Ráadásul válogatós. Jó ízlése van. A hülye mesékről átkapcsoltat. Akkor van baj, ha mindhárom meseadón hülye mese megy. Hogy mik vannak: tegnap például arra lettem figyelmes, hogy valami cirkuszban vagy állatkertben a szereplők a látogatási statisztikákat beszélik meg. Ezt mondta a narrátor. Majd bejött a jóságos öreg farkas, aki a légynek se ártana. A földig lógott a nyelve. Megkérdezték, hogyan segíthetnének rajta. Erre valami olyasmit mondott, hogy adják neki oda a kenderkötelet, hogy fölakaszthassa rá magát. Ez van. Egy ilyen mondatért el kellene venni az adó egyhavi reklámbevételét. Aztán csak megnéznék a filmeket, mielőtt levetítik a gyerekeknek.

Sokmindenben Milos teljesen átvette az uralmat. A tévé előtt még utóvédharcokat folytatunk. Vesztésre állunk. Bár, ami azt illeti, tulajdonképpen a televízió valami hasznos, jó dolog is lehetne, ha nem a hülyeség és a hitványság rémuralmával kellene küzdenünk bármelyik pillanatban.

Jó hír:

Elrendelte a hun kisebbség elismerésére indított népi kezdeményezés aláírásainak ellenőrzését az Országos Választási Bizottság. A testület még szeptemberben hitelesítette a kezdeményezés aláírásgyűjtő ívét, a pénteki ülésen pedig elrendelte a rendelkezésre álló két hónap alatt összegyűjtött több mint kétezer aláírás vizsgálatát. Ha legalább ezer aláírás érvényesnek bizonyul, akkor az Országgyűlésnek napirendre kell tűznie a kérdést. Az aláírásgyűjtést Novák Imre Josua rektor és hírnök, az univerzum egyházának a hunok szentegyházának papja kezdeményezte.

November 25. (szerda) Ma tulajdonképpen az égvilágon semmi nem történt, jó nap volt, szerettük egymást. Milos a mamájával mától uszodába jár, állítólag a feléig jól bírta, aztán elfáradt. Nagyon szeretném, ha megtanulna úszni, mert ez egy vizes környék, és szinte biztos, hogy a gyerekek beleviszik egymást a Dunázásba. Ami jó is, ha valaki nem süllyed el.

Este nagyon meghitten olvasgattunk. Nagyon szeretem, hogy lapozni kell vele a könyveket, elmondja, mit lát, és megkérdezi, ha nem ért valamit. Igen tudálékosan ücsörök, és rendkívül nagyképűen tud nyilatkozni a látottakról. Nem tudom, kitől örökölte.

Két rémes hír:

Kolumbiában egy szellemi fogyatékos asszony kivágta a nyolchónapos magzatot terhes nő hasából és elrabolta, de mostanra mind a baba, mind a mama egészséges.

Egészségügyi szakértők egybehangzó véleménye szerint tömeges megbetegedések várhatók a közeljövőben. A kór elsősorban a fejletlen ázsiai országokat, így például Thaiföldet és Vietnámot fenyegeti. A nagy népessége miatt járványokra fogékony Kína szintén a veszélyeztetett országok között van. A szakértők szerint a fertőzöttek száma elérheti a több milliárdot, a halálozási arány pedig akár hét millióra is rúghat.

Yes, comment…

Lebontja a XIII. kerületi önkormányzat a közterületein felállított ideiglenes hajlékokat, sátrakat, fakunyhókat, megfosztva a hajléktalanokat ettől a csekély lakhatási lehetőségtől is - értesült a Népszava. A kerületben dolgozó utcai szociális munkások felháborítónak tartják a döntést, éppen a téli krízis időszak kezdetén, ugyanis az utcán élőknek életveszélyt jelent a tél és a hideg.

Nagylelkűség

Nyilván arról van szó, hogy a sajtó fölfújja ezt, ráadásul megint nem jártak utána a dolognak. Ha egy kicsit is alaposabban dolgoznának, tudnák, hogy egy csöppet sem kell aggódni az angyalföldi hajléktalanokért, teljes joggal bontják le a gunyhókat, hiszen mindannyian „wellness évszakot” nyertek az önkormányzattól. Azt pedig azért kapták, mert a cég, amelyik a hajléktalanok helyére építkezni akar, gáláns módon meghívta egy ilyen nagyon hosszú jólétre az illetékes vezetőket és önkormányzókat, ám ők nagylelkűen lemondtak szegény emberek javára. Örültek is, erre most jön a sajtó, aztán se gunyhó, se wellness.

Némi fáziskéséssel kaptak rá a madarak védőszentjük, Assisi Szent Ferenc magvakból összegyúrt szobrára, melyet a Ferenciek terén októberben lepleztek le. Már horrorisztikus a látvány, főleg napközben, amikor egyszerre legalább tíz-tizenöt galamb váj irdatlan krátereket a szobortestbe. – írja a Népszava.

Megoldás

Ferenc a kedvenc szentem, igazán sajnálom, hogy az oktalan állatok fölfalják a szobrát. Elég brutális ez a megoldás, de Ferenc támogatná. Azért az ötletet ne vessük el: a köztéri szobrokat talán ehetővé kellene tenni, hogy a szobrászok is állandó munkához jussanak. Valami eléggé kemény, de mégsem kőféle anyagot kellene találni, amit csak nagyon lassan bírnak szétcsipkedni a galambok meg a verebek. Egy szobor madárlátta helyeken pár hónapig, máshol egy-két évig élne, és máris újat kellene csinálni. Külön haszon lenne, hogy így a szobrászok nem szembesülnének folyamatosan olyan művekkel, amelyeket tulajdonképpen már röstellnek, arról nem is beszélve, hogy nem kellene minden rendszerváltáskor szoborparkba hurcibálni a politikai tartalmú alkotásokat. Ráadásul visszaesne a fölötte kínos fémhulladék-bűnözés is.

Megharapott egy rendőrkutyát egy férfi Kansas Cityben. A taxidíjat elbliccelő férfi megütötte és megharapta a kutya gazdáját is, amikor az megpróbálta őrizetbe venni - írja a BBC News. Csak kábítólövedékkel tudták ártalmatlanná tenni.

Hír

Ez nem hír, mert nincs benne, hogy a harapós ember postás lenne dologidőben. Én az újságíró iskolában azt tanultam, hogy az a hír, ha a postás harapja meg a kutyát.

Újhelyi István szocialista alelnök a 168 Órában kedvenc grafitijét idézi: "Hogy kimutasd a fogad fehérjét, annak a legszimpatikusabb módja a mosoly."

Bizalom

Én mégis inkább a fogatlanok vicces mosolyában bízom legjobban.

Medgyessy Péter nem vesz részt a december 5-i népszavazáson. A volt kormányfő a Klubrádióban azt nyilatkozta, felelőtlenség arra biztatni az embereket, hogy menjenek el voksolni anélkül, hogy valójában tudnák: miről van szó. Medgyessy Péter szerint a kettős állampolgárság a magyarság többsége számára érzelmi kérdést jelent, nem esik azonban szó a racionális megközelítésről. Ez mint mondta, nem azt jelenti, hogy mindez mennyibe fog kerülni a magyar államnak, hanem hogy hosszú távon mi szolgálja a magyar nemzet érdekét.

Szégyen

Medgyessy Péternek szinte igaza van. Csak abban téved, hogy a kettős állampolgárság a magyarok többsége számára érzelmi kérdést jelent – feltéve, hogy pozitív érzelmekre gondol. Egy olyan országban, ahol a nép folyamatosan Trianon miatt zokog, ám például az Erdélyből a bozgorság (hazátlanság) elől ide menekülteket szinte mindenki románoknak csúfolja, én nem mertem volna erőltetni ezt a népszavazást. Nem csak a demokrácia szégyene vár ránk, hanem meg fogjuk szégyeníteni a kint szakadt magyarokat is. Kár értünk.

Értelmező szótár

Adóbiztos

Egy, az EU-hoz akkreditált kollegától tudom, hogy a néppárti képviselők már csak azért is elfogadták Kovács László jelölését, mert hányingerig fölháborodtak, amikor olyan képet kezdtek el körözni egynémely küldötteink, amelyen munkásőrök láthatók, köztük pedig az egyik akár Kovács is lehetne, ha annyi idős lett volna a fotó készítésének időpontjában, mint a képen látható ember, és legalább egy kicsit hasonlítana rá. Egy magát megnevezi nem kívánó angol képviselő ezt mondta: „Elvárható lenne, hogy a konzervatív politikusok legalább úgy tegyenek, mintha úriemberek lennének. Ha Magyarországon ilyen aljas eszközök bevetésére képesek, akkor lehet, hogy ott inkább kommunista lennék, mint hogy ezekkel szövetkezzek. Ebből a történetből sokmindent megértettem. Szerencsétlen ország.”

November 24. (szerda) Reggel fölhívtam a biztosítási brókeremet, és megkérdeztem tőle, hogy vajon helyesen gondolom-e, hogy hiába hívom föl a biztosítókat, hiszen ők adatvédelemre hivatkozva nem mondják meg, ki ment neki a kocsinknak tegnap, viszont talán érdemes a rendőrök segítségét kérni. Azt mondta, helyesen látom a dolgot. Elvittem Milost a bölcsibe, aztán bekopogtam a szentendrei rendőrségre, mert abból indultam ki, hogy ha engem kár ér, akkor a rendőrök azért vannak, hogy segítsenek megkeresni azt, aki a kárt okozta. Akkor is, ha én – vagyis most vétlenül a feleségem - vagyok hibás abban, hogy nem tudom. Ez nyilván egy afféle filozófiai alapállás, ami viszont nem találkozik a rendőrök szemléletével. Hosszas, fordulatokban bővelkedő beszélgetést folytattam egy kedves rendőrrel a közlekedésiektől, majd az igen kultúrált, segítőkész ügyeletes tiszttel, végül még egy szabálysértési előadóval is. A képlet ugyanis az, hogy én csak úgy juthatok hozzá a balesetet okozó adataihoz, ha följelentem – mint ismeretlen tettest. Ők ezután kikérhetik a biztosítók adatait, ám ha megtalálják a tettest, szabálysértés miatt meg is kell büntetniük. Hiába kérem én, hogy ne büntessék meg, ne legyen priusza – erre egyszerűen nincs mód, hiszen mindenki, aki balesetet okozott, szabályt sértett. Ha tehát nem akarom, hogy még nagyobb bajba kerüljön az, akinek nyilván így is van elég baja a baleset miatt, akkor nekem kell viselnem a kárt, amit okozott. Természetesen az utóbbi mellett döntöttem. Nyilván balek vagyok, de mindigis az voltam.

Ezután névjegyet csináltattam a feleségemnek, majd kiváltottam az óráját, amire valami kristályüveget tett az órás. Ezen kívül voltam fogrögönyözésen, majd Krisztinánál, aki úgy fél órán át kínzott fogkőlevétel ürügyén, ám valójában nem okozott nagy fájdalmat. Hihetetlenül finoman dolgozik, tulajdonképpen már csak egy dolog zavar a fogorvosi rendelőben: a fúró hangja. Ha valaki a vinnyogásmentes fúrót is kitalálja, szinte örömmel járok majd Krisztinához. (Mondta, hogy kezdjek el írni, mert hamarosan nagyobb költségek váratók.)

Kicsi fiammal nem jöttünk azonnal haza, hanem előtte bementünk a szervizbe, mert megjött egy alkatrész, amivel előre lehet hajtani az ülést. Eltört. Hétezerbe került – mondjuk, annyi műanyag van benne, mint egy kés nyelében.

November 23. (kedd) Ma se volt valami jó napom. Reggel a feleségem eléggé idegesen ment el – a kutya kirohant, a gyerek elesett, meg ilyenek történtek – aztán egyszercsak telefonált, hogy túl vannak egy koccanáson. Nem ő volt a hibás: a mögötte levő kocsinak ment neki valaki, az meg rászaladt. De nincs semmi baja a kocsinak se, szinte meg se horzsolódott az ütköző. Amikor visszajött azt mondta, hogy nem csukódik rendesen a csomagtartó ajtaja, nézzem meg. Megnéztem, és valóban nem lehetett becsukni. Ez nem csak azért kellemetlen, mert kimegy minden meleg levegő, hanem sokkal kínosabb, hogy a különféle turbolenciák, vagy mik miatt visszaáramlik a kipufogó (ezt miért nem írjuk két f-fel?) gázok. Nem jó például gyereket így szállítani. Fölkerekedtem, hogy elmenjek a szakszervizbe, hátha meg tudják csinálni. A főnök szemrevételezte és megállapította, hogy bizony néhány millimétert elmozdult a kaszni, és ez a baj. Megcsinálta úgy, hogy be lehet zárni, de az lenne a legjobb, ha az egész hátsó falat kicserélnék. Nem többért, mint háromszázezerért. Természetesen a feleségemnek eszébe se jutott kárt fölvenni, hiszen nem látszott semmiféle kár, sőt telefonszámot se kért, örült, hogy a gyerek nem esett pánikba, és mehet tovább. Amúgy valahol már látta az autó utasát, talán a zöldséges boltban, bement, egész nap kereste, hogy ki ismerheti legalább, de nem jutott a nyomára. Egyetlen esélyünk van: ha a biztosítóktól megtudjuk, hogy november 23.-án Leányfalun ki koccant délelőtt kilenc körül egy közepes méretű, szürke autóval – mert nyilván bejelentik valahol. Kíváncsi vagyok, hogy ki tudom-e deríteni.

Már nem jöttem haza, amikor a szervizben végeztem, hanem inkább elmentem vásárolgatni, karácsonyra nézelődni. Kaptam is egy bundáscsizmát a kisfiamnak – persze nem karácsonyra, mert mindjárt fölpróbálta. Kicsit nagy.

Fontos hírek:

 Kedden ismét Orkán-erejű szél söpört végig a Tátrán. A pénteki vihar kárait még nem tudták felmérni, de az MTV Híradója szerint még másfél évig fogják elhordani a több négyzetkilométeren kicsavart fákat. A híradóban elhangzott, hogy klímaváltozást okozhat a a Tátrában pusztító vihar, ráadásul a tavasszal olvadó havat a fák hiánya miatt nem fogja meg semmi, ami óriási árvizeket okozhat.

Negyed évszázad után kerül elő hét kambodzsai család 34 tagja a Laosszal határos őserdőből A családok 1979-ben vették be magukat a dzsungelba, amikor a vietnami hadsereg benyomult hazájukba. Ők abban a hitben éltek, hogy a vörös khmerek megdöntésére érkezett idegen csapatok máig szülőföldjükön vannak.

November 22. (hétfő) Reggel jó időben elindultunk, mert itt aludt a feleségem barátnője – Eszter – és időre ment. Hamar beértünk. A feleségem egy szinkronstúdióba, én meg a hivatalba, értekezletre. Aztán nem sokáig maradtam, mert fogorvoshoz kellett mennem. Krisztina soron kívül fogadott. Azt hittem öt perc alatt végez az én kis gondommal, de úgy döntött, hogy lát ő még ott hibát, és menjek röntgenre. Kicsit még kínzott a fogkövezővel, aztán elengedett. A feleségem értem jött, így együtt mehettünk Milosért, ám előtte kettesben elmentünk ebédelni, egy igen kiváló palacsintázóba. Kicsit túlettem magam, mert a megrendeléskor nem tudtam, mekkorák az adagok, viszont nem is bírtam volna otthagyni egy falatot sem. (Ja és előtte még bementünk a Pozsonyi Pagonyba, ahol az egyik kedves volt tanítványomtól vettünk Teszvesz-könyveket a kicsi gyerekünknek. Azért, mert emlékeztem rá, hogy a nagyobbacska gyerekeim mennyire szerették ezeket. Annyi apró, aranyos részlet van bennük, hogy órákig lehet lapozgatni, mindig valami újat talál az ember – vagyis a gyerek, bár én is szeretem őket nézegetni.)

Milos kegyesen fogadott minket, és itthon is egészen jó volt. Estefelé nézhet rajzfilmeket, én meg őt nézem, mert akkorákat nevet például Tom és Jerry hülyeségein, hogy boldogság hallgatni.

A mai fontos és különös hírek:

Szilágyi Gyula szociológus felmérése, becsült adatai szerint egy nyolcadik osztályos tanuló az iskolában ma naponta 1179,2-szer ejti ki a száján a szót, hogy "bazmeg". Ha még csak ötödikbe jár, akkor 115,5-ször. A "szarevő" és a "te, köcsög!" kifejezést megközelítőleg hétszer alkalmazza, a "kurvaanyád"-at pedig négyszer. Szilágyi Gyula Megbukott az iskola? című könyve a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg. Egy 1996-os felmérés szerint Magyarország felnőtt lakosságának több mint kétharmada nem rendelkezik a mindennapi életben elvárható és szükséges írásbeli képességek minimumával sem. Magyarországon az általános iskolát elvégzettek 50 százaléka nem képes sem önálló olvasásra, sem önálló tanulásra.

Közvetlenül a felszállás után visszafordította az utasszállító repülőt egy indonéz pilóta, mert rosszul érezte magát. A Boeing 116 utassal a fedélzetén épségben földet ért, de a pilóta még a fedélzeten meghalt.

Egy, az út szélén álló akadályjelző bójával szeretkezett egy skót férfi Edinburghban. A rendőrség éppen aktus közben csípte nyakon a 33 éves közszeméremsértőt, akit csendháborítással vádolnak.

November 21. (vasárnap) Ma tovább folytattam áldásos szakipari tevékenységemet. Ellenőriztem a tetőt, és láttam, hogy négy cserép elrepült. Fölmentem a padlásra, és természetesen mindegyik cserép a lehető legrosszabb helyen volt, elérésükhöz szabályos állványzatot kellett építenem. Közben olyan koszos lettem, hogy minden ruhám a szennyesbe ment.

De mi még jól jártunk. Olvasom, hogy a szélvihar Szlovákiában elpusztított hárommillió köbméter fát, az ország egyéves fakitermelésének 90 százalékát. Egyszer majd biztosan föltűnik valakiknek, hogy az ilyen időjárás nem tekinthető teljesen normálisnak, és tenni kellene valamit az okok ellen.

Ez a hír is érdekes: A Szőke Nők Mozgalma a Negatív Megkülönböztetés Ellen azért fordul a nyilvánossághoz, hogy tiltakozzon a kirekesztés és az emberi butaság ellen. Mozgalmunk elindításával az esélyegyenlőség mellett kívánják letenni a voksukat - tudatta az OBJEKTÍV Hírügynökség.

„Mi szőke nők minden nap szembesülünk az előítéletekkel! Nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy hajszínünk miatt csupán csökkent értelmi képességű, lekezelhető embereknek tartanak bennünket! Nap, mint nap hallhatjuk azokat az igazságtalan és megalázó vicceket, melyek erősítik a szőke nőkről élő sztereotípiákat Magyarországon! Ehhez a kirekesztő magatartáshoz a média eddig hűségesen asszisztált!

2004. november 23-án 10 órakor az Esélyegyenlőségi Hivatal előtt (Bp. V. kerület, Akadémia u. 3.) felemeljük szavunkat nőtársainkért és a szőke nők jogaiért! Ugyanaznap 11 órától pedig a II. kerület, Fekete sas utcában tiltakozni kívánunk egy szórakozóhely ellen, amely etikátlan reklámkampányával és a szőke nők megalázásával próbálja felhívni magára a közvélemény figyelmét!” – áll a közleményben.

Az is lehet, hogy eltúlozzák. Holnap a kopasz pasik is vonulnak?

November 20. (szombat) A nap a hideg elleni védekezéssel telt. Reggel Milost alig bírtam kiszedni az ágyból – a mamája elment rádiózni a Tilosba -, jó sokáig üldöztem, mire hajlandó volt fölöltözni. Aztán játszottunk, majd beköltözött a szobám ablakába és rendre mindent kiszedett az egyik kosaramból. Közben elkezdett esni a hó. Azt hiszem ez az első nap, amikor már fejlett tudattal észlelte ezt. Örült neki, mert még nem tudja, milyen a tél. Persze rossz hó volt, kellemetlen széllel. Erről később személyesen is meggyőződtünk, amikor a mamája szépen fölöltőztette és elmentünk újságért. (Dávid fölhívott, hogy Lovas már megint levelet írt nekem. Komolyan mondom, nő még nem írt annyit hozzám, mint ez a szerencsétlen grafomán. Nem tudom, miért talál engem olyan nagy jelentőségű közéleti személyiségnek, hogy kényszeresen üldöz a gondolataival, de alighanem eltúlozza. Szerintem nyílt levelet fontos embereknek szokás írni. Egyébként abból látszik, hogy egy nagyra fújt dilettáns, hogy képtelen a súlyuknak megfelelően kezelni a jelenségeket, és pláne az embereket.) Milos hősiesen viselkedett, mert nem akarta, hogy fölvegyem a rettenetesen hideg szélben, ami ráadásul hópamacsokat vert az arcunkhoz, hanem elkezdett futni. Előre menekült. De hiába mentünk, mert szégyenszemre se a lottózóban, sem a kisboltban nem találtunk Demokratát. (Ha ezt Lovas olvassa, föl is jelenti őket.) Viszont vettem Élet és Irodalmat – ebben a hónapban nem jön, mert eladminisztrálták az előfizetésemet. Abba én írtam egy pici megjegyzést egy Fiala-kritikáról.

Itthon nekiláttam ablakot szigetelni. Vettem egy újféle szigetelő csíkot, amin nem szivacs, hanem gumi van, és jól ragad, valamint nem szakad le a papír a ragasztóról. Úgy egy óra alatt végeztem a kiszemelt ablakkal. Közben észrevettem, hogy az ablak alatti fűtőtest nem nagyon melegít. Ez a kazántól a lehető legtávolabbra van. Az ok nyilván az, hogy vagy valami légbuborék miatt, vagy azért, mert nincs elég víz, vagyis nyomás a rendszerben, nem ér oda elég melegvíz. Behoztam a kertből a locsolócsövet és elkezdtük föltölteni a rendszert. Úgy nézett ki, hogy sikerült is, de aztán késő délután leállt az egész fűtés. Ez elég kétségbeejtő állapot, hiszen aligha valószínű, hogy a reggelre kihűlő lakásba vasárnap be tudok csalogatni egy szerelőembert. Megint behoztam a csövet, megint töltöttem – persze többször csuromvizes lettem. Beindult a fűtés, nőtt a nyomás, aztán megint leállt, ami ráadásul hamiskás, mert a keringető szivattyú működik, tehát olyan, mintha fűtene, aztán mégsem, mert a gáz nem ég. Rájöttem, hogy valahányszor visszaesik a nyomás, vélhetően légbuborék van a közelben, tehát akkor kell vizet tölteni a rendszerbe. Ez be is jött, most van fűtés, kivéve abban a szobában, amelyikben már délelőtt sem volt. (Az meg azért baj, mert holnap jön a feleségem egyik barátnője, és ott aludna.)

Szóval egy kitűnő, tevékenységekkel telített nap volt. Kár, hogy utálom a telet.

Kínos egybeesés

November tizenkettedikén megjelent az ÉS-ben egy írás Fiala Jánosról - nyilván igen szellemes - „Gondolattalan ébresztő” címmel bizonyos Király Levente tollából. Ha két héttel ezelőtt lát napvilágot, nem tettem volna szóvá, mert bár Fiala a barátom, nem gondolom, hogy nekem kell megvédeni egy olyan kollega ellenében, aki nem röstelli például azt kérdezni mindjárt az írás elején, hogy miért nem lett „igazi sztárriporter” belőle.

Fialát szabad utálni, talán illik is egy kicsit. Mindent megtesz, hogy undok legyen azoknak, akik neki ellenszenvesek. Készít rossz műsorokat is, mint ahogy valahányan adunk ki pocsék munkákat a kezünkből, tévedésből, vagy valami kedvezőtlen körülmény miatt. Le is lehet ezt írni, de talán nem akkor kellene ócsárolni az ÉS-ben, amikor totális politikai támadás indul ellene: maga a Fidesz jelenti föl az ORTT-nél fasiszta eszmék állítólagos hirdetéséért, gyilkosságra való fölbujtásért, és efféle marhaságokért. Ez kínos egybeesés. Akkor is, ha nem feltételezek semmiféle összefüggést. A legnagyobb politikai erő polgári följelentői nyilván azért támadják, mert Fiala János annyira jelentéktelen, mint ahogy bizonyos Király Levente írja, és úgy tervezik, hogy először a csenevészekkel számolnak le.

Ezen kívül még arra a kérdésre is válaszoltam, hogy „Ön hogyan gyengítené a forintot?”:

Eleve gyengítem a forintot, hiszen semmi olyasmit nem termelek, ami a világpiacon eladható lenne, és nem teszek semmit, amitől hallatlan mértékben emelkedne az ország elismertsége. Vagyis élősködöm azokon, akik ilyesmire képesek. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen haszontalan vagyok, hiszen néha szerzek örömöt az embereknek. Például most: kijelentem, hogy fogalmam sincs, miképpen lehet erősíteni vagy gyöngíteni egy ország pénzét. Sőt azt se tudom eldönteni, hogy az erős jó, vagy a gyöngébbecske. És ez az egyik kérdés, amelyikben nem is vagyok hajlandó politikai hajlamaim szerint úgy tenni, mintha lenne véleményem. Ám, ha kineveztek miniszterelnöknek vagy bankelnöknek, akkor lesz véleményem. De még mekkora!

November 19. (péntek) El is felejtettem ide írni, hogy valamelyik nap mit láttam Szentendrén sétálva. A patak közelében délelőtt tizenegy körül arra lettem figyelmes, hogy nyolc gimnazista fiú nagyon összehajol. Közelebb érve igen jól láttam, hogy az egyik sodorja és tölti a füves cigiket, aztán együtt szívják. Látták hogy jövök, és akár rendőr is lehetek, de egy pillanatig sem tettek úgy, mintha nem is lenne náluk semmi, hanem csak beszélgetnének, a köveken ülve. A szél pont úgy fújt, hogy az illatok sem hagytak kétséget. Gondoltam is, megpróbálok beszélni velük, mert érdekelt, hogy valóban nincs semmiféle veszélyérzetük, vagy csak én vagyok hülye, és nem tudom, hogy ez így természetes. De aztán meggondoltam magam, mert tudom, hogy legföljebb annyit értem volna el, hogy jól kiröhögnek. Megjegyzem: az, aki magán kívül nyolc gyereket ellátott szívnivalóval, akár börtönbe is kerülhetne, hiszen biztosan nem „csekély mennyiség” volt nála, és elég idős hozzá, hogy fiatalkorúak közé zárják. Tovább mentem, és nem lepődtem meg azon, hogy száz méterrel távolabb újabb csapatot találtam – ott négyen szívtak meghitten üdvözült arccal.

Ma dél körül kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy nagyon sötétül. Aztán kicsit esni kezdett, végül megdőltek a fák, és gyakorlatilag minden elrepült, ami nem volt rendesen rögzítve. Azt hittem, a szél kicsavarja a fákat, leszedi a cserepeket, de egy órai dörgéses őrjöngés után – legalábbis a homályban úgy láttam – nem keletkezett jelentősebb kár. Aztán az is lehet, hogy holnap másképp látom, ha fölnézek, például a tetőre.

Dávid telefonált, hogy az álló vonaton ülnek Klausszal, leszakadt a villanyvezeték, és a kalauz szerint hat órába is beletelhet, mire elindulnak. (Aztán este fölhívtam, és kiderült, hogy csak másfél óra kellett az elinduláshoz, épségben Pécsre értek.)

Este beszéltem Zsuzsa nénikémmel. Meghalt Márti, a „nevelt” lánya. (Azért tettem idézőjelbe, mert már fölnőtt volt, amikor a lánya lett.) Borzasztóan sokat szenvedett hónapok óta. Bár csak ritkát találkoztunk, nagyon kedveltem, szeretetre méltó ember volt. Megint valaki, aki nem érdemelte meg a kínokat. Tulajdonképpen nem is tudom, miért van Isten – hogyan tudják elképzelni, akik hisznek benne -, ha ezt nem veszi figyelembe a végső elszámolásnál.

Szegény Zsuzsának tényleg az a sorsa, hogy mindenkit eltemessen.

A kicsi fiam ma, amikor mellé feküdtem, hogy elaltassam, azt mesélte, hogy pillangókkal szokott álmodni. Azt hiszem, valóban így lehet, mert azt is megmagyarázta, hogy akkor látja őket, amikor becsukja a szemét.

Nagyon foglalkoztatja a Mikulás. Naponta többször megkérdezi, hogy mikor jön már, és hoz-e neki ajándékot. Mindig türelmesen elmagyarázom: nemsokára jön, és csak azoknak hoz ajándékot, akik jók. Annyira meg akar felelni, hogy ezzel rá is lehet venni bizonyos cselekedetekre. Ma például kilocsolta a vizet a kádból, mire csak annyit mondtam neki, hogy az ilyesmit nem szereti a Mikulás, és azonnal abbahagyta – noha máskor nem szokta. Rendesen az ágyon, amikor öltöztetem, azzal szórakoztatja magát, hogy meztelenül rohangál, és mindent megtesz, hogy ne tudjam elkapni. Nem nagyon szeretem ezt, mert félek, hogy megfázhat, de ez neki természetesen nem egy szempont. Viszont az, hogy a Mikulás nem mer majd bejönni, mert fél, hogy ő is megkapja a betegséget, nagyon is méltánylandó szerinte. Le is feküdt szépen, hogy rendesen megtöröljem, és ráadjam a pizsamát.

Az viszont érdekes, hogy ma kiderült: fél a tűztől. (Ennek kicsit örülök.) Ült a teli kádban, már lezártam a melegvizet, és begyulladt a kazán. Ki akart jönni, de aztán elmagyaráztam, hogy az jó tűz, mert meleget ad, és nem fázunk. Úgy tűnik, ezt elfogadta. Azt hiszem, cserébe példát kell majd mutatnom a rossz tüzekről.

November 18. (csütörtök) Ma is megfigyeltem egy öreg embert. Ő is alig bírt mozogni. Szentendrén a buszmegállóban egy gyerek közelébe férkőzött, és mindenáron kommunikálni akart vele. Mindenféle arcokat mutatott, a tehetsége szerint próbálta igazgatni a mosolyát, de hát fogatlan volt, és talán ezért ijesztő is. Szegény kislány úgy próbált védekezni az aurájába való behatolás ellen, hogy úgy tett, mintha tudomást sem venne róla. Erre a szegény öregember már kényszeresen próbált kapcsolatot teremteni. Nem vette észre, hogy esélye sincs. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt velem Milos, mert ha odaterelgetem az öreg közelébe, őt biztosan sikerült volna egy kis beszélgetésre vagy pofavágásra elcsábítani.

Ma egyébként is arról szólt a nap, hogy nem csak a nőket tudja elbűvölni, hanem a pasikat is. Reggel elvittem a bölcsődébe, aztán bevittem az autót vizsgáztatni, aztán hazajöttem busszal, aztán visszamentem – busszal - Milosért, aztán hévvel vissza Szentendrére a kocsiért. Persze nem lett kész háromra, ahogy ígérték, így aztán vártunk. Mivel az ilyen műhelyekbe inkább férfiak járnak, kénytelen volt őket szóval tartani. A szerviz, amúgy morcosnak tűnő vezetője odáig jutott, hogy fölszólította a gyereket: ha unatkozik, vagy rosszul bánnak vele, bármikor szóljon az apjának, vagyis nekem, hozzam el, hagyjam ott, jó nagyot játszanak.

Délután valami egészen mély rosszkedv jött rám. De igazából olyan, mint amikor valakinek rossz előérzete van. Hogy baj lesz, félrevezetik, becsapja valaki, valaminek nagyon nyomorult vége lesz, valaki beáldoz mindent, valami romlott, nyomorult dolog miatt, és ezt végig kell nézni. Szóval nem fizikai, hanem szellemi rosszkedv volt. Annyira fölzaklatott, hogy ilyesmit érezhetek, hogy amikor ránéztem a fürdő gyerekemre, elkezdtek könnyek mászni a szemembe. Talán azért is, mert előtte azt mondta, hogy tűnjek el. Persze nem tudja, hogy ilyeneket nem mondani, és nyilván valamelyik bölcsistársát utánozta, de mégis nagyon megviselt.

November 17. (szerda) Tegnap nem tudtam írni, mert annyi dolgom volt, hogy a végén valamikor az éj közepén szépen alácsúsztam a székről. Ráadásul korán kellett kelnem. Bevittem Milost a bölcsödébe, ahol kivételesen nem nyivákolt, hanem szépen bement játszani, így a megbeszélt időpontban elértem az autószerelő szervizbe. Azért mentem, hogy fölmérjék a kocsim állapotát a holnapi vizsga előtt. Ami azt jelenti, hogy holnap is jó nap lesz.

Azt álmodtam, hogy egy csőben zuhanok. Állandóan attól féltem, hogy a falhoz csapódom. De nem, teljesen simán zuhantam, egyenesen alá. Ám egyszercsak észrevettem, hogy mégsem lefelé hullok, hanem lassan hajlik a cső, de mégsem csapódom a falhoz, hanem vele párhuzamosan szállok tovább. Nem értettem. Azt meg pláne nem, hogy már fölfelé szállok, de rájöttem, hogy semmi mással, csakis önmagammal párhuzamosan. Így is maradtam, vagyis keringtem sokáig. (Nem tudom, mi értelme ennek az álomnak.)

Tegnap tüdőszűrésen is voltam, és odafelé megfigyeltem egy nénit, aki csak rettenetes erőfeszítés árán volt képes a széllel szemben előre menni. Elment mellette egy lány, sétálva, mégis tízszeres sebességgel. Arra gondoltam, hogy az öregek már csak azért is esélytelenebbek, mert például tízszer több ideig vannak a hideg szélben, mint a fiatalok. Kicsi az esély arra, hogy megfázás, tüdőgyulladás nélkül megússzák a puszta létért való küzdelmet – hiszen a néni nyilván a boltba ment, mert nem ment el más helyette. Például az a lány.

November 15. (hétfő) Reggel a hivatalba mentem, de elkéstem az értekezletről, mert a rossz idő miatt kissé megnőtt a forgalom. (Bár ez egy pontatlan kifejezés, hiszen a „forgalom” éppen arra utal, hogy a járművek forognak, mozognak – de pont az ellenkezője az igaz. Ez inkább valami morgalom.) Milossal mentünk, Mikit is fölvettük Leányfalun, így aztán föleleveníthette azokat az időket, amikor még ő is vihette a gyerekeit kicsiny korúak nevelő intézményébe. Visszafelé is velünk jött. Milos persze pont ezt az alkalmat használta ki arra, hogy rendesen aludjon a bölcsiben. Majdnem egy órát vártunk rá, mire fölébredt. Nem mondom, nagyon aranyos volt: csak a meztelen talpa látszott ki a takaró alól. Így aztán volt időnk tervezgetni Mikivel. Legalább három világraszóló tervet beszéltünk meg. Akinek van olyan ötszáz milliónyi befektetni valója, azonnal írjon, és nincs más dolga, mint bennünk bízni.

Szász Pistával beszélgettem odabent. Elolvasta a Magyar Nemzetben Kerényi Imre írását, majd azt mondta, hogy „az ilyeneket küldték azelőtt Pöstyénbe vízkúrára”. Ettől aztán én egy fél órán át röhögtem.

Egész nap eléggé fáradt voltam, mert tegnap rátámadt a gépemre egy vírus. Időben észrevettem és ádáz küzdelmet indítottam ellene. Reggel fél négyre sikerült is kifertőtleníteni. Nagyon vicces volt: az Internet Explorerben a szövegekbe linkeket tett. Például a „kanál”-ból aláhúzta azt, hogy „anál”, és ha rákattintottam elő is jött egy, a fenekekben önfeledten matató pornóoldal. Kicsit unom már a folyamatos vírusfrászt, mert azt az állandó matatást, amit a gépemben különféle ravasz kitalátorok végeznek fáradhatatlanul.

Daloljunk híreket!

A múlt héten magvas történelmi következtetésre jutottam: kellene adni egy új jogot a köztársasági elnöknek. Ha kiderül, hogy a nép jelentős részének fogalma nincs arról, miről kell népszavazni, akkor halaszthassa el a népszavazást, vagyis a népfölség szíveskedjen adni magára, ha már egyszer demokráciát játszunk. Mindaddig, amíg a pártok és a közvélemény kutatói nem jelzik legalább kétharmados többséggel, hogy most már aztán fölkészült a nép, ne engedje urnák elé az embereket.

Tulajdonképpen a politikai osztályra nézve akár kínos is lehetne az a fölismerés, hogy egy olyan népen uralkodnak, amelyiknek fogalma nincs arról, hogy például a kettős állampolgárság ügyében mire szavaz, mi a tét, mik a lehetőségek. Persze hogy ne lenne ilyen a nép, ha egyszer maga a politikai osztály se tájékozott maradéktalanul abban, amibe belekergette magát?!

Ha egy értelmes – hogy ne mondjam „tudásalapú” - országban élnénk, a pártok és az érdekelt szervezetek összeültek volna, és addig tárgyalnak, ameddig egy minimális szinten, legalább a fogalmakban megegyeznek. Aztán a nézetkülönbségeket megjeleníthetnék két törvénytervezetben. Az egyik arról szólna – magyarázatokkal és végrehajtási utasítás-tervezetekkel –, hogy mit ajánlanak a szavazást szorgalmazók, a másik az, hogy mit tudnának nyújtani azok, akik ellenzik a kettős állampolgárságot.

A tervezetek megjelennének az újságokban, szórólapokon, lehetne beszélni róluk az elektronikus médiumokban, kialakulhatna egy érdemi vita az interneten, és végül a köztársaság elnöke azt mondhatná: végre felelős emberek döntenek, nem érzelmi vagy törzsi-pártoskodó alapon.

Az is lehet, hogy egy ilyen körültekintő szavazás-előkészítés oda vezetne, hogy a politikusok megállapodnának egy közös, reális javaslatban, és nem kellene egy valóban tizenötmillió magyart érintő kérdésben hisztérikusan civakodva, egymást ócsároló ügyefogyottak módjára dönteni.

Persze az, hogy ez a társadalom nem volt képes fölismerni, hogy a fölkészületlen választás eleve a demokrácia csődje, a népszavazás karikatúrája, mélyebb okokkal magyarázható. Most önkényesen, és elfogultan a sajtószabadság jelenlegi állapotát emelem ki.

A Magyar Hírlap bukása rávilágított a „komoly” lapok helyzetére, és szokatlanul értelmes vita alakult ki arról, hogy veszélyezteti-e a demokrácia minőségét, ha azok az újságok, amelyek fölkészült emberek írásait közlik, a társadalom fizetőképességének hiánya miatt kimúlnak. Természetesen minden felelős ember azt gondolja, hogy nem tesz jót, ha a népnek nincs hol tájékozódni a különféle véleményekről, nincs, aki elmagyarázza például törvényeket, intézkedéseket, nincs rálátás a tervekre, a lehetőségekre. Tekintettel arra, hogy az egyre terjedő gagyisajtó a gagyitelevíziókkal és rádiókkal nem arra fog összeállni, hogy mondjuk egy valóságshowban és egy bulvárújságban a költségvetést magyarázza el a népnek, talán mégiscsak szükség van lapokra, amelyek olyan témákról is szólnak, amelyek semmilyen összefüggésben nincsenek a nemiséggel, a kalanddal, a sztárokkal, az asztrológiával, és olyan képekkel sem illusztrálhatók, amelyek fölkeltik a maszturbálásra hajlamos emberek érdeklődését. Ahogy az állam támogatja a gagyirádiók és gagyitelevíziók közszolgálati blokkjait, úgy a természetüknél fogva eleve közszolgálatot ellátó újságok is kaphatnának valami támogatást azért, mert például a gazdasági-, a kulturális-, a jogi-, az egészség- vagy éppen fogyasztóvédő rovatokban olyan információkat közölnek és elemeznek, amelyek nélkülözhetetlenek a közösségi és egyéni döntések meghozatalakor.

Hogy az okokat ne feltétlenül a politikai kiábrándultságban és az általános elszegényedésben keressük, arra jó alkalmat ad egy tanulmány megjelenése, amelyből a múlt hét végén tudtuk meg, hogy a 17-18 évesek több mint harmada egyáltalán nem vesz a kezébe újságot. A maradék - akik olvasnak - azok is inkább a bulvársajtót. Bár a vidéki fiatalok körében viszonylag népszerűek a megyei napilapok, a televíziók között a kereskedelmi csatornákat nézik, a közszolgálati adó a legutolsó, ahova a középiskolások kapcsolnak. A Felvételi Információs Szolgálat felmérésének vezetője az Origonak nyilatkozott. Katona Renáta szerint a hosszú riportokat, publicisztikákat nem tudják értelmezni, csak a tíz soros bulvárhíreket. Jelentős részük alapvető szövegértési gondokkal küzd: nem fogják fel a cikkek értelmét. Nincs elég ismeretük a politikáról, vagy az olyan kérdésekről, melyeket például a közeljövőben a népszavazáson tesznek fel nekik, ezért többségük el sem megy szavazni, vagy a barátok, ismerősök véleménye alapján dönt. A Fisz tapasztalatai szerint legritkábban a tények, sokkal inkább az érzelmek és a környezet véleménye számít.

Ugyanilyenek a fölnőttek is. Azért mert az emberek nem értik a szöveget, amit olvasnak, vagyis szigorúan véve analfabéták, ki lehet csúfolni, például a tanárokat, de én ezt nem tenném. Sokkal mélyebben van a baj, mint az iskolák szintjén. Hogy hol, azt nem tudom, de megígérem, hogy önvizsgálatot tartok, és erre kérek mindenkit. Ám azt biztosan tudom, hogy elbunkósodó tömegek bármire használhatók, hiszen nem képesek fölismerni az érdekeiket, pláne érvényesíteni azokat, viszont boldogan engedelmeskednek fölkorbácsolt érzelmeiknek.

Talán az lenne a megoldás, ha addig, amíg a köztársaság elnöke megkapja a halasztás jogát, mondjuk rapereket kérnénk föl a hírek közlésére. Erre a változó, de többnyire szomorú színvonalú dalnokfajtára esetleg odafigyelne, legalább az először választók nemzedéke. Például ilyeneket ordibálhatnának:

Decemberben, mikuláskor

bizony arról szavazunk

az EU-ba velünk jön-e

milliónyi magyarunk.

Vagy maradnak, ahol vannak

nyomorultul kizárva

míg az EU, nagy kegyesen

őket is majd megáldja… Nem folytatom, mert ez már csakugyan rettenetes.

November 14. (vasárnap) Ma persze egész délelőtt írtam. Meg azon gondolkoztam, miért álmodom harmadnapja, vagyis harmadéje azt, hogy megyek egy erdőben, aztán hírtelen egy szakadék szélére érek, ott azon gondolkozom, hogy nincs kedvem visszafordulni, új utat keresni, amelyen lejuthatok Darai Lajos barátom falujába, Hangácsra, hanem inkább leugrom. Ez nem valami öngyilkos ugrás, hanem inkább afféle leszökkenés, szépen leszállok a hegyoldalon, és Lajosék kertjében landolok. Az álomnak persze van alapja. Egyszer valóban jártam náluk, és eléggé kalandos úton jutottam oda. Az éjszaki középhegységben rám esteledett az erdőben. Tudtam, hogy már közel vagyok a faluhoz, de arra gondoltam, nem megyek tovább, mert hátha eltévedek. Különben is vaksötét volt. Lefeküdtem hát az avarba, a hálózsákomba, és betakartam magam levelekkel. Nem nagyon féltem, de föl-föl riadtam az erdő neszeire. Ehhez persze tudni kell, hogy az erdő igen zajos éjszakánként. Nem tudom mitől, de szinte folyamatosan mozog, neszez, szaladgál valami. (Ezt később is tapasztaltam, amikor már méhész voltam, és estefelé jártam ki atkák ellen füstölni. Persze mindig rám sötétedett.) Feküdtem az erdőben, aztán valahogy elaludtam, és arra ébredtem, hogy valami átszalad a mellemen. És egy kicsi idő múlva megint. Nyulak voltak. Pont a csapásukba feküdtem. Az avar alatt nem vettek észre. Ez annyira tetszett, hogy még egy darabig mozdulatlanul maradtam, és kicsi idő múlva megint jött két nyúl. Meg is tudtam volna fogni valamelyiket. Aztán egy elég nevetséges dolog következett. Kimásztam a hálózsákomból és nekiláttam, hogy a dolgomat végezzem. Leguggoltam egy bokor alá. Egyszercsak megint neszt hallottam. Hátra fordultam és azt láttam, hogy jön egy vadász. Éppen mögöttem. Gondoltam, ennél kínosabb helyzet nincs: jön puskával, ott látja a fenekemet, nyilván nagyon viccesnek találja, megszólít… Döntöttem: inkább rá se nézek. És hatalmas meglepetésemre egyszercsak azt láttam, hogy elsétál mellettem. Nem vett észre! Talán úgy lehet kifejezni az érzéseimet, hogy százszorosan megkönnyebbültem.

Másrészt viszont Hangács fölött nem volt szakadék az erdő és a falu között. Szépen lesétáltam és megkerestem Lajosékat.

Harmadrészt pár napja Lajos elküldte az új könyvét, amit mindjárt el is olvastam. (Mert hogy ő is ír persze, mint annyi volt gimnáziumi osztálytársam. Csak ő nem költő vagy író, hanem filozófus.)

Nem tudtam rájönni, miért ugrálok álmomban a szakadékba.

Délután átmentünk Leányfalura Borz Mikiékhez. Kedves barátnőjével, Anikóval fogadott, akivel közös ismerősöket is találtunk.. Kitűnőt vacsoráztunk, és beszélgettünk. Kiderült, hogy Mikinél hiánytalanul megvannak azok a szamizdat lapok, amelyeket barátaimmal a hetvenes évek elején szerkesztettünk és adtunk ki. Majd átnézem őket, bár tartok tőle, hogy nem lesz nagy öröm, mert alighanem elég kezdetleges dolgokat írtam akkoriban.

Milos elég rosszul viselkedett, de azért ki lehetett bírni. Megkaparintott órát, számológépet, lámpát. Remélem, nem tett tönkre semmit.

November 13. (szombat) Mint szombatonként általában, a gép előtt ültem, írtam és olvastam. Más nem nagyon történt. Bár nagyon aranyos volt Milos, amikor az ebédnél már nem akart többet enni, és inkább rágógumit kért – ami valójában valami mézgás édesség – megjegyezte, hogy „nagyon jólesett az étel”. Talán a bölcsiben tanul ilyen kifejezéseket, mindenesetre meglepődtünk. Este én fektettem le, mert a mamája elment a bátyjával moziba. Már régen nem tapasztaltam: ráfeküdt a karomra, úgy aludt el, és közben huzigálta a szőrömet, mint egy kis majom. Amikor kicsi volt, ezt szinte minden nap csinálta, és most valahogy előjött. Néha nem könnyű röhögés nélkül kibírni. Az előbb meg bent voltam nála, hogy betakarjam, és hangosan nevetett álmában.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Könnyebben sért-e államtitkot a jogvégzett újságíró, avagy jobb-e ha semmihez sem ért?”:

Az ideális az analfabéta, diktálós újságíró, mert aki nyolc általánost elvégzett, az már bizonytalanságban él, hiszen tud olvasni, és hamar rájön, hogy a magyar jog első számú jellemzője, hogy úgy értelmezzük, amilyen hatalmunk éppen van. Ha kicsi, akkor kellemetlenkedünk vele, ha nagy, akkor pusztíthatunk is. Egy jogot végzett embernek az újságírás ellenjavalt, hiszen esetleg már olyan kóros görcsben él, ami akadályozza az érdemi munkát. Mert tudja, hogy bármikor meghurcolják, de talán még börtönbe is kerülhet - és ez akár politikai döntés is lehet. Ezért kár volt rendszert váltani.

November 12. (péntek) Reggel Milos elment bölcsibe a mamájával, aki később visszajött, és tulajdonképpen egész délelőtt beszélgettünk az életünk gondjairól. Elemeztük a helyzetünket, és számos kérdésben megállapodásra jutottunk. Időnként át kell beszélni a dolgokat, pláne, ha az embernek gyereke van. Többnyire persze semmi sem úgy történik, mint ahogy tervezzük, de nem baj, ha néha alapokat vetünk.

Amikor visszament Milosért, adtam egy rövid interjút aPontnak – a Magyar Hírlap utódjának, a Matula-ügyről. Olvastam a matulások válaszát is: a szokásos riadt, nyegle szókenés.

Estefelé találtam egy Mikulás bábot, amit ujjra lehet tenni. Nagyon érdekes, hogy Milos – ahogy persze általában a gyerekek – miképpen reagál egy báb szavaira, utasításaira. Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy pontosan tudja, nem más beszél a báb nevében, mint én, mégis engedelmeskedik neki. Például nem akart bemenni a kádba, mire fölettem az ujjamra a Mikulást, megfenyegettem vele, és máris indult a fürdőszobába, szépen vetkőzni.

Amúgy ma rettenetesen viselkedett. A jó időre való tekintettel elvittem tejért. Kérdeztem, hogy hozzak-e kocsit, amiben hazatolhatom, ha elfárad. Tiltakozott, nem vittem, ám a sarkon már elkezdett ordítozni, hogy menjünk vissza kocsiért. Persze nem mentem, mire végigordította az utat, többször leült vagy lefeküdt a földre. Én meg csak álltam fölötte, és néztem. Ám intellektuális fölényemtől egyszer sem hatódott meg. Csak a tehénistállóban lett nyughatása. Aztán viszonylag csöndben hazajött. Nem könnyű az első kamaszkor.

November 11. (csütörtök) Milos mamája meséli, hogy a kicsi gyerekünk nagy riadalmat keltett a bölcsödében. Történt, hogy a dadus azt mondta a gyerekeknek, hogy rakják össze a játékokat. Milos nem akart ebben részt venni, inkább lefeküdt a földre, becsukta a szemét és úgy tett, mintha aludna. Ezt annyira jól csinálta, hogy amikor a dadus odament hozzá, és fölemelte, teljesen eleresztette magát. Ettől aztán úgy megijedt, hogy szaladt a többiekhez, hogy hívjanak mentőt, mert a gyerek eszméletlen. Szerencsére időben kinyitotta a szemét.

Ez meg itten a másik kicsi fiam, akire szintén nagyon büszke vagyok. Gondolom, most alszik, mert ma jöttek haza valami szlovákiai vegyvédelmi Greenpeace-akcióról. Toxafen, Falibutan, Melipax, valamint Furadan ellen küzdöttek. Nem is tőle kaptam ezt a képet, hanem Klausztól, a barátjától, aki nyilván nem annyira álmos, mert blogozott is. Jó is, hogy írt, mert már telefonálni akartam. Ha sejtelmesen eltűnnek néhány napra, akkor tapintatos vagyok, mert tudom, hogy valami akció van, amit nekem se árulhatnak el. Nem mintha valaha is kifecsegtem volna valamit, de mégiscsak újságíró vagyok, így nagyon helyes, ha kihagynak.

Szellem és kőtenyészet

Képzelj el egy várost, amelyikben hirtelen megállapodnak az emberek abban, hogy nem csak egy évre néznek előre, nem is négyre, hanem évszázadokra álmodják, merre fejlődjön az a szellem és kőtenyészet, amit mi városnak nevezünk, de vagy csak a szellemet véljük látni, vagy a köveket, vagy azt hogy ez bizony egy tenyészet, semmi más.

Képzelj el egy várost, amelyik azt képzeli magáról, hogy egy folyó gyöngyszeme, minden adottsága megvan arra, hogy a magához vonzza a messziről jötteket. Elhiszi magáról, hogy az a pár kirakat-utca, amiben turisták kóborolnak, nézelődnek, fényképezkednek és vásárolnak ezt-azt, csakugyan hírnevet és gazdagságot hoz. De egyszercsak fölmerül valakiben, hogy nem ott van élet, ahol szervezett vendégek kószálnak, hogy költsenek, hanem ott, ahol egy város lakói nem mennek el nappal – legalább ünnepnapokon – és pláne nem este, mert egy másik város, egy valóságos óriástenyészet delejes erővel vonzza őket.

Fölmerül valakiben, hogy az utcákat valódi élettel kellene megtölteni. Például azt mondja a festőknek és mindenféle művészféléknek, hogy aki legalább jó időben kimegy az utcára dolgozni, az kap valamit a várostól, mert nincs vonzóbb varázslat a világon, mint dolgozó festőt látni, például.

Szobrászt látni, munka közben, majdnem olyan jó, mint vetkező asszonyt figyelni, titokban.

Cserepest látni, amikor munkálkodik, olyan, hogy el is irigyled tőle, és mindent megadnál, hogy agyagba nyúlhass. Ha tudod, hogy hol találod, biztosan visszatérsz hozzá.

Muzsikusnak tapsolni utcán: még az asztrológusok se fedezték föl, mekkora szerencse.

Csakugyan vannak különös vidékek, szerte a Földön. Mint máshol az aszúság spórája, úgy bújik meg a résekben valami dolog, amitől lódul a képzelet. Az ilyen környékeken más vidékekhez képest számosabban akadnak olyanok, akik mindenáron le akarják képezni a világot. Talán a szintkülönbségektől torlódó perspektívák teszik ezt, talán a fényviszonyok, vagy a város maradék harmóniái. A hajlított terek, az épített rések, a mindent meghitté takaró tetőcserép hektárok – ki tudja. Vagy talán a tornyok? Föl is meg le is vezetnek valami erőt, és az nem lehet, hogy a szellem kimaradjon az ilyen áramlásokból.

Valaki elkezd arról álmodozni, hogy össze kellene szedni a környék íróit, firkászait, színészeit, csak úgy megmondani nekik, milyen jó lenne, ha mondjuk hetente egyszer-kétszer egy városi kávéházban ücsörögnének, kávé vagy tea mellett. Bort is igyanak, amennyi jót tesz nekik. Nem járnának mindig más város kávéházaiba beszélgetni, hanem inkább onnan is ide kellene csalni azokat, akik hajlandók megmozdulni.

Hogy az emberek, ne csak valami távolba látó készülékből tudják meg, hogy ezek itt élnek közöttük. Nem csak olvasni lehet őket, hanem beszélni velük. Bizony: beszélni. Hiába hajlanak a terek, és semmire se jók a fényviszonyok, ha lenne mit mondanunk és mutatnunk, de nincs kinek.

Valaki sétál a városban és azt mondja: miért is nem lehet tovább építeni a múltat? Talán kellenének új, régies utcák, műtermekkel, műhelyekkel, boltokkal, apró kocsmákkal, teázókkal, meg mi minden férne még el itt. Például ott, ahol most egy hatalmas, mindent elszürkítő, mindent kettévágó autófolyó ömlik át a városon. Olyan, mint amikor kerítést emelnek az erdők közé, és a vadak képtelenek átkelni, vegyülni, aztán degeneráltak lesznek, mint az emberek.

Olyan új házsorok kellenének, amelyeket sikátorok választanak el, mert valami miatt a Föld egyes vidékein úgy alakult, hogy az emberek résekben szeretnek járkálni, akár tolongva is, és igen boldogok attól, ha aztán egy kicsi térre érnek, ahol le lehet ülni, kút fölé hajolni, vagy csak úgy, ácsorogva nézegetni egy falat, egy szobrot, vagy ágak rajzolatát a fejük fölött.

Hogy a régit tovább építeni hazugság? Hát persze! Ám semmivel sem nagyobb, mint meghitt, boldog békeéveket ígérni annak, akit életfogytig betonlapok, vascsövek és nájlonkelmék közé terelünk.

Lehet persze úgy is építkezni, hogy a házak réginek látszanak, de alattuk alagutakban járnak az autók, a gáz és a villany, a víz, meg az információ. Nem baj, ha leleplezik, hogy ez bizony hazugság, fiatalok azok a régi házak – majd megöregszenek. A patina mindenre ráborul, tíz nyár és tél untig elég, meg persze száz hugyozó kutya, ezer potyogtató madár. De csak akkor, ha jó mesterek, jó tervekből dolgoznak, és nem lopja ki senki az anyagot a falakból és a föld alól.

Képzelj el egy várost, amelyik nemsokára kap egy hidat. Nem nagyon örül ennek, mert jól megvolt nélküle is, de úgy alakul, hogy nincs más választása. Képzeld el, hogy ilyenkor nem jajonganak a polgárok, hanem elkezdik kitalálni, milyen legyen a híd. Csak ne olyan, mint más átívek! Ha innen nézzük, akkor se legyen idegen test, ha meg onnan, a túlsó partról, akkor pláne nem. Ne vegye el a harmóniákat. Legyen merész, de ne attól, hogy a legújabb technikákat feszíti a folyó fölé, hanem azért, mert merészel gyerekkori álomból kiívelni. Mit szólnának például az emberek egy lakóhídhoz? Alul a folyó fölött keresztben folyik egy pöfögő emberpatak, nem is látszik, legföljebb ugyanúgy érezzünk, mint a vízfolyó rezgéseit, amikor a híd teraszain, kocsmáiban, kávézóiban ücsörgünk, lessük festőinket, hallgatjuk a hídzenészeket. És várjuk, hogy kicsi házainak és tornyainak ablakaiból néha kinéz-e valaki. Egy híd, ami Európa ékessége lehetne! Messze földről vonzó!

Mindenki tudja, hogy ma lehetetlen ilyesmikre rávenni a költségvetőket, de mégis, legalább képzeljünk. Hogy éljen a város. A másik emberben sem azt szeretjük, amit tudunk róla, hanem azt, amit a lelkéről gondolunk. Az ember sem más, mint egy szellem meg egy sejttenyészet, és akkor pusztul, akár élve is, amikor már semmit se képzelünk róla.

(Wanda rajza)

November 10. (szerda) Ma egész nap igen rossz kedvem volt, mondhatni rám tört, de olyan erővel, ahogy csak ritkán. Arra gondoltam, hogy ilyenkor a legjobb egy nagy fürdés, tetőtől talpig. Helyesen gondoltam, mert – egy kis kádi alvás után - jobban lettem. Nyilván rossz az alaphangulatom is, de aztán megtaláltam, mi erősítette ezt: „Két nagyobb napkitörés volt a szerdára virradó éjszakán, ezek idézték elő az újabb erős geomágneses háborgást. Az időjárásra érzékeny, valamint a szív- és érrendszeri betegségekben szenvedő emberek közérzetük romlását tapasztalhatják a geomágneses háborgások idején.”

Yes, comment…

Leszereltek az utolsó sorkatonák a honvédségtől, és ezzel 136 év után megszűnt a sorkatonai szolgálat Magyarországon, és ettől kezdve már csak szerződéses és hivatásos katonák teljesítenek szolgálatot a Magyar Honvédségnél. Mivel a Fidesz a parlamenti szavazáson nem fogadta el a szükséges törvénymódosítást, a honvédelmi miniszter saját hatáskörében csökkenti nullára a behívandó fiatalok számát, miközben a sorozás intézménye egyelőre fennmarad – ez évi tízmilliárdba kerül. – írja a Népszava.

Fordulat

Miután 136 évnyi kényszersorozás után leszerelt az utolsó sorkatonánk, a Fidesz mégis inkább úgy döntött, megszavazza azt az alkotmánymódosító javaslatot, amely szerint nem csak a sorkatonai szolgálat szűnik meg Magyarországon, hanem a sorozás is. Úgy látszik, hirtelen rájöttek, hogy az EU-ban, a világ egyik legnagyobb és legerősebb birodalmában élünk, valamint benne vagyunk a világ legvérmesebb katonai szervezetében. Vagyis a ki tudja honnan érkező katonai támadás egyrészt valószínűtlen, másrészt, ha jönne, a képzetlen sorkatonák inkább csak gátolnák a hatékony védekezést. Persze valószínűbb, hogy a Fidesz vezetői azért gondolták meg magukat hamarjában, mert rájöttek, hogy többet veszítenek, ha a fiatalok előtt válnak nevetségessé, mint ha azok haragszanak rájuk, akik még mindig úgy képzelik, hogy sunyi, ám ordas ellenségeink lesből törhetnek a hazára, és az a hazafiság, ha kézitusával verjük ki őket.

Az Európai Néppárt semmiképpen nem támogatja Kovács László uniós biztosi jelölését. Ezt Szájer József a néppárti frakcióban politizáló fideszes euroképviselő is megerősítette. Azt mondta, hogy a frakció alkalmatlannak tartja Kovácsot, nemcsak az energetikai, hanem más biztosi posztra is. Batiz András kormányszóvivő viszont kijelentette, hogy a kabinet egyetlen jelöltje továbbra is Kovács László.

Ami biztos

Nagyon szeretném biztosan tudni: nem a fideszes EP-képviselők aknamunkájának következménye, hogy a Magyar Köztársaság ilyen megalázó helyzetbe került. Nem állítom, hogy Kovács László – mint pártember - maradék nélküli közszeretetnek örvend itthon, de aligha vehetjük el tőle a külügyeink intézésében szerzett érdemeit. Ha Barroso úr időben jelzi, hogy kifejezetten egy olyan biztosjelöltre van szüksége, aki Európában a legjobb az energiapolitikában, akkor a kormány nyilván Barsiné Pataki Etelkát küldte volna, ám így most már az ország méltósága érdekében ragaszkodnunk kell Kovács Lászlóhoz.

Az idén nem volt hazaárulózás az október 23-i ünnepen.

Skandalum!

Nem is hittem el. Ezt megmutyizták! Összeesküdtek a sajtó ellen!

Liszkay Gábort, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét választotta elnökévé a Hír Televízió Rt. igazgatósága. Első dolga Kerényi Imre eltávolítása volt.

Igazán megsajnáltam a Magyar Nemzet ejtőernyős kommandóját, amikor arra panaszkodtak, hogy polgári körös nézők kommunistának csúfolják őket, mert a jól bevált módszerrel veszik át a hatalmat. Ugyanígy tették ezt, amikor a „Napi” vagy talán „Új” Magyarországtól érkeztek, és régi, nemzetes írástudókat szórtak ki az „egyesített” Magyar Nemzettől. El is vesztették a választásokat – éppen azért, amiért később Medgyessy bukott meg: a tehetségtelen kommunikáció miatt. Hogy miért van éppen most szükség a jobboldali médiaerők Liszkai alatt való új egyesítésére, az talány, de biztos, hogy csalódott jobboldali aggódóknak igazuk van: a baloldalnak dolgoznak. Félő, hogy az eddig is kínosan pártos, de legalább valamicskét magára adó tévéből a magyarnemzetes politikai tahóság képernyős fellegvára lesz, ami a kicsit jobbra húzókat is balra taszigálja. Kerényi Imre elvesztése viszont a baloldaliak számára is igazi csapás. Nekem például a kedvencem volt, nem hagyhattam ki egyetlen Szerintemet sem. Föl kellett fedeznem magamban a szadistát: soha ennyit még nem mulattam egy szerencsétlen ember kínvergődésein. Nem is tudom, mivel töltöm majd a szabaddá vált időmet. Legalább Lovast hazarendelhetnék!

A Telesport éléről leköszönő Vitray Tamás az MTV elnökének főtanácsadója lett.

Kár

Sajnálom. Kevés ember van, akitől többet tanulhatott a magyar írott- és elektronikus újságírók sok nemzedéke. Isten áldja, minden jót!

A magyar felnőttek tizenkilenc százalékának kedvenc időtöltése a szex, de egy nemzetközi felmérés tanúsága szerint az egy évre jutó szeretkezések száma a tavalyi 110-hez képest idén 105-re csökkent.

Nehogy!

Csak nehogy megtudja ezt az ellenzék, hogy ettől fogyik a magyar, mert a katasztrofális visszaesésre való tekintettel rendkívüli ülést hivat össze a parlamentben, és az is lehet, hogy vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi. Abból meg még kijöhet, hogy csak az kap adókedvezményt, aki legalább 111 szerelmeskedést tud igazolni a tárgyévben. Az adóhivatal meg kénytelen lesz az eddig üldözött kukkolókat ellenőrként alkalmazni. Valami népszavazásra is látok esélyt.

Egy svájci cég feltalálta a dohány- és füstmentes cigarettát, így a dohányosok hamarosan ott is nyugodtan "rágyújthatnak" majd, ahol azt legszigorúbb szabályok tiltják. A feltalálók abból indultak ki, hogy a dohányosok mindenekelőtt a nikotinéhség miatt gyújtanak rá, és elég, ha a megfelelő adag nikotint aromával vegyítve és felmelegítve, egy cigarettához hasonló "nikotinrúd" szívásával juttatják a szervezetükbe.

Aroma

Végülis, ha egy pohár vizet összelögybölünk egy kis patikai alkohollal meg egy pici szagtalanított fütyülős barack aromával, akkor azt is meg lehet inni, pláne azoknak ajánlható, akik mindenekelőtt az alkohol hatását kívánva vedelnek. Persze olyan helyeken, ahol tilos inni, sokkal célszerűbb a pálinkás tapasz. Az, hogy mostanában robbanásszerű növekedésnek indult guminő – és hím – piac arra enged következtetni, hogy aki nem vágyik a másik nem hangjaira, simogatásaira, és általában a tágabban és szűkebben vett előjátékra, hanem csak a szexuális aktusra, az is remekül elvan egy pár kiló műanyaggal, meg némi aromával. Szép új, izgalmas világ: a műnőt dolgunk végeztével megkínáljuk műcigivel, aztán elpakoljuk a műfütyinket. Így előbb kihalunk, mint a dinoszauruszok. Bár az vigasztaló, ha nem a tüdőráktól.

November 9. (kedd) Ma kicsit büszke vagyok: a terasz.hu helyszíni beszámolója szerint egy aradi irodalmi versenyen ketten értek el helyezést azok közül, akik a saját blogajánlómban hetente szerepelnek. (Szombaton, hatodikán Aradon a Jelen Házban átadták az Irodalmi Jelen és az E-MIL által kiírt jeligés novellapályázat díjait.

 -( http://onagy.zoltan.terasz.hu/index.php?id=1657)

Ma azon gondolkoztam, mi lenne, ha mégis inkább költő lennék, és le kellene írnom azt, ami most itten az ablakon kívül van. Mivel többször ki kellett mennem, így prózában is eszembe jutott:

Olyan az idő, mint amikor az ember rájön, hogy csalja az, aki akár szerethetné is, és tudja: most egy darabig nem tud megérinteni senkit, a saját kezétől is összerezzen, ha a bőréhez ér az ujja. Mert egyszercsak ámulattal és szomorúan érzi, hogy mintha belülről járná át a hideg, a csontokból jön, ellepi az izmokat, és végül a bőrt is. Héj alá kúszó hálóhideg. Bemászik a gerincbe, és pláne a szívbe. Nem poétikus, dagadó, veres giccsszívecske az, hanem valami szürke, rágós hús már. Megdörzsöli a fagyos bőrét, csodálkozva, mert az, mintha pirulna, lázban szakadna, és nedvesedik is, mert a magány szégyene hűvös verejtékezéssel jár. Arra gondol, hogy most hideg hónapok jönnek, ilyen testben ráadásul. És hiába gondolja, hogy nem kellene túlélni, mert minek, tudja, úgyis átvonszolja magát a télen, valami tavaszba. És ott is azt gondolja majd, hogy de minek. Aztán elröhögi magát, mert mindig van valami vidám az önsajnálatban, és ettől egy kicsit fölmelegszik.

November 8. (hétfő) Tegnap este ismét megszűnt a telefonvonal. Megpróbáltam megjavítani, ami azt jelentette, hogy a hideg sötétben, a fejemen egy bányászlámpával a tornác egyik oszlopába kapaszkodva drótokat tekertem, csavaroztam. Addig-addig, amíg az egyik csavar le is esett és alighanem örökre odaveszett. Úgy másfél órai munkával nem értem el semmit. De nem is csoda, mert nem ott, a vonal becsatlakozásánál volt a hiba – amint azt a telefonszerelő ma délután meg is állapította -, hanem már az épületen belül volt egy szakadás. Remélem, most egy darabig nem leszünk siketek, mert már unom.

Reggel én vittem bölcsödébe Milost, amiről nem mondhatom, hogy jó élmény, mert ma valahogy ne akart menni. Egész úton visítozott, hogy menjünk vissza a mamához. De odáig merészkedett, hogy megállított azzal, hogy neki pisilni kell. Persze nem kockáztattam, hogy esetleg vizes nadrágban kell mégiscsak hazamennünk, ezért megálltam. Mint kiderült nem nagyon kellett neki, de legalább megismerkedett a hideg szélben való pisilés férfias valóságával, amitől hamar odalesz a nyári hímek gőgje. A bölcsödébe csak úgy tudtam becsalni, hogy vettem neki egy túrórudit.

Persze amint beértünk, és meglátta az első gyereket, némiképp lecsöndesedett. Még kötelezővé tette, hogy a játszószoba ajtajában üldögéljek egy kicsit, de aztán öt perc után el is feledkezett rólam.

Bementem a hivatalba, értekezletre, aztán összeállítottam egy cikket, és már mentem is vissza a bölcsödébe, ahol az én kicsi fiam az ágyon pihengélt. Persze szigorúan nem aludt. A dadus kimenekítette. A kapu előtt már hangos rikácsolásba kezdett. Most meg arról, hogy nem akar hazamenni. Na, kapott túrórudit és megígértem neki, hogy bemegyünk egy autószervízbe, mert meg kell beszélnem a kocsi vizsgáztatását. Be is mentünk, csoda, hogy nem esett valami aknába, mert össze-vissza rohangált, püfölte a vasakat. Aztán hazáig tovább ordítozott, amíg el nem aludt, egyszercsak.

Itthon megint nagyon nyűgös volt. Nyafogott, sírdogált. Ezt úgy csinálja, hogy bármit kér, énekelve, jajgatva, szinte zokogva adja elő. Meg is untam. Keményre vettem a figurát. Szokatlanul hangosan közöltem vele, hogy csak akkor kapja meg ezentúl, amit kér, ha nem nyafogva mondja. És addig nem hagytam megszólalni, amíg nem beszélt rendes, emberi hangon. Szegény nagyon megijedt, mert ilyet még nem hallott tőlem, a mamája meg majdnem el is sírta magát, de hiába, most már nincs mit tenni, le kell szoktatni az állandó kellemetlenkedő követelőzésről. Persze ahányszor hangosan beszéltem vele, ha hatásos voltam, mindig megöleltem, és biztosítottam a szeretetemről. Nem is haragudott, pontosan tudta, hogy igazam van. Lefekvéskor is követelte, hogy én aludjak el vele. Viszont elzavarta a mamáját, amiről le kell szoktatni. Onnan tudom, hogy ez milyen rossz, mert engem is elzavar időnként. Hogy ezt miért csinálja, az igazi talány, hiszen jobban jár, ha két ember babusgatja. Ráadásul én nem is babusgatom, hanem csak a hátára teszem a kezemet. (Ez a kézrátétellel való altatás, de csak akkor működik, ha a gyerek olyan álmos, hogy magától is elaludna.)

November 7. (vasárnap) Éjszaka Milos elég sokat szenvedett a fogával. Időnként fölébredt, és sírdogált. Kérdezgette, hogy „de miért?”. Csak vigasztalni és ölelgetni lehetett. Van egy kenyőcs, amit ilyenkor lehet adni neki, és talán zsibbasztja ott az ínyét, de csak kétszer engedte a szájába. Ami azt illeti, már akkor, amikor az első fogaival szenvedett, ugyanezt kérdeztem: de miért? Az ember azt gondolná, hogy a fájdalomnak van valami értelme. Figyelmeztetés. Ha valami fáj, akkor meg kell keresni az okot, mert ha nem, akkor még nagyobb baj lehet belőle. Vagy azt mutatja, hogy valamit túlzásba vittünk: túl sokat zabáltunk, vagy erőlködtünk, például. Különösen ellenszenves, hogy gyerekek szenvednek minden ok nélkül. Megmondhatta volna az Isten Ádámnak és Évának, hogy a bűnötökért azzal is fizettek, hogy a gyerekeitek kínlódnak. Ezt elfelejtette közölni, vagy röstellte kimondani.

Amúgy ma semmi nem történt.

November 6. (szombat) Szegény kicsi fiunk ma egyre bújósabb lett, aztán kis hőemelkedést is éreztünk. Később meg azt vettük észre, hogy nyáladzik erősen. Panaszkodott, hogy valami van a szájában, hogy lyukas. Mármint a szája. Először nem vettük komolyan, mert azt hittük, hogy csak a mamája tegnapi példabeszédére reagál, miszerint ha nem most fogat, akkor kilyukad, sőt, már talán most is… De aztán kiderült, hogy két hátsó foga is nő. Szerencsére az utolsó kettő. Nagyon aranyos. A délután például gyakorlatilag az ölemben töltötte. Időnként olyanokat kérdez, hogy „mi baj van a számban?”, máskor pedig fölkiált, hogy „de miért?”. Este hagytam egy kicsit Frédit és Bénit nézni, mert az hátha eltereli a figyelmét, de egyszercsak fölállt, hogy feküdjünk le. Éppen csak levetkőztettem, betakartam, a hátára tettem a kezét, és már el is aludt. Kisebb korában sokat szenvedett a fogai miatt, de ez az első alkalom, amikor tudja, hogy fájdalmai vannak, és ezt a dolgot végtelenül méltatlannak és igazságtalannak tartja. Azt érti, hogy nem tudunk segíteni rajta, és ez is megzavarja. Azt hiszem az álomba menekült, ahogy én szoktam, ha valami bajom van.

Ma kicsit vitatkoztunk a mamájával a gyereknevelésről. Érdekeset mondott: én afféle reinkarnációmnak tekintem Milost, és ezért engedékeny vagyok vele. Ebben persze lehet valami, bár minden gyerekemmel ugyanilyeneket éreztem, és ugyanilyen engedékeny voltam. Azért beszélgettünk erről, mert szerinte nem helyes az, hogy a gyereket etetem, amikor kéri, holott egyrészt maga is tud már enni, másrészt még szebben enne, ha nem etetném. Ebben igaza van, csak én másképp gondolkozom az időről. Azt hiszem, a gyerekek túl gyorsan jutnak a teljes kiszolgáltatottság – és kiszolgálás – állapotából az önállóságba. Ha már tud egyedül enni, és mégis azt akarja, hogy az ölemben egyen, akkor az azt jelenti, hogy kicsit még visszavágyik, kicsit még szeretne baba lenni, és egyébként is ma olyan napja van, hogy jobb neki az ölmeleg. Nem gondolom, hogy az a visszaesés, ami emiatt kétségkívül bekövetkezhet, ne érne meg annyit, hogy cserébe ő egy kicsit biztonságban érzi magát. Egy két és fél éves gyerek életében nincs ennél fontosabb. Úgyis mindent megtanul, legföljebb késik egy-két hónapot. Nagyon rövid az az idő, ami a fölnőtt korig hátravan, hagyni kell, hogy – akár önző módon, akár a türelmünkkel is visszaélve – kihasználja.

November 5. (péntek) Ma úgy szólván semmi nem történt, lepukkant nap volt. Figyeltem, mi történik a Magyar Hírlappal. Elég szomorú. Az viszont jó, hogy holnap a Népszava oldalakat ad a hírlaposoknak, hogy elbúcsúzhassanak az olvasóiktól. Az meg csakugyan sajtótörténeti esemény, hogy a Népszava együtt szolidarít a Magyar Nemzettel, az Indexszel, meg a Magyar Rádió online oldalaival.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Hiányzott-e Önnek, hogy sokáig nem volt miniszterelnöki interjú a Rádióban?”:

Sokszor riadok föl hajnalban, hideg verejtékben csucsogva arra, hogy elaludtam, lemaradtam a miniszterelnök szavairól, és így eltévedek a világban. Nehezen nyugszom meg. Ezért nem nagyon kellene erőltetni a fölújítást – hátha más is szenvedélybeteg lesz, ha egyszer Gyurcsány Ferenc is abbahagyja. Ez nem politikai, hanem közegészségügyi probléma. Másrészt, ha már elkövette azt a hibát, hogy elvállalta, csak olyan riporterrel üljön le beszélgetni, aki mer neki kínos kérdéseket is föltenni. Ebben a műfajban nem az az érdekes, amit egy miniszterelnök szónokolni akar, hanem az, hogy mit válaszol előre be nem adott kérdésekre. Pár hete egy fiatalember, bizonyos Kóczián Péter bizonyított. Most ráér.

November 4. (csütörtök) Reggel a hivatalba mentem, de először a túlparti buszmegállóban találkoztam Onaggyal. Együtt vittük el Milost a bölcsödébe. Aztán bementünk a szerkesztőségbe, ahol délután fél háromig maradtam. Beszélgettem, olvastam, tördeltem.

Onnan Tamaráékhoz mentem, mindenféle cuccokkal. (A lakáscseréig itt tárolták néhány nem feltétlenül szükséges holmijukat. Most lassan áthordom ezeket.) Ott volt Andris mamája is, aki segít Tamarának a kicsomagolásban meg a takarításban, és persze kihasználja az alkalmat Marci imádására. Lehet is. Jó nagyot beszélgettünk. Tanárnő, és az érdekelte, hogy mit tanítok a médiaszakosoknak, akik úgy mennek felvételizni, hogy fogalmuk nincs, mire vállalkoznak. Azért kellettek tőlem információk, hogy tudja tájékoztatni a tanítványait. Nagyon jó lenne, ha minden tanárnő így tenne, mert sok kíntól kímélné meg a tanítványait. Például az olyanokat, mint akitől kaptunk egy levelet a szerkesztőségben. Valami ilyesmit írt: azt a feladatot kaptam, hogy hasonlítsam össze a különböző lapok publicisztikai írásait, de nem tudom, mi az a publicisztika. Miről ismerem meg? Megjegyzem: e-mailt írt, tehát használja az internetet. Ha egy kicsit figyelmesen megnézi a nepszava.hu oldalát, akkor megtalálja a kis „publicisztika” feliratot.

Marci bizony már jár, a saját lábain. Persze éppen csak pár lépést, de a gangon, a korlát mellett már métereket. Nagyot beszélgettünk – vagyis én morogtam, ő meg gügyögött. Ezen kívül jól elvolt a szakállammal. Később megjött Milos is a mamájával. Egészen kultúráltan játszottak. Aztán én a kicsi fiammal hazajöttem, a mamáját meg otthagytuk, mert így, hogy az anyósa itt van, végre Tamara elmehetett vele moziba. Mi meg itthon még megnéztünk egy vakondos sorozatot. Csodás volt, mert Milos előre mesélte, hogy mi történik majd mindjárt. Lenyűgöző a dumája.

November 3. (szerda) Ma egész nap szaggatottan dolgoztam, de mint rendesen, alig végeztem valamit. Bár az is igaz, hogy a sok munkálkodás szüneteiben rolót javítottam. Ez egy igazán férfias munka: nem csak sok furfangot, hanem nagy fizikai erőt és ügyességet is kíván. Életemben már sokszor javítottam ilyen ősrégi szerkezetet, de mindig az volt a legjobb benne, hogy újra és újra ki kellett találnom, hogyan is működik tulajdonképpen. A dolog neheze természetesen nem az, hogy egy létrán állva ki kell bányászni az elhasznált zsinórdarabokat, aztán be kell rögzíteni az újat, hanem a rugó! Az a nagy titok. Az egy sunyi, bár nagyon erős jószág, ami a falban, vagyis az ablakfélfában van, a zsinór, vagy talán inkább hevedercsúszás-gátló klappantyú mögött. Kiszedi az ember, megtisztítja. Fölcsévéli, vagyis inkább tekeri, természetesen elsőre elszabadul, kicsit leveri a körmöt. Második föltekerés után sikerül ráerősíteni a zsinórt. De persze rossz irányban. Megint ordítva letekeredik a rugó. Jó, nem húzom tovább, tízszer tekertem föl, mire sikerült mindent eltalálnom, és végre föl is lehetett húzni a redőnyt, aztán meg leereszteni. És megint föl, és megint le, hibátlanul. Közben volt egy olyan két óra, amikor elkeseredtem. Ezután még le kellett szigetelni a rolóház fölötti zárólemezt is. Ez azért fontos, mert különben kiszippantja a lakásból a meleget. Abból jöttem rá, hogy mekkora rés van ott, hogy a ház előtt – mélybasszustól dübögve - éjszakánként elszáguldó autók akkorát nyomnak a légen, hogy az ajtók még a távoli szobákban is kinyílnak. Sajnos csak gusztustalan szivacscsíkkal tudtam leszigetelni. Nem látszik, de azért undorító, mert a felét ki kell dobni. Nem lehet róluk leszedni a ragasztó felületet védő papírcsíkot. Mindenek ellenére sajnálom, hogy nem lettem inkább rolószerelő. Nem is tudom, miért. Minden roló becsületes kihívás, és aligha hiszem, hogy akad olyan, amelyiket nem lehet legyőzni. Férfias erővel, furfanggal, és ügyességgel persze.

Este még itt volt Borz Miki. Kitalált egy könyvet, és arra kért, hogy pár részt én írjak meg. Persze elvállaltam.

November 2. (kedd) Ma állatos nap volt. Délelőtt a feleségem ablakot mosott, de nem tudta befejezni, mert indulni kellett a bölcsibe Milosért, így nyitva hagyta a szárnyakat. Egyszercsak koppanásokat hallottam. Kiderült, hogy betévedt egy cinke. Szegényt se elkapni nem tudtam, se kiterelni. Hagytam, hogy megnyugodjon. Ő ült a kályha tetején, én meg egy széken, és néztük egymást. Nagyon szép kis madár. Aztán kiszámoltam, melyik az a pont, ahova állnom kell, ha azt akarom, hogy a nyitott ajtón kiröpüljön. Sikerült. Borzasztó trauma lehet egy ilyen kicsi állatnak, ha így, hirtelen rabságba kerül. Néha verebek esnek be a kéményünkön. De azokat könnyű elkapni, és teátrálisan szabadon engedni.

Este elindultunk Milossal tejért, átmentünk a szomszédba üvegért. Milos úgy egy méterrel előttem szaladt. A lépcsőn a sötétben nem látott jól, talán ezért négykézláb ment föl, amikor a kutya ráugrott, és két hatalmasat mordult. Ahogy ráordítottam, elmenekült, de legalább húsz másodpercig nem tudtam, hogy megharapta-e. Fölkaptam, bevittem a konyhába, persze ordított, kapaszkodott, de szerencsére nem találtam harapásnyomot. Pedig, ha tarkóra harapott volna a kutya, akkor tragédia is lehetett volna belőle. Tíz perc is kellett, mire megnyugodott. Persze engem is kivert a víz, és remegtem. (Nagyon érdekes, hogy este a fürdőkádban a mamája megkérdezte, hogy mi történt Lénával, a kutyával, de nem mondta el. Vagy csakugyan nem emlékezett rá, vagy úgy tett, mintha. Lehet, hogy a kicsi agya úgy működik, hogy képes elfelejteni az ilyen rémületet – vagy talán csak egy időre, amíg a mélyben földolgozza. Igazából kicsit örülnék, ha nagyobb távolságot tartana a kutyáktól. Annak is örültem, amikor kicsit megijedt a bocitól.)

Beparancsolt a kádba maga mellé. Egyszercsak mögém mászott, vette a szappant, és a pici kezeivel szépen, szabályosan megmosta a hátamat. Hát nem tudom, hogy van-e ennél aranyosabb gesztus.

Ma azon gondolkoztam, milyen csoda, hogy mindjárt leszerel az utolsó magyar sorkatona. Ez volt az egyik esemény, amit mindenképpen meg szerettem volna élni. De vajon a beszédmondók között lesz-e valaki, aki legalább egy mondatban emlékezik azokról, akik békeidőben, teljesen fölöslegesen, értelmetlenül pusztultak el, nagyon fiatalon balesetekben, gyakorlatokon. Meg azokról az öngyilkosokról, akik annak estek áldozatául, hogy valójában még tisztességes orvosi-pszichológiai alkalmassági vizsgálat sem volt a sorozásokon. Benéztek a fenekünkbe, hogy van-e aranyerünk, de senki nem kérdezte meg, hogy akarjuk-e ezt az egészet. És ha nem, akkor ennek milyen következményei lehetnek. Annak a sok pojácának, akik még mindig arra politizálnak, hogy milyen nagyszerű nevelést ad a sorkatonaság, milyen fontos a férfivá érésben, bemutatnék néhány apukát és anyukát, akiknek sose lehetett férfi a gyerekükből, mert ez az undorító gépezet megölte őket.

November 1. (hétfő) Tegnap este Milos és a mamája elmentek nagyszülőzni, így ketten maradtunk Dáviddal. Sokáig beszélgettünk, meg nézegettük a tévét. (Néha rá kell jönnöm, hogy a televízióban nagyon jó filmek is vannak, és érdemes lenne kiválasztani egyet-egyet, és meg is nézni őket.)

Jó sokáig aludtunk. Aztán jó nagyot ebédeltünk. (Dávid kapott tőlem egy korszerű krumplipucolót, hogy ezzel is ösztönözzem. Mert mostanában mintha elkezdett volna főzőcskézni.)

Aztán délután elment. De az is valami, hogy kicsit itt volt.

Hazafelé jövet telefonált a feleségem, hogy megint zsebre büntette egy rendőr – most a Váci úton. (Én voltam a hibás, mert elfelejtettem betenni a – persze befizetett – biztosítási csekket a forgalmiba.) Sok tízezer forintos büntetéssel fenyegette, kapott négyezret. Egyrészt ugye most már szólni kellene Gergényi tábornok úrnak, hogy nem nagyon sikerül visszafogni az útonálló korrupciót. Másrészt kevésbé pofátlanodnának el a rendőrök, ha ilyenkor lenne egy olyan lehetőség, hogy az ember beviszi a csekket, és megmutatja, hogy csakugyan befizette, csak otthon felejtette. Vagyis: ha valójában nem történt szabálysértés, akkor nem kellene büntetni.

Yes, comment…

Egy álommal sajnos ismét szegényebbek lettünk. Kegyetlen, drámai befejezésképpen Lékó Péter elvesztette az utolsó, 14. játszmát a sakk világbajnoki döntőben, Brissagóban, és a 7-7-es végeredmény azt jelenti, hogy az orosz Vlagyimir Kramnyik megvédte címét. Lékó csalódottan, de egyben reményteljesen viselte a vereséget: a jövőben lesz még esélye, hogy harcba szálljon a sakkvilág trónusáért. – írja a Népszava.

Akkor is világbajnok!

Azt hiszem, most az a kivételes, mondhatni kegyelmi állapot állt be, hogy nem csak büszkék vagyunk a vesztesre, hanem – csak úgy magunkban persze – tiszteletbeli világbajnoknak tekintjük. (Jó, legyen „kisvilágbajnok”, mint a követhetetlen boxcirkuszban.) Remélem vesztése dacára példakép lesz, és föllendül a sakkélet Magyarországon. Én az egész világbajnoki döntő ideje alatt naponta kétszer sakkoztam, hogy lélekben ezzel is erősítsem Lékót. Persze igazából azért, mert hallottam Polgár Apukát beszélni, és azt mondta, hogy azokban az osztályokban, ahol sakkot oktatnak, egy jeggyel javul az átlag. Kicsit föl kell fejlődnöm, ha tanítani akarom a kisfiamat. Eddig kétszer sikerült mattot adni a telefonomnak, és kétszer a számítógépemnek. Remélem három év múlva a fiam legyőz, és Lékó lesz a példaképe.

MDF országos választmánya szombati ülésén határozatban vonta meg a bizalmat Lezsák Sándor és Balogh László választmányi tagoktól, a testület egyúttal felszólította őket arra, hogy "az MDF-et és annak országgyűlési képviselőcsoportját három napon belül hagyják el". Lezsák Sándor, a párt alapítója erre nem hajlandó.

Emberség

Soha ki nem állhattam Lezsákot, de most azt mondom, hogy megértem, és vegye őszinte tiszteletemet. Van olyan, hogy valamit meg lehet tenni egy emberrel, de akik meg teszik, nem annyira emberek.

Stephen Hawking és Johnny Wilkinson rögbisztár a brit tizenévesek példaképe. David Beckham csak a harmadik helyre futott be.

Matt

Nálunk meg ugye: Kulcsár Attila vezeti a listát. Bár – ha úgy vesszük - ő is egy eszes ember, mint Hawking. Bár Hawking gondolatai követhetőbbek. Kiegyeznék, ha jövőre egy felmérés arról számolna be, hogy Lékó mattot adott Kulcsárnak.

Andrassew Iván

Az MSZP tisztújító kongresszusa Hiller Istvánt választotta a párt elnökévé.

Demokrácia

Valamit itt le kell szögezni, arra az esetre, ha más történelmi forrás nem maradna fönn, csak a Hócipő. Néhány hónappal ezelőtt az EP-választáson a baloldali szavazók távolmaradásukkal jelezték, hogy elégedetlenek a párt és a kormány munkájával. Megbukott a kormány. A régi pártvezetőségről kiderült, hogy fogalmuk sincs, mit szeretnének a tagok: nem sikerült a jelöltjüket a miniszterelnöki székbe jutatni, hanem a pártnépség akarata győzött. Ezután a régi pátvezetőket is leváltották. Ritka, hogy ilyen példásan és hatékonyan működjön a demokrácia – legalábbis egy ország egyik szellemi szögletében. Az is valami.

A miniszterelnökkel és az MSZP frakcióvezetőjével való konzultáció után lemondott mandátumáról Zuschlag János szocialista képviselő. A szocialisták Bács-Kiskun megyei listájáról bejutott országgyűlési képviselőnek a Terror Házánál tartott sajtótájékoztató előtt elhangzottak miatt kellett mennie.

Zuschlágolás

Remélem a szocialisták ezzel példát adnak a politikában: csak egyszer lehet egetverő hülyeségeket beszélni, utána jön a zuschlágolás. Ez a tört sorsú fiatalember megérdemelne legalább annyit, hogy ha már a történelemben nem tud tovább tevékenykedni, a magyar nyelvtörténetbe bejusson. (Lásd még: tocsikolás.)

Nincs szélsőjobboldali veszély Magyarországon - vélekedik a Fidesz elnöke, aki szerint azért kell emlékezni a Szálasi-pucsra, mert a szomorú eseménynek évfordulója van. Orbán Viktor úgy véli, hogy a kormányváltás is puccs volt, ezért a Fidesz minden nap készen áll az ország hívására.

Hivatottak

Megjegyzem Bácsfi Dianának is az a fixírozó ideája, hogy a demokrácia egy hatalmas puccs, és a nép egy emberként várja őt, ezért minden nap készen áll a hívásra. Csakugyan nem a szélsőjobb az igazi veszély itt, hanem az önértékelési zavarodottság.