Déli riporter

Hogy se a startmenü, se e-mail, se net, se semmi, dokumentumok a Holdban, az azért már kiüti a biztosítékot.
- Biztos vírus - mondom Cseknek.
- Biztos - mondja ő. Megadóan duruzsol a cserépkályha.
Bűntudatot kutatok a szemében. A mozdulatait figyelem. Nem árulja el magát! Pedig tudom, hogy délután egy ismeretlen eredetű e-mailt küldött haza. Lu megretten, kikerekednek a szemei.
- Ugye, nem én voltam? - kérdezi sírós hangon. Attól fél, hogy az éppen aktuális Sims letöltés okozta a krachot.
Gyanús, az egész család, nagyon gyanús!  tova

A hónapok óta működő civil "őrszolgálat" csütörtökön átalakult Zengő Védelmi Helyőrséggé. Erre a lépésre azután került sor, hogy a Zengő hegyi civil őrszolgálat légi szállítású miniszteri különítményt lokalizált szerdán a csúcs közelében. 
   A helikopteren érkezett kormánytagok a hegyen tett rövid egészségügyi séta közben szembesültek a civilek túlerejével, majd visszavonultak. Távozásuk előtt egy tiszt arról biztosította a demonstrálókat, hogy felkészültek a széleskörű polgári engedetlenségi mozgalom letörésére. tova

 Gergely Edit 

Szerintem Erdélyben is Jennifer Anistonok meg Brad Pittek a sztárok, mert feltűnően sok kisvárosi hetilap műsormellékletén is ők vannak. Mi itt afféle "túrkálós-sztárok" vagyunk. tova

Brünnhilde

 A zajkeltés eredeti funkciója az ártó szellemek elijesztése volt. Ez stimmel. Amig én lencsét válogatok, addig más trombitál, kereplőt forgat, minden eszközzel zajt kelt, hogy a maga pártjára állítsa a szerencsét. Ez eddig rendben van, egymástól nagyon eltérő kultúrákban is több száz éve ugyanígy csinálják.

Hanem.
Tömegbe petárdát csak bunkó dob. Kapucniba petárdát csak gondatlanságból emberölési kísérletet (de minimum súlyos testi sértést) elkövető dob. Ablak felé rakétát csak bunkó enged el. A szomszéd ház tetejére visszahulló házi tüzijtékot csak bunkó rendez. Sőt, magánlaksértő, akitől kártérítést lehet követelni. Kultúrember szilveszterkor is mértékletesen szórakozik, vederből issza a pezsgőt, mindenkivel össze akar csókolózni, ápolja a hagyományokat és trombitálva, konfettit dobálva, csókolózva táncol keresztül a városon, hajnaltájban meg valahol szép békésen elszenderedik. Vagy egy gyerekkel a hasán, vagy kis szerencsével egy ismerős, nagy szerencsével egy vadidegen nővel a hóna alatt. Illetve hát elszunnyad egy ismerős/ismeretlen pasas hóna alatt. A tuskó meg petárdát robbantgat. tova

Berniczky Éva

 A lábát lejárta, amíg a város kiutalta a műtermét ennek a lerobbant tömbháznak a legfelső emeletén. A panoráma pótolta az összes hiányosságot, a fűtést, a vizet, a világítást. Az apró ablakok nagyítóként hozták a sivár szoba közelébe a több száz éves fákat, szabadon rendelkezhetett valamennyivel. tova

Február 26. (szombat) Ma igen dinamikusak voltunk. Ez főleg abban mutatkozott meg, hogy nagyon sebesen és alaposan kitakarítottuk a lakást. Nem illik tisztátalanságot hagyni, ha az ember vendégeket fogad, még akkor se, ha mi elmegyünk, ők meg maradnak. A barátaink biztosan nagyobb kedvvel vigyáznak itt a tűzhely melegére, meg a kutyánk hasára, ha nem takarítással kell kezdeniük. Délután már csomagoltunk, azt is eléggé hatékonyan, még van fél napunk kitalálni, mit hagytunk ki. Bár igazából az utazáshoz csak útlevél és pénz kell. Egyszer Bukarestben találkoztam egy mexikói emberrel, aki egy kis válltáskával járta a világot. Ha bekoszolódott a ruhája, kidobta és vett másikat. Igaz, volt hozzá egymillió dollárja. Az is lehet, hogy ha annyi pénzem lenne, én is úgy élnék. Az tetszett benne a legjobban, hogy másodosztályon utazott. Kérdeztem, hogy miért. Azt mondta, ott érdekesebbek az emberek.

Az este kütyüzéssel telt. Csodás dolog az, hogy már nem kell egy csomó könyvet magammal vinni, hanem csak betöltögetem őket egy elektronikus masinába. Így huszonöt könyv lesz a zsebemben, és az egész nem több tíz dekánál. Egy körülbelül három dekás masinában pedig annyi zenét cipelek magammal, amennyit meg se tudok majd hallgatni. Filmet se viszek, mert van helyette két bélyegnyi lemez. Azokra ráfér olyan ötszáz kép. Lesz nálam még két rádió. Az egyik öngyújtó nagyságú, a másik akkora, mint egy kis jelvény. Ha elmegyek egy idegen országba, szeretem hallgatni a rádióikat. Olyan ez, mint a hallgatózás: nem biztos, hogy értem a szövegeket, de a hangsúlyokból, a hangulatokból sokat tudok meg. A zenéről nem is beszélve. Viszek néhány játékot is. A legjobbakat a telefonomra telepítettem, de van néhány azon a zsebszámítógépen is, amin írogatok majd, és a szótárakat tartom. Mindez bőven elfér egy övtáskában, mondjuk. Tíz éve még el sem tudtam volna képzelni azt a lehetőséget, hogy a családommal állandó sms-kapcsolatban lehetek innen párezer kilométerre, Afrikában. Pedig most úgy lesz - remélem, működik -, hogy darabonként tizenöt forintért akár óránként is jelezhet a családom, bármiről. Ha válaszolok, az már persze 130 forintba kerül, de ez is csoda ahhoz képest, hogy pár éve még a falumból csak úgy tudtam hívni a fővárost, ha mentem ötszáz métert - föltéve, hogy működött a telefon. Arról már nem is beszélve, hogy - ha persze találok megfelelő internet-kapcsolatot - minden nap írásban, részletesen beszámolhatok arról, ami velünk történt azoknak, akiket szeretek, vagy az érdeklődésükkel kitüntetnek. Azt hiszem, jó ez így.

Legközelebb már Marokkóból jelentkezem, a fórumomon. Remélem.

Február 25. (péntek) Hamarosan útra kélünk, ami azt jelenti, hogy naplóm sorsa elbizonytalanodik. Fogalmam sincs, hogy Marokkóban milyen internetezési lehetőségekhez jutok. Ha jutok, akkor az a valószínű, hogy úgy teszek, mint amikor kórházban voltam: vagyis a fórumomon nyitok egy ablakot, és ott lehet majd rálelni kalandjaink leírására.

Ma többnyire az utazás dolgait intéztem. Mindenféle apróságokat, pipereholmikat szereztem be, és persze pénzt is, például. Jó sokat mászkáltam. De elég hatékonyan.

Megnyugtató, hogy biztonságban lesz a házunk és a kutyánk is, mert olyan barátaink költöznek ide, akik ki akarják pihenni magukat, meg a várost, és elhatározták, hogy ki se mozdulnak, amíg haza nem jövünk. Ráadásul próbára akarják tenni magukat: kutyát szeretnének, és most látják majd meg, hogy alkalmasak-e a tartására. Hát abban nem vagyok biztos, hogy a mi hű ebünk a legjobb a kedvcsinálásra. Szeretetre méltó, hatalmas állat, de kicsit szeleburdi. Például latyakban, sárban nem jó megközelíteni, mert hajlamos rálépni az ember mellkasára. Mindenesetre vettem neki annyi ételt, hogy azon akár hetekig eléldegélhet. Talán egy kicsit túl is méreteztem a bevásárlást.

Estefelé kettesben maradtunk Milossal, mert nem akartam, hogy elmenjen tollasozni a mamájával, hiszen még nem teljesen egészséges. Nagyon alakul a sportklub, mert már Ákos öcsém is ott ütlegelte a lapdát. Ha ugyan azt a tollas izét csakugyan annak mondhatjuk.

A fiam nagyon aranyos volt. Időnként hisztibe kezdett valamiért. Rájöttem, hogy ha közel hajolok hozzá és kinevetem, akkor nem bírja tovább, és ő is nevetni kezd. Mindenesetre jobb módszer, mint leönteni, például.

„Valaki” megint kifogásolta, hogy nem írok az olvasmányaimról. Talán azért mert nem is olvastam sokat. Ez néha előfordul. Ma végre belemerültem Balla D. Károly Peresztrojkácska című virtuális kötetébe, amit dedikált is nekem. (Válogatott publicisztikai írások 1985-1990) az első kötet címe az, hogy Az Ung Ungvárnál. Őt nagyon kedvelem. Kiváló író. A feleségem most említett, hogy tanult róla a főiskolán. Akkor meg már klasszikus. Meg is érdemli, hogy tanítsák.

Ezt meg én írtam:

Fejkövek

A temetőben, a fejkövek között, ahogy mentünk a sír felé a sor végén, mindenki csöndes volt, csak Batyuka motyogott magában. Minden kőről leolvasta, ki nyugszik alatta – nem mintha fejből ne tudta volna -, aztán hozzátette: alkohol. Szekeres Péter: alkohol. Jónás Mária: nikotin. Pomán Béla: alkohol. Sirkei György: alkohol. Néha rápillantottam – egyáltalán nem rosszallóan -, olyankor bólintott felém, hogy „bizony alkohol”. Aztán folytatta. Fodor István: alkohol. Kovács Péter: nikotin. Dr. Ferenczy Albert: morfium. Dr Ferenczy Albertné, született Pán Mária: öngyilkosság. Székács István: baleset. Ittasan – tett hozzá Batyuka.

Ha valaki közülük a barátunk volt, egy pillanatra megállt, és főt hajtott.

Hirtelen arra gondoltam, milyen jó, hogy Berta nincs mellettem, mert legutóbb, amikor ugyanitt, ugyanígy mentünk Balogh Árpika temetésén (alkohol), Batyuka minden közleménye után keresztet vetett. De ez csak átfutott rajtam, akaratlanul, és meg is borzongtam, amikor tudatosult bennem, hogy Bertát temetjük.

A rövidke menet eleje a sírhoz ért, szépen lelassultunk, aztán megálltunk.

- Előre mehetnél – mondta Ámbris öcsém -, mégiscsak te találtad meg.

- Hülye.

Pedig tudtam, hogy valaki majd szóvá teszi ezt. Szinte biztos, hogy ma, éjfélig még valaki őszintén el akar beszélgetni velem arról, hogy milyen érzés volt. Pláne, hogy ismertem. Pláne, hogy nagyon. Még jó, hogy nem tette hozzá, hogy a „te nőd volt”

Mikor? Ugyan mikor? Az nem ő volt. És nem az enyém.

Ráléptem a kezére, amikor a kiserdőnél avarrugdosásos sétálásban voltam. Úgy került oda, hogy vélhetően betakarta magát levelekkel, mielőtt meghalt. Talán fázott.

Sokszor találtuk meg a falu különféle rejtekhelyein, használatlan ólakban, kazlakban, istállókban, bokrok alatt. Volt neki háza, de pár éve csak a leghidegebb téli fagyok idején húzódott oda, mert félt. Valami szellemektől. Talán az anyjáétól meg az apjáétól, akik elemésztették magukat miatta.

Kicsit elbámészkodtam. Arra rezzentem össze, hogy Batyuka hangos megjegyzéseket tesz a pap szövegére. Elég zagyva volt, az igaz. Talán semmit nem tudott arról, akit temetett. De az a fajta volt, aki talán soha senkiről nem tudott semmit. Vagy nem akart.

Az apokalipszist emlegette, Isten haragját, valami nagy zuhanást. Talán akkor közelített valamicskét Bertához, amikor a hidegről beszélt, ami átjárja azokat, amik egyedül maradnak, mert Isten ellen vétenek.

Batyuka erre azt mondta, hogy kit érdekel Isten? Itt emberek szenvedtek. Mi lett egy gyönyörű nőből?

Megböktem: hagyja abba végre. Mondtam neki, hogy már mindegy.

Nem igaz, hogy gyönyörű nő volt. Talán szép. Mondjuk úgy, hogy mutatós. Talán hat évig. Aztán elment a fővárosba. Négy esztendeig senki nem látta. Abból másfelet börtönben volt. Üzletszerű kéjelgésért. Micsoda hülye kifejezés! Ocsmányabb, mint az, amit jelent.

Amikor visszaért semmi mást nem láttuk rajta, csak azt, hogy eldurvult. De olyan piásan. Megvastagodott. Az arca, főleg. Nem hájtól, hanem a hústól, ami valahogy megnőtt a bőre alatt.

Ivott, már rendesen.

Az én gyerekkori szerelmem.

Együtt jártunk iskolába. Meg mellé, meg mindenhova. Ahogy ez szokott. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy én szerelmes vagyok belé, és attól kezdve máshogy néztem. Ő meg persze a Bagay Pál nevű csigafejűt szerette, és engem annyinak nézett, mint Batyukát. Én szerettem, amíg el nem ment, ő meg engem nem. Ahogy ez szokott. De meg se mondtam neki. Csak akkor, amikor visszajött, és nem hagyhatta el a környéket három évig. És rendőrök ellenőrizték.

Akkor egyszer azt mondta, hogy ha akarom, az enyém lesz. Nem így mondta, hanem sokkal durvábban, és ettől el is borzadtam. Pedig mindig arra vágytam, hogy úgy mondja valaki. Azóta is.

De már nem kívántam, mert szaga is volt. A bőre alól szivárgott valami.

A pap befejezte, amúgy rövid beszédét, Batyuka meg azt kérdezte Ámbris öcsémtől, hogy miért van itt ennyi ember.

- Osztálytársak. Cimborák. A tiéden csak egy kicsivel kevesebben lesznek.

- Aha.

- Na meg a kíváncsiak.

Hatalmas varjúraj szállt fölénk. Köröztek, zuhantak.

- Rossz jel. - mondta Ámbris.

- Már mindegy - motyogta Batyuka.

Mindegy hát, gondoltam. Amúgy a varjak nem is olyan rosszak temetés idején. Berta szerette őket. Volt is egy neki, amit még az apja talált valahol, törött szárnnyal. Rendbe tették, de nem tudott többé repülni. Volt annyi esze - Picsornak hívták -, hogy soha nem hagyta el a házat. Szabadon mászkált a kertben is. Berta egyik városi barátja ölte meg. Levest főzött belőle, mert az állítólag jó impotencia ellen. Ez, meg még páran minden nyáron a faluba jöttek, Berta szüleinek pusztulása után. Többnyire el se hagyták a házát, legföljebb a kocsmáig. De ott se szerette őket senki. Nem is csodálom. Egyszer majdnem beszéltem ezzel a varjúfőzővel, de belenéztem a szemébe.

Berta meg télen ment el, néha hetekre. Egészen addig, míg egyszer úgy jött haza, hogy már látszott rajta a halál. A sok húsa elfogyott, ráncai lettek és püffenetei együtt, aztán a fogai fogytak el, megszürkült. A szeme nem lett üres, csak olyan targyagos, mint a vénüléstől kétségbe esett nőké. Pedig ő akkor még a harminchoz közelebb volt, mint a negyvenhez.

Egyszer mondtam neki, hogy viszem elvonóra. Nézett maga elé, három újjal szorította a cigarettát, aztán azt nézte. Egyszercsak a régi hangján, és nem azon az éneklően rekedten, ami lett neki, azt mondta:

- Adj pénzt, sokat, hogy minél hamarabb túl legyek ezen az egészen. A végén lesz egy nagy elvonás. De nézd meg a testemet a koporsóban, mert ha meggörbülök, akkor az azért van, mert szenvednek a sejtjeim a kívánástól.

Nem adtam neki. Kellett volna. És nem néztem meg a koporsóban. Úgyis tudom.

Helyette azt a szívességet tettem meg neki, hogy ráléptem a kezére.

Amíg a kiserdőnél vártam a rendőröket meg a hullásokat, megsirattam. Ennyit tudtam tenni érte.

Egyetlen koszorú sem volt a síron, csak szál virágok, meg kisebb csokrok. Jól látszott a fejfa, amit a sírásók a földbe nyomtak.

Mivel nem volt kinek részvétünket nyilvánítani, elmentünk a fejfa előtt. És ránéztünk, mintha valami díszszemlén a lompos katonák lennénk. Batyuka biccentet.

- Kőéri Berta. Heroin. - mondta, motyogta.

Február 24. (csütörtök) Sajnos tegnap semmit nem tudtam ide bejegyezni, mert nem aludtunk itthon. Ákos öcséméknél voltunk, színházba mentünk, és Milost náluk hagytuk, megőrzésre. Annyira szeret ott lenni, hogy már jelezte: hosszabb időre is maradna. Erre nemsokára lesz alkalma.

Az utolsó pillanatban eszünkbe jutott, hogy Szonját és Mirkót is elvisszük a színházba. Mirkót egy kicsit győzködni kellett, de azt hiszem, nagyon jól érezte magát.

Mostanában úgy látszik Pintér Béla kurzuson vagyok, de nem bánom, mert nagyon jó a társulat és remek darabokat hoznak létre. Most A sehova kapuját láttuk.

A darab hivatalos honlapja ezt írja bevezető gyanánt: „A sehova kapuját akkor léped át, amikor úgy érzed, hogy nem kell tovább tapogatóznod a fal mentén, minden kérdésedre választ kapsz és boldog lehetsz a földön.

A sehova azonban csak egy buta és kegyetlen szürke köd.

Elhomályosítja a szemedet és eltompítja az agyadat.

Végül minden zsigeredbe beeszi magát és soha többé nem ereszt el.

Kérlek, tapogasd tovább a falat! Még akkor is, ha talán soha nem találsz igazi átjárót! Inkább kutass egész életedben, semminthogy átlépd a sehova kapuját!”

Valójában a darab és a társulat a szektás hittérítőket gúnyolja ki. Mindenesetre nem szeretnék olyan térítő lenni, aki egy olyan emberhez csönget be, aki előtte éppen ezt a darabot látta. Nagyon szellemes, és nagyon tragikus is persze, remek alakításokkal. Különösen azoknak ajánlom családi megnézésre, akiknek olyas korú gyerekük van, amelyikben az ember hajlamosabb elfogadni egy hírtelen fölbukkanó „család” hívását.

Ma viszonylag korán ébredtem, mert Milos valamiért úgy döntött, hogy hajnalban halálra kínoz. Ugrabugrált rajtam, valami könyvvel is csapkodott. De jó is, hogy fölkeltem, mert mennem kellett a Budapest Rádióba, beolvasni azt, ami péntek este kilenc után lesz műsoron. (Winamppal számítógépről is hallatszik.)

Megebédeltünk, aztán indultunk haza, mert még be kellett menni az iskolába, ahol a családi tollaslapda sportkör termet bérel. Aztán még meg kellett mutatni Milost az orvosnak is. Megint büszke voltam rá, mert bátrabban viselkedik, mint egy fölnőtt. Egy nyikk nélkül hagyja magát vizsgálni.

Este még dolgoztam fürdetés után, rendkívül csekély hatékonysággal. Közben messengereztem Csilla unokahúgommal és Zolival. Szegény Zoli hatalmasat karambolozott, totálkáros lett a kocsija. Nem ő volt a hibás. Javasoltam, hogy fürödjön meg, nézegessen valami szelíd filmet - amiben nincs autós üldözéses rész -, aztán aludjon egy jó nagyot. De kiderült, hogy egyrészt éppen A taxis megy a tévében, másrészt Zolinak erős víziszonya lett, mert kiütött egy tűzcsapot, amitől félig megtelt a kocsija, és órák kellettek, mire a vizet el tudták zárni. Persze szétázott telefon, számítógép, minden. Nem ér: ilyesmik velem szoktak előfordulni.

Február 22. (kedd) Kínos dolgok történtek. Például reggel idejében fölkeltem, bekapcsoltam a kicsi beteg gyerekünknek a mesét, aztán kávéztam, készültem az indulás előtti zuhanyozásra. És abban a pillanatban el is zárták a vizet. Úgy elindulni hét-nyolc órát tanítani, majd az Articsókában nagy nyilvánosság előtt beszélgetni, hogy előtte meg se tudok mosakodni - ez borzasztó. Végülis a gyerek illatos pópókendőjével tisztálkodtam. Két csoport között lementem a büfébe, és kértem ebédet. De arra nem számítottam, hogy húsz percbe telik, mire kihozzák. Így majdnem negyed órát késtem óráról.

Mindent összevetve jó volt tanítani. Kicsit keserítettem őket, mert azt már régen elhatároztam, hogy nekik teljesen őszintén beszélek erről a szakmáról. Nincs értelme hamis illúziókat kelteni.

Különös volt a saját fiamat látni a tanítványaim között. De nagyon örülök, hogy ott van.

Tanítás után elmentem egy plázába, kikapcsolódni meg nézelődni. Amúgy is zuhogott a hó, nem volt kedvem vezetni. A végén annyira belefeledkeztem a nézelődésbe, hogy majdnem elkéstem az Articsókából.

Ott jót beszélgettünk, bár szintén elég nyomasztó volt, mert azt boncolgattuk, hogy miért marad le az MSZP a Fidesz mögött a közvélekedésben.

Azt hittem nem érek haza, mert mire kijövünk az Articsókából, mindent belep a hó. De szerencsém volt, mert mind elolvadt. Így elég hamar hazaértem.

Február 21. (hétfő) Az öcséméknél aludtunk. Nem túl sokáig, pedig éjszaka beszélgettünk. Főleg Mirkóval, aki szépen kamaszodik. Szerintem teljesen normális, jóravaló ember lesz belőle, és most is sokkal enyhébben burjánzik, mint mondjuk én az ő korában. Például arról beszélgettünk, miért nem olvasnak a gyerekek. Szeretnék összeállítani egy olyan olvasókönyvet, amit nem lehet letenni, amit nem unnak a gyerekek, mégis értékes szövegekből áll. Kellene olyan kétszáz oldal, ami elindítja őket. Mert azt el kell ismerni, hogy Homérosszal, vagy a XIX. század nagy íróival ez mostanában reménytelennek tűnik. Csak azt nem értem, miért tudtam én például Jókait a takaró alatt olvasni hajnalig? Mi történt azóta, miért lett érdektelen, és fárasztó? Miért van az, hogy a gyerekek arra panaszkodnak, hogy nem értik a szavakat?

Nem vetem meg azt, aki nem olvas, hanem inkább csak sajnálom. Azt se gondolom, hogy bunkó lesz. Azért sajnálom, mert hiányzik belőle valami kíváncsiság, anélkül meg borzasztó lehet élni. Nem is tudom, hogyan lehet úgy eléldegélni, hogy valakit nem érdekelnek a történetek. Tudom, hogy a film lépett a regény helyébe, de nem nagyon tudom elképzelni, hogy egy igényes filmet megértsen az, aki nem olvas.

Mindegy, úgysem tudom kitalálni, mit lehetne tenni. De talán nem teljesen rossz ötlet egy ilyen olvasni tanító olvasókönyv.

Elég korán elindultunk, mert elkezdett esni a hó. Itthon bementünk az orvosi rendelőbe. Milos megint igen bátran viselkedett. Ezen a héten már nem is mehet bölcsibe, de azért nincs olyan nagy baja.

Kaptam egy levelet, ami talán másra is tartozik, mert a naplómmal kapcsolaztos:

Nagyon erősen figyel, de nem csak a szemeivel, hanem az égész testével

az égész nyilván sajtóhiba.

a szemeivel viszont nem - a páros testrészeket a magyar nem többesszámban használja.

Helyesen tehát szemével.

Csókoltassa Lőrince (ahogy szegény Hofi mondta...)

.

Ha már itt tartunk, megette a fene, megbocsáss. Én mérnök vagyok, nem magyartanár, nem közíró.

A bulvársajtó szokta az épp ügyeletes büdöskurva valóvilágmaca "melleit" emlegetni, stb.

Legyen már egy kis tartás az értelmes emberekben, még akkor is, ha blog, ne bulvárszinten terjesszük anyanyelvünket mi, írástudók.

Kedves …, én meg úgy gondolom, hogy mást jelent az, hogy a szemével néz, és mást, hogy a szemeivel. Más az, hogy a kezével fog, és más, hogy a kezeivel, nem ugyanazt jelenti az, hogy fáj a lába, mint az, hogy fájnak a lábai... Sorolhatnám. Az esetek túlnyomó többségében engem kifejezetten zavar, hogy a magyar egyes számban használja a páros szerveket. Ezért én sokszor nem így használom. Ha soha nem használnánk másképp a nyelvet, mint ahogy "a magyar", akkor még mindig ott tartanánk, hogy "mik vogymuk". Ez engem nem is zavarna, mert gyönyörű, de másképp alakult. Ezen kívül például gyakran írok labda helyett lapdát, lélegzet helyett lélekzetet, mert így találom helyesnek. De azt is jogosnak gondolom, ha valaki ezeket kifogásolja.

Vagyis azt hiszem, hogy a nyelv a miénk, közös, a szabályait a köz érdekében be kell tartani, ám senkinek nincs joga ránk kényszeríteni annak minden egyes szabályát, törvényét és hagyományát, mert azzal a szabadságunkat csorbítaná. Márpedig a nyelv a szabadságunk kifejezésének eszköze. Anyag, amit ugyanúgy formálhatunk, mint bármilyen más anyagot. Ha túlzásba visszük, persze ellenáll. Vagy úgy, hogy érthetetlenek leszünk, és ezért senkit nem érdekel, amit mondunk, vagy úgy, hogy visszataszítóvá válunk, és ezért nem olvassák el a gondolatainkat az emberek.

Egyiket sem szeretném kivívni, de azért bátorkodom. Kicsit.

Emberek, lelkek, hatalmak

Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára azt mondta, hogy a kommunista diktatúra éveiben az egyház embereit, szerzeteseket, papokat rendszeresen zaklatták, fizikailag és lelkileg is gyötörték, "hiszen bennük látták a legfőbb ideológiai ellenfelet". Voltak, akik ellenálltak és olyanok is, akik elbuktak a lelki és fizikai terror alatt, és ők bekerültek a jelentést adók körébe.

Amikor ezt olvastam, fölelevenedtek bennem nagyon régi emlékek. Gimnáziumi éveim közül kettőt az esztergomi ferenceseknél töltöttem. Bár kirúgtak, és később ateista lettem, ma is tartok kapcsolatokat az osztálytársaimmal. Sajnos utoljára ez abban nyilvánult meg, hogy egykori legkedvesebb tanárunkat együtt temettük.

Teodóz atya rendkívüli ember volt. Az a fajta pedagógus, akivel bármiről lehetett beszélni. Olyan szinten volt liberális, ami talán még ma is föltűnést keltene. Szinte hátborzongató, hogy a hatvanas évek végén hogyan hagyhatta magát arra rávenni, hogy egy szót is beszéljen velem, amikor arról kérdeztem, mi igaz abból, amit az egyik legkedvesebb talárunkról pusmognak. Föltűnően magányos ember volt. Délutánonként teljesen egyedül járkált föl és alá a kertben. Ide és oda. Azt terjedt el róla, hogy a börtönben megkínozták, aztán aláírattak vele valami papírt. És azért nem beszél senkivel, hogy ne legyen mit jelenteni.

Mondhatta volna, hogy hagyjam őt békén. Ehelyett leültetett, és elmagyarázta, hogy a hatalom mit művelt a szerzetesekkel. „Nem tudsz olyat mondani, akit ne aláztak, ne gyaláztak volna meg. Ne úgy képzeld a börtönbéli verést, hogy időnként kapsz egy pofont… Képzeld el, hogy be vagy zárva és minden nap, gumibottal, vasrúddal vernek, megrugdosnak, megtaposnak, és utána még rád is pisálnak. Ha szerencséd van, akkor nem a szádba. Semmi értelme, mert úgysincs mit mondanod. Csak azért teszik, hogy kínozzanak, próbára tegyék a hitedet. És ez nem pár napig tart, hanem évekig. Ezer napig. A rokonaid titokban réges-régen gyászmisét mondtak érted, nem is létezel, véglény vagy. Aztán egyszercsak azt mondják, hogy na, kimehetsz most már, de még alá kell írnod egy papírt… Aláírod. Már előbb is aláírtad volna, ha azért szabadulhatnál. Mindenkit meg lehet törni. Csak a szenteket nem. Mi meg emberek vagyunk.”

„Nem erősítette meg, és nem is cáfolta”, hogy a nekünk oly kedves tanár besúgó volt, de arra intett, hogy mindig, amikor ilyesmiről esik szó, gondoljam végig, mi történt ezekkel az emberekkel. És fokozott figyelemmel tiszteljem azt, akit addig vertek, amíg alá nem írt, de aztán úgy élt, hogy ne legyen mit jelenteni. Nyomorult hősiesség az ilyen, de mégis az.

Mindez teljesen egybe esik Veres püspök magyarázatával, miszerint a beépített emberek többségéről paptársai tudták, hogy jelentéseket készítenek. "Nem egyszer, papi összejövetelen az illetők el is mondták, hogy kérlek, ha itt vagyok köztetek, akkor ne beszéljetek ilyen jellegű kérdésekről, mert nekem jelentenem kell"

Jogosan kérdezi, hogy "miért kellene olyan szerencsétlen sorsú embereknek a listáját nyilvánosságra hozni, akik áldozatai lettek annak a rendszernek, míg, akik működtették ezt az embertelen rendszert, azoknak a neve rejtve maradhat"?

Jogosan kérdezi, mégis azt gondolom, az egyház különleges felelősségéből, hivatásából adódó kötelessége, hogy kimondja az igazat. Szentség rangjára emelte a gyónást, mert az a bűnbánat és -bocsánat folyamatának talán legfontosabb lépése. Ki kell beszélni ezt a dolgot őszintén, méltósággal: az egyház nem tudott ellenállni egy másik, szintén a lelkek fölötti teljuralomra törekvő, némiképp egyházra is emlékeztető ideológiai-harci alakzat gyilkos agresszivitásának. Talán kommunistázni se nagyon kellene. Abból is ki lehet indulni - keresztényekhez méltó módon -, hogy vélhetően a kommunisták is olyasféle jóakarattal láttak neki a világ jobbításának, mint annak idején a keresztények, ám túlságosan hamar termelték ki maguk közül az inkvizítorokat. Nem tanultak az egyház történetéből. Nyilván az emberi természet része az ideológiai alapú elállatiasodás hajlama.

Visszaüt most az is, ha egy egyház istenhitben kőszilárd, hitért halni kész vértanúkat állít példaképül hívei elé, és egyszercsak kiderül: nemhogy a közhívek, de még a hivatottak sem tudnak ennek megfelelni, mert ugyanolyan gyarló, esendő, kicsi emberek csuhában meg reverendában, mint a munkásruhások meg a parasztgúnyások. Ha test fél, a lélek zsugorodik. Ezt kell megmondani az embereknek, és megbocsátanak. Talán még a hitetlenekben is maradt ennyi keresztényes szeretet.

Február 20. (vasárnap) A nap azzal telt, hogy megpróbáltuk előre földolgozni, ha nem tudunk együtt menni a Bobby McFerrin koncertre. Úgy volt, hogy Milos gyengélkedése miatt itthon maradok vele, a mamája meg elmegy valaki mással, mert végül is ő vágyott rá jobban. De aztán az öcsém a messengeren át, kamerával és mikrofonnal megvizsgálta a gyereket, és rábeszélt, hogy mégis inkább vigyük el hozzájuk, és kettesben menjünk a koncertre.

Milost minden különösebb cirkusz vagy ellenkezés nélkül ott tudtuk hagyni. Sőt, hogy parkolási gondjaink se legyenek, Ákos öcsém elvitt miket autóval.

A koncert azzal kezdődött, hogy Maloschik Róbert barátom, a rádió jazz-szerkesztője elmondta: McFerrin maga kérte, hogy fölléphessen egy szólókoncerten Budapesten, mert amikor legutóbb itt volt, nagyon megszerette a magyar közönséget. A szervezők nagyon aggódtak, hogy nem kél el kétezer jegy, de szerencsére ok nélkül. Megköszönte annak a hat újságírónak, aki írt a koncertről. (Ha nekem szól, én is írtam volna, természetesen.)

McFerrin elképesztő volt. Egyetlen mikrofonnal állt a színpadon, de ez neki pont elég ahhoz, hogy egymaga ellássa egy kisebb kórus és egy kamarazenekar dolgát. De ezt eddig is tudtuk róla. Azt viszont szemtől-szemben kell látni, érezni, hogy ez az ember nem csak született hangképző zseni, hanem minden bizonnyal sámáni adottságokkal is rendelkezik. Nem csak a teret tölti be a hangjával, hanem a lelkeket is. Módszere egyszerű: már Kodálytól, Vass Lajostól jól ismerik a magyarok - és az is lehet, hogy nekik sokat is köszönhet McFerrin abban, hogy itt jó fülekre talált. Tudniillik, énekelteti a közönséget. Sőt: dalolásra kényszeríti. De nincs ebben semmiféle agresszió, kényszerítés, mert nem lehet nem énekelni, ha a közelben van. Alighanem a legbotfülűbb embernek is másodpercek alatt bebizonyítja, hogy zene van a lelkében meg a testében, és az ki is tud jönni onnan. Ennek aztán az a következménye, hogy az egész koncertterem nevet, önfeledten. És a humor forrása nem az, hogy valaki nevetségessé teszi, kínos helyzetbe hozza a másik embert, hanem az, hogy mindenki feszülten figyel: sikerül-e az amatőr és a zseni közös produkciója, az örömzenélés, és sikerül, mindig sikerül - a feszültség pedig nevetésben oldódik. De mondhatnánk ezt katarzisnak is. Maga az előadás kisebb-nagyobb katarzisok sorozata. A jó sorban tartott és szerencsés alkatú nők többet tudnának mesélni az ehhez hasonló testi jelenségekről, de talán a férfiak is megértik, mire gondolok.

A közönség is csodálatos volt. Például előfordult, hogy azt gondoltam, valahonnan a háttérből bekeverik egy kórus hangjait, aztán körülnéztem, és rájöttem, hogy a közönség énekel - kristálytisztán, ékes angol nyelven, és ez bizony többször előfordult. Persze elgondolkoztam: ennyire kultúráltak a magyarok, vagy ennyire művelt és igényes közönségben üldögélek? Alighanem az utóbbi igaz, de így is nagyon jó.

Külön öröm volt számomra, hogy a feleségem - aki amúgy visszafogott teremtés - kétszer is a színpadon volt McFerrinnel. Először nagy sikerrel táncolt egy improvizációra, másodszor pedig egy alkalmi kórusban énekelt. Szemmel láthatóan transzban volt az egész koncert alatt, és nagyonis egyetértettem vele, hogy ezeket a soha vissza nem térő alkalmakat ki kell használni.

Összességében azt lehet mondani, hogy bár nem vagyok egy rajongó típus, azt gondolom, hogy soha nem találkoztam még igényesebb hang- és énekművésszel, és ugyanakkor soha nem láttam populárisabb előadást. Úgy látszik, a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Talán az attól van, ha a lenyűgöző tudás és a karizmatikus tehetség, valamit az egyszerű, minden trükktől és gagyiságtól mentes emberség találkozik.

Jól tenné a magyar kormány, ha leszerződtetné Bobby McFerrint és minden magyar ott lehetne egy-egy koncertjén. Sok gőztől, gonosz léleklepedéktől, beszurkosodott nyomorúságtól szabadulnánk meg.

Február 19. (szombat) Sajnos a kicsi fiunk látszott, hogy valami megtámadta. Nem lázasodott be, csak a hasát fájlalta, meg sápadt volt. Estére terveztük, hogy elmegyünk kicsit bulizni, de inkább itthon maradtunk. Dolgoztunk persze, éjjel kettőig. Más nem nagyon történt.

Jó hír: Meglepő ítéletet hozott egy dél-afrikai bíróság. Mindössze öt percig tartó börtönbüntetésre ítéltek egy kórházi ápolónőt, aki megölte a férjét. Igaz, a testület figyelembe vette, hogy az áldozat elképesztő módon bánt feleségével, ütötte-verte őt. Az elítélt ráadásul 17 hónapot töltött el vizsgálati fogságban.

A férj megalázó szexuális helyzetekbe kényszerítette a nőt, amit aztán videofilmre vett. Válásukat követően nem sokkal ismét összeköltöztek, de minden ott folytatódott, ahol abbamaradt, s a nő megölte férjét. Az egyik bíró elismerte: a bírák valószínűleg sosem fogják fel, miken ment keresztül az asszony, így mindössze öt perces büntetést róttak ki rá.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mennyit zsugorodott tavaly?”:

Ha már ilyen kedvesen személyeskedtek, őszintén elárulom, hogy pontosan egymillió háromszázezernyit. Ennyibe kerül az a kölcsön, amit föl kellett vennem, hogy teljesítsem hazafias kötelességemet: befizessem az adókat, áfázzak, járuljak. Ehhez még hozzá kell számítani azt a biztosítást, amit azért kötöttem, hogy ne a családomat érje baj, ha valami miatt nem tudok fizetni. Vagyis nagyjából úgy állok, mint az állam, persze azzal a különbséggel, hogy ha a legkisebb hiba miatt bekövetkezne az összeomlás, azt nálam nem lehet fejcserével elintézni. A gyomrom néha erősen belezsugorodik ebbe.

Február 18. (péntek) Reggel fölkeltem, elvittem Milost, aztán hazafelé vettem benzint. Ezt csak azért említem, mert a kútnál volt egy asszony, a kocsijának kitörték az egyik ablakot, és kilopták belőle a gyereke iskolatáskát. Vidéken, és nem egy áruházi parkolóban, mondjuk! Ez borzasztó!

Itthon mindketten erősen dolgoztunk, aztán a feleségem máris indult Milosért. Nem jöttek haza, hanem elmentek tollasozni. A feleségem gyakorlatilag tollaslapda sportkört hoz létre, ahogy elnézem. Ennek nagyon örülök. Már csak egy jó terem kellene, ahol nem túl drágán lehetne hetente két-három órát edzeni ilyenkor télen. És persze: ne legyen nagyon messze.

Én ma nem tudtam menni, mert folyamatosan írnom kellett, de majd igyekszem, ezen túl. Rám fér.

Este hallgattam magam a Budapest Rádióban. Az még csak hagyján, hogy túl sokat hibázok olvasás közben - mert az koncepció, hogy nem nagyon javítgatunk. (Ebben igaza van Fialának: ilyen vagyok, nem kell az álca.) Nagyon lassan beszélek. Ezt Dávid is megjegyezte. Miközben hallgatta, amit róla mondtam, messengeren kommentálta. De a legnagyobb baj az, hogy nagyon megöregedett a hangom. Nem tudom, miért baj ez, de megéreztem rajta, hogy el fog múlni. Vagy velem együtt, hamar, vagy kiszáll a testemből, és megnémulok.

Nem épülhet meg a Zengőre tervezett radarállomás az 1999-ben jóváhagyott, majd utána engedélyezett módon, a kormány új tervet, új koncepciót rendelt meg. Ezt közölte Gyurcsány Ferenc a Környezetvédelemi és Vízügyi Minisztériumban tett munkalátogatása után. Újra kell kezdeni mindent a hatástanulmányokkal és az engedélyezésekkel, de nincsen más megoldás, mert a mai terv a magyar kormány számára elfogadhatatlan. Gyurcsány Ferenc kérdésre válaszolva közölte: a NATO döntése a helyszínre vonatkozik, és a NATO-nak nincsen szándékában ezt a döntést megváltoztatni. Magyarország bármely más helyre a saját költségén építhet radarállomást, ez azonban mintegy 20 milliárd forint pluszköltséget jelent.

Húszezerszer egymillió forint? Nem sok ez egy kicsit? Hogyan számolták ki? Ha a NATO döntése helyszínre vonatkozik, akkor a NATO ne változtassa meg, hanem döntsön egy másik radarállomás-beruházásról, máshol. Ezt meg felejtsük el. Föl kell hívni a NATO figyelmét arra, hogy bármekkora hatalom, ha nem tudja megérteni, hogy ő van a civilekért, és nem fordítva, akkor az az életünket veszélyezteti. A NATO lehetőleg ne parancsolgasson - indirekt eszközökkel sem -, hanem kérjen, esetleg javasoljon. Mi, akik eltartjuk, majd eldöntjük, hogy mi a helyes. Ezzel bíztuk meg a parlamentet, az pedig a miniszterelnököt. Szíveskedjék az élet védelmében képviselni minket.

Ez egy különös hír, ilyet még nem hallottam: Öngyilkosságot kísérelt meg egy kutya az észtországi Pjarnu városban. Egy ideig a folyóparton állt, majd nekifutott, és a jeges vízbe vetette magát - olvasható a Megapolisz című orosz lap online kiadásában. A járókelők azonnal értesítették a vízirendőrséget. A kutyát kimentették, mire újból vízbe vetette magát. A rendőrök ismét kimentették, majd a helyi állatmenhelyre szállították az életunt állatot.

A gondozók szerint az állatvilágban ritka az öngyilkosság. A helyi újságok közölték a kutya fényképét és történetét, abban a reményben, hogy hátha valaki befogadja.

Nagyon jó, hogy Oroszországban van, mert a feleségem biztosan hazahozná. Egyébként meg nem is nagyon értem: ha egy szerencsétlen állat önlábával akar véget vetni az életének, miért nem hagyják?

Négymilliós kötbér megfizetésére kötelezte a Budapest Rádiót az Országos Rádió és Televízió Testület, mert Fiala nem megfelelően határolódott el Paizs Miklósnak a rádióban elhangzott diszkriminatív megnyilatkozásaitól, illetve nem a megfelelő idősávokban sugározta azokat - közölte a testület pénteken az MTI-vel.

Ez Szalai Annamária médiamumus és a Fidesz nagy győzelme. De az az érzésem, hogy túlgyőzték magukat. Remélem úgy két év múlva, egy csöndes estén megvilágosodik: hol hibáztak.

Már a Tilos elleni ítélkezésnél is föltűnt, hogy nem egyszerűen büntetni, elrettenteni akarnak - most eltekintve attól, hogy az alapvád jogos-e -, hanem a megsemmisítésre. Ez pontosan ugyanaz a harci taktika, mint amit a pártpolitikában figyelhetünk meg. A Fidesz a médiát ellenséges pártnak tekinti. Ez nemsokára visszaüt. Még jobban, mint 2002-ben, amikor ezen vesztettek.

Február 17. (csütörtök) Reggel eléggé rossz állapotban ébredtem, ezért aztán a mamája vitte Milost a bölcsibe. Ez annál is inkább jó volt, mert éjszakáig készítette a pici gyerek jelmezét, és mégiscsak járt neki, hogy lássa, mit alakít benne. Szerencsére fényképezőt is vitt. Milos Süti doktornak öltözött.

A név onnan van, hogy amikor még picike volt sütiszagot árasztott, és ezért Sütibabának hívtuk. Ez nagyon tetszett a gyerekorvosunknak, és mindig emlegeti. Legutóbb azzal bíztattuk, hogy menjen csak be nyugodtan a doktor nénihez, és mondja azt, hogy ő már a Süti doktor úr. Ezt azonnal meg is jegyezte, mert nagyon tetszik neki.

Amikor a feleségem visszajött, elmentem a Budapest Rádióba Fialához és Hompolához. Holnap (pénteken) este kilenc és tizenegy között beszélek bele a világba. A szövegek nem okoznak majd túl nagy meglepetést azoknak, akik ezt a naplót olvasgatják.

Nagyon jó volt fölvenni.

Onnan elmentem koncertjegyet venni, aztán az utcáról fölhívtam Kipkét, hogy merre van. Hát pont egy kocsmában ücsörgött Elmerrel. Így együtt töltöttünk egy órácskát. Jót beszélgettünk. Például arról, hogy ha vonalakat húzunk, akkor mi - mármint ők és én - politikai értelemben nem állunk egy oldalon. De ha másféle vonalak is lehetségesek, akkor mégiscsak nagyobb az a felület, amiről egyféleképpen gondolkozunk. Meséltem nekik kibontakozó költészetemről, és láttam, örömükre van, hogy megint jól érzem magam.

Onnan siettem Szentendrére, ahol átadtam a kocsit a feleségemnek. Ment Milosért, onnan uszodába, majd Anikó barátnőjéhez. Kilenc után jöttek meg - persze Milos már aludt.

„Valaki” azt kérdezte, hogy mit olvastam ma. Kipke Tamás Beatrice leveleskönyve című - mondjuk - regényét. Már olvastam kéziratban, de azt vettem észre, hogy a könyveknek jót tesz, ha megjelennek rendesen, könyv alakban. Most még egyszer elolvasom. Elfogult vagyok, mert Kipke a gyerekkori barátom, és ráadásul együtt is kezdtünk el írni. Nagyon jó író. A könyv az utolsó szerelemről szól.(„Az első szerelemről rengetegen írnak, az utolsóról kevesen.”)

Süti doktor úr gyanakvó betegeivel

Milos Lucával táncol

Február 16. (szerda) Most nagyon szenvedek, mert elkövettem azt a hibát, hogy elaludtam a gyerekem mellett, amikor lefektettem, és természetesen úgy, hogy nem takaróztam be. Két óra múlva arra ébredtem, hogy ráz a hideg, és azóta se bírt helyreállni az egyensúly bennem. Talán egy nagy forró zuhanyozás segít majd, de azzal is vigyázni kell, mert ha utána egy rossz időzítéssel hideget engedek a pőrén maradt bőröm akár csak egy egészen csekély felületére is, még nagyobb hidegrázás jöhet rám. De ha nem, ezt akkor is napokig érzem majd: annyira megterheli a szervezetemet, hogy holnap akár hőemelkedésem is lehet, és még a hét végén is lesz egy enyhe izomlázam.

Este - amennyit Milos engedett - megnéztem Orbán Viktor beszédéből. Amennyit láttam, abból arra a következtetésre jutottam, hogy meglepően jó formában van, és volt benne meggyőző erő.

Hidegrázás közben híreket olvastam. Nem is én lennék, ha nem pont egy pingvines kerül elém elsőnek.

„Maradhatnak egynemű társaik között a saját nemük iránt vonzódó pingvinek - jelentette be az a német állatkert, amely közölte: nőnemű pingvin-populációja feltehetőleg homoszexuális vonásokat mutat.

A Humbold- pingvin veszélyeztetett faj, szaporítását rendkívül fontos feladatnak tartják az állatkertek. A bremenhaveni állatkert hat madara azonban nem költött, ami egyre jobban aggasztotta a helyi szakembereket, holott a megfigyelések szerint az állatok pároztak.

Későbbi vizsgálatok azonban fényt derítettek a titokra: a gondozók feltételezésével ellentétben az összes állat nőstény volt. Az állatkert ekkor Svédországból hímnemű pingvineket vásárolt, Heike Kueck igazgató szerint arra is kíváncsiak voltak, hogy pingvinjeik valóban homoszexuális hajlamot mutatnak-e, vagy csak a körülmények vezettek az azonos neműek közötti szerelmi rituálék kialakulásához.

Meleg jogvédő csoportok azonban a világ minden tájáról telefonhívásokkal és e-mailekkel bombázták az állatkertet, egy meleg-honlap például egyszerűen kényszer-átnevelésnek nevezte az intézkedést.

Az állatkert illetékesei most úgy nyilatkoztak, hogy a pingvinek semmiféle érdeklődést nem mutattak az ellenkező nemű vendégek iránt, és hozzátették: az egynemű párkapcsoltatok az állatkert pingvinpolulációjában kiegyensúlyozottnak nevezhetőek, és amennyiben úgy szeretnék, az állatok maradhatnak azonos nemű párjaikkal.”

Húsz éve simán lelőtték volna a melegeket, akik egy állatkertet merészelnek bombázni ilyesmi miatt. Ha engem kérdeztek volna, olcsóbban is megmondom, hogy a saját megfigyeléseim szerint az állatok közti homoszexuális vonzódások és párkapcsolatok legalább annyira stabilak, mint az emberek esetében. Éveken át figyeltem például a kertemben élő görög teknősök homoszexuális nőstényeit, és azt állapítottam meg, hogy semmi nem zökkenti ki őket. Sem új hímekkel, sem a legtöbbször üldözött nőstény elkülönítésével nem tudtam rávenni egyiket sem, hogy a hímek iránt érdeklődjenek. Persze azok kevéssé vonzó módon udvarolnak: addig löködik, kergetik a kiszemelt nőstényt, amíg az beszorul valami sarokba, és akkor a hátukra másznak, majd erős füttyöngetések közepette vesszejükkel illetik őket. Nem sok jó érzése lehet ebből a nősténynek. Érdekes volt, hogy noha az én homoszexuális nőstényeim pontosan ugyanolyan mozdulatokat végeztek, mint a szerelmes hímek, vagyis ugyanúgy mászták meg a kiszemelt nőstényeket, sőt ugyanúgy füttyöngettek is, az soha nem fordult elő, hogy hímre másztak volna. Ezzel szemben az egyáltalán nem homoszexuális hímek nem túl gyakran gyakran, de tereltek sarokba kisebb, öregebb, vagy kevésbé agresszív hímeket, és ott bizony nőstények gyanánt használták őket. Eleinte arra gondoltam, hogy ez tévedés lehet, a kalandvágyó hím félreértelmezi a teknőn a tomporjelet - ami azért néha az embernél is előfordul. De aztán mégis arra jutottam, hogy ezek a gyors közösülések mégis inkább oktató-nevelő jellegűek, és arról szólnak, ki a vezérhím. Vagyis klasszikus köcsögölésről van szó.

Ennyit mára a tudományról.

Egyébként az eset arról tanúskodik, hogy az európai népesség egy kis töredéke, legalább egy bizonyos esetben fölismerte, hogy az állatokat ugyanolyan bánásmód illeti meg, mint az embereket. Nem lenne baj, ha terjedne ez a szemlélet, és vissza is csatolódna: az embereket legalább olyan bánásmód illeti meg, mint egynémely állatokat.

A konyhánkban nyílik az orchidea

Február 15. (kedd) Tegnap el is felejtettem, hogy Andrissal (a vejemmel) megállapítottuk, hogy egymástól függetlenül ugyanazt a szokást alakítottuk ki: fülemgyünk a http://www.shoutcast.com/directory/index.phtml oldalra, és ott aztán egy Winamp lejátszóval meg is nyitható a Paradicsom kapuja. Az előbb Miles Davist hallgattam (Flamenco Sketches), most meg az Eyes Of Alhambrát, ami szintén flamenco. A héten folyamatosan afrikai zenét hallgattam. És ebben az a csodálatos, hogy olyan rádiók vehetők, amelyekről soha nem is hallottunk volna, ha nincs az internet. Például: Radio TamTam (Szenegál), Radio do Canal # Angola, RadioPalmwine (Nigéria), Pan African Allstars, Radio Tshay' iNkuNDLa (Zimbabwe), Wakilisha (Kenya). És persze hihetetlen zene lelhető ezeken. Andrissal megállapodtunk, hogy már letöltögetni sincs értelme, hiszen az ember rákap egy pár adóra a világban, aztán azok annyi csoda jön, hogy betöltik a napot.

Most például Al Di Meola játszik a Tim”s Rádióban.

Ma föladtam a bevallásokat, és volt szerencsém átutalni az adókat. Nem mondom, hogy igazán nagyvonalú ember vagyok, de azért talán fukar se, ám ilyenkor olyan irigy leszek, annyira sajnálom a kis pénzemet, hogy bele is betegednék, ha nem röhögném ki magam idejében.

Vigasztalásul verseket írtam. Már megint ugyanaz történik velem, mint amikor novellát írok: egyszercsak eszembe jut egy mondat, és elkezdi magát írni a vers. Fogalmam sincs, mi lesz a vége, mit akarok egyáltalán. Mondjuk az is igaz, hogy ilyen hülye verseket még soha nem olvastam. Például az utolsó arról szól, hogy lemegyek a Duna partjára, mert hallom, hogy zajlik a jég. Az a vége, hogy a költőknek és a szerelmeseknek jár az a szép halál, hogy lesétálnak a jégen a Fekete tengerig, és belecsobbannak, a hülyéknek meg nem. Ez elég súlyos. Csak azért szeretnék nagyon híres költő lenni, mert kíváncsi vagyok, milyen eszmei mondanivalót bírna kihozni ebből egy tankönyvíró. Bár, ha azt vesszük, be lehet sorolni „a tél örömei” kategóriába.

Most kinéztem, illetve kivilágítottam a kertbe, és ömlik a hó. Máris annyi esett, hogy alighanem holnap itthon tartom Milost, és a mamáját is csak busszal engedem el dolgozni. (Nagyon jó interjút készített Wahornnal. Az előbb fejezte be. Annyira jó, hogy mindazok alapján, amit András elmondott, számos magas poszton cserét ajánlanék.)

Mi meg majd elmegyünk szánkóval vásárolni, számlákat befizetni. Még nem mertem összeszámolni, mennyit kell holnap a postára vinni, mert a végén még bele is halok.

A nap embere

Orbán Viktor

Hallom a büfében, hogy valamelyik rádióban arról folyt a diskurzus, hogy akkor most volt-e Nagymagyarország térkép Orbán kocsiján, vagy nem volt. És hogy az egyik tévében is benne volt, látszott. Valaki azt mondja, hogy ő igenis látta, a másik meg azt, hogy ő meg nem látta, pedig nézte. Aztán arról esik szó, hogy Volkswagen volt-e az a kocsi, Orbáné olyan, tehát az is lehet, hogy nem is az ő kocsiján volt, hanem azon, amivel hurcibálják, mint a koronát. Nagymagyarország koronáját, persze. Na jó, de akkor mi van: egy volt, és tán leendő miniszterelnök beleülhet-e egy olyan kocsiba, amelyiken ilyen, sokat, tán mindent kimondó jelkép van. Vagy éppenséggel örömmel ül bele, igenis vállalja. Ez propagandafogás, naná. Valaki beszól, hogy az orbanviktor.hu honlapon fönt van egy film, jól látszik a martica. Ettől aztán ténnyé lesz a szóbeszéd, a mese. Régen úgy mondták volna, hogy „írva vagyon”, most meg le van fényképezve. Akkor az „ténykérdés”.

Lehet, hogy meg kellene néznem. De nem merem. Mert csak megzavarna. Ha látom, akkor sem hiszem el, hogy valaki idáig jut, vagy ennyire kevéssé ravasz, vagy ilyesmibe bele lehet vinni…

Február 14. (hétfő) Reggel bementem a hivatalba, értekeztünk, aztán írtam egy kicsit. Utána elmentem átvenni az adóbevallásomat, majd Milosért, onnan pedig Tamaráékhoz.

Nagyon érdekes volt, mert Marci épen abba a korszakba jutott, amikor nem kedveli, ha más is játszik a holmijával. Az elején Milos bármihez hozzá nyúlt, ő azonnal ott termett, és megpróbálta elvenni tőle. Andris nagyon türelmesen rávette Milost, hogy adogassa neki oda a játékokat. Eleinte ez sem használt, erre Andris szépen rápakolt Marcira minden játékot. Azok szinte beborították. De aztán valahogy Milos is megértette, miről van szó, és elkezdtek együtt működni. Pár napos együttlét jót tenne nekik, mert Marci fölszabadulna, Milost pedig lehetne egy kicsit szelídíteni.

A végén aztán megint majdnem baj lett, mert Milos Tamara ölébe telepedett, és ez föltűnt Marcinak. De aztán ez is megoldódott. Jó volt egy kicsit velük lenni.

Aztán elmentem a feleségem tesójáért, és hazajöttünk együtt.

Olvasgatom a Political Capital ügynöklistájának „újdonságait”. Megdöbbentő, hogy ilyen nevek egyáltalán bármilyen összefüggésben egy lapra kerülhetnek az „ügynök” szóval:

Mélik Endre (Brassó, 1904-Budapest 1991)

Birkózóbajnok, tisztviselő, antifasiszta ellenálló, 1945 előtt illegális kommunista és a Weishaus-frakció tagja, a Bartha Miklós Társaság alapító tagja, a Magyar Testvéri Közösség tagja. Mivel szemben állt a Horthy-rendszerrel, több alkalommal letartóztatták. 1944 októberében a Dudás-Faust-féle fegyverszüneti delegáció tagja. Rövid ideig a Gestapo is letartóztatta. 1945 és 1953 között folyamatosan letartóztatják, internálják. Szabadon bocsátása alkalmával a rendőrségen "Király Pál" néven kitöltöttek nevére egy beszervezési kartont, amelyet azonban nem volt hajlandó aláírni, de ennek ellenére szabadulhatott. 1955-ben a "hálózatból" formálisan is kizárták, haláláig folyamatos megfigyelés alatt tartották. Forrás: ÁBSZTL, O-12310/1-4 és V-2000/26. sz. dossziék

Ez még akkor is méltatlan, tisztességtelen és megengedhetetlen, ha a „Kényszerrel beszervezettek - Passzív, vagy együttműködést megtagadó ügynökök” oldalára teszik. Attól, hogy valakinek a nevére kitöltenek egy kartont, az még nem ügynök. Hiszen nem írta alá, tehát semmiféle alapon nem lehet annak minősíteni. Ez így nevetséges. Ha nem tudják megtölteni az oldalaikat, inkább nem kellene erőltetni a dolgot.

Ha ilyenek jelennek meg, akkor tulajdonképpen odáig is eljuthatunk, hogy föltesszük az internetre a „nem ügynökök” listáját.

Meghallgattam Gyurcsány Ferenc beszédét. Számomra sokkolóan gyönge volt. Úgy kellett volna, hogy nagyon őszintén, világosan beszél mindenről. Először rögzíteni, tudatosítani kellene, hogy milyen állapotban vagyunk. Hitelesen, pontosan. Nagyot nyert volna azzal, ha egyszer vállalta volna. Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom. Aztán még lehetett volna a jövőről is vizionálni. Így az hiteltelen.

Ez meg egy fura hír: Mark Jent nemrégiben kirúgták a Google-tól blogolás miatt. Habár a blog tartalmát előzőleg a Google munkatársaival közösen cenzúrázták, végül az engedélyezett tartalom publikálása is a munkatárs eltávolításával járt.

Az is lehet, hogy ezután másik keresőt használok majd. Kár, pedig egészen jól lehetett használni.

Február 13. (vasárnap) Ma nem túl sok dolog történt, dolgoztam, de nem eleget. Ki nem nagyon mentünk, mert fújt a szél és kicsi folyó volt az utcán az olvadt vízből. Délután nagyon érdekes volt, hogy Milos a konyhaasztalon, órákon át játszott egyedül, gyurmával. Közben beszélgetett magában. Mi a szobából figyeltük. Időnként bejött, mutatott valamit, aztán visszament.

Este nem tudott elaludni - nyilván azért, mert rendkívül alacsony a légnyomás. De nem is erőltettük, mert látszott, hogy hiába. Kijött azzal, hogy beverte a fejét. De amikor faggattuk, hogy hogyan, belenevetett. Vagyis szépen, lassan megtanult hazudni. Biztos az lett volna a helyes, ha jól leszidjuk, de nem volt erőnk, mert annyira aranyos volt. Így hát inkább az ölembe vettem az asztalomnál és babusgattam. Aztán együtt megnéztük a tévében McFerrin egyik koncertjét, aztán szépen elaludt.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: Milyen színű cédulákkal készül a választásra?

 Tekintettel arra, hogy színvak vagyok - és nem csak etnikai és politikai értelemben, ahogy ez elvárható Európában - teljesen értelmetlen lenne, ha színes cédulákkal bohóckodnék. Sőt, ha bárki megpróbál színeket bevinni a választásba, akár jogbiztoshoz is fordulhatok, hiszen nem tudok egyedül szavazni. Ahhoz, hogy eléggé tájékozott legyek, segítségre van szükségem, ami ellentmond a szavazófülke magányosságához való jogomhoz. Ami meg a Fidesz újabb vokspata tervét illeti, van annak színvonzata: helyettük is pironkodom.

Február 12. (szombat) Hajnaltól - és talán éjszaka is - folyamatosan esett a hó. Vártuk, hogy elálljon, és kimehessünk Milossal szánkózni, de hiába. Ebben az az érdekes, hogy NC arról számolt be, hogy a fővárosban egyáltalán nem esett. (Legalábbis akkor, amikor telefonált.) Meguntuk a várakozást és ebéd után elindultunk. Porhó volt, de azért elég jól haladtunk. Különös ilyenkor a falu, mert nem csak a hótól van csönd, hanem attól is, hogy nem járnak autók. Leértünk a gátra, ahol aztán találtunk jó lecsúszó helyet. Milos nagyon elvezte, mi meg örültünk, hogy legalább ennyit megláthatott az igazi télből. Nem is fáztunk.

Ha már ott voltunk, lefényképeztem a zajló Dunát is.

Február 11. (péntek) Sajnos ma kifutottam az időből, mert este megint verseket írtam. Kifejezetten zagyvaságnak tűnnek, de van bennük valami belső húr.

Elég jó nap volt. Milost itthon tartottuk a hóesés miatt, mert olvastam, hogy nagyon sok baleset volt a jegesedés miatt. Ilyenkor a hóesés bármikor esőbe fordulhat, az meg jégpályát húz az utakra. Nem gondolom, hogy jogom van ilyenkor gyereket szállítani. És mi van akkor, ha nem tudjuk délután hazahozni, mert képtelenség közlekedni?

Helyette elvittem szánkózni. Pláne, mert az is lehet, hogy ez lesz idén az utolsó hó. Elég gyatra volt, nem is hasonlított a szánkózáshoz. A vékony hódara alatt csikorogtak a kavicsok. Nehéz ilyenkor húzni is, de azért jó sokáig kitartottam, hadd élvezze. Délután kettesben maradtunk, mert a mamája elment valami interjút készíteni, aztán Békásra tollasozni, aztán Wandához Zolival és Csillával, aztán NC-hez, és ott is aludt volna. De most telefonált, hogy mégis inkább hazajön. Mármint Zoliék hozzák, mert így, éjfél után másképp itt nem lehet.

Milossal nagyokat olvasgattunk, köteles voltam az ölemben tartani mesenézés közben, és hihetetlen mennyiségű vajas kenyeret kenni. Ma az volt a kedvence, hogy ő ül a sámlin, és a fotelben, és etetem rendületlenül. Cserében a héját mindig nekem adta, hogy ne maradjak éhes.

Február 10. (csütörtök) Ma éppen csak annyi történt, hogy elvittem Milost, aztán hazajöttem, és beültem a gép elé, hogy megfelelő sorrendben üssek le párezer betűt, köztük néha helyet is hagyva. Lényegében ezt nevezem én munkának.

„Valaki” azt írja, olvasta a fiam naplójában, hogy be fogok lépni a Greenpeace aktivisták közé, és miért gondolom, hogy ezt kell tennem? Mert meg vagyok győződve arról, hogy soha nem látott katasztrófák előtt állunk, és ez egyszerűen nem tudatosodik az emberekben. Az még csak rendben lenne, ha az úgynevezett közemberek nem vennék észre, hogy a különféle időjárási, járványügyi, ökológiai események milyen irányt mutatnak, ám az megdöbbentő, hogy a kormányok, amelyek mögött mégiscsak tudós tanácsadók, kutatóintézetek, akadémiák állnak, úgy tesznek, és főleg úgy cselekszenek, mintha semmit nem vennének észre. Meggyőződésem, hogy azok a katasztrófák, amelyek bármikor elérhetnek minket, a háborúknál nagyobb károkat okozhatnak. Semmiféle jelét nem látom annak, hogy például a magyar kormány úgy készülne ezekre, ahogy a háborúkra szokás. Példa: miután a Dunán levonult az emberemlékezet óta legmagasabb árhullám, majd ezer év legmagasabb árhulláma, majd minden idők legmagasabb vize - egy évtizeden belül -, aligha tévedek, ha azt mondom, hogy mindjárt itt lesz a következő leg is. Nem hiszem, hogy csak gátépítéssel ezt ki lehet védeni, de - legalábbis a környékemen azt se építenek. Az viszont biztos, hogy most kellene figyelmeztetni a lakosságot, most kellene fölkészíteni, most kellene tartalékokat képezni. Már most tudni kellene mindenkinek, hogy például Budapest elöntése esetén hova és hogyan kell majd menekülni, kitelepülni.

Nem nehéz megjósolni, hogy bármelyik pillanatban kialakulhat egy világjárvány. Semmiféle fölkészülésről, fölkészítésről nem hallottam. Ez hihetetlen felelőtlenség.

A cunami bebizonyította, hogy akkor is képtelenek vagyunk a védekezésre, ha egyébként ahhoz minden eszköz rendelkezésre áll. Ott voltak a katonai műszerek, a műholdak, a telefonhálózatok, a rádiók, a televíziók. Ha ezeket az információs csatornákat időben összekötik, legalább százötvenezer embert meg lehetett volna menteni a háromszázezerből. Képtelenség, hogy ennyire kiszolgáltatottak legyünk a saját ostobaságunknak.

A Zengő körüli cirkusz talán sokakban visszatetszést kelt. Talán azért, mert még nem tudatosult, nem hatolt mélyre az a - ma még csak lehetséges - szemlélet, hogy a kormányok és a katonai szövetségek nem csak az emberekért felelnek, hanem mindenért, ami az országokban és a birodalmakban van. Legfőképpen minden életért. Gyurcsány Ferenc a csigáknak, a békáknak és a bazsarózsáknak is miniszterelnöke. Azért, mert ezek olyan teremtmények, amelyek nélkül, a kiveszésük után is lehet élni, de nem érdemes. Az oktalan és gyámoltalan lényeket olyan helyzetbe kergettük, ahonnan már csak a segítségünkkel menthetők ki. Az élet szövedékét annyira tönkretettük, hogy több sebet már nem lehet ejteni. Minden egyes lényért a végsőkig kell küzdeni. Akkor is, ha ez már milliárdokba kerül. Nem lehet lokátort építeni egy olyan élet-szigetre, amely a sors különös kegyelméből még képes az önfenntartásra. Ehhez már nincs joga az embernek. Elvesztette.

Valamiképpen tehát jeleznem kell, hogy ezt így nem lehet folytatni, tehát olyanokhoz csatlakozom, akik bizonyságot adtak arról, hogy más irányba mozdultak. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben tökéletesen egyetértek velük. De még mindig inkább velük, mint azokkal, akikkel nincs miben egyetérteni. Akikkel nincs irány, amerre mozdulni lehetne, hiszen csak állnak behunyt szemmel, és motyognak. A pénzről, többnyire. Nagyjából tudni lehet, hogy amikor a pénz szóba kerül, akkor az összeg a hülyeség nagyságrendjét jelzi.

Egy példa: Magyarországon legalább kettőmillió ember nagyon szenved a parlagfűtől, ettől a behurcolt, más növények életterét is veszélyeztető, természetkárosító növénytől. A kormány folyamatosan arra hivatkozik, hogy nincs elég pénz az irtásra. A kettőből legalább egymillió ember hadra fogható. Van nekik további kettőmillió rokonuk, barátjuk, szerelmük, jó ismerősük. Ha ez a hárommillió ember nem tud elindulni, és még a virágzás előtt kitépni minden parlagfű szálat, ami útba kerül, akkor meg is érdemeljük, hogy szenvedjünk. Ez a hülyeség és a tehetetlenség, a csodára meg az atyai gondoskodásra várás. Nem kell ide egy fillér se. Legföljebb annyi, hogy a betegek, a gyerekek, a szülők ismertető szórólapokat kapjanak. Fölhívást, bíztatást.

A parlagfű terjedése egy azok közül a valóságos katasztrófák közül, amelyekről tudunk, a hatását érezzük, mégsem vagyunk képesek még csak fölfogni se, hogy csak a gondolkodásmód teljesen gyökeres megváltoztatásával tehetünk valamit. A parlagfű nem csak tönkreteszi az emberek életét, hanem öl is. Mégsem.

Február 9. (szerda) Ma különös, jó napunk volt. Reggel elindultunk Milossal meg a mamájával, de nem Budapest felé, hanem Visegrádra, mert a feleségemnek oda kellett orvoshoz menni. Otthagytuk, és elmentünk Békásra bölcsibe. Onnan visszamentem Visegrádra - vagyis az már inkább Lepence. Éppen kész volt a vizsgálat, ami kiderített, hogy nincs semmi baja. Kicsit csodáltuk a tájat, aztán elmentünk a várba - nem a fölsőbe, hanem az alsóba -, és jól megnéztük a kiállításokat. Nagyon szép volt, és csakugyan sokat tanultunk. Visszafelé, Dunabogdány után egy hegyoldalban autókáztunk a megfagyott földúton, illetve a jéggé tapadt havon. (Ez marhaság volt, mert el is akadhattunk volna.) Aztán elmentünk Leányfalura ebédelni, mert már régen ki akartunk próbálni egy bizonyos éttermet. Jót ettünk, de az étterem nem volt annyira jó. Aztán kicsit hazajöttünk, kávéztunk, pihengettünk, és már indultunk is Milosért. De megint nem hazafelé jöttünk, hanem elmentünk egy játszóházba. Tulajdonképpen egy nagy ketrecben, hatalmas csövekben mászkálhattak a gyerekek, meg volt lapdatenger, ilyesmik. Nagyon jól érezte magát. Onnan már egyenesen hazajöttünk.

Kellenek ilyen nyaralós napok.

Dávid jól van. Nincs törése, csak kicsit összenyomorodtak az izmok meg az inak.

Így őrzik a fákat a Zengőn (Klausz képe)

Dávid, még jó lábbal (Klausz képe)

Napfelkelte a Zengőn (Klausz képe)

Február 8. (kedd) Egész nap dolgoztam, és csak este jöttem rá, hogy még van két napom a leadásig, tehát lassabban is küzdhettem volna. Vagy írhattam volna verset például. Ráadásul egyedül is voltam, mert a feleségem elment Wahornnal interjút készíteni. Egész nap fáztam, de alighanem belülről. Erre engedett következtetni, hogy este, amikor kimentem - boltba, cukrászdába, videotékába, tejért - akkor egyáltalán nem éreztem hideget, pedig rendesen fagyott. Most már ezt abba kellene hagyni, volt tél, tudjuk, hol élünk, jöhet a tavasz!

Beszéltem Dáviddal. Úgy van, ahogy előre tudtam: holnap először elmegy a vérellátóba - mert az a kötelessége -, lecsapolják, és csak azután megy a traumatológiára a lábával. Ilyen.

Február 7. (hétfő) Dávid fiam sajnos eltörte a lábát a Zengőn, így holnap haza is hozzák. Legalábbis az orvos valami külső bokatörést meg szalagszakadást emlegetett, ha jól értettem. Mondtam neki, hogy elmegyek érte, de fölöslegesnek találta, mert hazahozzák. Nincs nagy baj, csak buci a lába. Nem is hagyta magát kórházba vitetni.

Amióta megkamaszodott, az életem azzal telt, hogy vártam a telefont, mikor kell menni érte valamelyik kórházba. A telefon jött is, egy-két évenként. Hol a műtőasztalról jelentkezett, hol a gipszelőből, hol a kötözőből. Többnyire azzal, hogy „Papa, ne ijedj meg, itt vagyok a kórházban…”

Gondoltam, hogy most is lesz valami. Végülis mínusz 15-20 fokos hidegben, éjszaka, amikor normális módon már járni se tud az ember, bármi megtörténhet.

De abban is biztos vagyok, hogy az első munkanapon bemegy dolgozni. Ilyen. Az egész gimnázium alatt, a szülői értekezleteken az osztályfőnöke mindig arról biztosított, hogy az én fiam a legmegbízhatóbb. Soha nem késik, sose hiányzik. Ha még arra is rá tudnám venni, hogy tanuljon…

Azt mondta, iszonyú hideg volt éjjel. Bár tulajdonképpen igazán csak a lába ujjai fáztak, de azok annyira, hogy az egész testére sugároztak. Jeleztem, hogy ez az őrség azért is jó, pláne most, mert legalább halvány fogalmuk lesz arról, mit élhettek át a katonák meg a munkaszolgálatosok, például a Don kanyarulatában. El tudják képzelni milyen lehetett a haláltábor felé induló összegyűjtött zsidóknak egy téglagyári pajta földjén aludni. Mennyi erő maradhatott azokban, akikkel Recsken törették a követ.

Egyébként örömömre szolgálna, ha a kormány végre bejelentené, hogy nem épül a Zengőn radarállomás. Nem tudom, miért kell ezt húzni. Az események úgy alakultak, hogy amennyiben mégis ott épülne, az olyan vereséget jelentene bizonyos társadalmi csoportok számára, ami rendkívül káros hullámokat vetne az egész társadalomban. Ezek erős érdekérvényesítő és hangadó csoportok, akiket meg lehet ugyan verni, de - pláne, hogy egy nemes célért álltak ki - nem szabad. Sőt - ami még fontosabb - nem is illik. A Zengőért aggódók politikai nézeteket tekintve nem csak hogy nem sorolhatók be, de - talán először a rendszerváltás óta - képesek voltak nézetektől függetlenül közösen föllépni. (Most például azok, akik ott őrködnek - legalábbis, akiket én is ismerek - baloldaliak. És ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy komolyan gondolják. Mínusz tíz alatt már csak az marad éjjel az erdőben, aki végsőkig elkötelezett.) Praktikusan pedig azt is figyelembe kellene venni, hogy a környék lakói egy építkezés után a kormánypártokra semmiképpen, de alighanem másra sem szavaznak. Bármilyen erős egy kormány, és az egész hatalom, időnkét hagyni kell győzni a civileket.

Szükség egy asszonyra

Egyszer, régen, készítettem egy interjút Göncz Árpáddal. Így kezdődött: - Elnök úr, ha megengedi, önt most annak a cigányembernek az elnökeként kérdezem, akit a szkinhedek Salgótarjánban agyonvertek...

- Elnöke vagyok azoknak a szkinhedeknek is, akik agyonverték. - mondta.

Ezt csak azért idéztem, mert úgy tűnik, megkezdődött az elnökválasztási kampány (is), és szeretném jelezni, hogy ez volt az egyik legfontosabb mondat, amit attól az embertől hallottam, akit a rendszerváltás legnagyobb ajándékának tekintek.

Nem is baj, hogy elkezdődött valami. Legutóbb majdnem Torgyán József lett az elnök. Hogy mégsem, az nem Orbán Viktor bölcsességén, hanem lerohanási hajlamán múlt: másképp is meg tudott szabadulni tőle. Nem árt, ha úgynevezett „társadalmi vita” alakul ki, mielőtt a parlament dönt. A pártok legalább érzékeljék, mit akar a nép.

Már most úgy látszik, talán nő lesz az új államfő. Ez nagyon elegáns lépés lenne. Először is azért, mert jó irányt mutatna: ha már nem tudjuk a nőket megbecsülni, megfizetni, a férfiakkal egyenlő bánásmódban részesíteni, legalább mutassuk valamiképpen, hogy igenis törekszünk erre. Nem csak egyenlők, hanem valaki közülük első is lehet az egyenlők között. Másrészt - habár a nők nem tiltakoznak eléggé - igenis nevetséges, hogy a lakosság több mint felét kitevő, mégis kisebbségi sorsban élő rész nincs, vagy nincs megfelelőképpen képviselve sem a kormányban, sem az alkotmánybírók között, sem a pártok vezetőségében, sem sehol. Nem lehet pironkodás nélkül demokráciáról beszélni ott, ahol ilyen aránytalanságok mutatkoznak. Aligha lehet jól kormányozni, ha a döntésekben nem jelenik meg az asszonyi bölcsesség, irgalom, szeretet és megértés.

Van idő, keressük meg az igazit!

Keresik persze magukat is, és ez is rendjén való. Nincs abban semmi ellenszenves, hogy Lévai Katalin, az MSZP európai parlamenti képviselője jelezte: ha támogatást kap, vállalja a köztársaságielnök-jelöltséget. Nyomatékul értésre adta: számos befolyásos gazdasági vezető is hajlani látszik arra, hogy őt akarja.

Nincs kétségem afelől, hogy Lévai Katalin tehetséges, kiváló érdekérvényesítő, és ráadásul feltűnő eleganciájával is nagy szolgálatot tenne a hazának. De ha majd vita lesz arról, hogy ő-e a legalkalmasabb, föl kell készülnie arra, hogy valaki fölveti: nem gondolja-e, hogy amikor páratlan lehetőséget kapott, hogy végre tegyen valamit a legelesettebbek esélyeiért, túl hamar föladta egy másik, sokkal jobb és kényelmesebb pozícióért? Most pedig, hogy azon a poszton tehetne sokat a hazáért, mintha túl fürgén tudná lecserélni egy újabbért. És talán lesz egy nagyon kínos utalás is, amit most én is csak vonakodva merek leírni, mert igen durva a kérdés: a gönczi értékminta alapján tudja-e, „fölkészült-e arra, hogy a kurváknak is köztársasági elnöke lesz?”

Ez arra utal majd, hogy miniszterként nem kellő tapintattal és körültekintéssel fogadta a demonstráló prostituáltakat, amikor petíciót akartak neki átadni, miután számos levelükre nem is válaszolt. Arra hivatkozott, hogy nincs ideje, de majd később, alkalmas időpontban leülnek. Persze nem ültek le. (Érdemben azóta se tárgyalt velük senki. Göncz Kinga se, akinek a neve szintén fölvetődött a lehetséges elnökjelöltek között.)

Anélkül, hogy rangsorolnánk a szerencsétleneket, aligha tévedünk, hogy a prostituáltak a legkiszolgáltatottabbak, a legesélytelenebbek közül valók. Ha az ilyenekért létrehozott hatalmi szervezet még köszönni se képes nekik, akkor talán egy magasabb erkölcsi hatalom istápolására szorulnak. Ez akár az elnök is lehet.

Örvendetes, ha Lévai Katalint meg nem nevezett gazdasági potentátok és értelmiségiek támogatják, meg az is jó hír, hogy ő ezeket új stílusban tudná képviselni külföldön, de talán a kormány éppen eléggé képviseli már őket.

Ám ez itt hárommillió esélytelen, nyomorult ember országa is. Ha sikerül jelöltetni magát, és nyer, boldogan nézzük majd, ahogy messzi országokban haptákba vágják magukat előtte a katonák, kézcsókra hajolnak a szépségétől elbűvölt államférfiak. De méltóképp becsülni akkor tudjuk, ha a putrilakók, hajléktalanok, árvák, betegek, nyomorékok, elítéltek, öregek, éhező gyerekek és más szerencsétlenek elnöke lesz inkább. És a kurváké is, hiszen azok is emberek. „Nagyon is!” Ezeknek mind nagy szükségük lenne egy asszonyra, aki óvja és képviseli az érdekeiket és jogaikat, éppen azért, mert a hatalom hajlamos megfeledkezni róluk.

Egyébként jól is állna neki.

Február 6. (vasárnap) Tegnap éjszakáig dolgoztam, aztán hírtelen erős fejfájás tört rám és elaludtam. Arra emlékszem, hogy beszélgettem Dáviddal, mert ma hajnalban indult a Zengőre, őrködni. Büszke is vagyok rá. Remélem, nem fagy meg.

Azt tervezem, hogy én is eljárok vele vért adni, vagyis plazmát. Most egy időre ő kihagyta, mert már nagyon fájtak a karjai, de most megint hívták. Rájöttem, hogy nekem még az övénél is ritkább vércsoportom van, és igazán nem árt, ha néha kicsit adok belőle. Biztos szükség van rá. (Úgy gondolom, hogy ha az ember elvárja, hogy segítsenek rajta, ha bajba kerül, akkor azt illik megelőlegezni. És az nem lehet, hogy mindenben a fiam képvisel. Bár a Zengőre most csak akkor mennék föl, ha már vágnák a fákat, mert egy óra elég lenne arra, hogy a hidegtől elpusztuljak.)

Reggel korán ébredtem. Arra, hogy nagyon megijedtem, mert nem találtam az ágyban Milost. Aztán a mamáját se. Szerencsére eszembe jutott, hogy tegnap átmentek nagymamázni meg nagypapázni. De ettől annyira éber lettem, hogy föl is keltem. Akkor meg már bekapcsoltam a tévét, néztem a Hitler-filmről szóló vitát, aztán kávét is csináltam, bekapcsoltam a gépet... Innen már nem lehet visszafeküdni.

Egész délelőtt írtam. Aztán takarítottam. Nagyon érdekes: Milos jobb légzése miatt salvusos, vagyis sós vízzel párásítunk. Ennek az a következménye, hogy a lakás legtávolabbi sarkában is elszínesednek a lángok. Valamelyik nap letöröltem a televíziót, de másnap észrevettem, hogy már megint nagyon poros. És az asztal is, amit nem régen poroltunk le. Rájöttünk, hogy a lakást apró sószemcsék borítják - bár csakugyan úgy néz ki, mintha piszkosak lennénk.

Már csak az a kérdés, hogy nem árt-e ez a gépeknek.

Dávid telefonált, hogy jól vannak. Magára vett pár réteget, de még így is majdmegfagy.

Amire előre figyelmeztettem, bekövetkezett:

„Sajnáltuk viszont, hogy a fő műsorszám, Fábry Sándor félórás dizájncenter-előadása kacagtató keresztény ereklyékről a püspökkari titkárság áldozatává vált. Három nappal a bál előtt derült ki ugyanis, hogy Fábry viccelődését a vendégek egy része kicsit sem tartaná humorosnak, sőt az egyik szervező elmondása szerint volt aki azzal fenyegetőzött, hogy ha Fábry fellép, akkor a helyszínen botrányt fog csapni.

A szervezők megbeszélték Fábryval, hogy az akció lefújva, a nagy balhé így sajnos elmaradt, és helyette a zuglói egyházközösség táncosai untatták a közönséget görög tánccal meg keringővel.” (Fábry Sándort bojkottálták a keresztények - HH tudósítása az Első Pesti Kereszténybálról - Index)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy mit tagadnék le a múltamból:

Nem tudom, mit tagadnék le, bár időnként kénytelen vagyok tételesen átgondolni az életemet, mert arra gyanakszom, hogy az agyam - amúgy zseniális túlélőtechnikával - egyszerűen töröl valamit: úgy találja helyénvalónak, hogy a mostanság röstellni való dolgokat előlem is elfedi. Sőt az agy képes erénnyé fordítani olyan cselekedeteinket, amelyek valójában gazemberségek voltak. Ezért nem kell félhülye hazudozónak tekinteni azt, aki ellenállásnak állítja be a besúgást, például. Bár az már igazán talányos, ha az ilyen embert tömegek hősként kezdik ünnepelni. A válaszom tehát: az hiszem, nincs letagadni valóm. Ha mégis, akkor most nem jut eszembe.

Yes, comment…

Az utóbbi években Magyarország a minimálbéren élők országa lett - mondta Gyurcsány Ferenc -. Minden nyolcadik munkavállaló a bejelentett minimálbér mellett zsebbe vagy számlára egy másik jövedelmet is kap foglalkoztatójától. - írja a Népszava.

Talán, ha

Az áfavisszatartásos kisipari kormánytrükk után én egy darabig nem venném a számra a magyar nép pénzügyi szokásait, sőt adócsintalansági közkegyelmet hirdetnék. Talán ha nem csak dumcsiznánk az adó- és járulékrendszer átalakításáról, akkor egyik oldal se kényszerülne szánalmas sunyiskodásokra.

Rogán Antal dumakormányként aposztrofálta Gyurcsány Ferenc kabinetjét.

Dumagép

Szellemesen alpári, mert lássuk be, van benne valami. Kicsit javított volna hatásfokon, ha egy hallgatagabb fideszes mondja, vagy ha legalább nem pont Rogán tréfálkozik, aki néha azt az érzést kelti, hogy egy trükkös, megvadult dumagép van a gigájában.

Gyurcsány Ferenc Wekler Ferencet bízta meg az atomhulladékok elhelyezésével kapcsolatos feladatok összehangolásával.

Derengő

Ha ebből nem lesz tíz év múlva egy, sötét borpincében, a pohárban enyhén derengő, de az egészségügy értékhatár alatt sugárzó, eredeti hungaricum, amin milliárdokat lehet kaszálni, akkor csalódok majd Wekler úrban.

Az idén először katonai alapismeretekből is lehet érettségizni.

Előny

Már egy gyerek jelentkezett is. Ezzel nem csak az oktatástörténetbe írja be magát, hanem tán még akkora előnyt is szerez, hogy akár tábornok lehet belőle.

"A következő tíz évről írni bátor dolog" -- kezdi "A következő tíz év" című írását Orbán Viktor.

Virtus

Ha igazán bátor lenne, akkor az elmúlt tíz évről írna „A fáradt szélkakas” címmel.

A farsangi szezonban, az előrejelzések szerint sok diák Bácsfi Diánának öltözik.

Méla

Állítólag az angol trónörökös kötelezte Harry herceget, hogy titokban vegyen részt egy ilyenen, és műveltségének bizonyításául „méla” zsidónak öltözzön. Az lenne az igazi, ha a Bácsfi-maskarás jól megverné. Fényképészekről az udvar gondoskodik.

Miután az egész világsajtót bejárta egy hét és fél kilós, brazil újszülött híre, óriásbébi született az ózdi Almási Balogh Pál Kórházban is. A magyar bajnok fiú 5 kiló 19 dekagrammot nyom és 53 centiméter hosszú.

Súlyos

Föl kell hívni a lakosság figyelmét, hogy az irány jó, de ettől még fogyik a magyar, mert azzal nem megyünk semmire, ha csak súlyra gyarapszik a népesség.

Harry herceg, az angol trónörökös fia egy jelmezes mulatságra a náci Afrika Korps egyenruhájában érkezett meg. Bár az erről készült fotó megjelenése után azonnal bocsánatot kért, édesapja megparancsolta, hogy a közeljövőben látogasson el Auschwitz-be, és leküldte a család egyik vidéki birtokára, ahol napokon keresztül a disznóólakat kellett tisztán tartania a hercegnek.

Provokáció

Sokat nőtt a szememben Károly herceg. Bár, ha Magyar Nemzet újságírója lennék, őszintén aggódva tenném szóvá, hogy a zsidók elleni provokációnak tekinthető, ha valaki éppen pont disznóólba küldi a fiát vezeklés gyanánt.

esemes

A Fidesz választmányi elnöke, Kövér László nem fogott kezet Újhelyi Istvánnal, az MSZP alelnökével a négypárti tárgyalásokon, és kávémeghívását is elutasította.

Legközelebb kötélhúzásra kell meghívni. Bár a szkander jobb, mert azt nem lehet kézfogás nélkül játszani.

A mecseki tigris után ezúttal pumát láttak a gönci repceföldön.

Orvos látta-e a látókat? Bár én hangyászt láttam pár éve. Aztán kolibrit, de valaki elmagyarázta, hogy az egy szender lehetett. A hangyász pedig alighanem agár.

Gyurcsány csak balett táncos, akinek a lába alig érinti a földet, azaz szereplései csak súrolják a valóságot – írja a Magyar Nemzet Csontos-Csermely párosa.

A balettnek többnyire semmi köze a valósághoz. Amit ez a tehetséges páros kedvel, az a csűrdöngölős. Az is szép, de nem a parlamentbe való. A templomokba se!

Az egyszemélyi hatalomnak szüksége van a háborús körülmények fenntartására, hiszen létét csak valamilyen harc víziójával tudja igazolni - írják OV polgári köréből.

Csak azt tudnánk, hogy ez most akkor önkritika, vagy harci köpködés?

Nem vagyunk hajlandóak egymást gyűlölni, nem asszisztálunk az emberek szembefordításához – áll egy somogyi körzet MSZP és Fidesz vezetőinek közös felhívásában.

Sajnos nincs semmi kapcsolatom a Nobel-díj bizottsággal, pedig legalább a jelöltek között megemlíthetnék őket „béke”-kategóriában.

Február 4. (péntek) Nem nagyon történt semmi, csak tettünk-vettünk. Délután Milos a mamájával elment vendégségbe. Én meg itthon nekiálltam dolgozni. De valahogy egész nap az volt bennem, hogy verset akarok írni. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy mindjárt hármat is írtam. Teljes talány, hogy miképpen mennek ezek a dolgok. Honnan jönnek a szövegek? Miért pont abban a formában, amiben megtestesülnek? Mióta akarom elmondani, amit leírtam, és miért csak most mondom? Hogyan van az, hogy olyan dolgokról írok, amikről nem is akartam, eszembe se jutottak? Ha ez van az emberben, akkor mi még? Bármi lehet.

Nem tudom, mások hogyan vannak ezekkel a dolgokkal, de én sokat nevetgélek azon, amikor valami eszmei mondanivalóról meg ilyesmikről írnak a tankönyvekben. A szövegek csak úgy jönnek, szinte teljesen függetlenül mindentől Egyszercsak ott vannak. Szó nincs előre eltervezett mondanivalóról. Aminek hatása lehet a szövegekre, az az életünk. Semmi más.

Szóval így jártam. Ez be is töltötte a délutánt. Tulajdonképpen bűvöletes érzés. Az ember megtelik valamivel, hiszen csodálja és befogadja azt, ami kijött belőle, ugyanakkor ki is ürül. Olyan, mintha tektonikus elcsúszások lettek volna a lélek és a tudtat lemezei között.

Holnap reggel már rossznak, röstellni valónak találom majd a költeményeimet, de addig hagyni kell, hogy jó legyen.

Amit létrehozunk, az nem lehet jó. Aki elégedett azzal, amit művelt, az nem lehet jó író, költő, zenész vagy éppen szobrász. Az elégedettsége igénytelenséget és lustaságot takar. Ez csak azt jelenti, hogy mi magunk nem ítélhetjük meg a teljesítményünket. Viszont bizonyos fokig figyelmen kívül kell hagyni mások véleményét is. Nem azért, mert a dicséret is és a bírálat is károkat okozhat a személyiségünkben, hanem azért, mert tudni kell, hogy valami akkor jó, ha nagyjából az emberek felének tetszik. Olyan mérhetetlen különbségek vannak ízlés és ízlés között, hogy el se várható, hogy valami mindenkihez közel kerüljön. Az más kérdés, hogy vannak olyan emberek, akiknek a véleménye fontos. Az ízlés adottság, de jóakarat, a körültekintő becsületesség, az érdek nélkül való bírálat tehetsége tanult dolog.

Este, amikor Milost lefektettem, és próbáltam elaltatni, azt mondtam neki, hogy csukja be a szemét. Erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő látogatni akar.

Február 3. (csütörtök) Pontosan délig aludtam. Ez nem véletlen, és nem is lustaság: mivel rendszeresen négy órát alszom, időnként be kell pótolni. Ha ez egybeesik egy kis fronttal, akkor képtelen vagyok fölébredni. Esett is a hó.

Elmentem vásárolni, aztán dolgoztam. Úgy terveztem, hogy Milossal, szánkóval megyünk tejért meg a pékhez, de persze annyi hó nem esett. Inkább itthon hagytam. Viszont a lecsapódó párától jégpálya lett az út. Megdöbbentő volt, hogy miközben én csúszkáltam, az autók ugyanolyan sebességgel mentek el mellettem, mintha éppen csak nedves lenne az út. Nyilván úgy látták, mintha. (Én ilyen időben - ha eszembe jut - keresek egy helyet, vagy egy alkalmas pillanatot, és nagyot fékezek. Azonnal kiderül, hogy milyen a talaj.)

Ez van: James Mattis, az Irakban szolgáló első tengerészgyalogos-hadosztály vezetője egy San Diego-i pódiumbeszélgetésen ezt mondta: "Meg kell mondanom, sok élvezet van abban, ha harcol az ember. Odamész és találkozol ezekkel az emberekkel, akik öt évig püfölik a feleségüket, ha az egyszer nem fátyolozta el magát. Az ilyen emberek nem is igazi férfiak. Így hát igazán borzasztó nagy szórakozást jelent lelőni őket."

Február 2. (szerda) Reggel fogorvoshoz voltunk hivatalosak. Milost is elvittük, és megint példásan viselkedett. Bemehetett a rendelőbe, végignézhette, ahogy Krisztina a mamája fogát rendbe rakja, és nagyon okosan, visszafogottan viselkedett. Remélem, az lesz a haszna, hogy nem fél majd a fogorvostól.

Most nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem is a székben, hanem utána, mert nem akart kimászni az érzéketlenség az arcomból. Még hat óra múlva is teljesen béna voltam a bal fülemtől a szám közepéig. És persze így enni se lehet, mert simán kiharapja az ember a saját húsát. Aztán eszembe jutott, hogy masszírozni kellene a pofámat, és ez hatott is.

Délután ketten maradtunk Milossal, mert a mamája elment Wandához, aztán Tamarával filmet szemlélni, aztán egy értekezletre. Nagyon jól megvoltunk. Még dolgozni is hagyott - majdnem. Ismeretlen okból ma rettenetesen sokat evett. Megszerette a kolbászt vajas kenyérrel, és félóránként megkívánta. Tejbedarát is kellett készíteni, egy liter tejből. Legalább a felét meg is ette. Nagyon szeretem etetgetni. A mamája néha kifogásolja is, hogy például ebédkor szinte azonnal átköltözik az ölembe, hogy etessem. Igaza van, tudom, hogy elkényeztetem, de az olyan jó. (Mentségünkre: nagyon szépen eszik egyedül is, ha úgy adódik.)

Tamara küldött Marciról egy gyönyörű képet. (Mármint Marci gyönyörű.)

2005. február 1. (kedd) Ha valaki azt kérdezi, mi a legjellemzőbb az életemre: veszek egy szánkót majdnem hétezerért, este hazahozom, reggelre meg elolvad a hó. Ebben minden benne van.

Pedig azt terveztük, hogy szánkóval visszük Milost orvoshoz. Hát vittük gyalog. Amit nem vártunk: nem hogy el akart volna menekülni, hanem tolakodott, hogy minél előbb bejusson a doktornőhöz. És nem sírdogált, nem tekergett, hanem szépen, mosolyogva, aranyosan hagyta magát vizsgálni. Nem tudom, mi történt a lelkében, de azt hiszem, egy három éves gyerektől ez nagyon jó teljesítmény.

Nem vagyok egy sírós fajta, és úgy gondolom, hogy a dolgokat meg kell fizetni, lehetőleg az értékükön, mert különben nem működik a világ, de azért kicsit megrettentem, amikor 2400 forintot kellett fizetnem a köhögésellenes gyógyszerért. Itt mégiscsak egy gyerekről van szó. És mi van akkor, ha valakinek nincs ennyi pénze? Az anyja gyeséből vonnak járulékokat! Én százezreket fizetek évente, eladósodom azért, hogy be tudjam fizetni az adókat és járulékokat. Naponta ezreket fizetek be csak áfa gyanánt. Mi az, hogy a gyerekgyógyszert csak ötven százalékban támogatnak? Én megtehetem, hogy kérek valami olcsóbbat magamnak, vagy nem szedek be semmit, de a gyerekemmel szemben ilyesmit nem engedhetek meg. Ezzel nem kellene visszaélni. Egyébként is, jó lenne, ha valaki megnézné, mekkora extraprofit van azokon a cuccokon, amelyeket a gyerekeknek mindenképpen meg kell venni, és mekkora áfát szakít azok után az állam. Aztán minden kormány, vagy inkább minden éppen ellenzékben levő politikai erő azon zokog, hogy nincs elég gyerek. Egy felelős ember kiszámolja, mibe kerül a fölnevelése, és azonnal látja, hogy nemhogy segítenék, de szabályosan lenyúlják azt, aki kölyköt mer itt nemzeni. És elsősorban az az állam, amelyiknek az lenne a dolga, hogy minden lehetséges terhet levegyen a szülőkről. Ha már érdemben adni nem tud. Ne is adjon, de legalább ne a gyerekeken élősködjön.

Azért van jó állami hír is. Éljen Lamperth Mónika:

Elképzelhető, hogy idén szilveszterkor már tilos lesz petárdázni, ugyanis a Belügyminisztériumban már készítik a kormányrendelet igen szigorú módosítását. A tiltakozó állampolgárok és és a civil szervezetek a teljes betiltást szorgalmazzák.

Budapest ostroma

Mostanában egymás után többször láttam Demszky Gábort a televízióban. Nem mondom, hogy megöregedett, de kétségkívül fáradtnak tűnt. Hallottam rádióban is. Jól beszélt, de fáradt volt, kicsit rekedt is. Ezen persze nincs mit csodálkozni. Alighanem a legrosszabb éve volt azóta, hogy a polgárok főmestere lett a székesfővárosban. Nem ismétlem a nyári történeteket, mert untig tudunk már mindent. Bár megjegyzem, hogy az igazi megroppanást akkor éreztem, amikor őszön lefokozta Atkári urat, aki azelőtt olyan volt neki, mint másnak a testvére, mondjuk. Nagy trauma lehetett. Még annál is nagyobb, mint amikor arról értesült, hogy a saját lánya lakást kérvényez, szociális alapon, persze a tudta nélkül. Akkor azt gondoltam, hogy ennyi már elég egy embernek, föladja. Ha nem mondja ki, akkor is.

Ám az történt, hogy januárban Demszky Gábor föltámadt poraiból. Méghozzá nagyon. Mondhatni, Gyurcsány Ferenc után a második helyre került a közéletet „tematizáló” személyiségek között. Ha ügyeinek, megszólalásainak ritmusát figyeljük, ez nem tűnik véletlennek.

Nézzük: ha azt nem számoljuk, hogy karácsony előtt 90 milliót kerít a kutyapiszok eltakarítására, az első építkező hír idén az, hogy két cunamiárvát támogat, majd vízszűrőt küld Ázsiába. Aztán beúszik a képbe egy mesterséges sziget a Dunán. Később kiderül, hogy még ő sem kap fizetésemelést - pedig nyárról tudjuk, hogy gondjai lehetnek. Előjön a kicsinyített Budapest tervvel, ami csak Medgyessy állam-átalakítási ötleteihez hasonlítható - van bennük gondolat, de nyilván végrehajthatatlan. Mindenesetre beszélnek róla. Arról meg pláne, hogy kiderül: szombati ingyenparkolást akar a főpolgármester. Sőt: az éjszakai szolgálati járatok vigyék haza az utasokat is! Kis kudarc: nem fogadták el a kerületi polgármesterek Demszky forrásmegosztási tervét. De nem hagyja magát: kijelenti, hogy vége a hét szűk esztendőnek, nagyszabású fejlesztéseket jelent be. Például - ez nagyon fontos a megítélésében - 50 milliárd a fővárosi tömegközlekedésre.

És még csak január közepén tartunk! Nő a feszültség. Kocsmában, buszon, otthon a nép beszélget Demszkyről. Például fölvetődik, hogy esetleg megneszelt valamit: harc, végső harc kezdődik a szocialistákkal. Erre utal a bombahír: a miniszterelnök Molnár Gyula XI. kerületi polgármester személyében kormánybiztost nevez ki a főpolgármesterrel való kapcsolattartásra, arra hivatkozva, hogy a kormány nem hagyhatja magára Demszkyt és a várost. Nem késik a - megjegyzem szellemes - válasz: Demszky főpolgármesteri megbízottat jelöl ki, méghozzá Lakos Imre, az SZDSZ budapesti elnöke, a XI. kerület alpolgármestere a kiválasztott. (Dumcsizzanak a kerületükben!)

Közben Kuncze Gábor is jelzést ad: ha vállalja, Demszky lesz az SZDSZ főpolgármester-jelöltje. És persze vállalja, tehát máris ő az.

Néhány napos viszonylagos csönd - nem kampánycsönd, hanem inkább tanakodás vagy pusmogás - után ismét új hírhullám érkezik. Arról, hogy a kormány és a főváros hosszú távú Budapest-programot dolgoz ki, igazodva az Európai Unió 2007-től érvényes új költségvetéséhez. Ezt Demszky Gábor jelenti be azután, hogy tárgyalt a szabad demokrata miniszterekkel. (Ez kelt némi visszatetszést.) Ám a körvonalazódó kép kárpótolja a fanyalgókat: sok száz beruházás, 500 milliárdért, benne M0-ás körgyűrű, északi Duna-híd, 65 kilométer út fölújítása, a 4-es metró, BKV, A 2-es metró, rákospalotai hulladékégetőmű, 60 középiskolát fülújítása, kollégiumok építése, Zeneakadémia, valamint 130 helyen ingyenes internetezési lehetőség. Sőt, valami alagút végén földereng az 5-ös metró bejárata is.

Ha jól összeszámoljuk, ez egy új városra elegendő ígérvény. Ha nem zavarna a képbe a valóságos Budapest, világlátványosságnak is jó lenne. De persze bezavar majd. És ez jól kihasználja az ellenzék. A Fidesz-frakció azonnal üzen, hogy ne legyen kétség: „A szocialista, szabaddemokrata városvezetés eljátszotta a budapestiek bizalmát, ma már egyetlen szavuknak sem lehet hitelt adni. Demszky Gábort már csak ügyvezető főpolgármesternek tekintjük és felszólítjuk, hogy ciklusokon átívelő ígéreteket ne tegyen, szerződéseket ne kössön.”

Meglepő lenne, ha Demszky magába szállna, és a fideszes intelmek szerint cselekedne, sőt rávenné erre a szocialistákat is. Legalább annyira, mint ha a Fidesz képes lenne versenyképes főpolgármester-jelöltet állítani.

Nyilvánvaló, hogy megkezdődött Budapest ostroma. Sajátságos módon, ez pillanatnyilag kettős önostrom. A szocialistáknak a múlt évi népszavazások után volt alkalmuk fölismerni, hogy Budapest bizony jobbra tolódik. Ha ez folytatódik, biztosan, és ráadásul csúfosan elvesztik a választásokat. Erősíteni kell hát, mutatni valamit. A kérdés, hogy miképpen lehet azt úgy, hogy nem nyitnak kétfrontos harcot, vagyis nem kell túlságosan nagy erőket elvenni a Fidesz-ellenes országos csatából, mégis pozíciókat nyerjenek. A végső cél nyilván az, hogy szocialista politikus kerüljön Demszky helyére - ha lehet, már a következő ciklusban. Ha például Molnár Gyula jó munkát végez, el tudja hitetni, hogy Gyurcsány Ferenc aggodalmának, a kormány gondoskodási vágyának megtestesítője, akkor elegendő ismertséget szerezhet ahhoz, hogy eséllyel induljon a választáson.

Ehhez persze az is kell, hogy Demszky hagyja magát kicsit. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy akár nevetségessé is teheti Molnárt, hiszen nyilvánvalóan az a taktikája, hogy őt teszi személyesen felelőssé, ha a szocialista frakció akadályozza valamiben.

Például vegyük az utolsó pár nap eseményeit: „Nem támogatják Demszky Gábor hatodik helyettesének megválasztását a fővárosi szocialisták”. (A felelős máris Molnár.) Még ugyanaznap tizennégy szintes, ideiglenes szálláshelyet adnak át a XI. kerületben, közösen. (Kettős nyereség.) Demszky alighanem sok támogatót nyer (vissza), amikor az auschwitzi haláltábor áldozatainak emlékére tartott egyperces néma főhajtás idejére a MIÉP-esek elhagyják a termet. És persze azon is, hogy csakugyan törlik a szombati parkolási díjat.

Aki azt gondolja, hogy Demszky föladja, téved. Bár kicsit nyitva hagyta a lehetőséget - majd kellő időben eldönti, hogy indul-e, és ha lesz esélye, akkor igen -, nem kétséges, hogy csak akkor vonul vissza, ha csakugyan nem lesz már reménye. Aki lebecsüli, annak látnia kell, hogy már megint pontosan tudta, mikor kell indítania a kampányt. Akkor, amikor sajátos, és ritka kommunikációs űr keletkezett, mert Gyurcsány oly mértékben uralja a médiát, hogy az emberek lassan más szavát is hallani akarják. (Ezért nem csak szocialista provokáció az, hogy már a baloldali sajtó is rá akarja venni Orbánt, hogy szólaljon végre meg, és lehetőleg érdemben.) Demszky azt vette észre, amit Orbán nem: most alkalmas a konstelláció a kampánykezdésre. Ha a felét megvalósítja annak, amit ígért, ha egy kicsit kevesebb kátyú és kutyaszar lesz az utcákon, és csakugyan megépül valami, az akár eltakarhatja azokat a pörsenéseket is, amelyeket a múlt évben óvatlanul összeszedett. Ha ez a bravúr sikerül neki, akkor nem fáradtnak és öregnek látszik majd, hanem sokat úgy gondolják, hogy végre megérett a szerepére. (Mivé érik, milyen arcot ölt majd addigra Molnár Gyula? Vagy más.)

Most már csak az a kérdés, hogy a végső rohamig épülő szavazatfogó védművek mennyi hasznot hoznak a város népének.

Január 31. (hétfő) Éjszaka Milos jól aludt, de aztán mégsem vittem el bölcsibe. Este magyarázta nekem, hogy én vagyok a kisbaba, és elvisz engem a bölcsödébe, aztán otthagy egy kicsit, mert dolgozni megy, de biztosan visszajön értem. Reggel bocsánatot kért, hogy mégsem.

Folyamatosan beszél, ha nincs érdemi mondanivalója, akkor össze-vissza. Úgy tesz, mintha mondana valamit, nagyon komolyan magyaráz, miközben ő is tudja, hogy én észrevettem: nem is mond semmit. De nagyon aranyos. (Persze az is lehet, hogy történeteket talál ki, csak én nem értem ezeket. Nem lepődnék meg.)

Bementem a hivatalba, aztán elvittem az éjszaka összepakolt papírokat értő könyvelésre. Utána elmentem szánkót venni. Kaptam is egy nagyon szép kis darabot, amelynek ívesre hajlított az eleje. Ott kapaszkodhat a gyerek, és egyébként is az az érzésem, hogy jobban védi, mint az a fajta, amelyiknek csak egyenes az eleje.

Ebédre vettem kínait, de nem volt nagy sikere, mert a feleségemet elég gyönge állapotban találtam Estére tovább gyöngült. Valami influenzája lehet. Mégis én aludtam el, amikor lefektettem Milost, és majdnem éjfélkor ébredtem. Azóta meg kicsit szédülök. Nyilván a fronttól van, amitől a hó is esik. Nem bánnám, ha már kitavaszodna, mert nekem például pont ma lett elegem a télből. Le kellett mosnom a kocsit gőzborotvával, mert a só már annyira ellepte, hogy rendesen rákövesedett. Persze csuromvizes lett a cipőm. Aztán még egy kicsit javítgattam a kaput a szélben. Öt perc alatt szétfagytam.

Elég! Szép volt, de unom.

Úgy látszik, mostanában hajlamos vagyok olyan híreket észrevenni, amelyek olyasmikről szólnak, amiket kitalálni képtelenség:

Berlin - Egy német munkanélküli nőtől megvonhatják a segélyt, amiért a munkaügyi hivatal által ajánlott prostituálti állást nem fogadta el. A The Telegraph című brit lap beszámolója szerint a 25 éves volt pincérnőnek egy bordélyházban kellett volna szexuális szolgálatokat nyújtania, azonban ezt visszautasította. Viszont Németországban a prostitúció két éve törvényes, és a vörös lámpás házak a hölgy alkalmazottaik után adót, valamint egészségügyi hozzájárulást fizetnek. Így jogosultak a bordélyházak is, hogy a munkaügyi hivatalokban regisztráltassák az állásajánlataikat. Amennyiben pedig egy munkanélküli - aki már egy éve kapja a segélyt, és 55 év alatti - elutasítja a neki felajánlott állást, elveszíti az állami apanázst.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Mit üzen haza, ha külföldre megy?”:

Olyanokat szoktam üzenni, hogy szerencsésen megérkeztünk, vettem olajbogyót, találkoztam Vilma nénivel, viszek valami meglepetést. Persze mostanában az ember bemegy az internetező kávézóba és odarendeli a gyerekeit a kamera elé, elmondja, hogy mi van, kikérdezi a leckét ezer kilométerről, közben böngészi a híreket, és azt olvashatja, hogy valamelyik politikus külföldről is üzen. Arra gondol, hogy megüzenhetné, mit gondol az üzengetőről, de inkább elköszön a gyerekeitől, és lemegy a partra kavicsokat dobálni, mert az sokkal értelmesebb dolog.

Január 30. (vasárnap) Mostanra, hajnali fél háromra lettem kész a számlák és bizonylatok sorba pakolásával. Borzalom. Ilyesmikre megy el az életem. Ráadásul Milos az előbb fölköhögött, és kicsit húzósan. Ha folytatódik, vihetjük a kórházba. Mindenesetre jól kiszellőztettünk, aztán lezuhanyoztam, mégis jobb tisztábban üldögélni a kórteremben. Más nem nagyon történt, és ne is történjen.

Január 29. (szombat) Elég későn ébredtem, aztán nekiláttam dolgozni, és jól is haladtam. Aztán elmentem Szentendrére, oda, ahogy a gyerekek a feleségemmel szánkóztak. Szemmel láthatóan nagyon jól voltak. Én is lecsúsztam Milossal, de hülye voltam, nem tűrtem be a nadrágom szárát, így a fölcsapódó hódara lefagyasztotta az alsó lábszáramat. Fölmentünk Wandáékhoz, sütöttek palacsintát, beszélgettünk Öcsikével, aztán nem kis nehézségek árán rávettük Milost, hogy induljunk haza. A mamáját a HÉV-hez vittük, mert találkozója volt régi iskolatársaival. Milos elaludt a kocsiban, de szerencsésen behoztam, lefektettem. Sajnos kicsit később fölébredt, először cirkuszolt, de aztán megnyugtattam, és nagy egyetértésben heverésztünk. Majdnem tizenegy lett, mire elaludt.

Ma nem olvastam semmit, és zenét se hallgattam. Nem is álmodtam. (Bár valamelyik nap elfelejtettem ide jegyezni, hogy nagyot levitáltam elalvás előtt. Először azt éreztem, hogy nem mozdulnak a lábaim, gyakorlatilag faszerűek lettek. Nem mertem mozdulni, de mégis akartam. Erre elindultam fölfelé. Pár másodpercig elvoltam így, aztán visszaereszkedtem, mert nem akartam megtudni, hogy csak képzelem-e az egészet, vagy csakugyan elemelkedtem. Aztán hamar el is aludtam.)

Január 28. (péntek) Biztos megint jön valami hó, mert egész nap rettenetesen álmos voltam. Többször el is aludtam. Ülve. Pedig egész nap jó teákat ittam. Milos Wandáknál van a mamájával, ezért munka mellett jó hangosan hallgathattam zenét. (Nem mintha akkor nem tehetném meg, ha itthon vannak, de olyankor zavar, hogy nem hallom, mit csinál a gyerekem például.)

Valaki egy levélben szóvá tette, hogy nem csak arról nem írok, hogy mit olvasok, hanem arról sem, hogy milyen zenéket hallgatok. Az a baj, hogy annyi mindent olvasok, hogy jó időbe telne elsorolni is. Többnyire amerikai jazz-adókat hallgatok, bár mostanában valahogy rákaptam a letöltésre is. Ma például ilyesmiket hallgattam: Elena Suchankova, Fujiyama Geisha, Anderson-Drake, Lloyd Warren, Daniel Martina-Geriba. Gondolom, ez nem mindenkinek mond sokat. Bár, aki érti, az rájön, hogy egyáltalán nem egy stílust szeretek, hanem bármit, ami jó. (Az a jó, ami nekem tetszik.)

Ma sokat olvastam a Bibliából (is), főleg Mózes második könyvéből. Azokról a csapásokról, amelyeket az Úr az egyiptomiakra mért, hogy végre engedjék el a rabságból a zsidókat. Elég rémisztő az egész. Isten hihetetlenül kegyetlen és következetlen.

„Történt azután éjfélkor, hogy megölt az Úr minden elsőszülöttet Egyiptom földjén (…) és az állatok minden elsőszülöttjét.”

Akkor mit vár az embertől?

Például: Az indiai kormány az Amnesty International legújabb jelentése szerint semmit nem tesz azért, hogy megállítsa a muzulmánok elleni sorozatos támadásokat, melyek három éve tartanak, és eddig mintegy kétezer nő esett áldozatul a csoportos nemi erőszaknak és kínzásoknak. A hinduk több száz lányt és asszonyt vetkőztettek meztelenre és erőszakoltak meg, néha csoportosan is. Méhüket felvágták és még élve máglyára dobták őket.

Egy részlet: Egy muzulmán nő, aki 14 családtagját veszítette el, és maga is csoportos nemi erőszak áldozata, a következőkről számolt be: "Molesztálni kezdték a lányokat és letépték róluk a ruhát. A meztelen lányokat megerőszakolták a tömeg előtt. Megölték Shamin két éves kisbabáját. Megölték anyai nagybátyámat, apám nővérét és annak férjét is. Miután megerőszakolták a nőket, megölték mindet. Megölték az én gyerekemet is. Feldobták a levegőbe és egy kőre esett. Miután engem megerőszakoltak az egyik férfi a nyakamra lépett és megvert."

Az előzőt se hiszem el, mert egyszerűen nem fér a fejembe, vagy a lelkembe.

De legyen itt egy vidámabb is, és van ebben is valami borzalmas: Bezárni kényszerült a Merry Rest Nyugdíjasotthon, miután az intézményben rendezett Viagra partin 18 ápoló, asszisztens és takarítónő teherbe esett az idős gondozottaktól.

"Igazságtalannak érzem, hogy elbocsátottak, miután bevallottam a történteket. Szóltam nekik, hogy őrültség ilyen tablettákat adni ezeknek az öreg embereknek, de nem hallgattak rám" – mondta el Mary Stinson recepciós.

A partit még augusztus közepén rendezték, amikor még javában tartott a pirulák hatása. Annak ellenére, hogy az otthon tele volt idősebb hölgyekkel, a nagypapák olyan fiatal nővéreket és ápolókat csalogattak a szobáikba, akik már enyhén ittasak voltak.

A szóvivő megerősítette a hírt, miszerint 18 dolgozó terhes és a DNS vizsgálat – amellyel tisztázni tudják majd az apa kilétét – jelenleg is tart.

Január 27. (csütörtök) Azt leszámítva, hogy egész nap a géppel matattam, értek jó dolgok is. Kaptam egy levelet: „A Courrier International francia tallózó hetilapban átvettük az Ön ügynöktörvényről írott cikkét.” Ez jó. Délután meg telefonált Fiala, hogy mi lenne, ha megcsinálnám ennek a naplónak a rádiós változatát. Ha nem jön ez létre, akkor is jólesik, hogy eszébe jutott. Rögtön azon kezdtem el gondolkozni - pláne, mert a feleségem is megkérdezte -, hogy másképp kezdenék-e írni, ha tudom, hogy föl is kell olvasni. Nyilván másképp.

Amúgy gyakran eszembe jut, hogy hiányzik a rádiózás. Azelőtt azért készítettem évente tíz-húsz műsort is, és igen gyakran jártam be jegyzeteket fölolvasni mindenféle stúdiókba. Van annak egy nagyon boldogságos hangulata. És misztikus is egy kicsit. Sokkal jobban, mint a televíziózás. Titokzatosabb. Ha kamera van, valahogy el tudom képzelni, hogy a másik végen, a képernyők előtt emberek ülnek, és olyan, mintha látnám őket. De hogy belebeszélek egy mikrofonba, és a túlsó oldalon valaki üldögél és hallgat… Már az is érdekes, hogy én sötétben üldögélő embert képzelek el. Talán azért, mert gyerekkoromban este szerettem rádiózni, leoltottam a villanyt, és néztem a csakugyan varázslatos varázsszemet. (És mindig megkerestem Hilversumot. Mit tesz Isten Andris vejem nem is olyan régen még szinte Hilversumban munkálkodott egy kicsit. Onnan tudtam meg, hol is van az a város. Pedig nem akartam.)

Ma különben is csoda történt, valóságos rádiótörténeti pillanat: egy csomó adó megszólalt a házamban. Többek között a Budapest Rádió is. Eddig az volt, hogy a házam egyik sarkában, egy méteres körzetben, csakis egy kínai zsebrádióval lehetett tisztán hallani az állomások töredékét. Most meg, úgy látszik, vagy építettek egy tornyot, vagy erősítették a szórást, mert szinte kifogástalan minőségben hallom az összes készülékemről. Most éppen pont Fialát a 97,3 -on. Lehet, hogy csak az időjárás, vagy pláne a hó teszi. Visszaverődnek a hullámok, vagy mifene.

Félénk javaslat katolikusoknak

A katolikus egyházfő megerősítette egyháza álláspontját: az óvszer helyett az önmegtartóztatás és a házastársi hűség a legjobb módja az AIDS terjedésének megakadályozására. Az óvszerhasználat pártolása csak az erkölcstelen, hedonisztikus életmódot és viselkedést táplálja, így éppen az AIDS terjedéséhez járul hozzá.

Sokak számára ez azért meglepő, mert vélhetően nincs jobb ismerője az emberi természetnek, mint a katolikus papság. Elképzelhetetlen, hogy ne tudják: az intelmek, parancsolatok, rémisztgetések nem mindig érik el céljukat, hiszen az ember gyarlóságánál csak a benne lakozó paráznaság nagyobb. Megjegyzem: ez az Úr nulladik parancsolatával áll szoros kapcsolatban, amelyben tulajdonképpen minden lény számára kötelezővé teszi a sokasodást és a szaporodást, valamint a Föld és az ég maradéktalan uralom alá vevését. Minden más parancs ezt írja fölül, ám elnyomni képtelen. Az is különös, hogy az az egyház, amelyik végsőkig harcol például a pár napos magzati élet védelméért, kockáztatja vágytól hajszolt fiatalok és megtévedt fölnőttek életét, noha tudja, hogy azok kevés kivétellel képtelenek ellenállni a nemi kísértésnek. Ezzel majd egyszer el kell számolnia hívei előtt. (Meg persze azok előtt is, akiket a néha megtévedő hívek megfertőznek.)

Semmiképpen nem szeretném arra bíztatni a katolikus fiatalokat és fölnőtteket, hogy olyasmit cselekedjenek, ami ellene való Őszentsége és egyháza tanításának. Bizonyára sokan egy életen át meg tudják magukat tartóztatni. Ha ebben segít, tudniuk kell, hogy nagyra becsülöm ezért őket.

Félve bár, de mégis azt javaslom, vegyék figyelembe, hogy sem a pápa, sem a katolikus anyaszentegyház nem tiltja, hogy óvszert tartsunk magunknál. Bármennyire elképzelhetetlen egy hívőről, hogy esetleg mégis enged az ördögi csábításnak, ez néha előfordul. Volt idő, amikor a kicsapongás következménye - ha kiderült - erkölcsi, életviteli válság volt. Néha súlyos betegségekkel fizetett a parázna. Ma azonban úgy áll a dolog, hogy a fékezhetetlen fiatalos vágy beteljesülésének következménye nem csak a nem kívánt terhesség lehet, hanem a biztos halál iszonyatos terhe is. A fölnőttebbeknek pedig tudniuk kell, hogy bár a közfelfogás szerint a házastársi hűtlenség csupán erkölcsi értelemben tekinthető bűnnek, ha valaki például egy alkalmi partnerrel úgy csalja meg a társát, hogy óvszert sem használ, akkor az már minősíthetetlen felelőtlenség, az élet veszélyeztetése.

A katolikus egyház zseniális rendszert alkotott: a gyónás, az imádsággal és jócselekedetekkel való jóvátétel, a feloldozás a hívőt megtanítja a bűnöket értékükön kezelni, és túlélni a lelkiismeret furdalását. Isten büntet, elvárja a vezeklést, de aligha hihető, hogy halállal akarná torolni egy tébolyult kamasz vagy egy megvadult házastárs kicsapongását. Ezért engedte, hogy föltaláljuk az óvszert. Látszólag a nem kívánt terhesség és a fertőzés ellen. Valójában azért, hogy megóvjon minket a saját felelőtlen természetünktől. Hogy a sátáni csapdából legalább élve jussunk ki.

Január 26. (szerda) Reggel arra ébredtem, hogy a kicsi fiunk megfogja a kezemet, meg a mamája kezét, és azon mesterkedik, hogy a hasán fogjuk egymás kezét. Később pedig azt találta ki, hogy az én orromhoz dörzsölte az orrát, hogy a mamájáéhoz. De ezeket nem viccből csinálta, hanem csöndesen játszott velünk, miközben közénk fészkelte magát, és mi félálomban voltunk.

Nem vittük el bölcsödébe, mert leesett a hó. Bizonyára eljutottunk volna Békásig, de nem ér annyit semmi, hogy esetleg karambolozzunk. Jól megvoltunk. Pogácsát sütöttünk. Én vajasat, a feleségem káposztásat - össze se lehetett hasonlítani őket, annyival jobb volt a káposztás.

Estére tönkrement a gépem. Reggel négyig javítgattam, de mindhiába. Csak az segített, hogy fölújítottam a Windowst.

Január 25. (kedd) Reggel elvittem Milost a böcsibe, aztán vásároltam meg befizettem, vagyis nagy veszteségekkel tértem haza. Délután többnyire papírokat rakosgattam, mert ugye hamarosan bevallani kell. Jó érzés. Sorba rakás, számolás elölről, aztán hátulról, aztán soha semmi nem stimmel. Pár nap az egész. Tulajdonképpen annyit kellene fölszámolni érte, mint amennyit a végén adózni kell. De úgy se érné meg.

Este bementem az Articsókába. Meglepetésemre ott találtam Fábry Sanyit, amint éppen Király Julival beszélgettek. A többit nem írom le erről, mert megígértem Sanyinak, hogy nem szellőztetem a beszélgetésünket. Kár, mert pár érdekes dolgot megtudtam, és meg is értettem a sorsából.

Fialával, Ungár Klárával, Király Julival, Bauer Tamással, és Bakáccsal beszélgettünk. Jó volt, de a végére kicsit elfáradtam.

Január 24. (hétfő) Reggel mindenféle nyügi volt, ezért kicsit hagytam még aludni Milost meg a mamáját, akinek ráadásul fogorvoshoz kellett menni. Így beértem ugyan a hivatalba, de elkéstem az értekezletről. De azért hasznos volt, jókat beszélgettem, fontos dolgokról.

Reggel véletlenül észrevettem, hogy lejárt a feleségem útlevele. Tulajdonképpen indulás előtt is észrevehettem volna, és akkor maradunk, ahol vagyunk. Megpróbáltunk bejutni az egyik áruházban megbúvó okmányirodába, de persze pont hétfőn volt zárva. Elkeseredésünkben bevásároltunk. Hogy pontosan mit, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy sokat költöttünk. Ez eléggé döbbenetes jelenség. Az ember megy, mendegél a gondolák között, és egyszercsak fölismeri, hogy mindigis szeretett volna egy olyat, ami éppen ott van. És már teszi is a kosárba.

Na jó, mondjuk tollaslapda-ütőkre szükség volt. Valahogy a családom nagy része megkívánta a tollaslapdát. Végülis a világ egyik legolcsóbb sportja, bárhol lehet játszani, egy hegedűtok-méretű - és formájú - táskában elfér négy versenyző teljes fölszerelése. A gyerekek is könnyen játszhatják. És ráadásul csakugyan kell benne mozogni is egy kicsit. Most folyik a szervezkedés, hogy találjanak olyan helyet, ahol lehet fedett pályán játszani. Bár én igazából nyáron, a Duna partján tudom legjobban elképzelni magam egy műanyagból készült kúp után egy karikára hajlított nyeles, behúrozott vasfélével ugrabugrálni.

Vettünk még ágyneműt is. Meg mindenféle egzotikus gyümölcsöt - amelyekről estére kiderült, hogy szebbek, mint amilyen jó az ízük.

Itthon dolgoztam vakulásig.

A konkrétum-optimum hiánya

Gyurcsány Ferenc azt mondta az MSZP jogszabálytervezetéről, amely az állambiztonsági iratok megismerhetősége érdekében módosítja a Történeti Levéltárról szóló törvényt, hogy jó irányú lépés, ezt az irányt tartani kell, de abban bátrabb és nagyobb lépéseket lehet és kell tenni.

"A kormány álláspontja ennél (...) egy karakteresebb, nyitottabb, a múltat mélyebb és tágabb részleteiben feltáró, és ehhez egyéb jogszabályok módosítását is igénylő közelítést fog támogatni" - jelentette ki. Hozzátette: "a minimális javaslat megvan, én a tárgyalások során nem a minimumot keresem, hanem ennél egy lényegesen kiterjedtebb optimumot".

Örültem volna, ha a nyilatkozatban valami konkrétum-optimumot is föllelek.

Volt itt egy magát amúgy cinikusan „demokratikusnak” mondó rendszer, amelyekben emberek a hatalommal visszaélve más embereket arra kényszerítettek, hogy megint más emberek után titokban vizslassanak. Ha valakit a kifürkészett gondolatok miatt a rendszer ellenségének minősítettek, kellemetlenné, esetleg lehetetlenné tették az életét, kiüldözték az országból, börtönbe, elmegyógyintézetbe kerülhetett. Voltak, akiket - így vagy úgy - meg is öltek. Mindehhez részben önként jelentkező, vagy pénz- és pozícióéhes, lealjasult, vagy eleve aljasnak született embereket használtak föl, és bármiért zsarolható bűnösöket vagy szerencsétleneket.

Az ma már természetes, hogy nem beszélhetünk szalonképes államról akkor, ha a hatalma alatt kínzás, kivégzés, fegyveres elnyomás, deportálás, politikai-, vallási-, faji-, nemzeti-, nemzetiségi-, nemi identitás szerinti diszkrimináció, üldözés lehetséges. A világ legjobb erői mindent megtesznek azért, hogy büntessék, és az effélékről leszoktassák az ilyesmire gyakran hajlamos politikusokat, fegyvereseket, hivatalnokokat. Nem kevésbé nemes cél, hogy örökre, de legalább néhány emberöltőnyi időre elrettentsünk arról, hogy a titkosszolgálatokat, azok eszközeit a politikusok a saját népük ellen használják.

Azzal, hogy most majd megtudhatjuk, ki jelentett a környezetünkben, nem teszünk ezért semmit. Aljas, mindenre kapható, és szerencsétlen, zsarolható emberek mindig lesznek. Ezen az sem változtat, ha néhány nyomorultat jól ki lehet csúfolni, elmebajba vagy öngyilkosságba tudunk kergetni. Csekély haszon, hogy az emberek bizonyára tanulnak majd a családok ezreinek megszégyenüléséből, pláne a saját iszonyatos csalódásaikból. (Csak két példa: Esterházy, Pokorni.)

Lehet arra hivatkozni, hogy egy aljas rendszer minden összetevőjének föltárása - beleértve a felelősök és bűnösök megnevezését - úgynevezett „nemzetbiztonsági kockázattal” jár. Magyarul: ha most megnevezzük azokat a tartótiszteket, akik ma is a titkos szolgálatoknak - tehát „már jó” ügyért - dolgoznak, akkor gyengítjük a társadalmat. Ám figyelembe kell venni, hogy a rendszerváltáskor pontosan tudtuk, hogy a kapitalizmus bevezetése rendkívüli áldozatokkal jár. Ezeket meg is hoztuk. Nem tudom, hogy mindenkiben tudatosult-e, de beleroppant az ország, és máig nyögjük a demokrácia árát. Abban a reményben, hogy egyszer majd jobb lesz.

Ki meri, ki tudja-e mondani Gyurcsány Ferenc és a szocialista párt, hogy az „optimum” az, ha annak érdekében, hogy diktálásra hajlamos politikusok és szolgafélék kedvét szegjük, most el kell számoltatni a levitézlett rendszer politikusait, rendőreit, elhárítóit? Tudjuk-e fokozott védelemben részesíteni azokat a volt besúgókat, akik őszinte, részletes feltárással segítik azok leleplezését, akik tönkretették az életüket, miként ahogy mindenkiét? Tudunk-e olyan törvényt hozni, amelyik végre kimondja, hogy a politikai indíttatású besúgás bűncselekmény, sőt az arra való rábírás főbenjáró bűn, ami rendszer alapjait gyalázza meg, a demokrácia megdöntését, a diktatúrát szolgálja?

Ha a szocialisták ezt megteszik, végre letörölhetik az „utódpárt”-bélyeget. Ha nem tudják kimondani, akkor jobban tesszük, ha enyészetre vetjük a dossziékat, kartonokat, jelentéseket, vagyis azt az egész kórtörténeti gyűjteményt, amiről mostanában oly sok szó esik.

Január 23. (vasárnap) Délelőtt dolgoztam, bár nem valami hatékonyan. Aztán pötymörögtünk egész nap, olyan vasárnapiasan. Délután például Michael Palin Utazás a Csendes-óceán körül című sorozatát néztem. Végülis azt hiszem, a kedvenc színészem - legalábbis az angolfélék közül. Este meg a Mátrixot néztem. Nem tudom hányadszor - a feleségem legalább tizedszer. Nem nagyon lehet nem nézni. Nagyon érdekes, hogy tele van taoista szövegekkel. Ha egyszer lesz időm mondatról-mondatra kijegyzetelni, akkor talán azt is megtalálom, melyik honnan való. Érdekes katarzis volt, amikor valamikor az hetvenes-nyolcvanas években egy kutató kimutatta, hogy a Micimackó sem más, mint taoista példaszövegek gyűjteménye. Azért volt ez jó, mert egy ilyen kultuszkönyv puszta léte is idegesíti az embereket, hiszen nem értik a titkot: miért olyan vonzó. Jó megtudni, mert megnyugvást az a bizonyosság, hogy a tao adja a tartást. És az bizony bármikor úgy görbíti meg a szellemi teret, hogy közben minden természetesnek látszik.

esemes

Szita Károlyt az Index ügynökmúlttal vádolja. Kaposvár polgármestere cáfol, az írásszakértő valószínűsít.

Nem az Index vádolta, hanem egy fórumban bujkáló arctalan és névtelen demokrata. Olyan ez, mintha a lapok névtelen leveleket közölnének, és ezt neveznénk sajtónak.

Hét pesti kerület leválasztásával kisebb Budapestet akar az SZDSZ.

Mi meg itt a Szentendrei-sziget Köztársaság kikiáltásán dolgozunk. Szigeti állampolgárság minden magyarnak, három százalékos adó, pártok betiltása – a többit szóban.

Menesztették a thaiföldi magyar nagykövetet, mivel a szökőár után sem szakította meg budapesti szabadságát.

Miután a külügyminisztérium mindenkit óva intett a thaiföldi utazástól, nem tudom, mi bűn van abban, ha valaki komolyan veszi a saját főnökeit.

Még igen kevés kórház ad számlát a betegeknek távozáskor, igaz, egyelőre csak azoknak kéne, akik ezt kérik.

Mivel az ilyesmit költségként legföljebb az újságírók írhatnák le, - tanulmányút! -, mások mi a fenének idegesítsék még ezzel is az orvosokat?

Megtiltotta a román ifjúsági hoki válogatott tagjainak két edzőjük, hogy az autóbuszon egymással magyarul beszéljenek. A 15 játékos közül 14 magyar.

Föl is lázadtak a gyerekek, le is váltották a két bunkó edzőt. Így megy ez az EU felé félúton.

Nincs már nekem olyan sok hátra a politikában. Én már ki vagyok fizetve. Minden nap, amit magas polcon töltök, az már csak ráadás - mondta Orbán Viktor.

Volt egy pár olyan ismerősöm, akik gyakran színészkedtek ilyen szondadumákkal. Mindig elfelé mentek, haldokoltak. Aztán csodálkoztak, amikor igazuk lett.

80 millió forint értékű minőségi szőlőbort vásárolt fel 2001 és 2003 között egy máig ismeretlen, fiktív magánszemélytől a tokaji Imperial Kft.

Tokajban vettem 25 liter bort. Okmány kellett hozzá arra az esetre, ha útonálló rendőrök kérdeznének az eredet felől. Valami hézagon alighanem szivárog a jog.

18 év után pert nyert a 77 éves Lollobrigida, mivel egy pletykamagazin azt állította egy monokinis fotóról, hogy az idei pesti Operabál díszvendége van rajta.

Elég pitiáner összeget kapott: csak 150 000 eurót. Bár azóta figyelem a pletykalapokat, hátha valamelyik közöl egy monokinis fotót állítólag rólam.

Hónapokig fejben főztek az egyik pécsi szakközépiskola tanulói, mivel az intézménynek nem volt pénze az alapanyagok megvásárlására.

1.

Ilyen esetekre az a megoldás, hogy az iskola anyagi ügyeiért felelős hivatalnokok csak a tanulók főztjét ehetik.

2.

Amikor katona voltam, esténként mi is hosszasan főzögettünk mindenfélét – fejben, sőt lélekben -, aztán együtt befaltuk a semmit. Meglepő módon híztunk ettől is.

Yes, comment…

December elején bírói engedéllyel lakást váltott a brókerbotrányban milliárdos sikkasztással meggyanúsított Kulcsár Attila, mert nem volt tovább pénze arra, hogy fizesse lakásának bérleti díját. Mostanában közeli rokonai, ismerősei támogatják. – írja a Népszava.

Példapolgár

Van még tisztesség az emberekben. Fogadni mernék, hogy Kulcsár Attilát annyira meghatja az a sok jóság, ami mostanában éri, hogy börtönévei után vallásos, erkölcsös példapolgár lesz, fölnő ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy ő mostanság a gyerekek példaképe. Az országot járja majd, és hamuval a fején prédikálva óva inti a gimnazistákat a becstelen cselekedetetektől. Tán még politikus is lehet belőle.

Miután a Legfelsőbb Bíróság elutasította az MVSZ és hét magánszemély újabb kifogásait, végleg eredménytelen a kettős népszavazás.

Remény

Remélem, ez nem szegi Patrubány úr kedvét, és miután meggyalázta a magyar szavazatszámlálók ezreit, megmondja a magyar igazságot a bíróságokról is, és följelent mindenkit, mindenhol, mindenért. Kellenek ilyen emberek, mert nélkülük nem tudnánk, milyenek vagyunk.

Még mielőtt Szálasi Ferenc parcellájánál megemlékezhetett volna a kivégzett nemzetvezető születésnapjáról, előállították Bácsfi Diánát, a Magyar Jövő Csoport vezetőjét.

Rés

Nincs ott valami jogrés, ahol szándékot, „volnát” is lehet személyi szabadság korlátozásával büntetni? Én sem kedvelem, bár szánom ezt a szegény Dianát. De ha gyűlölném, akkor is fölvetném, hogy most akkor mi van. Ha mondjuk Farkasházy Tivadar azt mondja valakinek telefonba, hogy ír pár sort Grespik úrról, vagy mond majd valamit a kamerába bele, amin esetleg nevetni fognak az emberek, és ezt lehallgatják, akkor Teddyt máris bilincsbe verve viszik az őrszobára, hogy ott a porkolábokat szórakoztassa reggelig?

A belügyminiszter szigorítani akarja a petárdázásra vonatkozó kormányrendeletet.

Lex Lamperth

Nem szigorítani kell, hanem eltörölni, aztán új törvényben betiltani. És nem az emberekre, hanem az állatokra való tekintettel. Ezzel Lamperth Mónika azonnal a legnépszerűbb belügyminiszter lehetne az EU-ban, és beírná magát a jogtörténetbe. Precedens teremne arról, hogy az állam nem csak az embereket, hanem a hatalma alatt levő összes lényt köteles megvédeni a kínzástól és bármilyen méltatlan bánásmódtól.

Becslések szerint a fekete- és szürkegazdaságban keletkezett jövedelmek eltitkolása legkevesebb ezermilliárd forinttal csökkenti az állam bevételeit.

Harács

És akkor még vegyük hozzá a feketemunka-üldözés költségeit. Ez olyan, mint a CD-másolás. Ha ötezerért jutok hozzá egy olyan lemezhez, aminek az előállítási és forgalmazási költségei ötszáz forintot sem tesznek ki, és akkor is extraprofitot hozna, ha ezerért adnák, akkor úgy kell azoknak, akik nem képesek mértéket tartani és szemléletet váltani. Amíg a munkaerőre kiszabott járulékos költségeket a kormányok harácsként kezelik, addig jó nagyokat borzadunk azon, hogy az államháztartás hiányát ki lehetne fizetni, ha kifehéredne a sok feketemunka. De mégis inkább csalunk egy kicsit, mert az az érdekünk.

Az előrejelzések a legrosszabb esetben 7,4 millióra teszik hazánk lakosságszámát 2050-re; a legkedvezőbb becslések szerint 8,8 millióan leszünk.

Kár

És akkor még bele se számoltuk azokat, akik elmennek. Május óta például félezer orvosunk költözött arrébb az EU-ban. Márpedig – ezt én kimondhatom, mert van számos gyerekem, és unokám, köztük egészen kicsik is – az is balek, aki gyereket vállal Magyarországon. Hogy csak egyet mondjak: gyes és a családi pótlék nagyjából arra az áfára elég, amit a gyerek fogyasztása után fizetünk, hogy aztán az államnak legyen miből gyest meg családi pótlékot fizetni. Ha a kormányok szórakoztató dumákon kívül semmi olyat nem tudnak nyújtani a gyerekre amúgy váróknak, ami csökkenthetné a szegénységüket és a létbizonytalanságukat, a szülőjelöltek mérlegelni, és inkább várnak a jobb időkre. Aztán már csak egy gyerekük lesz, vagy annyi se. Kár értünk.

Január 22. (szombat) Tegnap színházba mentünk, és ezért Ákos öcséméknél aludtunk. Meg azért is, mert ki akartuk próbálni, hogy a kicsi fiunk miképpen viselkedik, ha egy pár órára másra bízzuk. Szoktatjuk egy kicsit, mert nem akarjuk, hogy trauma érje, ha elutazunk.

A Szkénében voltunk és Pintér Béla társulatának A sütemények királynője című előadását néztük meg a felségem barátaival. Remek volt. Ezt a csapatot talán még sokan amatőrként tartják számon. Hát nem azok.

A darab a nyolcvanas években játszódik, és arról szól, hogy egy rendőr alezredes miképpen bánik a családjával, és hogyan vetemedik agyon ettől mindenki. Mivel én voltam a társaságban az egyetlen, aki a nyolvanas években, sőt az egész szocializmus alatt tudatos életet éltem, én voltam az egyetlen, aki ebben a politikai felhangokkal bővelkedő nagyon tragi- nagyon komédiában leginkább azt sajnáltam, hogy mondjuk nem 1985-ben adták elő. Az a meglepő, hogy Pintér Béla - aki a főszerepet is alakítja - szintén gyerek lehetett akkoriban. Talán ezért van az, hogy az igazi főszereplő egy kislány, aki azért kerül a figyelem középpontjába, mert negyedszer szart be az iskolában. A többit nem mondom el: meg kell nézni. (http://www.pbest.hu/ www.szinhaz.hu/picaro/ pinterbela.shtml)

Ahogy az már este látszott, Milos nyugodtan vette tudomásul, hogy elmegyünk, és szépen viselkedett egész este. Mire visszajöttünk a Szkénéből - az előadás után még beszélgettünk egy órácskát a közeli teázóban -, már szépen aludt.

Sajnos a sógornőm készített májpástétomot, aminek nem tudunk ellenállni. (Általában is megfigyeltem, hogy az utóbbi két napban semmiféle ételnek nem bírunk ellenállni.) Így aztán jót vacsoráztunk és beszélgettünk. Éjfél után jutottunk ágyba. Lehet, hogy az időjárás miatt, vagy attól, hogy vendégségben elereszti magát az ember, de ma reggel egyszerűen nem tudtam fölébredni. Végül már majdnem dél volt, amikor -az illem kedvéért - majdnem délben fölkeltem.

Ismét ettünk a kiváló pástétomból, aztán beszélgettünk. Később jót ebédeltünk. Milos persze nem akart hazajönni. Úgy is ottmaradt volna, ha mi eljövünk, és csak másnap megyünk vissza érte.

Amikor eljöttünk, Mirkó még a lépcsőházban tartott egy kis bringás cirkuszt. Úgy húsz négyzetméteren bemutatott vagy húsz elképesztő kunsztot. Én már azt se értem, hogyan lehet percekig egy helyben állni, hát még abból hátsó kerékre állni, hátrafelé menni, aztán pörögni. Tudtam, hogy Mirkó nagyon ügyes, de ezt azért nem gondoltam volna.

Aztán a nap már csak annyi meglepetést tartogatott, hogy valaki lehányta a kocsinkat.

Válaszoltam erre a kérdésre: „Ki repüljön, ha baj van a csapattal?”

Ha a ravasz kérdés a Fidesz belső válságára vonatkozik, akkor teljesen mindegy ki röpül, hiszen nyilvánvaló, hogy a Fidesz és főleg Orbán kicsit úgy jár a polgári körökkel, mint az MDF a Magyar Út körökkel: belülről zabálnak, és nincs arra ellenszer. Ettől is bénul a vezér, nem csak Gyurcsánytól. Ha már a zabálós táplálkozásról van szó, röpíthetik a kommunikátorokat, ám Rogán választási előretolása arra enged következtetni, hogy nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni: cápa ellen nem lehet piranyapolitikával győzni.

Január 20. (csütörtök) Tegnap - nyilván az időjárás miatt - olyan rossz állapotba jutottam, hogy ülve elaludtam. Ma meg is jött a hó. Igaz, nem maradt meg semmi belőle.

Tegnap nem sok történt. Voltam Krisztinánál, a fogorvosnál, aztán délután átjött Borz Miki, egy közös munka miatt. Jót beszélgettünk.

Ma még ennyi se. Gyakorlatilag ki se tettük a házból a lábunkat. Dolgozni tudtam, és a kicsi fiammal is játszottam. Rajzoltam neki. A mamája megállapította, hogy egy négy éves gyerek szintjén maradt a rajztudásom, és ez szerinte csodálatos adomány. Biztos igaza van. Egészen addig jól is szolgál majd, amíg Milos nem lesz öt éves.

Ennek csak az mond ellent, hogy egyszer a rajzaim magában a Kritika című lapban is megjelentek, amely a maga nemében az egyik legkomolyabb folyóirat az országban. Igaz, azokat a képeket számítógépen rajzoltam. Nem közlésre szántam őket, hanem egy borítékban bevittem a „műveimet” a Népszabadságba, hogy megmutassam Tettamanti Bélának, mit lehet kezdeni egy géppel. Egy teljesen botkezű ember is rajzolhat. (A titok az, hogy az elrontott vonalak radír nélkül is visszavonhatók.) Meglátta őket Vörös T. Károly, és azt mondta, hogy ha írok hozzájuk egy szöveget, akkor beteszi a lapba. Én meg persze megírtam, megjelent, de azóta se rajzoltam, mert úgy gondolom, hogy ekkora pofátlanságot kétszer nem illik elkövetni.

Január 18. (kedd) Megfigyeltem, vannak olyan napok, amikor minden lassabban megy, mint mehetne. Egyszerűen tötyögök, és nem is zavar. Már régen el kellene indulni, már tíz perce állok a patikában, pedig vár a barátom, mégse leszek ideges. Talán a havat lógató időjárás miatt, vagy a napkitörés okozza. Rendkívül lassú és rendkívül türelmes leszek.

Végül aztán pár órás késéssel bejutottam a városba. Milost itthon hagytuk, mert persze még nem egészséges. Nyafog, de jól van.

A városban elintéztem néhány ügyet, aztán néztem pár rendkívül fontos apróságot. Kábeleket, meg adatcipelőket. Napok óta azon gondolkoztam, hogy ha már kell vennem az adtamentésekhez úgynevezett pendrive-t, akkor miért ne legyen benne MP3 lejátszó is, hogy amikor éppen nem mentek és nem cipelek fájlokat, akkor zenehallgatásra használhassam. Aztán addig-addig sündörögtem, amíg vettem egyet. Ezzel aztán meg is telt a napom, mert itthon töltögettem, beállítottam, piszkáltam, ahogy az férfiemberhez illik.

Persze dolgoztam is, meg a gyerekemmel is ücsörögtem meghitten. Nagy eredmény: ma sikerült egy órára elterelni a mesecsatornákról. (Mert borzalmas mesék mentek. Nem is mesék, mert azokat szerintem hülye fölnőtteknek készítik.)

Motoros kaszkadőrök mutatványait és baleseteit néztük. Nagyon érdekes volt, hogy Milos teljesen megértette, mi történik, és azt is, hogy miért tekinthetők bolondnak az olyan emberek, akik ostoba kunsztokba pusztulnak vagy nyomorodnak bele. De legjobban az összetört motorokat sajnálta.

Este még együtt fürödtünk, aztán sürgősen álomba ájult.

Január 17. (hétfő) Reggel Milos fájlalta a torkát, ezért úgy döntöttünk, hogy nem megy bölcsibe. (Az a baj, hogy fogalmunk sincs, nem tudjuk eldönteni, hogy csakugyan fáj-e neki, mert rákapott a panaszkodásra. Ha viszont nem vesszük komolyan, akkor abból nagy baj lehet.) Tehát el kellett vinnem magammal, mert a mamája dolgozni ment. Nekem meg adópapírokat kellett aláírni a szerkesztőségben. Nem vagyok híve a gyerekek munkahelyre való becipelésének, de akadnak kivételes helyzetek.

Azt hiszem, teljesen kulturáltan viselkedett, és nem zavart senkit túlságosan. Számos ajándékot kapott, sőt elfelé menet egy kicsit vezethette a parkolóban Petri Lukács Ádám autóját is, ami vélhetően örökre szóló élmény lesz neki.

Hazafelé még beugrottunk néhány áruházba, mert kerestem villany- és jeltovábbító zsinórokat meg alkatrészt. Aztán fölmentünk Wandához, ahol megvártuk a feleségemet.

Ott Milos elkezdett furcsán viselkedni. Egyszercsak közölte, hogy menjek vele aludni. Miután mondtam, hogy én most a másik gyerekemmel beszélgetek, lefeküdt egyedül. Mire a mamája megérkezett, már lázas is volt. Azt hittem, itthon beleájul az ágyba, de tévedtem, mert nyafogott ugyan, de estig mesét nézett, és csak fürdés után aludt el. Mostanra lement a láza, de nyugtalanul alszik.

Január 16. (vasárnap) Ma igazi vasárnapunk volt. A már igazán ajándékszerűen jó időre való tekintettel elmentünk sétálni és ebédelni. A sétából nem nagyon lett semmi, de egészen kiválót ebédeltünk – hosszú évek után egy étteremben. Megállapítottuk, hogy Milos már alkalmas erre, és ez nagyon jó, mert ha nem is sűrűn, de havonta egyszer-kétszer jár az ilyesmi nekünk. Teljesen kultúráltan viselkedett, csak egyszer hívta föl magára a vendégek figyelmét, amikor a gyerekszéken elzsibbadt a lába, és ettől egy kicsit sírni kezdett. Utána fölmentünk Wandáékhoz, ahonnan a feleségem dolgozni ment, én meg haza, busszal, szintén munkálkodni. Milost ott hagytuk egy kicsit – a mamájával este úgy jött vissza, hogy már a kocsiban aludt. (Később aztán fölébredt, keservesen sírt, de nem tudtuk kideríteni, mitől. Talán rosszat álmodott.)

Hazafelé a buszon mögöttem két asszony ült. Mindketten a gyülekezetbe mentek. Az egyik azon örvendezett, hogy a másik él. Kiderült, hogy három hétig kómában volt. Alighanem agyvérzése lehetett. Az, amelyik örvendezett elmondta, hogy minden nap imádkozott a betegért. Ma meg azért fog imádkozni, hálával, mert az Isten meghallgatta az imáját. Arra gondoltam - irigykedve - milyen csodálatos életük lehet azoknak, akik egymásért tudnak imádkozni. Pláne, ha meg is hallgatja őket az Isten.

Válaszoltam erre a kérdésre: Szabad a választás: tolltartót vagy agancsot szeretne?

Történetesen tegnap éppen egy jó küllemű, megfelelő méretű, zsebben hordható tolltartó-félét kerestem, mert szeretek ceruzával írni, de azok mindig kiszúrják a zsebemet. Nem találtam. Ma viszont pénzváltás ügyében beszéltem valakivel, de elfelejtettem megemlíteni neki, hogy lehetne nekem ajándékozni egy szép tolltartót. Föltűnő, hogy ezt meg se próbálta kitalálni. Úgy látszik, nem tekint komoly embernek. Viszont süteménnyel kínált. Persze nem fogadtam el. Az agancsoknál csak a kitömött lényeket utálom jobban. Döglött állatokból való részeket semmiképpen nem kérek.

A múlt héten meg erre, de elfelejtettem idetenni: - Ön szerint mi legyen Orbán, ha valóban felhagy a politikával?

Nyugdíjas legyen, hetven éves kora után. Mert azt őszintén remélem, hogy nem hagy föl a politizálással, hiszen akkor – méltó utód híján - túlságosan nagy űr keletkezne a jobboldalon, ami egészségtelen baloldali túlhatalomhoz vezethet. Bár talán nemsokára lesz egy időszak, amikor kicsit félrevonul, de aztán a népe úgyis visszahívja, és nem tud majd ellenállni. Ebben a pár éves időszakban nem bánnám, ha a magyar sportban vállalna szerepet. Ért hozzá, szívügye, maga is kiváló sportember, hitelesen képviselheti az országot is akár, és - ami a legfontosabb - aligha lehet átverni. Nem úgy, mint a politikában, ahol időnként önmagát cselezi agyon.

Január 15. (szombat) Milos a mamájával késő délután jött haza – nagyon fáradtan -, így elég sok időm maradt mindenféle munkákra. Sőt a kertben is kapirgáltam – kutyaszart, tíz kilót -, aztán fölmértem, hogy hány téglával tudnám lefedni azokat a területeket, amelyek most betonborítás alatt csúfoskodnak. Egy öt méteres szalaggal járkáltam föl és alá, jegyzeteltem, osztottam és szoroztam. Végül az jött ki, hogy ezernégyszáz tégla kellene. Ez csak elsőre hangzik rémisztően. Kiszállítással együtt olyan hetvenezerbe kerül. Ez viszont azt jelentené, hogy teljesen megváltozna a kert komfortfokozati szempontból. Lehetne, sőt meg is maradna a fű például. Olyan helyeken is, amelyekre eddig nem is mertem vetni, mert az első eső után az autó „kijárta”. Ezen kívül az is fölmértem, hogy milyen magasra jutok létrával a fűzfán, mert bizony legkésőbb február közepéig le kell kopasztani. A mandzsu fűzfa gyönyörű teremtmény, de veszedelmes is, mert igen gyengék az ágai. Ma már ott tartunk, hogy maguk az ágak is tízméteresek, és egy rendes szélben kitörhetnek. Bármit tönkretehetnek. Megállapítottam, hogy egy kötél és egy láncfűrész segítségével, egy segítővel is el tudom végezni ezt a munkát. Estefelé még idillikus hangulatú játékban voltunk Milossal, aki a biliről szemlélve csodálta, milyen jól tudok fából vaskarikautat építeni és vonatozni.