Az FTI jelenti

Déli riporter

 Csek dolgozik. Lu tanul. Déli pedig irtózatos sebességgel veri a billentyűket, és közben arra gondol, hogy szabadságot kellene kérelmezni, Mert azért az nem járja, hogy vasárnapra ismét hétfő jöjjön. Valaki kitalálhatná már a négyes, ötös szünnapot is. De mi lesz, ha ez esetben Déli lemarad, a hírverseny túllép rajta, mint magyarokon a Dakar élmezőny, a világ folyását nem tudja nyomon követni, az események ütőerén nem pihengethet a szeme, vagy keze (mittomén melyik, talán mindkettő helyes?) Mit csináljon?  tova

GERGELY EDIT  

Ablaktalan konyhára látni a nyíláson. Magas plafon, a szobát alig derékig világítja a belógó üvegtányéros körte. Jancsi és Juliska feje gipszbõl. Az ajtó magas, döntés nélkül fért be a karácsonyfa. tova

Brünnhilde

 A zajkeltés eredeti funkciója az ártó szellemek elijesztése volt. Ez stimmel. Amig én lencsét válogatok, addig más trombitál, kereplőt forgat, minden eszközzel zajt kelt, hogy a maga pártjára állítsa a szerencsét. Ez eddig rendben van, egymástól nagyon eltérő kultúrákban is több száz éve ugyanígy csinálják.

Hanem.
Tömegbe petárdát csak bunkó dob. Kapucniba petárdát csak gondatlanságból emberölési kísérletet (de minimum súlyos testi sértést) elkövető dob. Ablak felé rakétát csak bunkó enged el. A szomszéd ház tetejére visszahulló házi tüzijtékot csak bunkó rendez. Sőt, magánlaksértő, akitől kártérítést lehet követelni. Kultúrember szilveszterkor is mértékletesen szórakozik, vederből issza a pezsgőt, mindenkivel össze akar csókolózni, ápolja a hagyományokat és trombitálva, konfettit dobálva, csókolózva táncol keresztül a városon, hajnaltájban meg valahol szép békésen elszenderedik. Vagy egy gyerekkel a hasán, vagy kis szerencsével egy ismerős, nagy szerencsével egy vadidegen nővel a hóna alatt. Illetve hát elszunnyad egy ismerős/ismeretlen pasas hóna alatt. A tuskó meg petárdát robbantgat. tova

Berniczky Éva

 A lábát lejárta, amíg a város kiutalta a műtermét ennek a lerobbant tömbháznak a legfelső emeletén. A panoráma pótolta az összes hiányosságot, a fűtést, a vizet, a világítást. Az apró ablakok nagyítóként hozták a sivár szoba közelébe a több száz éves fákat, szabadon rendelkezhetett valamennyivel. tova

Január 31. (hétfő) Éjszaka Milos jól aludt, de aztán mégsem vittem el bölcsibe. Este magyarázta nekem, hogy én vagyok a kisbaba, és elvisz engem a bölcsödébe, aztán otthagy egy kicsit, mert dolgozni megy, de biztosan visszajön értem. Reggel bocsánatot kért, hogy mégsem.

Folyamatosan beszél, ha nincs érdemi mondanivalója, akkor össze-vissza. Úgy tesz, mintha mondana valamit, nagyon komolyan magyaráz, miközben ő is tudja, hogy én észrevettem: nem is mond semmit. De nagyon aranyos. (Persze az is lehet, hogy történeteket talál ki, csak én nem értem ezeket. Nem lepődnék meg.)

Bementem a hivatalba, aztán elvittem az éjszaka összepakolt papírokat értő könyvelésre. Utána elmentem szánkót venni. Kaptam is egy nagyon szép kis darabot, amelynek ívesre hajlított az eleje. Ott kapaszkodhat a gyerek, és egyébként is az az érzésem, hogy jobban védi, mint az a fajta, amelyiknek csak egyenes az eleje.

Ebédre vettem kínait, de nem volt nagy sikere, mert a feleségemet elég gyönge állapotban találtam Estére tovább gyöngült. Valami influenzája lehet. Mégis én aludtam el, amikor lefektettem Milost, és majdnem éjfélkor ébredtem. Azóta meg kicsit szédülök. Nyilván a fronttól van, amitől a hó is esik. Nem bánnám, ha már kitavaszodna, mert nekem például pont ma lett elegem a télből. Le kellett mosnom a kocsit gőzborotvával, mert a só már annyira ellepte, hogy rendesen rákövesedett. Persze csuromvizes lett a cipőm. Aztán még egy kicsit javítgattam a kaput a szélben. Öt perc alatt szétfagytam.

Elég! Szép volt, de unom.

Úgy látszik, mostanában hajlamos vagyok olyan híreket észrevenni, amelyek olyasmikről szólnak, amiket kitalálni képtelenség:

Berlin - Egy német munkanélküli nőtől megvonhatják a segélyt, amiért a munkaügyi hivatal által ajánlott prostituálti állást nem fogadta el. A The Telegraph című brit lap beszámolója szerint a 25 éves volt pincérnőnek egy bordélyházban kellett volna szexuális szolgálatokat nyújtania, azonban ezt visszautasította. Viszont Németországban a prostitúció két éve törvényes, és a vörös lámpás házak a hölgy alkalmazottaik után adót, valamint egészségügyi hozzájárulást fizetnek. Így jogosultak a bordélyházak is, hogy a munkaügyi hivatalokban regisztráltassák az állásajánlataikat. Amennyiben pedig egy munkanélküli - aki már egy éve kapja a segélyt, és 55 év alatti - elutasítja a neki felajánlott állást, elveszíti az állami apanázst.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Mit üzen haza, ha külföldre megy?”:

Olyanokat szoktam üzenni, hogy szerencsésen megérkeztünk, vettem olajbogyót, találkoztam Vilma nénivel, viszek valami meglepetést. Persze mostanában az ember bemegy az internetező kávézóba és odarendeli a gyerekeit a kamera elé, elmondja, hogy mi van, kikérdezi a leckét ezer kilométerről, közben böngészi a híreket, és azt olvashatja, hogy valamelyik politikus külföldről is üzen. Arra gondol, hogy megüzenhetné, mit gondol az üzengetőről, de inkább elköszön a gyerekeitől, és lemegy a partra kavicsokat dobálni, mert az sokkal értelmesebb dolog.

Január 30. (vasárnap) Mostanra, hajnali fél háromra lettem kész a számlák és bizonylatok sorba pakolásával. Borzalom. Ilyesmikre megy el az életem. Ráadásul Milos az előbb fölköhögött, és kicsit húzósan. Ha folytatódik, vihetjük a kórházba. Mindenesetre jól kiszellőztettünk, aztán lezuhanyoztam, mégis jobb tisztábban üldögélni a kórteremben. Más nem nagyon történt, és ne is történjen.

Január 29. (szombat) Elég későn ébredtem, aztán nekiláttam dolgozni, és jól is haladtam. Aztán elmentem Szentendrére, oda, ahogy a gyerekek a feleségemmel szánkóztak. Szemmel láthatóan nagyon jól voltak. Én is lecsúsztam Milossal, de hülye voltam, nem tűrtem be a nadrágom szárát, így a fölcsapódó hódara lefagyasztotta az alsó lábszáramat. Fölmentünk Wandáékhoz, sütöttek palacsintát, beszélgettünk Öcsikével, aztán nem kis nehézségek árán rávettük Milost, hogy induljunk haza. A mamáját a HÉV-hez vittük, mert találkozója volt régi iskolatársaival. Milos elaludt a kocsiban, de szerencsésen behoztam, lefektettem. Sajnos kicsit később fölébredt, először cirkuszolt, de aztán megnyugtattam, és nagy egyetértésben heverésztünk. Majdnem tizenegy lett, mire elaludt.

Ma nem olvastam semmit, és zenét se hallgattam. Nem is álmodtam. (Bár valamelyik nap elfelejtettem ide jegyezni, hogy nagyot levitáltam elalvás előtt. Először azt éreztem, hogy nem mozdulnak a lábaim, gyakorlatilag faszerűek lettek. Nem mertem mozdulni, de mégis akartam. Erre elindultam fölfelé. Pár másodpercig elvoltam így, aztán visszaereszkedtem, mert nem akartam megtudni, hogy csak képzelem-e az egészet, vagy csakugyan elemelkedtem. Aztán hamar el is aludtam.)

Január 28. (péntek) Biztos megint jön valami hó, mert egész nap rettenetesen álmos voltam. Többször el is aludtam. Ülve. Pedig egész nap jó teákat ittam. Milos Wandáknál van a mamájával, ezért munka mellett jó hangosan hallgathattam zenét. (Nem mintha akkor nem tehetném meg, ha itthon vannak, de olyankor zavar, hogy nem hallom, mit csinál a gyerekem például.)

Valaki egy levélben szóvá tette, hogy nem csak arról nem írok, hogy mit olvasok, hanem arról sem, hogy milyen zenéket hallgatok. Az a baj, hogy annyi mindent olvasok, hogy jó időbe telne elsorolni is. Többnyire amerikai jazz-adókat hallgatok, bár mostanában valahogy rákaptam a letöltésre is. Ma például ilyesmiket hallgattam: Elena Suchankova, Fujiyama Geisha, Anderson-Drake, Lloyd Warren, Daniel Martina-Geriba. Gondolom, ez nem mindenkinek mond sokat. Bár, aki érti, az rájön, hogy egyáltalán nem egy stílust szeretek, hanem bármit, ami jó. (Az a jó, ami nekem tetszik.)

Ma sokat olvastam a Bibliából (is), főleg Mózes második könyvéből. Azokról a csapásokról, amelyeket az Úr az egyiptomiakra mért, hogy végre engedjék el a rabságból a zsidókat. Elég rémisztő az egész. Isten hihetetlenül kegyetlen és következetlen.

„Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén (…) és az állatok minden elsőszülöttjét.”

Akkor mit vár az embertől?

Például: Az indiai kormány az Amnesty International legújabb jelentése szerint semmit nem tesz azért, hogy megállítsa a muzulmánok elleni sorozatos támadásokat, melyek három éve tartanak, és eddig mintegy kétezer nő esett áldozatul a csoportos nemi erőszaknak és kínzásoknak. A hinduk több száz lányt és asszonyt vetkőztettek meztelenre és erőszakoltak meg, néha csoportosan is. Méhüket felvágták és még élve máglyára dobták őket.

Egy részlet: Egy muzulmán nő, aki 14 családtagját veszítette el, és maga is csoportos nemi erőszak áldozata, a következőkről számolt be: "Molesztálni kezdték a lányokat és letépték róluk a ruhát. A meztelen lányokat megerőszakolták a tömeg előtt. Megölték Shamin két éves kisbabáját. Megölték anyai nagybátyámat, apám nővérét és annak férjét is. Miután megerőszakolták a nőket, megölték mindet. Megölték az én gyerekemet is. Feldobták a levegőbe és egy kőre esett. Miután engem megerőszakoltak az egyik férfi a nyakamra lépett és megvert."

Az előzőt se hiszem el, mert egyszerűen nem fér a fejembe, vagy a lelkembe.

De legyen itt egy vidámabb is, és van ebben is valami borzalmas: Bezárni kényszerült a Merry Rest Nyugdíjasotthon, miután az intézményben rendezett Viagra partin 18 ápoló, asszisztens és takarítónő teherbe esett az idős gondozottaktól.

"Igazságtalannak érzem, hogy elbocsátottak, miután bevallottam a történteket. Szóltam nekik, hogy őrültség ilyen tablettákat adni ezeknek az öreg embereknek, de nem hallgattak rám" – mondta el Mary Stinson recepciós.

A partit még augusztus közepén rendezték, amikor még javában tartott a pirulák hatása. Annak ellenére, hogy az otthon tele volt idősebb hölgyekkel, a nagypapák olyan fiatal nővéreket és ápolókat csalogattak a szobáikba, akik már enyhén ittasak voltak.

A szóvivő megerősítette a hírt, miszerint 18 dolgozó terhes és a DNS vizsgálat – amellyel tisztázni tudják majd az apa kilétét – jelenleg is tart.

Január 27. (csütörtök) Azt leszámítva, hogy egész nap a géppel matattam, értek jó dolgok is. Kaptam egy levelet: „A Courrier International francia tallózó hetilapban átvettük az Ön ügynöktörvényről írott cikkét.” Ez jó. Délután meg telefonált Fiala, hogy mi lenne, ha megcsinálnám ennek a naplónak a rádiós változatát. Ha nem jön ez létre, akkor is jólesik, hogy eszébe jutott. Rögtön azon kezdtem el gondolkozni - pláne, mert a feleségem is megkérdezte -, hogy másképp kezdenék-e írni, ha tudom, hogy föl is kell olvasni. Nyilván másképp.

Amúgy gyakran eszembe jut, hogy hiányzik a rádiózás. Azelőtt azért készítettem évente tíz-húsz műsort is, és igen gyakran jártam be jegyzeteket fölolvasni mindenféle stúdiókba. Van annak egy nagyon boldogságos hangulata. És misztikus is egy kicsit. Sokkal jobban, mint a televíziózás. Titokzatosabb. Ha kamera van, valahogy el tudom képzelni, hogy a másik végen, a képernyők előtt emberek ülnek, és olyan, mintha látnám őket. De hogy belebeszélek egy mikrofonba, és a túlsó oldalon valaki üldögél és hallgat… Már az is érdekes, hogy én sötétben üldögélő embert képzelek el. Talán azért, mert gyerekkoromban este szerettem rádiózni, leoltottam a villanyt, és néztem a csakugyan varázslatos varázsszemet. (És mindig megkerestem Hilversumot. Mit tesz Isten Andris vejem nem is olyan régen még szinte Hilversumban munkálkodott egy kicsit. Onnan tudtam meg, hol is van az a város. Pedig nem akartam.)

Ma különben is csoda történt, valóságos rádiótörténeti pillanat: egy csomó adó megszólalt a házamban. Többek között a Budapest Rádió is. Eddig az volt, hogy a házam egyik sarkában, egy méteres körzetben, csakis egy kínai zsebrádióval lehetett tisztán hallani az állomások töredékét. Most meg, úgy látszik, vagy építettek egy tornyot, vagy erősítették a szórást, mert szinte kifogástalan minőségben hallom az összes készülékemről. Most éppen pont Fialát a 97,3 -on. Lehet, hogy csak az időjárás, vagy pláne a hó teszi. Visszaverődnek a hullámok, vagy mifene.

Félénk javaslat katolikusoknak

A katolikus egyházfő megerősítette egyháza álláspontját: az óvszer helyett az önmegtartóztatás és a házastársi hűség a legjobb módja az AIDS terjedésének megakadályozására. Az óvszerhasználat pártolása csak az erkölcstelen, hedonisztikus életmódot és viselkedést táplálja, így éppen az AIDS terjedéséhez járul hozzá.

Sokak számára ez azért meglepő, mert vélhetően nincs jobb ismerője az emberi természetnek, mint a katolikus papság. Elképzelhetetlen, hogy ne tudják: az intelmek, parancsolatok, rémisztgetések nem mindig érik el céljukat, hiszen az ember gyarlóságánál csak a benne lakozó paráznaság nagyobb. Megjegyzem: ez az Úr nulladik parancsolatával áll szoros kapcsolatban, amelyben tulajdonképpen minden lény számára kötelezővé teszi a sokasodást és a szaporodást, valamint a Föld és az ég maradéktalan uralom alá vevését. Minden más parancs ezt írja fölül, ám elnyomni képtelen. Az is különös, hogy az az egyház, amelyik végsőkig harcol például a pár napos magzati élet védelméért, kockáztatja vágytól hajszolt fiatalok és megtévedt fölnőttek életét, noha tudja, hogy azok kevés kivétellel képtelenek ellenállni a nemi kísértésnek. Ezzel majd egyszer el kell számolnia hívei előtt. (Meg persze azok előtt is, akiket a néha megtévedő hívek megfertőznek.)

Semmiképpen nem szeretném arra bíztatni a katolikus fiatalokat és fölnőtteket, hogy olyasmit cselekedjenek, ami ellene való Őszentsége és egyháza tanításának. Bizonyára sokan egy életen át meg tudják magukat tartóztatni. Ha ebben segít, tudniuk kell, hogy nagyra becsülöm ezért őket.

Félve bár, de mégis azt javaslom, vegyék figyelembe, hogy sem a pápa, sem a katolikus anyaszentegyház nem tiltja, hogy óvszert tartsunk magunknál. Bármennyire elképzelhetetlen egy hívőről, hogy esetleg mégis enged az ördögi csábításnak, ez néha előfordul. Volt idő, amikor a kicsapongás következménye - ha kiderült - erkölcsi, életviteli válság volt. Néha súlyos betegségekkel fizetett a parázna. Ma azonban úgy áll a dolog, hogy a fékezhetetlen fiatalos vágy beteljesülésének következménye nem csak a nem kívánt terhesség lehet, hanem a biztos halál iszonyatos terhe is. A fölnőttebbeknek pedig tudniuk kell, hogy bár a közfelfogás szerint a házastársi hűtlenség csupán erkölcsi értelemben tekinthető bűnnek, ha valaki például egy alkalmi partnerrel úgy csalja meg a társát, hogy óvszert sem használ, akkor az már minősíthetetlen felelőtlenség, az élet veszélyeztetése.

A katolikus egyház zseniális rendszert alkotott: a gyónás, az imádsággal és jócselekedetekkel való jóvátétel, a feloldozás a hívőt megtanítja a bűnöket értékükön kezelni, és túlélni a lelkiismeret furdalását. Isten büntet, elvárja a vezeklést, de aligha hihető, hogy halállal akarná torolni egy tébolyult kamasz vagy egy megvadult házastárs kicsapongását. Ezért engedte, hogy föltaláljuk az óvszert. Látszólag a nem kívánt terhesség és a fertőzés ellen. Valójában azért, hogy megóvjon minket a saját felelőtlen természetünktől. Hogy a sátáni csapdából legalább élve jussunk ki.

Január 26. (szerda) Reggel arra ébredtem, hogy a kicsi fiunk megfogja a kezemet, meg a mamája kezét, és azon mesterkedik, hogy a hasán fogjuk egymás kezét. Később pedig azt találta ki, hogy az én orromhoz dörzsölte az orrát, hogy a mamájáéhoz. De ezeket nem viccből csinálta, hanem csöndesen játszott velünk, miközben közénk fészkelte magát, és mi félálomban voltunk.

Nem vittük el bölcsödébe, mert leesett a hó. Bizonyára eljutottunk volna Békásig, de nem ér annyit semmi, hogy esetleg karambolozzunk. Jól megvoltunk. Pogácsát sütöttünk. Én vajasat, a feleségem káposztásat - össze se lehetett hasonlítani őket, annyival jobb volt a káposztás.

Estére tönkrement a gépem. Reggel négyig javítgattam, de mindhiába. Csak az segített, hogy fölújítottam a Windowst.

Január 25. (kedd) Reggel elvittem Milost a böcsibe, aztán vásároltam meg befizettem, vagyis nagy veszteségekkel tértem haza. Délután többnyire papírokat rakosgattam, mert ugye hamarosan bevallani kell. Jó érzés. Sorba rakás, számolás elölről, aztán hátulról, aztán soha semmi nem stimmel. Pár nap az egész. Tulajdonképpen annyit kellene fölszámolni érte, mint amennyit a végén adózni kell. De úgy se érné meg.

Este bementem az Articsókába. Meglepetésemre ott találtam Fábry Sanyit, amint éppen Király Julival beszélgettek. A többit nem írom le erről, mert megígértem Sanyinak, hogy nem szellőztetem a beszélgetésünket. Kár, mert pár érdekes dolgot megtudtam, és meg is értettem a sorsából.

Fialával, Ungár Klárával, Király Julival, Bauer Tamással, és Bakáccsal beszélgettünk. Jó volt, de a végére kicsit elfáradtam.

Január 24. (hétfő) Reggel mindenféle nyügi volt, ezért kicsit hagytam még aludni Milost meg a mamáját, akinek ráadásul fogorvoshoz kellett menni. Így beértem ugyan a hivatalba, de elkéstem az értekezletről. De azért hasznos volt, jókat beszélgettem, fontos dolgokról.

Reggel véletlenül észrevettem, hogy lejárt a feleségem útlevele. Tulajdonképpen indulás előtt is észrevehettem volna, és akkor maradunk, ahol vagyunk. Megpróbáltunk bejutni az egyik áruházban megbúvó okmányirodába, de persze pont hétfőn volt zárva. Elkeseredésünkben bevásároltunk. Hogy pontosan mit, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy sokat költöttünk. Ez eléggé döbbenetes jelenség. Az ember megy, mendegél a gondolák között, és egyszercsak fölismeri, hogy mindigis szeretett volna egy olyat, ami éppen ott van. És már teszi is a kosárba.

Na jó, mondjuk tollaslapda-ütőkre szükség volt. Valahogy a családom nagy része megkívánta a tollaslapdát. Végülis a világ egyik legolcsóbb sportja, bárhol lehet játszani, egy hegedűtok-méretű - és formájú - táskában elfér négy versenyző teljes fölszerelése. A gyerekek is könnyen játszhatják. És ráadásul csakugyan kell benne mozogni is egy kicsit. Most folyik a szervezkedés, hogy találjanak olyan helyet, ahol lehet fedett pályán játszani. Bár én igazából nyáron, a Duna partján tudom legjobban elképzelni magam egy műanyagból készült kúp után egy karikára hajlított nyeles, behúrozott vasfélével ugrabugrálni.

Vettünk még ágyneműt is. Meg mindenféle egzotikus gyümölcsöt - amelyekről estére kiderült, hogy szebbek, mint amilyen jó az ízük.

Itthon dolgoztam vakulásig.

A konkrétum-optimum hiánya

Gyurcsány Ferenc azt mondta az MSZP jogszabálytervezetéről, amely az állambiztonsági iratok megismerhetősége érdekében módosítja a Történeti Levéltárról szóló törvényt, hogy jó irányú lépés, ezt az irányt tartani kell, de abban bátrabb és nagyobb lépéseket lehet és kell tenni.

"A kormány álláspontja ennél (...) egy karakteresebb, nyitottabb, a múltat mélyebb és tágabb részleteiben feltáró, és ehhez egyéb jogszabályok módosítását is igénylő közelítést fog támogatni" - jelentette ki. Hozzátette: "a minimális javaslat megvan, én a tárgyalások során nem a minimumot keresem, hanem ennél egy lényegesen kiterjedtebb optimumot".

Örültem volna, ha a nyilatkozatban valami konkrétum-optimumot is föllelek.

Volt itt egy magát amúgy cinikusan „demokratikusnak” mondó rendszer, amelyekben emberek a hatalommal visszaélve más embereket arra kényszerítettek, hogy megint más emberek után titokban vizslassanak. Ha valakit a kifürkészett gondolatok miatt a rendszer ellenségének minősítettek, kellemetlenné, esetleg lehetetlenné tették az életét, kiüldözték az országból, börtönbe, elmegyógyintézetbe kerülhetett. Voltak, akiket - így vagy úgy - meg is öltek. Mindehhez részben önként jelentkező, vagy pénz- és pozícióéhes, lealjasult, vagy eleve aljasnak született embereket használtak föl, és bármiért zsarolható bűnösöket vagy szerencsétleneket.

Az ma már természetes, hogy nem beszélhetünk szalonképes államról akkor, ha a hatalma alatt kínzás, kivégzés, fegyveres elnyomás, deportálás, politikai-, vallási-, faji-, nemzeti-, nemzetiségi-, nemi identitás szerinti diszkrimináció, üldözés lehetséges. A világ legjobb erői mindent megtesznek azért, hogy büntessék, és az effélékről leszoktassák az ilyesmire gyakran hajlamos politikusokat, fegyvereseket, hivatalnokokat. Nem kevésbé nemes cél, hogy örökre, de legalább néhány emberöltőnyi időre elrettentsünk arról, hogy a titkosszolgálatokat, azok eszközeit a politikusok a saját népük ellen használják.

Azzal, hogy most majd megtudhatjuk, ki jelentett a környezetünkben, nem teszünk ezért semmit. Aljas, mindenre kapható, és szerencsétlen, zsarolható emberek mindig lesznek. Ezen az sem változtat, ha néhány nyomorultat jól ki lehet csúfolni, elmebajba vagy öngyilkosságba tudunk kergetni. Csekély haszon, hogy az emberek bizonyára tanulnak majd a családok ezreinek megszégyenüléséből, pláne a saját iszonyatos csalódásaikból. (Csak két példa: Esterházy, Pokorni.)

Lehet arra hivatkozni, hogy egy aljas rendszer minden összetevőjének föltárása - beleértve a felelősök és bűnösök megnevezését - úgynevezett „nemzetbiztonsági kockázattal” jár. Magyarul: ha most megnevezzük azokat a tartótiszteket, akik ma is a titkos szolgálatoknak - tehát „már jó” ügyért - dolgoznak, akkor gyengítjük a társadalmat. Ám figyelembe kell venni, hogy a rendszerváltáskor pontosan tudtuk, hogy a kapitalizmus bevezetése rendkívüli áldozatokkal jár. Ezeket meg is hoztuk. Nem tudom, hogy mindenkiben tudatosult-e, de beleroppant az ország, és máig nyögjük a demokrácia árát. Abban a reményben, hogy egyszer majd jobb lesz.

Ki meri, ki tudja-e mondani Gyurcsány Ferenc és a szocialista párt, hogy az „optimum” az, ha annak érdekében, hogy diktálásra hajlamos politikusok és szolgafélék kedvét szegjük, most el kell számoltatni a levitézlett rendszer politikusait, rendőreit, elhárítóit? Tudjuk-e fokozott védelemben részesíteni azokat a volt besúgókat, akik őszinte, részletes feltárással segítik azok leleplezését, akik tönkretették az életüket, miként ahogy mindenkiét? Tudunk-e olyan törvényt hozni, amelyik végre kimondja, hogy a politikai indíttatású besúgás bűncselekmény, sőt az arra való rábírás főbenjáró bűn, ami rendszer alapjait gyalázza meg, a demokrácia megdöntését, a diktatúrát szolgálja?

Ha a szocialisták ezt megteszik, végre letörölhetik az „utódpárt”-bélyeget. Ha nem tudják kimondani, akkor jobban tesszük, ha enyészetre vetjük a dossziékat, kartonokat, jelentéseket, vagyis azt az egész kórtörténeti gyűjteményt, amiről mostanában oly sok szó esik.

Január 23. (vasárnap) Délelőtt dolgoztam, bár nem valami hatékonyan. Aztán pötymörögtünk egész nap, olyan vasárnapiasan. Délután például Michael Palin Utazás a Csendes-óceán körül című sorozatát néztem. Végülis azt hiszem, a kedvenc színészem - legalábbis az angolfélék közül. Este meg a Mátrixot néztem. Nem tudom hányadszor - a feleségem legalább tizedszer. Nem nagyon lehet nem nézni. Nagyon érdekes, hogy tele van taoista szövegekkel. Ha egyszer lesz időm mondatról-mondatra kijegyzetelni, akkor talán azt is megtalálom, melyik honnan való. Érdekes katarzis volt, amikor valamikor az hetvenes-nyolcvanas években egy kutató kimutatta, hogy a Micimackó sem más, mint taoista példaszövegek gyűjteménye. Azért volt ez jó, mert egy ilyen kultuszkönyv puszta léte is idegesíti az embereket, hiszen nem értik a titkot: miért olyan vonzó. Jó megtudni, mert megnyugvást az a bizonyosság, hogy a tao adja a tartást. És az bizony bármikor úgy görbíti meg a szellemi teret, hogy közben minden természetesnek látszik.

esemes

Szita Károlyt az Index ügynökmúlttal vádolja. Kaposvár polgármestere cáfol, az írásszakértő valószínűsít.

Nem az Index vádolta, hanem egy fórumban bujkáló arctalan és névtelen demokrata. Olyan ez, mintha a lapok névtelen leveleket közölnének, és ezt neveznénk sajtónak.

Hét pesti kerület leválasztásával kisebb Budapestet akar az SZDSZ.

Mi meg itt a Szentendrei-sziget Köztársaság kikiáltásán dolgozunk. Szigeti állampolgárság minden magyarnak, három százalékos adó, pártok betiltása – a többit szóban.

Menesztették a thaiföldi magyar nagykövetet, mivel a szökőár után sem szakította meg budapesti szabadságát.

Miután a külügyminisztérium mindenkit óva intett a thaiföldi utazástól, nem tudom, mi bűn van abban, ha valaki komolyan veszi a saját főnökeit.

Még igen kevés kórház ad számlát a betegeknek távozáskor, igaz, egyelőre csak azoknak kéne, akik ezt kérik.

Mivel az ilyesmit költségként legföljebb az újságírók írhatnák le, - tanulmányút! -, mások mi a fenének idegesítsék még ezzel is az orvosokat?

Megtiltotta a román ifjúsági hoki válogatott tagjainak két edzőjük, hogy az autóbuszon egymással magyarul beszéljenek. A 15 játékos közül 14 magyar.

Föl is lázadtak a gyerekek, le is váltották a két bunkó edzőt. Így megy ez az EU felé félúton.

Nincs már nekem olyan sok hátra a politikában. Én már ki vagyok fizetve. Minden nap, amit magas polcon töltök, az már csak ráadás - mondta Orbán Viktor.

Volt egy pár olyan ismerősöm, akik gyakran színészkedtek ilyen szondadumákkal. Mindig elfelé mentek, haldokoltak. Aztán csodálkoztak, amikor igazuk lett.

80 millió forint értékű minőségi szőlőbort vásárolt fel 2001 és 2003 között egy máig ismeretlen, fiktív magánszemélytől a tokaji Imperial Kft.

Tokajban vettem 25 liter bort. Okmány kellett hozzá arra az esetre, ha útonálló rendőrök kérdeznének az eredet felől. Valami hézagon alighanem szivárog a jog.

18 év után pert nyert a 77 éves Lollobrigida, mivel egy pletykamagazin azt állította egy monokinis fotóról, hogy az idei pesti Operabál díszvendége van rajta.

Elég pitiáner összeget kapott: csak 150 000 eurót. Bár azóta figyelem a pletykalapokat, hátha valamelyik közöl egy monokinis fotót állítólag rólam.

Hónapokig fejben főztek az egyik pécsi szakközépiskola tanulói, mivel az intézménynek nem volt pénze az alapanyagok megvásárlására.

1.

Ilyen esetekre az a megoldás, hogy az iskola anyagi ügyeiért felelős hivatalnokok csak a tanulók főztjét ehetik.

2.

Amikor katona voltam, esténként mi is hosszasan főzögettünk mindenfélét – fejben, sőt lélekben -, aztán együtt befaltuk a semmit. Meglepő módon híztunk ettől is.

Yes, comment…

December elején bírói engedéllyel lakást váltott a brókerbotrányban milliárdos sikkasztással meggyanúsított Kulcsár Attila, mert nem volt tovább pénze arra, hogy fizesse lakásának bérleti díját. Mostanában közeli rokonai, ismerősei támogatják. – írja a Népszava.

Példapolgár

Van még tisztesség az emberekben. Fogadni mernék, hogy Kulcsár Attilát annyira meghatja az a sok jóság, ami mostanában éri, hogy börtönévei után vallásos, erkölcsös példapolgár lesz, fölnő ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy ő mostanság a gyerekek példaképe. Az országot járja majd, és hamuval a fején prédikálva óva inti a gimnazistákat a becstelen cselekedetetektől. Tán még politikus is lehet belőle.

Miután a Legfelsőbb Bíróság elutasította az MVSZ és hét magánszemély újabb kifogásait, végleg eredménytelen a kettős népszavazás.

Remény

Remélem, ez nem szegi Patrubány úr kedvét, és miután meggyalázta a magyar szavazatszámlálók ezreit, megmondja a magyar igazságot a bíróságokról is, és följelent mindenkit, mindenhol, mindenért. Kellenek ilyen emberek, mert nélkülük nem tudnánk, milyenek vagyunk.

Még mielőtt Szálasi Ferenc parcellájánál megemlékezhetett volna a kivégzett nemzetvezető születésnapjáról, előállították Bácsfi Diánát, a Magyar Jövő Csoport vezetőjét.

Rés

Nincs ott valami jogrés, ahol szándékot, „volnát” is lehet személyi szabadság korlátozásával büntetni? Én sem kedvelem, bár szánom ezt a szegény Dianát. De ha gyűlölném, akkor is fölvetném, hogy most akkor mi van. Ha mondjuk Farkasházy Tivadar azt mondja valakinek telefonba, hogy ír pár sort Grespik úrról, vagy mond majd valamit a kamerába bele, amin esetleg nevetni fognak az emberek, és ezt lehallgatják, akkor Teddyt máris bilincsbe verve viszik az őrszobára, hogy ott a porkolábokat szórakoztassa reggelig?

A belügyminiszter szigorítani akarja a petárdázásra vonatkozó kormányrendeletet.

Lex Lamperth

Nem szigorítani kell, hanem eltörölni, aztán új törvényben betiltani. És nem az emberekre, hanem az állatokra való tekintettel. Ezzel Lamperth Mónika azonnal a legnépszerűbb belügyminiszter lehetne az EU-ban, és beírná magát a jogtörténetbe. Precedens teremne arról, hogy az állam nem csak az embereket, hanem a hatalma alatt levő összes lényt köteles megvédeni a kínzástól és bármilyen méltatlan bánásmódtól.

Becslések szerint a fekete- és szürkegazdaságban keletkezett jövedelmek eltitkolása legkevesebb ezermilliárd forinttal csökkenti az állam bevételeit.

Harács

És akkor még vegyük hozzá a feketemunka-üldözés költségeit. Ez olyan, mint a CD-másolás. Ha ötezerért jutok hozzá egy olyan lemezhez, aminek az előállítási és forgalmazási költségei ötszáz forintot sem tesznek ki, és akkor is extraprofitot hozna, ha ezerért adnák, akkor úgy kell azoknak, akik nem képesek mértéket tartani és szemléletet váltani. Amíg a munkaerőre kiszabott járulékos költségeket a kormányok harácsként kezelik, addig jó nagyokat borzadunk azon, hogy az államháztartás hiányát ki lehetne fizetni, ha kifehéredne a sok feketemunka. De mégis inkább csalunk egy kicsit, mert az az érdekünk.

Az előrejelzések a legrosszabb esetben 7,4 millióra teszik hazánk lakosságszámát 2050-re; a legkedvezőbb becslések szerint 8,8 millióan leszünk.

Kár

És akkor még bele se számoltuk azokat, akik elmennek. Május óta például félezer orvosunk költözött arrébb az EU-ban. Márpedig – ezt én kimondhatom, mert van számos gyerekem, és unokám, köztük egészen kicsik is – az is balek, aki gyereket vállal Magyarországon. Hogy csak egyet mondjak: gyes és a családi pótlék nagyjából arra az áfára elég, amit a gyerek fogyasztása után fizetünk, hogy aztán az államnak legyen miből gyest meg családi pótlékot fizetni. Ha a kormányok szórakoztató dumákon kívül semmi olyat nem tudnak nyújtani a gyerekre amúgy váróknak, ami csökkenthetné a szegénységüket és a létbizonytalanságukat, a szülőjelöltek mérlegelni, és inkább várnak a jobb időkre. Aztán már csak egy gyerekük lesz, vagy annyi se. Kár értünk.

Január 22. (szombat) Tegnap színházba mentünk, és ezért Ákos öcséméknél aludtunk. Meg azért is, mert ki akartuk próbálni, hogy a kicsi fiunk miképpen viselkedik, ha egy pár órára másra bízzuk. Szoktatjuk egy kicsit, mert nem akarjuk, hogy trauma érje, ha elutazunk.

A Szkénében voltunk és Pintér Béla társulatának A sütemények királynője című előadását néztük meg a felségem barátaival. Remek volt. Ezt a csapatot talán még sokan amatőrként tartják számon. Hát nem azok.

A darab a nyolcvanas években játszódik, és arról szól, hogy egy rendőr alezredes miképpen bánik a családjával, és hogyan vetemedik agyon ettől mindenki. Mivel én voltam a társaságban az egyetlen, aki a nyolvanas években, sőt az egész szocializmus alatt tudatos életet éltem, én voltam az egyetlen, aki ebben a politikai felhangokkal bővelkedő nagyon tragi- nagyon komédiában leginkább azt sajnáltam, hogy mondjuk nem 1985-ben adták elő. Az a meglepő, hogy Pintér Béla - aki a főszerepet is alakítja - szintén gyerek lehetett akkoriban. Talán ezért van az, hogy az igazi főszereplő egy kislány, aki azért kerül a figyelem középpontjába, mert negyedszer szart be az iskolában. A többit nem mondom el: meg kell nézni. (http://www.pbest.hu/ www.szinhaz.hu/picaro/ pinterbela.shtml)

Ahogy az már este látszott, Milos nyugodtan vette tudomásul, hogy elmegyünk, és szépen viselkedett egész este. Mire visszajöttünk a Szkénéből - az előadás után még beszélgettünk egy órácskát a közeli teázóban -, már szépen aludt.

Sajnos a sógornőm készített májpástétomot, aminek nem tudunk ellenállni. (Általában is megfigyeltem, hogy az utóbbi két napban semmiféle ételnek nem bírunk ellenállni.) Így aztán jót vacsoráztunk és beszélgettünk. Éjfél után jutottunk ágyba. Lehet, hogy az időjárás miatt, vagy attól, hogy vendégségben elereszti magát az ember, de ma reggel egyszerűen nem tudtam fölébredni. Végül már majdnem dél volt, amikor -az illem kedvéért - majdnem délben fölkeltem.

Ismét ettünk a kiváló pástétomból, aztán beszélgettünk. Később jót ebédeltünk. Milos persze nem akart hazajönni. Úgy is ottmaradt volna, ha mi eljövünk, és csak másnap megyünk vissza érte.

Amikor eljöttünk, Mirkó még a lépcsőházban tartott egy kis bringás cirkuszt. Úgy húsz négyzetméteren bemutatott vagy húsz elképesztő kunsztot. Én már azt se értem, hogyan lehet percekig egy helyben állni, hát még abból hátsó kerékre állni, hátrafelé menni, aztán pörögni. Tudtam, hogy Mirkó nagyon ügyes, de ezt azért nem gondoltam volna.

Aztán a nap már csak annyi meglepetést tartogatott, hogy valaki lehányta a kocsinkat.

Válaszoltam erre a kérdésre: „Ki repüljön, ha baj van a csapattal?”

Ha a ravasz kérdés a Fidesz belső válságára vonatkozik, akkor teljesen mindegy ki röpül, hiszen nyilvánvaló, hogy a Fidesz és főleg Orbán kicsit úgy jár a polgári körökkel, mint az MDF a Magyar Út körökkel: belülről zabálnak, és nincs arra ellenszer. Ettől is bénul a vezér, nem csak Gyurcsánytól. Ha már a zabálós táplálkozásról van szó, röpíthetik a kommunikátorokat, ám Rogán választási előretolása arra enged következtetni, hogy nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni: cápa ellen nem lehet piranyapolitikával győzni.

Január 20. (csütörtök) Tegnap - nyilván az időjárás miatt - olyan rossz állapotba jutottam, hogy ülve elaludtam. Ma meg is jött a hó. Igaz, nem maradt meg semmi belőle.

Tegnap nem sok történt. Voltam Krisztinánál, a fogorvosnál, aztán délután átjött Borz Miki, egy közös munka miatt. Jót beszélgettünk.

Ma még ennyi se. Gyakorlatilag ki se tettük a házból a lábunkat. Dolgozni tudtam, és a kicsi fiammal is játszottam. Rajzoltam neki. A mamája megállapította, hogy egy négy éves gyerek szintjén maradt a rajztudásom, és ez szerinte csodálatos adomány. Biztos igaza van. Egészen addig jól is szolgál majd, amíg Milos nem lesz öt éves.

Ennek csak az mond ellent, hogy egyszer a rajzaim magában a Kritika című lapban is megjelentek, amely a maga nemében az egyik legkomolyabb folyóirat az országban. Igaz, azokat a képeket számítógépen rajzoltam. Nem közlésre szántam őket, hanem egy borítékban bevittem a „műveimet” a Népszabadságba, hogy megmutassam Tettamanti Bélának, mit lehet kezdeni egy géppel. Egy teljesen botkezű ember is rajzolhat. (A titok az, hogy az elrontott vonalak radír nélkül is visszavonhatók.) Meglátta őket Vörös T. Károly, és azt mondta, hogy ha írok hozzájuk egy szöveget, akkor beteszi a lapba. Én meg persze megírtam, megjelent, de azóta se rajzoltam, mert úgy gondolom, hogy ekkora pofátlanságot kétszer nem illik elkövetni.

Január 18. (kedd) Megfigyeltem, vannak olyan napok, amikor minden lassabban megy, mint mehetne. Egyszerűen tötyögök, és nem is zavar. Már régen el kellene indulni, már tíz perce állok a patikában, pedig vár a barátom, mégse leszek ideges. Talán a havat lógató időjárás miatt, vagy a napkitörés okozza. Rendkívül lassú és rendkívül türelmes leszek.

Végül aztán pár órás késéssel bejutottam a városba. Milost itthon hagytuk, mert persze még nem egészséges. Nyafog, de jól van.

A városban elintéztem néhány ügyet, aztán néztem pár rendkívül fontos apróságot. Kábeleket, meg adatcipelőket. Napok óta azon gondolkoztam, hogy ha már kell vennem az adtamentésekhez úgynevezett pendrive-t, akkor miért ne legyen benne MP3 lejátszó is, hogy amikor éppen nem mentek és nem cipelek fájlokat, akkor zenehallgatásra használhassam. Aztán addig-addig sündörögtem, amíg vettem egyet. Ezzel aztán meg is telt a napom, mert itthon töltögettem, beállítottam, piszkáltam, ahogy az férfiemberhez illik.

Persze dolgoztam is, meg a gyerekemmel is ücsörögtem meghitten. Nagy eredmény: ma sikerült egy órára elterelni a mesecsatornákról. (Mert borzalmas mesék mentek. Nem is mesék, mert azokat szerintem hülye fölnőtteknek készítik.)

Motoros kaszkadőrök mutatványait és baleseteit néztük. Nagyon érdekes volt, hogy Milos teljesen megértette, mi történik, és azt is, hogy miért tekinthetők bolondnak az olyan emberek, akik ostoba kunsztokba pusztulnak vagy nyomorodnak bele. De legjobban az összetört motorokat sajnálta.

Este még együtt fürödtünk, aztán sürgősen álomba ájult.

Január 17. (hétfő) Reggel Milos fájlalta a torkát, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megy bölcsibe. (Az a baj, hogy fogalmunk sincs, nem tudjuk eldönteni, hogy csakugyan fáj-e neki, mert rákapott a panaszkodásra. Ha viszont nem vesszük komolyan, akkor abból nagy baj lehet.) Tehát el kellett vinnem magammal, mert a mamája dolgozni ment. Nekem meg adópapírokat kellett aláírni a szerkesztőségben. Nem vagyok híve a gyerekek munkahelyre való becipelésének, de akadnak kivételes helyzetek.

Azt hiszem, teljesen kulturáltan viselkedett, és nem zavart senkit túlságosan. Számos ajándékot kapott, sőt elfelé menet egy kicsit vezethette a parkolóban Petri Lukács Ádám autóját is, ami vélhetően örökre szóló élmény lesz neki.

Hazafelé még beugrottunk néhány áruházba, mert kerestem villany- és jeltovábbító zsinórokat meg alkatrészt. Aztán fölmentünk Wandához, ahol megvártuk a feleségemet.

Ott Milos elkezdett furcsán viselkedni. Egyszercsak közölte, hogy menjek vele aludni. Miután mondtam, hogy én most a másik gyerekemmel beszélgetek, lefeküdt egyedül. Mire a mamája megérkezett, már lázas is volt. Azt hittem, itthon beleájul az ágyba, de tévedtem, mert nyafogott ugyan, de estig mesét nézett, és csak fürdés után aludt el. Mostanra lement a láza, de nyugtalanul alszik.

Január 16. (vasárnap) Ma igazi vasárnapunk volt. A már igazán ajándékszerűen jó időre való tekintettel elmentünk sétálni és ebédelni. A sétából nem nagyon lett semmi, de egészen kiválót ebédeltünk – hosszú évek után egy étteremben. Megállapítottuk, hogy Milos már alkalmas erre, és ez nagyon jó, mert ha nem is sűrűn, de havonta egyszer-kétszer jár az ilyesmi nekünk. Teljesen kultúráltan viselkedett, csak egyszer hívta föl magára a vendégek figyelmét, amikor a gyerekszéken elzsibbadt a lába, és ettől egy kicsit sírni kezdett. Utána fölmentünk Wandáékhoz, ahonnan a feleségem dolgozni ment, én meg haza, busszal, szintén munkálkodni. Milost ott hagytuk egy kicsit – a mamájával este úgy jött vissza, hogy már a kocsiban aludt. (Később aztán fölébredt, keservesen sírt, de nem tudtuk kideríteni, mitől. Talán rosszat álmodott.)

Hazafelé a buszon mögöttem két asszony ült. Mindketten a gyülekezetbe mentek. Az egyik azon örvendezett, hogy a másik él. Kiderült, hogy három hétig kómában volt. Alighanem agyvérzése lehetett. Az, amelyik örvendezett elmondta, hogy minden nap imádkozott a betegért. Ma meg azért fog imádkozni, hálával, mert az Isten meghallgatta az imáját. Arra gondoltam - irigykedve - milyen csodálatos életük lehet azoknak, akik egymásért tudnak imádkozni. Pláne, ha meg is hallgatja őket az Isten.

Válaszoltam erre a kérdésre: Szabad a választás: tolltartót vagy agancsot szeretne?

Történetesen tegnap éppen egy jó küllemű, megfelelő méretű, zsebben hordható tolltartó-félét kerestem, mert szeretek ceruzával írni, de azok mindig kiszúrják a zsebemet. Nem találtam. Ma viszont pénzváltás ügyében beszéltem valakivel, de elfelejtettem megemlíteni neki, hogy lehetne nekem ajándékozni egy szép tolltartót. Föltűnő, hogy ezt meg se próbálta kitalálni. Úgy látszik, nem tekint komoly embernek. Viszont süteménnyel kínált. Persze nem fogadtam el. Az agancsoknál csak a kitömött lényeket utálom jobban. Döglött állatokból való részeket semmiképpen nem kérek.

A múlt héten meg erre, de elfelejtettem idetenni: - Ön szerint mi legyen Orbán, ha valóban felhagy a politikával?

Nyugdíjas legyen, hetven éves kora után. Mert azt őszintén remélem, hogy nem hagy föl a politizálással, hiszen akkor – méltó utód híján - túlságosan nagy űr keletkezne a jobboldalon, ami egészségtelen baloldali túlhatalomhoz vezethet. Bár talán nemsokára lesz egy időszak, amikor kicsit félrevonul, de aztán a népe úgyis visszahívja, és nem tud majd ellenállni. Ebben a pár éves időszakban nem bánnám, ha a magyar sportban vállalna szerepet. Ért hozzá, szívügye, maga is kiváló sportember, hitelesen képviselheti az országot is akár, és - ami a legfontosabb - aligha lehet átverni. Nem úgy, mint a politikában, ahol időnként önmagát cselezi agyon.

Január 15. (szombat) Milos a mamájával késő délután jött haza – nagyon fáradtan -, így elég sok időm maradt mindenféle munkákra. Sőt a kertben is kapirgáltam – kutyaszart, tíz kilót -, aztán fölmértem, hogy hány téglával tudnám lefedni azokat a területeket, amelyek most betonborítás alatt csúfoskodnak. Egy öt méteres szalaggal járkáltam föl és alá, jegyzeteltem, osztottam és szoroztam. Végül az jött ki, hogy ezernégyszáz tégla kellene. Ez csak elsőre hangzik rémisztően. Kiszállítással együtt olyan hetvenezerbe kerül. Ez viszont azt jelentené, hogy teljesen megváltozna a kert komfortfokozati szempontból. Lehetne, sőt meg is maradna a fű például. Olyan helyeken is, amelyekre eddig nem is mertem vetni, mert az első eső után az autó „kijárta”. Ezen kívül az is fölmértem, hogy milyen magasra jutok létrával a fűzfán, mert bizony legkésőbb február közepéig le kell kopasztani. A mandzsu fűzfa gyönyörű teremtmény, de veszedelmes is, mert igen gyengék az ágai. Ma már ott tartunk, hogy maguk az ágak is tízméteresek, és egy rendes szélben kitörhetnek. Bármit tönkretehetnek. Megállapítottam, hogy egy kötél és egy láncfűrész segítségével, egy segítővel is el tudom végezni ezt a munkát. Estefelé még idillikus hangulatú játékban voltunk Milossal, aki a biliről szemlélve csodálta, milyen jól tudok fából vaskarikautat építeni és vonatozni.

Január 14. (péntek) Délelőtt dolgoztam, aztán a feleségem ment el dolgozni, így kettesben maradtunk Milossal. Mindenféléket játszottunk, aztán nekiálltunk takarítani. Az úgy megy, hogy ő a morzsaporszívóval dolgozik, én meg a böhömmel. Nagyon következetesen végigmegy azokon a felületeken, amelyeket kinéz magának. Persze megunja egy idő után, akkor fülül az én nagy kerekes masinámra, és nagyon élvezi, hogy huzigálom. Érdekes, hogy nem fél tőle. Emlékszem, hogy az öcsémet annak idején csak a Rakéta porszívóval lehetett sakkban tartani. (Alighanem engem is.)

Persze bekövetkezett, amitől féltem: a porszívó gyenge pontja a lecsatoló fül, amelyik időnként elengedi magát, amikor a gépet fölemelem. Most is ez történt. Vagyis a finom por jelentős része a földre és a levegőbe szóródott. Ráadásul éppen akkor csöngetett a postás – meghozta a Rubljov DVD-t. A gyereket egy perc alatt rá kellett venni, hogy maradjon a lakásban, mert odakint megfázik, ám ne közelítse meg a porszívót, mert attól mocskos lesz. Példásan viselkedett. (Az nagyon jó, hogy már akár három percre is magára hagyhatom.)

Kicsit néztük a filmet. Meglepetésemre a léghajós jelenet teljesen lekötöttem és meg is értette, mi történik. (Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy a múlt héten a mamájával a város fölé emelkedtek a Nyugatinál a kötött léghajóban.)

Hamarosan megjött a feleségem és Ede. Volt nagy öröm. Éppen csak megebédeltünk, aztán vissza is mentek Szentendrére, hármasban. Azzal, hogy ott is alszanak.

Elmentem tejért. Megállapítottam, hogy észrevehetően egyre világosabb van. Vagyis: egyre tovább tart a fény. (Üzenem G.-nak, hogy igenis kifelé megyünk a télből!)

Így a nap maradék – immár setét – részében dolgozgattam és olvasgattam. Például egy nagyon érdekes kötetet, aminek az a címe, hogy „Utolsó versek, utolsó képek”. A legjobb magyar költők utolsó verseit és a róluk készült, haláluk előtt vélhetően utolsó ábrázolásokat gyűjti egybe. Kicsit meglepett, de most kellett szembesülnöm azzal, hogy az egyik kedvenc költőmről, Szép Ernőről még soha nem láttam fényképet. Vagy nem emlékszem. Mindenesetre nem volt előttem az arca.

Ha ilyen ötleteket valósítanak meg a kiadók, akkor nagyon kell vigyázni arra, mit írunk le utoljára. Persze könnyű azoknak – és ők voltak döntő többségben -, akik tudták, hogy az utolsó órák előtt állnak. De mi van akkor, ha úgy halunk, ahogy mostanában szokás? Persze erre azt lehetne mondani, hogy úgy írjunk, mintha az lenne az utolsó üzenetünk. Bár ez eléggé nyomasztó lenne.

Január 13. (csütörtök) Délelőtt vásároltam és pénzügyeket intéztem, aztán kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment dolgozni. Úgy döntöttünk, hogy elvisszük orvoshoz, mert hátha tényleg van valami baj a hasával. Állandóan fájlalja, de sajnos ne nagyon lehet megállapítani, hogy csakugyan fáj neki, vagy csak kitalálja, mert valamit el akar érni. (Érdekes módon, többnyire akkor támad rá a görcs, amikor főzeléket kellene enni, ám öt perc múlva elmúlik valami édesség közelében.) Szépen fölöltőztettem, ami nem volt egyszerű. Mindig úgy időzítette, hogy amikor már majdnem készen voltunk, hírtelen fájdalmai lettek, és bilire kellett ültetni. Persze nem jött ki belőle semmi. De elhatároztam, hogy türelmes leszek. Majdnem időben értünk a rendelő elé, ám ott megtudtuk, hogy egy órával később kezdődik a rendelés. Haza nem akartam menni, mert nem hiányzott egy újabb elindulási tortúra. Inkább sétáltunk egy jó nagyot. Ez már azért is hasznos volt, mert a helyi építőanyag kereskedésben fölfedeztem egy fagyálló téglát, amivel beburkolhatnám a kert lebetonozott részein azokat a területeket, amelyeken például autó megy át. (A többire füvet vetek.) És ráadásul nem is drága: negyven forint darabja. (Csak összehasonlításul: legutóbb százharmincért kínálták, innen húsz kilométerre.)

Jó nagy séta után kettőre visszaértünk Milossal a rendelőbe, aztán a mamája is csatlakozott hozzánk. Tulajdonképpen bátran viselkedett a mi fiunk, mert csak akkor sírdogált egy kicsit, amikor a doktornő kopogtatta a hasát. Nem talált nagy bajt: egy kis diétát javasolt. Ezért aztán Milos a mamájával elment úszni. Jól el is fáradt. Este még megengedtük neki, hogy az ágyból mesét nézzen, aztán egyszercsak beállított hozzám, és közölte, hogy „gyere papa, te is nagyon fáradt vagy.” Ez azt jelenti, hogy most már elaludna.

Január 12. (szerda) Az a legbosszantóbb, hogy képtelenség kiszámítani, mennyi idő alatt lehet bejutni a főváros bármelyik pontjára. Reggel például tízre fogorvoshoz mentünk. Ahhoz, hogy odaérjünk, rendesen nyolc után el kell indulni, hiszen legalább három olyan hely esik útba, ahol hatalmas dugó alakulhat ki, és bele kell számítani, hogy Milost be kell vinni a bölcsibe – ami negyed óra, legalább. Nem tudom, miért van, de mostanában gyakran előfordul, hogy szinte megállás nélkül át lehet száguldani a legveszedelmesebb csomópontokon, sőt például a Margit-híd alatt sem alakul ki tömegaraszolás. Ma Milos kipakolásával együtt is egy órán belül a Pozsonyi úton voltunk, és pont Krisztina rendelője előtt találtunk parkolóhelyet.

Sétáltunk egyet a kellemetlen, ködös hidegben. Azt figyeltem meg, hogy a házfalakról lecsorgó, a járdán tocsogó, szinte elképzelhetetlen mennyiségű kutyahúgy van annyira gusztustalan és egészségtelen, mint a kakájuk. Azt sem éltem egészen kristálytisztán, hogy miért kell az embereknek ilyesmiben járni.

Remek órát töltöttem a fogorvosi székben. Nem fájt, de akkor se az a kedvenc helyem. Közben arra gondoltam, mi van akkor, ha valaki eleve őrült, vagy meghülyül a félelemtől, és valamiért leharapja a fogorvos ujját. Kérdetem is Krisztinától, hogy vannak-e erre adatok. Azt mondta, inkább az fordul elő, hogy ő az asszisztensének mondja: „harapás”, és a beteg harap egy jó nagyot, mert úgy érti, hogy neki szólt az utasítás.

Utána átmentünk a Budavár Tours irodájába, hogy megbeszéljük a marokkói utunkat. Mindenben megállapodtunk, aztán még jót beszélgettünk az újságírásról is. Megtudtam, hogy a szállodákból lehet internetezni, tehát semmi sem menti meg a világot attól, hogy naponta néhány szóban beszámoljak ottani életünkről is. Ennél kicsit fontosabb, hogy legalább kamerán keresztül láthatjuk majd a kisfiunkat is. Hosszas tépelődés után úgy döntöttünk ugyanis, hogy ő itthon hagyjuk. Nem csak azért, mert nyilván megterhelő neki egy ilyen út, meg a szokatlan környezet, miközben kevésbé élvezi, mint egy nagyobb gyerek, vagy egy fölnőtt, hanem azért is, mert legalábbis tunéziai tapasztalataink azt mutatják, hogy lehet fertőzéseket kapni. Én például mindig vidáman mesélem, hogy Karthágóból csak egy vécét láttam, de annak nagyon örültem – ott azért ez nem volt annyira vicces. Három év szoros együttlét után talán kell is pár nap, neki is, nekünk is, bár a szívünk, az bizony meg fog szakadni.

Aztán elmentünk ebédelni és kettesben vásárolgattunk a feleségemmel. Olyan volt, mintha titokban randevúznánk.

Milos itthon nagyon szépeket rajzolt, aztán a mamája csinált neki egy ugróiskolát kartonpapírból. Nagyon aranyos, hogy nem tud még fél lábon ugrálni. Nem is gondolná az ember, milyen nehéz azt megtanulni. Este fürdésnél a hátán találtunk egy jókora harapásnyomot. Azt mondja, hogy a legbékésebb kislánytól kapta, de azt nem árulja el, hogy miért. Úgy látszik, a dadusok se vették észre a konfliktust, mert mindig be szoktak számolni az ilyesmikről.

Január 11. (kedd) Délelőtt államvizsgán voltam – mint témavezető. Pálmai Erika csont nélküli ötöst kapott, ahogy azt meg is érdemelte. Utána kicsit még beszélgettem Havassal, Érdivel, Rózsa Péterrel, Bányai Gyurival. A tanulmányi osztályokon az órabeosztásomról érdeklődtem. Aztán még Dáviddal is találkoztam. (Kicsit kellemetlen, hogy idén a saját fiamat is tanítom majd. Meg kellett oldani az ebben rejlő etikai csapdát. Szerencse, hogy én évközi dolgozatokra adom az évvégi érdemjegyeket, így az a megoldás, hogy azokat nem nekem adja be, hanem egy másik tanárnak, aki majd leosztályozza.)

Aztán elmentem a biztosítási brókeremhez. Kötöttem egy szerződést arra az esetre, ha meghalnék, vagy valami fatális betegségem lenne, baleset érne, ésatöbbi, a következő két évben, amíg vissza nem fizetem a fölvett kölcsönt. Nem lenne szép dolog, ha a kezeseim kerülnének bajba miatta, vagy a feleségemnek kellene fizetni. Nem mondom, hogy olcsó, de még mindig ez a legmegnyugtatóbb megoldás.

Hazafelé nagy ködben jöttünk Milossal, aztán kettesben maradtunk, mert a mamája elment dolgozni. Fürdetésre már hazajött. Új látszik, a ködtől átfáztam, így magam is jelentősebb időt töltöttem a kádban, közben Török Ádám fuvolajátékét hallgattam és Viszockijt olvastam. Most jelent meg a Tilalmakat szegve című vers- és dalgyűjteménye. Oroszul és magyarul. Nagyon érdekes. Pláne, hogy megpróbálom az orosz szöveget is olvasni. Meglepően sokat értek belőle. Megnéztem persze az interneten is. Például a http://www.soviethistory.org oldalon a híres-csodás Taganka-béli Hamlet-alakításából is láthatók részletek. (Persze a Vladimir Vysotsky névre kell keresni.)

Valaki nem is olyan régen kérdezte, hogy miért szeretem az orosz irodalmat. Valamikor a kamaszkorom végén egyszer Csehovot olvastam, és hirtelen megéreztem, hogy a derék Anton Pavlovics azt a vidéki Magyarországot írta le, amelyikben én élek. Még a szereplőket is be tudtam helyettesíteni. Ez annyira elbűvölt, annyira varázslatosnak találtam, hogy a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel fordultam az orosz irodalom, aztán a film és a zene felé. Számomra például minden idők legcsodálatosabb filmje az Andrej Rubljov, amit Andrej Tarkovszkij rendezett – éppen most rendeltem meg DVD-n. Végre kiadták. Tarkovszkij ugyanolyan rémisztő életet élt, mint Viszockij, vagy éppen Bulgakov. Talán ettől lettek példátlanul hitelesek.

Ma kedves levelet kaptunk a Baptista Szeretetszolgálattól, amelyben értesítenek, hogy vették örökbefogadási szándékunkat, és mindjárt csekket is küldtek. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy valaha megtudjuk-e, ki a mi gyerekünk Sri Lankán.

Balhiszemben

A múlt hét talán legfontosabb híre: Somogyi Ferenc javasolta az Európai Unió külügyminisztereinek rendkívüli brüsszeli találkozóján, hogy az átfogó atomcsendegyezmény szervezetében működő ellenőrző-rendszert hasznosítsák katasztrófák előrejelzésének céljára is.

A Föld, vagy a Sors, vagy Isten egy apró jelet adott az emberiségnek karácsonykor. Bármennyire is megrázó, rettenetes, ami történt, sem az emberiség sorsa, sem a természet szempontjából nem más, mint egy rezzenés. Mielőtt bárki megbotránkozna: ezt annak ellenére mondom, hogy megérintett testvérem odaveszésének lehetősége, és annyira megrázott, amit láttam és olvastam, hogy kezdeményeztem egy kisgyerek – legalább jelképes örökbefogadását. Mégis az az igazság, hogy a hullám lehetett volna sokkal nagyobb, egy százméteres áradat többször körüljárhatta volna a Földet, milliókat, és az emberi kultúra jelentős részét elpusztítva. Ha érzelem nélkül vizsgáljuk az esetet, ki lehet jelenteni, hogy a veszteség éppen csak ahhoz elég, hogy az emberiséget a saját ostobaságára figyelmeztesse.

A jelenségnek van egy olyan vonatkozása, amiről keveset beszélünk. Alighanem abban a balhiszemben élünk, hogy biztonságban vagyunk. Az ilyen érzet keletkezéséhez semmi más nem kell, csak a televíziókat nézegetni. Az igénytelenebb ember szinte naponta végigbámulhat egy filmet arról, hogy a gonosz, ember vagy természeti erő képében fölbukkan valahol a világban, ám az amerikaiak ezt különféle technikai eszközökkel azonnal észlelik, káprázatosan bátor fickók és honleányok megmentik a hazát, a Földet, az emberiséget az atombombától, a meteortól, a vírustól, vagy attól, ami éppen jön. Ezzel szemben az az igazság, hogy az emberiség még az emberekkel szemben is úgyszólván védtelen, a titkos szolgálatok évek alatt sem tudják elfogni, még a közismert arcú közellenségeket sem. Ahova meg a katonák bevonulnak, ott humanitárius katasztrófa keletkezik, ezerszámra hullnak az ártatlan polgárok, minden idők leghatalmasabb seregei nemhogy a gyerekeket, de magukat sem tudják megvédeni – végül vereséget szenvednek.

Az igényesebbek nem csak a CIA-szponzorált hangulatjavító filmeket nézik, hanem például a tudományos csatornákat is. Mivel ezek is a szórakoztató ipar részei, folyamatosan új felfedezésekről, találmányokról, egyre átfogóbb rendszerekről beszélnek, hajhász hangnemben, és azt a látszatot keltik, hogy ezek valójában máris az emberiség szolgálatában állnak. Mostanában láttam igen érdekes filmet a cunamikról: hogyan lehet azokat előre jelezni, és mit kell tenni, ha jönnek. Másféle viharokról szóló ismeretterjesztőkben megtudhattam, hogy a tengereket benépesítik a jeladó bóják, amelyek műholdakkal vannak kapcsolatban, és kiválóan jelzik a hullámmagasodásokat. Tucatnyi filmet láttam arról, miféle átfogó rendszer figyeli a földrengéseket. A telefonozás terjedéséről már az is tud mindent, akit ez nem is nagyon érdekel. Vagyis: minden megvan ahhoz, hogy időben észleljük a cunamit, és pár perc múlva egy automatikus rendszer az érintett térségben például minden telefonra adjon egy vészjelzést. Csak éppen elfelejtettük összekötni a rendszert, és senkinek nem jutott eszébe hogy a milliónyi telefon így is életet menthetne.

Hogy öt perc múlva jön a következő szökőár, vagy száz évig vár, arról fogalmunk sincs. Senkinek nem jut eszébe, hogy az igazi nagy veszély nem is a földrengés, hanem egy űrből érkező tárgy. Ez persze nem csak a tengerbe eshet, hanem akár a mi országunk közepére is. Nagyjából havonta találnak az égvizslák valami hegynyi tárgyat, ami egyszer majd túl közel jön a Földhöz, de aztán helyesbítenek: nem lesz semmi baj. És ha mégis fölbukkan egy olyan, amelyiket időben látunk meg, és tudjuk, hogy becsapódik, akkor képesek vagyunk tenni ellene? Senki nem beszél azokról az űrbéli tárgyakról, amelyek nem a naprendszer táncrendjében mozognak. Egy éve olvastam, hogy a tudósok nem értették, miért vannak földrengések olyan helyeken, ahol erre semmi ok. Kitalálták, hogy rendkívül kisméretű, ám igen nagy tömegű testek csapódnak a Földbe. Olyan erővel, hogy azt átütik és a másik oldalon távoznak. Ha ez igaz, akkor csak részletkérdés, hogy mikor érkezik egy néhány méter átmérőjű, ám mégis tátrányi tömegű test, amit persze sem távcső, sem radar nem észlel majd idejében. Nem szerény kis szigetparadicsomok vesznek majd oda, hanem New York, London… Nem is folytatom.

Meghalt legalább százötvenezer ember. Talán százezret is meg lehetett volna menteni, ha összekötjük a találmányainkat, és a katonai célokat szolgáló rendszereket arra használjuk, amire valók: az emberi életek védelmére. Ezt a méltatlanul magas árat kellett fizetnünk azért, hogy a világ politikusai végre hallgassanak a tudósokra. Talán Somogyi külügyminiszter fölvetését meg is hallották azok, akik hallhatták. Bár az is lehet, hogy újabb isteni jelzés kell ehhez.

Január 10. (hétfő) Nagyon rosszul aludtam, zavarosakat álmodtam. Például azt, hogy Para-Kovács Imre el akarja venni a telefonomat, és amikor nem adom, valami fogdmegeket hív, akik elől elszaladok… Elém áll Dési János, és ő is a telefonomat követeli. Látván, hogy nincs mit tenni, elővettem, és olyan magasra dobtam, hogy nem esett le. Jó, találkoztam Parával két napja, Jánost meg gyakran látom, de akkor is. Így aztán már pirkadatkor zuhanyoztam. Utánam jött a kicsi fiam azzal, hogy pisilni kell. Mondtam neki, hogy lehúzom a zippzárt a pizsamáján, nehogy becsípje a fütyijét. Na erre hosszas beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy kinek van fütyije, és kinek nincs – és azoknak már sose lesz. Meglepő módon használta a „fütykös” és a „fütyülő” kifejezést is, ami egyrészt a választékosságra való hajlamot mutatja, másrészt azt, hogy foglalkoztatja a kérdés. Ezen persze nem is csodálkozom, hiszen életre szóló problémáról volt szó.

Bementem a hivatalba, aztán elmentem a kínai piacra, ahol egyebek mellett vettem egy olyan elemlámpát, amilyet a zseniális szovjet találmány mintájára fejlesztettek tovább. (Annak az volt a lényege, hogy a lámpához kapcsolódott egy tenyérhajtású dinamó. A hátránya: csak addig lehetett látni vele, amíg nyomtuk a kis kart. A gyenge embernek hamar besötétedett. Igenám, de a kínaiak ezt tovább fejlesztették: a kézi dinamó már nem csak a körtékbe gerjeszt áramot, hanem egy akkumulátorba is, így néhány percig nyomogatás nélkül is működik a lámpa. Egyetlen háztartásból sem hiányozhat! Autóban is jó.)

Ezen kívül még vettem egy csomó szárított gyümölcsöt is. A legmeglepőbb a szárított, édeskés oliva. Szinte ehetetlen, de jó ízű. Viszont a szárított eperről minden eszembe jut, csak az eper nem. (Éppen pár napja mondtam itthon, hogy aszalni kellene epret, mert kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Hát ez a kínaiaknak még nem sikerült.)

Itthon már csupasz karácsonyfa várt. Metszőollóval lebontottam, a feleségem pedig a kályhában elégette az ágakat. Majdnem baj is lett belőle, mert valamitől kilobbant a láng a kályhaajtón, amitől még a haja is megpörkölődött. Ha másra nem volt ez jó, arra biztosan, hogy föl tudtuk mérni, micsoda erővel éghet egy kigyulladt karácsonyfa. Azt hiszem, égy tíz perc alatt elemésztené az egész házat. Óriási felelőtlenség ilyesmit a lakásban tartani.

Január 9. (vasárnap) Kellemes semmilyen délelőttünk volt. Dolgoztam, közben Milos hol a nyakamba, hol az ölembe ült, játszott mellettem, de nagyon aranyos volt. Néhány pillanatot leszámítva hagyott dolgozni, ami nagy előrelépés. Cserébe megmutattam neki egy internetes mesecsatornát, amire egy kedves olvasóm hívta föl a figyelmet. Nagyon tetszett neki.

Délután megérkezett Szilvi és Attila. Megebédeltünk, aztán egyedül maradtam, mert mindannyian elmentek kirándulni. Én többnyire a telefonomat javítgattam, mert eltűntek belőle bizonyos programok, és pótolni kellett mindent. Nem élhetek csillagászati eszközök, térképek, iránytűk nélkül, ezt bárki beláthatja. Például mindig tudnom kell, merre van Mekka. (Nem tudom, miért fontos ez nekem, talán azért, mert hátha megkérdezi egy arab például, és szégyen lenne azt válaszolni, hogy fogalmam sincs.) Sakk nélkül is üres lenne egy telefon, arról nem is beszélve, hogy ha nincs MSN Messengerem, kifejezetten magányos vagyok.

Sötétben érkeztek haza, de hamar vacsoráztunk, aztán megfürdettem Milost, de még fönt maradhatott mesét nézni. Mi meg kinevetavégént játszottunk. Vesztettem.

Január 8. (szombat) Tegnap képtelen voltam írni, mert este a Hócipőben voltam, aztán még elmentem a gyerekért meg a mamájáért Amiékhoz Békásmegyerre, ahol kicsit elbeszélgettünk. Milos jól kifáradt, hazafelé hisztizett, itthon meg sokára aludt el. Kicsit elfáradtam.

Ma egész délelőtt dolgoztam, aztán délután is, mert egyedül maradtam. Egészen addig, amíg meg nem jött Dávid és Milán, akik éppen erre jártak. Jót beszélgettünk, kaptak egy kis ennivalót, aztán el is mentek. Más nem történt.

Yes, comment…

Dávid Ibolya szerint elengedhetetlen, hogy a négy parlamenti párt megállapodjon a határon túli magyarság nemzetpolitikai kérdésében. Ha a politikusok nem vállalják ennek felelősségét, akkor az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia magát. – írja a Népszava.

Oszolj!

Az igazi megoldás persze az lenne, ha az ország meg a nemzet oszlatná föl magát, aztán lenne pár nap, amikor bárki jelentkezhetne állampolgárjelöltnek, majd egyenként megszavaznánk, hogy ki a magyar. Pár évre lenne elfoglaltságunk.

Őrizetbe vette az Ügyészségi Nyomozóhivatal azt a hivatásos rendőrt, aki turistákat rabolt ki Budapest határában.

Mondásváltás

Mostanában megfigyelhető, hogy lassan érvényét veszti az a mondás, miszerint a rablóból lesz a legjobb pandúr. Helyette inkább az jön, hogy rendőrből lesz a leghülyébb rabló.

Kiss Péter a 168 Órában a baloldal szociális terveiről: "Kapaszkodót kell kínálni, de senkit nem szabad megóvni a versenytől."

Kapaszkodó

Nem ártana, ha a politikusok is értesülnének az olyan közhelyekről, miszerint vannak keskenyvágányú vasutasok is, és viszonylag ritka a forma egyes versenyző ebben az országban. Azt hiszem, a versenyzőket csakugyan nem kell a versenytől óvni, ám vannak olyanok, akik soha nem lesznek alkalmasak a küzdelmes iparkodásra, noha számosan akadnak például kényszerversenyzők. Én már másfél évtizede ebben a kategóriában indulok, minden nap, és magam is mindig meglepődöm, mennyire le tudok maradni. Nem kapaszkodóra vágyom, hanem arra, hogy legyen választási lehetőségem, vagy legalább hagyjanak békén a kapaszkodóikkal, amelyekről ki tudja miért, sokszor az az érzésem, hogy horogban végződnek, és belém kapaszkodnak.

A 168 Óra riportere lejegyezte Christian, az ügyeletes próféta szavait: "A világűr olyan, mint egy jó kis bableves. Belül sok dolog van, kívül semmi."

Nagybüdös

Ha jobban megnézni, belül is találna meglehetősen nagy tereket, buborékokat, amelyekben nagy semmi található. Attól tartok, ez tölti ki a valami legnagyobb részét. Ráadásul ennek a tölteléksemminek az a különös tulajdonsága, hogy nagybüdös. Pláne, ha megesszük, mint a bablevest.

Január 6. (csütörtök) Elvittem Milost, aztán siettem haza, mert vártam az öcsémet meg Dávidot, hogy bankozzunk. Azért van abban valami nevetséges, ha az embernek a fia jön kezesnek. Aztán a mamája ment Milosért, mert kezdődig az uszoda-szezon. (Hogy miért pont télen, azt nem nagyon értem.) Magányomat arra használtam ki, hogy fölmásztam a padlásra cserepeket pótolni. Nem találtam nagy kárt, bár van egy istállóm, ahol alighanem lesz munkám, de már sötétedett, arra a padlásra nem volt kedvem fölmenni. Jó az ilyen parasztház, csak ne fújjon a szél. Csakugyan: ha belegondolok, a legtöbb bajt a szél okozza. Annak ellenére, hogy a földművesek zseniális módon építkeztek, mert a házat úgy tájolták, hogy a legkevésbé árthassanak neki a viharok. Ma már aligha terveznek így. Ennek az is a következménye, hogy az utcákban olyan szűkületek vannak, amelyek összetorlódás után fölerősítik a levegő mozgását. Ez a Venturi-cső, amit nagyon jól lehet használni a repülőgép- és a versenyautó-tervezésben, de az építészetben nem figyelembe venni elég buta dolog. Ráadásul a falusi utcák kialakulásakor nem lehetett számolni az autók nyomóerejével. Ettől aztán – ha nagy a forgalom – szinte állandóan mozog a levegő.

A délután hátralevő részében még dolgoztam, és hallgattam azt a jazz-lemezt, amit Dávid állított nekem össze karácsonyra. Nagyon jó dolog, hogy ilyesmit is lehet már ajándékozni. Mindig szerettem volna, ha csak olyasmit ajándékozunk, amit magunk készítünk. Ez majdnem olyan. Kell hozzá egy kis szeretet, egy kis figyelem. Biztosan jobban meghatódnék, ha a fiam zoknit kötne nekem, de ez is nagyon kedves.

Január 5. (szerda) Reggel mindannyian morcosan ébredtünk, aztán elmentünk a fővárosba. Milost a bölcsiben hagytuk, a mamája elment vásárolni az ő mamájával, én pedig hazajöttem. Azt terveztem, hogy megjavítom a tetőt, mert a szél lehordott pár cserepet, de nem volt kedvem. Semmihez se volt kedvem. Kicsit azért dolgoztam, aztán visszamentem a gyerekemért. Együtt elmentünk vásárolni, leadni a vezetékes telefonunkat, amit évek óta bérelek a Matávtól, de már használhatatlan, és még tejért is elmentünk. Szinte este lett mire hazaértünk. Készítettem egy kis sajttálat, egy másik tálba aszalt gyümölcskeveréket tettem, hogy legyen valami előétel, mire megjön Csilla és Zoli. Meg is jöttek a feleségemmel, aki viszont igen jóféle csirkét készített hamarjában. Késő estig beszélgettünk a családról, Incáról, meg mindenféléről. Bár gyakrabban jönnének.

Január 4. (kedd) Reggel kimentem, hogy kiálljak a kocsival, és úgy fújt a szél, hogy nem kaptam levegőt. Na, ezt a fajtát utálom a legjobban. Elvittem Milost a bölcsibe, de valahogy bántam, mert annyira rossz volt az idő, hogy ilyenkor nem is szabad gyereket kivinni. Amikor odaértünk, bekísértem a terembe, de visszajött, és majdnem sírni kezdett. A dadussal érdeklődtünk, hogy mi a baj. Nem akart kimenni a kertbe. Amikor megmondtuk, hogy ma biztosan nem lesz kerti játék, megnyugodott, és el is felejtett, azonnal.

Itthon bevallottam a mamájának, hogy van egy nagy titkom, amit most már nem tudok tovább cipelni magamban, és tulajdonképpen ez a dolog rá is tartozik. Olyasmiről van szó, ami tulajdonképpen harminc éve nem fordult elő velem, de úgy látszik, hogy ami ki akar jönni az emberből, az ki is jön, nem tudunk ellenállni a természetünknek. Aztán fölolvastam neki a verseimet, amiket mostanában írtam. Úgy tűnt, hogy tetszenek neki. Nekem nem annyira, de egy kicsit, azért.

Erre ő is alkotott. Egy fantasztikus korhelylevest.

Visszamentem Milosért, és a dadus azzal fogadott, hogy van az arcán egy kis seb, mert összeverekedett Misóval, a barátjával. Mondtam, hogy ne aggódjon, engem is megüt néha, mostanában többször ököllel ütött az arcomba, és belekarmolt a szemembe. (Kapott is a fenekére pár gyöngét, mert mégiscsak ez az a határ, ahol röstelkedve bár, de keretet kell adni a liberalizmusnak. Azóta nem is ütött meg.) A dadus mondta, hogy Misót se kell félteni, és majd szól a mamájának, hogy le kell vágni a körmét.

A feleségem már az első bölcsis napon megmondta, hogy Misóval össze fognak csapni. Két törpemacsó. Hiába. Milos jött később, meg kell küzdeni az elsőségért.

Estefelé nagyon aranyos volt, mert valahogy fölfigyelt a jazzra, amit hallgattam. Fölült az asztalra, megölelt, levette a szemüvegemet, és közölte, hogy most ezt együtt hallgatjuk.

Este még elmentem a Város Képek szerkesztői összejövetelére, Szentendrére, ahol nagyon kedves emberekkel beszélgettem. Szép lap, jó bele dolgozni.

Január 3. (hétfő) Ma lett egy gyerekünk. Még nem tudjuk, hogy lány-e vagy fiú, nem tudjuk, hogyan néz ki, azt se, hány éves, a nevét elképzelni se tudjuk, de megtettük az első lépést, hogy örökbe fogadjunk egy Sri Lankán árván maradt gyereket. Nem valami nagy dolog: az ember elolvassa a Baptista Szeretetszolgálat fölhívását, amelyben nem kérnek többet, csak azt, hogy adjunk havonta háromezer forintot, az ember számolgat, aztán ír nekik egy levelet. (http://www.fogadjorokbe.hu/) Végülis hat csomag cigaretta árából emberhez méltó életet teremthetnek egy árván maradt, és lélekben mindenképen, de talán testileg is összezúzott kölyöknek. Havonta hat csomag cigaretta. Pár üveg sör. Egy hanglemez. Egy könyv, vagy talán kettő. Évente harminchatezer forint. Annyit költünk havonta telefonra, internetre. Csak annyit kértünk a baptista szeretszolgáktól, hogy – ha már nem lesz teher – küldjenek egy fényképet arról a gyerekről, és írják meg a nevét. Hogy el tudjuk képzelni a saját gyerekeink között.

Nagyon érdekes, hogy estefelé már azon gondolkoztam, hogy persze nem csak pénzt küldünk majd, hanem néha játékot, vagy mit tudom én, mit. Biztos lesz majd ott valaki, aki megírja, hogy mire lenne szüksége a gyerekünknek. És talán egyszer majd levelezhetünk is az interneten legalább. És az is lehet, hogy tehetséges lesz, és már meg is fogalmaztam magamban egy levelet, amelyben azt indoklom a magyar hatóságnak, hogy miért is lenne elengedhetetlenül szükséges, hogy a gyerek itt tartózkodjon egy darabig legalább.

Írunk egy levelet, és az olyan lesz, mint valami nemzés. Embrióként kezd el nőni a felelősség. Vagy legalább a tudata. Jól van ez így.

Január 2. (vasárnap) Ma fölébredtem úgy reggel nyolc körül, mert a fiacskám azzal riasztott, hogy szőr van a szájában, és vegyem ki. Kivettem. Elég fura volt pár percig a szájában keresgélni, de jól tűrte. Aztán bekapcsoltatta velem a televíziót, én meg ittam egy kávét, belenéztem Horn, Boross és Orbán miniszterelnök urak interjúiba, aztán visszafeküdtem, és aludtam délig. Utána írogattam, gyerekkel játszottam, megint írogattam. (Legutoljára úgy, hogy Milos a nyakamba ült és fölszólított, hogy így dolgozzak. Bírtam is, tíz percig. Később ugyanazt megtette velem vacsoránál. Ez kicsit nehezebb mutatvány, mert nem könnyű a vajas kenyeret úgy fölnyújtani, hogy közben nem nagyon látjuk a gyerek fejét. Talán nem véletlenül kenyőcsös lesz az arca, de megoldotta: beletörölte a frissen mosott hajamba.) Más nem nagyon történt.

Január

Ha eléggé figyeltünk volna januárban, hamar rájöttünk volna, hogy olyan volt, mint az év tenyere: képzett boszorka mindent előre megjósolhat belőle. Már virítottak a továbbszakadás jelei, amelyek decemberre a teljes meghasonuláshoz vezettek. Az év különlegessége az volt, hogy míg eddig többnyire csoportérdekek, vagy – néha, esetleg – elvek, eszmék alapján szakadt a nép, mára a kettős állampolgárságról szóló népszavazással nem csak azt lehetett elérni, hogy a kiamagyarkodás a teljesen természetes pártpolitikai üdvharcoskodás része legyen, hanem azt is, hogy az emberek belülről is szakadjanak, vagyis a szó szoros értelmében tudathasadt állapotba jussanak.

A január szánalmas eseményei ráépültek arra a jogos fölháborodásra, amelynek az volt az alapja, hogy egy Barangó nevű rétegművész éppen pont a karácsonyt találta alkalmasnak élő műsorban részegen kifejezni a keresztények kiirtása feletti óhaját. Erre a bunkóságra szinte példátlan tahóságokkal válaszolt a jobboldal. Hatalmas kampányba kezdett, amelybe a számtalanszor bocsánatot kérő, Barangót elzavaró Tilos majdnem bele is bukott. Az ellenkampány legnagyobb eseménye a Tilos előtti tüntetés volt, amelyen számos érdekes dolog történt.

Például izraeli zászlót égetettek. Ebből aztán bírósági tárgyalás is lett, amin kiderült, hogy nem csak ifjabb Hegedűs pap eszméi hatnak, hanem gyávaságának példája is: az egyik égető azzal védekezett, hogy valami orvul kapott cukorka hatására cselekedett. (A szomszédos országok jegyzékben kérték a magyar hatóságokat, hogy állítsák le a közröhögést, mert az zavarja polgáraik éjszakai nyugalmát.)

A tüntetésen magányos ellentüntetőként vett rész az a Paizs Miklós, aki talán akkoriban határozta el, hogy olyan lesz a magyar közköltészetben Barangóhoz viszonyítva, mint Ady Vajdához mérve. Ez sikerült is neki, mert bár a tüntetők nem értették, mit akar a táblájával, és az Istennek se verték meg, novemberben már maga a Fidesz jelentette föl miatta Fialát mindengyalázásért és gyilkosságra való fölbujtásért az ORTT-nél, mert műsorában elszavalhatta az egyik költeményét. Járt a rendőrségen is, de – bosszantására - nem tartóztatták le.

Ám a legnagyobb cirkuszt a Barangóhoz és Paizshoz sehogyan sem mérhető jeles mélyrepülő, Döbrentei Kornél hazaffyas botrányköltő okozta, aki szintén az ifjabbhedűsi hagyományokat folytató sunyi antiszemita kijelentéseket tett. A jobboldal ezt alternatív Kossuth-díjjal jutalmazta. Döbrentei jó hírének még az sem ártott, hogy nem engedték föl egy repülőre, mert úgy viselkedett, mintha nem gyerekpezsgőt, hanem alkoholt ivott volna – lásd „cukorka” – így érnek össze a nagy harcosok, ha magyarázkodni kell. A Tilos Rádió előtti beszédének rövidebb távú hatása az lett, hogy írók jelentős tömege lépett ki az Írószövetségtől, mert az nem volt hajlandó elhatárolni magát Döbrenteitől. A hosszabb távú hatás: Bácsfi Diana és akkora szálasistái bátorságot kaptak, és nyíltan megjelentek a magyar politikai porondon.

Akkor jártunk volna jól, ha látván a szánalmas januárt, a kormány vagy a parlament eltörölte volna azt a hónapot, és új évet kezd február elsejével.

2005. január 1. (szombat) Tegnap a gyerekek egész nap rohangáltak, játszottak, a feleségem sütött, aztán estefelé átmentünk Wandáékhoz. Ott volt Tamara is, Marcival, Wanda és Tamara mamája, valamint Csilla unokahúgom és Zoli. Zoli remek paprikás csirkét főzött. Éjfél előtt lementünk Szentendre főterére, ahol Öcsike kiseggyüttese – Sándorkával kiegészítve - adott szabadtéri koncertet. Nagyon jók voltak. Táncoltunk is annyira fergetegesen, amennyire ez téliesen öltözködve lehetséges. Aztán még megnéztük a tűzijátékot – amit bár elvből utálok, el kell ismerni, hogy gyönyörű volt. Különösen a szánalmas amatőr próbálkozásokhoz képest, amelyek gyakorlatilag folyamatosan durrogtak. Oda is kellett mennem néhány eléggé beállt tekintetű emberhez, mert a tömeg szélén petárdáztak és rakétáztak. Mérsékelt eredménnyel sikerült meggyőznöm őket arról, hogy ha a rakéta a mellettük levő ház eresze mellett csak néhány centivel röppen az égbe, akkor bármikor a ház falának is ütközhet, és visszahullhat az emberekre. Volt olyan kancsalrészeg, aki beállt a tömeg közepébe és ott eresztette el a sorozatpetárdáját, és persze közbe ide-oda hadonászott. De ettől függetlenül igen jól éreztük magunkat. Visszasétáltunk Wandákhoz. A ház előtt – a Szamárhegy tetejéről – még egy darabig néztem a Dunát túl levő településeket, például Dunakeszit, Fótot. Hihetetlen mennyi tűzijáték volt egyszerre látható. Aztán még eszegettünk, hajnalig beszélgettünk. Jó szilveszterünk volt.

Válaszoltam arra kérdésre, hogy „Ön mit törölne a 2004. év eseménynaptárából?”:

Azt hiszem, ez volt a legrosszabb „politikai esztendő” a rendszerváltás óta. Gyakorlatilag megnyomorítottuk magunkat. Bár elfogult vagyok, felelősségem tudatában állítom, hogy a bajok a Tilos elleni tüntetésen kezdődtek, a Döbrentei-ügyekkel folytatódtak, a nyilasok megjelenésével tetőződtek, és ebből a példátlan szellemi magasságból zuhantunk a szégyenletes népszavazásosdiba, majd az újraszámlálósdiba. Törölni kellene ezt a sok nyomorúságot, bár az is lehet, hogy kár lenne, mert ugyanide jutnánk, ha újra kezdhetnénk ezt a boldogtalan évet.