December 30. (csütörtök) Ma elindultunk korcsolyázni a gyerekekkel, de sajnos a Városligetben nem volt kölcsönözhető cipő, így az Állatkertbe mentünk.

(Illetve én előtte fölszaladtam Tamaráékhoz, hogy fölvigyek egy kölcsön-etetőszéket. És beszaladtam a házuk mellett lévő lottózóba, ahol ismét nyertem hétszáz forintot. Ez most már a harmadik hét, amikor csekélyebb összegekre teszek szert szerencsejátékkal.)

Az állatkert gyönyörű volt, nagyon sok érdekeset láttunk. Főleg Milosnak okoztak nagy meglepetést például a méretek. Az elefánt annyira lenyűgözte, hogy beszélgetett is vele. (Egészen közel hajolt, belenézett Milos szemébe, ő pedig azt mondta neki, hogy „Szia elefánt!”) Nagyon szép rovarokat is láttunk. Alighanem Edének be kell szereznem néhány botsáskát. De még jól járok, mert egy akváriumra való csótányra is benyújthatta volna az igényét. Milost a víziló kicsit megijesztette, amikor kitátotta a száját, engem viszont a marabuk nyűgöztek le legjobban.

Megint rossz érzésem volt a majomházban. Bármennyire is jó körülményeket teremtenek a gorilláknak és az orangutánoknak, azt hiszem, nem szabad rabságban tartani őket. Elképesztő, ahogy a gorilla kinéz az üvegfalon, borzalmas az a szomorú megvetés, ami a tekintetében van. Nem különben félelmetes az orangután szomorú szeme. (Csimpánzokat most nem figyeltem.)

Ezek értelmes lények. Pontosan tudják, hogy milyen helyzetben vannak, el is tudják mesélni – sőt az egész életüket is. Az utóbbi évek kutatásai kiderítették, hogy a gondolkozásuk, a kommunikációs képességük sokkal fejlettebb, mint amit azelőtt bármikor is elképzelhettünk volna. Az ember állítólag attól magányos, hogy nincs másik értelmes lény, akivel kommunikálhat. A gorilláról kiderült, hogy akár ezer szót, fogalmat is át tud adni. Ez alig kevesebb, mint ahány szót egy egyszerű ember egész életében használ. Vagyis van az emberen kívül értelmes lény a Földön. (És akkor most a delfinekről vagy a bálnákról ne is legyen szó.)

A gorillák mutogatását ugyanolyan méltatlan, embertelen dolognak tartom, mint azt, hogy alig pár évtizede még pigmeusokat állítottak ki hasonló körülmények között. Arról már nem is beszélve, hogy örökre kitiltanám az állatkertekből, vagy ketrecben mutogatnám azokat az embereket, akik harsányan viccelődnek a majmokkal. Akárhányszor az állatkertbe megyek, mindig találkozom ilyenekkel.

December 29. (szerda) Délelőtt a gyerekek aranyosan játszottak, aztán expedíciót indítottunk éjszakra a Jeges-tengerhez, amit most a Duna helyettesített. A feleségem a fejébe vette, hogy márpedig sétálunk a gyerekekkel. A faluban még csak kicsit fújt a szél, de a parton már orkánszerű volt, de mi csak törtünk előre, mint valami veres hadsereg. Borzasztó volt, semmit nem utálok jobban, mint a téli szeleket. De azért összességében jól éreztük magunkat, pláne a gyerekek. Főleg Ede, aki aztán a játszótéren még a sárban is meghempergőzhetett. Természetesen ennek az lett a következménye, hogy mindenkinek igen jó étvágya volt, és mintha kevesebbet is ugráltak volna. Este még elvittem őket most született bocit nézni. Annyira aranyos hülye kis pofája van, hogy alig bírtunk eljönni. Holnap kecskét nézünk, mert Pista szomszédunk végre hazahozta, amit két hete vett. Vemhes, az is lehet, hogy két gidája lesz. Ez viszont azt is előre vetíti, hogy a kertemben kecskék legelnek majd, és ezzel megszűnik a fűnyíró brutális rémuralma. Kezdetét veszi a biofűnyírás. Az is lehet, hogy a kecskéken kipróbálom megkésett világtalálmányomat, amelyik megmentette volna az egész Földközi-tenger vidékét, sőt a Közel-keletet. Azt tudjuk, hogy a kecskék tövig legelnek mindent, és ezért lett részben kopár vidék Görögország, Izrael, az egész Észak-Afrika. Mert az emberek állandóan háborúztak, mindenféle vallásokat alapítottak, hol drámákat, hol szent könyveket írtak, és így nem maradt idejük arra, hogy kitalálják a kecskeszájkosarat. Ez egy könnyű tölcsérszerű kosárféle fémből vagy akár bőrből, ami arra szolgál, hogy az állat ne tudjon mindent lelegelni, hanem, mondjuk csak a három centinél magasabb fűszálakat. Ha pár ezer évvel előbb küld a Teremtő a Földre, akkor az eső nem mosta volna kopárrá a lezabált hegyeket, nem változott volna meg a klíma, és egészen máshogy alakul a történelem is.

Ha már az állatokról van szó, érdemes följegyezni ezt a tanulságos hírt:

A Srí Lankai-i vadvédelmi illetékesek igencsak megdöbbentek azon, hogy egyetlen állati áldozata sincs a vasárnapi pusztító szökőárnak, miközben emberek tízezreivel végzett a természeti csapás.

Az Indiai tenger partján található szigetország nemzeti parkjába több mint három kilométer mélyen zúdultak be a tenger hullámai, jelentette szerdán a Reuters. A Yala park területén Srí Lanka legnagyobb vadállománya él, elefántok százaival és több leopárddal.

"Különös, hogy nem találtunk eddig elhullott állatokat" mondta H. D. Ratnayake, a nemzeti park igazgatóhelyettese a Reutersnek. "Nincsenek halott elefántok, de még egy döglött nyulat sem láttunk. Azt hiszem, az állatokat hatodik érzékük figyelmeztette, mi fog történni."

Nem értem, hogy a magyar kormány miért nem rendel el gyásznapot úgy, mint például Ausztria, ha annyi ember hal meg egyszerre valahol a világban, mint egy háborúban. Már a beszlani terrortragédia után is meg kellett volna tenni ezt a gesztust.

December 28. (kedd) Délelőtt nem sok történt. Játszottunk Milossal, favasutat építettünk, kockából házat meg kapukat. Jól elvoltunk. Délután átmentünk Wandáékhoz. Kipróbáltam az új, térdelős székét, és mindjárt el is tört a kereke. Nem is csodálom: megpróbáltam közlekedni vele. De nagy sebességgel pótoltam, elmentem egy áruházba, és fél óra múlva már lett egy pótkerék is. Mindenki társasozott, aztán megérkezett Sándorka is, aki régi barátunk, és Öcsike is. Én nem szeretek társasozni, kivéve kinevetavégénezni. Ezért inkább fényképeztem őket. Rájöttem, hogy ha jó képet akarok, akkor nagyon sok felvételt kell készíteni, mert akkor véletlenül is eltalálom.

Egyébként egész nap a szökőár következményeiről érkező híreket figyeltem. Egyszerűen képtelenség, hogy egy olyan világban, amelyikben gyakorlatilag összeérnek, vagy legalábbis tíz méterenként találhatók kommunikációs eszközök, nem lehet idejében riasztani az embereket. Miért az az érzésem az alábbi hírtől, hogy az egész világ még mindig a Szovjetunió színvonalán él:

„A Thaiföldi kormány egy órával a szökőár megérkezése előtt tudott annak közeledtéről. A thaiföldi szeizmológiai hivatal vezetője szerint a partmenti településeket azért nem értesítették, hogy elkerüljék a pánik kialakulását, ami a hivatalos indoklás szerint ártott volna a régió turista forgalmának.”

Azért is megérintett ez, mert az öcsém utasszállító pilóta, és kap olyan kedvezményeket, amelyekkel eljuthat ilyen helyekre is. Akár most is ott lehetett volna, akár családostul. És akkor most, éppen egy évvel a másik öcsém halála után egészen másképp figyelném a híreket.

Egészen biztos vagyok: azért, hogy egy kivételes természeti jelenség miatt annyi ember pusztult el, mint egy atomtámadás következtében, megint csak az ember felel. Megfelelő riasztás esetén is sokan vesztek volna oda, de ennek a töredéke. A cunamiról nem is olyan régen láttam egy tudományos-ismeretterjesztő filmet, amelyik egészen pontosan elmagyarázta, hogy várhatók ilyen, sőt ennél jóval nagyobb szökőárak, és mit kell tenni annak érdekében, hogy enyhítsük a károkat…

Este áthoztuk Szonját és Edét, így most pár napra három gyerekünk lesz.

December 27. Hétfő még reggel is meglehetősen romos állapotban voltam, nagyon fájt a fejem, jó sokáig föl se keltem. Aztán gyorsan írtam egy kicsit, majd kezdődött a karácsony utolsó felvonása: a feleségem bátyja jött az ő feleségével, valamit az édesapjuk az övével. Jót ebédeltünk. Meglepően jó lett a töltött pulyka, amit csináltam. Megint sok szép ajándékot kaptunk. Valahogy most tudatosult bennem, hogy időközben a sógorom, Szilveszter is aviatikus lett, röpköd, mint Ákos testvérem. Igaz, nem utasszállítóval, hanem egymotorossal és motoros siklóernyővel. Vele is tréfás versenyben vagyok, mint Ákos öcsémmel: kicsit lefitymálta a fényképezőmet, mire kénytelen voltam megkérdezni, hogy van-e neki olyan órája, amelyik rádiójelről veszi a pontos időt, és van-e a háztartásában orrszőrnyíró gép.  Be kellett vallania, hogy ilyesmije még nincs, és elismerte, hogy a fölösleges eszközökben én vagyok a jobb.

Dávid is hazament velük, sajnos. Nagyon aranyos volt, tegnap odaadta a feleségemnek az egyik telefonját, mert az övé elromlott.

Azt terveztük, hogy este még elmegyünk Wandáékhoz, vagyis Szonjához, fölköszönteni, de ez most elmaradt, mert én igen elfáradtam. Tejért is elmentem: karácsonykor született egy kicsi boci. Remélem holnap megnézzük Milossal.

Lőporfüstös szikrazivatar

Karácsony este, miközben Erdő Péter bíboros az éjféli misén azt mondta, „Küzdjünk magunkkal a csendért, hogy meghallhassuk az angyalok örömhírét, mint hajdan a pásztorok a betlehemi éjszakában”, kimentem a kertembe, kinyitottam a pinceajtót, hogy a kutyám lemenekülhessen a petárdadurrogások elől.

Brünnhilde internetes naplójában olvasom:

„…egyetlen dolog hiányzik, hogy reggel nem tudtunk nagyot sétálni. Már durrognak a petárdák, a blökim nem volt hajlandó továbbmenni, csak ült, füle-farka behúzva és remegett, mint a kocsonya. Ez van. Holnap hazaviszem anyuékhoz, ott is marad szilveszter utánig. Nekem kicsit húzós lesz utazgatni, hisz dolgozom a két ünnep között. De vidéken talán kevesebb a petárda, hátha megúsznánk a két hetes folyamatos gyógyszerelést.”

Vagyis az volt a terve, hogy nyugtatókkal óvja meg a kutyáját, de mégis inkább úgy döntött, hogy a mamájához viszi, mert azt gondolja, hogy vidéken csönd van.

Téved. Vidéken hetek óta ugyanúgy robbannak a petárdák, mint a fővárosban. Ennek az az oka, hogy valami megmagyarázhatatlan „tolerancia” ürügyén a magyar kormány engedélyezte a petárdák árusítását – azzal a kikötéssel, hogy csak Szilveszter éjjelén lehet használni azokat. A megmagyarázhatatlan persze nagyon is magyarázható: a rendőrség nem tudott érvényt szerezni a régebbi árusítási és pukkantgatási tilalomnak, hát akkor inkább ne legyen tilalom! Most pedig a rendőrök ugyanúgy nem tudják megakadályozni, hogy december elejétől január közepéig csöndféle helyett harci zaj legyen a városokban és a falvakban, mint régen. Sebaj, úgy teszünk, mintha ez olyan „velejáró” dolog lenne.

Miközben robbanások rázzák meg a falunkat, a rendőrök meg se mozdulnak. Meg is értem: sunyi eszközök ezek, teljesen reménytelen elkapni valakit. És egyébként is, mit csináljanak egy-két kölyökkel? Meg nem büntethetik őket, mert kiskorúak, legföljebb kaphatnának pár pofont, de abból még nagyobb baj lehet, hiszen pont az olyanok tiltakoznának a leghangosabban, mint amilyen például én vagyok.

Mindenki tudja, hogy a petárdázók miket művelnek: gyerekeket, babakocsit toló anyákat, öregeket, állatokat dobálnak meg tréfából. Mondhatnánk a karácsonyhoz illő szellemben, hogy kölykök, „nem tudják, mit cselekednek”. Dehogynem tudják!

Mint ahogy mindenki tudja, hogy a robbanások szabályosan megőrjítik a kutyákat például, de a lovakat, a teheneket is. Szilveszter környékén a falvakból napokra eltűnnek a madarak – megjegyzem ebbe bele is pusztulhatnak, ha zord az idő. Állatok tízezrei menekülnek a mezőkre, baleseteket okoznak – például autóknak, vonatoknak rohannak. Szilveszter után az utcák tele vannak könyörgő cetlikkel: többnyire kutyákat keresnek kétségbe esett gazdák.

Azt hiszem, jogsérült vagyok, ha nincs más választásom: lemegyek a pincébe szilveszterkor, éjfélkor, és nem koccintok, nem énekelem a haza népével együtt a Himnuszt, nem figyelem Mádl Ferenc szép köszöntőjét. Inkább simogatom, vigasztalom a kutyámat, mert nem elég, hogy pár gyerek háborúra emlékeztető zajt csap, mert új év van, meg már nagyfiú, és a tűzzel is játszhat, még el kell viselnie az amatőr tűzijátékokat is, amit az önfeledt fölnőtt emberek rendeznek a maguk örömére.

Meg vagyok győződve, hogy az emberek döntő többsége nem örül ennek a lőporfüstös szikrazivatarnak. Nyilvánvaló, hogy a betegeket, az öregeket, az aludni vágyókat zavarja, és különösen kínos azoknak, akiknek kicsi gyerekük van, hiszen azok bizony fölébrednek a durranásokra.

És egyáltalán joga van-e bárkinek Brünnhildét arra kényszeríteni, hogy vidékre utazzon a kutyájával? Szabad állampolgárhoz méltó választási lehetőség-e, ha nyugtatókkal tömhetjük az állatainkat, mert nem szeretnénk, ha szenvednének?

Meggyőződésem, hogy ebben az országban szükség lenne az állati jogok biztosának intézményére is, de talán addig, amíg megvalósul, az emberi jogok őrzője is megvizsgálhatná, hogy minden rendben van-e egy olyan joggal, amelyik sérti az összes élőlény csöndhöz, pihenéshez, rémületmentes élethez való jogát. Tudom, hogy a petárdák árusításának betiltása, a durrogtatás súlyos pénzbírsággal, kamaszok esetében esetleg közmunkával való büntetése nem szüntetné meg annyira a csatazajt, hogy végre meghallhatnánk az angyalok hangját. De talán végre bizonyítaná: nem vagyunk teljesen tehetetlenek a mindent megrontó, elhülyült erőszakkal szemben.

Yes, comment…

1. A miniszterelnök is úgy gondolja, mint az MSZP: a titkosszolgálati akták kinyitása feltétele annak, hogy lezárható legyen a múlt. Mint mondta, ezt a döntést meg kell hozni, hogy végre azzal foglalkozhasson mindenki, ami előtte van, ne a múlttal, s hogy Magyarországból emelkedő nemzet, gyarapodó ország lehessen.- írja a Népszava.

Rés

Ami azt illeti, a múltat már régen lezártam, és nem vagyok kíváncsi arra, hogy sugdosott-e valaki rólam. Az én életemet keserítené meg, nem az övét, bár az már most is elég nyomorult lehet. De hiába nem mentem be eddig a hivatalba, most majd megtudom az igazat, mert valaki lesz a környezetemben, aki kutat, és elmondja mire lelt. Egyébként sok száz ember lehet öngyilkos, családok ezrei szégyenülnek meg. Húsz-harminc év kell majd ahhoz – a szereplők kipusztulása -, hogy ezt a most fölbukkanó múltat lezárjuk. Minek? Az is lehet, hogy addigra már egy másik jóféle, puha diktatúrában leszünk, új besúgókkal, új tartókkal. Azzal kellene törődni, hogy olyan világban éljünk, ahol nincs rés demokrácián, ahova a megveszett hatalom bedughatja a lábát. Most van.

Az Alkotmánybíróság megsemmisítette a Btk. kábítószerre vonatkozó több rendelkezését. "A kábulathoz való jog nem létezik" - mondta a többségi határozat szóbeli indoklásakor Holló András, az Ab elnöke.

Remények

Őszintén szeretném, ha az alkotmánybírák gyerekei és unokái nem kerülnének emberhez, pláne fiatalhoz méltatlan helyzetbe azért, mert az ország vélhetően legokosabb emberei megint nem számoltak azzal, hogy ma már szinte az a fiatal kivétel, aki nem találkozik valamiképpen a drogokkal. Veszik, szívják, tovább adják. Már az utcán is, nyíltan, például az orrom előtt.

Remélem, az ilyen ítélethirdetések után az alkotmánybírák nem koccintanak pezsgővel, és nem gyújtanak rá valamilyen dohányárura. Nyilván semmiképpen nem fogyasztanának olyan drogokat, amelyik közül az egyiket a kábulathoz való jog alapján vesszük magunkhoz, a másik pedig közönséges, kegyetlen gyilkos, bár a korai halálhoz és a szenvedéshez való jog miatt bármikor hozzájuthatunk. Mindkettő – külön-külön is - több kínt, bajt és nyomorúságot és halált hoz erre az országra, mint bármelyik kábítószer.

December 26. (vasárnap) Annyira fáj a fejem, hogy alig látok. Vagy időváltozás, vagy valami betegség jön, vagy fáradt vagyok. Az utóbbi se lenne csoda, mert reggel fél ötig dolgoztam. Délután elmentünk a feleségem szüleihez. Ahhoz képest, hogy esett az eső, alig több mint egy óra alatt odaértünk. Jót ebédeltünk, jézuskáztunk. Milos hatalmasat játszott Ádámmal, a bácsikájával.

December 25. (szombat) Délelőtt írtam, délután pedig elmentünk Ákos öcsémékhez. Minden évben így van, összejön az egész család. Most egy kicsit szomorú voltam, mert éppen egy éve, egy ugyanilyen estén láttam utoljára Inca öcsémet, és valahogy rossz érzéssel, szomorúsággal váltam el tőle. Most már mindig, minden karácsonykor erre fogok emlékezni. Pláne volt valami furcsa érzésem attól, hogy lefényképeztem együtt Edét, Milost, Marcit és Szonját, és azonnal eszembe jutott, hogy gyerekkorunkban minket is sokszor fényképeztek együtt (Ákost, Andrást, Incát és engem), és hogy ezek a képek egyszercsak elkezdenek mást jelenteni: amit évtizedekig örömmel nézegetünk, az hirtelen tele lesz fájdalommal.

Amúgy igen jó este volt. Velünk volt Milán is Emével, és Inca lánya, Csilla, Zolival. Sok csodás ajándékot kaptunk, és persze hatalmasat ettünk. A gyerekek szinte jók voltak, bár kicsit túlpörögtek.

Kicsit elfáradtam.

December 24. (péntek) Reggel még főzőcskéztem (sült hús, rakott hal Baraunmüller-módra, azzal a kiegészítéssel, hogy a receptet megtetéztem négy szép tőkehallaldarabbal.) Aztán befaragtam a karácsonyfát. Ez nem könnyű, minden évben megküzdök vele. Most nem tartott tovább fél óránál, bár nem a brutális láncfűrészemet használtam, hanem a finn gyártmányú tomahawkomat. De azért a végére annyira elfáradtam, hogy már a szívem is szúrt egy kicsit. Még gyorsan elmosogattam, aztán beálltam a zuhany alá, ami rendbe is tett.

Átmentem Szentendrére Tamaráért, Andrisért és Marciért – Wandáék nem tudtak jönni a vendégsereg miatt. Mire hazaértünk, már föl volt díszítve a fa, hamarosan meg is gyújtottuk a méteres csillagszórókat. Tamaráékról egy fantasztikus mécsescsillárt kaptam, a feleségemtől pedig egy macit, amit maga varrt, és egy lemezt, amire – Milán öcsém technikai segítségével - maga olvasta föl a novelláimat. (Ő képezett színész, fantasztikus hangja van.) Még nem hallgattam végig, de az az érdekes benne, hogy olyan novellákat hallok, amelyekben azt csodálom leginkább, hogy én írtam őket. Remélem nemsokára hallható lesz az interneten is – régóta ígérem vak barátaimnak. Bár eredetileg arra gondoltam, hogy én mondok el néhányat, így sokkal jobb.

Ő meg kapott egy zongorát. Régi álma volt, előbb-utóbb mindenképen vettem volna neki egyet, de most úgy adódott, hogy nem kellett valami gagyit hazahozni, hanem részletre tudtam hozzájutni egy alig használt Rolandhoz. Azt hiszem, jó ajándék, legalábbis arra utal, hogy most is zongorázik. Szeretném, ha nem hagyná abba a zenetanulást, hiszen tökéletes hallása van, és valósággal révületbe esik, ha zenélhet vagy énekelhet. (Milos kapott egy dobkészletet – többek között -, verte is rendesen. Azt hiszem, a mamájától örökölte a hallását és a ritmusérzékét. Nem bánnám, ha egyszer majd együtt zenélnének. Érdekes, hogy Milos milyen finoman nyúl a zongora billentyűihez. Nem püföli őket, ahogy az érthető lenne az ő korában.)

December 23. (csütörtök) Délelőtt még vásárolgattam, és beugrottam a bankba, ahol megtudtam, hogy kapok kölcsönt. Aztán Milossal elmentünk a városba, mert maradt egy kis elintézni való ajándék-ügyben. Két órát kellett rá várnunk egy úgynevezett centerben, vagy mondjuk plázában. Én ezeket nem vetem meg annyira, mint néhányan. Most például kiderült, hogy egy ilyen szorult helyzetben nagyon jól el lehet szórakoztatni a gyereket. Mindenekelőtt béreltem egy ugyan kosaras kocsit, aminek az eleje egy játékautó. Nagyokat szlalomoztunk vele a tömegben. Ez persze nem volt elég: fülült az összes borzalmas bábura és áljárműre. Pedig nem dobtam be pénzt, hiszen tudom, hogy akkor soha nem szabadulok. De lehet például rakétásat játszani az üvegliftekben. Milost legalábbis elbűvölte, hogy fölszökkenünk az égbe. A mozgólépcső is hasonló élmény neki. Sajnos beszabadult egy játékterembe is. Illetve nem sajnos, mert végre módom volt megfigyelni ezeket a játékokat. Minden létező székbe beült, pontosan tudta, mit kell nyomni, mit a lábával, milyen kart, kereket kell mozgatni a kezével. Közben a szomszéd gépeknél játszó gyerekeket figyeltem. Nincs nagy baj ezekkel a játékokkal, csak egy, de az rettenetes. Az ugyanis, hogy nincsenek következmények. Például az lenne a becsületes, hogy száz forintért addig játszhasson a gyerek az autóversenyes programmal, amíg nem karambolozott. Mert akkor megtanulná, hogy nem lehet egy városban kettőszázzal száguldani, büntetlenül. Most száguld, aztán, ha nekimegy egy másik kocsinak, akkor visszaesik a négy kerékre, és már megy is tovább. Ugyanazzal a sebességgel. A normális játék – azt hiszem – valami olyasmit próbál modellezni, ami arra tanít, hogy a játék közben megszerzett tudást és tapasztalatot később föl lehet használni. Itt az a legfontosabb tapasztalat, hogy örök életünk van – feltéve, hogy bedobtuk a pénzt. Ha rendőr lennék, megvizsgálnám, hogy a diszkóbaleseteket szenvedő gyerekek jártak-e, járnak-e játéktermekbe. Nagyon is elképzelhető, hogy aki ott szocializálódik, az kábító vagy élénkítő szer hatására csakugyan azt képzeli, hogy a gépen versenyez, és mindent megtehet egy autóval. Természetesen ez a számítógépes szimulálós játékok döntő többségére is igaz.

Éppen akkor kezdett el esni a hó, amikor hazaértünk. Én még elmentem tejért, kenyérért – amit nem kaptam. A pékségben az eladó mondta, hogy ilyenkor megőrülnek az emberek, kétszer annyi kenyeret visznek, mint amennyire szükségük lehet, mert azt hiszik, hogy éhen fognak veszni. Mire hazaértem, már ónos eső esett, jégpáncél telepedett a kicsi hóra.

Egész este főztem, illetve sütöttem. A káposztákkal elkészültem, holnap még halazok és húsozok, aztán karácsonyfát állítunk, majd meglepődünk.

Aki pedig még karácsonykor is azzal tisztelt meg, hogy elolvasta, amit írtam, az kívánom, hogy legalább ma legyen néhány jó órája.

December 22. (szerda) Tegnap annyira fáradt voltam, hogy gyakorlatilag haza ájultam. Csak úgy egyedül is, aztán meg Tamarával voltam vásárolni különféle áruházakban. Az eddigiekhez képest az volt a különbség, hogy mostanra bizony sűrűsödött a tömeg, nőttek a sorok. Ma is vadászni voltam, és tulajdonképpen - egyetlen-egy dolog kivételével - mindennel végeztem, vagyis terv szerint haladok. A legnagyobb fegyvertény, hogy itt a faluban hozzájutottam egy plafonig érő normann fenyőhöz. Most nagyon fontos, hogy szép és nagy legyen, mert ez lesz az az év, amikor Milos csakugyan örül majd a karácsonyfának. (Bár terveztem, hogy műfát veszek, erre most egyszerűen azért nem szántam rá magam, mert ez a fa hatezerbe került, az ilyen méretű műfenyő pedig legalább húszezer. De jövőre külön gyűjtök majd erre.)

Közben Milos kicsit beteg. A mamája meg pláne, de közben hősiesen küzd. Csodás ajándékokat készít, főz is, süt is. Ma például olyan bejglit csinált, amit el lehetne adni az ország legjobb cukrászdáiban.

Tegnap hirtelen betegségtudatom lett, és elhatároztam, hogy megpróbálok leszokni a dohányzásról. Az nyilvánvaló, hogy egyik napról a másikra ez nem megy, arra azonban képesnek gondoltam magam, hogy elkezdjem csökkenteni a bevitt nikotin- és kátránymennyiséget. Azt találtam ki, hogy óránként legföljebb egy szálat szívhatok el. Meglepő módon két napja képes is vagyok betartani ezt. (Kivétel a kávézás.) Így elértem, hogy, nagyjából a harmadára csökkentettem a drogadagomat. Ha ezt tartani tudom, akkor egy idő múlva esetleg kétóránként gyújthatok rá. A célom az, hogy vagy teljesen szokjak le, vagy négy-öt szálnál ne szívjak többet.

Talán az AB drogdöntése hatott rám: csakugyan végig gondoltam ezt a kábulathoz való jogot, meg azt, hogy nincs tíz évem, ha így folytatom. Másrészt viszont kicsit igazat adok a feleségemnek, aki egyszer fölhívta a figyelmemet arra, hogy ne nagyon vartyogjak például a marihuána ellen, mert egy láncdohányosnak erre nincs semmi joga. Persze erről azt gondolom, hogy pontosan azért beszélhetek minden drog ellen, mert tökéletesen ismerem a szenvedélybetegség természetét. Az viszont igaz, hogy jobb, ha akkor beszélek, amikor már bebizonyítottam, hogy képes vagyok önmérsékletet tanúsítani.

December 20. (hétfő) Reggel valami ismeretlen ok miatt kicsit megcsúsztam a konyhában, amitől nyilván meghúzódott valami a bokámnál. Egész nap éreztem. Kicsit dagad is.

Délelőtt elmentem a kölcsönt intézni. Holnapra kiderül, hogy kapok-e. Nagyon kedves volt, aki az ügyemet intézte, mégis elkeseredtem egy kicsit. Valahogy zavar ez a kiszolgáltatottság. Soha komoly kölcsönt senkitől nem kértem, és most meg kell ismerkednem ezzel, az amúgy igen hasznos intézménnyel. Egy kicsit zavar, hogy minden bank bünteti, ha előbb fizetem vissza a pénzt. Eleve abban érdekeltek, hogy én minél hosszabb lejáratot válasszak, és ahelyett hogy jutalmaznák a gyors visszafizetést, még emelik is a kamatot erre az esetre. Nekem például most olyan kölcsönre van szükségem, amit akár néhány hónap alatt vissza tudok fizetni, de alig tudom elérni a kétéves lejáratot. Természetesen értem: így viszonylag keveset kell fizetni havonta, ám a kamatos kamatok miatt a végén rosszul járok. Mivel én kötök adósságbiztosítást, nem nagyon kell félnem a hosszú időtől, bár nyilván a biztosítási díjat is nekem kell fizetni, és nem mindegy, hány évig. Azért sem értem ezt a rendszert, mert szerintem, az lenne a bankérdek, hogy én minél gyorsabban kifizessem az adósságot, aztán mindjárt vegyek föl újabb kölcsönt. Az pedig csak akkor lehetséges, ha az előzőt már kifizettem. Vagyis – úgy érzem – látszólag hosszú távon gondolkodnak, mégsem elég nagyvonalúan.

Van egy cég, amelyikkel elég régóta jó viszonyban vagyok: áruvásárlási kölcsönöket veszek föl. Tulajdonképpen nem jelentős összegek ezek, nagyjából a félhavi jövedelmemnek felelnek meg. Tekintettel arra, hogy mindig időben kifizetem a tartozásomat, ők jelentkeznek, hogy megint szeretnének kölcsönt adni. Ezt például nagyon jó rendszernek tartom, és látszik: érdekeltek abban, hogy én minél többször vegyem igénybe a szolgálataikat.

Délután kicsit sétáltunk Milossal. Közben meghívást kaptunk a baptista imaházba, délutáni gyerektalálkozóra. Nagyon szerettem volna elmenni, de Milos kicsit beteg, taknyos is, köhög is, aludni se akart, így nem mertem vele elindulni. Ráadásul én is eléggé rosszul éreztem magam délutánra. Aludtam volna egy kicsit, de az én drága gyerekem egyszerűen nem hagyott. Az még csak hagyján, hogy direkt lehúzgálta rólam a takarót, időnként rám ugrált, de amikor elkezdte rugdosni a fejemet, akkor kicsit megmérgedtem.

Nagyon érdekes, hogy mikor elalszik, állandóan mozgatja a lábait, tulajdonképpen dörzsinkéli a talpát. Ez tőlem sem volt soha idegen, de sose csináltam ilyen következetesen, mint ő. Azt szereti a legjobban, ha valaki ott van, ráteheti a lábait, és gyengéden taposgathatja. A mamája ezt kevésbé bírja, de engem valamiért nem zavar, akár el is alszom közben.

December 19. (vasárnap) Ma úgy döntöttem, hogy kihagyok egy napot a karácsonyi fölkészülésből, mert teljesen értelmetlen a tömegbe fulladni. Bár már abban sem vagyok biztos, hogy aranyvasárnapon feltétlenül mindenki az utcákon meg az áruházakban tolong. Ahogy olvastam, a városban nem volt csúcsforgalom se. Itt a faluban gyakorlatilag két-három emberrel találkoztunk, amikor elmentünk sétálni. Kellett egy kis levegő a gyereknek, és a nap is sütögetett. A közérten kívül minden zárva volt. Autók se jártak. Vagyis: sehogyse látom azt a nagy hisztériát, ami állítólag van a karácsony miatt.

Tegnap elfelejtettem lejegyezni, hogy Milos milyen aranyos volt, amikor egy könyvben Velence tornyait és gondoláit nézegettük. Mondtam neki, hogy ő már volt olyan csónakban, volt abban a toronyban, Velencében, a mamája hasában. Ezen nagyon csodálkozott, de aztán kitalálta, hogyan mehetne vissza Velencébe: - Bebújok a mama hasába!

Megígértem neki, hogy ha kicsit nagyobb lesz, elmegyünk együtt, és megint gondolázunk, és megint fölmegyünk a legmagasabb toronyba.

Már a városban is hallottam, de itt sem lehet nem észrevenni, hogy elkezdődött a petárdások nagy szezonja. Nem tudom, hogyan lehetne mozgalmat indítani azért, hogy betiltsák ezt a nyomorúságos szórakozást. Nem is értem, hogyan lehet joga az egyik embernek ahhoz, hogy a másik ember nyugalmát folyamatosan zavarja, hogy ijesztgesse, hogy a házi állatait megzavarja? Nem is beszélve a vadon élőkről. Milyen alapon engedélyeznek valamit, amiről még csak bizonyítani sem kell, hogy állatkínzás? Hány balesetet okoz, hány ember pusztul bele évente ebbe a játékba?

Nem értem, hogyan engedélyezhették a törvényalkotók az árusítást, és azt, hogy akár az év egyetlen napján is szabadon lehessen durrogtatni? Természetesen ez kitolódik legalább harminc napra, vagyis a hatóságok tehetetlenek a zugárusítókkal és a játékos kedvűekkel szemben.

Mindegy, meg kellene értetni az emberekkel, hogy az az ember, aki petárdákat durrogtat, egyszerűen nem képes végig gondolni, mit művel, mit okoz, tehát nincs abban a mentális állapotban, ami följogosítaná arra, hogy petárdát vegyen a kezébe.

„Három nap múlva nem kifele megyünk a télből, hanem istenigazából belekerülünk.” – írja Gabi egy korábbi megjegyzésemre, miszerint mindjárt kifelé megyünk. Tudom én, hogy csillagászatilag is meg meteorológiai szempontból is most kezdődik, mégis azt hangoztatom, hogy kifelé megyünk. Valahogy el is hiszem magamnak, és ez erőt ad. Bár tulajdonképpen igazam is van, hiszen minden nappal közelebb leszünk a tél végéhez.

Az ünnepből azt, ami a testnek való

Pime bátyám azt mondta, hogy mielőtt elveszel egy nőt, háromszor karácsonyozz vele. Egyszer a családjával, egyszer otthon, kettesben. Ha az első kettő emberségesre sikerül, a harmadikon kérd meg a kezét. Most attól eltekintve, hogy jókeresztény ember nem élhet egy háztartásban - még karácsonyozás ürügyén sem - kettesben azzal, aki nem a felesége, ez volt az egyik legbölcsebb mondása az én drága bátyámnak.

Bár az is igaz, hogy ha betartanánk a tanácsát, nem nagyon házasodnánk, szinte teljesen leállna a szaporulat, és végül nem lenne karácsony. Hiszen – és aki ezt elfelejti, nagyot vét a világ ellen – a karácsony a gyerekekért van, vagyis minden fölkészülés, minden étel és ajándék azt szolgálja, hogy életükben legalább egyszer-kétszer megérintse őket az a bizonyos szűrt fény, és aztán egész életüket arra a sima, kerek, puha, jó illatú, derengő érzésre építsék, amit meghittségnek mondunk, és többnyire karácsonykor tör ránk. Mert a külső és belső hőmérséklet, a hótakaró (néha), a látványok harmóniája, az illatrengeteg, az ízek és az egymás iránti szeretet akkor áll össze valami, még vállalható giccsé, amire olyan nagy szükségünk van, ha ép elmével és lélekkel akarunk élni a nekünk méretett idő határáig. És ha már – és még – nincs kicsi gyerek a közelünkben, akkor meg arra való ez az ünnep, hogy visszavezessük a nagyranőtteket a gyerekkorba, legalább egy-két órára. Az se szégyen, ha magunkat is.

Karácsony idején nincs helye a civakodásnak, az idegeskedésnek, a mártírkodásnak, a sikoltozó hisztériának. Dehogy nincs! A családok jelentős részében kínos délelőtt és pokoli délután előzi meg azt az estébe hajló pár percet, amit gyertyagyújtásnak nevezünk. És ezért többnyire az asszonyok, és legfőképpen az anyósok, anyák felelősek. Nem mondom, hogy tehetnek róla, mert többnyire örökölték a hajlamaikat, de azt mondom, hogy soha nem késő, az is lehet, hogy éppen ez a karácsony lesz életükben a legcsodálatosabb, ha odafigyelnek egy kicsit, ha úgy terveznek, hogy maradjon idő. Nem csak magukra, hanem azokra is, akik megérdemelnék.

Az a jó, ha egy asszony életében a karácsony valamikor szeptemberben kezdődik. Az én feleségem például szeptember végén kimegy a kertbe, a gyerekkel összeszedi a mogyorót, és persze egyben meggereblyézi a földet is, összeszedi a leveleket és az apró ágakat. Soha nem égeti el az ilyesmit, hanem hasznos jószágnak tekint minden porladó anyagot, komposztba cipeli, mert jövőre virágot akar ültetni, és méltatlannak találja boltban venni a földet. (Ez látszólag nem tartozik ide, azért említem, mert csak az efféle asszonyra szabad karácsonyt bízni.)

Aztán diót szed. Szárítja, föltöri valamelyik gyerekkel. Ha jót akar magának, darál is belőle, és lefagyasztja, mert ma már megteheti. A dió és a mogyoró kell majd, süteménybe. Már eltette a savanyúságot, már üvegekben állnak a lekvárok. Már ládákban áll a pincében a krumpli. (Az alma még nem, de azért én vagyok a hibás.)

Tevés és vevés közepette van min gondolkozni, hiszen egy jó asszony októberben már azt számolgatja, ki mit kap majd karácsonyra. A tökéletes asszony december közepe után már nem vásárol, és nem készít ajándékot, legföljebb a csomagolást hagyja meg a hátralevő időre. Ilyen asszony persze nincs, így aztán könnyű neki tökéletesnek lenni. A legnagyobb hibát többnyire akkor vétik, amikor nem számolnak azzal, hogy a csomagolást nem lehet az utolsó napra hagyni, mert akkor a konyhában van sok dolog, plusz még vagy föl kell díszíteni a fát, vagy felügyelni azt. Igazából az a jó, ha az asszony díszíti azt a fát, ami majdnem plafonig ér, és a férfi hozta haza. És persze azzal sem számolnak, hogy főzés után le kell zuhanyozni legalább, szép ruhát venni, tükör előtt matatni… Aztán ebből van a baj. Az idő megy, a gyerekek egyre idegesebbek, valaki beszól a fürdőszobába, az asszony kiszól, és már oda is a karácsony.

A jó asszony novemberben megkeresi a díszeket, és a karácsonyfa talpát, nehogy meglepetés érje az utolsó napon, mert egér járt a díszes dobozban például, a talp meg szétázott valamelyik sutban.

Szerintem ennyi bölcsesség elég ajándéknak, bár még sorolhatnám, hogy mi dolga egy asszonynak karácsonykor, ám idén különleges helyzetben leszek, mert tavaly tettem valami megjegyzést a szervezésre, amiből az lett, hogy kimondtam: jó, akkor jövőre én főzök. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem nekem kell bevásárolni és pláne karácsonyfát venni, sőt azt be is faragni a talpba – ami bizony egy-két órás veszedelmekkel terhelt munka is lehet. (Tessék jó nagy fatalpat venni, mert az összes többi méltatlan, ronda és főleg használhatatlan!)

Ráadásul éppen majdnem három éves a kicsi gyerekünk, így aztán az, amit a karácsony napjaiban most érez majd, egy életre meghatározhatja a családhoz való viszonyát. Nehezíti a helyzetemet, hogy vannak vegetáriánus gyerekeim is, vagyis kétféleképpen kell főznöm, hiszen semmiképpen nem ronthatom meg a ragadozók életét azzal, hogy gyökereket etetek velük, a nyulaimat pedig hiába is próbálnám húsevésre kényszeríteni.

A tervem a következő:

Karácsonyfa. Legkésőbb huszonkettedikén meg kell venni. Ezzel ugyan egy csomó pénzt vesztek, de biztonsági játékra törekeszem. (Máskor mindig huszonnegyedikén, délben indulok el fát venni. Olyankor már szegény árusok kétségbeesetten toporognak. Mennének már haza, de még van száz fa. Ilyenkor a leggyönyörűbbet is megkapom, fél áron.)

Leves. Legyen az asztalon egy könnyű húsleves. Elkészítése: hagyományos, azzal a különbséggel, hogy háromféle húst használunk. Mégpedig apróra vagdalt csirkét, pulykát és marhát. A hozzávaló zöldségeket különös gonddal készítem elő, hogy ne csak jók, szépek is legyenek. (Főzés ideje: karácsony reggele.)

Leves II. Minden föllelhető zöldségből a vegáknak – de csak egy kicsi lábossal. (Csel: a francia- és a krumplisaláta alapanyagai is ebben főnek.)

Káposzta. Utálom a töltött káposztát, és elvből nem készítek olyan ételt, amit nem szeretek. Legyen ez a kín szegény asszonyoké. A kedvencem viszont a rakott. Annyira a kedvencem, hogy hidegen is eszem, akár egy hétig. Belevalók: rizs, pörkölt, füstölt (kemény) kolbász, savanyú káposzta (pirítva), tejföl. Trükk: darált húst veszek, azt főzöm pörkölt gyanánt, így nem kell a végén a pörköltet darálni, ami elég kellemetlen. Jénaiban nem csak jó, szép is. Kis jénaiban – három személyre - megcsinálom a tofus változatot is, az édes kis vegácskáknak. A rakott káposzta előnye: a legjobb, ha huszonharmadikán készül el, mert úgy szentestére éppen beérik. Másfélszer annyit kell készíteni, mint amennyi szenteste elfogyhat, mert jó a váratlan vendégeknek – és marad nekem is. Fontos: amikor a darált húst vesszük, szólni kell a hentesnek, hogy most, kivételesen ne tegyen bele lapockát. Persze csak az amatőr hentesektől kell ilyesmit kérni, mert az igaziak, tudják, hogy a darált lapockába nem szabad benne felejteni a porcogót. Van, aki nem kedveli. Például én. (Gyógyszer legyen otthon!)

Hal. Nyilván szakrális-kulturális okokból a hal nem hiányozhat a magyar ember karácsonyi asztaláról. Alighanem készítek egy hallevest tengeri halból és abból a svéd kockából, amit az egyik kedves olvasómtól kaptam. Hazai halat sem nehéz beszerezni, hiszen bármikor kérhetek a szenvedélyes horgász szomszédomtól. Unom a rántott pontyot. A feleségem szerint az egyik legnagyobb kulináris esemény az volt az életében, amikor lecsóval töltött, krumplival együtt sült pontyot készítettem neki, de most mással lepem meg. Fölfedeztem, hogy egy kínai áruházban csodálatos tengeri halak találhatók. Már novemberben elkezdek kísérletezni, hogy ezekből hogyan lehet egy félédes borral löttyintett, foghagymás-kapros-mazsolás-tormás-mustáros rakatot készíteni fekete olajbogyós díszítéssel. Abban reménykedem, hogy ebből még a vegetáriánusok is esznek majd, mert laza hangulatba kerülnek az illatoktól. (Optimális elkészülés: huszonnegyedikére virradó éjjel.)

Hús. Nem csak az amerikai étkezési kultúra terjedésének áldozataként kedveltem meg a pulykahúst. Veszek a szép mellét, megtöltöm sok kolbásszal, fokhagymával, szalonnadarabokkal, netán libahájjal megkenem fűszeres pácolajokkal, aztán lassú tűzön órákig sütöm. Előnye, hogy nem kell mindet megenni, mert ami marad, az jó lesz Szilveszterig reggelire, vacsorára. (Huszonharmadikán elkészíthető, mert amúgy is hidegen tálalom.)

Saláta. Savanyúság van itthon, mert a feleségem fergetegeset tett el. De készítek francia- és krumpli salátát, mert azok kellenek a húshoz. (Igazából nem értek magammal egyet, mert még soha nem ettem jó házi francia salátát. Az úgy az igazi, ahogy a boltban meg büfékben lehet kapni. De azért elkészítem. Hátha!

Sütemény. Alap gyanánt valami piskóta alapú ízkölteményt tervezek – mert azt biztosan el tudom készíteni -, de az utolsó pillanatban találom ki, mi lesz benne. Legyen ez nekem is meglepetés. (Csel: a vendégeket ráveszem, hogy sütit hozzanak.)

Nagyjából ennyi. Mindezt csak azért, mert azt szeretném, ha csodakarácsony jutna a gyerekeknek. Ahhoz az kell, hogy a nők nyugodtan csomagoljanak, finom zene mellett, kicsit énekelgetve díszítsék a fát, és legyen idejük csöngetés előtt a fürdőben szépülni. Persze vigyázni kell: ha egy férfi valamit megcsinál a háztartásban, és a nő elégedett a munkájával, akkor könnyen lehet, hogy attól fogva az a férfi kötelessége lesz. (Mit „könnyen lehet”? Az lesz és kész, és többnyire ezért tartózkodnak a hímek a házi munkától.) De talán nem is baj, legyek én a karácsonyi ember… Sőt az is lehet, hogy két-három év múlva már a kicsi fiamat is ráveszem, hogy segítsen. (A nagy éppen a héten számolt be arról, hogy főzni tanul!) Hogy egyszer majd ő is süthessen és főzhessen karácsonykor. Száz év múlva, meg már, mint nemes hagyományt őrzik ezt a leszármazottaim.

Karácsonykor amúgy is illik számot vetni, és nem baj, ha van bennünk egy kicsi becsvágy, és olyasmibe kezdünk, amiből még az asszonyok örömére való hagyomány is lehet. Adjuk mi az ünnepből azt, ami a testnek való. A lélek úgyis az övék, meg a gyerekeké.

(Kulinária)

December 18. (szombat) Délelőtt elindultam immár több napja tartó karácsonyi körutazásomra, ami arra is jó, hogy átfogó képet kapok a különféle áruházakról, boltokról, sőt a vásárlói szokásokról is. Például egész évben tudom majd, mit hol találok. Ráadásul ma szinte eredményes is voltam. Reggel egy keramikushoz mentem, ahol beszereztem a pár napja megrendelt darabokat – nem írom le, miket, mert a rokonaim is olvasgatnak. Onnan egy művészellátó boltig jutottam, majd elmentem a Millenáris Parkba, ahol tegnapig játékokat gyűjtöttek szegény gyerekeknek. A feleségem jó szívvel és szeretettel összepakolt két zsákra valót, de megbetegedett és nem tudta elvinni. Tegnap meg én nem mertem elindulni a jégen. Reméltem, hogy még elfogadják az ajándékokat, és szerencsém is volt. Onnan Ákos öcsémékhez mentem, ahol beszélgettünk, és segítettem Mirkónak néhány webszerkesztői kérdést megoldani. Aztán Dáviddal találkoztam – megkapta végre mikulási csomagját is -, majd a belvárosban vásároltam. Onnan pedig egy újabb áruházba mentem. Ott az a megdöbbentő kép fogadott, hogy elfogyott, amit Ákos öcsémnek akartam venni, viszont mindent meg tudtam venni, amit a feleségem fölírt. A végén már annyira elfáradtam, hogy csak araszolva tudtam eljutni a kocsimig. Pedig még el akartam menni Dési János barátom szülinapi egybegyűlésére is, de már egyszerűen nem maradt erőm.

Egész úton rádiót hallgattam és valahogy úgy jött ki, hogy minden adón azt fikázták – hol szelídebben, hol durvábban -, hogy az emberek mindenféléket vesznek egymásnak. Pedig a szerény karácsony ugyebár a jó karácsony. Nem kellene ezt. Én például hetek óta azzal foglalkozom, hogy mindenki olyasmit kapjon, amit szeretne, ami igényes, és esetleg máskor nem vennénk meg, csak karácsonyra, mert akkor megengedjük magunknak. Egy bizonyos töménység után ez a kioktatósdi kifejezetten sértő. Igen, nyilván vannak hülyék ebben az országban, vannak túlkapók, karácsonykor kompenzálók, de az emberek többsége igenis szeretettel, mások iránti figyelemmel akar ajándékozni, és valóban áldoz erre, a szó szoros értelmében. Nem csak pénzt, hanem időt is például, meg lábat, meg idegeket.

Arról is volt szó, hogy milyen szánalmas, hogy karácsonykor az emberek ide-oda rohangálnak, pláne az elváltak hurcibálják a szerencsétlen gyerekeket. Nem mondom, hogy könnyű megoldani, hogy ne sérüljön minden, de én például évtizedek óta háromszor karácsonyozom. Dávid fiam úgy nyilatkozott, hogy ez az állandó változatosság volt az egyik legjobb dolog gyerekkorában.

Ma már tudom, hogy mit kap a feleségem. Jól föl is pörgettem, mert megmondtam neki, hogy soha az életben még nem kapott ennél nagyobb ajándékot. Ami pláne olyan, amire mindigis vágyott, és nem is remélte, hogy valaha ilyen lesz neki, és könnyekben fog lábadozni, amikor meglátja. (Szokásunk, hogy egy kis píárral fölturbózzuk a várakozásokat. De ez most tényleg olyan ajándék, amivel évek óta szeretném meglepni, de sohase tudtam.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Önnek van-e joga a kábulathoz?”

Eddig úgy nézett ki, hogy igen. Például annyi szeszt veszek, amennyit akarok. Én ugyan már leszoktam róla, de megvolt az a kellemes jogbiztonság bennem, hogy bármikor halálra vedelhetem magam, ráadásul ez jó halál, mert a végén kábulatban múlik ki az ember. Már csak a dohány nevű drogot használom. Hamarosan megöl, de jogom van meghalni, és előtte még jogot kapok a kábulathoz is, mert a végórák előtt iszonyatos fájdalmaim lesznek. Ezt a kegyes orvosok morfium nevű kábítószerrel csillapítják majd. Most át kell gondolnom a halálstratégiámat, nehogy börtönben pusztuljak, szégyenszemre.

December 17. (péntek) Délelőtt fél tizenegykor elindultam a kocsival, de ahogy kijutottam a kertkapunk, azonnal pördültem egyet, ezért a következő mozdulattal vissza is tolattam. Úgy gondolom, nem lehet olyan fontos dolgom, ami miatt jégpályán kellene autózni. Kár a folyamatos mozgási kényszerbe belepusztulni. Arról nem is beszélve, hogy bármit okozok, én vagyok a hibás, mert nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel közlekedtem. Mert nincsenek útviszonyok. Végülis kegyes volt velünk a sors, hiszen elég sokáig kitartott a viszonylag elviselhető időjárás. Három nap múlva pedig már kifelé megyünk a télből.

Délután már tulajdonképpen kellemes volt az idő, amikor elmentem tejért, és vásárolni. Kemény jéghó van mindenhol. A fejemre is potyogott valami kopogós dara, de nem bántam, mert nem fáztam.

Amúgy nem sok dolog történt. Dolgoztam egész nap, meg persze a kicsi gyerekemmel is volt dolog.

December 17. (péntek) Ma különös nap volt. Reggel bölcsi, aztán vásárlás. Bementem egy hírlap és dohányboltba, ahol hirtelen eszembe jutott, hogy nem néztem meg a lottómat. Odaadtam, az eladólány bedugta a gépbe, és kijött, hogy nyertem: hétezer forintot! Hármasom volt a hatoson. Nem sok pénz persze, de a lehető legjobbkor jött. Az volt az érdekes, hogy az emberek körülöttem megkérdezték, hogy megfogdoshatják-e a ruhámat. Persze megengedtem. Aztán elárultam nekik, hogy nem is olyan régen egy marokkói utat is nyertem. Na erre kegyetlenül még egyszer végigfogdostak. Már az eladólány is.

Vásároltam ezt-azt, aztán átmentem egy másik áruházba, ahol folytattam. Láttam megszólalásig eredetinek tűnő műfenyőt, és belém fészkelt a gondolat, hogy talán venni kellene. Én igazából nem szeretem a karácsonyban, hogy a kedvemért meghal egy fa. Hiába tudom, hogy azért ültették, és lesz helyette másik. Akkor is egy élet veszik oda csak azért, hogy a szobát díszítse. Ez nem fölháborító, csak egy kicsit szomorú. Fölhívtam a feleségemet, de nem kaptam elég nagy támogatást. Nem akarom meggyőzni, mert ezt veszteségként is meg lehet élni, és nem szeretném, ha pont karácsonykor érné.

Aztán rendeltem pizzát, és el is készült, mire érte mentem. Mielőtt hazajöttem, végre nem feledkeztem meg arról, hogy benzint itt a faluban kell venni, mert tíz forinttal mindig olcsóbb, mint máshol. Miután megebédeltünk, már mentünk is Milosért, aztán tovább, uszodába. Nekem kellett bemennem vele, mert a mamája nem teljesen egészséges. Igazából nem sikerült valami jól az úsztatás, mert én is fáztam, meg valahogy Milos is. Folyt az orra, és egy idő után reszketett. Mivel még nem tud úszni, nem is mozog eleget. Ha én nem fáztam volna, talán többet mozgatom, tehát tulajdonképpen én vagyok a hibás. Igazából ki nem állhatom az uszodákat. Pláne a hideg, vagy nem eléggé meleg vizeket. Télen! Ezen mindig megpróbálok fölül emelkedni, de most nem sikerült. Azt is elrontottam, hogy amikor a csúszdáról a vízbe esett, nem kaptam el elég gyorsan, így egy-két másodperccel tovább maradt a víz alatt, mint kellett volna. Nem volt ebből baj, de nem akart többé lecsúszni. Viszont pár meghitt percet töltöttünk a szaunában.

Érdekeset mondott hazafelé jövet. A Lehel téren az új – kivilágított - épületre azt mondta, hogy az egy hajó. Csakugyan az volt a tervező – Rajk László - célja, hogy hajószerű legyen, ám számos fölnőtt ezt csak sokára ismerte föl. Ő meg azonnal, magától kitalálta.

Miután hazajöttem, ismét elindultam. A Spinozában beszélgettünk Fialával, illetve Ungár Klárával, Uj Péterrel és Bolgár Györggyel. Nem voltam olyan elégedett, mint a múlt héten, mert kicsit fáradtak voltunk, és az egész eléggé szomorúra sikerült.

December 15. (szerda) Meglepő módon időben odaértem Krisztinához, a fogorvoshoz, aki cserébe hatalmas alagutakat fúrt belém. Igaz, be is tömte őket. Ideiglenesen. A rendelőben megismerkedtem egy amerikai galériatulajdonossal, aki most írt egy magyar témájú könyvet, regényt, amit le kellene fordítani, és ki kellene adni. Megteszem, amit tudok.

Aztán elmentem a budai oldal legtávolabbi pontjára, hogy Cseke Gábor barátom fiának átadjak pár apróságot, hogy haza tudja vinni a papájának, karácsonyra. Visszafelé el is tévedtem, valahogy följutottam a Lágymányosi hídra. Ha már ott voltam, bementem egy közeli üzletközpontba. Nem vettem semmit.

Éppen akkor értem a bölcsibe, amikor Milos fölébredt. Érdekes módon ott nem kiabált, nem is kelt föl, csak jelezte a dadusnak, hogy meglátott engem az ajtóban. És amikor ő megengedte, szépen fölkelt, és kijött. Kint picit esett valami hódara. Nem volt valami meggyőző. Szentendréig négy túródit evett meg. Ott kiszálltunk, mert be kellett mennem a földhivatalba. Amíg kitöltöttem egy papírt, Milos már levett a lábáról egy lányt, aki forró csokoládét vett neki. A hivatalnokok sem jártak jobban: annyira elbűvölően viselkedett, hogy még csokit is kapott. Meg is jegyeztem, hogy ez most bevésődik a gyerekbe, és az lesz a vége, hogy fölnőtt korában megmagyarázhatatlan módon kedveli majd a hivatalokat, jó érzés támad benne, ha betér valamelyikbe. Egyébként nem nagyon értem, miért gondolnak úgy az emberek a földhivatalra, hogy az valami borzasztó hely, ahol napokba telik egy kis intézkedés. Talán ha negyed órát töltöttünk ott, pedig még a helyrajzi számomat se tudtam. Lehet, hogy régen voltak elmaradások, de most el se tudom képzelni, hogy egy hivatal gyorsabban és készségesebben működjön.

Aztán még sétáltunk, vásárolgattunk, sőt egyszercsak szembetalálkoztunk Wandával és Edével. Legalább hazavittük őket.

Itthon az volt a legjobb, amikor a konyhában együtt mogyorót törtünk. Vagyis én törtem, a feleségem pucolta. Ez olyan meghitt dolog. Pláne, hogy amíg nem voltunk itthon, teljes karácsonyi díszbe öltöztette a házat. (Érdekes, hogy miközben mi igazi mogyorót törtünk, Milos ragaszkodott a földimogyoróhoz. Valamiért „hideg” mogyorónak hívja.)

December 14. (kedd) Reggel elaludtam, de időre bevittem Milost, és időre elértem a szervizbe is, ahol megcsinálták azt a kis hibát, amit pár hete az okozott, hogy egy autó hátulról belement a kocsiba. Hogy az időt elüssem, átgyalogoltam egy áruházba. Nem akartam vásárolni, csak körülnézni. Találtam ajándékot Ákos öcsémnek, meglepetést a sógornőmnek, plusz egy csomó dolgot, amit magamnak megvennék, de persze soha nem fogok, mert nincs elég pénzem. A csúcs: gyerekkori álmom – egy olyan porszívó, amelyik magától mászkál körbe-körbe, be lehet rajta állítani azt, hogy meddig rohangáljon, például. Elképzeltem, milyen ideges lenne tőle egy betörő. Lehet kapni hétezerért belehelős alkoholszondát. Ez meg azoknak lenne jó ajándék, akik bármilyen megfontolásból beülnek az autóba, mert csak egy-két pohár sört ittak. Persze igazából majd az lesz jó világ, amikor az autó a beltéri légből kiszűri az alkohol és a drogok nyomelemeit, és el se indul. Addig lehet kockáztatni mások életét, a saját épségünket, meg pár év börtönt.

Jó sokára lett kész a kocsi. Elszaladtam a földhivatalhoz, mert a kölcsönhöz kell tulajdoni lap, de persze zárva volt. Mit tehettem: bementem még három áruházba. El tudtam volna költeni úgy félmilliót azonnal, csakis saját szükségleteimre. Bár ebben benne van az is, hogy a feleségemnek vennék egy igazi, gyönyörű villanyzongorát százhúszezerért. Az viszont bíztató, hogy láttam nagyképernyős lapostévét alig több mint háromszázezerét, ami azt jelenti, hogy úgy két év múlva már meg is lehet venni.

Pár évvel ezelőtt, amikor még négy és fél millióba került az, amelyik most hétszázezer, egy kereskedőtől megkérdeztem, hogyan tud megélni, hiszen ennyit nyilván nem adnak ez emberek ilyesmiért. Azt mondta, hogy tévedek: elad havonta kettőt. Abból bőven megvan a bérleti díj, és rendesen meg is tud élni.

Egy bútoráruházban láttam egy asztalt, hat székkel, amit azonnal megvettem volna. Eddig ovális alakúban gondolkoztam arra az esetre, ha a mostani hálószobát nappalivá alakítom. Ez szögletes, de sokkal jobban tetszett, mint a sok ovális.

A másik áruházban vettem ezt-azt, például a kutyának ennivalót. Meg egy ajándékot is, mások meg a „kinézés” állapotában vannak – bár ilyenkor az a legnagyobb baj, hogy hamar elfelejtjük, mit, hol láttunk.

A bölcsibe jókor értem, mert Milos elzavart, hogy ő még uzsonnázna. Ezért megint vásárolhattam egy kicsit. Aztán még betértem Gábor boltjába Leányfalun, hogy tárgyakat cseréljünk.

Kiamagyarok, vendégmagyarok, polgárkák

Hónapokkal ezelőtt megjósoltam, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazás érvénytelen lesz, noha akkor még nem indult be az igazi demegógia-csata – bár bizonyos jelek arra mutattak, hogy a kiamagyarkodás lábra kap, és azok kedvét is elveszi a szavazástól, akik amúgy igent mondanának.

Ám mindenekelőtt köteles vagyok színt vallani: én igennel szavaztam, pedig a kérdés fölött átrikácsoló őrjöngést rendkívül ellenszenvesnek találtam. Tudtam, hogy a referendum elbukik, de azt akartam, hogy a bukás dacára az igenek legyenek többségben, hogy legalább ennyi tisztesség jusson.

A szavazás szinte reális képet mutatott a magyarországi állapotokról. Ha a kezdeményezők valaha lefáradtak volna a néphez, és elbeszélgettek volna azzal, akit lelnek, akkor tudnák, hogy az emberek döntő többsége már csak azért sem tud semmit Trianonról, mert olvasni se szokott ilyesmiről. Sokan azért, mert nehézséget okoz nekik a betűk összeolvasása, sokan meg azért, mert azok a lapok, és esetleg könyvek, amelyek ilyesmiről szólnak, soha nem jutnak a kezükbe. A kereskedelmi csatornák is másról harsognak. A lakosság jelentős részének halvány fogalma nincs az idegenben maradtakról, csak azt tudják, hogy tele van az ország „román” vendégmunkásokkal, akik például letörik a napszámot. Rosszabb, ha a kizsákmányolók bűntudatával utálkoznak, mert szinte állati sorban, bérrabszolgaként dolgoztatják őket. (Mivel itt jóformán mindenki, mindenkit utál, miért pont a vendégmagyarok maradnának ki ebből?)

Néhány hónapja leírtam, hogy arról szeretném megismerni a bunkó baloldaliakat, hogy tovább románozzák a bozgorság elől ide menekülteket. A derék jobboldaliakat meg arról, hogy erdélyit mondanak. Ezt még maga a Magyar Nemzet is idézte, de nem volt hatása. Mert az erdélyi itt román, a délről jött meg jugoszláv, és kész. Ennyi van bennünk. Sajnálom. Röstellem.

Van itt néhány tíz- vagy százezer ember, akik számára Trianon szakrális sarokpont, a krahácsoló, mohácsoló, szentkoronázó magyarvallás egyik alapátka, de csak a felszínesen vizsgálódók gondolhatják komolyan, hogy ez mélyen a néplélekbe hatol. Az se tévesszen meg senkit, hogy az emberek - például ha berúgnak - szívesen éneklik a Székely Himnuszt, és fölesküdnek arra, hogy egyszer majd visszaszerzik Erdélyt. Maguk se hiszik, és egy csöpp vért se áldoznának érte. (A magukéból.)

Bár a Fidesz még nem tudta eldönteni, hogy győzött-e vagy veszett, pillanatnyilag keseregve ünnepli magát, valamint átkozódik. A hisztérikus légkörben Orbán Viktor múlt heti fontos közlendője az volt, hogy az egész a létbizonytalanság miatt esett így, amiért a kormány politikáját és hazug retorikáját tette felelőssé. Nem nagyon értem, miért csodálkozik: amióta Gyurcsány hatalomra jutott, folyamatosan arról beszél, hogy itt mekkora válság van, mindjárt összeomlunk, nemzethalál jő a globalista Gyurcsány alatt. Miből gondolta, hogy ha ezzel riogat, akkor egy kis hazafiaskodástól a népnemzet mindjárt olyan stabilnak gondolja a hazát, hogy az minden nehézség nélkül el tudja viselni a megnövekedett terheket, amellyel a kettős állampolgárság jár? Azt, hogy a dolog teljesen ingyen lenne, sőt még hasznot is hozhat, nem vette be a nép. Ezért a Fidesz-szavazók, az öntudatos polgárkák nagy része is nemet mondott, vagy otthon bujkált - miközben nyilvánvaló, hogy a baloldaliak és a liberálisok jelentős számban igennel szavaztak. Mert a lelkiismeretükre hallgattak és nem a kormány sajnos szokásosan, kínosan rossz rémisztgetéses csűrcsavarjaira. Ezért – bár a kormánypártok is veszettek híveket - totális bukás Orbán számára a népszavazás. Úgy járt, mint Csurka a legutóbbi választáson: kevesebb szavazatot kapott, mint kopogtató cédulát.

Azok a - részben joggal - megkeseredett magyarok pedig, akik most odakünn kicsit teátrálisan átkozódnak, jó ha tudják: akik innen a közeljövőben például Erdélybe mennek, vélhetően igennel szavaztak. Nem kellene leönteni az autójukat, kínos lenne megtagadni tőlük egy kávét, és undok lenne nem szóba állni velük magyar nyelven. Tessék végre kijózanodni! Várjanak egy kicsit, és ítéljenek abból, amit a parlament és a kormány tesz – mondjuk márciusig.

Aki tudta, hogy ez lesz a végeredmény, mégis erőltette a szavazást, és önfeledten vérmagyarkodott, az csak a népismeret teljes hiányáról, a politikai dilettantizmusról tett tanúbizonyságot. Hiba volt addig ünnepelni, míg elhitte magáról, hogy nem csak Istentől valóan tehetséges, de már mindenható is: egy próbaválasztással térdre kényszeríthet mindenkit Isten és a nemzet előtt.

Patrubány úrnak pedig, aki odáig is merészkedett, hogy győzelem esetén ki kell írni a választásokat, most meg ott tart, hogy „1139 szavazókörben cserélték fel voksokat - Ez történt 2002-ben is?”, mondja meg már valaki, akire hallgat, hogy köszönjük, sokat tudtunk meg magunkról, de csakugyan ideje lenne, hogy húzzon. Elfele.

December 13. (hétfő) Reggel bementem a hivatalba, értekezletre. Persze elkéstem, mert Milos a fejébe vette, hogy addig be nem megy a bölcsibe, amíg nem veszek neki túrórudit. Cselből mindjárt négyet vettem, hogy amikor jövök érte, nyerjek egy kis időt.
Értekezlet után mindenféle papírokat intéztem – némi kölcsönt akarok fölvenni. Bent volt KPJ, igen megörültünk neki Kis Zolival. Ő is már írhatna valami könyvet. Méltatlan, hogy nem használja a tehetségét. Amiből sok van neki. Aztán elmentem az öcsémékhez, kicsit beszélgettem a sógornőmmel. Aztán Dáviddal találkoztam. Közben összefutottam régi barátommal Haas Jánossal, a Haas Galéria tulajdonosával. Megbeszéltük, hogy viszek neki Wanda munkáiból. Aztán elmentem a postára, hogy befizessek nyolcvanezret rezsi gyanánt. Nem is tudom, hogyan jön össze ennyi. (De mire hazaértem jött még pár számla. Dehogy merem őket megnézni.) Aztán még vásároltam is. Jól beragadtam a sorba, így már sötétedett, mire a bölcsibe értem. Viszont kaptam aszalt sárgadinnyét.
Este persze írtam, aztán a gépemmel matattam, mert nem hajlandó lejátszani a hanglemezeket. Minden erre alkalmas eszköz eltűnt. Talány, hogy hova. Telefonált Kipke, hogy holnap megjelenik egy könyve. Persze pont úgy lesz a sajtótájékoztató, hogy én ne érhessek oda.
 

December 12. (vasárnap) Ma mindenki jó későn ébredt, aztán én nekiálltam dolgozni, délig el is készültem minden munkámmal. Gábor estig maradt. A délutánt rajtam kívül mindenki pihengéléssel töltötte. Bár például a feleségem fölkelt egyszer, aztán leült egy fotelbe, és azonnal el is aludt. Az is lehet, hogy frontváltozás lesz, de inkább attól van, hogy beteg. Most is éppen inhalál.

„Valaki” figyelmeztet, hogy már megint nem számolok be az álmaimról meg az olvasmányaimról.

Arra nem emlékszem, hogy mit álmodtam, de ma folyamatosan beszélgettem és olvasgattam. Például Erasmus Darwinról, akiről szégyenszemre eddig nem tudtam semmit. (1731: Erasmus Darwin angol orvos, természettudós születése (+1802. ápr. 18.). A származástan elõfutára, Charles Darwin, a darwinizmus alapítójának nagyapja. Zoonomia című munkájában evolúciós tanokat hirdetett, a különbözõ állatfajok embrióinak hasonlóságát, a végtaghasználat alakító erejét hangsúlyozva. - http://bocs.hu)

Aztán még Albrecht von Haller naplójából olvastam sokat. (1777: Albrecht von Haller svájci költõ, természettudós, orvos, filozófus halála (szül. 1708. okt. 16.). Bernben kórház- és könyvtárigazgató, 1736-tól a göttingeni egyetem anatómiai, botanikai és gyakorlati orvosi tanszékén tanított. 1753-tól Genfben tíz kötetben megírta a növénytan és orvostan bibliográfiáját, ami száz éven át alapmű maradt. http://bocs.hu)

Csak egy részlet: „Szeretett feleségem, Marianna asszony, született Wyß halála nagy szomorúságba döntött, kiváltképpen lelkiismeretem eszmélt fel, amikor meggondoltam, hogy haláltusájában az ember miként bánja igen hő sóhajtással mindazon bűnöket, melyeket megfontolás nélkül követ el naponta. A szentségtelen élet borzalmas következményei rettenettel töltenek el, és javulni igyekszem. Eddig is mindig volt bennem valami, ami a javulást sürgette, ám Isten igaz szeretete, megindultság, a bűn gyűlölete, sőt elegendő megbánás és szomorúság nélkül.

Szívesen tápláltam is volna ezt a késztetést, de nem tudok igazán sem imádkozni, sem Krisztus érdemében részesedni, maradok inkább állhatatosságom bizonytalanságának sivárságában és szorongatásában.

Mert a világot szeretem, büszkeség és kivált tisztátalanság uralja gondolataimat. Okkal kételkedem, van-e valami jó bennem.”

(http://www.exsymposion.hu/cikk/336)

Ez engem kicsit megfogott. Nyilván azért, mert néha hasonlókat gondolok magamról. Nem is néha: tulajdonképpen naponta számot vetek, hiszen nem is olyan ritkán kell szembesülnöm azzal, hogy például vagy én csapom be magam, vagy engem csapott be valaki, és tulajdonképpen nem is áll másból az életem, mint abból, hogy várom, mi derül még ki. És akármilyen alapon, de egyszercsak el kell készülni valami végső elszámolásra. Legalább azt számba kell venni, hogy mi volt az érték, és mi a gagyi. Talán nem is kell végső ítéleteket mondani a sorsról, a szerencséről, a barátságokról, a szerelemről, a szerettekről, de legalább nagyjából tudni kell, hogy mi mennyit ért. Nem Isten előtt, mert őt miért pont ez érdekelné, de magunknak, magunkban mindenképpen. Bár az is lehet, hogy ha mindent összevetünk és szembenézünk magunkkal, lehetetlen, hogy méltósággal haljunk meg. Ez meg biztos azért jár bennem, mert mindjárt egy éve lesz, hogy meghalt Inca öcsém, és valahogy egyre hidegebb, egyre kétségbe ejtőbb az a semmi, ami van. A létező semmi.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön milyen aktákat nézne meg?”:

Csak az biztos, hogy a sajátomat nem, mert kerülöm azt a pillanatot, amikor rá kell jönnöm, hogy esetleg besúgó munkálkodott körülöttem. (Bár hajlok arra, hogy tizenöt év alatt ennél nagyobb bűnök is elévülnek. Aki ellenem tett, már nem az az ember, aki akkor volt.) Csak úgy igazságos a nyilvános közszégyenítés, ha a tartótisztekkel és azokkal is szembesülünk, akik őket tartották. Nem támogatom a nagy leleplezősdit, ha a szipolyok és a zsarolók rejtve maradhatnak, mert a cél csak az lehet, hogy soha ilyesmi ne fordulhasson többé elő, vagyis a politikusok és a rendőrök is tanuljanak belőle.

December 11. (szombat) Éjjel háromig a gépemmel küszködtem, ami azért is fárasztó, mert csak nézi az ember, ahogy töltődnek a csíkok – és persze igen lassan -, pokolba kívánja az egészet, el-el bóbiskol közben, de nem lehet abbahagyni, mert akkor minden addig végzett munka hiábavaló lesz, elszáll. Egyszer, régen olvastam, hogy a pasik a gép előtt az idő felét a gép piszkálásával töltik. Ez néhány éve még igaz volt, ma már nem, de én olyan gépet szeretnék, amelyikhez csak akkor kell nyúlni, ha én akarok valamit, nem pedig ő. Illetve persze ő nem akar semmit, csak éppen leáll, mert valami beteg addig okoskodott, amíg ki nem találta hogyan férkőzhet be az összes biztonsági rendszerem dacára, és itt pusztítgat. A vírusgyártókban és a többi kellemetlenkedőben az a borzasztó, hogy nem tudom, mi a fenét akarnak tőlem. Mert azért annyi eszem van, hogy bizonyos adatokat nem tartok a gépben. Ha viszont olyanokra van szükségük, ami nem titkos, azt meg is írom nekik, ha szívélyesen kérnek. A spammolókkal is szívesen tudatnám, hogy már csak véletlenül jut el hozzám néha egy-egy küldeményük – azokat is olvasatlanul törlöm -, tehát teljesen fölöslegesen vesznek föl a listáikra. Igazából például azokkal török levelezőkkel beszélnék szívesen, akik török nyelvű leveleket küldenek nekem. Föl nem foghatom, miből gondolják, hogy hatásos reklám engem arra bíztatni, hogy a kis boltjukban vegyek kütyüket. Soha életemben nem akartam Törökországba menni, és úgy néz ki, hogy nem is fogok. Hacsak nem nyerek egy török utat jövőre, mert az is igaz, hogy Marokkóba se vágytam soha. Egyedül Izlandra szeretnék még eljutni, de ezt meg se próbálja senki kitalálni.

Jól elfáradtam, mert reggel tízkor ébredtem. Milos a mamájával tegnap elment nagymamázni, így délelőtt dolgozhattam, meg takaríthattam a szobámat. Este felé megjöttek. Milos kicsit túlpörgött, alig lehetett elaltatni.

Este megjött Ancsin Gábor, sajnos Dávid és Gergő nélkül. Jó nagyot beszélgettünk. Igazán kedvelem az Ancsinokat, kár, hogy mostanában keveset járnak errefelé.

December 10. (péntek) Mivel vírustámadások és mindenféle kémprogramok miatt összeomlóban volt a számítógépem, sajnos naplóírás helyett ezzel kellett törődnöm. Remélem, a hibákat ki tudtam javítani, így ma mással is bíbelődhetek.

December 9. (csütörtök) Békésen, álmosan voltunk egész nap. Milos itthon maradt, bár nem mondható betegnek, éppen csak taknyos. Telefonált Wanda, hogy a Gödörbe menne este Öcsikével, mert lesz kiállítás meg koncert, jó lenne, ha Milos a mamájával náluk aludna, hogy ne maradjon egyedül Szonja és Ede. Aztán ebből az lett, hogy átvittem őket, aztán elvittem Wandát és egy „zenekari tojócső” nevű eszközt, én meg mentem tovább a Spinozába, mert Fiala hívott egy beszélgetésre. Ott volt még Király Juli, Vágó István, Bolgár György és Bakács Tibor Settenkedő is, igazán megtisztelő, hogy köztük lehettem. Király Julival szinte minden hónapban együtt jeleskedünk, Vágót és Bolgárt már régről ismertem, mindkettőt a maga műfajában a szakma legjobbjának tartom. Bakáccsal azelőtt csak futólag találkoztam a Tilosban, de csak most ismerkedtünk meg. Mindig nagyon nagyra becsültem. Amit mostanában a Megasztárban művel az egészen kivételes élmény. (Kicsit hozzátartozik az igazsághoz, hogy a műsort elsősorban miatta nézem, másodsorban persze azért is, mert szeretem látni, amikor valami csoda éppen megszületik. Bakács talán Váncsához mérhető tehetség – ezt már csak azért is jó itt megjegyezni, mert elfelejtettem rögzíteni mennyire örültem Váncsa magas kitüntetésnek.) Maga az este, a műsor azt hiszem jó volt, mert kivételesen őszinték voltunk, ami nem is árt, ha például a népszavazás okozta trauma földolgozása közben találjuk magunkat.

Wanda mesélt egy igaz történetet: az egyik muzsikus barátjuk kongadobokat szokott szállítani a kocsijában. Mégpedig úgy, hogy „beülteti” őket az az ülésbe, és a biztonsági öveket is becsatolja, hogy fékezéskor ne szabaduljanak el. Egy rendőr megállította, és közölte, hogy jogosítványon és a forgalmin kívül az utasok személyi igazolványait is meg szeretné tekintetni.

- De azok kongák!

- Nem baj, akkor az útleveleket!

(Ez tényleg igaz!)

December 8. (szerda) Ma az volt a legaranyosabb, hogy a kisfiam lepisilt. Történt, hogy nem vittük bölcsibe, mert kicsit taknyosnak találtuk. Egész nap jó elvolt, tüsténkedett a mamája mellett. Elmentünk vásárolni is, és egész rendesen viselkedett. Mindösszesen egy kindertojás és két puding megvételére kényszerített rá. Ebéd után megnéztek egy mesefilmet, aztán, amikor már sötétedett elaludt. Egyszercsak szólított, és én mellé feküdtem, hogy lassan, vidáman keljen. A hasamra feküdt, és önfeledten pukizgatott. Nem véletlenül, mert hamarosan jelezte, hogy kakilni kell. Igenám, de közben, úgy látszik, a sok mesterkedés vége az lett, hogy kicsit pisi is elhagyta a szervezetét. Ezt már csak akkor vettem észre, amikor a bilire ültettem: szépen beterítette az egész hasamat. Van ilyen. Az egészben az volt a legjobb, hogy este többször fölkiáltott: képzeld el, a hasadra pisiltem!

(Még a tegnapi bejegyzéshez: az „öt perces hamis boldogság” fölfedezője nem is Wanda, hanem Tamara volt, és megnevezés is tőle származik. Ő adta Wandának is a kínai kézidiszkót. A szenvedély most minket is elért, de azt hiszem, határtalan.)

Yes, comment…

A Fidesz szerint Gyurcsány Ferencnek kellene megfizetnie azt az egymilliárd forintos kárt, amely az adófizetőket érte a Nemzeti Tankönyvkiadó eladásával.

Jó hír

Van egy jó hírem: most, hogy a Tankönyvkiadó magánkézbe került, már semmi nem indokolja, hogy az írók a tankönyvekbe, szöveggyűjteményekbe került műveikért ne kapjanak honoráriumot, és bizony az örökösöknek is jár valami. Ha önfeledten kapitalizmust játszunk, akkor ne legyenek kivételek a szabályok alól. Gondolom, ezt is Gyurcsánnyal fizettetné a Fidesz.

Szigorították az iskolai dohányzás szabályait: már nagykorú tanulók számára sem lehet dohányzóhelyeket kijelölni a középiskolákban.

Halálos szeretet

Mint súlyos nikotinista drogbeteg, nem nagyon kedvelem a korlátozó szabályokat, de most kicsit meglepődtem. Azt hittem, hogy az iskolákban a fölnőtt tanárok sem dohányozhatnak. Legalábbis ott, ahol én tanítok sem a tanárok, sem a diákok nem dohányozhatnak az épületben. Igaz, ott mindenki fölnőtt. A tanári pöfékelés veszélye: ha véletlenül egy gyerek kedveli valamelyik tanárát, utánozni kezdi, és ez bizony halálos szeretet.

Szőke nők tüntettek egy új étterem előtt, amelynek reklámjában egy "szőke nőről" szóló vicc szerepelt.

Gerjesszünk!

Remek PR fogás volt, de azért arra is figyelmeztetett, hogy itt most már bármiből lehet társadalmi ügyet csinálni – és jól is van ez így. Még mindig szórakoztatóbbak és érdekesebbek az ilyen hírek, mint a politikusok sajtótájékoztatói. Vak barátomnak javasoltam, hogy fogjon össze, a többi vakkal közösen kérjen kártérítést, mert nem lehetettek katonák. (Nyilván lenézték őket, és meg se próbálták kitalálni, mire lehetett volna használni a haza védelmében egy jó fülű vakot.) A fiamat arra bíztatom, hogy kopogjon be a közszolgálati rádióba és követelje, hogy a raccsolósoknak is legyen műsor, amit persze ő vezessen. (Teddy lenne az első vendég.) Jómagam hamarosan azért tüntetek, hogy az állam gyártasson, vagy importáljon fekete-fehér tévéket, mert mi, színvakok csak azokon tudjuk élvezni a televíziózást. (Most nem fejtem ki, miért, de így van.) Jó lenne, ha gyorsan összeírnánk, mi mindenből lehetne társadalmi mozgalmat gerjeszteni, mert a mostani választék unalmas, és különben is itt lenne az ideje új varrások mentén szakadni.

Szilágyi Gyula szociológus felmérése, becsült adatai szerint egy nyolcadik osztályos tanuló az iskolában ma naponta 1179,2-szer ejti ki a száján a szót, hogy "bazmeg". Magyarországon az általános iskolát elvégzettek 50 százaléka nem képes sem önálló olvasásra, sem önálló tanulásra. – írta a Népszava.

Bebaz

Mi meg állandóan önfeledten csodálkozunk, hogy vajon miért is nem olvasnak eleget a derék polgárok, pláne a fiatalok. Hát azért, mert nem nagyon tudnak. Megjegyzem meg lehet élni úgy is, ha az ember csak ezer szót tud, és jól bebazdmegezi a mondanivalóját. A hír hallatán emberek ezrei kezdtek el számolgatni, hogy nem is lehet egy nap alatt annyiszor kimondani azt a szót. Én meg kiültem a bolt elé, a padra, pont oda, ahol a gyerekek találkoznak és dumcsiznak iskola után, és figyeltem. Szilágyi úr kicsit alulszámolt. De még a lányok tekintetében is. Nagyon komolyan mondom: kedves szülők, tanárok, hivatalnokok, politikusok, muzsikusok és más művészek, műsorvezetők, hetihetesesek, Fábry Sanyi, és úgy általában mi, valahányan! Ezt elbasztuk!

December 7. (kedd) Ma Milos egész nap elképesztően viselkedett. Kezdte azzal, hogy az autóban követelte, hogy a mágneses táblácskájára rajzoljak neki autót, buszt és repülőt. Egy piros lámpánál sikerült is, amitől kicsit megnyugodott. Aztán nem akart bemenni a bölcsődébe. Nem is tudom, miért. Amikor végre becsaltam, követelte, hogy maradjak ott vele, és ezúttal komolyan is gondolta. Nem volt hajlandó levetkőzni. Ám szerencsémre a gyerekek éppen indultak a kertbe, így valahogy kitereltem. Ott meg azt követelte, hogy maradjak vele. Nem tréfált: egy pillanatra se vette le rólam a szemét. Még akkor is figyelt, amikor motorozott. Ettől aztán jó nagyokat ütközött. Végül legalább fél óra kellett ahhoz, hogy valami lekösse a figyelmét, így sikerült elszöknöm. Majdnem elkéstem egy fontos értekezletről a hivatalban.

Az értekezlet és egy kis beszélgetés után elmentem a kínai piacra, ahol hosszas keresgélés után végre találtam a feleségemnek „öt perc hamis boldogság” nevű kínai gyártmányú csoda zsebdiszkót. Ez csakugyan csoda. Ha megnyomjuk az egyik gombot, akkor egy nő énekel rajta kissé piezo-elektromos hangon. Ha egy másikat is, akkor elkezd pörögni egy szerkezet, amin mindeféle lézerfények hunyorognak. Wandának is van ilyen, tőle irigyelte el a mostohája, de el kell ismernem, hogy nem lehet ilyen nélkül élni.

Nagyon szívesen elmennék egyszer Kínába. De nem a Nagy Fal érdekel, nem is a városok meg a paloták, hanem azokba az alkotóműhelyekbe jutnék el szívesen, ahol szellemi értelemben megalkotják azokat az elképesztő, semmihez sem hasonlítóan otrombán bájos giccseket, amelyeket aztán milliárdos tételekben hordanak szét a világban. Csak úgy, szeretnék elbeszélgetni velük, mert kíváncsi vagyok, mi van a lelkükben, honnan ez az a brutális találékonyság, és mit terveznek, mivel lepnek meg minket a jövőben. Ha valaki kíváncsi a XXI. század meghatározó tárgyaira – és a fejlődés irányára - akkor jól teszi, ha afféle szabadtéri múzeumi látogatást tesz valamelyik kínai piacon. Egy-két óra hamisítatlan boldogságban lesz része.

Hozzájutottam még három csomag száraz galagonya laphoz, amiből egyet ajándékba kaptam. (Aki kettőt vesz, kap még egyet, a karácsonyra tekintettel.) Ezen kívül vettem egy csomag rákszirmot, és egy zacskó diófélét, ami nagyon drága volt. Úgy néz ki, hogy sóban is és cukorban is áztatják, ám leginkább avas, és alig lehet kibányászni a héjából. Már arra is gondoltam, hogy esetleg meg kell főzni, és attól jó lesz.

Amikor visszaértem Milosért a bölcsibe, tisztán csak a változatosság kedvéért közölte, hogy mivel nem a mamája jött érte, ő nem jön haza. Ezt annyira komolyan gondolta, hogy amikor demonstrációképpen otthagytam, szépen visszament a játszószobába. Így megalázkodva vissza kellett sunnyognom. Csak akkor volt hajlandó velem jönni, amikor közöltem, hogy ha nem jön, megeszem a túrórudiját. Aztán azt találta ki, hogy ő bizony nem vesz cipőt, hanem a játszós tutyijában jön haza. Ezt persze nem engedhettem, amiből meg az lett, hogy nem engedte föladni a cipőt. Amikor az egyiket mégis sikerült, akkor sikoltozva letépte, majd földhöz verdeste magát. Az autóban megette a két rudit, majd elkezdett ordítozni, hogy még akar. Kicsit visszaordítottam, amitől Szentendréig sírdogált. Ott kapott egy fél rágót, amit sikerként könyvelt el, és ettől megnyugodott.

Nem is volt vele baj fürdetésig, amikor megint valami marhaság miatt hatalmas hisztériába kezdett, de akkorába, hogy kénytelen voltam egy kis hidegvízzel lelocsolni, mielőtt kárt tesz magában. Ezen nagyon megsértődött, egy fél óráig hüppögött, de e végén összebújtunk és biztosítottuk egymást szeretetünkről. Sőt azt is követelte, hogy feküdjek mellé az elalváshoz. Sajnos a hisztériát időnként le kell törni, mert ha nem, akkor rákap, és soha többé nem lesz nyugtunk.

A végén már nagyon aranyos volt megint. Meséltem neki, hogy amikor nagyon pici volt, Sütibabának neveztem. Erre ő azt mondta nekünk, hogy Sütipapa, Sütimama. (Azért hívtam így, mert kifejezetten süteményszaga volt.)

December 6. (hétfő) Ma valahogy elpiszmogtam az időt. Írogattam is, meg a gyerekért is voltam, meg vásároltam, aztán Gábor boltjában is jártam. (Adott végre egy szoftvert, ami letörölte az összes képprogramot a gépről. Volt nagy gyilkolás. Az előző is jó volt, de nem törölte azokat a fájlokat, amelyek már beépültek és újra és újra föléledtek.)

Ketten voltunk Milossal, mert a mamája bement a városba karácsonyt intézni, és csak este jöttek meg Milánnal, akivel nyilván az én ajándékomon munkálkodnak. Remélem, nem tudom meg, mi az, mert méltatlan lenne. Beszéltem András öcsémmel is, aki a jövő héten Kaposváron megnyitja Harangozó Ferenc kiállítását. Ő az egyik legjobb barátom volt gyerekkoromban, aztán évtizedekig nem találkoztunk. Vagy tíz éve a saját kiállításomon futottunk össze Mernyén. Festő lett, amint az már gyerekkorában is várható volt. Andrásnak persze nem nagyon tudtam semmit mondani, hiszen negyven éve eltelt, és nyilván teljesen más Harangozó Feri mai tehetsége, mint az akkori. (Érdekes, hogy ugyanabba a kis falusi osztályba járt még Kántor Laci is, aki később híres táncos lett. Ők ketten voltak a legjobb barátaim.) Mernyéről még híres, sőt világhírű lett Fogarasi László – Yonderboi -, akinek az apja viszont Ákos öcsém osztálytársa volt. Később polgármester lett – András öcsém elődje. Yonderboi-t András felesége tanította szolfézsre. (Mernye)

De mindez nem igazolja, hogy egész nap piszmogtam, és semmire nem jutottam.

December 5. (vasárnap) Eléggé meglepő, hogy egy ilyen népszavazás, mint a mai, még mindig izgalommal tölti be a napomat. Pláne akkor, ha pontosan tudtam, mi lesz a végeredmény – legalábbis hetekkel ezelőtt megjósoltam, és a múlt heti közvélemény-kutatási adatok is ezt jelezték előre. Mégis, szinte percenként néztem, hallgattam, kutattam az eredményeket. És persze szavazni is voltunk Milossal. Azért viszem el, hogy egy kicsit tanulja a demokráciát. Együtt ikszeltünk a szavazófülke magányában, és ő dobta be a borítékot a ládába – mint ahogy a miniszterelnökök gyerekei szokták.

Valahogy föl kellene hívni kormány és a kormányzó pártok figyelmét arra, hogy ez a végeredmény nem tükrözi azt, amit a választók gondolnak. Az emberek jelentős része ugyan föl se fogta, miről van szó, ám a maradék – remélem, a többség - nagyonis. Rossz volt a kérdés, tudathasadásos állapotot idézett elő. De ettől még a gondolkodni képes többség igenis méltatlannak tartja, hogy például egy régóta itt élő, itt dolgozó, a gyerekeiket itt nevelő család csak rettenetes erőfeszítések árán kaphatja meg a magyar állampolgárságot – majd egyszer. Csakugyan undorító, ahogy a magyar hatóságok a magyarokkal bánnak.

Bár szerintem a kormánynak volt egy olyan kötelessége, hogy a lehetséges következményeket vázolja, ezt a szerepet kicsit túlhajtotta, és ezzel gyakorlatilag lejáratta magát. (Nem ártana, ha szakembereket alkalmazna a kommunikáció segítésére. Van néhány ember az országban, aki talán el tudná magyarázni, hogyan lehet defenzív módon, szerényen, mégis határozottan úgy beszélni, hogy az emberek értsék is, amit mondani akarunk, mégsem sokkoljuk őket.)

Másrészt viszont az ellenzék egész kampányt olyan visszataszító eszközökkel vitte, amivel sikerült elérnie, hogy azok a baloldali szavazók is nemmel szavaztak, akik pár hete – és szívük szerint most is - még igent mondtak volna. (Lásd a jobbik.net vicces képét pl.) Ám a döntő többség nem ment el, mert szíve szerint igent ikszelt volna, de nem a Fidesznek. Vagyis: az ellenzék éppen úgy lejáratta magát, mint a kormány, és azt hiszem sikerült Trianon-óta az egyik legnagyobb traumát okozni a magyar-magyar kapcsolatokban.

A Fideszben le kellene vonni a tanulságokat – de erről kár is beszélni, mert úgysem teszik, hanem majd fényes győzelemként állítják be ezt a szánalmas eredményt. Abban csak reménykedhetünk, hogy a kormány nem tesz ilyet. Hanem azt kellene tennie, hogy holnap, vagy legalább a jövő héten a legsürgősebben áttekint minden olyan kérdést, ami a kint szakadt magyarok dolgaival, és állampolgárságuk kérdéseivel összefügg. Aztán azonnali intézkedéseket hoz arra vonatkozóan, hogy az illetékes hivatalok a lehető leggyorsabban kezdjék el intézni azok ügyeit, akik például magyar állampolgárságot kértek. Ugyanis van Magyarországon kettős állampolgárság, csak a magyarokat érintő méltatlan bánásmódot kellene megszüntetni. Ez állami utasításokon és arra alkalmas hivatalnokok viselkedésén múlik.

Ha a kormány vissza akarja szerezni azt a bizalmat, amit most elvesztett, azonnal törvényt kell kidolgozni arról, hogy miképpen tudjuk – akár tiszteletbeli – magyar állampolgársággal segíteni azokat, akik kint rekedtek, és ezért nem mozoghatnak szabadon az Európai Unióban. Én ugyan Erdélyből származom, mégis azt mondom, hogy elsősorban a vajdasági és az ukrajnai magyarok dolgát kell a leghamarabb rendezni, mert ők azok, akik 2007-ben – és még beláthatatlan ideig – biztosan nem lesznek az EU polgárai.

A kormány nem teheti meg, hogy ne szólítsa meg azonnal a környező országok magyarjait és a saját polgárait. Ha nem hoz azonnal intézkedéseket, biztosan el is veszti a választásokat – és meg is érdemli.

December 4. (szombat) Elég különös nap volt. Reggel elmentem Balatonkenesére, mert ott tartottuk évzáró szerkesztőségi értekezletünket és együtt is vacsoráztunk. Kicsit korábban érkeztem. Kihasználtam az alkalmat, és egy jó nagyot sétáltam a Balaton partján. Igazi ajándék volt az idő: szinte csoda, hogy december elején kellemes napsütésben, teljes szélcsendben lehetett mászkálni. Elmentem a vitorlások kikötőjébe is. Megtekintettem pár milliárd forintnyi összértékben vagy száz hajót. Lenyűgözők, de valahogy mégsem tetszenek. Csupa műanyag, alumínium és rozsdamentes acél ott minden, én meg még faárbócos, rézalkatrészes fahajókon vitorláztam. Persze nehezebbek voltak, mint ezek, sőt talán bénák is, ami a kezelhetőséget illeti, valahogy mégis jobban esett rájuk nézni. Gyerekkoromban kifejezetten vágytam arra, hogy egyszer például egy Európa 30-as fedélzetére akár csak egyszer is ráléphessek. Állt néhány nálunk – Földváron - a kikötőben, de persze soha nem jutottam föl egyikre se. (Ez nem igaz, mert egyszer az egyik egy hatalmas viharban megfeneklett a legszebb, részt vettem a mentésében, és akkor föl kellett másznom rá.) De most egyikre se vágytam volna, egyiket se szeretném vezetni, például.

Csodálatos volt, hogy amikor egyedül álltam a parton és a horizontot néztem, ami egy vékony, világos vonal volt a tiszta és fodortalan víztükrön, megjelent fölöttem egy motoros sárkány. A pilóta integetett, én meg vissza. Erre elkezdett körözni fölöttem. Háromszor körbejárt, és közben mindketten önfeledten integettünk. (Mivel nálam volt az egycsöves kukkerem – újságírói alapfölszerelés -, az arcát is láttam.) Nagyon poétikusan viselkedtünk.

Ez jó előjel volt, az is lehet, hogy valami égi bíztatás, mert az igazi meglepetés vacsorálás előtt következett be. Nyertem egy utazást Marokkóba. Nálunk az a szokás, hogy ilyenkor az év végén a szerkesztőség tagjai kapnak ajándékokat. Talán azért, mert nem jut mindenkinek nagyértékű, ám ami van, azt nem lehetne igazságosan elosztani, tombolán sorsoljuk ki. Kicsit kínos volt, hogy ezt először Szász Pista barátom nyerte meg. De mivel a szabály szerint csak az nyerhet, aki jelen van, ő pedig már haza utazott, újra sorsoltak, és én kaptam. Meg is rendített a dolog, mert fölötte sajnáltam Pistát, aki nagyon jó barátom. Föl is hívtam, de megnyugtatott, hogy úgyse menne el – amit meg persze én nem hiszek el. Mondtam, hogy ha nem lenne feleségem, magammal vinném.

Mivel gyakorlatilag a közérten kívül, ahol szinte minden hónapban nyerek egy ajándékcsomagot, soha semmit nem nyertem még, meg kellett állapítanom, hogy ez egy jó érzés. Persze sokat tréfálkoztunk. Például megemlítettem, hogy azért eszem még egy kicsi pörköltet nokedlivel, mert Marokkóban ilyesmit nem adnak. Erre Csilla, akivel eléggé régóta együtt tördelünk – vagyis ő tördel, én meg nézem, milyen ügyesen csinálja  - megjegyezte, hogy azért jó lenne, ha figyelném a tekintetét. Megfigyeltem, és nem volt bíztató.

Itthon persze volt öröm. Most már csak az a kérdés, hogy a kicsi fiunkat vigyük-e magunkkal, vagy bízzuk rá valakire.

December 3. (péntek) Reggel már majdnem kedvemre való idő volt. Vittem a gyereket, sütött a Nap, de azért volt még valami ködnyom is a levegőben. Aztán visszafelé beszürkült az egész.

Amikor indultunk, arra lettem figyelmes, hogy egy madár ül a hintánk nádtetőjén, és eszeget valamit. Hamar rájöttem, hogy nem galamb, hanem valami ragadozó, és húst tépeget. Meglepő volt, hogy olyan öt méterre álltunk tőle, szinte szemmagasságban, és egyáltalán nem zavartatta magát, pedig mozogtunk is, beszéltünk is. Biztos nagyon éhes lehetett.

Ma volt az első nap, hogy Milost nem mi hoztuk el a bölcsiből, hanem a mamája papája, vagyis Milos nagypapája. Nem is volt semmi baj, szépen hazajöttek. Megebédeltünk, aztán kettesben Maradtunk Milossal, mert a mamája elment interjút készíteni Dr. Máriással, aztán fogröntgenre, aztán vásárolni, meg effélékkel töltötte az időt. Mi itthon építettünk és mesét néztünk. Tulajdonképpen az van, hogy én nagyon szeretek mesét nézni. Igaz, közben néha elalszom. Többnyire olyankor, amikor a gyerek az ölemben fekszik, és onnan nézi a tévét.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön gyerek akar lenni, vagy Mikulás?”:

Gyerek. Bár alkatomnál fogva, meg azért, mert az emberek azt hiszik, hogy aki szakállas, az szeretne Mikulás is lenni, sokszor próbáltak beszervezni, de sose vállaltam. Tartok attól, hogy még a gyerekeknél is nagyobb izgalomban lennék, és tán még az orrom vére is eleredne, mint kölyökkoromban, minden karácsonykor. Pláne azóta nem vállalom, hogy egyszer a kislányaimmal sétálva azt láttam, hogy vagy húsz Mikulás összeverekedett. Rugdalták egymást rendesen. Pár év múlva meg a kisfiam azt mondta nekem, hogy ez a szemét Mikulás nem biciklit hozott, hanem csokit. Minek tenném ki magam ilyeneknek?

December 2. (csütörtök) Reggel elvittem a gyereket, aztán hazajöttem, és tulajdonképpen nem is tudom, mi mindent csináltam, mert úgy viselkedett a lelkem, mintha a reggeli köd belém költözött volna, és nem bírnék magamban tájékozódni. Írtam ezt-azt, meg piszkálgattam az új telefont, emlékszem, hogy ebédeltünk is, aztán elment a feleségem Milosért, hogy a bölcsiből tovább vigye az uszodába. Ott az úszómester nagyon megdicsérte: azt mondta rá, hogy bátor. Ezt mindjárt el is újságolta nekem telefonon. Közben versekkel matattam, egészen beléjük feledkeztem. (Lehet, hogy mégis akkor rontottam el, amikor nem költő lettem.) Aztán a feleségem mondta, hogy elmegy Milossal meg a barátnőjével moziba. Ezt én nem találtam jó ötletnek, mert nyilván fáradt lehet a gyerek uszoda után. Igazam is lett, mert miután hazaértek, a gyerek egyrészt az ölembe költözött, másrészt a mamája elaludt a fotelben, amíg én a párvezérek népszavazási vitáját néztem a tévében. (Eléggé gyengécske volt.) Milost levetkőztettem, aztán visszavettem az ölembe. Együtt néztük Fábry Sanyit. Illetve inkább csak én, mert ő szépen elaludt. Később ismét költeményekbe feledkeztem. Jobbak, mint a valóság. Bárcsak hajnalig olvashatnék.

December 1. (szerda) Reggel olyan mélyen aludtam, hogy azt sem vettem észre, hogy Milos meg a mamája elment bölcsibe. Mostanában néha ilyen fáradt vagyok, pláne, ha éjjel háromkor fekszem le. Érdekes, hogy ha két órával korábban, akkor szinte kipihenten ébredek. Tulajdonképpen négy-ötórai alvásnál nincs többre szükségem, de ha annál kevesebb jut, akkor teljesen lepukkadok.

A feleségem délelőtt mindenféle karácsonyi díszeket sütött mézeskalácsból, én meg cserébe a jó illatért elmentem a gyerekért. Előtte betértem egy áruházba, és vettem egy vezeték nélküli telefont. Volt régebben, de elfáradt. Miklóstól hiába kaptam egy asztalit tegnap, az nem elég ebben a házban, mert az egyik végétől a másikig harminc métert kell gyalogolni. Ezen kívül megfigyeltem azt a törvényt, hogy amennyiben beköltözöm a fürdőszobába, azonnal keres valaki. És én vagyok olyan lelkiismeretes, hogy nem hagyom hiába csörögni.

Este megnéztem a Megasztárt. Egészen kivételes a magyar televíziózásban, ha egy műsort érdemes nézni, mert valóságos történetet lát az ember, és eredeti tehetségek bukkannak föl. Ha három-négy ilyen van, akkor sokat mondok. Az a baj, hogy szinte minden műfajban lehetne ilyen versenyeket rendezni. Ugyanígy néznék az emberek, ha megint lenne karmesterverseny, versmondó sorozat, vagy bármi. Nem igaz, hogy csak az igénytelenség vonzó. Az igénytelen emberek is szeretik, ha igényesnek nézik őket.

Kaptam egy nagyon szép verset Cseke Gábortól:

Ébresztő

                  Andrassew Ivánnak

Azt álmodtam hogy nem tudok aludni

Kerül az álom makacsul

Mint akit elhagyott a szerencse

S nem jut neki egy ártatlan csók

Se egy pohár víz se pár kanál lencse

A fetrengés volt mentsváram s a hajnal

Sehogy se jött el pedig

A várakozás túllépett minden határt

Mire elszenderedtem volna

Egy szomszéd valamit bőszen kalapált

Aludni kell de ha kínoz a bánat

Míg felébrednél úgy se

Alszol el s akkor minden hiába

Köthetsz szemedre sötét kendőt

Beleköthetsz az élő fába

És mégis alszom fújom hisz megfőtt a kása

Kóstoljuk meg talán

A következő percben lehet vályúba öntik

Jéghideg lakat füléhez ér a szám

S csak szálldosok egész lenttől a föntig