam volna, hogy ez a mocsadék, hordalék népség, amelyik a jobboldalon fröcsög, valaha is megjelenhet a magyar parlamentben…

Vélhetően ez az, amit legtöbbször idéztek tőlem jobboldali kollegáim a rendszerváltás óta. Egészen addig, amíg egy engem lelkesen gyűlölő, burjánzóan ostoba, ám kedves fiatalembert el nem küldtek hozzám az Új – vagy talán Napi – Magyarországtól, a mostani Magyar Nemzet lelki elődjétől. Ezt a szegény gyereket, minden fickándolása és menekülési próbálkozása ellenére, sikerült rávennem arra, hogy – ha már jól fölkészítették, és interjúban is be merte idézni ezt a mondatot – írja le végre, hogy ez mire vonatkozott. Mert valóban, ha a szöveg- és a történelmi környezetéből kiemeljük, akkor ez borzasztó. Ám másképp hangzik, ha hozzátesszük: ezt azért írtam, mert Király B. Izabella képviselőnő a parlament épületében fogadta a szkinhedeket. (És persze ma is vállalom, ma se írnék erről másképp.)

Ez a mondat olyan mélyen hatolt Seszták Ágnes lelkébe, hogy vele alszik. Onnan tudom, hogy egyszer leírt valamit, egy idézetet, tőlem. Ám hiába gondolkoztam, nem jöttem rá, hogy hol és mikor írtam. Sőt, gyanús volt, hogy nem is én írtam, mert olyan szavak voltak benne, amiket én soha nem használok. Írtam egy levelet a kolleganőnek, amelyben ezt fölvetettem. Csodálatos választ kaptam: „Igaz, hogy nem maga írta, de nem igazítom helyre, mert maga is írhattam volna!”

Ezen kívül még azt is tudatta velem, hogy neki van egy kicsi ládikája, amit állandóan a feje alatt tart, amikor alszik, és abban benne van az én írásom is, azzal a bizonyos mondattal.

Azt már elfelejtettem, hogy miért jó ez neki, de talán „miheztartás végett” aluszkált az én szellememmel. Más macit használ ilyesmire.

Ilyen ember. Mindjárt ide teszem a mai cikkét, de előtte még elmondok egy történetet róla, hogy képben legyen mindenki, miféle lelke van neki.

Egy hozzám valamikor nagyon közel álló asszony együtt, egy szobában dolgozott vele a szerkesztőségben. Amikor terhes lett, boldogan újságolta a kollegáknak. Mindenki ujjongott, persze. Seszták Ágnes a következőt tudta mondani a hír hallatán: „De ugye tudod, hogy nem minden gyerek születik egészségesen?!”

Seszták Ágnes

A matula.hu illemtanára

Feljelentős idők jönnek. Amióta Gyurcsány Ferenc menetel haladó diktatúrájának irányába, hűséges segítői a sajtóban ott lihegnek mellette, súgásra készen. Én mondom ezt, egyike a sok százezres "mocsadéknak és hordaléknak, aki itt a jobboldalon fröcsög... már 1990 óta" Andrassew Iván szíves véleménye nyomán. Most azonban baj van, a matula.hu. weblapján megjelent egy webzin vagy.fanzin, ami azonnali cselekvésre késztette Andrassew urat E-mailt küldött a szerzőnek: "...Attila, azt hiszem, átléptél egy határt" Hogy képben legyünk, Attila művének címe: "A test vasmarokkal kiadott parancsa", egy trágár, profán vízió, Bolgár-vágy-paródia: arról, ki mindenki segítette hozzá a belügyminiszter Mónikát posztján maradásához. A pamflet gyerekesen pornografikus, mint a hetvenes években terjesztett: "Tömés a fogorvosnál" vagy "Kiskertemben a nőgyógyászom" című műremekek. A helyzet tovább bonyolódott, mert a Népszava készséges tollnoka már feljelentésről, belügyi vizsgálódásáról, büntetőeljárásról beszél a "gyomorforgató cikk" nyomán. Sejlik egy kis antiszemitizmus, rasszizmus is a honlapon, kotornak a belügyminiszter asszony fogdmegjei, valamit biztos találnak.

És most meg kellene beszélnünk; hogy átlépett -e Attila valamiféle határt, avagy sem? Andrassew Iván szerint igen. Szerintem is.

Gusztustalan, amikor spermák, nemi szervek, közösülések és fétis bugyik repkednek öncélúan, kilóra, sértően, az érintettek számára nagyon is megalázón.

Csakhogy nemrégiben Dávid Ibolyáról jelent meg ugyanitt egy fertelmes fantáziát kavaró szexista obszcenitás. Akkor Andrassew Iván elfelejtett e-mailezni, és nem szaladt a Népszava feljelenteni a belügyi szerveknél a matula.hu-t. Akkor nem.

Azt sem tapasztaltam, hogy Andrassew Purifikátor Ivánt sértenék a kereskedelmi csatornák nyílt színi közösüléseinek kibeszélései, a leszbikusok, a transzvesztiták, a prostituáltak délutáni tagtoborzós műsorai, a minden szemérmet mellőző női húsvásárok és végkiárusítások monológjai. A színdarabok trágár és ízléstelen szövegei. A sajtó- és szólásszabadság nevében. Miért, hogy amikor a Matulán vagy a Tilosban megjelennek a jobboldalt, a vallásos embereket lealázó megjegyzések, azok mindig belül vannak a sajtószabadság kerítésén? De amikor Lamperth Mónika vagy Hiller Pisti érintett a Matulában, akkor sürgősen fel kell jelenteni az elkövetőket, mert átléptek egy határt. Orbán és Kövér likvidálása vagy Orbán meggyilkolásának feltételezett összegén való alkudozás nem feszegette e határokat? A Matula attól gyomorforgató, hogy pimaszkodik az MSZP-vel is? Andrassew Iván ne tudná, hogy a határokat réges-régen túlléptük? Elég, ha olvassa lapjában, például Eörsi Istvánt, akinek okádását még a Népszabadság is visszautasította. Abban hány határt lép át a szerző, amennyiben tojva az elmarasztaló bírósági ítéletre, Schmidt Máriát a magyar közélet egyik legzüllöttebb figurájának nevezi? Nyilvánosságunk notórius határátlépő. Trágár, mocskos, felszínes, hazudós, becsületbe gázoló, durva, személyeskedően primitív és híjával van mindenfajta pártatlanságnak.

Andrassew Iván azonban több dologról értesíti egyszerre a nagyérdeműt. 1. A hatalom aktuális kiszolgálói éledeznek. 2. A kádári reflexek újra működnek. 3. A liberálisok toleranciája üres hazugság.

Egyébként üdvözletem Sárdi Árpika somogyi képviselőnek, aki az MSZP kongresszusán hamiskásan megkérdezte Lamperth Mónikát: Mi történt az éjszaka? A küldöttek kacajjal jutalmazták a kis selma poénját. A matula.hu. védett brancsa pedig megválaszolta a kérdést. Matula módra, mint máskor. (Magyar Nemzet, ma.)

(A „purifikátor” egyébként herefejtő cséplőgépet jelent a magyar nyelvben. Na jó, erkölcscsőszt is. AI.)

Mindennél persze kicsit fontosabb, hogy ma én is bementem a bölcsödébe, ahol saját szememmel láttam Milost aludni. Nagyon kellemes a környezet. A mamájával, meg egy teljesen siket nagymamával pusmogtunk a váróban. Nem is olyan sokára a mi gyerekünk fölébredt, kifosztotta a siket nagymamát, mert ő jó szívvel nekiadta a kétszersültjeit. Onnan elmentünk Szentendrére valami kabátot venni, de nem volt se jó méret, se szép. A jó időben sétáltunk egy nagyon nagyot. Lementünk a Postás strandig – csak tudnám, miért hívják így -, a Dunáig. Fantasztikusan szép, ligetes árterület, szinte paradicsomi. (Kár, hogy nem vittem fényképezőt.) Oda akartak hidat építeni, ami elég nagy bunkóság lenne. Kicsit játszótereztünk, kicsit büféztünk, sokat gyalogoltunk. Visszafelé már cipelnem kellett a kisfiamat. Jó nap volt.

Október 24. (vasárnap) Kicsit jobb nap volt, mint a héten a többi. Tegnap este vendégségben voltunk Borz Mikinél, és megismerkedtünk igen kedves Alexandra lányával is, aki festőnek készül. Milos persze elbűvölte. Nagyon jót vacsoráztunk, beszélgettünk, kellemes zenéket hallgattunk (Vivaldit és Santanát). Elég korán el kellett jönnünk, mert Milosnak mégiscsak le kellett feküdnie. Bár előtte még elvittük a mamáját Békásra, mert egy koncertre meg egy tilosos bulira ment.

Ma jót főzött, mert itt voltak az öcséim – nem teljes családjukkal -, meg Wanda a gyerekekkel, hogy fölköszöntsék szülinapja alkalmából. Én is kaptam ajándékot: Ákos öcsém hozott nekem egy farmert Amerikából. Nem tudom, hogyan csinálta, de pont eltalálta a méretet. (Eddig erre csak a sógornőm volt képes, de ezt egyedül vette.)

Buba nénénkre emlékeztünk, és elmesélték kolozsvári viszontagságainkat, valamint részletesen kitárgyaltuk a családtagok ügyet. Magyarul: pletykáltunk.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Mit üzenne Dorkota Lilinek?”:

Ha meglát egy képviselőt, minisztert, volt vagy mostan munkálkodó miniszterelnököt, azonnal kapcsolja ki a televíziót, dobja el még a mi újságunkat is, mert bőven ráér húsz év múlva hiábavaló dolgokról vitatkozni, összeveszni mindenkivel, és hülyét csinálni magából. Babázzon a kistesójával, olvasson pöttyös, csíkos, napocskás regényeket, nézzen sírós filmeket, hallgasson butuska slágereket. Legyen hörcsöge, macskája vagy kutyuskája. Fusson, biciklizzen, ússzon, tanuljon muzsikálni (szolfézst is!), esetleg sakkozni, mert az jót tesz az elmének. Flörtöljön, adjon és kapjon sok puszit, táncoljon eleget. Nem árt, ha megtanul főzni, mert annak majd egyszer hasznát veheti. A többit felejtse el.

Október 23. (szombat)

Esti levélváltásunk Tóta W. Árpáddal:

Most beszeltem uj peterrel, aki eddig nem kerult internet ele, szoktalan modon. Ugyhogy beteszem ezt a valaszt en egy cikkbe.

w

Kedves W., köszönöm. Kicsit meglep, hogy a főszerkesztőt nem lehet telefonon, legalább sms-sel elérni, meg az is, hogy nincs senki, aki helyette döntsön ilyen esetekben.

Sajnos a nepszava.hu-n megjelent a levelezésünk - némi kommentárral -, és a közleményem, mint ahogy a saját honlapomon is. Természetesen beteszem ezt az utolsó levelet is, a rend kedvéért.

Sajnálom, hogy így alakult, mert mindeddig nagy érdeklődéssel olvastam az írásait. Úgy látszik, a jelenlegi sajtóviszonyok nem teszik lehetővé a korrekt vitát két publicista között. Remélem, egyszer majd lesz alkalmunk megbeszélni ezt az esetet. Annál is inkább, mert meggyőződésem, hogy nem állunk annyira távol egymástól, mint ami ebből a cirkuszból, és egy ilyen műbalhéból látszik.

ai

A matula.hu-ügy megértéséhez ezeken az oldalakon érdemes körülnézni:

http://index.hu/velemeny/jegyzet/nepszava/

http://matula.hu/index.php?section=article&rel=21&id=234

http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=0&na_step=

30&t=9115638&na_order=

http://matula.hu/index.php?section=article&rel=21&id=234

http://www.szanalmas.hu

A matula.hu írásával kapcsolatban kirobbant vita, aminek valahogy szereplője lettem, eléggé megnyomorította a tegnap délutánomat. Számomra szinte hihetetlen, hogy az Index és a szanalmas.hu fórumain ennyi ember képes minden etikai norma nélkül örvendezni mások megalázásán. Annál súlyosabb, ha ezt egy olyan jelentős lap vezető publicistája teszi, mint az indexes Tóta. Meglepett, hogy micsoda tartás nélküli embert ismertem meg rövid levelezésünk alapján, noha azelőtt láttam benne némi tehetséget. Az meg minősíthetetlen, hogy az Index, a demokrácia és a totális anticenzúra világítótornya, nem közli a válaszomat.

Levél Uj Péternek, az Index főszerkesztőjének - megkapja Tóta W. Árpád főmunkatárs is:

Szia, igazán röstellem, hogy ilyesmivel kell zavarjalak, de még délután elküldtem az Index ügyeletére a mellékelt nyilatkozatot, ami arról szól, hogy írtam egy félmondatos magánlevelet a matulásnak, amiből Indexen az lett, hogy följelentő vagyok. Ez így méltatlan. Az is, hogy az ügyelet nem rakja ki azután, amit Tóta nagyon matulásra hangolva összehordott, rám utalva.

Tényleg sajnálom, hogy írnom kellett, mert remélem, hogy erről te nem tudsz.

Iván

Tóta W. Árpád válasza:

t. andrassew ivan,

a hivatkozott cikkben arrol nincsen szo, hogy on eszkozolt volna feljelentest. az azonban, hogy a nepszava valamelyik alkalmazottja tett ilyet, siman megall, akar a szo szoros ertelmeben igy tortent, akar ha azt a cikket tekintjuk joggal feljelentesnek, amelyben buszken csovalja farkat, amiert a rendorseg "mar vizsgalodik". adja at neki az atadandot.

w

Válasz Tóta W. Árpádnak:

 Kedves Tóta W. Árpád, tekintettel arra, hogy az írás bevezetőjében kétszer szerepel a nevem - és senki másé -, sőt nem azé, aki a cikket írta - "Andrassew Iván és patinás nevű lapja", "Andrassew és kollégái", bárki, teljes joggal föltételezi, hogy a következő mondat is rám vonatkozik: "Tényleg nehéz magyarázatot találni arra a gesztusra, amikor egy saját magát liberálisnak tartó újságíró elszalad a rendőrségre..." Meg a többi is. "Nincsen arról szó"... dehogynincs. És mindez a matula.hu feltételezésére építve.

Én tudom, hogy aki ennek a matulás írásnak a védelmére kel, azzal reménytelen etikai kérdésekről vitatkozni. Tudomásul veszem, hogy megint fölbukkant egy ellenségem, aki az interneten lakik. Sajnálom, hogy így alakult, nem én kezdtem. Rólam Lovas István szokott ilyeneket, ilyen hangnemben, és ilyen körültekintéssel írni. Egyébként a rendőrség - vagy mit tudom én ki - száz forrásból értesülhetett, mint ahogy én sem a Népszavából vettem tudomást a matulás írásról.

Azt meg továbbra is fölháborítónak tartom, hogy az Index - egy ilyen észosztó, világbíra írás után, mint az Öné - nem közölte a válaszomat.

ai

Tóta W. Árpád válasza:

t. andrassew ivan,

nem a matulat vagy plane az inkriminalt matulas irast vedem, hanem a jogot, hogy akar a belugyminiszterrol is lehessen tragar vicceket meselni. hozhatnek erre irodalmi es egyeb peldakat, de talan on is tud eleget fejbol.

a matulanak en magam fogok kulfoldi szervert keresni, ha ez a szanalmas spiclihadmuvelet esetleg barmilyen sikerrel jar. es akkor majd mit csinal a nepszava? vilaghaborut?

mindezt annak ellenere, hogy a matula rolam is irt mar hasonlo fikciot.

hogy onnek/a nepszavanak koze van a feljelenteshez (akar jogi, akar atvitt ertelemben), azt tiszta szivvel alapozom arra, h a levelke es a  nepszavas cikk ("mar vizsgalodik, bebe") kozt egy fel nap telt el. es sehol mashol, meg forumokon sem bukkant fel a matula-iras ma reggelig.

valaszanak kozleserol a foszerkeszto dont, gondolom, a holnapi nap folyaman.

w

Válaszom Tóta W. Árpádnak:

Kedves w, nekem teljesen mindegy, hogy a matula.hu mit ír. De úgy gondolom, hogy ez nem "trágár vicc" volt, hanem egy ocsmány, és ráadásul rendkívül tehetségtelenül megírt elbeszélés-féle. A Népszava a legcsekélyebb érdeklődést sem fogja mutatni, ha a matula.hu elköltözik. De akkor se, ha marad.  Egyszerűen nem értem, hogy miért kell spiclihadműveletet feltételezni, amikor olvasók ezrei hívhatják föl a rendőrség figyelmét. Tovább megyek: meggyőződésem, hogy a matula.hu-t az internetrendőrök is olvasgatják. "hogy onnek/a nepszavanak koze van a feljelenteshez (akar jogi, akar atvitt ertelemben), azt tiszta szivvel alapozom arra, h a levelke es a  nepszavas cikk ("mar vizsgalodik, bebe") kozt egy fel nap telt el. es sehol mashol, meg forumokon sem bukkant fel a matula-iras ma reggelig." Tehát akkor, mégiscsak közöm van, és erről szól az írás. Az összefüggés feltételezése már csak azért is hibás, mert én késő este, jóval a népszavás lapzárta után olvastam a matulás írást. Ráadásul majdnem egész éjjel virrasztottam, mert croupos a kisgyerekem, és a légzését figyeltem, mert ha fulladozni kezd, azonnal indulni kell a kórházba. Van fontosabb dolgom is, mint másokat följelentgetni. Kár ilyesmit "tiszta szívvel" alapozni. Egyébként a sors kifürkészhetetlen. Véletlenül pár napja találkoztam Solt Pállal, és éppen azt mondtam neki, hogy micsoda ostoba állapot, hogy az újságírók följelentgetik egymást, miközben az lenne a dolguk, hogy az újságokban vívják meg a harcaikat. Az, amit Ön írt - különösen ezután a "tiszta szíves" vallomás után - följelentésnek tekintem.

ai

Tóta W. Árpád válasza:

>Kedves w, nekem teljesen mindegy, hogy a matula.hu mit ír. De úgy

>gondolom, hogy ez nem "trágár vicc" volt, hanem egy ocsmány, és

>ráadásul rendkívül tehetségtelenül megírt elbeszélés-féle.

hajnoczy megvan? posztumusz nem lehet intezkedni? de sade?

a tehetsegtelenseget en nem vitatom, de az nem buntetendo.

>A Népszava a legcsekélyebb érdeklődést sem fogja mutatni, ha a

>matula.hu elköltözik. De akkor se, ha marad.  Egyszerűen nem értem,

>hogy

miért

a nepszavas cikkbol nekem ugy tunt, hogy a kollega alig tudja mersekelni lelkesedeset a nyomozok irant. es komolyan: meg bolgar gyorgy neve is benne van? hat nem maga bolgar gyorgy irt egy egesz konyvet ebben a stilben? vagy ot az menti, h nem lamperth monikarol, hanem a sajat exfelesegerol irta?

elkeserito, hogy egyaltalan felmerul, hogy ezt nem lehet. szegyen. felsegsertesi perek lesznek? elhallgatnak majd a kocsmaban az emebrek, ha belep egy ismeretlen? hanyok ettol a komcsi mentalitastol. azoktol az ostobaktol meg plane, akik nem fogjak fel, h a kinai kommunistak sem tudnak mit kezdeni az internettel.

>kell spiclihadműveletet feltételezni, amikor olvasók ezrei

hívhatják >föl a rendőrség figyelmét. Tovább megyek: meggyőződésem, hogy a >matula.hu-t

>az internetrendőrök is olvasgatják.

es a rendorseg a nepszavanak jelent? vagy forditva? vagy a nepszava felhivta a rendorseget, hogy ugye mar vizsgaljak? vagy megjelent ez a brfk honlapjan? ugye nem jelent meg. a nepszavaban jelent meg.

egyebkent a tilosnak nem akar nekimenni a lap mostanaban? ott is tul sok a szabadsag.

>Tehát akkor, mégiscsak közöm van, és erről szól az írás. Az összefüggés

>feltételezése már csak azért is hibás, mert én késő este,

jóval a

>népszavás lapzárta után olvastam a matulás írást. Ráadásul

majdnem >egész

>éjjel virrasztottam, mert croupos a kisgyerekem, és a légzését

>figyeltem, mert ha fulladozni kezd, azonnal indulni kell a

kórházba.

jobbulast. tiszta szivvel.

>Egyébként a sors kifürkészhetetlen. Véletlenül pár napja

találkoztam

>Solt Pállal, és éppen azt mondtam neki, hogy micsoda ostoba

állapot,

>hogy az újságírók följelentgetik egymást, miközben az lenne a

dolguk,

>hogy az újságokban vívják meg a harcaikat.

ezt tesszuk. ugyanakkor nem tudom nem eszrevenni, hogy ez a nepszavanak nem az elso olyan megnyilvanulasa, ahol egyenesen szembemegy olyan szabadsagjogokkal (gyulekezesi, szolas), amelyeket legfeljebb jobbik-tipusu fundamentalista hulyegyerekek szoktak tamadni. meg gyulay endre. szerencsere leirhatjuk errol, amit gondolunk.

>Az, amit Ön írt - különösen ezután a "tiszta szíves" vallomás

után -

>följelentésnek tekintem.

sajnalom. legjobban tenne a nepszava, ha elhatarolodna ettol a mai cikketol, surgosen. az online-on mar holnap megteheti.

w

Válasz Tóta W. Árpádnak:

Kedves w.,

>ezt tesszuk. ugyanakkor nem tudom nem eszrevenni, hogy ez a nepszavanak

>nem az elso olyan megnyilvanulasa, ahol egyenesen szembemegy olyan

>szabadsagjogokkal (gyulekezesi, szolas), amelyeket legfeljebb

>jobbik-tipusu fundamentalista hulyegyerekek szoktak tamadni. meg gyulay

>endre. szerencsere leirhatjuk errol, amit gondolunk.

Ez magyarul annyit jelent, hogy Ön engem "tiszta szívvel" azért járat le, azért állít be följelentőként, mert a Népszavában leírtam, hogy a gyáva ifjabb Hegedűs úszító, kirekesztő dumáit elítélem, vagy azért, mert a Népszava kiállt amellett, hogy az újnyilasok ne masírozhassanak Budapest utcáin. Így rendben van, összeáll a kép.

>elkeserito, hogy egyaltalan felmerul, hogy ezt nem lehet. szegyen.

>felsegsertesi perek lesznek? elhallgatnak majd a kocsmaban az emebrek,

>ha belep egy ismeretlen? hanyok ettol a komcsi mentalitastol. azoktol

>az ostobaktol meg plane, akik nem fogjak fel, h a kinai kommunistak sem

>tudnak mit kezdeni az internettel.

Én sajnos csak azt a demokrácia-fölfogást tudom elfogadni, hogy mindent szabad, mindaddig, amíg mások szabadságát nem veszélyeztetem. Azt hiszem, valakiről ocsmányságokat írni, vagyis nagy nyilvánosság előtt megalázni, ez az emberi méltóság jogának semmibe vétele. Azt meg legalábbis különösnek, ellentmondásosnak találom, hogy a szabadság csorbítására tett kísérletnek tekinti bárki, ha ilyesmi ellen valaki fölszólal, ír, vagy az érintett följelentést tesz, ami a saját jogai érvényesítésének eszköze. Ha egyszer összeülnénk, és megbeszélnénk, hogy mégis mi az az etikai minimum, amit az interneten is be kell tartani, nem tudom elképzelni, hogy a matula.hu írása beleférne.

Most délután három van. Úgy látom, hogy Péter úgy döntött, nem teszi közzé a válaszomat. Kénytelen leszek ezt máshol megtenni. Gondolom azt is etikusnak tartja, ha a teljes levelezésünket is közzéteszem. Sokat tanultam belőle: dőlünk bele a tehetségtelenséget nyegleséggel kompenzáló szalonanarchisták fostengerébe.

Október 22. (szombat)

Közlemény Matula-ügyben:

2004. október 20.-án kaptam egy levelet, amely fölhívta a figyelmemet a matula.hu egyik írására (Homoki-Szabó Attila - A test vasmarokkal kiadott parancsa). Elolvastam. 22:48-kor küldtem egy magánlevelet a szerzőnek. Ebben csak ennyi volt: „Kedves Attila, azt hiszem, túlléptél valami határt. Iván http://www.andrassew.hu”.

Ezt a levelet előbb a matula.hu, majd az Index összefüggésbe hozta egy Népszava cikkel, amit Szalay Tamás Lajos jegyzett. Kollegám arról számol be, hogy „A rendőrség és a belügyi tárca illetékesei már foglalkoznak annak az internetes újságnak az ügyével, amelyben gyomorforgató írás jelent meg a belügyminiszterről - értesült lapunk.” (stb.) (http://www.nepszava.hu/default.asp?cCenter=article.asp&nID=696425)

Tekintettel arra, hogy Homoki-Szabó kollegának küldött magánlevelemben a magánvéleményemet közöltem, és sem levélben, sem szóban nem értesítettem Szalay Tamás Lajost - vagy mást - a matula.hu-ban megjelent írásról, nagy meglepetéssel olvasom, hogy a matula.hu még csak sejteti, a többre érdemes Index jeles szerzője Tóta W. Árpád kollega már szinte tényként kezeli, hogy én jelentettem föl a matula.hu-t. („Tényleg nehéz magyarázatot találni arra a gesztusra, amikor egy saját magát liberálisnak tartó újságíró elszalad a rendőrségre a rettentő hírrel… (…) Igen, elvtársak, ez az igazi bátorság, ha a szocialista állampolgár nem fél értesíteni a rendőrséget, amikor a környezetében felforgatást, aknamunkát tapasztal, mert a társadalom politikailag tudatos tagjaként maga is küzdeni akar és küzdeni képes a belső ellenség ellen. (…) Ennél sajnálatosabb helyzetbe írástudó aligha kerülhet.”)

Ezzel szemben kénytelen vagyok leszögezni, hogy soha életemben senkit nem jelentettem föl – inkább engem szoktak. Lehet engem utálni, gyűlölni – sőt ezt az olyan színvonalon munkálkodó kollegáktól, mint Homoki-Szabó vagy Tóta el is várom. De azt is – még tőlük is -, hogy az elemi „írástudói” tisztességhez ragaszkodjanak, és csak olyasmit írjanak le, amiről meggyőződtek, és amit bizonyítani tudnak. Ha valamilyen összefüggésről sejtésük támad, akkor legalább kérdezzék meg azt, akit belekevernek egy ilyen szánalmas ügybe.

Október 21. (csütörtök) Hajnalban keltem, mert be kellett vinnem a kocsit, hogy valami számítógép megvizsgálja. (Néha leáll menet közben, ha csúcsforgalomban araszolunk vele. Ez ritka, és nem is nagy hiba, de mégiscsak kellemetlen, és akár baleset is lehet belőle.) De hiába indultam el a szokásosnál egy órával korábban, így is elkéstem. De úgy látszik, más is, mert végül – eleinte kegyesen – elvállalták a munkát. (Később valami történhetett, mert nagy sutyorgás volt, és egyszercsak igen udvarias lett velem a főnök.)

A késésről meg azt gondolom, hogy egy olyan városban, amelyikben egy óra rátartással is képtelenség eljutni a célhoz, tulajdonképpen az emberi kapcsolatok egy alapvető eleme hiányzik: a pontosság. Hogyan lehet így tervezni, együttműködni, tárgyalni, üzleteket kötni, termelni, időre szállítani? Minden szétesik, ha egy kis eső hull egy ország fővárosára.

Voltam a szerkesztőségben is, Pápai Gáborral beszélgettünk. Ritkán látom, de akkor mindig kitalálunk valamit. Most például egy karikatúra-ellátó rendszert, de nem írom ide a részleteket, mert akkor más valósítja meg.

Itthon Milos sokkal jobban volt, mint tegnap. Megint inhaláltunk mesenézés közben. Sőt, rávettem, hogy jöjjön el velem a pékhez, meg tejért, és gyerekkocsival mentünk, hogy levegőzzön. Már sötét volt, de azért belopakodtunk az istállóba, hogy megnézzük az alvó teheneket. (Nem is aludtak.) Ettől a kis kirándulástól aztán nemhogy elaludt volna, hanem megélénkült, és itthon ugrabugrálni kezdett. Féltem, hogy köhög, de szerencsére jól bírta.

Este megnéztem Kóczián Péter Orbán-interjúját. Az egyik legjobb újságírói teljesítmény, amit mostanában láttam. Kóczián volt a Hír TV egyetlen mentsége, hát most ő is odalett. Aztán megnéztem Fábryt is. Sajnos időnként szégyelltem magam.

Október 20. (szerda) Most éjjel fél három van, még nem indultunk el, mert Milos kapott kúpot, és alszik. Virrasztunk mellette, összecsomagolva, ha fölébred, elindulunk. (A mamája aggódik: ha fölébresztjük, sírni kezd, és akkor az még rosszabbat tesz.) Nagyon reménykedtünk, hogy nem jön vissza a tavaszi croup, de úgy látszik, hiába. Nincs mit tenni.

Tegnap elfelejtettem írni, hogy különös dolgok voltak itt az internettel. Nem volt vonal, mégis működött. Aztán kijött a telefonszerelő, megtalálta a hibát, és elmagyarázta, hogy annak egy szál is elég. Most már kezdem érteni, hogy csakugyan lehetséges: a villanyvezetéken is internetezhetünk. (Ahogy az Amerikában meg is valósult már.)

Közben végighallgattam Szkárosi lemezét. A 18. szám (Prayer, vagyis Ima) hihetetlenül szép.

Most már este van. Reggel Milos köhögése már elviselhetőbb volt, de azért bementünk a kórházba, természetesen. Kis mászkálás után egy nagyon aranyos, pocakos, szakállas doktorbácsi (annyi idős lehet, mint én) vizsgálta meg, és mindenféle jótanácsokkal hazaküldte. Azzal, hogy ha ma éjjel megint húzósan köhög, akkor vigyük be.

Hazafelé jól megéheztünk, bementünk a mekdónátba – ahogy Buba néném mondta. Milos jól evett. Aztán átmentünk egy áruházba, hogy a mamájának születésnapjára szintetizátort nézzünk. Nem tartottak, de vettünk egy ultrahangos párologtatót. A kórházban azzal kezelik a croupot, és úgy tűnik, hogy nélkülözhetetlen a háztartásunkban.

Az éjszakai virrasztástól eléggé lepukkantunk. Milos persze nem volt hajlandó aludni. Viszont rávettem, hogy az ölemben ülve nézze a meséket, és közben erősen inhaláljunk. (Salvus vízzel, mert azt javasolta a doktorbácsi.) Meglepő módon, két órán át bírta, így aztán az én légutaim is úgy megtisztultak, hogy csukva kell tartanom a számat a huzat miatt.

Szóval, ma megint megérintett minket a szerencsétlenség. Bár amikor vártunk az orvosra és a mi gyerekünk a többivel játszott a padlón, behoztak egy szegény gyereket tolókocsiban, bénán, tehetetlenül. Mindjárt hálát ad az ember, hogy az övének csak olyan baja van, ami pár év után elmúlik.

Október 19. (kedd) Délelőtt elmentem az A38-ra a SZKÁROSI & KONNEKTOR & BERTNÁTH(Y) & SON 1984-2004 lemezbemutatójára. Csodás volt. Az első kétharmada nem más, mint egy „magyar irodalmi hallgatókönyv”. A Siralmas énnékkömtől, a Halotti beszéden, a Nemzeti dalon, A walesi bárdokon át, mondjuk A fekete zongoráig. Csak, kicsit másképp hangzik, mint ahogy eddig gondoltuk, hogy hangozhat. Zseniális. (A második rész hat számát – Rózmari – még nem hallgattam.) Szkárosi Endrében az elképesztő gátlástalanságot szeretem, ahogy mindenből kisuttogja, ordítja, kiabálja – ami persze borzasztó mélyről jövő ének, annyira mélyről, hogy az már hátborzongató – azt, amit még nem tudunk róla. És hát legalatta meg fölötte is nagyon jó a zene.

Régóta gondolkozom azon, hogy miért pont Szkárosit kedvelem olyan nagyon – van, aki nekezen viseli -, vagy éppen Cselényit, a másik hangköltőt. Alighanem az lehet, hogy mást nem irigylek, vagyis szeretnék olyanokat költeni, mint ők, csak nincs hozzá tehetségem.

Kicsit beszélgettünk. Meg Föld S. Péterrel és Éduával is, aztán még Öcsike, a vejem is megjött.

Ott a hajóval átelemben az egyetemi épületek között van egy templom, amit már régem meg akartam nézni. Most kihasználtam az alkalmat. Érdemes. Tegnap meg a pasaréti ferencesek bauhaus templomában voltam. Ebben is meg abban is az az érdekes, hogy egy konzervatív egyház meddig mehet a modern építkezésben. Azt hiszem bármeddig.

Na most elkezdett húzósan köhögni Milos. Indulunk a kórházba. Éjjel negyed kettő van.

Október 18. (hétfő) Ma temették Buba nagynénémet is, Máté Teodózt is, az egykori osztályfőnökömet. Azt igazából nem értem, hogy miért kellett Bubát ma eltemetni, mikor pénteken este halt meg, és még csak remény se volt arra, hogy például a németországi unokatestvéreink odaérjenek. Ákos öcsémék valamikor éjszaka elindultak, oda is értek, bár majdnem elkéstek. Én úgy döntöttem, hogy mivel szinte biztos, hogy nem érek el időben Kolozsvárig, inkább Teodóz atyám temetésére mentem, bár így majd mindig lesz egy kis lelkiismeret-furdalásom.

Hatalmas tömeg gyűlt össze a búcsúztatására, amiből az látszott, hogy nagyon sokan szerették. A beszédek is igen emberségesek, szinte közhely-mentesek voltak. Arról szóltak, hogy volt köztünk egy karizmatikus, vidám, kedves, néha szigorú, de többnyire mulatságos ember, aki mindent megtett a „gyerekeiért”. (Csak egy példa: az osztályunk igen ellenséges viszonyban volt az orosztanárunkkal. Erre közölte, hogy nem tűri tovább az atrocitásokat, ezentúl ő tanít minket oroszra is – a magyar és a latin mellett. Kérdeztük, hogy tud-e oroszul. Azt mondta, hogy egy szót se, de ez nem akadály. Megoldotta. Úgy, hogy az osztály egyik legjobb tanulója, Kis Imre őt tanította oroszul. Mindig egy leckével előbb járt, mint mi. A dolog működött.) A mi évfolyamunkból is összejöttünk tízen-tizenöten, ami nagyon sok, hiszen a többség távol él, és talán nem is mindenkit ért el a hír. Utána még kicsit össze is jöttünk, boroztunk, pogácsáztunk, és megítélésem szerint pontosan úgy viselkedtünk, ahogy ilyenkor egy szeretni való halott elvárná: vidám történeteket elevenítettünk föl a mi osztályfőnökünkről.

Légszomjas idők

Úgy húsz-harminc éve, a Deltában mutattak egy francia autót, amelyben az volt a csodálatos, hogy száz kilométeren 1,9 litert fogyasztott. Mutatták elölről, oldalról, hátulról, gurulva és állva is a szinte kisbusz méretű masinát. Aztán Kudlik Júlia, az ő csodálatos hangján a következőt tudatta: „De természetesen ezt az autót nem fogják gyártani.”

Mielőtt bárki azt gondolja, hogy itt most a nagy globalizációs összeesküvés-elméletek közül arról lesz szó, hogy bizony az olajosok és a kocsisok az életünk árán is ránk erőltetik az akaratukat, még ne hagyja abba az olvasást. Ez a mondat csak azért jutott eszembe, mert olvastam, hogy pár napja, a városháza előtt rendezett demonstrációt a Levegő Munkacsoport. Szerintük a forgalmat úthasználati díj kivetésével és az ingyenes parkolás eltörlésével lehetne visszafogni. A Főpolgármesteri Hivatal szerint viszont kizárólag szankciókkal nem lehet javítani a budapesti közlekedés helyzetén.

Azzal persze egyetértek, hogy kizárólag szankciókkal nem lehet semmit elérni, csak még rosszabb közérzetet, stresszt – ami szintén árt az egészségnek. Nem is hiszem, hogy az a radikális ötlet – ami mostanában körvonalazódik – hogy tudniillik gyakorlatilag minden utcán bevezetik a parkolási díjat, még a helyben lakókra is sarcot vetnek, emberjogilag védhető lenne. Kérdem én: ha a külváros földes utcáján is fizetni kell, akkor nem mindegy, hol fizetek? Ezen az alapon nem lehet állva hagyatni az autókat, hogy ne pöfögjenek – ami ugye a cél lenne. Hacsak nem az a cél, hogy az emberek egyáltalán ne vegyenek autót, ami meg már az övék, attól szabaduljanak. Ez is egy lehetőség, de akkor meg kell mondani nekik, hogy addig szekírozzák őket, ameddig gyalog nem járnak.

Ám tisztázni kell, hogy az ember miért is használ saját tulajdonú gépi erejű járművet, noha van tömegközlekedés. Én például vidéken élek, csak néha járok a fővárosba. Megtehetném, hogy valahol leteszem az autót, lenne is hol, de mégsem teszem. Számos (!) egyéb ok mellett például azért, mert ha gyerekkel vagyok, képtelenség vele közlekedni. Igen ritka az akadálymentes járda, intézmény, ha az ember csomaggal van, akkor sok helyen babakocsival szinte lehetetlen baleset veszélye nélkül lejutni a metróba, fölszállni a buszra - sorolhatnám. Kisebb macera autófolyamban egy - többnyire hamar elalvó - gyerekkel araszolni, mint tömegközlekedni. Van nekem erre ötletem: rendeletet kell hozni arra, hogy ahol száz méteres körben nincs akadálymentesítve a gyalogos közlekedés, ott ne lehessen parkolási díjat kérni. Mindjárt lenne mire költeni a parkoltatók pofátlanul magas hasznát, és legalább kapnánk valamit a pénzünkért. Ugyanígy a tömegközlekedésre: ahol nincs biztosítva a metró, a villamos- vagy buszlépcső akadálytalan megközelítése, ott ingyenjegyet kapjanak a gyerekkel utazók, a rokkantak és a terhes nők – így kárpótolva őket emberi jogaik csorbításáért. A lépcsőknél, magas járdáknál pedig köteles legyen az önkormányzat – a testületi jutalomkeret terhére - közmunkában dolgoztatott emelőembereket állomásoztatni éjjel-nappal. (Nem viccelek, csakugyan elegem van a dumajogállamból.)

Azt is tisztázni kellene végre, hogy tulajdonképpen mi a baj az autóforgalommal, miért demonstrálnak többnyire joggal a környezetvédők. Az, hogy az autó olyan gázokat bocsát ki, amelyek betegségeket, végső soron halált okoznak, vagy okozhatnak. Vagyis – legalábbis levegőkörnyezeti szempontból – nem az baj, hogy sok van belőlük. Hiszen, ha például hidrogénnel hajtott autókkal járnánk, amelyek gyakorlatilag csak vízgőzt bocsátanának ki, teljesen mindegy lenne, hány autó araszolgat a városi utcákon. De mivel még nem hidrogént esznek, szennyeznek. Teljesen nyilvánvaló, hogy igen nagymértékben lehetne csökkenteni a szennyezést, ha a főváros, sőt az ország, sőt az EU vezetői olyan koncepciót dolgoznának ki, amelyik rendkívül hatékonyan jutalmazza azokat, akik a lehető legalacsonyabb fogyasztású, tehát csekélyebb mennyiségű szennyezőanyagot kibocsátó járműveket használnak.

Hogyan lehet rávenni az embereket a szemléletváltásra? Azt mondja a város, hogy mostantól előre gondolkozunk: aki – három év múlva – olyan autót tart, amelyik – mondjuk – öt liter alatt fogyaszt, annak nem kell parkolási díjat fizetnie. Figyelemmel arra, hogy az autók súlya nagy hatással van az utak állapotára, ha az öt liter alatt fogyasztó autó nem ér el egy bizonyos súlyhatárt, akkor súlyadót se fizessen a tulajdonos! Ezt még lehet finomítani. Ha a várostörvénykezők így kezdenének el gondolkozni, és ezt megfelelő erővel sulykolnák, akkor az emberek jelentős része elkezdene számolgatni és megvilágosodna. A kereskedők hamar észrevennék, hogy növekszik a kicsi és kevéssé légszomjas autók iránti igény. Ha ezt egész Európában be lehet vezetni, akkor az már jelentősen hatna az autógyártókra is – az EU levegőjére nem különben. Meggyőződésem, hogy mondjuk tíz év múlva, például már három literes fogyasztás lehetne a jutalmazási határ, mert hirtelen előkerülnének olyan megoldások, amelyek mégiscsak csökkenthetnék a motorok fogyasztását. Tizenöt év múlva kapható lenne az 1,9 litert kortyolgató francia csoda.

Nem vagyok terepjáró ellenes, de teljesen jogosnak találom, ha a 15-25 litert fogyasztó erőgépeket kiüldözik a belvárosból. Igaz, nekem már nem lesz olyan. Hosszú évek óta nem volt kétezer köbcenti alatti autóm - természetesen jóval többet ittak tíz liternél. Nem is olyan régen rájöttem, hogy bőven elég nekem egy pontosan feleakkora, mint amit eddig használtam. Fejben azt is kiszámoltam, hogy nem csak jobban tudok parkolni egy kicsivel, hanem benzinre is ötven százalékkel kevesebbet költök. Nem is beszélve arról, hogy a casco, plusz a kötelező biztosítás kerül annyiba, mint eddig csak a kötelező. Vagyis szinte pontosan annyit kell befizetnem havonta az új – kicsit használt – autóért, mint amennyit a fogyasztáson és az olcsóbb biztosításon megtakarítok. Ha még az állam is jutalmazna azért, mert jót teszek a környezettel, és kevésbé rongálom az utakat, talán még keresnék is valamicskét a jól végiggondolt szerényebb igényeimen.

Október 17. (vasárnap) Ma jóformán ki se mozdultam, csak dolgoztam. Tudtam is, mert Milos a mamájával elment nagymamázni. Így aztán kotlottam a gép előtt. Bár annyit tüsténkedtem, hogy megjavítottam a tévét, illetve a vételt. Itt eléggé különösek a légköri viszonyok, amik valahogy a kábelekre is átterjednek. Időnként, ismeretlen okból egy csomó csatorna elkezd szemcsésedni, mások meg nem. Most hosszas piszkálás után kitisztult a kép. Igaz, kétszer kicsit megcsapott a villany, de nem volt erős. Vagy én vagyok ellendelejes. A televíziónál kicsit rosszabb a rádiófogás. A Budapest Rádiót például csak úgy tudom hallgatni, hogy a lakás egy bizonyos pontján megfelelő magasságba emelek egy zsebkészüléket, annak a fülhallgató lukjába belenyomok egy hangszórózsinórt. Persze ma már az interneten is hallgathatom – kivéve, ha pont akkor nem jó a kapcsolat, amikor fülelni van kedvem. A fővárostól harminc kilométerre. Más kérdés, hogy a mobiltelefon is csak a lakás bizonyos pontjain működik rendesen.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kiket és hova hívna csúcstalálkozóra?”:

Egy hegycsúcsra Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet. Két kiváló sportember, nem okozhat nekik gondot, ha fölszaladnak, mondjuk a Pilis tetejére és azon a szakrális helyen kilihegik magukat, előveszik az ozsonnát, amit a gyönyörű feleségeik pakoltak, megkínálják egymást, és eldiskurálgatnak azon, hogyan lehetne legalább valami gesztusokat tenni, hogy lássák a népek a jóakaratot. De ha nem erről beszélnek, vagy csak csöndesen üldögélnek, és olyanokat mondanak, hogy milyen szép ország ez, az se baj. Ideje lenne egy találkozónak.

Október 16. (szombat) Telefonált a sógornőm, hogy meghalt Buba nagynénénk Kolozsváron. Hetvennégy éves volt, megette a rák és az elmebaj szegényt, bár az orvos szerint végül infarktus végzett vele. Érdekes viszonyunk volt, nagyon sok közös kalandba keveredtünk. Ennek az volt az oka, hogy ő teljesen féktelen életet élt, és ehhez kitűnő társra akadt bennem meg a testvéremben. Hosszú ideig Kolozsváron lakott, aztán elvált a férjétől, majd hozzáment egy osztrák milliomoshoz. Hamar megutálták egymást, így elég gyakran telefonált, hogy vagy én szöktessem meg, vagy Ákos öcsém. Vagy együtt. Azok voltak a legjobb utazások. Azt hiszem, a férje elől nem kellett volna szöknie, mert örült, ha távol volt, de így sokkal izgalmasabb lett minden. Bár ezek drága kirándulások voltak. Többnyire haza ment, Kolozsvárra, és a rokonságnak, valamint a volt férjének szállított egy kisebb boltnyi ajándékot. Csempésztünk ott tiltott könyveket is persze. A legsúlyosabb eset az volt, amikor nem vettük észre, hogy betett a kocsiba egy akkoriban százezreket – ma milliókat – érő EGK-készüléket. Mindig jószívű volt velünk – többször éreztem, hogy az utolsó pénzét adja nekem, hogy még vegyek valamit, például a gyerekeimben. Miután a férje meghalt és százmilliókat örökölt, teljesen megváltozott. Sajnos elhatalmasodott rajta a betegség – amit nem volt hajlandó gyógyszerrel kezelni. Néhány éjszakát elbeszélgettünk erről az országúton. Pontosan tudta, hogy ha nem veszi be a bogyóit, akkor elviselhetetlen, mert mindenkit agyonszekál, de erre azt mondta, hogy nem érdekli, dögöljenek meg. Többnyire azon mesterkedett, hogy fölbosszantsa azokat, akik nem voltak hajlandók éjjelre-nappalra a szolgálatába állni. Aki viszont igen, azt nyakló nélkül jutalmazta, cserébe azokat meg azzal szekírozta, hogy hol adott, hol visszavett. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy tartozom neki azzal, hogy segítek, mert igazán jó volt hozzám gyerekkoromban, és később is. Például a fejébe vette, hogy nem hagy semmit az emberekre, hanem mindenét erdélyi kóbor kutyákra költi. Minden meggyőződésem ellenére beálltam hozzá sofőrnek, és borzalmas állapotban levő, megkínzott, összeégetett, félig agyonvert állatokat csempésztem át a határokon. Végül, amikor a szenvedélye odáig fajult, hogy huszonegy kutyája miatt lakhatatlanná vált a bécsi háza, már nem segítettem eléggé lelkesen. Ettől aztán kicsit megharagudott rám. Még segítettem neki visszaköltözni Kolozsvárra, ahol vett egy új házat, de a kutyák Ausztriából való visszaszállítását már nem vállaltam, amit ő megbocsáthatatlan rebelliónak talált. Pláne arra sem voltam hajlandó, hogy a kutyáit az én kertemben tartsam, legalább egy darabig. Nem vesztünk össze, csak nem fuvaroztam tovább. Igazam volt, a kolozsvári házat is megették az állatok. Néha találkoztunk, ha itt járt, úton Kolozsvár és Bécs között, vagy visszafelé. Szerencsétlen sógornőm gondozta ilyenkor. Nem volt olyan ittléte, hogy ne okozott volna valami botrányt a házukban, vagy a környéken. Gyakorlatilag az ismerősök, meg mindenféle barátok az összes pénzét elszedték tőle, már készültünk arra, hogy hamarosan elveszti a házát, és egyszercsak megjelenik pár tucat állattal, hogy mégiscsak mi vagyunk az unokaöccsei. Tudta, hogy befogadnánk. A bécsi házát is elajándékozta, minden pénzt elszórt. De nem apránként: képes volt euroezreket otthagyni, mondjuk egy pizzázóban. A legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a család tagjait botránkoztatta a költekezéseivel. Egyszer velem is próbálkozott, és amikor a szemem se rebben annak hallatán, hogy hány millió frankot adott valami állatorvosnak, amit nekem szánt, ha befogadom a kutyáit, azt mondta: az örökségedet verem el, miért nem vagy dühös. Mondtam neki, hogy szinte mindenben különbözünk, csak egyben vagyunk genetikailag hasonlóak. Amit leszarunk, azt nagyon leszarjuk. Hát így vagyok én a pénzzel. Ha jön örülök, ha meg nem, az természetes. Ezen jót nevetett, és adott százezer forintot. Azt hiszem, a betegségében az volt a borzalmas, hogy miközben szinte mindenkinek szenvedést okozott, mert megtehette, nagyon szenvedett. Azt hiszem, ha nem lett volna gazdag, jobban járt volna. Mert a pénz a normális embereket megbolondítja, de a bolondokat megőrjíti. Szörnyű élete volt. Még a romániai kutyákhoz képest is.

Október 15. (péntek) Nagyon örülök, hogy sikerült ilyen nagy tömeget mozgósítani a fasiszta eszmék ellen. Én nem voltam ott, mert a feleségem születésnapja van, és ezelőtt pár héttel azt a – teljesen jogos – megjegyzést tette, hogy hogyan merészeli az ő születésnapját egy Bácsfi Diana összerondítani. Arra gondoltam, hogy mivel engem már úgyis minden tüntetésen Dávid fiam képvisel, legyen most is így, a feleségem meg találkozhasson este a barátnőivel. Persze ha azt tudtam volna, hogy kevesen lesznek az antifasiszták, és a nyilasok fölvonulhatnak, ott lettem volna. Így aztán Milossal kiválóan szórakoztunk. Nagyon élvezte, hogy többször, egymás után együtt elismételtük a „répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó” – mondókát, mert persze még nem tudja kiejteni az R-t, de úgy a tizedik után, mintha haladtunk volna valamicskét. Ezen kívül azt is mondtam neki, hogy „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón.” Ennek is minden szavát szépen ismételgette. Csak azért mondogatom neki, hogy belemenjen a fejébe. Nem lenne baj, ha sok verset megtaníthatnék neki, egészen kicsi korában. Már persze, ha egyáltalán hajlandó ilyesmire. De úgy tűnik, vicces dolognak találja, és érdekesnek is.

Ma fölszereltem neki a hintacsavarokat meg a hintát. Sajnos itt csak egy nagyon keskeny ajtótok alkalmas erre. Úgy tűnt, hogy nem lesz elég széles, de aztán mégsem csapódott neki a félfáknak.

Ma a feleségem kiváló ünnepi ebédet készített, mi meg virággal köszöntöttük. Tortát is akartam, de nem kaptam. Helyette mindenféle süteményeket hoztam. Ajándéknak egy új szemüveget kért, de megpróbáltam rábeszélni, hogy inkább vegyen egy szintetizátort, mert nagyon szeretne megtanulni zongorázni, és láttam milyen örömöt okozott, amikor pár napja Wandáéknál játszhatott. Bűn, ha nem tanul tovább zenélni, mert egészen kiváló hallása van.

A nap egyéb részeiben figyeltem a Hírvitára betóduló jobboldali barátainkat. Úgy tűnt, hogy vagy az eső miatt, vagy azért, mert letiltották a tüntetésüket, minket tiszteltek meg azzal, hogy szilárd, hazafias, antikommunista állásfoglalásaikat közöljék. Kicsit unjuk már őket.

Yes, comment…

Az Alkotmánybíróság döntése szerint kórháztörvény nincs, a megsemmisítését célzó ügydöntő népszavazás mégis megtartható.

Komolytalan

Akkor szavazzunk népet! Ráérünk, pénzünk is van erre a szórakozásra. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kitűnően bevált svájci modell agitprop-változatát szeretnék itt bevezetni bizonyos erők. Így majd nem unatkozunk, hiszen legalább naponta egy népszavazást követelő forradalmi szónoklattal számolhatunk. Az, hogy a dolog kissé komolytalanná válik, ne keserítsen el senkit, hiszen miért pont ez maradna ki.

Idén először Magyarországon is tartanak kenyérünnepet. Ebből az alkalomból ingyen kenyeret osztanak a pékek az ország ötven bölcsődéjében, otthonában és idősotthonában október 15-én. Kizárólag adalékmentes termékeket adnak az intézményeknek, ahol az élelmezésvezetők döntik majd el, mit és mennyit kérnek a pékektől.

Adalékok

Nem is tudtam, hogy adalékokat eszem, kenyérhéjba sütve. Bár gyanakodnom kellett volna, mert a múltkor elmentem horgászni a kisfiammal, és mivel nem volt itthon más csali, gyúrt kenyérgalacsint használtunk. Abból indultam ki, hogy negyven éve nagyon sok halat fogtam ezzel. Most meg az lett, hogy úgy esett szét a vízben húsz másodperc alatt, mint a képviselő tartása, ha tíz dokumentumnál többet lát egyszerre egy táskában. Rájöttem, hogy a csaliból hiányzik a sikér. Hogy miért szedték ki belőle, és mire használják, nem tudom. Talán a répákat etetik vele. Ezt abból gondolom, hogy vettem gyönyörű, harsogó, kicsattanó sárgarépát, hogy csak úgy, nyersen megegyük a gyerekkel. De három napra a kosárban felejtettem. Gyakorlatilag leeresztett. Meggörbült és összetöpörödött. Csak nehogy az legyen a vége, hogy egyszer a gyerekünk húsz másodperc alatt szétesik a vízben, szárazon meg összetöppedt vénember lesz, ha pár óráig elfelejtjük meglocsolni.

További közvetett támogatást kaphat a részben Orbán Viktor volt miniszterelnök felesége által birtokolt Szárhegy Dűlő-Sárazsadány-Tokaj-Hegyalja Kft. - tudta meg a Népszava. A cég földjéhez a térségben szokatlan módon még az Orbán-kormány idején mintegy 2 kilométeres aszfaltozott út épült, amelynek beruházója Sárazsadány önkormányzata volt.

Dolomitból?

Már csak az a kérdés, hogy használtak-e dolomitot az út építéséhez. És ha igen, honnan hozták?

Az űrlap kitöltése és hétköznapi igazolványkép nem lesz elegendő, az útlevélkérelemhez hamarosan a digitális formában rögzített arcképet és az ujjnyomatot is csatolni kell majd - írja a Népszabadság.

Stressz

Nagyon örülök. Éppen most csináltattam meg az útlevelemet, mehetek megint sorba állni. Előre kellene gondolkozni, és már most bevezethetnénk azt a forradalmi újítást, hogy a kérvényező köteles géntérképet, szőrmintát, legalább hetvenöt milliliter helyszínen sajtolt vizeletet, valamint diszkrét kupac székletet is leadni. Ezen kívül vehetünk tőle digitálisan rögzített hang- és kézírásmintát, és ha már ott van, dugjuk be valami hazugságvizsgálóba is. Az egész tortúrát szakavatott elmegyógyászok figyelhetnék, akik a végén adnának egy bizonyítványt a stressztűrő képességünkről is, bele az útlevélbe. Unom az államokat meg a nyomorult határaikat.

Nem hozta nyilvánosságra Szijjártó Péter fideszes képviselő – mert a levelet neki címezték -, hogy Polt Péter legfőbb ügyész szerint Gyurcsány Ferenc balatonőszödi üzletkötéséről nem lehet megállapítani, hogy az a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeit "nyilvánvalóan sértette volna".

Nyílt levél

Amit nem értek: ez a derék ember hogyan merészel kiállni még ezután is a parlament, a nép elé? Legalább pár hónapra visszavonhatnák, csendes pihenőre kérhetnék, hogy ne rontsa tovább a Fidesz hírnevét. Jobb országban persze maga a főügyész kérné – nyílt levélben -, hogy fejezze be szomorú politikai karrierjét, mert semminek a képviseletére nem alkalmas.

Szervezkednek a hun ivadékok, és többen vannak, mint gondolnánk. Egyházuk hírnöke a 168 Óra riporterének elárulta: "Dél-Amerika egységesen hunnak vallja magát, az észak-amerikai őslakosok, az indiánok szintén."

Ahun ni!

Hát azért ez nem egészen igaz. New Yorkban egyszer mászkáltunk az öcsémmel és megállapítottuk, hogy rettenetesen sokféle embert látunk – ez a legszebb abban a városban -, de indiánt bizony nem. Amikor elmentünk autóval (Hundai!) Bostonba, kitaláltuk, hogy olyan hunteresen benézünk az út széli erdőkbe, a bokros-csalitos tenyészetekbe, hátha ott bújnak. Sokszor megálltunk. Ha mozgást láttunk, ahun nikat kiáltottunk. Néha pedig azt ordibáltuk a fák közé, hogy „Hun vagytok indiánok?!”, de egy se jött elő. Nyilván azért, mert nem tudnak magyarul, pláne a somogyi tájszólást nem ismerik, és azt hitték, hogy hunnak gondoljuk őket. Ettől függetlenül természetesen van valami kis igazság a dologban, hiszen a „hun”-ból származik a „huny”, ami eredetileg olyan embert - népet is – jelent, aki vakon megbízik mindenkiben. Abból lett a „hunyó”, vagyis az olyan ember, nép, amelyikből gyakran hülyét csinálnak. Ebben az összefüggésben az amerikai indiánok csakugyan közeli rokonaink.

Október 14. (csütörtök) Tegnap este megszűnt az internet. Egy darabig vártam, hogy hátha meggyógyul, aztán fölhívtam az Axelerot. Egy úrral minden részletre kiterjedő kedélyes beszélgetést folytattunk a lehetséges hibákról, aztán megállapodtunk abban, hogy alighanem a szerelőket kell kiküldeni. Délelőtt meg is érkezett a körzeti ügyeletes, akivel végigmértünk mindent, de nem találtunk hibát. Aztán riasztották, hogy Kisorosziban leszakadt egy vezeték, menjen azonnal. Elment, aztán visszajött, immár még egy szakemberrel, akivel ismét lelkiismeretesen méricskéltek, majd megállapították, hogy sem a falusi vezetékben, sem a házban nincs hiba, tehát a központban van. Közben nekem el kellett volna indulni Szentendrére a gyerekemért. Amikor ezt jeleztem nekik, azt mondták, hogy sebaj, majd elvisznek, de akkor is befejezik a méréseket, mert nem bírnak nyugodni. El is vitt az egyik kedves ember, de csak a buszmegállóig, mert még időben voltunk.

Az én kis gyerekemmel jártunk pár boltban, mert be akarom hozni a hintáját télire, és ahhoz bizony kell hintacsavar, vagy hintacsiga, nem tudom, hogyan hívják. Végül azt is találtunk. Nagyon jól viselkedett, délután is. Kivételesen még a fürdőkádban is akkor szállt be, amikor megkértem rá, és akkor jött ki, amikor mondtam, hogy itt az ideje. Voltunk, péknél, tejért, boltban, vendégségben a szomszédban, és mindenhol példásan viselkedett. Le is feküdt, és el is aludt jó időben. Sőt, még azt is mondta, hogy szeretlek papám.

Mire hazaértünk, az internet magjavult. Nem működött a port a központi gépen. Áttettek másikra. És ami meglepetés: este fölhívott az Axelero munkatársa, hogy járt-e nálam szerelő, és elégedett vagyok-e a munkájával! Ezt szeretem. Valahogy így kellene.

Megjelent egy jó nagy interjú velem Erdélyben, a Krónikában Gergely Edittől:

http://www.maganterulet.tk .

Október 13. (szerda) Reggel bevittem a gyereket meg a mamáját a bölcsödébe, aztán átaraszoltam a városon egy autószervizbe, hogy a jövő hétre időponthoz jussak egy kicsi hiba miatt. Aztán bementem a szerkesztőségbe. Ott vártam egy fotográfusra, aki életemben először címlapfotót készített rólam az IT-BUSSINESS számára. Nagyokat pózoltam a ház előtt. Volt belenézős, elgondolkodó, falhoz támaszkodó, minden. Magát az interjút Schopp Attila készítette velem telefonon, és ma el is küldte a szöveget. Egészen meglepődtem, mert még soha nem fordult elő, hogy egy telefoninterjú után valaki hibátlanul adja vissza a gondolataimat. Nem is kellett belejavítanom a szövegbe.

Délután még voltunk Wandáéknál. Nem sokat, de legalább beszélgettünk meg eszegettünk egy kicsit, és a gyerekek is jól elvoltak.

Este Meghallgattam a Budapest Rádióban, az Ennyiben, Fiala műsorában azt a hangfelvételt, amelyben Bácsfi Diana beszélt a testvéreinek. Eléggé megrázó volt. Nem az a sok baromság, amit összehordott, hanem egy mondat: aki az eszme szolgálatában hal meg, az örök életre lel. Mindigis gondoltam, hogy ezt a nőt nem börtönbe kellene zárni, hanem egy jó alapos kivizsgálásra kötelezni. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a hatóságnak miért nincs joga abban az esetben, ha különösen nagy társadalmi kárt okozó tevékenységről van szó, hogy megnézesse elmegyógyásszal az ilyen szerencsétleneket.

Ez a mondat mostanában nagyon sokszor hangzik el a világban. Mégpedig ott, ahol öngyilkos terroristákat képeznek ki. Ugyanezt mondják nekik: nem baj, ha meghalsz, Isten majd busásan megjutalmaz odaát. A mi értékrendünk szerint az öngyilkos terroristák is elmebetegek. Csakhogy az, amit ott ők tesznek, talán adódik valami társadalmi hagyományból. A miénkből azonban semmiképpen nem nőhet ki „szervesen” az, hogy valaki szinte kívánatosnak találja, hogy egy eszméért sanyargatást vállaljon, és akár meg is haljon. Márpedig azt, ami nem következik egy kultúrkör sajátosságaiból, ám szokatlanul agresszív és önveszélyes, minden lelkiismeret-furdalás nélkül tekinthetjük elmebajnak.

Október 12. (kedd) Délelőtt erősen dolgoztam, aztán elmentem Leányfalura a gyerekemért, mert a mamájának ott volt dolga. (Jöttek vissza a fővárosi bölcsiből.) Milos aludt a kocsiban, ezért inkább vártam, hátha nem ébred föl, és nem kell gyorsan hazamenni. Persze fölébredt, de kivételesen vidáman, és előre jött, az ölembe ült. Volt egy meghitt félóránk az út mentén, amikor az autóvezetés rejtelmeibe vezettem be, és közben jóféle zenéket hallgattunk.

Írtam egyet:

Október 11. (hétfő) Délelőtt dolgoztam, aztán elmentem Szentendrére, hogy átvegyem a gyerekemet, mert a mamájának volt egy kis munkája. Illetve lett volna, de nem jött össze, ezért inkább elmentünk ebédelni, meg egy kicsit vásárolni, meg sétálni. Azt leszámítva, hogy Milos szinte minden helyzetben lehetetlen módon viselkedett, nagyon jó volt.

Nagyon érdekes, hogy bár nem mondható igazán rossz gyereknek, vannak napok, amikor kicsit megbolondul. Nem akar beülni az autóba, aztán nem akar kiszállni, leül az utcán, mert nem hajlandó tovább menni, mindenkit zavar az étteremben, mert kiabál, csapkod, az asztal alatt mászkál. Szerencsére közben még mindig annyira kedves, hogy elnézik neki az emberek. Illetve nekünk.

Estefelé addig üldözött, amíg kerestem neki rajzfilmet az interneten. Nagyon meglepődött, hogy egy japán nyelven beszélő anime jött be. Volt benne nagy titokzatosság meg csihipuhi, valamint egy csomó látens és beteg peduskákra hatni akaró lányszereplő. Mindenesetre tátott szájjal nézte, és sehogy nem értette, hogy ez a dolog mit keres a számítógépben, amit eddig is szeretett, de inkább csak püfölni.

Október 10. (vasárnap) Eltűnt a macskánk. Persze ez nem az első alkalom, de máskor két nap után hazajött. Igaz, már akkor is azt írtam, hogy biztos elpusztult, aztán mégis megjött. Lehet, hogy ezért írom most ide. Annyira falánk, hogy nem tudom elképzelni, hogy három napig ne jöjjön haza enni, ha nem beteg, vagy nem pusztult el. Szerencsétlen sorsa volt. Kidobták, behoztuk, fölhizlaltuk, csak azzal nem számoltunk, hogy Milos képtelen fölfogni, hogy nem játék, hanem élő lény. Soha nem tudom meg, miért tűrte, amikor ráült, amikor a farkánál fogva cipelte, vagy a szekrénybe zárta szegényt. Csak nagyon ritkán karmolta vagy pofozta meg. Az utóbbi időben már egyre emberségesebben bánt vele, bár ez azzal is összefüggésben volt, hogy a macska elmenekült, ha nem volt kedve játszani vele. Még abban reménykedem, hogy valaki elédesgette, vagy betette a kocsijába – mert elég kisnövésű, szemrevaló kandúr. Az is lehet, hogy hazajön egy hét múlva ötven kilométerről. Állítólag képesek ilyesmire.

Tény, hogy egyszer arra ébredtem, hogy Pál Jancsi barátom bernáthegyije fél év után hazajött hozzám – itt laktak, amíg a házuk épült -, mert elmentek egy-két napra, és a szomszédra bízták. Olyan hat kilométerről talált ide, de át kellett jönni a Dunán is, aztán végig a falun. És ezt az utat gyalog soha nem tette meg, mert beteg volt a két első lába, autóval vitték el. Éjszaka ébredtem arra, hogy ugatnak a kutyák. Kimentem, és egy nagy árnyék volt a kapu előtt. Gondoltam, tüzel a szomszédomé, arra jött egy nagyobbacska kan. Kinyitottam a leselkedő ablakot, ő meg odacsapta a fejét. Jól meg is ijedtem. Beengedtem. Azonnal odament a kerti csaphoz. Engedtem neki vizet, megivott vagy öt litert, aztán odaállt az ólajtóhoz. Egy jó nagy, tágas disznóólban szeretett lenni, amikor itt lakott. Kinyitottam az ajtaját, és szépen befeküdt.

A macska, gondolom, messzebbről hazajön. Biztos van valami mágneses szerv a fejükben, mint a madarakéban.

Ma először éreztem, hogy igazi hideg van, amikor biciklivel elmentem tejért. Utálom.

Október 9. (szombat) Szinte az egész napot vendégségben töltöttük Horváth Pistánál, Bián, ahol szaletli búcsúztató volt. Vagyis vége a sütős-főzős kerti beszélgetések évadjának. Az idő alkalomhoz illő volt: sajnos igazi őszi, ami csak azért okozott gondot, mert féltünk, hogy Milos esetleg megfázik. De szerencsére voltak gyerekek is, nagy volt a futkosás. Számos igen neves újságíró jött el, plusz Pista civilnek mondható barátai. Sok értelmes, kedves ember, akikkel igen jókat beszélgettünk. Kaptam egy igen megtisztelő ajánlatot is. Még nem írhatok róla, de annyit elárulhatok, hogy tulajdonképpen másfél évtizede várok erre, és gyakorlatilag ebben a szakmában, és a publicisztika műfajában az egyik legnagyobb megtiszteltetés.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön milyen megszorításokat tenne saját költségvetésében jövőre?”

Természetesen – bár beszélek ilyesmiről – csak jelképesen szorítok. Titkos kölcsönöket veszek föl, hogy kielégítsem követelőző családom éhségét, nehogy megharagudjanak rám, és bedugjanak valami szociális otthonba, amivel már kicsi gyerekkoruk óta fenyegetőznek. Kapnak autót, utazhatnak, járjanak csak fölékszerezve, zabáljanak kaviárt, vagy amit akarnak. Ők nem tudják, hogy a hiteleket a villámra, a földbirtokaimra és a gyáraimra terheltetem. Legyenek boldogok addig, amíg meg nem halok. Elég, ha a közjegyzőnél tudják meg, hogy csak adósságokat örököltek, mert a jövőjüket ették.

Október 8. (péntek) Olyan szétesős nap volt, bár dolgoztam is, nagyot is sétáltunk Milossal. Ma el kellett volna mennem a „saját” lemezem bemutatójára, de nem sikerült, mert a felségem munkaügyeket intézett. Attól „saját”, hogy némely darabokban föllelhetők a szövegeim, vagyis verseim.

A FUGATO Komoly-könnyűzenei Szimfonikus Zenekar október 8-án 19 órai kezdettel tartja „Neander variációk” című, októberben megjelenő CD-jének lemezbemutató koncertjét a MOM Művelődési Házban. A zenekar 2000-ben a Városmajori Gimnáziumban alakult meg azzal a céllal, hogy komolyzenei értékeket közvetítsen a könnyűzenén keresztül, illetve hogy a kizárólag komolyzenében gondolkodók számára nyisson egy ablakot az igényes könnyű műfajok és a jazz felé. Repertoárjukat számos mûfaj és stílus színesíti. A szerzemények között éppúgy találunk komolyabb, szimfonikus műveket, mint jazzes, rockos darabokat, középkori stílusgyakorlatokat, vagy szintetizátoros fantáziákat. Zeneszerző, zenekarvezető: Alpár Balázs www.fugato.org

Este fölhívtam egykori gimnáziumi barátomat Gyöngyösi Józsefet, mert napok óta az eszemben járt. Két éven át egymás mellett volt az ágyunk a kollégiumban, így aztán nem is meglepő, hogy együtt kellett távoznunk is. Kiváló orgonista volt, minden misén ő muzsikált. Engem kinevezett lapozónak, ami annyit jelentett, hogy nem kellett a templomban ülnöm az istentiszteleteken, hanem mellette lehettem az orgonánál. Természetesen fejből játszott. Nekem erre azért volt szükségem, mert nem voltam vallásos. Ez egy egyházi iskolában nem túl előnyös. Ráadásul zavart az alakoskodás – hogy például úgy teszek, mintha imádkoznék -, sőt azt gondoltam, hogy ezzel mások hitét, érzéseit sértem. Gyöngyösi mellett jól elvoltam, figyeltem a játékát. Az volt a specialitása, hogy időnként beimprovizált olyan dallamfoszlányokat is, amelyeket például Illés- vagy Beatles számokból emelt ki. A diákok százai természetesen pontosan kihallották ezeket – néha a tenyerükbe temetkezve próbálták visszafojtani a nevetést – a papok azonban nem tudták, mit hallanak. Egyébként, ha rájönnek, akkor is bocsánatos bűn lett volna, hiszen akkoriba fedezte föl az egyház a popos zenét, egyre másra jelentek meg az úgynevezett beat misék.

Igazából Borz Miki juttatta eszembe Gyöngyösit, amikor a szovjetellenes összeesküvésükről mesélt. (Én csak másodikban mentem oda, ezért ebből kimaradtam.) Kiderült, hogy nem csak Borz és Kipke volt benne, hanem Gyöngyösi is. Ő írta – szegény Teodóz atya írógépén – a gyújtó hatású röplapokat. És azt is megtudtam, hogy azért lett „fegyveres” minősítésű az összeesküvés, mert volt nekik valami nyolcvan darab kispuskába való töltényük.

Mondtam Gyöngyösinek, hogy elég hülyék: ennél jóval kevesebbért osztogatnak magas kitüntetéseket. (Ezt a vejemnek, Öcsikének is mondtam. Ő is ült politikai okokból Kádár alatt.) Valahogy ezek olyan emberek, akik nem vágynak magas állami megbecsülésre.

Nem is tudom, mikor beszéltünk Gyöngyösivel utoljára. Az is lehet, hogy már vagy húsz éve. Bányából ment nyugdíjba, ahol méricskélt. Van két gyereke, az egyik éppen most ment férjhez. Lehet, hogy egyszer meglátogatom, ha Pécsen járok.

Október 7. (csütörtök) Ma van Tamara lányom harmincadik születésnapja. A napban az volt a legjobb, hogy a Szent István parkban, a játszótéren találkoztunk, aztán mindannyian elmentünk Tamaráék új lakásába. Nem csak a két lányom mamája jött el, hanem Dávidé is. Dávid nem volt ott, viszont őt is képviselte Flóra, a húga, aki pont annyi idős, mint Szonja unokám. Legalább négy éve nem láttam. Nagyon szép, kedves lány lett. Egy hatalmas gitárral jött – éppen a második gitáróráról. Teljesen úgy játszott Milossal és Marcival, mintha mindigis ismerték volna egymást.

(Tudom, hogy kicsit bonyolult ez a család. Az egyik kedves, tudós kollegám azt javasolta, hogy csináljak egy családtérképet, mert alighanem számosan lehetnek, akik eltévednek. Vagyis a mai családtérképen az lenne, hogy jelen voltak: Eszter (az első feleségem), Vera (a második), Brigi (a mostani, és legutolsó), Wanda és Tamara (a lányaim, akiknek a mamája Eszter) Milos (akinek a mamája Brigi), Marci (akinek a mamája Tamara), Flóra (akinek a mamája Vera). Nem bonyolítom azzal, hogy kik hiányoztak. Mindenesetre azon gondolkoztam, hogy ha Dávidnak a féltestvére Milos is és Flóra is, de nem ugyanaz a mamájuk, akkor Milos és Flóra milyen rokoni viszonyban vannak egymással? Meg persze Wandával és Tamarával Flóra. Erre lehet azt mondani, hogy semmilyen, de mégsem egészen igaz.

Az új lakás gyönyörű, a kettő közül az egyik szobája akkora, mint az előző volt mindenestül. Nem fértek már el benne Marcival. Persze még nincs berendezve.

Kitaláltam, hogy hozok a kínaiból ünnepi ebédet. Szerencsére adtak hozzá műanyag villát meg kést, így meg tudtuk enni, mert Tamara még nem tudta kipakolni az evőeszközöket sem. Ez jó ötlenek bizonyult, mert egy rizsszem se maradt.

Október 6. (szerda) Alighanem valami hidegfront mászkál körülöttünk, mert egész nap aludnék. A munka is csak araszolgatva ment. Az olyan, hogy írok, de öt-tíz percnél tovább nem tudok koncentrálni. A sakkjátszmákat is öt perc alatt föladom, mert nem tudok figyelni, ezért kapok valami olyan csapást, amiből már nem lehet fölépülni.

Ma itt volt Borz Miklós, és jó nagyot vacsoráztunk és beszélgettünk. Közben sajnos rossz hír jött: ma meghalt Máté Teodóz, egykori osztályfőnökünk és prefektusunk. Zseniális tanár volt. Nevelési alapelvvé tette, hogy ki kell használni a tanítványok lógási hajlamait. Illetve azokat a helyes irányba kell terelni. Ha tehát Esztergomban komolyzenei koncert volt, akkor nem azt mondta, hogy el kell menni, hanem: aki elmegy, annak nem kell felelnie másnap. Ettől aztán természetesen mindenki ott volt este, és áhítattal hallgatózott. Átvert minket, hogy gazdagabbak legyünk. Mindenféle szakköröket szervezett, így például irodalmit is. Ha fölolvastam valami új írásomat, csodák-csodájára másnap megint nem feleltem. Írtam is, mint a güzü, minden szerdára. Mindig lenyűgözött az önfeláldozása. Ha például rosszul feleltem latinból, büntetésül meg kellett tanulnom mondjuk negyven sort valami költeményből. Este nyolckor - amikor ő is inkább zenét hallgatott, vagy tévét nézett volna - megjelenhettem nála, fölmondani. (A pap tanárok egy épületben laktak velünk, csak egy másik emeleten. Az úgynevezett klauzúrában, ahova nők nem léphettek be, hiszen szerzetesek lakhelye volt.) Ilyenkor persze nagyot beszélgettünk a végén. Egyszer megkérdeztem, miért nem korábbra hív, jól gondom-e, hogy így magát is bünteti, mert felelősnek érzi magát a butaságomért. Azt mondta, hogy édes fiam, miért nem mész te pszichológusnak…

Liberális tanár volt, de azért kaptam tőle pofont is. Egyszer valami salátalevest adtak – csakugyan undorító -, és azt mondtam nyeglén és fennhangon a szomszédomnak, hogy ilyet nálunk a disznóknak se adnának. Teodóz atya pont a hátam mögött állt, és szabályosan beleverte a fejemet a tányérba. Később kicsit megbánta, elnézést kért, és megmagyarázta, hogy itt nagyon sok olyan gyerek van, akik örülnek, ha minden nap rendes ételt kapnak. Mondtam neki, hogy méltányolom az indulatát. Pláne, mert tudtam: ő maga is nagyon szegény sorból jött. Kevés embertől tanultam többet, mint tőle. Azt is nagyon becsültem benne, hogy miután – a magatartásom miatt, és teljesen jogosan – eltanácsolt az iskolából, azért minden osztálytalálkozón ott lehettem, mert meghívtak.

„A szerzőnek hálás kötelessége megemlékezni a ma Pasaréten élő Máté Teodóz atyáról, aki körül ma már legendásnak nevezhető diák irodalmi kör alakult ki a hatvanas évek végén: a magyar irodalom mai több nagyszerű szerzője olvasta föl első műveit azokon a bizonyos szerda esti összejöveteleken...” – írja Elmer. Tulajdonképpen csak ennyit találtam róla az interneten. Fényképet nem. Elmer arra utal, hogy Teodóz atya tanítványainak egyetlen évfolyamából – ha jól emlékszem – hat olyan író és költő került ki, akinek könyve jelent meg később, vagy valami más műfajban alkotott följegyzésre érdemeset. Ha tanár lennék, nem vágynék többre.

Október 5. (kedd) Hatalmas dolog történt: megvertem sakkban a számítógépet. Nem is tudom, hogyan csináltam. Mostanában nekiálltam játszani. Nem csak azért, hogy lelkileg ezzel is táverősítsem Lékó Pétert, hanem pár hete hallottam egy beszélgetést a zseniális Polgár „Apukával”, aki elmondta, hogy tettek egy kísérletet gyerekekkel, ami világosan megmutatta, hogy azok az, amelyekben tanítják a sakkot, egy jeggyel jobbat érnek el az iskolában – átlagban persze. Szinte biztos, hogy ez igaz, és a nyilvánvaló ok az átlátó képesség növekedése. Kicsi koromban a dédanyám játszott velem mindig, és meglepő módon még ma is emlékszem állásokra, meg az átlátás, a megértés örömére. Édes kis Dédikém halála után aztán csak apám játszott velem néha, de vele nem szerettem, mert ő mindig legyőzött. Szerintem egy gyereket nem szabad mindig legyőzni. Vele szemben Dédi más nevelő taktikát alkalmazott: ha azt látta, hogy szépen építek föl egy támadást, akkor hagyta végigvinni. Biztosan győzhetett volna, ha nagyon akar. Így viszont engedte, hogy – legalábbis részben – megérdemelt örömöm legyen. Amitől aztán másnap megint játszani akartam. Öreg volt már, biztosan jobb is volt neki így, mint ha szaladgálni kell velem. Végülis azért kezdtem el megint sakkozni, mert meg akarom tanítani Milost is. Hátha valamivel több esze lesz ettől. Ha meg nem, az se baj, mert ez egy jó játék. Hülyén is.

Ma annyi hasznot hajtottam, hogy füvet nyírtam. Majdnem egész nap azon a németországi rémségen gondolkoztam, hogy egy kocsmában valami tíz férfi és négy nő megerőszakolt egy ötéves kisfiút, akit aztán meg is öltek – fejenként tíz eurót fizettek ezért a kocsmárosnénak, aki a gyereket cukorkával csalogatta oda. Remélem, valami elmegyógyász kideríti, hogyan lehetséges az, hogy tizenöt ember közül egyben sem támadt föl a gyereket védő ösztön. Ez talán még a büntetésnél is fontosabb. (Az más kérdés, hogy ezek egyrészt nyilván életfogytot kapnak, másrészt hamar elpusztítják őket a börtönben.)

Ugyanezt gondoltam a beszláni tragédia idején is: jó lenne elfogni ezeket az embereket, mert az igazi kérdés az, hogy mi írja fölül a „gyárilag”, vagyis genetikailag belénk égetett ösztönöket. Az egész mai terrorizmus alapkérdése is az, hogy miképpen történik meg egy emberrel, hogy az az ösztön is eltűnik, ami a saját élet védelmét teszi mindenek elé – kivéve a gyerekek óvását. Vagyis a normális ember nem tesz olyat, ami a saját pusztulását okozza. Kivéve azt az esetet, ha a gyerekei, vagy esetleg más gyerekei életét menti meg ezzel. (Előfordul természetesen nem gyerekkorúakért vállalt életáldozat is, de az már a hőstett kategóriájába tartozik.) Vagyis az öngyilkos terroristák elmebetegek. Ha tudni akarjuk, hogyan működik ez az egész, akkor nem elsősorban büntetni kell azokat, akik véletlenül életben maradnak, hanem gyógyítani, vizsgálni, hogy megértsük a folyamatot. A büntetés itt nem elrettentő, tehát kevésbé fontos, mint az a tudás, amit a saját védelmünkben megszerezhetünk. Az más kérdés, hogy mit kezdünk vele. Bár, ha azt a pénzt, amibe csak az iraki háború kerül, a megbékélés segítésére költenék, kicsit hatékonyabb lenne a terrorizmus elleni harc.

Nem kell persze terror ahhoz, hogy az ember rettegjen. Ma kaptam egy levelet az APEH-től. Ilyenkor van öt perc, amíg megtalálom a szemüvegemet, aztán fölbontom a borítékot. A hideg verejték kiver.

A levél így szól: „Igazgatóságunk (…) több adónemben fennálló összesen 1195224 Ft tartozásának behajtása érdekében 2002.10.07.-én végrehajtási eljárást kezdeményezett. Tekintettel arra, hogy az eljárás során a végrehajtásra kimutatott követelés rendeződött, ezért a végrehajtási eljárást megszüntetem.”

Ezzel csak az a baj, hogy egy fillérrel sem tartoztam, csak rossz helyre írtam be egy számot, amiből úgy tűnt, én tartozom azzal, amit valójában már befizettek utánam. Ezt már akkor tudták, amikor a bevallás beérkezett – ők szóltak. De azt mondták, várjam meg, amíg erről értesítenek. Legközelebb már arról értesítenek, hogy végrehajtanak. Természetesen nem tették meg, mert nagyon kedvesen és szolgálatkészen leállították, majd segítettek mindent rendbe rakni. De mégis két év kellett ahhoz, hogy ez az eljárás befejeződjön. Így utolsó ránézésre ez egy kicsit soknak tűnik.

Október 4. Ma kicsit elkeseredtem, mert technikai okok – anyagtorlódás - miatt nem került bele a lapba az az írásom, amin az egész hét végén dogoztam. Mire meg megjelenhetne, addigra már nincs értelme. Mindegy. Így megy ez.

Úgy látszik, bennem is megvan az a femininnek ismert vonás, hogy amikor rossz kedvem van, kicsit jólesik vásárolni. Be is mentem egy áruházba és vettem mindenféle finomságokat. Az amúgy föltűnő, hogy mennyire gazdag választék van az ilyenekben ócskaságokból, hitvány minőségű – és ettől viszonylag olcsó – áruból. Ha majd egyszer csakugyan jólét lesz Magyarországon, akkor azt arról lehet majd észrevenni, hogy javul a proliknak szánt minőség. (Az senkit ne tévesszen meg, hogy nem találja magát prolinak, mégis ilyen hodályokban szokott vásárolni. Magyarországon az egyetemi tanár kereskedelmi célstátusa is ugyanaz, mint a nincstelen melósé, hiszen alig van köztük különbség a fizetőképesség dolgában. De azért bátran sajnáljuk jobban a prolit!)

 Undokló félelem

Volt, akinek jó hete volt, másnak meg borzalmas. Az biztos, hogy történelmi, ami azt jelenti, hogy lehet róla mesélni az unokáinknak. Ha egyáltalán érdekli majd őket. Nem a tényekről, hanem arról, ahogy mi éltük át azokat. Ezen a héten jöttem rá, hogy nem is szabad történelemből olyasmit tanítani, amit átéltünk, mert oly nagyok a különbségek pusztán attól, ahonnan nézzük a tényeket, hogy egy tisztességes embertől is lehetetlen elvárni, hogy a saját nézőpontját ne keverje bele abba, amit a felnövekvő ifjaknak mond.

Ha csak azt a napot vesszük, amelyiken a parlament a Gyurcsány-programról vitázott, számosan akadtak, akik azt fontolgatták, inkább a kárt tennének magukban, mint hogy tovább nézzék, amint haza odáig hanyatlik, ahonnan már nincs tovább, csak a vég.

A baloldaliak és a liberálisok azért, mert úgy gondolták, hogy az ellenzék annyira mélyre süllyedt, olyan mérhetetlen tahóságról tett tanúbizonyságot, ami már az ország becsületét viszi.

A jobboldalak azért, mert – és most idézek az nepszava.hu Hírvitájából, „Házi Áldás” hozzászólásából: „Mélypont...ez a politikai mélypont, egy elmekórtani eset ez az ember. És van, akinek ez az ember kell. Mit lát benne? A gátlástalanságát? A pojácaságát? A szereplési vágyát? A tetőtől talpig demagógiát?”

Nagyjából ez a képlet. Csakhogy: miközben a baloldaliak az gondolják, hogy a fideszes alelnökök hírtelen támadt vándorkedve gyerekes volt, az Áder János rendezésében és főszereplésével előadott népszínmű ripacsosra sikerült, Font Sándor egy kocsmai vécében is megengedhetetlen színvonalon harsogta a mondókáját, millióan akadtak - jobbról persze -, akik tetteiket és szavaikat valóságos hőstettnek, a reménnyel terhes ellenállás nagy teljesítményének tekintették. Ők igen szilárdan meg vannak győződve arról, hogy a mocskos kommunisták, és a főmocskos milliárdos Gyurcsány ezt érdemli, így kell ellenük harcolni, mert másképp nem is lehet. Medgyessyt legyőzték, hátha megint sikerül…

Másrészt: ha Orbán Viktor bármikor – például a Vigadóban - beszélt az ő népéhez, akkor a baloldaliak véleménye nagyjából a következő volt: „Mélypont...ez a politikai mélypont, egy elmekórtani eset ez az ember. És van, akinek ez az ember kell. Mit lát benne? A gátlástalanságát? A pojácaságát? A szereplési vágyát? A tetőtől talpig demagógiát?”

Egyik undokoló félben sem merül föl, hogy olyan emberekről van szó, akik mégiscsak a bőrüket viszik a vásárra. Amit vállalnak, nem csak szokásos emberi léptékű időben, hanem akár évszázadokra bemocskolhatja a nevüket. Talán jót akarnak, csakugyan szeretik a hazájukat, emberfeletti stresszt viselnek kormányon is, ellenzékben is, hogy megfeleljenek annak az elvárásnak és föladatnak, amire tömegek hívják és küldik őket.

Az ország népének fele meg van győződve arról, hogy Orbán Viktor egy (mondjuk félmilliárdos) gazember, aki valami pártház eladásából származó pénzből, privatizálással gazdagította a családját, aztán – már hatalmon - a vállalkozásnak engedte, hogy állami megbízásokhoz jusson, erkölcstelenül jutott szőlőtelepítési támogatáshoz, állami pénzen utat engedett építeni a felesége cégéhez…

A másik félnemzet viszont teljesen erkölcstelen, megengedhetetlen arcátlanságnak tartja azt, ahogy a milliárdos Gyurcsány Ferenc gazdagodott meg. Nem elég, hogy a privatizáláskor olcsón jutott a vagyonához, azt még visszabéreltette az állammal… és így tovább.

Vajon miképpen lehetséges az, hogy egy ember nem lát kifogásolni valót Orbán szereplésében? De azt se értem, hogy egy másik miért vakul meg, ha Gyurcsány üzletei kerülnek szóba. És akkor még az ideológiai álláspontokról, a kormányzás stílusáról, a humorról és egyebekről szó se esett, hiszen Gyurcsányról még keveset tudunk ahhoz, hogy valóban összehasonlíthatók legyenek.

Hacsak nem a demagógia, a populista eszközök alkalmazásában. Nemcsak félvaknak, siketnek is kell lenni ahhoz, hogy ne halljuk meg: mindkét fél szájából elhangzanak olyan mondatok, amelyektől a kultúráltabb emberek hátán bizony vad ugrabugrába kezdenek a borsók. A kérdés csak az, hogy amennyiben ezt megbocsátjuk annak, akit kedvelünk, azért tesszük, mert úgy képzeljük, hogy őszintén beszél, vagy mi is hülyének, primitív választónak találjuk azokat a velünk azonos párttal szimpatizálókat, akiknek ezek a mondatok szólnak. A választóbb többsége szűkagyú bugris, de szükség van az ilyen szerencsétlenek szavazataira is?

Úgy adódott, hogy a múlt héten beszélgettem néhány jeles közéleti emberrel arról, hogy a közvélemény-kutatások és egynémely rádióműsorok arra engednek következtetni, hogy a baloldali emberek szinte mindent megbocsátanak a saját politikusaiknak, és semmit a jobboldaliaknak. Erre persze szóba került, hogy jobboldali szavazók pontosan ilyenek. Sőt, talán méginkább elnézőek a saját kutyusuk kölykeivel. Mindenesetre az EU-választás eredménye arra utal, hogy a baloldali szavazók pókfonálnyival szigorúbbak. Ha csakugyan azért nem mentek el szavazni, mert így akarták elérni, hogy változás legyen a kormány- és pártpolitikában, akkor jelesre vizsgázott a demokrácia. (A kérdés most az lett, sikerül-e a szocialistáknak kilépni a kisebbik rossz szerepéből, sőt esetleg képesek lesznek-e valami halvány jövőképet is mutatni.)

Arra jutottunk, hogy ez a gyűlölő-megbocsátó, félvak, törzsiesült magatartás immár vallásos színezetű, és abból él, hogy a két táborban valamiért elemi erejű félelmet kelt annak a puszta lehetősége is, hogy a másik bálványa győz 2006-ban. A képlet kóros. Szenvedélybeteg tömegek szavaznak majd, miután a fertőzés tönkretette már a családok nagy részét, pusztulásba vitt évtizedes barátságokat.

Az utóbbi hét megnyilatkozásai azt éreztetik, hogy Gyurcsány nyilvánvaló bálványosodásával immár két olyan emberünk van, akik magukban is képesek nagyon erős érzelmeket kelteni. Az pedig már szinte beláthatatlan, hogy mi lesz itt a következő két kampányévben, ha a pojácáskodó demagógiát éppen a másiktól való rettegésre építve harsogják tovább. Nem merem azt tanácsolni, hogy – akár titokban – üljenek le megbeszélni ezt a dolgot, de tudniuk kell, hogy sokat tehetnének népük olyannyira féltett méltóságáért, ha némi önmérsékletet tanúsítanának.

Október 3. (vasárnap) Egész nap a gép előtt kotlottam. Nem mintha jelentős nyomot hagytam volna ezzel a magyar kultúrában. Az lenne a legjobb, ha szabályozhatnám, hogy pontosan hány órát ülhetek a gépem előtt, a többit meg köteles vagyok hasznos munkával és például sportolással tölteni.

Bár ma sportoltam. Milos Csillával és a mamájával átment Szentendrére, Wandához, így este tettem egy tíz kilómáteres kört a setétben, biciklivel. A fejemre kínai bányászlámpát szereltem, a hátamra pedig egy szintén kínai diszkóvillogót, amit sok száz méterről is meg lehet látni. Nagyon jó volt, bár visszafelé, a gáton már fáztam egy kicsit.

Este megnéztem Friderikusz műsorát. Az az érzésem, hogy baj lesz, mert Kulcsár Attila ügyvédje jelezte, hogy védence nem csak baloldali politikusokat emlegette a vallomásában, mint azt a Magyar Nemzet megpróbálja beállítani. Nem irigylem a polgárokat, mert lesz itt nagy búslakodás.

Október 2. (szombat) Tulajdonképpen egész nap dolgoztam. Sok munkát okoztam magamnak azzal az ötletemmel, hogy a hétfői jegyzetemet immár egy rövidebb és egy hosszabb változatban is elkészítettem, okulva abból, hogy szinte mindig húzni kell a szövegekből, helyhiány miatt. Szombaton még nem tudjuk, hogy a vasárnap délben érkező másik írás milyen hosszú lesz. Mivel azt többnyire külső szerző írja, akit nagyobb illetlenség meghúzni, mint engem, a belsőt, rendszerint én esek áldozatul. Ez persze az újságírói munka része, el kell viselni, de sokat segíthet, ha én magam – ráadásul előre – végzem el a csonkítást. Ráadásul a külső szerzőket nehezebb arra rávenni, hogy pontosan, „méretre” írjanak. Engem könnyű lenne, de minek, ha úgyse tudjuk kiszámítani, hogy mennyi kell végül. A papírújság átka az internetessel szemben az, hogy véges.

Az viszont elég nagy tanulság, hogy – bizonyos határok között – a rövidítés kifejezetten jót tesz minden írásnak.

Volt is ma erre időm, mert megjött Csilla, a feleségem barátnője, és Milossal együtt elmentek egy jó nagyot biciklizni.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Kötne-e üzletet a házi őrizetben lévő Kulcsár Attilával?”

Természetesen kötnék vele üzletet. Zsebbe, stanyicliban, tíz millióért, plusz a szerzői jogok feléért - figyelemmel a megfilmesítési jogokra is - szívesen megírom a történetét hosszú interjúk alapján. Mondjuk, jövő tavaszra elkészülne. Szerződéskötéskor nem feledkeznénk meg a képregény-változatról sem, amelyet karikaturista barátaimmal készítenénk el rekordidő alatt, tekintettel a Kulcsár Attilát példaképnek tekintő magyar ifjúság fizetőképes igényeire. Gondoltam egy bábjáték-változatra is, hogy a kicsi gyerekek trendi szocializációjáról is gondoskodjunk.

Október 1. (péntek) Baljós dolog, ha egy hónapot októbernek hívnak. Mondhatni, ebből már nem nagyon lehet jól kijönni. Fáj is a fülem. Pár órája elkezdett valami belülről szurkálni. Semmi más nem hiányzott. Remélem, megúszom valahogy.

Amúgy a nap munkával telt, meg a kicsi fiammal. Egészen döbbenetes, hogy miket tud magától. Például ma a Hócipőt kaparintotta meg. Abban van egy Marabu rajz, amiben az a vicces, hogy megy egy vonat, neki a hegynek. A hegy oldalában van alagút fúrva, kettő is. De azon éppen pont akkorák, hogy csak a sínek férnek be rajtuk, és azok szépen beléjük is vezetnek. Vagyis a mozdony mindjárt beleszalad a hegybe. Milos ezt nekem szépen elmagyarázta: sihuhu megy, eltörik, picike az alagút. Pedig már azzal is megelégedtem volna, hogy a sihuhut fölismeri.

Tegnap elfelejtettem írni, hogy amikor Borz Mikinél voltam, a teraszon ültünk, és láttam egy nagy tűzgömböt az égen. Nyilván egy, a szokásosnál nagyobb meteorit volt, ami meggyulladt és elégett a Föld légterében. Alkonyodott, de még sütött a Nap, de így is hatalmas fénye volt. Ilyen nagyot még soha nem láttam. Persze az egész jelenség csak egy pillanatig tartott. Mire Miklós megfordult, már el is tűnt.

Szeptember 30. (csütörtök) Délelőtt bementem a hivatalba. Hazafelé egy áruházban találkoztam Borz Miklóssal, aki gimnáziumi osztálytársam volt, és akkoriban az egyik legjobb barátom. Sajnos szétszéledtünk, keveset látjuk egymást. Itt lakik a szomszéd faluban, meghívott egy kávéra, amiből tea lett, és jót beszélgettünk. Eszembe jutottak azok az idők, amikor bizonyos értelemben az ő családja volt a miénk is. Mert abban a különleges helyzetben volt, hogy a kollégiumban lakott velünk, de két utcával arrébb volt a házuk. Így aztán néha megleptük a szüleit, akik igen nagy szeretettel láttak minket. Mivel mindketten a kötöttségeket nehezen bíró típusból valók vagyunk, együtt lógtunk, szöktünk, természetesen többnyire valami nőt követve… Hihetetlen dolgokat merészeltünk megtenni. Egy idő után az egyházi iskola és a kollégium szinte minden szabályát fölrúgtuk, aminek az lett a vége, hogy valaki beköpött minket, és távozni kényszerültünk. Mi ketten többnyire együtt szökdöstünk. Miklóst amúgy is nagyon irigyeltem, mert az embereknek abba az igen szűk csoportjába tartozott, akik valóságos ellenállók voltak. (Kipke Tamás volt a másik.) Már tizenöt éves korukban – akkor még nem voltam ott, hiszen csak második gimnáziumban kerültem Esztergomba – a szovjet ellen esküdtek. Ez bármennyire gyerekes volt, mégiscsak igazi hőstett, és jól meg is hurcolták őket. Már szinte gyerekkorában is kiválóan fotózott, aztán tévézett, aztán összeomlott, aztán rendezvényeket szervezett, aztán megint összeomlott. Vagyis szinte úgy élt, mint én. Nem olyan régen jött haza Ausztráliából, ahol egy évig leledzett. (Nem úgy, mint én – bár történetesen Ausztrália nem is érdekel.)

Mindent összevetve neki is kalandos élet jutott. Remélem átjön hozzánk valamikor, hogy ne veszítsük el egymást megint hosszú időre.

Kíváncsi voltam ma, hogy a Fidesz miket reagál. Persze megint Rogán jeleskedett:

„Személyi javaslatokról Rogán Antal az idő rövidsége miatt sem akart részletesen szólni.
Ám azt megjegyezte: az MSZP után az SZDSZ is beküldte a maga milliárdosát a kormányba. Kóka János ugyanis a Magyar Hírlap 100 leggazdagabb magyar emberét bemutató összeállításában Kóka János a 93. helyre szorult a lap által kiderített 2,6 milliárd forintjával.”

Ez nagyon árulkodó. Nem az idő rövidsége miatt nem reagált, hanem azért, mert ő és az kutató emberei teljesen fölkészületlenek. Kóka Jánosról, aki mégiscsak a magyar informatikai társadalom egyik legismertebb alakja, ezt az egy adatot bírták előbányászni. Ami ráadásul teljesen téves. Erre János annak idején – még a táblázat megjelenése előtt - föl is hívta az újságírók figyelmét, de nem voltak hajlandók figyelembe venni. Becslésem szerint az akkori, személyes vagyona olyan másfél milliárd lehetett.

Kíváncsi vagyok, hogyan próbálnak majd az ő vagyonán fogást keresni. Aligha lehet rábizonyítani, hogy párttag, vagy kiszes volt, mert véletlenül ugyanabba az egyházi iskolába járt, ahova én, és ott nem nagyon volt KISZ: Az orvosi egyetemet kitűnően végezte el, aztán a családjával informatikai vállalkozásba kezdett. Tehát semmi privatizálást nem lehet majd előkapni. Egyszerűen jól csinálta, iszonyatosan okos volt, jól adta el azt, amit fölépített. Mivel dolgoztam vele, tudom, hogyan bánt az alkalmazottaival. Gyakorlatilag az egész Elender egy hatalmas baráti társaság volt, amit nagyrészt az tartott össze, hogy mindenki szerette a „vezérigazgatót”, akiről mindent lehetett volna gondolni, csak azt nem, hogy ő egy vezérigazgató. Kifelé viszont csakugyan kiváló vezérigazgatónak bizonyult.

Rogán milliárdosozik, csak itt az a baj, hogy János egészen biztosan az a fajta milliárdos, amelyikből kár, hogy kevés van.

Aztán itt van ez a Hír TV-duma: „Kormánykörökben az a vicc járja, hogy Kuncze annyira nem akarta Fodor miniszteri posztját, hogy kedden, amikor nem volt jelöltje a gazdasági tárca élére - nem vállalta Békesi László sem -, felütötte a Szaknévsort, és mindenkit fölhívott, aki egy szint fölött volt. Így találtak rá Kóka Jánosra, az orvos végzettségű és informatikai cégének eladásából meggazdagodott milliárdos üzletemberre, és Gyurcsány - bár szerette volna Fodort bevonni a kormányba - nem ment szembe az ötlettel.”

Ehhez képest János születésnapján – úgy két hónapja – a barátaival azon tanakodtam, hogyan lehetne ledumálni arról, hogy miniszternek álljon, ha fölkérik. Ez már eléggé régóta a levegőben volt.

Ezen kívül még Pásztohy András politikai államtitkár feleségével jártam egy osztályba Mernyén, de erről majd máskor.

Szeptember 29. (szerda) Tegnap nagyon későn értem haza, többször el is aludtam, ültömben. Elfelejtettem ide írni, hogy találkoztam Benda Laciékkal, ott voltak az Articsókában. Valamikor együtt dolgoztunk, és nagyon jókat beszélgettünk. Sokat tanultam tőle. Most legalább egy kicsit dumálgattunk.

Meg azt is elfelejtettem, hogy nagyon érdekes következtetésre jutottunk Hahn Endre megfigyelése alapján. Szerinte a baloldaliak mindent megbocsátanak a baloldali kormánynak és politikusoknak. Erre mi azt mondtuk, hogy a jobboldaliak meg pláne. Végül arra a konszenzusra jutottunk, hogy a baloldaliak kilencven százalékban, míg a jobboldalon ez kilencvenkilenc százalék. Mindkettő elborzasztó. Vélhetően ez attól van, hogy mindkét oldalon szinte vallásosan rettegnek az emberek attól, hogy a másik oldal hatalomra jut, és ez mindent felülír.

Ma természetesen egész nap néztem a parlamenti vitát és az új miniszterelnök beiktatását. A Hírvitában azonnal megjelent „Házi Áldás” véleménye, miszerint:

„Mélypont...ez a politikai mélypont, egy elmekórtani eset ez az ember.
És van, akinek ez az ember kell. Mit lát benne? A gátlástalanságát? A pojácaságát? A szereplési vágyát? A tetQtQl talpig demagógiát?”

(Nincs neki ő betűje.)

Vegyük azt, hogy valóban gátlástalan, pojáca, telve szereplési vággyal és demagógiával.

Csakhogy: ha most Orbán Viktor állt volna ott, akkor szinte az egész baloldal ugyanezt mondja, írja, zokogja róla.

Akkor most vagy az van, hogy mindkét ember gátlástalan demagóg ripacspojáca, vagy egyik se. De ezt sose tudjuk meg, mert mindkettőről a népesség másik-másik fele azt gondolja, hogy márpedig az. Sehogyse lehet igazságot tenni.

Végignéztem ezt a szégyenletes vitanapot, és onnan tudom, hogy mégiscsak balra állok, hogy Áder és Répássy szereplését találtam fölháborítóan ripacsosnak.

Yes, comment…

Jövőre csökken a köztisztviselői bérekre jutó keret, ami a vártnál is nagyobb létszámleépítést tesz szükségessé a központi közigazgatásban. (Nem lesz több tízezres leépítés a közszférában - jelentette ki a Klubrádióban a közszolgálati reformért felelős kormánymegbízott. Vadász János szerint már csak azért is alaptalan 80 ezres leépítéssel riogatni, mert ebben a szférában 50 ezren dolgoznak.)

Mi mennyi?

Valahogy tisztázni kellene számokat, mert sokan nyilván úgy gondolják, hogy aki az államnál van alkalmazásban az köztisztviselő, és azok nyolcszázezren éldegélnek az adónkból. Ezt egy kicsit soknak találja minden normális ember, nyilván az ellenzék is. Ki tudja miért, mégis nagyokat riogat. Egyik nap Bokros Lajost látják visszasunnyogni, másnap gázárat emelnek, harmadnap mindenkit elküldenek. Talán tisztázni kellene, hogy mi mennyi, mennyi a sok, és mi az, ami akkor is elkerülhetetlen, ha a Fidesz aktivistái telesírják a Dunát.

A szegedi betegcsere ügyében indított fegyelmi eljárás nyomán két ápolót és egy beteghordót fegyelmivel elbocsátottak.

Pír

Remélem, annyi arcuk azért maradt még a szégyentelen fegyelmezőknek, hogy a hálapénzekből összedobtak valami borítékba valót ezeknek a szerencsétleneknek. „Én kérek elnézést.”

Feketemunkások mellett illegális bevándorlókat és szökésben lévő bűnözőket is találtak a Művészetek Palotája építkezésén egy adóhivatali ellenőrzés során.

Enyhítő

Szerintem ez nagyon pozitív hír, hiszen kiderült belőle, hogy a szökésben levő bűnözőket nem lopáson, nem rabláson kapták, hanem munkán. Remélem, ezt valahol majd beszámítják enyhítő körülmény gyanánt.

Október 15-ig, a tervezett hungarista demonstráció napjáig alkotmányosan már nem születhet olyan törvény, amellyel meg lehetne akadályozni a rendezvényt.

Diskura

Nem is gondolta senki komolyan, hogy a mi humanista államgépezetünk képes megoldani egy ilyen hallatlanul bonyolult kérdést. Ha a tatár jönne, és alkotmányosan nem lehetne megállítani, akkor is csak állnánk itt és néznénk. Éppen azért vagyok biztos abban, hogy a zengői NATO radar is csak fölösleges kiadás lett volna. Minek észrevenni a lopakodó ellenséget, ha csak diskurálni tudunk róla?

Jövő nyáron, a Pilisben mutatják be Szörényi Levente Árpád népe című történelmi nagyoperáját.

Besnye intelme

Mindenképpen ott leszek, kamerával, hangfelvevővel, és éberen figyelek. Csodát várok, mert talán ez az a pillanat, amit Besnye sámán évszázadokkal ezelőtt megjósolt tamungájában (sopánkás énekes jövendölés). Ebben arról van szó, hogy jő a nagy dalnok, királyként áll a helyek fölé, és végre megtalálja azt a hangot, amitől a Föld bőre kinyílik, és szíve a napvilágra emelkedik, hogy örökké ott ragyogjon a „piliskás” kiválasztott ország fölött. Bár Besnye arra is int, hogy oda kell vinni a húszezer éves Magurán koronát, mert csak úgy lesz a csoda. Talán mégis kellene várni még egy évet a bemutatóval, mert a következő választás után várható az újabb korona-hurcibálási hullám.

Növekszik azoknak a férfiaknak a száma az USA-ban, akik azt állítják, hogy szexuális zaklatást szenvedtek el. (Sokakat a munkahelyen azért piszkál egy vagy több férfi, mert nőiesnek, puhánynak tartják őket – és ez is szexuális zaklatásnak számít.)

Hoppon

Mi, vérmacsók, akik gyönge lelket takarunk, rettegünk a munkahelyi szexuális zaklatástól, úgy tekintünk az USA-ra, mint moszlim testvéreink Mekkára, hiszen szinte hetente kapunk valami iránymutatást. Pirkadó nemiségem idején folyamatosan arról álmodtam, hogy egy kicsit zaklat majd M. tanárnő, de hoppon maradtam. Teljesen diszkriminatív módon, szégyenszemre úgy kellett megöregednem, hogy soha senki nem zaklatott a munkahelyeimen. De csak azért, mert még csak eszembe se jutott, hogy egy bizonyos G. Józsefnek az a tréfás kérdése, miszerint buzi-e vagyok, perérett megnyilvánulás volt.

Szeptember 28. (kedd) Délelőtt Milos bölcsiben volt – persze a mamájával. Természetesen az egyhetes beszoktató programban mindjárt négy napot át lehet ugrani, mert gyakorlatilag azonnal beilleszkedik. Nagyon hiányzott neki a gyerektársaság. A védőnő szerint nyugodtan fölvehették volna óvodába is, de valamiért az nem sikerült.

Visszafelé elhozták Ancsurkát, aki eléggé régen volt már itt. Így aztán volt miről beszélgetni. Bár – mivel neki hét gyereke, és Isten tudja hány unokája van – az unokák helyi értékét és nevét már nem mindig tudom elsőre követni.

Igen jót ebédeltünk is: bableves, bakonyi palacsinta – az olyan, mint a hortobágyi, csak gomba van benne, amitől bakonyi lesz mindjárt. A feleségem pakolt Ancsurkának a múlt héten eltett bodzalekvárból, csalamádéból, lecsóból. Aztán elmentek mind Szentendrére, Wandáékhoz. Öcsike könnyekig hatódott a feleségem bablevesétől, a bodzalekvártól nem különben.

Én meg elmentem az Articsókába, hogy Fialával és a szokásos társasággal elemezzük a nyári híreket. Számomra kicsit megdöbbentő volt, hogy sajnos szinte minden bejött, amit hónapokon át mondtunk. Persze nem én, hanem például Bauer Tamás és TGM.

Szeptember 27. (hétfő) Gábor barátomtól kaptam egy levelet, amelyben nagyon tanulságosat ír. Nem szereti ezt a naplót, idegesíti, mert egyoldalú, személytelen – mondhatnánk: elidegenedett. Többnyire okosakat mond, mint most is. Valójában az lenne az igazi, ha levél formában írnám, és ezt hamarosan meg is próbálom, mert hátha ezzel ki tudom kerülni azokat a dolgokat, amelyektől én is idegenkedem.

Szeptember 26. (vasárnap) Milos a mamájával elment diót szedni a Szilveszterhez, a sógoromhoz. Szentendrén még fölvették kicsi Szonját is. (Azért írom, hogy „kicsi, mert van a családban egy nagyobb Szonja is.)

Tegnap kitaláltuk, hogy mégis inkább mustot csinálunk a sok szőlőből, de nőm nem bírta mindet ledarálni a paradicsompasszírozóval. Mert az nem jó ilyesmire. Hanem én elvállaltam, hogy ma a botsáskával – az egy botmixer – földarálom, aztán leszűröm a maradékot. Dolgoztam rajta két órát. A darálás még csak ment, de a liternyi must, amit kaptam nem akart átmenni a szűrőn. Ezért aztán két szűrőt vetettem be. Az egyikből csöpögött a lé, a másikból kimostam a lepedéket, aztán cseréltem. Persze ötször szűrtem át. Bár mindegyik folyadék könnyebben ment át a szitán az előzőnél, a végén mégis valami átláthatatlan zöld patymag lett belőle. Ha van hozzá gusztus, meg lehet inni, de meg kell szokni, hogy van neki egy kis mezei poloska bukéja. Talán attól, hogy a brutális botsáskázás miatt nem csak a héj vált péppé, az össze ízével együtt, hanem a magok is. Így a börtönükből kijutottak a telítetlen zsírsavak. Az is lehet, hogy ha megerjed és letisztul, akkor valami eszméletlenül zöld bor lesz belőle, amiből meggazdagszunk, mert mindig vannak elmebetegek, akik ilyesmikért lelkesednek.

Délután még fát is vágtam. Meglepő módon már belátok abba a sufniba, amibe tegnap még nem tudtam, mert annyira tele volt hullott fadarabokkal. Mire hazaértek jó nagy tüzet raktam. A kicsi fiunk combjain van valami kiütés, de ez nem zavarta abban, hogy nagyon aranyos legyen. Olyanokat mond, hogy „jó éjt!”, és nem tudjuk, honnan tanulta.

Tegnap arra a kérdésre válaszoltam, hogy „Ön melyik újságíró ellen javasolna vádemelést?”

Nem tudom magamat annyira vetemedettnek elképzelni se, hogy valaha egy kollega ellen büntetőeljárást kezdeményezzek. Azt hiszem a legmocskosabb újságírók ellen is csak a szakma eszközeivel dolgozhatok, a többi nem az én dolgom. Azóta pláne így gondolom, amióta Lovas Istvánnak hazatántorgása után az volt az egyik első dolga, hogy följelentett valami marhaságért. Persze az ügyészség elzavarta, de már akkor megéreztem, hogy valami egészen ocsmány háború kezdődik, ami megrontja majd a várva várt demokráciát. Így is lett.

Szeptember 25. (szombat) Folytattuk tegnap megkezdett biogazdálkodó földműves életünket. Ez nekem abból állt, hogy láncfűrésszel alaposan lekopasztottam a bodzát. Ami nem is egy, hanem sok, csak amikor még kicsik voltak összekötöttem őket, és így egy fa lett belőlük. Szeretem, mert jó furulyát lehet készíteni belőle, jó a virága meg a gyümölcse. A tetveit viszont utálom. Idén annyi volt, hogy feketéllet tőlük minden. De még most is találtam olyan ágakat, amelyiken hemzsegtek. Nem is a tetvektől undorodom, hanem a váladékuktól. Bezzeg a hangyák szeretik.

Szeretek láncfűrésszel dolgozni. Nagyon macsós, bár tíz perc után nehéz elegánsan tartani. (Különben az emberiség s a Föld egyik legnagyobb ellensége. A másik a teherautó, amelyik el tudja vinni az öt perc alatt földre döntött fát.)

Kitaláltuk, hogy a hűvös idő miatt esténként kicsit begyújtunk a cserépkályhába. Annyi hulladék léc meg deszka van itt, hogy elég sokáig eltart majd, mire fölvágok mindent. (Mert igazából a cél nem a meghitt meleg csiholása, hanem az, hogy megszabaduljunk ezektől.) Milos leste, hogyan vágom a fát, aztán részt vett a tűzrakásban, és együtt figyeltük, ahogy a füst kibújik a kéményből. Este meg kicsit a kályhához bújtunk. Félelmetes sebességgel tanulja a nyelvet. Tulajdonképpen már rendesen lehet vele beszélgetni. Nem mondom, hogy minden hang tökéletesen jön ki a szájából. Valamelyik nap például a mamája nem értette, hogy miért nevezi őt tüske Mamának. Ma rájöttem, hogy büszke Mamát mondott. Ez arról jutott eszébe, hogy ma mondtuk neki, hogy büszkék vagyunk rá, és meg is tapsoltuk ebédnél, amikor tulajdonképpen hibátlanul evett meg kanállal egy tálka levest.

Szeptember 24. (péntek) Ma betakarítottunk. Valahogy eszünkbe jutott, hogy kár lenne a sok bodzabogyót odaveszni hagyni. Szilvával keverve nagyon jó lekvár. Amúgy is le kell kopasztanom a bodzafánkat, mert állandóan túlburjánzik. Ilyenkor ősszel visszavágom, májusban meg már méteres új ágakat növeszt. Így aztán egyszerre vágtam az ágakat és szedtem a termést. Még holnap lesz vele egy kis munkám.

Közben nagyon megijedtem, mert a gyerek valahogy a közelembe férkőzött, és kiröpült a kezemből a balta. Milos messze is volt, meg mögöttem is, sőt én nagyobb veszélyben voltam, mert majdnem a lábam ujjait vágta le, de akkor is. Ez inkább csak erősítette bennem, hogy nem szabad ilyen eszközökkel dolgozni, ha gyerek van a kertben.

Látván szorgalmamat, nőmnek eszébe jutott, hogy amíg a gyerekünk alszik, leszedhetnénk a maradék szőlőt. Nem hittem volna, de miután hetek óta eszegetjük, már sok-sok fürtöt leszedtünk, még mindig majdnem egy vékányi maradt. Nem mondom, nagyon bio, de azért még van párezer szem, amit meg lehet enni. (Állítólag azoknak se lett szebb a termésük, akik permeteztek.)

Levezetésképpen még megcsináltam a kerti asztalt is. Most végre nem inog. Engem nem zavart, de mivel a gyerek időnként rámászik, balesetveszélyes. Utoljára Dávid fiammal voltam így, hogy állandóan rettegni kellett. Ő is rendkívül következetesen mindig azt tette, amit nem szabad. Az ilyen gyerekek miatt nem csak állandóan ideges az ember, hanem még dolgot is adnak. A lányaim sokkal megbízhatóbbak voltak.

A végén még le is kellett sikálni az asztalt, mert ugyan csak egy rövid időre támasztottam a falhoz a lapját, de a mi négylábú barátunk jól lehugyantotta.

Délután, amikor tejért mentem az új bringámmal, arra lettem figyelmes, hogy a járdán nagy sebességgel jön egy gyerek, aztán lerepül a lépcsőn, úgy egy méter magasról. Nagyon szépen ért földet. Kicsit beszélgettünk. Kiderült, hogy párszor pofára esett, mire ezt sikerült ilyen szépen bemutatni. Szinte pont olyan gépe van, mint nekem. Lehet, hogy holnap én is kipróbálom, ha nem lát senki.

Maradék időmben az Internet Explorerről a Mozilla Firefoxra való átállással bajlódom. Nem mintha abba a törzsbe tartoznék, amelyik számára minden undok, ami Microsoft-termék, de elegem lett abból, hogy állandóan mindenféle reklámok ugrálnak föl a képernyőmre, és naponta fél órám azzal telik, hogy a beférkőző aknácskákat meg kémgubicsokat irtom. Azt leszámítva, hogy a Firefoxban eleve le vannak tiltva a fölbukó reklámok, például van olyan szolgáltatás is, hogy fölnagyíthatom egy-egy oldal képeit. Még nem ismertem ki eléggé, de már most is találtam apró hibákat. De legalább pár napig azt érzem, hogy ez mégis más.

Szeptember 23. (csütörtök) Úgy volt, hogy kijönnek hozzám a TV Kulturális Híradójától, hogy beszélgessünk a blogoktól, de aztán az lett, hogy én mentem be, és Csizmár Edinával beszélgettem egy kamera kereszttüzében. Holnap, vagyis 24.-én a déli Híradóban lesz, biztosan a második felében.
Sose voltam még a Híradó stúdiójában. Az is csak egy gyár, mint az összes nagyobb szerkesztőség. De azt hittem, hogy ott nagyon frusztrált, ideges emberek rohangálnak. Ezzel szemben nagy csönd volt, nyugalom, halkan beszélgettek, és eléggé jókedvűek voltak az ott dolgozók. Mondjuk az MTV anyagi helyzetére jellemző, hogy a számítógépeken nincs Word, mert nem vették meg.
Amíg én a világhírű blogger szerepében nyilatkoztam, Milos, a mamája, valamint Tamara és Marcika az állatkerti játszóházban múlatták az időt. Elmentem értük, de mielőtt haza indultunk volna, elmentünk sétálni. Aztán még bementünk egy kínaiba is. Kellemes hely volt, de az ételt csak én találtam elég jónak. (Ha megfázom, szinte gyógyhatásúak az erős kínai pacsmagok.) Milos megint hódított. A pincérnőnek nagyon tetszett, de persze csak messziről nézte. Egészen addig, amíg oda nem ment hozzá a macsóka. Akkor aztán fölkapta, ölelgette, hintáztatta, majd megette.
Marcika meg nagy változásban van: már rendesnek mondható ételeket kap. Most is, mint mindig, mintagyerekként viselkedett. Csak a kocsiba nem akart beülni. Nem hisztizett nagyon, csak befeszített.
Kicsit megáztunk, de szerencsésen hazavittük Tamaráékat. Itthon Milost már fürdetni se lehetett, kicsi tejberizs és fogmosás után azonnal elájult.
Nem mondom, hogy teljesen jól vagyok, de jobban. Úgy tűnik, a szokásos homloküreg-gyulladás most talán nem ér el.
 

Szeptember 22. (szerda) Rettenetes éjszakám volt, mert úgy rázott a hideg, hogy nem bírtam aludni se. De úgy látszik, az ilyesminek van valami haszna, mert ébredés után kicsit jobban lettem. Persze ez nőmnek is köszönhető, aki féltő gonddal ápol. Tegnap két hatalmas fokhagymás-tejfölös kenyeret kaptam vacsorára, forró teával, ma gyönge húslevest, egyebek mellett. És még forralt bort is készített. Kicsit rontottam az állapotomon, amikor elmentem tejért, és majdnem bőrig áztam a biciklin. Még jó, hogy Milos nem akart velem jönni. Kellemetlen, csípősen hideg, gusztustalan őszi eső volt. Az viszont talán javított a körülményeimen, hogy elment a hidegfront, amitől akkor is álmos és fejfájós vagyok, ha meg se fáztam. Még arra is volt erőm, hogy kicsit takarítsak, írjak, és Wanda virtuális kiállítását piszkáljam. Talán holnap már sokkal jobb lesz.

Szeptember 21. (kedd) Nem lettem sokkal jobban, bár voltak olyan órák, amikor szinte egészségesnek éreztem magam. Annyi erőm volt, hogy éppen csak elvégeztem minden munkát, amit muszáj volt. De estére azért teljesen elfáradtam.

Este megnyugvást hozott, hogy évekig gondoltam arra, meghalt-e valaki úgy ötven éve a Tacoma híd összeomlásakor - (http://ta.twi.tudelft.nl/nw/users/vuik/information/tacoma_eng.html) Ez egy híres eset: a mérnökök nem számoltak jól a szél okozta rezonanciával, így a híd elkezdett lengeni, aztán leszakadt. Erről film is maradt ránk, sokszor végignéztem, és mindig arra gondoltam, mi lehetett például abban az autóban, ami a filmen látható, mert a hídon maradt. Most megtudtam egy filmből, hogy ember nem veszett oda, csak egy spániel, aki nem volt hajlandó kiszállni az autóból.

Szó volt az egyik kedvencemről, a Confederation hídról is (http://www.confederationbridge.com), amit néha sokáig nézek webkamerán, talán azért, mert megnyugtató látvány.)

Szeptember 20. (hétfő) Az egész napom azzal telt, hogy küzdöttem e betegséggel. Nagyon érdekes, nem először fordul elő, hogy kapok valamitől egy allergiás rohamot, aztán egy-két napra teljesen bedugulok. Vasárnap, Seregélyesen elkezdtem kicsit tüsszögni, el is múlt pár perc múlva, de estére már nem kaptam levegőt. Vélhető, hogy a hirtelen jött roham idején csökken az ellenálló képességem, és ez elég a lesben álló baktériumoknak ahhoz, hogy legyőzzék a szervezetemet.

Ilyenkor szinte állandóan elaludnék. Meg is teszem, amint leülök. A tévét öt percig sem tudom nézni, a számítógépre pedig szabályosan ráborulok. Ez van most.

Csordában manipulálók

Érdekes, de azért elég kellemetlen hetem volt. Beleláttam a jövőbe.

Régi meggyőződésem: már a következő országgyűlési választáson olyan helyzet állhat elő, hogy az interneten dől el minden. Ha Gyurcsány Ferenc és az új szocialista pártelnök képes lesz olyan népszerűségre szert tenni, mint Orbán Viktor, valamint pártja és kormánya 2002-ben, és az ország választó népe éppen pont két, szinte egyenlő félre oszlik, akkor az internetes kampányolás és manipulálás szerepe fölértékelődik. Emberről-emberre, személyesen kell majd meggyőzni azt a kevés választók, akik billenthetnek a mérlegen.

A múlt héten az történt, hogy a nepszava.hu Hírvita rovatában – ez tulajdonképpen egy hagyományos beszélgető fórum, amelyben én fölvetek egy-egy hírt, és arról beszélgetünk – megjelent néhány jobboldali beszóló, és gyakorlatilag szétverték. Ennek az a módja, hogy a vendégek teljesen függetlenül attól, hogy miről van szó, mindenbe és mindenkibe belekötnek, fröcskölődnek, tücsköt-bogarat összehordanak. Magyarkodnak, Trianonoznak, szidják a kommunistákat, és persze a lapunkat. Ettől az addig teljesen normális hangnemben vitatkozók megrémülnek, és fölhagynak a beszélgetéssel. Csönd lesz, a társaság szétszéled. Ez egy régi trükk, bárhol ki lehet próbálni. Arról a hírről volt éppen szó, hogy szavaznunk kell majd az idegenbe szakadt magyarok állampolgárságáról.

Megjelenésükkel szinte egy időben a nepszava.hu oldalán kiraktunk egy szavazógépet, amellyel arról érdeklődtünk, hogy a kettős állampolgárságról szóló szavazáson olvasóink igennel vagy nemmel szavaznak-e. Délutánig egy teljesen reálisnak tűnő 6:4-es eredményt kaptunk, amelyben többségben voltak a „nem” szavazatot előre jelzők. Ez aztán igen rövid idő alatt 3:7 arányra fordult. Ez azt mutatta, hogy valakik manipulálták a szavazást. Tekintettel arra, hogy mi nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy az egyik oldal milyen ügyesen tud szavazókat toborozni, hanem arra, hogy a rendszeres olvasóink miképpen vélekednek, levettük a „gépet”.

Ez hatalmas műfölháborodást keltett a Hírvitában új vendégeink között. De közben, meglepő módon nyíltan „kimondódott”, hogy igen, a jobboldali szervezett internetezők szükség esetén riadóláncban értesítik egymást, tömegesen szavaznak, és tették ezt már máskor is, például tévés szavazásnál. Aztán az is kiderült, hogy ilyenkor a bizonytalanok meggyőzése a cél. Valahol olvasták, hogy a tétovák inkább az esélyesebbet választják. (Ami igaz.)

Azt leszámítva, hogy – politikai értelemben - teljesen amatőr virtuális partizánokkal volt dolgunk, le kell vonnunk néhány következtetést, mert fejlődnek a következő két évben. Például nem szabadcsapatok, vagy magányos bajnokok gyanánt vagdalkoznak majd, hanem esetleg központi irányítás alatt. Mert most úgy tűnik, csak azt képzelik, hogy egyedül a Fidesz támogatja a kettős állampolgárságot, tehát minden baloldali nemmel szavaz, ezért kell balra támadni. Ez egyrészt nyilván nem igaz, mert vélhetően a jobb és a baloldal is lelkiismereti szavazásra bíztat, sőt az emberek a pártok iránymutatását figyelmen kívül hagyva döntenek majd. Másrészt a Fidesz biztos a hamarosan bekövetkező áttörő győzelmében, ezért úgy tűnik, neki most az autonómia előnyösebb, mert olcsóbb megoldás. De az is lehet, hogy Gyurcsány – akinek még nem ismertük ki a gondolkozását, csak azt tudjuk, hogy huszárvágós típus - egyszercsak elkezdi igenelésre bíztatni az embereket. Nagyon sok hívet szerezhet, ha kiejti azt a szót, hogy Trianon, és még a nemzeti önbecsülésről, a tartozásunkról is mond valamicskét, nem túl nagy kockázattal. Egyrészt kicsi a valószínűsége, hogy érvényes lesz a népszavazás. Másrészt, ha érvényes lesz, és „igen” többséggel, akkor mire az egész törvénykezési szekatúra lezajlik, és valóban magyar állampolgárok lehetnek az erdélyiek - Románia EU csatlakozása miatt okafogyottá válik az egész. A vajdsági és kárpátaljai magyarokat pedig mindenképpen segítenünk kell majd, mert nem valószínű, hogy nagyot változna, pláne javulna a sorsuk.

Mindenesetre fogalmunk sincs, mi lesz a pártok álláspontja, de a mi támadóink máris elkezdték a virtuális háborút. Elérték ugyan, hogy mérsékelt beszélgetőtársaink – remélem csak pár napra – elmeneküljenek, de azt is, hogy az eddig moderálatlan fórumot szorosan ellenőrizzük. (Minden magára adó internetes fórumon figyelnek moderátorok, de ezt senki nem szereti. Azok se, akik moderálásra kényszerülnek. Mi meg is lepődtünk azon, hogy milyen sokáig nem volt erre szükség.)

Mondom: az interneten dőlhet el, hogy ki irányítja majd újabb négy évig az országot. Tudom, hogy Magyarországon lehetetlen etikai megállapodásokat kötni. Pláne olyat, ami a névtelenség mögé bujkálva tobzódó – gyakran sajnos szenvedélybeteg - internetezők betartanának. Remélem, a csordában manipulálás alkalmazása 2006-ban többet árt majd a provokátoroknak, mint azoknak, akik elszenvedik a támadásokat. De rendkívül sok kellemetlenséget okozhatnak. Ma még fölmérhetetlen, hogy a fölfokozott izgalmi állapotba kerülő, és ettől még a mainál is szorgalmasabb jobboldal milyen újabb eszeveszett cselekre képes. Jó, ha a baloldal tudja: ma nincs ellenszere. Vagy kitalál valamit, vagy fojtogatónak találja majd a virtuális teret. Látunk ugyan faragatlan, suttyó baloldaliakat is az internetes tülekedésben, néha talán össze is állnak egy-egy akcióra, de valahogy nem tudnak őrsökbe, körökbe, osztagokba szerveződni, és nem rohangálnak digitális véres karddal naphosszat, ha úgy vélik, hogy intett értük a Vezér.

Szeptember 19. (vasárnap) Seregélyesen voltam, ahol régi ikaruszos barátaimmal találkoztam. Egyik kedves kolleganőnk, Kovács Edit hozta össze a régi társaságot. A férje, akit azelőtt nem ismertem, igen jó húsokat sütött, és amúgy is kiváló házigazda volt.

A rendszerváltás előtt az utolsó munkahelyem volt az Ikarusz Újság. Nagyon jól éreztem magam, mert egy egészen kiváló társaság jött össze Gerendás Ferenc vezetése alatt. Nem mondhatnám, hogy mindig, minden „vezetőt” feltétlenül tiszteltem az életemben, így ő igazán kivételnek számított. Soha egy hangos szót nem hallottam tőle, soha egy pillanatra sem korlátozta a szabadságunkat. Nagyon igényes volt. Elég sokszor gondolok rá, mert örököltem tőle azt, hogy ahol csak lehet, az „e” helyett az „ö”-t használom, és eszembe jut, amikor átírom a saját szavaimat. Nem mintha ezzel csakugyan gátat lehetne vetni a magyar nyelv elmekegősödésének, de az ár ellen is kell tenni valamit, akkor is, ha reménytelen. Szerencsére Feri, akit nagyon régen láttam, igen jól állapotban van, jól néz ki, és szinte semmiben nem változott. Büszke voltam arra a megjegyzésére, hogy szerinte akkor volt a legjobb a lap, amikor mi – például Elmerrel – ott voltunk.

Nagyon fontos volt nekem, hogy megint találkozhattam Dunajcsik Ilonával, akitől igen sokat tanultam akkoriban.

Érdekes, hogy akkoriban, amikor ideológiai, politikai nyomás alatt dolgoztunk, mennyire egyetértettünk mindenben. Ma már szinte semmiben. Én például szinte teljesen egyedül maradtam - a ma is dolgozó barátaim között - baloldali szemléletemmel, és tulajdonképpen semmiben nem értünk egyet. Csak abban, hogy jó volt egy délutánt együtt tölteni, és beszélgetni.

Szeptember 18. (szombat) Reggel jó korán keltünk, mert a feleségem elment a Tilosba, rádiózni. Illetve csak ment volna, mert az autó valahogy nem indult. Végül bejutott, én meg hatalmas logikai játékot játszottam, mire kitaláltam, miért nem indul, és miképpen lehet megjavítani. Amikor rájöttem, azért fölhívtam Ákos öcsémet, aki helyeselt. Öt perc múlva szépen berregett a motor.

A drága kis gyerekünk keveset aludt az éjjel, egész nap kicsit nyivákolós volt, de azért nem elviselhetetlen. Elmentünk a patikába, gyógyszerekért, meg a boltba is. Ott volt egy kínos jelenet. Mindig magához vesz egy túrórudit, de már tudja, hogy csak fizetés után eheti meg. Most a sor elé ment, bemutatta a rudit, a pénztáros kisasszony meg beütötte. Aztán mondta, hogy akkor most már jöjjek előre. Ezt nem nézték jó szemmel a mögém kerülők.

Ma azon gondolkoztam, hogy mi okozhatja a gyerekek agyában azt, hogy kicsi koruk egy szakaszában szinte valahányan az „ez mi ez?” formulát használják? Nyilván nem a fölnőttektől hallják, mégis mind rátalálnak. Tehet valami belső logikája, ami jobban megfelel az agy információs struktúrájának, mint a „mi ez?” vagy az „ez mi?” Lehet persze arra gondolni, hogy a két kérdést összevonják, mert nem tudják, melyik a helyes. De hasonló problémákat szinte egy nap alatt megoldanak, ezt meg nem képesek. Miért?

Délután Milos követelte, hogy feküdjek le mellé, mert hármasban akar aludni. Így – csakis a kedvéért – jó nagyot aludtam. Éppen akkor ébredtem, amikor megjöttek Ákos öcsémék. Hozták az új versenybiciklimet, amit Mirkótól örököltem. Szépen rendbe tette nekem. (Ő profi bringás, valamint szerelő és építő.) Délután ki is próbáltam. Mindjárt az első fékezésnél majdnem pofára estem, mert úgy áll meg, mintha nekiment volna valaminek. És olyan erővel lehet hajtani, hogy simán fölmenne a falon, ha akarnám. Soha nem mentem még ilyen könnyen és gyorsan hegymenetben. Vissza kell fognom magam.

Ezt válaszoltam arra, hogy „A bankokon kívül kire vetne még ki adót?”:

Ha pénzügyminiszter lennék, folytatnám azt a hagyományt, hogy minket, autósokat mindig meg lehet egy kicsit kopasztani. Például az államháztartás helyzetének javítása érdekében minden autós legyen köteles százezer forintot bűnadó-előleget adni, amiből majd levonhatják a büntetéseket, a parkolásit is beleértve. Egy jelképes, évi tízezres összegből ki lehetne hozni a természetvédelmi adót az elütött verebekért, lepkékért és sünökért. Külön kutyaütő adó is lehetne, amiből az elcsapott ebek tulajdonosait nem kártalanítják soha. Soroljam még, vagy lelőttök idejében?

Szeptember 17. (péntek) Egész jó nap volt, de estére nagyon rossz kedvem lett, mert Milos elkezdett sírni, és nem nagyon akarja abbahagyni. Már délután jelezte, hogy fáj a torka, de nem nagyon lehetett komolyan venni, mert mostanában mindene fáj. Egy karcoláson naphosszat tud keseregni, be kell kenni, esetleg ragasztani is. És arra is rájött, milyen hatásos, hogy ha valamit el akar érni - például az utcán cipeltetné magát -, akkor bejelenti, hogy fáj valamije, és lekuporodik a földre. Mivel már két órája sétáltunk, gesztenyét szedtünk, hintáztunk, vásároltunk, csakugyan fáradt volt. Délután még elment a mamájával világot látni – na ez most jól jön ide, mert pont egy olyan „kiállításon” voltak, ahol a sötét teremben azt mutatták meg, mit észlelnek a vakok. Aztán vendégségben is jártak. De amikor hazajöttek, még akkor is úgy tűnt, hogy nincs olyan nagy baj. Persze most azért vagyunk idegesek, nehogy megint elkezdjen fulladozni, nehogy kórházba kelljen vinni. (A legutóbbi – és egyben első – alkalom óta még csak meg se volt fázva.) Talán szerencsénk lesz.

A vakos bemutatón amúgy félni kezdett, így ki kellett jönni vele. Viszont megfigyeltem, hogy amikor fölmászik valahova egy létra segítségével, akkor is megfogja mindkét kezével a létra legalsó fokát, ha ahhoz le kell térdelni, és amúgy soha nem érintené meg - illetve csak a lábával. Nem tudom, miért tesz ilyet, de pont olyan, mintha babonából tenné. Amúgy nagyon ügyesen mászott.

Érdekes, hogy a falunkban négy játszótér van. Az is lehet, hogy némely városokban, vagy fővárosi kerületekben nincs ennyi. Egy főre számítva a hintaarányban biztosan vezetünk. Ez persze azért is érdekes, mert egy falusi gyereknek talán jóval kevesebb igénye lehet játszóterezni, mint egy városinak. Gondolom én, de nyilván tévedek.

Ma hazafelé totyogva néztem az utcaképeket. Micsoda gyönyörű falu lenne ez, ha a gyalázatos beton villanyoszlopok nem csúfítanának el mindent! Egészen förtelmesen néznek ki, ráadásul jellemző pofátlansággal nem is egy helyen a járda kellős közepére telepítették őket. Micsoda szakember lehetett az a mérnök, aki ezt kitalálta. Ma már ilyesmiért elzavarná a nép, de ez még a szocializmus idején pusztított errefelé. Mindenesetre húsz éve, amikor ide költöztem, már itt voltak ezek a rondaságok.

Gesztenyét azért szedtünk, mert tegnap is hazahoztunk néhányat, és nagyon jókat játszottunk velük délelőtt. Bábucskákat csináltunk, meg háromlábú széket, és pókot is, hosszú gyufaszálakkal. Nem éltek sokáig, mert Milos erős minőségpróbának vetett alá minden darabot.

Kicsit zavart ma, hogy csakugyan sikerült szétverni a Hírvita társaságát. Legalábbis ma alig szólt hozzá valaki. Remélem, azért nem hal meg, mert kár lenne érte.

Szeptember 16. (csütörtök) A napom nagyobb része azzal telt, hogy figyeltem, ahogy néhány jobboldali látogató szétveri a Hírvitát. Elképesztő megszállottsággal dolgoznak. Meghagytam az egészet, mert igen tanulságos, például nagyon jó tanulmányt lehet majd írni belőle. De sajnos mostantól rendszabályokat kell bevezetni, mert különben hiába dolgozunk.

Tegnap a szavazógépünk körül polgári köröztek. Le is kellett venni, mert annyira bepetézték. Tudtam, hogy ezek bekövetkeznek, csodálkozom, hogy ennyi ideig vártak.

Pedig lehetne velük békésen, emberi módon beszélgetni. Zsigerből háborúznak. Kár.

Yes, comment…

Az egész világot megdöbbentette az észak-oszétiai Beszlánban végrehajtott túszszedés és tömegmészárlás. Az áldozatok fele iskoláskorú volt, akik közül sokat hátulról, menekülés közben lőttek le. A gyerekek közül néhányat késsel szurkáltak meg, a szemüket vájták ki, kislányokat erőszakoltak meg a terroristák.

Világgyász

Ez a tragédia engem jobban megviselt, mint a tornyok elpusztítása. Arra gondoltam, hogy javasolni kellene az ENSZ-nek: vezesse be a „világgyász” intézményét, mert nincs más mód arra, hogy az emberiség megdöbbenését másképp kifejezzük. Sajnos egyre inkább igaz az a megfigyelésem, hogy folyamatosan találkozom olyan jelenségekkel, amelyektől egyszerűen nem volt elég fantáziám félni. Az régi közhely, hogy nem lehet az ilyen tetteket elállatiasodással magyarázni, mert ezzel sértjük az állatokat. De akkor minek mondjuk azt, amikor fölnőtt férfiak - és pláne nők - gyerekeket tartanak fogva, kiszurkálják a szemüket, és amikor menekülnek, hátba lövik őket? Azt hiszem, az emberiség tartozik önmagának egy közérthető ismeretterjesztő szakkönyvvel, amelyik végre részletesen leírja az ember természetét. Hogy legalább halvány fogalmunk legyen arról, amire számíthatunk. Mert csak az a biztos, hogy számíthatunk.

"Ma erős a gazdaság, stabil és nagy a jólét" - mondta az Országgyűlés első őszi ülésnapján Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt.

Aranyköpések

Természetesen ezzel a mondattal – meg azzal, amiben az öregedő feleségek lecserélésének lehetőségével tréfálkozott - Gyurcsánynak sikerült máris jó nagy fekete pontokat szerezni a nagy népi fünfkomázásban. Lehet, hogy a gazdaság erős, de a rosszlét legalább annyira stabil, mint a kevesek jóléte. Az is lehet, hogy egyszer majd a gazdasági növekedésből valami lecsöpög a nyomorultakhoz is. Ha Gyurcsánynak szerencséje lesz, és tesz is ennek érdekében, ebből érzünk majd valamit 2006 előtt. Ha nem, akkor elbukik. Addig is jobb lenne, ha a tréfálkozást meghagyná az egyre remekebb polgári aranyköpéseket bemutató Fábrynak.

Pokorni Zoltán és Pálinkás József is részt vett a Magyar Demokrata című hetilap tizedik születésnapi rendezvényén.

Ápor

Talán már csak Pokorni Zoltán az egyetlen az egész Fideszből, akitől elvártam volna, hogy ne legyen ott egy áporodott, fertőző eszméktől bűzlő újság parádéján. Érdekes, hogy bármit tesz, nem tudja kiirtani belőlem azt az előítéletemet, hogy ő azért alapvetően mégis egy kulturált demokrata, akinek semmi köze nem lehet a szélsőjobbal való nyomorúságos mutyizáshoz. Talán azzal tudná jóvátenni ezt a botlását, ha ott lenne október 15.-én az Andrássy út 60. előtt az ellentüntetők élén egy apró sárga csillaggal a felöltőjén. Így tudja hitelessé tenni a Fidesz – egyébként nagyon pozitív - antifasiszta állásfoglalását. Ha Pálinkás úr is ott lesz, az már szinte áttörés.

Az Országos Választási Bizottság hitelesítette a hun kisebbség elismerésére irányuló népi kezdeményezés aláírásgyűjtő ívét.

Leletet!

Lassan össze kellene számolni, hány kisebbséget lehetne bejelenteni Magyarországon. Javasolnám például az avarokat fölvenni – Dagesztánban éppen most feszül társadalmilag egy, magát avarnak mondó népecske. Lehet, hogy végig is hívom a telefonkönyvekben található Avarokat, hátha összeállnának, engem pedig cserébe megbíznának a pénztárnokolással. Komolyan: ez az etnobizniszt addig tart majd, amíg egyszer rutinszerű lesz a genetikai vizsgálat, és föl lesz térképezve minden népség génszövevénye. Ha valaki valamilyen nemzetiséghez tartozónak vallja magát, azt orvosi lelettel igazolhatja. Lesznek majd meglepetések.

Szeptember 15. (szerda) Ma egy éves Marcika, az unokám.

Tegnap sikoltozni kezdett a mosógépünk. Kifejezetten úgy hallatszott, hogy valami fáj neki, amikor szivattyúzgat. Ma kihívtam a szerelőt, aki megmutatta, mit talált a szivattyúban. Valami jó büdös, gusztustalan masszát, amiről megmondta, hogy az bizony a vízkőtől van. Ki kell cserélni. Vagyis pont úgy beszéltünk, mint egy reklámfilmben. Azzal a különbséggel, hogy megkérdeztem, mi a hazugság abban, hogy amennyiben egy bizonyos vízkőoldót használok, akkor jobban járok. Azt mondta, hogy többe kerül az a bizonyos por, mint ha ötévente kicserélem a szivattyút. Persze azt is kihúztam belőle, hogy a por jelenlétében is ott maradnak azok a szemcsék, amik aztán a motorba rakódtak.

Azt is mesélte, hogy nagyon nehéz dolguk van a javítással, mert a gépek vezérlését egy bizonyos panel irányítja. Gondoltam én, hogy egyszerű: kicseréljük a chipet, ha elromlik. Csakhogy a gyártók ravaszak. Egyrészt szinte minden évben változtatnak valamit még ugyanannak a típusnak a szerkezetén is, tehát nem lehet csak úgy panelt cserélni. Másrészt, hogy azok javíthatatlanok legyenek műgyantába öntik az elektronikus részt, így nem lehet hozzáférni, javítani, például csak a chipet kicserélni. Érdekes, soha nem gondoltam arra, hogy még az efféle közönséges háztartási szerkezetek gyártói is ilyen eszközökkel kényszerítenek minket pénzköltésre. Úgy néz ki, hogy tőlünk nyugatra gyakorlatilag kidobják a gépet, ha elromlik, vagy becserélik, és beszámítják a használtat. És ez várható itt is, pár év múlva.

Most megtanultam, hogy ha valaki mosógépet akar venni, előbb hívjon föl egy szerelőt, jótanácsért.

Délután Wandáékhoz mentünk, Marcikát ünnepelni. Volt is mit, mert már öt-hat szót kimond, hatalmas sebességgel közlekedik, és igen aranyos. Ja, és szép is. Kicsit összejött a család, volt beszélgetés, pusmogás, futkosás, birkózás, evés, játékcsapkodás, effélék. Bár minden héten lenne.