Március 31. (csütörtök) Holnap lesz három éve, hogy elkezdtem ezt a naplót. Néha belenézek, és nem hiszem el, hogy milyen szorgalmas és megátalkodott vagyok. Sokszor gondolok arra, hogy most már abba kellene hagyni, de valahogy soha nem sikerül. Vagyis ez a napló is írja magát, éppen úgy, mint például a novelláim. Csak máris százszor hosszabb, mint bármelyik másik írásom.

A napot a hivatalban töltöttem, szerkesztéssel, tördeléssel. Hazafelé bementünk Wandáékhoz Szonjáért és Edéért. Így aztán egy darabig kicsi lények ugrabugráltak a házban, és meglehetősen magas, éles hangon kommunikáltak. Aztán - meglepő módon - egy pillanat alatt mindenki elaludt. Csak én virrasztok. Beszédeket írok, holnapra.

Március 30. (szerda) Mára nagyon elfáradtam. Van úgy, hogy minden mozgás, gondolkozás, szervezkedés lelassul. Kicsit kellemetlen, ha ez éppen akkor következik be, amikor mozogni, gondolkozni és szervezni kell. De azért délutánra valahogy összeszedtem magam.

Sajnos Milos lába fáj valamitől. Nem látszik rajta semmi, de az is lehet, hogy rálépett egy játékra. Mindenesetre a bölcsiben levette a cipőjét, és a dadus mondta, hogy nem is volt hajlandó fölvenni. Pedig volt ott számszerint három is. Az is lehet, hogy leugrott, mondjuk az asztal tetejéről, és most az egyszer nem sikerült neki úgy, ahogy máskor. (Pókember.) Még egy lehetőség, hogy ez a növekedés fájdalma. A mamája is sokat szenvedett ettől. Ráadásul azt se tudom megállapítani, hogy a talpát érzi, vagy a bokáját, mert hol ezt, hol azt kell masszírozni, simogatni. Délután kettesben voltunk, mert a mamája elment a barátnőjével beszélgetni, aztán meg szerkesztőségi értekezletre. Szeretek Bobby McFerrin zene alatt legózni vele. Nagyon ügyesen épít. Pontosan választja ki a kockákat, jó helyre teszi őket, és kifejezetten boldogan. Vagy két órát üldögéltünk a padlón, nagy egyetértésben. Este meg valahogy kedve volt fürödni. Fél órán át a magasról lehulló zuhanyvíz alatt ült, és nagyon élvezte, hogy a fejére ömlik a víz. Elalvás előtt Bachot hallgattunk. Nagyon figyelt.

Március 29. (kedd) Úgy alakult, hogy hajnalban nem tudtam rábeszélni Milos mamáját arra, hogy ébressze föl az ártatlanul alvó kicsi gyereket, így itthon hagytam. Én meg elmentem tanítani. Időnként indisztponált voltam.

Aztán elmentem egy plázába a kicsi fiamnak LEGO alaplapot venni. Egyszerűen nem értem, miért nem árulnak például házfalnak való fehér kockákat, ajtókat, ablakokat és háztetőt, mint régen. Hogy csak úgy házat építsünk a fantáziánk szerint. Elkeseredésemben vettem neki egy pici kamiont is. Aztán csak úgy elüldögéltem egy kávézóban. Talán egy órát is bóbiskoltam, mire észrevettem, hogy szalad az idő. Legszívesebben befizettem volna egy thai talpmasszázsra, annyira fájt a lábam, de aztán lemondtam róla, mert attól tartottam, hogy a nőm esetleg hűtlenségnek minősíti.

Aztán elmentem az Articsókába, Fialához. Ott volt Bauer Tamás, Hahn Endre, Bakáts Tibor Settenkedő és Ungár Klára. Vele először találkoztam azóta, hogy fölfedte leszbikus mivoltát. Azt mondja, semmiféle kellemetlenség nem érte az utca népétől, sőt, nagyon kedvesek az emberek, csak az újságírók ízléstelenkedtek vele. Rendben is van ez így: mégiscsak az az egészségesebb, ha tahóbb a szakma, mint a köznép. Egyébként ezen nem is csodálkozom. A saját, évtizedek óta állandóan folytatott fölmérésem szerint majdnem minden harmadik-negyedik ember látens homoszexuális, vagy biszexuális. Ha egyszer ez a tabu végre kifakad, akkor elképesztően sok ember szabadul meg a kínjaitól. Nem csak azok, akik együtt élnek a saját titkuk terhével, hanem azok is, akik mások titkait őrzik. Anyák a gyerekükét, férjek, felségek egymásét, barátok, testvérek… Ha ezeket is „érintettnek” tekintjük, akkor az már elképesztően sok ember. Nem ártana, ha az újságírók szembenéznének a valósággal, és nem a politikai ízlés szolgálatában ízléstelenkednének.

Egyre jobban kedvelem Bakátsot. Hihetetlenül jó pasi. A legfurább benne, hogy mélyen hívő keresztény, katolikus, és igazán üdítő, hogy ebben is teljesen hiteles. Ez elég ritka mostanában. Irigylem is tőle a hitét. Meg az a ritka adomány is érte, hogy emellett van neki humora, de az nem az a poros katolikus tréfáskodás, amit annyira unok.

Jut erről eszembe: kaptam egy levelet a Baptista Szeretetszolgálattól, hogy megkapták a támogatásomat, és már a jövő héten megküldik annak a gyereknek az adatait, akit örökbe fogadtam. Nagy izgalommal várjuk a feleségemmel. Tényleg van egy olyan érzésünk, hogy valahol messze él egy ismeretlen kis családtagunk.

Az Articsókában kedves olvasóimtól megkaptam Bobby McFerrin összes lemezét, és két DVD-t is, róla. Persze még se meghallgatni, se megnézni nem tudtam őket, de nagyon örülök. Annyira szeretem, hogy ilyen kedvesek az emberek!

Kaptam egy csomagot Cseke Gábortól, akivel ugyan csak egyszer találkoztunk, az utóbbi években mégis az egyik legfontosabb barátom lett. Az egyik kötetben - Kölcsönsorok - a román fordításait gyűjtötte össze, a másikba pedig - Tükörterem - a válogatott verseit. A kötet első versének (Ághegyen) így szól az ajánlása: „Andrassew Milos barátocskámnak, a kis meteopatának szeretettel 2002. május 16-án Bukaraestben, a város felett kóválygó, kitörni készülő vihar idején, szaggató fejfájás közepette”

Fiala otthagyta a Budapest Rádiót, és hamarost a 94,2 frekvencián lesz hallgató, megint reggel, megint Keljfeljancsi (http://www.radioextrem.hu)

Március 28. (hétfő) A rendkívül cselekvés- és ingerszegény napok után ma kicsit beindult az élet. Szerencsénk is volt, mert a Nap egyszercsak kisütött, és végre ki lehetett menni a kertbe. Délelőtt Dávid tett látogatást a barátaival, hogy meglocsolják a mostoháját. Ez nagyon kedves tőlük, nem először jönnek, de a mostoha mindig nagyon meglepődik. Az is tetszik, hogy szépen fölöltöznek hozzá, öltönyt vesznek, szép cipőt, meg mindent, ahogy illik.

Délután pedig - Dávid és Milánék kivételével - itt volt mindenki, akikkel ünnepeken biztosan találkozunk. Itt volt Csilla unokahúgom Zolival, sőt, Sándorka is eljött, aki szentendrei barátunk. Ahogy öregszem, egyre jobban szeretem ezt a dolgot. Szemlét tarthatok a népem fölött. Egyszer majd olyat is szeretnék, hogy csakugyan mindenki együtt legyen. Bár igazából valami háromnapos együttlét lenne jó, amikor mindenfélét meg lehet beszélni, például. Az is jó persze, ha csak eszünk meg iszunk, valamint fényképezünk. Egyre jobban szeretem, hogy elképesztő mennyiségű kép készül ilyenkor. Mert így nagy az esély arra, hogy csakugyan szépek is legyenek köztük. Egy szép kép a másik emberről valamiképpen ajándék. Pláne, ha szeretjük. Nem ő adta, de valahogy mégis. Az ilyen találkozások egészen új dimenziója, amikor este végignézem a képeket, és kiválasztom azokat, amelyek eleve gyönyörűek, és kivágom azokat, amelyeknek egy-egy részletét mindenképpen meg kell menteni. Valamikor majd kicsit fura lesz a gyerekeknek - amikor már egyáltalán nem lesznek gyerekek -, hogy nem egy-két kép készült róluk évente - mint rólunk, pedig az apám fotózott -, hanem akár egy-kétszáz. Persze lesz ebben egy kicsi rémisztő is. De még Wandáról és Tamaráról is alig készült kép. Dávidról kicsit több, mert a mamája fotóriporter. Nehéz lesz húsz év múlva elmagyarázni, hogy miért is nem volt a háztartásban ilyen masina. (Ez olyan, mint azt megértetni, hogy húsz éve itt Tahitótfalun egy nyilvános telefonról lehetett beszélgetni, és remény se volt arra, hogy a házba bevezetik. Ma biztosan, legalább húsz telefonkészülék volt a házban - ha Dávid barátait is beleszámítjuk. Mostanában úgy terjednek a fényképezők, mint öt éve a telefonok. Öt év múlva a vérnyomásmérőben és az orrszőrnyíróban is lesz egy kamera., mert miért ne lenne, ha belefér… A nyuszi csokitojásba rejtett kamerát hoz majd a hároméves gyerekeknek.)

esemes

A hatóságok egy hete tudták, hogy mérgezett a marokkói paprika, de csak akkor vonták be a nyilvánosságot, amikor saját eszközeik már kevésnek bizonyultak - mondták.

Ezek szerint a nyilvánosság az egyetlen olyan hatóság, amelyik hatni is képes.

Egy olasz kutató gyümölcsökhöz hasonlítja a női melleket. A dinnyemellű nők szeretnek enni, a narancsmellű nők okosak, a körtemellű nők imádják a szexet.

A kismellűek pedig nagyot szeretnének, a nagymellűek meg kicsit. És minden nő imádja a szexet, az is, aki még nem tudja.

Ilyen hideg március első felében még nem volt az országban, amióta mérik.

Én akkor éppen Afrikában voltam, áztam a félsivatagban, ahol szintén azt mondták, hogy emberemlékezet óta nem volt még ilyen hideg.

Leégett az adatvédelmi ombudsman iratmegsemmisítője a Political Capital neki átadott újabb, ezres ügynöklistájának darálása közben, amelybe bele sem nézett.

Előtte viszont a Political Capital égett le a gagyi listájával. Kár értük, mert eddig tehetséges csapatnak tűntek.

250 értelmiségi lemondatná Semjént, ki szerint aki azt szeretné, hogy tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon nyugodtan az SZDSZ-re.

Már 251, mert én is. A terhes lányaimat mindig óvtam Semjéntől, nehogy rácsodálkozzanak, és olyan unokám legyen, mint ő. Nem is lett.

Kórházi betegágyáról igazolta Szegvári Katalin állításait a kémelhárítás egykori tisztje. Szegvári levelét azzal fejezte be, hogy mától Gyurcsány személyes ellensége.

Kevés olyan embert ismerek, akiről biztosan tudom, hogy senkinek tudatosan nem ártott, és ezek közé tartozik Szegvári Katalin is.

A miniszterelnök környezetében írt forgatókönyvek alapján hozzák nyilvánosságra a különböző ügynöklistákat Kövér László szerint.

Ő biztosan tudja, hogyan működnek ezek a dolgok, mert csak volt valami köze Medgyessy földobásához, amivel ez az egész új ügynökcirkusz elkezdődött.

Yes, comment…

Az újpesti központi aluljáróban Kiss Péter kancelláriaminiszter és Csizmár Gábor, a munkaügyi tárca vezetője virágot adott a nőknek. Így kívánták emlékezetessé tenni a Nőnapot. - írta a Népszava.

Brutál

Ha feminista lennék, simán följelenteném őket brutális és perverz szexista zaklatás miatt: mert mi másnak minősíthető az, ha valaki egy aluljáróban élőlények levágott nemi szerveit osztogat a nőknek?

Ungár Klára, az SZDSZ ügyvivője az első politikus Magyarországon, aki nyilvánosság előtt beszélt homoszexualitásáról.

Veszteség

Mivel én erről eddig is tudtam, nem okozott különösebb traumát bennem, ám tudom, hogy számos férfi akad, aki veszteségként könyveli el ezt a hírt.

Muzulmán viseletbe öltöztetett több nőszobrot egy szervezet Budapesten és több magyar nagyvárosban. A lepelre egy internetes címet írtak, ahol a szoboröltöztetők azt állítják: az akcióval a nők elnyomása ellen tiltakoztak.

Fölszabadítás

A múlt hetet iszlám vidékeken töltöttem, és bizony nagyon sok olyan ruhát láttam, amit megvennék a feleségemnek. Ezek rendkívül szép, ravasz, vonzó, hogy ne mondjam, buja viseletek. Persze volt alkalmam ruhában fürdő, napozó, lefüggönyzött asszonyokat is megfigyelni, de valahogy azt gondoltam, hogy ez - bár érdekes - mégiscsak az ő dolguk. Szabadítsák föl magukat, mi persze segítsünk nekik, ha kérik. De nem nagyon kellene muzulmánozni egy olyan országban, ahol szépen, rendesen megkeresztelt emberek minden ötödik nőt állandóan püfölnek, és nagyon is kiszámítható rendszerességgel sokat agyon is vernek. Megéljük, hogy egyszer a muzulmán asszonyok tüntetnek a magyar nők jogaiért.

Két héten belül nyilvánosságra hozza Terry Black a homoszexuális és pedofil országgyűlési képviselők névsorát, amennyiben Semjén Zsolt addig nem mond le.

Mumus

Ebből az lesz, hogy a homoszexuálisok és a pedofilok odasündörögnek a Semjén nevű vérmumushoz, és megmondják neki, hogy bizony róluk van szó, tehát mondjon le. Semjén fölírja a nevüket, majd azokat, akik baloldaliak vagy liberális-félék, fölsorolja a parlamentben napirend előtt, a sajátjait meg majd szentté avattatja, mert róluk egyértelműen kiderül, hogy valamennyien a kommunizmus áldozatai. Bár az is igaz, hogy a kommunizmusban, kifejezetten ellenjavalt volt szakállat viselni.

Gyurcsány és Hiller Kiskőrösön

Különleges ünnepi esemény színhelye volt Kisőrös, legnagyobb költőnk szülőháza. Már reggel gyülekeztek a meghívottak, akikről első látásra semmi nem jutott a szinte titokban odacsalt újságírók eszébe. És hiába is tanakodtak arról, hogy kik lehetnek, semmiféle értékelhető információt nem kaptak, sőt ők maguk sem értették, kifélék azok, akikkel együtt gyülekeznek. A magas megbízatással érkező szervezők csak annyit kértek tőlük, hogy ne árulják el a nevüket.

A bulvársajtó képviselői így csak azt puhatolhatták ki finom eszközökkel, hogy van ott esztergályos, traktorista, buszvezető, katona, és bizony egy költő is, akinek bár nem jelentek még meg versei, nagy remények feszítik a keblét.

Pogácsát és üdítőt kaptak a vendégek, jó szívvel kínálta őket a község szocialista pártelnöke, és Gömbi néni, aki lángost is sütött, de nem merte elhozni, mert annyira elkelt a tészta, hogy valóságos kispárnák sültek a serpenyőben.

De nem volt idő arra, hogy hosszasan mentegetőzzön, mert a szó szoros értelmében a derült égből a ház elé, helikopteren érkezett Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, és Hiller István pártelnök. Azonnal elnézést kértek az egybegyűltektől, hogy végeredményben önző módon egy szinte képtelen ötletet valósítottak meg: március tizenötödike alkalmából e szent helyre összehívták a Magyarországon és a határon túl ma élő összes Petőfi Sándort, mert úgy gondolták, hogy nekik ad erőt ez a név, pláne, ha sok ember aurája hordozza.

- Mert mire támaszkodhat a haza? - kérdezte Gyurcsány, minden protokollt átlépve, az órájára pillantással jelezve, hogy siet, hiszen nyilván máshol is kell beszélni még. - Arra a szellemre, amelyik itt, ehelyt robbant ki a magyar földből immár majdnem száznyolcvan esztendeje, és töretlen erővel hatott, és hat azóta is. Annak ellenére, hogy mi már nem vagyunk forradalmárok, és nem is akarunk azok lenni. A forradalmak kora lejárt, ez már a békességes építés ideje, de ez nem jelenti azt, hogy a lelkekben nem lehetnek akár naponta kisebb nagyobb forradalmak. Az enyémben is vannak, bizony. Nagyon is! Még mindig! És vagy hagyom őket növekedni, vagy elfojtom őket, mert úgy látom, hogy vagy koraiak, vagy későiek immár, és burjánzásuk nem tenne jót annak a föladatnak, amit rám mért a sors.

Hát nem csoda? - Kérdezte a jelenlététől még mindig megszeppent hallgatóságtól, az összegyűlt Petőfiktől - Hát nem csoda, hogy van egy szellem, ami apró tüzet lobbant bennünk egy név puszta hallatára? Mi kell ehhez? Ezt a titkot keressük meg együtt, és akkor véres harc nélkül is győzhet a nép.

Hiller István tulajdonképpeni tréfás helyzetnek minősítette a kicsi ünnepséget, és arról beszélt, mennyire irigyli Petőfit, aki mindig padlógázon élt, noha nagyon érdekes képet vágna akkor, ha föltámadna, és ilyesmit hallana magáról. Valószínűleg a földet szaglászná, hiszen csak a ”padló” és a „gáz” szavakat értené.

- És éppen ez az, ami rávilágít a változás csodájára! - kiáltotta. - Van egy nép, amelyik másfél száz éve szent vértanúként tisztel, idéz egy költőt, aki ha ma föltámadna, ne is értené azt a nyelvet, amelyikre az ő költészete oly nagy hatással volt.

Ezután a két országvezető kezet fogott minden vendéggel, majd amint jöttek, hirtelen el is tűntek a helikopter hasában. Az egyik Petőfi, miközben Gömbi néni pogácsáját majszolta megjegyezte a mellette álló Petőfinek, hogy eddig igen dühös volt a szüleire, mert ezt a nevet adták neki, de mától nem bánja…

Március 27. (húsvétvasárnap) Ma végképp nem történt semmi. Igazából nem is húsvétoltunk, mert a családunk kintlevőségei, ha nem is teljes számban, de holnap érkeznek. Milosnak meg mindegy, mikor jön a nyuszi. Inkább jöjjön együtt Marciéval, Edéével, Szonjáéval. Úgy az igazi. Csak ne essen az eső, mert úgy is az igazi, ha a kertbe jön.

A mamájával persze készülődtek. Díszítettek, tojást festettek. Előkerült egy nyuszibáb, vagy bábnyuszi... Elbűvölő, ahogy Milos viselkedik vele. Nyilvánvaló, hogy tudja, én beszélek hozzá, de mégis teljesen átadja magát annak az illúziónak, hogy a nyuszival társalog. És persze sokkal jobban hallgat rá, mint rám. Azt hiszem, ebben minden benne van, amit a művészetről tudni érdemes. Az igazi csoda az, hogy a mamája szeme is úgy csillog, mint az övé. Varázslat ez, igazi varázslat. Hát még ha lenne tehetségem hozzá.

Talán az eső, meg ez a hülye időátállítás is - amit azonnal betiltok, ha miniszterelnök leszek, mer az időhöz való jogot csorbítja - közrejátszott abban, hogy ma lényegében semmit nem csináltunk. Még ebédet se. Pizzát hozattunk. Remek ötlet volt.

Pedig szerettem volna olvasni, írni, szerkeszteni, pláne verset írni. De nem megy. Vannak ilyen napok. Jók is lennének, ha nem kellene olvasni, írni, szerkeszteni, pláne verset írni.

Március 26. (szombat) Kár, hogy ma egész nap esett az eső, mert szívesen elmentem volna valahova kirándulni. Pontosabban a hegyre, itt szemben. Megnézni, hogyan bomlik, nyílik az erdő. De azért jó napunk volt, bár Milos túlmozgásos lett. Ez például abban nyilvánult meg, hogy mindenfélét hozzám vágott. Meglepően pontosan dob. Úgy három méterről telibe találja az arcomat, például. Kispárnával. Bár egy játék csavarhúzóval is próbálkozott. A mamája takarított, függönyt varrt, nagyon sokat dolgozott. Én kevésbé, mert nem nagyon tudtam írni.

Milosnak ma eszébe jutott a horgászás. Csodálom is, hogy emlékszik rá. Nagyon ügyesen, mozdulatokkal magyarázta el, hogy mire gondol, mert a szó nem jutott eszébe. Úgy látszik, nagyobb élmény volt neki ez tavaly, mint amekkorára akkor gondoltam. Persze most nem tudunk lemenni, mert magas és zavaros a víz, de pár héten belül biztosan sikerül.

Talán nem meglepő, hogy sokan érdeklődtek Nógrádi Gábor könyvesboltja iránt, ahol csak dedikált köteteket árulnak. Több levében azt kérdezték, hogy pontosan hol van: a Pannónia utca 24.-ben. És milyen írók könyveit lehet most kapni: Závada Pál, Esterházy Péter, Juhász Ferenc, Szabó Magda, Lázár Ervin, Konrád György, Zalán Tibor, Egressy Zoltán, Vámos Miklós, Háy János, Darvasi László, Csukás István, Parti Nagy Lajos, Csoóri Sándor, Fenákel Judit, Békés Pál, Kertész Ákos, Kamarás István, Korniss Péter, Moldova György, Péterfy Gergely, Spiró György, Szilágyi Ákos, Szepesi Attila, Temesi Ferenc, Szakonyi Károly, Bárdos Pál, Térey János, Vathy Zsuzsa, Kamarás István, Kaján Tibor, Jankovics Marcell, Nádas Péter, Görgey Gábor, Térey János, Temesi Ferenc, Nógrádi Gábor. Elég jó névsor, ennyire emlékszem biztosan. Nyilván bővül. (Az enyém is kapható, persze.) Amúgy ez a világon egyedülálló. Valaki azt is megkérdezte, hogy ez úgy van-e, hogy a könyveket meg kell rendelni, és megfelelő mennyiség esetén az író szépen beballag a boltba… Nem, hanem beragasztható ex librisekre írjuk a nevünket, de úgy, hogy azért még maradjon hely, például arra, hogy a megajándékozott nevét is oda lehessen írni. Szeretem, ha valaki kitalál valamit, és azt meg is valósítja. Talán azért, mert én ilyesmire képtelen vagyok.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy - Hogyan lett Révész Máriusz Fidesz-szóvivőből füttyvivő?:

A kérdés rosszindulatú, mert össze akarja boronálni az ünnepi füttyögető vértahókat és ezt a derék embert. Nem, ő nem bunkó, hanem egy vidám, harmonikus bensejű ember, akinek tele van a lelke jósággal, szeretettel, dallammal, és van úgy, hogy az a sok érzelem ki akar jönni, ám mégsem lehet olyankor egy parlamentben áriázásba kezdeni, mert az nem egy fürdőszoba. Hát füttyöget egy kicsit. Olyan ez, mint amikor Semjén Zsoltból - csakis az ördög megtévesztésére - gyűlölet képében bújik elő a túlcsorduló keresztényi szeretet.

Március 25. (péntek) Reggel elmentem vásárolni. Éppen csak pár kiló csokifélét vettem, mert azt megbeszéltük a családban, hogy a gyerekek nem kapnak másféle ajándéktárgyat a nyuszitól. Nézelődtem, és megállapítottam, hogy az úgynevezett műszaki cikkek egyre olcsóbbak. De nem is csoda, hiszen csak a mi környékünkön - Budapesttől Tahitótfaluig - annyi áruház épült mostanában, mint a szocializmus alatt összesen a fővárosban. Versenyezzenek csak! Ez jó. Az persze kevésbé, hogy tönkremennek a kiskereskedések, mert mindent ezekben veszünk. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy hosszabb távon képesek lesznek-e legyilkolni egymást.
Más nem is nagyon történt, mert az időm túlnyomó részét munkával töltöttem. Természetesen Milos nagy érdeklődéssel jött el velem sétálni, mert nagyon várja a boci születését. Megnéztük a csirkéket is. Alig bírtam elhozni a láda mellől. Az lesz a vége, hogy kell majd vennem párat. De nem szeretnék, mert így kicsi korában ugyan a világ legaranyosabb lénye a csibe, ám később sok gond van vele. Vagyis inkább az ürülékével, mint a házi állatoknál rendesen.
 

Március 24. (csütörtök) Reggel bölcsi után befizettem a csekkeket. 127, azaz százhuszonhétezer forinttól sikerült megszabadulnom. Ennek jelentős részen nem rezsi-, hanem államköltség. Iparűzési adó - noha semmiféle ipari tevékenységet nem folytatok, súlyadók, házadó, effélék. Különösen durva, hogy ezt a személyi jövedelemadózást és az áfázást követő hónapban szedik be, és pont akkor, amikor a legmagasabbak az energiaszámlák - nálunk például csak a gáz huszonegyezer. Szedhetnék nyáron is, például, vagy ki lehetne találni valami negyedévekre bontott részletfizetési rendszert. Az sem teljesen világos, hogy miért nem vonhatom le a személyi jövedelmemből azt a részt, amit az állam fönntartására, már befizettem. Nyilvánvaló, hogy az iparűzési adó a vállalkozás működési költsége, hiszen ha nem fizetem, nem vállalkozhatok. Ahogy a súlyadó is a vállalkozás érdekében folytatott közlekedés költsége. És egyáltalán: ha az államszervezet kétszer fizettet ugyanabból a jövedelemből, akkor az kettős adóztatás. Szerintem.

Aztán Nógrádi Gábor Pannónia utcai PETEPITE könyvesboltjába mentem, ahol dedikáltam. Gábor azt találta ki, hogy csak dedikált könyveket árusít. Lelt még valahol tíz példányt a Beszélésekből. A megnyitás után én voltam az első ember, aki betette a lábát a boltba. Kicsit beszélgettünk is.

A feleségem jobban lett. A jó időben kiment a kertbe, és kapirgált is egy kicsit. Nagyon gondos kertész, azt hiszem, a főzés után ebben a legjobb. Rend van, tiszta minden, nőnek és nyílnak a virágok.

Este Milossal sétáltunk, elmentünk együtt tejért. Két nagy csodát láttunk. Az egyik tehénnek hatalmas hasa nőtt. Egészen biztos, hogy napokon belül lesz kicsi borja. Milosnak ez nagyon jó volt, mert szemmel láthatóan megértette, hogy ahogy ő a mamája hasából jött elő, a borjak is efféleképpen születnek. Aztán megjegyzést tettem a ház asszonyának, miszerint elég fura, hogy se egy tyúk, se egy kacsa, se egy liba nincs a gazdaságban, mire azt mondta, hogy menjek csak be a gyerekkel az egyik ólba. Hát egy letakart dobozban száz naposcsibét találtunk. Lámpa alatt melegedtek, csipogtak. Volt köztük fekete is, sárga is. Milos teljes transzba esett. Így, hogy ilyen picikének látta a csirkéket, megértette, hogy ezek bizony beleférnek egy tojásba.

Március 23. (szerda) Reggel Milos bevittem a bölcsibe, így legalább szegény mamája tudott egy kicsit pihenni. Talán jobb állapotban van, mint tegnap, de éppencsak. Talán az bíztató, hogy már nem fáj annyira a füle. Remélem, húsvétra rendbe jön, bár azt hiszem, az a tervünk, hogy ide jön az egész család, nem valósul meg. Nem lenne jó, ha megterhelnénk.

A hivatalban szerkesztgettem, mindent előkészítettem a holnapi tördelésre, aztán elmentem egy kávéházba, hogy Peti Péter levegyen a masinájával. Egy antológiában lesz benne egy novellám meg a képem. Cselényi Béla ír rólam pár sort, ami külön nagy megtiszteltetés. A noran adja ki. A terv az, hogy ez a kötet számot ad a magyar novelláról. Szeretném, ha nagyon jól sikerülne. Kicsit beszélgettünk Péterrel, aki azon kívül, hogy fotós, arról is híres, hogy ő hozta létre a terasz.hu oldat, vagyis inkább internetes irodalmi és kulturális portált, ami a maga nemében rendkívüli teljesítmény.

A kicsi fiammal hamar hazaértünk, aztán a kitűnő időre való tekintettel - meg azért is, hogy ne ugráljon a mamáján - elmentünk együtt tejért. Jó lenne, ha minden nap sétálnánk egy kicsit, persze együtt.

Este megnéztem az RTL Klubon a Huszadik Század című műsort. Azt leszámítva, hogy a romániai történelemről és a forradalomról eléggé gagyi összeállítást közöltek, föltűnő volt, hogy a kirobbanás egyik okaként valami nemzetiségi éhséglázadást jelöltek meg, és egy szó nem esett Tökés Lászlóról. Nem mondom, hogy nem kopott egy kicsit a Tökés püspök iránti szeretetem az utóbbi másfél évtizedben, de azt el se tudom képzelni, milyen tájékozatlanság vagy mekkora cinizmus kell ahhoz, hogy valaki megfeledkezzen róla. Ez méltatlan.

Március 22. (kedd) Tulajdonképpen ma csak tanítottam. Bár ehhez el kellett jutnom Kispestre. Szerencsére a budai rakpart egy része még nyitva volt, így idejében eljutottam az iskoláig. Viszont nyolc órát ácsorogni és beszélni, kicsit megterhelő. Még akkor is, ha közben dolgozatokat írnak a tanítványok, én meg kimegyek a teremből, hogy ne zavarjam őket, és járok egy kicsit.

Ráadásul végig idegesített, hogy mi van itthon, mert Milost ugyan hazahozta a nagypapája, de nagyon féltem, hogy egy percig se hagyja pihenni a mamáját. Volt orvosnál, föl se kelhet a hét végéig, a fülei nagyon fájnak. De még mindig nem lázas. Nagyon sajnálom szegényt.

Március 21. (hétfő) Sajnos az én kedves nőm tegnap este elkezdett rosszul lenni, és ez reggelre el is hatalmasodott rajta. Rázta a hideg, és számos más influenza-jel is mutatkozott, de különös módon nem lázas. Borzasztó állapotban volt reggel is, és amikor hazaértünk, akkor is. A dolog biztosan azzal is összefügg, hogy nagyon sokat dolgozott a múlt héten, hogy a kicsi fiunk születésnapja jól sikerüljön. Ezt el is érte, de biztosan nagyon elfáradt, így talán könnyebben megtalálta a vírus. Nagyon rossz nézni, hogy ennyire szenved. Hoztam neki gyümölcsöket, epret például, meg zöld almát, mert azt nagyon szereti, hátha az ilyesmi fölvidítja. De nem. Remélem, holnap sem lázasodik be, és talán jobban lesz egy kicsit. (Jellemző, hogy tegnap éjjel - már betegen - még sütött egy tortát, hogy Milos a bölcsődében is ünnepelhessen. Mindenben ilyen maximalista, a gyereket érintő dolgokban meg pláne. De meg is látszik Miloson.)

A bölcsiben nagyon kedvesen fogadták a gyerekek Milost. Nem tudom, hogy azért-e mert születésnapja van, vagy azért, mert elég sokat hiányzott, körülülték, simogatták. (Sajnos tortát nem lehet bevinni, mert a Köjál tiltja.) Nem is törődött velem, amikor otthagytam. Bearaszoltam a hivatalba, értekezletre. Nem tudom, holnaptól, a rakpartok nélkül mi lesz a városban, de attól tartok, nem lehet majd közlekedni. Jellemző: nem volt nálam elég pénz, ezért Leányfalun csak ezerötszázért vettem benzint, mert üres volt a tankom. Lépésben átaraszoltam a város túloldalára, majd kicsit fürgébben vissza, és megint üres lett a tank. Tehát körülbelül hat litert fogyasztottam el, mondjuk harminc kilométeren - ennyi országúton bőven elég százra is.

Ráadásul itthon felejtettem a szemüvegemet. Azt hiszem, Petri Ádám meg is rémült attól a látványtól, ahogy szemüveg nélkül olvasok a gépre hajolva. Aztán eszembe jutott, hogy a kocsiban van egy tartalék.

Értekezlet után írtam egy kis jegyzetet, aztán szerkesztgettem, majd elmentem a Hócipőbe, aztán vissza a bölcsibe, onnan patikába, és haza. Milos persze nem nagyon vette figyelembe, hogy a mamájának mindene fáj, és amúgy is aludna szegény. Ugrált, tornászott rajta, és nem hagyta békén. Úgy tudtam semlegesíteni, hogy bekapcsoltam neki a mesét, és csak a fotelből nézhette. Így is oda kellett hozzá ülnöm néha, hogy nem másszon át az ágyra, és sikerült etetéssel is lefoglalni.

Egy közlemény:

Tilos Rádió műsorkészítőinek közössége örömmel tájékoztatja a szabad magyar rádiózást kedvelő lakosságot, hogy március 23-án szerdán 0 órától újra hallható a Tilos az éterben (FM 90.3), kábelen (UPC 103.7) és interneten ( www.tilos.hu ) .A Tilos Rádió, amely jelenleg az újkori magyar médiatörténet kirívóan legsúlyosabb büntetését tölti, bizakodva tekint a jövőbe. ADJ, HOGY ADHASSUNK! A Tilos Kulturális Alapítvány adószáma: 18002454-2-43 számlaszám 11613008-00143300-13000005

Jó nap

Tizenöt évvel ezelőtt biztosan volt egy jó napunk, és ez történelmi léptékben nem is kevés. Pláne ha előtte nem volt egy sem. Ez még akkor is nagy dolog, ha éppen akkor arra gondoltunk, hogy sok ilyen lesz majd: nagy egyetértésben, szellemben és jószágokban világszínvonalon is túlra gyarapítjuk az országot. Aztán másképp lett, de azt, ami most van, még a leggonoszabbak sem jósolták. Akárhogy is – a négyigenestől és néhány korábbi, hamar múló, és múltba vesző próbálkozástól eltekintve az első szabad választás volt a demokrácia kezdete Magyarországon. Egyszer majd mesélnünk kell erről az unokáknak, mert házi feladat gyanánt lejegyeztetik velük az emlékeinket.

Hogyan magyarázom majd el húsz év múlva, hogy ki volt az az Orbán Viktor, akire én akkor szavaztam? A nevét persze biztosan ismerik, csak hát az nem az lesz, akit én hatalomra akartam segíteni. Bár az is lehet, hogy addigra megint borostás vezér lesz egy fényes tekintetű harcosokból álló kicsi párt élén. Azt már kicsit nehezebb lesz elmagyaráznom, mi is volt az az MDF, akire a második fordulóban adtam a szavazatomat, miután már csak az MDF és a Kisgazdák között választhattam. Hogy ott volt a Furmann Imre, és ettől nekem hiteles lett, viszont elmentem pár kisgazda gyűlésre, és nem nagyon tudtak meggyőzni, csak arról, hogy ha hatalomhoz jutnak, abból baj lesz.

Mindegy, majd mesélek valamit. Meg arról is elmélkedem majd, hogy én változtam-e, avagy mégse. Arról meg – hogy tanuljanak az önsorsrontásból - kifejezetten köteles leszek beszélni, hogyan jutottunk a négyigenes eufóriából a kettősállampolgárságos önundorig. Hogyan történhetett meg, hogy évek telhetnek úgy, hogy sohasem valamire, hanem valami ellen, és mindig inkább csak – magunktól is elnézést kérve – a kisebbik rosszra szavazunk?

Én azért még mindig hiszek abban, hogy egyszer majd megint lesz Magyarországon egy szabad választás, mert képesek leszünk megszabadulni a ránk és belénk telepedett rontásoktól.

Március 20. (vasárnap) Milosnak reggel elmagyaráztam, hogy azt ünnepeljük, hogy három évvel ezelőtt kijött a mamája hasából. Megmutattam neki azt a képet is, amit születése első percében készítettem. Ezt talán nem volt jó ötlet, mert egész nap az foglalkoztatta, hogy miképpen került oda vér. Meg hogy az az ő vére, vagy a mamájáé. Aztán megjött a nagypapája, a bácsikája és Bogi, akit nagyon várt, kapott újabb ajándékokat, így ezek jobban foglalkoztatták, de azért még délután is rátért a témára. Este még eljött a nagymamája, majd Tamara és Marci is. Meggyújtottuk a harmadik torta gyertyáit is. Azt hiszem méltóképpen ünnepeltünk. Érdekes: Marci most éppen feleannyi idős, mint Milos. Ez többé nem fordul majd elő, remélem nagyon hosszú életükben. Milos mamája meg pont tízszer annyi idős, mint a kicsi fia. Ez is csak egyszer lehetséges, persze.

Válaszoltam arra a kérdésre, miszerint: - Ön megtartaná a beszédét füttykoncertben?

Persze, csak kikapcsolom a hallókészülékemet. De viccen túl, természetesen folytatnám, mert nem győzhetnek a tahók, bár én könnyen hősködöm, hiszen nem vagyok politikus. Igaz, így is utálnak elegen. Mondok ugyan beszédeket, a belátható időn belül mindjárt négyet, de azoknak semmi közük a politikához, hanem kiállítási megnyitók, és arról szólnak, mennyire szeretem azokat, akik meg akarják mutatni a képeiket meg a szobraikat. Az, aki ilyen helyre is füttyögetni jön, már minősített elmebeteg. Ráadásul én Orbán Viktor taktikáját követem: csak a barátaim előtt beszélek.

Kár lenne nélkülük

Ha én most SZDSZ-es lennék, pláne Kuncze Gábor, nagy levegőt vennék, ahogy azt botrány előtt szokás, és megszólítanám azokat, akik néha megütik ugyan a gyereküket, de legalább utána szégyenkeznek, akik belerúgnak a kutyájukba, de aztán nem tudnak ettől elaludni. Azokat, akik rasszisták és előítéletektől terheltek - mint „gyárilag” minden ember -, de ezt az undorító tulajdonságot tudatosan karanténban tartják magukban, hogy legalább másokat meg ne fertőzzenek. Akik idegenkednek a melegektől, kicsit buziznak is otthon, de lélekben előre, derűs belenyugvással bocsátanak meg, ha a gyerekük esetleg egyszer majd bevallja másságos mivoltát. Akik ateisták, de egy templomban képesek az áhítat kegyelmét befogadni, és hiányzik belőlük az a kebeldöngető nagyképűség, ami nem engedni elképzelni sem, hogy a saját gyerekül egyszer megkóstolja, például a füvet. Mert vegytisztán liberális ember nincs, bármennyire is szeretni való ez az eszme-, vagy inkább viselkedés-rendszer. Párt még van. Most leginkább Kunczén múlik, hogy meddig. Nem meglepő, hogy újraválasztották a tisztújítón, hiszen nyilvánvaló, hogy az SZDSZ már nem nagyon kockáztathat, túl közel vannak a választások. Sokan gondolkodnak úgy, hogy Fodor Gábor békeidőben, például egy új ciklus kezdetén jó útra vinné -, és talán viszi is majd - a pártot, az amúgy kívánatos generációváltás után.

De most háború van. A következő választások akár a végjátékot is jelenthetik az SZDSZ számára, mert ha nem kerül be a parlamentbe, vélhetően szétporlad. Történelmi szempontból ez azt jelentené, hogy létrejön a kétpárti demokrácia, ami csaknem annyira kiszolgáltatottá tenné az ország népét, mint az egypártrendszer. Bármennyire is fájó lehet ezt hallani, az SZDSZ az ettől való félelemben bízhat ma leginkább. Legalábbis erre mutatott, hogy például a EU-parlamenti választáson jelentős számban szavaztak az SZDSZ-re olyanok is, akik már csak az eszükre hallgatva tették meg ezt a gesztust. Talán nem utoljára, de ebben csak akkor bízhat a párt, ha - mint Kuncze mondja - „őszinte” politizálást lát és hall, valamint persze „hiteleset is”, mint amire Fodor int. Ha ugyan jelentenek még valamit ezek a kifejezések.

Aligha elég, ha a választási harc olyan jelszavakat hangoztatására épül, miszerint SZDSZ a „tudás, a siker és a felelősség pártja”, habár ki lehet indulni ilyesmiből is. A parlamentben, pláne a hatalmon maradáshoz inkább azt kellene megértetni, hogy a liberalizmus nem csupán egy olyan kompromisszum- és megalkuvásrendszer, mint a párt eddigi története. Liberális ember csak az lehet, aki - hogy úgy mondjam - konzervatív módon ragaszkodik bizonyos alapértékekhez és elvekhez. Akkor is, ha a pártra ez nem mindig volt jellemző, de ez legalább arra jó, hogy megmutassa a liberalizmus állandó - ám hosszabb távon talán pozitív hatású - konfliktusát a való világgal.

Kuncze helyében azt is vizsgálnám, hogy vajon a választók tudják-e, hogy nem csak azok szavazhatnak az SZDSZ-re, akik soknak találják az adót. Hanem például azok, akik lehetőséget kívánnak a kegyes halálra. Ha szerintük is csökkenteni kell az iskolákban a gyerekek terhelését, és oldani a tanstresszt. Vagy ha úgy gondolják, hogy az állam ne finanszírozza a hitélet költségeit, hanem csak az egyházak közszolgálati tevékenységét. Ésatöbbi.

Tetszik vagy nem, a közvélemény kutatása azt tárja föl, hogy az ilyen üzenetek nem mennek át, vagyis Bauer Tamásnak van igaza: ilyen pártra, mint az SZDSZ - na jó: „jelenlegi állapotában” - nincs szüksége a magyar társadalomnak, ami praktikusan azt jelenti, hogy nem hogy a nyolc-tíz, de még az öt százalékos eredményt sem tudja majd elérni. Ha erre Kuncze nem tud más vicceset mondani, mint azt, hogy, Bauer Tamásra jelenlegi állapotában nincs szüksége a pártnak, akkor át kell gondolni, hogy szerinte még hány jelentős személyiséget kell elkergetni vagy -riasztani a győzelemhez. Bár nem kérdezett, megmondom: egyetlen embert se veszíthet. Pláne azokat nem, akik kimondják az igazat. Jó lenne, ha megértené: valamelyest is értelmes ember nem szavaz olyan pártra, amelyikben nincsenek belső viták, hiszen az előre vetíti annak árnyékát, hogy hatalmon is diktálja majd a demokráciát. Persze az ilyesmire minden ember, párt és csoport hajlamos, csak a liberálisok röstellik egy kicsit. Ezért lehet szeretni őket, és ezért is lenne kár nélkülük.

Klausz képe a békejelről - Dávid is benne van

Március 19. (szombat) Ma megkezdődött a Milos harmadik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségsorozat. Az a csodálatos benne, hogy most először tudja: ő az ünnepelt, és tán még azt is megérti, miért.

Reggel elmentünk együtt vásárolni. Sokan voltak a boltban, de most először sikerült megértetne vele, hogy nem szaladhat előre a sorban. Mondtam, hogy játszunk sorbanállósat, és az olyan, mintha vonatoznánk, és a pénztáros lány a mozdonyvezető. Meg is értette mindjárt, és nagyon kulturáltan viselkedett,

Rájöttem, hogy bár az is fontos, hogy a gyerekeket énekre meg rajzolásra tanítsuk, nem ártana az élet legfontosabb tevékenységeire is fölkészülhetnének egészen kicsi korukban. Lehetne például várakozósat játszani, hiszen életünk jelentős részét azzal töltögetjük. Ha egyszer például összeszámolnánk, hogy mennyi időt töltünk sorban, rémisztő eredményt kapnánk. A gyerekek például sorbanállós énekeket tanulhatnának. Ennek persze az lenne a következménye, hogy mondjuk húsz év múlva a közértek meg a hivatalok megtelnének dallal, mert az akkor már fölnőttek reflexesen rázendítenének. (Állítólag Észak-Koreában van úgy, hogy ha egy ember áll a buszmegállóban, akkor csöndben maradhat, de ha már kettő, akkor kötelesek énekelni. Ha meg többen, akkor pláne. Ennek pedig az a - nyilván rosszindulatú - magyarázata, hogy így nem tudnak beszélgetni.)

Az ünnepség első napja jól sikerült. Itt volt Dávid, Wanda, Ákos öcsém, Brigi, a felesége, és Mirkó. Bár ő nem túl sokáig, mert elfutott Dáviddal hokimeccsre.

Fölsorolni is nehéz lenne, mennyi ajándékot kapott Milos, de nagyon elégedettnek bizonyult. Én legjobban a LEGO-nak örülök, mert végre megint játszhatok vele. (Nekem szerencsém volt, mert már kicsi gyerekkorunkban kaptunk a nagybátyánktól, aki Németországban volt építészmérnök. Sőt, akkor sokkal jobb volt, mert nem kész épületeket kaptunk, hanem csak olyan kockákat, tetőket, ajtókat és ablakokat, amelyekkel a saját fantáziánk szerint építkezhettünk. Nem biztos, hogy igazam van, de az jobbat tett a kreativitásnak, mint a tervrajz szerint való építkezés. Ezt abból gondolom, hogy később is építettem a gyerekeimmel, de nem találtam annyi örömöt benne, mint gyerekkoromban. Az is fontos emlék abból az időből, hogy talán ez volt az egyetlen játék, amelyikben nem veszekedtünk, hanem együtt működtünk. De lehet, hogy már szépítek.)

Március 18. (péntek) Reggel elmentünk Szegedre Wandával, Öcsikével és Sándorkával Wanda és Öcske kiállításának megnyírójára. Hamar átvágtunk Budapesten, és szinte idejében odaértünk. Egy igen kedves házaspár fogadott minket, beültünk egy csodálatos kávéházba. (Ahányszor Szegedre megyek, mindig újra fölfedezem a várost, és sose találtam még úgy, hogy ne tetszett volna. Kár, hogy mindig igen rövid ideig látom.)

Maga a megnyitó jól sikerült. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a képek méltó helyen vannak (a D-galériában - Klauzál tér 9. -, április 3.-ig láthatók), sokan jöttek el, kellemes volt a társaság. Én meg igen büszke voltam a lányomra.

Az nagyon tetszett, hogy Nátyi Róbert, aki kicsi beszédet mondott, gyakorlatilag semmit nem tudott kezdeni Wanda képeivel, pláne a nyulaival - miközben persze Öcsikét remekül be tudta skatulyázni, hiszen egy ef Zámbó számára már készen állnak a pakkok. (Szerintem persze őt se lehet, és hoz majd még meglepetéseket.)

Kicsit beszélgettünk, pogácsáztunk, Sándorka videózott, én fényképeztem. (Végre kiváló fényviszonyok között találtam Wandát.)

Aztán még elmentünk egy kocsmafélébe, ahol ettünk is, és elüldögéltünk egy kicsit a szabad ég alatt, mert viszonylag kegyes volt hozzánk a természet. Majd meglátogattuk a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula tanárképző karának Képzőművészeti és Művészettörténeti Tanszékét - ha jól írom a teljes nevét - ahol öcsike nagy tiszteletnek örvendhetett. Ott is láttunk egy igen nívós nemzetközi (sokszorosított) grafikai kiállítást fiatal művészek munkáiból.

Jó későn este értünk haza.

Március 17. (csütörtök) Reggel valahogy szerencsétlenül ébredtem. Tulajdonképpen semmi köze nem volt a szerencsétlenséghez, hanem Milos gyakorlatilag kivert az ágyból. A végső lökést az adta, hogy ugrált rajtam, leesett, fölborított egy poharat, amiről azt hittem, hogy a bilije, pisistől, jó mérges lettem, kipattantam, és már nem is feküdtem vissza. Hanem néztem a mesét.

A dolgozó szobámban aludt Ádám, a feleségem öccse, aki este érkezett, edzésről - mert focista -, és nem akartam fölébreszteni. De a nővére mondta, hogy nyugodtan menjek be, úgysem tudom zavarni, ha egyszer alszik. És csakugyan. De hamarost megjelent Milos, és ő már bizony fölébresztette. Egy kicsit rajta is ugrált. Aztán reggeliztünk. Ők mind elmentek a játszótérre focizni - Milosnak föltűnően jó lapdaérzéke van. Jó is, ha Ádám kicsit foglalkozik vele, mert én ezt magamról nem mondhatom el.

Ma annyira jó idő volt, hogy hatalmas késztetést éreztem a biciklipumpálásra. Nem is késlekedtem, sőt nem csak fölpumpáltam a gumikat, hanem le is mostam mind a négy gépünket. Készen állunk a tekergésre. (Milos a keverést is tekerésnek mondja. Például: „megtekerem a teát”. És tekeri is rendesen.)

Nagyon ritka természeti állapot van most. A kertünkben már három napja teljes pompájában nyílik a hóvirág, de még ma is láttam jégfoltokat a fűben. A falu fölé emelkedő hegyen még jócskán van hó, de én már strandpapucsban, kabát nélkül, biciklivel mentem tejért. És tettem is egy jó nagy kört, edzésképpen.

Egy-két meleg nap elég volt ahhoz, hogy a föld repedezzen, de nem a száradástól, hanem attól, hogy bujkálnak ki a növények. A jövő héten pedig hatalmas biológiai robbanás várható. Hamar megzöldül és kivirágzik minden, mert a természet kénytelen lesz behozni a hátrányt.

Pista szomszédom meséli, hogy amíg mi Marokkóba voltunk, hazajött egy gólya, de - talán a rettenetes fagytól - eltűnt. Nyilván a hím volt, mert azok jönnek előre. A kérdés persze az, hogy falubéli gólya volt, vagy csak leszállt itt. Nyilván hatalmasat tévedtek az ilyen madarak, mert nem találták ki jól, mikor kell indulni. Most már csak az a kérdés, hogy Afrikában párosodnak, vagy itthon. Mert ha ott - Marokkóban láttuk őket röpködni -, akkor a gólyatyúk - vagy hogyan hívják - le tudja rakni a tojásokat, és azok talán ki is kelnek. Viszont azt nem hiszem, hogy minden fióka megmarad, ha csak az anyjuk gondozza őket. Ha tömegesen pusztulnak el ilyenkor a hímek, akkor előre lép egy új nemzedék, hogy az özvegyeknek legyen párjuk - gondolom. Ha ez még tavasszal megtörténhet, akkor mégis jobb, ha itthon párosodnak, hiszen akkor az új apukák föl is tudják nevelni a fiókákat. Többet kellene tudnom a madarakról.

Március 16. (szerda) Ma végre kabát nélkül mászkálhattam. Annyira jó idő volt, hogy Milos is órákat töltött odakint. (Alszik is, rendesen. Magától kijött a kádból, és hármat bukfencezett az ágyon, öt perc múlva bedugta a kezét a párna alá, aztán, mire megint odanéztem, már aludt.) A kerti munkák közül először a kutyaszar eltakarításába kezdtünk - mint hagyományosan, az első télutáni napon. Most különösen sok gyűlt össze, mert a java a hó alá került, sőt a finomja szét is nyomódott. Olyan húsz-harminc kilóra becsülöm. Persze az lenne jó, ha a betonra potyogatná a mi drága kutyánk. De nem: neki csak a fű jó, abba viszont beleragad. Ezért aztán valamelyik nap kénytelen leszek vízsugárral enyhíteni a maradék foltok sűrűségét, nehogy kiégessék a füvet. Azt a területet, ahol a gyerek a fűben játszik, már két éve lekerítettem, éppen a kutya fűbeszarás iránti oldhatatlan vágya miatt. Ha az embernek van egy ilyen négylábú barátja, akkor sok dolog van vele. Igazából azt nem értem, hogy ha ennyi időnk volt a kitenyésztésre, miért nem hoztunk létre valami kezelhetőbb lényt. Ha pár dolgot magától tudna, akkor szinte tökéletes társak lennénk.

Ha a kert teljesen fölszárad, akkor le kell vágnom néhány hatalmasra nőtt fűzfaágat. Februárra terveztem, hogy a kopasztást befejezem, de az időjárás nem engedte. Félő, hogy egy nagyobb szélben a hatalmas ágak ránk vagy a villanyvezetékre dőlnek. Már vettem kötelet is a zuhanás irányítására. Remélem baleset nélkül megúszom.

Más: Eszter és Gábor - akikkel Marokkóban ismerkedtünk össze - elküldték azt a linket, ami oda mutat, ahova a marokkói képeket tették föl. Kicsit jobb fotográfusok, mint én. (http://www.nws.hu/bcss/rg)

Március 15. (kedd) Ma Milos jó hajnalban fölébresztett, de valamiért vissza tudtam aludni, így elég későn keltem. Ha nem lenne gyerekem, néha egész nap aludnék. Persze azt szeretem a legjobban, amikor befekszik a baloldalamra, mert onnan látja a mesét, összebújunk, és én elalszom. Ilyenkor a talpával állandóan taposgatja a lábamat, de már megszoktam.

Amikor aztán fölébredtem, éppen elmentek játszóterezni a jó időre való tekintettel. Így lett két órám versekkel pepecselni. Aztán hazajöttek, megebédeltek, és jó nagyot aludtak, így megint matathattam a gépemen. Szóval eléggé széthullott ez a nap, de nem baj, kell ilyen is.

Láttam a tévében, hogy sikerült a mai napból is füttyögetős ünnepet csinálni. El kellene gondolkozni azon, hogy mire tartjuk az ünnepeket. Alighanem arra, hogy megtiszteljük magunkat. Hogy megemlékezzünk a saját méltóságunkról. Hogy tisztelettevéssel őrizzük eleink, őseink méltóságát. Ha nem megy, talán nem kellene erőltetni. Én például már régóta nem erőltetem, sőt azt hiszem, már soha életemben egyetlen-egy hivatalos ünnepségre sem fogok elmenni, mert nem akarok szégyenkezni. Pedig március tizenötödikét kifejezetten szerettem. Jó volt mászkálni a tavaszban. És most is, milyen kegyes volt az Isten: jó időt adott, hogy ne fázzanak az emberek. Jobban tette volna, ha havas esőt meg szelet ad. Talán akkor a bugrisok otthon maradnak. És különben is, didergő szájjal nehezebb füttyögetni.

Más: pár napja írtam arról a gyerekről, aki egyszercsak altatásban megszólalt szanszkrit nyelven, és kiderült, hogy csecsemő korában a pap bácsikája séta közben hangosan tanulta a nyelvet. Tamara lányom írta erről:

Szia Papa

Hát az rendben van, hogy egy valaki szanszkritul beszélt, de azt nem értem, hogy én mi miatt beszéltem fura nyelven amikor felébredtem. Andris azt állítja, amire én megjegyzem egyáltalán, még csak kicsit sem emlékszem, hogy az egyik éjjel felébredtem és tök komoly pofával folyamatosan beszéltem egy általa még soha nem hallott nyelven. Erre elkezdett röhögni, mert azt gondolta, hogy viccelek. Azt hiszem, kérdezett valamit, én meg ugyanazon a fura nyelven tovább folytattam, mint aki meg van róla győződve, hogy teljesen értik. Aztán meg tovább aludtam.

Azon gondolkoztam, hogy egyáltalán milyen nyelvekkel érintkezhetett ő tudatlan korában. Talán akkor tanultam bolgárul, de nem hiszem, hogy abból ő bármit is érzékelt volna. Bár az is igaz, hogy akkoriban kaptam rá a bolgár ortodox liturgiára, és az ottani kóruson rendkívül szépen artikulálnak. De ez sem valószínű. Lehetne az is, hogy állandóan valami külföldi adó szólt a gyerekágya mellett. De ezt se hiszem, mert egyrészt nem volt ott rádió, másrészt nem is nagyon lehetett olyan minőségben távoli népek adásait fogni, hogy azt ráeresztettem volna egy gyerekre. (Most például egy iráni adót hallgatok, de akkor még nem volt internet.) Az is lehet, hogy génekkel is lehet örökölni nyelvtudást, csak ezt még nem tudjuk. Mindenesetre, ha kiderül, igaza volt annak az asszonynak, akit - miután hált némettel, orosszal, magyarral, és teherben maradt - a háború után megkérdeztek, hogy ki lehet a gyerek apja. „Megtudjuk, ha megszólal.” (Ez nem vicc, a falunkban történt.)

Vagy egyszerűen az ördög műve volt. Jól megviccelte Andrist. Vagy az ufók.

Ma másfél éves Marci unokám.

Március 14. (hétfő) Ma egész nap versekkel bíbelődtem, aztán elmentünk Szentendrére Mirkó tizenötödik születésnapját ünnepelni. A feleségem készített neki tortát, és kapott egy pont olyan fotóstáskát, amilyet szeretett volna. Milos az úton elaludt, és gyakorlatilag végigszunnyadta az egész vendégséget. Amikor fölébredt, megpróbáltuk rávenni egy kis kakilásra, de nem nagyon sikerült. Aztán kiabált a fürdőszobából, hogy mégiscsak kell neki. Erre a mamája és a nénikéje egyszerre pattant föl, hogy na, végre... Vagyis a hét, amit velük töltött, amíg mi Marokkóban jártunk, nem múlt el nyomtalanul. Nagyon kedves jelenet volt.

Ma megint megcsodáltam a feleségem hihetetlen kézügyességét. Az öcsémék is születésnapra mentek - úgy látszik, mintha mindenki márciusban jött volna a világra -, és egy Árvay Laci-féle madarat vittek ajándékba. De nem akarták, hogy ez első pillantásra kiderüljön. Ezért addig tekergette rá a csomagolópapírt, amíg egy mutatós papírszobor lett belőle, ami valami asszonyt ábrázolt.

Mirkó egy év alatt úgy megváltozott, ahogy az kamaszkorban szokás. Tulajdonképpen megdöbbentő, hogy valami hormonok hatására egy kisfiú egyszercsak megnöveszti az orrát, a fejét, elkezd nyúlni a teste. El tudom képzelni, mit érezhetett az anyám, amikor ugyanilyen idős koromban megérkezett Németországból, és fél év után meglátott. Egy napig rám sem mert nézni, mert hol röhögött, hol a sírás kerülgette.

Ja, majdnem elfelejtettem: ma Milos bejött a szobámba, ahol éppen kávéztunk a mamájával, letett egy párnát a földre, és a falnál a fejére állt. Jó sokáig tartotta magát. Tanítgattuk neki, de nem gondoltam volna, hogy egyedül megcsinálja. Azt hiszem, három éves korban ez nagyon szép teljesítmény.

Úgy egy méter magasságig már szinte minden falunk eléggé mocskos, mert valahogy mindig úgy alakul, hogy a cipőjével vagy rugdossa, tapossa, vagy mászogatja őket. Kicsit firkál is, ha úgy adódik. Érdekes, de ez egy csöppet sem zavar minket, ahogy a már fölnőtt gyerekeim sem tudtak ilyesmivel megzavarni, amikor még kicsikék voltak. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy inkább legyenek lábnyomok a falon, csak éljen egy boldog kisgyerek is a közelben.

Milosnak a hét végén lesz születésnapja. A mamája merengett arról, hogy milyen boldog lenne, ha legalább az egyik hastáncos lányt elhívnánk. De úgy döntöttünk, hogy talán mégse, mert ha három éves korában ilyesmire szoktatjuk, akkor mit adunk majd neki, ha tizennyolc lesz.

A Muslim Starz nevű rádiót hallgatom, fogalmam sincs, honnan, mert az egész weblapja arab írásos. De nagyon szép zenéket ad.

Petőfi elalélna

Arra gondoltam, mi lenne, ha Petőfi - föltámadván - nem Barguzin felé indulna, hanem - magyarságát útlevéllel képtelen lévén igazolni - a zöld határon átsompolyogva, óvatosságból bujdokolna, fázna, éhezne, bekopogna a hajlékomba, és vacsora után arról érdeklődne, mi van mostan az országban.

Mutatnám neki hírvámpír lapok címoldalait: már egy hete azon hemzsegnek, hogy a rendszerváltás legszebb képviselőasszonya ország-világ előtt bevallotta leszboszi mivoltát…

Ezt még csak értené, de ha fölkapná a fejét, és megkérdezné, hogy mi az a „rendszerváltás”, csak nagy kínok közt, pironkodva bírnám elmagyarázni, hogy azt bizony sem nem a magyar-, sem nem a világforradalom lélekáradata hozta el nekünk, hanem csak megroggyant a rajtunk ücsörgő ügyeletes birodalom, és a gyarmatok hirtelen magunkra maradtak. Az meg úgy volt, hogy a muszkák uralma alatt a népek addig fényesítették a láncaikat, míg azok el nem koptak, és a földre hulltak. Most meg valahogy, mintha hiányolnák az emberek… A kardjainkat meg az utóbbi százötven évben inkább csak arra használtuk, hogy beléjük dőltünk.

A napi eseményekre visszatérve, alighanem a gazdatüntetésnél kicsit elakadnánk, mert el sem tudná képzelni, hogy a kormány, vagyis a felelős minisztérium, pláne a Birodalom fizet a jobbágyoknak és azok komolyan is veszik, hogy az jár nekik, sőt követelni merészelnek. Nem is beszélve arról, hogy potyadékmentes, de azért bűzös vasökreikkel elállják az utakat, és a pandúrok még csak el se zavarják őket.

Döbbenetes. Petőfi elalélna.

Mit mondhatnék neki a Semjén nevű diétai pártkövetről, aki a szabadelvű féléktől oly módon óvta a szülőket, hogy ha azokra szavaznak, hát ne lepődjenek meg, ha a fiaik egy szakállas bácsitól jutnak első nembéli élményükhöz? Hogyan mondjam el, hogy egy kissé túlfűtött, bizonytalan nemi identitású vénleányra emlékezetet, akire senki se kíváncsi, hát odaripakodik, hátha észreveszik?

Azt is el kell magyaráznom, hogy a pápisták mostanában úgyszintén nagy figyelemmel vannak nembéli mivoltunkra, parázna hajlamainkra. Ez meg abból lett, hogy az emberek százötven év alatt mindenféle ravasz módon úgy is képesek megösmerni egymást, hogy az együtthálásból mégsem lészen teherrel való az asszony. Kotyvalékos bogyót, vagy gumit használnak, amit a férfiak a vesszejükre helyeznek.

Most jövök rá, hogy talán még azt is el kell magyaráznom, mi is az a gumi, aztán meg azt, hogy a katolikusok azt miért is nem viselhetik. Viszont, ha emiatt terhecskét lelnek magukban az asszonyok, azt nem hajthatják el, mert az akkora bűn, mint a holocaust.

Hogyan lehet elmagyarázni Petőfinek a holocaustot? Meg azt, hogy javasasszonyságok titkos magzathajtásából miképpen lett ipari jellegű magoncmészárlás? Aztán meg azt, hogy a pápának nincs igaza, de mégis van valami kis igazsága?

Terry Black személyiségének, szereptévesztéseinek, üde, könnyedén szigorú szellemének honunkra gyakorolt hatását elemezve alighanem esztendőket öregednék. Petőfi meg talán attól, ha elárulnám neki, hogy pár nap múlva kiderülhet, hogy az ország házában vagy harmincan ülnek lapítva olyasfajták, akik férfi létükre férfiakat kévánnak, asszonyságuk dacára meg asszonyokat, és vannak köztük - állítólag - gyermekeket ártánymód kedvelők is.

Petőfi rémületében esetleg itt már hangot adna annak a gyanújának, hogy mi mintha többet matatnánk alant lévő szerveinkkel, mint a fejünkkel.

Ennek cáfolatául a listákat hoznám föl. Bár nehéz lenne megértetni, hogy miért pont másfél évtized után kezdik el a világvarázson közölni azok neveinek sorát, akik vagy spionok voltak a muszka megszállás idején, vagy nem. El kellene magyaráznom a magyar politikai sunyiság történetét Ferenc Józseftől, Horthyn át Kádárig, akik mind brutális, gyilkos elnyomók voltak, szigorúan bántak velünk, éppen ezért apánkként szerettük őket. És bár ezeket a királyainkat és helytartóinkat nem sikerült fölakasztani, halálukban rituálisan köpködjük őket azokkal együtt, akiket pribékjeikkel rabszolgálatba gyötörtek, éppen úgy, mint azokat, akik önként, alamizsnáért, vagy csak úgy, gonoszságból bepökték honfiú társaikat. Viszont a gyötrők, a hóhérsegédek, az inkvizítorok bántatlanok maradnak. Mint annyiszor.

Petőfi köpne egyet. Mit tudhat ő a szabadságról?

Március 13. (vasárnap) Mielőtt elfelejtem: Wandának (és Öcsikének) március 18.-án, délután kettőkor nyílik kiállítása Szegeden, a D-galériában (Klauzál tér 9.), és április 3.-ig tart nyitva. Hátha valaki arra jár. (http://andrassew.uw.hu/wanda)

A nap amúgy munkával telt, legalábbis délig. Utána pihengéltem, olvasgattam, gyerekkel bíbelődtem. Aztán mentünk Wandáékhoz, ahol a gyerekek órákon át rohangáltak.

Ede és Milos két jókora ruháskosárral játszottak. Autó gyanánt használták őket. Irigyeltem is, mert jó kényelmesen lehet bennük üldögélni. Lehet, hogy veszek egyet Milosnak. Tán még aludna is benne, mint Ede, akin egyszercsak észrevettük, hogy mesenézés közben elájult. Ülve aludt a kosárban.

Azért nézték a mesét, mert Milos annyira kimelegedett a rohangálástól, hogy jobbnak láttam, ha ücsörög egy kicsit, hiszen nekem kellett hazahoznom, mert a mamája elment a fővárosba az egyik barátnőjéhez, pletykálni. (Az más kérdés, hogy éppen akkor, amikor indultunk, visszajött. Viszont ott maradt)

A mesenézés azért volt érdekes, mert megint bebizonyosodott, hogy a gyerek azt nézi, amit vetítenek neki. Semmiféle magyarázatot nem találtam arra, hogy miért néznek egy teljesen érthetetlen, semmiről nem szóló, ám német nyelvű rajzfilmet. De pontosan olyan áhítatos figyelemmel, mint ha, mondjuk a Nemo előtt ülnének. Ez megint azt bizonyítja, hogy ha igényes mesét adunk a gyereknek, akkor igényes mesét néz. Nincs más hátra, mint egyeztetni: Magyarországon ne lehessen más a tévékben, csak igényes mese.

Ez a fölnőttekre is igaz. Ha nem lenne más műsor, vagy éppen film a tévében, mint igényes, akkor az emberek nem néznének igénytelen dolgokat.

Ne sokkal azelőtt, hogy hazaindultam, megjött Csilla és Zoli, aztán még Sándorka is. Legalább vele meg tudtam beszélni, hogy közös meglepetés-műsorral lépünk majd föl a performance fesztiválon.

Este még megjöttek Marabu rajzai. Április elsején nyitom meg a kiállítását Vácon, egy könyvesboltban. Az egyik legcsodálatosabb ember, azok közül, akiket ismerek.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Ön miért maradt ki a Nemzeti Konzultációs Testületből?”:

Jómagam is nagyon meglepődtem, amikor olvastam a névsort, és nem találtam a nevemet. Megtisztelő, hogy erre ti is fölfigyeltetek. Eleinte arra gyanakodtam, hogy talán elfeledkeztek rólam, bár az is lehet, hogy direkt nem választanak be ilyen testületekbe. Erre enged következtetni, hogy Gyurcsány se, Medgyessy se. Semmibe. De még tanácsot se kérnek. A miniszterek se. Nem vagyok egy bosszúálló típus, de ha majd egyszer én leszek bukott miniszterelnök, én is direkt megfeledkezem róluk.

A múlt héten Marokkóból válaszoltam arra, hogy „Ön mit zúzna be?”:

Tekintettel arra, hogy lapom es a szerencse jovoltabol Marokkoban tartozkodom, es nemigen jutnak el hazai hirek, fogalmam sincs, mire vonatkozik a kerdes. Am arrol beszamolhatok, hogy tegnap Marakesben vettem egy kilo paprikat, kivittem a csodalatos Jema El Fna terre, ahol mutatvanyosok szorakoztatjak a nepet. Eros sikoltozassal hivtam fol magamra a figyelmet, majd a labam taposo mozdulataival osszezuztam a szegeny paprikakat. Abban biztam, hogy a helyi sajto ram szall, de eddig meg nem kerestek, pedig lenne par zuzo mondatom. Ennyi tehettem a hazamert.

A Hócipős írásokat se tudtam berakni.

esemes

Tíz ittas vezetőért 30 ezer forint fejpénzt kapnak a megyei főkapitánytól a pécsi rendőrök.

Ez nagyonis rendben van. Az igazi az lenne, ha minden ittas-bevétel az övék lenne, mert akkor éjjel-nappal dolgoznának, és megvesztegetésről sem lehetne szó.

Orbán Viktor Volkswagen Golfjának hátulján, amellyel az országot járta, egy Nagy-Magyarország matrica volt.

Egyszerűen csak nem mer kicsi lenni. Ezt valahogy jelezni kell. Az se baj, ha egyre kisebbek leszünk az ilyen gesztusoktól.

Gyurcsány Ferenc évindító parlamenti beszédében hét kiemelt fejlesztési irányt javasolt Magyarországnak, köztük a szórakoztatóipart.

Ennek személyesen állt az élére a Heti egy tréfás sértegetés, bocsánatkéréssel című önálló műsorfolyammal.

Orbán Viktor elmondta Friderikusz Sándornak, hogy miniszterelnöknek lenni az egy szakma, és úgy érzi, hogy ő ehhez ért.

Több egyetem azonnal tanszéket indít. Tantárgyak: jóslás, statisztika-kavarás, ígéret-tőzsde, köpönyegpörgetés, itt a piros, hol a kommunista… meg effélék.

Venezuelában letartóztattak egy Brazíliából érkező spanyol püspököt, akinek kokain volt elrejtve a ruhájában.

Biztos valami félrefordított Lenin-idézetet olvasott, miszerint a vallás a nép kokainja.

Yes, comment...

Hangfelvételek kerültek nyilvánosságra Bush elnök fiatal éveiről. Ezekben szó esik egyebek között marihuana, kokain és alkoholfogyasztásáról illetve arról, hogyan egyeztethető össze vallásos hite a homoszexualitás elfogadásával. - tudósított a Klubrádió.

Aha!

Akkor ezt láttam a mindig üde, mindig értelmesen csillogó tekintetén.

Veres András katolikus püspök szerint az egyházba beépült ügynökök nem az egész társadalom, csak néhány társuk ellen vétettek, ezért nem kell a nyilvánosság előtt elnézést kérniük.

Igaz

Ebben teljesen igaza van: nem kell, csak illik.

Gyurcsány Ferenc a következő két hónapban tíz felsőoktatási intézmény hallgatói fórumán vesz részt.

Nehéz

Kéretik, hogy esze ágában se legyen viccelődni, mert eddig mindig abból lett baj. Bár az is baj lesz, ha egy tréfát sem enged meg magának, mert akkor meg azt írják róla, hogy gyáva, és nincs már neki humora.

A Penny Market Kft. egyik vezetője jósnőhöz vitte a munkavállalók személyes adatait: a jósnő által lopósnak ítélt dolgozókat felfüggesztették, majd létszámfeleslegre hivatkozva, rendes felmondással megszüntették a munkaviszonyukat.

Eccpecc

Ez még mindig jobb, mint ha az eccpecckimehetsz választott volna. Így legalább lehet perelni őket. Vajon milyen számlára, mennyit kapott ezért a jósnő, és hogyan számolták el a kiadást a központ felé? Valamint alighanem az is a vásárlókra tartozik, hogy még mindig ott dolgozik-e a tanácstalan vezető. Mert ha igen, akkor én például nem nagyon vásárolok abban az üzletláncban. Hiszen az is lehet, hogy egyszercsak kiemelnek a vásárlók közül, azon az alapon, hogy egy jósnő megmondta: loptam.

Kupper András a Fidesz új Budapest-politikájáról nyilatkozza a 168 Órában: "Becsöngetünk mindenhová. Kis közösségeket hozunk létre, bográcsozunk, és közben megbeszéljük az ügyes-bajos dolgokat."

Vízió

Látom magam előtt, ahogy Kupper úr és barátai becsöngetnek, mondjuk egy telepi lakásba, fölszedik a szőnyegpadlót, a hozott bogrács alá gyújtanak, aztán eldumcsiznak a tulajdonossal arról az ügybajról, hogy most akkor hívják-e a tűzoltókat, avagy sem. A panelproli meg előveszi a bészbólütőt, hogy nyomatékkal jelezze a véleményét. A püfölés közösséggé gyúrja a vendégeket, amire már lehet építeni a következő főpolgármester-választás kampányában.

Megalakult az adózók érdekvédelmi szövetsége, a Magyar Vizsla. Elnöknője elárulta a 168 Óra riporterének: "itthon a politikusok fordítva ülnek a lovon."

Kunszt

Nem tudom mi baj van ezzel a fordítva lovaglással. Történelmi tény, hogy ezt a magyar származású dakotáktól vették át, és nagyon jól meg lehet belőle élni a porondon.

Március 12. (szombat) Éjjel kettőkor feküdtem le, mert Zsuzsával még beszélgettünk egy kicsit. Hétkor már kelnem kellett a tanítás miatt, de még volt arra idő, hogy együtt kávézzunk Zsuzsával.

Ma két csoportot tanítottam. Nagyon kedves, okos társaságok. A legaranyosabb az volt, hogy egy házaspár - mindketten hallgatók - nem tudta hova tenni a négy hónapos kisgyerekét, és behozták az órára. Kifejezetten jól éreztem magam ettől, pláne, hogy a szünetekben kicsit meg is szaglászgattam a babát. Egyáltalán nem zavart, el is aludt. Mondtam, hogy legközelebb is hozzák nyugodtan.

(Persze nem lehet tudni, milyen hatással van az ilyesmi a gyerek fejlődésére. Egyszer olvastam, hogy egy beteg a műtőasztalon ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Az egyik orvos később kiderítette, hogy ez a szanszkrit volt. A jelenséget azzal magyarázták, hogy arra az emberre csecsemő korában az anyja testvére vigyázott rendszeresen, aki pap volt, és miközben a babakocsit tologatta, hangosan tanulta a szanszkrit nyelvet.

Jó történet, az is lehet, hogy igaz.)

Hazafelé bementem Ákos öcsémékhez Szentendrére, egyrészt, mert ott volt Milos és a mamája, másrészt jó volt még egy kicsit beszélgetni, meg a tegnapi buli maradékából eszegetni.

Március 11. (péntek) A mai nap legnagyobb eseménye az volt, hogy este átmentünk Wandáékhoz, mert nálunk tartottuk Ákos öcsém 50. születésnapi meglepetésbuliját. Hatalmas szervezés - a család fele hetek óta ezen dolgozott - után a család, néhány barátja és kollegája köszöntötte. Az már megérkezése előtt is nyilvánvaló volt, hogy mennyire szeretik.

Az étkekről partyszerviz gondoskodott, kiváló ételekkel és italokkal, tapintatos kiszolgálással. Az est csúcspontja az volt, amikor három hastáncosnő jelent meg, és csaknem egy órás műsort adtak. Gyönyörű volt, rendkívül finom, minden ízléstelenségtől mentes táncot lejtettek, csodálatos zenére. Milos - aki persze ismét a társaság kedvence volt elájulásáig - ámulva figyelte őket, aztán közölte, hogy a néhány nap múlva eljövendő születésnapjára ő is meg akarja hívni a lányokat.

A másik csúcspont az volt, amikor az öcsém gyerekei levetítették azt a filmet, amit hetek óta forgattak. Ebben a kollegák, barátok és a család tagjai, valamint a Budai Parkszinpad alatt lakó hajléktalanok köszöntötték Ákost. Voltak benne kifejezetten fergeteges humorú jelenetek is. Az egyik alatt komolyan aggódtam, hogy az öcsém éppen születésnapján pusztul bele a röhögésbe.

Nagyon jól éreztük magunkat. Az is jó volt, hogy kevés kivétellel az összes rokonunkkal tudtunk egy kicsit beszélgetni. Végül Zsuzsa nénikém nálunk is aludt.

Március 10. (csütörtök) Ma bementem a hivatalba, meséltem a barátaimnak milyen jó volt Marokkóban, és persze elintéztem pár hivatalos dolgot, és megbeszéltem a munkarendet. Aztán átmentem egy iskolába, ahol tornatermet bérel a feleségem tollaslapda sportköre, aláírtam a szerződést, befizettem a következő heti bérleti díjat. Aztán a szentendrei bőrgyógyászatra mentem, mert Milos ott várt a mamájával. A kicsi gyerekünk tele van viszkető kiütéssel. Mint kiderült, vélhetően egy gyógyszertől keletkeztek, amit köhögés ellen szedett. Sokan várakoztak, de szerintem jól mulattak, mert Milos gondoskodott a szórakoztatásukról. Gyakorlatilag bemutatta, hogy miképpen viselkedik egy rendelő várótermében egy rossz kisgyerek. A legaranyosabb az volt, hogy egy hölgy szabályos röhögőgörcsöt kapott, amikor Milos távozás előtt az öltözködés közepette az anyjával tusakodott, és ő egy igen cseles mozdulattal, egyetlen másodperc alatt ráhúzta a sapkát a fejére. Arra gyanakodtam, hogy a könyvön nevet önfeledten. Meg is kérdeztem, mit olvas. A Háború és békét… Aztán fölmentünk Wandáékhoz, hogy átadjuk nekik, amit Marokkóból hoztunk, de senkit nem találtunk otthon. Otthagytuk a csomagot és hazajöttünk. Milos persze elaludt a kocsiban, és nem ébredt föl itthon sem - csak egy kicsit -, viszont este majdnem tizenegykor szépen fölvette a cipőjét, kijött, és teljesen kipihentnek mutatkozott. Végül megfürdött a mamájával, így vissza lehetett terelni az ágyba.

2005. március 9. 13:36 Végre kicsit összeszedtem magam, és kiegészítettem azt, amit a fórumban írtam Marokkóból.

Marokkói följegyzések

(vastagbetűs kiegészítésekkel)

Vak öreg az asszonyával a marakesi medina szélén Csodálatos díszítés a királyok sírkertjében Ajtóív a marakesi Bahia-palotában Folyosó a marakesi Bahia-palotában Egy új "vallás" imafülkéi a szállodában Marakesi életkép Öreg ember jellegzetes viseletben Csodás fények a forgatagban Jellegzetes "termőföld" Marakes és Agadir között Szabályos, bár kissé elnagyolt emberábrázolás Az agadiri nagymecset Az óceán Agadirnál Kecskék a fán A világörökség része Agadir és Dafrau között Dafrau a soktonnás gránitkavicsokra épült városka Musztafa, a hatvankét éves halászember

050227 (még itthon) A lakást átadtuk, aztán elindultunk. Ákos öcséméknél Milos kétségbeejtő módon fájlalta a hasát, de aztán rettenetes kínok között kakilt, és föléledt. (Annyira szenvedett, hogy már azt gondoltam, hogy nem lehet így itt hagyni.) Már alszik, és rendben van.

Most mi is nyugovóra térünk, mert mindjárt kelni kell.

050228 22:58 Marakes, Marokkó (Tudom, hogy a város nevét úgy írják, hogy „Marrakech”, de én ezt nem látom indokoltnak.)

Nagyon nehezen írok, mert itt egészen másképp vannak a betűk, mint otthon, csak azt nem tudom, hogy a francia vagy az arab nyelv miatt. (Francia - máris keletkezett egy újabb okom a gyarmatosítás utálatára. Az most más kérdés, hogy a marokkóiak mit gondolnak a franciákról. Azt például, hogy magas az írástudatlanok aránya francia örökségnek tekintik.)

Csodálatos volt az út. Java részét a pilótafülkében töltöttem. Megint rá kellett jönnöm, milyen picike országban élek: balra a csöppnyi, meglepően kicsi Balaton, jobbra meg látom a Dunát. És Európa is semekkora. (Odaföntről nézve kicsit érthetőbb, hogyan tudjuk olyan hatékonyan összemocskolni ezt a bolygót. Kicsi. Négy óra alatt eljutottunk Afrika északnyugati sarkába. Ha föltankoltunk volna, és elindulunk, pár óra múlva már Braziliában vagyunk.)

Nagyon jó volt a testvéremmel röpülni. Lenyűgöző, az a könnyedség, ahogy egy ilyen félelmetes masinát kezel. Marakeshez viharban értünk, rázta a szél a gépet, de úgy tette le, mint egy pihét.

Bejöttünk a városba, a szállodába, tisztálkodtunk, pihengéltünk egy kicsit, aztán elindultunk kalandozni.

Egyszercsak a középkorba jutottunk. De nem olyanba, amilyennek azt mi képzeljük, mert ez barátságos és gyönyörű. (Marakesben viszonylag könnyű tájékozódni. A város főutcája a Koutoubia-mecsethez vezet. Csak ez egy kicsit csalóka. Az út fél órásnak nézett ki, de kétszer akkora volt. Úgy alakult, hogy azonnal bejutottunk a medinába.)

Ilyen lassan írok, mert nem találom a betűket. Borzasztó.

A szuk, (piac, heti piac, de a turisták a medina megnevezésére is használják) a történelmi városrész, ami egy bazár (a mi fogalmaink szerint) gyönyörű, jó sokat fényképeztem. Visszafele taxival jöttünk, hogy legyen halálfélelmünk is. Én meg így embereket vezetni nem láttam. Lovak, szamarak, gyalogosok, biciklisták között száguldoztunk. Talán elég annyi, hogy a jobboldali tükröt kétszer csapták le egy kilométeren belül. A taxis meg igen jól mulatott azon, hogy a nőnemű európai utas sikoltozik. (Vélhetően az a főszabály, hogy aki elől van, azé az elsőbbség. Ezért aztán tülekszenek is a megfelelő helyre. Közben jelezgetnek egymásnak dudával. Vagyis ott a tülkölés nem az idegesség jele. Arra nem jöttem rá, hogy milyen alapon eresztik be egymást oldalról, de nagyon úgy tűnik, hogy aki eléggé rámenősen elindul, azt hagyják bejönni. Petri azt javasolta, hogy vigyek jogosítványt, és béreljek autót. Ezt én nem merném másnak javasolni. Ha csak egyetlen-egy közmegegyezéses jelzés is akad, amit nem ismerünk, az életveszélyes.

Levente, az idegenvezetőnk mesélte, hogy turnusonként egyszer őt kicsit elütik, mert a testével védi a béna utasokat. El is hiszem.)

A nőnemű a szállodában egy rövid vacsora után azzal kezdte lekváros hetet, hogy szépen el is aludt.

Én meg most itt befejezem, mert én is (mindjárt elalszom), és az rosszul néz ki egy szálloda halljában.

(A számítógépeket kis imafülkékbe tették. Nem tudom, hogy csak egy újabb ürügy volt ez a térpiszkálásra, vagy így akarták jelezni, hogy elhatárolódnak a dologtól. A netezés elég drága: egy óra ötven Dirham, vagyis nagyjából 1200 forint. De állítólag vannak olcsóbb netkávézók is a városban. )

050301 23:00 Marakes

Ma délelőtt is meg délután is városnézésen vettünk részt. Először a nevezetességeket meg a műemlékeket tekintettük meg. Számos érdekességet tudtunk meg az iszlámról az idegenvezetőnktől, aki igen fölkészült ember. Ide is írom a nevét, mert azzal tűnik ki a fehér emberek közül, hogy a hátuk mögött sem utálja az arabokat, és tisztelettel van az iszlám iránt. Lelkes Leventének hívják, ami beszélő név. (Nagyon fontos lenne, hogy az iszlámot megismerjük. Talán nem kell magyarázni, miért. Nem állítom, hogy belepusztul a világ, ha tovább szélesedik a szakadék a két kultúra között, de az biztos, hogy igen kellemetlen élet vár ránk, ha nem nyitunk, egyenként, személyesen, a lelkünkben. Az pedig szinte képtelenség, hogy a híradásaink csak a rossz, számunkra ellenszenves jelenségekről szólnak. Nem csoda, hogy egyre előítéletesebbek vagyunk. Csak egy egyszerű példa: mindenki előre jelezte - nevetgélve persze, hogy nagyokat guggolunk majd, ha a szükség úgy hozza, mert Marokkóban csakis két téglás pottyantós ürítkezőhelyek lehetnek. Ezzel szemben az az igazság, hogy egetlen-egy guggolósat láttunk, de azt is pont olyan tiszta volt, mint egy európai illemhely.)

Sok fényképet készítettünk.

Aztán együtt ebédeltünk két útitársunkkal (Eszterrel és Gáborral). Tajit (ez egy kuszkuszos étel sok zöldséggel és hússal - a kuszkusz állagát tekintve a dara és a házi tarhonya között helyezkedik el, és mindenhez eszik) ettünk, mentateát (csodálatos ital, rituális módon fogyasztják) ittunk.

Aztán megint taxiztunk, de elmaradt a vidám sikongatás, talán azért, mert csekélyebb volt a forgalom.

Délután idegenvezetéssel voltunk szukban. Igen érdekes volt, leszámítva egy berber patikalátogatást, ami hosszan húzódott és én nagyon untam.

Szembesülnöm kellett azzal, hogy engem itt az emberek negyedóránként Ali Babának szólítanak. De nem tudtam, hogy ez most a termetemnek szól, a szakállamnak, vagy minek. Délután aztán egy buszsofőr megint alibabázott, mire megkértem Leventét, hogy tisztázza a dolgot. Kiderült, hogy ez a tisztelet jele, és a szakállamnak szól. Hat elég hülyek, hogy nem növesztenek mindannyian szakállat, és akkor tisztelhetnék egymást.

050302 Agadir (A város neve azt hiszem raktárerődöt jelent, de valójában egy plázsás üdülőközpont, kikötővel, erőddel. Nagyon új, mert 1960-ban egy földrengés porig rombolta. Fölötte a király tiszteletére egy dombon kirakták azt a feliratot, miszerint „Isten, haza, család”, amiből ezer év múlva az akkori történészek arra a következtetésre jutnak, hogy Torgyán próféta hatása idáig terjedt.)

Hatalmasat mászkáltunk (még) Marakesben, jó nagyot vásároltunk. Ez nagy alkudozásokat jelent "Ali Baba hard" mondta a papucsárus és odaadta az (eredetileg kért) ár feléért a portékát. (Javaslom a Budavár Toursnak, akik minket vittek, hogy készítsenek egy listát arról, hogy miért mennyit szabad adni. Ha az ember egy hónapot töltene Marokkóban, nyilván tisztában lenne az árakkal, de egy hét nem elég a tájékozódásra. Például papucsot az állami, fix áras boltokban lehet látni akár nyolcvan Dirhamért is, de ezt az ember többnyire csak az utazás végén tudja meg. Érdemes először az ilyen boltokba ellátogatni. Hogy a papucsnál maradjunk: a kereskedő háromszázat kért egy párért. Kiváló minőségű, gyönyörűen díszített, bőrtalpú árú. Amikor elkezdtünk alkudni, akkor azt mondtam, hogy két párért adok háromszázat. A kereskedő erre 580-at mondott. Bár a végén nekem lett igazam, mert az Isten segítségéért fohászkodó, kissé teátrális stílusommal, majd a látványos otthagyással és elvonulással sikerült rávennem, hogy fogadja el az eredeti ajánlatomat, még mindig azt gondolom, hogy nem kellett volna száznál többet adni párjáért. Ha egy kis füzetkébe le lennének írva az irányárak, nyugodtabban múlathatnánk az időt az alkudozással.)

A legcsodálatosabb tér (Jemaa-El-Fna) fölött ebédeltünk (Eszterrel és Gáborral); igen jót és igen nagyot. Kisütött végre a nap két napos esőzés után. (Persze ez nem is hasonlítható a magyarországi időjáráshoz, ahol, mint hallottuk minden idők leghidegebb márciusi hete pusztította az emberek maradék erejét. Inkább olyan kellemetlen tavaszi eső volt.) Le is sültünk egy kicsit. Jó hely ez az Afrika. Ebed után taxiztunk a szállodába, mert indultunk ide Agadirba. Négy órás hihetetlen út után el is értük, és most szépen elájulunk.

(Félsivatagos vidékeken mentünk, betekintést kaphattunk arról, hogy miképpen élnek a falusiak. Nem is lehet összehasonlítani a pompázó, tobzódó városi építészetet azzal, ami a falvakban látható. Félsivatagos vidék, vélhetően elképesztő erőfeszítéseket kíván a mezőn való gazdálkodás. A házak kívülről szinte megkülönböztethetetlenek, a szegénység nyilvánvaló. Valójában persze ennyi tapasztalattal nem tudom eldönteni, hogy Marakesben lennék-e inkább cipőpucoló, vagy valahol az Atlasz lábánál földműves. Mindenesetre kevéssé találom vonzónak azt a társadalmi életet, ami abból áll, hogy néhány kaftános ember üldögél a helyi műanyagszékes kávázóban, vagy egy-egy fal tövében. Az is lehet, hogy beszélgetnek, de én inkább a hosszú hallgatásokra gyanakszom.)

050304 00:46 Az a baj, hogy mire innen hazamegyünk, teljesen új képünk lesz Afrikáról: sivatagos vidék, ahol állandóan esik az eső. Most is zuhog. Ma többször megáztunk, de nem voltunk hajlandók ettől rosszul érezni magunkat.

Az óceán gyönyörű, nagyot sétáltunk a parton, aztán elmentünk egy kertbe, ahol csodálatos madarakat mutattak, plusz megfigyeltük, hogy az arab pasik hogyan udvarolnak a lányoknak. Aztán fölültünk egy olyan autó vontatta vonatocskára, amilyen a Margit szigeten is van, és körbejártuk a várost. Este pedig elmentünk kávéházazni barátainkkal, Eszterrel és Gáborral. Nagyon jó volt.

Ha hazaérek, ezt persze majd kiegészítem. Például lesz egy-két megjegyzésem az arab pasikról.

(Valahogy értesíteni kellene őket arról, hogy eléggé ellenszenves, ha az oda látogató turisták nőit még akkor is leszólítják, vagy megjegyzéssel illetik, ha mondjuk egy kézen fogva közlekedő párról van szó. Ha ugyanezt megtenné velük egy európai férfi, azonnal leszúrnák. Azzal élnek vissza, hogy az európai ember nem teszi magát nevetségessé azzal, hogy rájuk kiabál, vagy utánuk szalad. Én értem, hogy állandó gerjedelemben vannak a fehér nők puszta látványától is, de ez még nem elegendő ok erre a tahóságra. Hozzá kell persze tenni, hogy az európai - és amerikai - nők sokat tettek azért, hogy kevésbe vegyék őket. Szinte elképesztő, ahogy viselkednek és öltözködnek egy olyan országban, ahol percenként látni lefüggönyzött nőt, vagy ahol például teljesen fölöltözve fürödnek az asszonyok a tengerben, mert ezt írja elő az iszlám. A viselkedésükből az is világos, hogy az arab férfiak udvarlása kedvükre való, hiszen nagyon szép pasikról van szó, bár nekem az ott élő fekete - szerecseny - nők kicsit jobban tetszenek. Mindenekelőtt azért, mert gyönyörű a tartásuk. Ez a fekete férfiakról is elmondható. Természetesen ők a helyi cigányok, hiszen nem arabok, és így a társadalmi ranglétra legalján élnek.

Ha egy nőnek mindennek dacára kellemetlen egy arab férfi tolakodása, akkor a legcélszerűbb, ha a tenyerébe fest egy szemet, és a férfi arca elé teszi. Ez a „Fatima keze” jelzés az átoktól véd, és azonnali hatású.

Kicsit ide tartozik az is, hogy az arab kereskedők rendkívül kellemetlenek. Gyakorlatilag nem lehet úgy sétálni, hogy percenként ne szólítsák meg a turistát valami vásárlásra, boltnézésre, esetleg hasisszívásra invitálva. Ennek nem találtam meg az ellenszerét. Bár jónak látszik feleségem ötlete: ha legközelebb arra megyünk, viszünk mindenféle szirszart, és aki megtámad minket, annak megpróbáljuk eladni a készletünket. Például káddugókra, kinderes bábucskákra, esetleg miniatűr Miska-kancsókra gondolok. De jó lehet az olyan hungaricum is, mint a pemetefű cukorka.)

Nagy élmény volt ma, hogy messengeren láthattuk a család számos tagját, és persze Milost is. Hála Istennek annyira jól érzi magát az öcséméknél, hogy nem miattunk cirkuszolt, hanem azért, hogy nem nézheti a Tarzant.

050304 19:53 Ma reggel megint zuhogott, de aztán kitisztult. Kicsit napozgattunk az erkélyen, aztán nekiindultunk a városnak. Kimentünk a szélére, és egy olyan kávéházba ültünk be, ahova nem járnak turisták, csak a helyi proletárok. Nagyon kedvesek voltak. Ott ebédeltünk. Aztán lementünk a tengerpartra és hatalmasat sétáltunk.

(Agadir tengerpartja kifejezetten mocskos. Feltételezem, hogy ez csak az előszezonban van így. A város, a hatóság igyekszik, láttam homokforgató munkagépeket, de a part szélét úgy látszik, nem tudják megtisztítani. A szenny nem a város, hanem a tenger felől érkezik. Tehát ez nem az arabok mocska, hanem az európai hajókázóké. Mert okkal feltételezem, hogy a hajókról dobálják ki a mocskot, mielőtt a kikötőbe érnének, hogy ott aztán ne kelljen fizetni a szemetelésért. Erre engedett következtetni például az, hogy egy partszakaszon jelentős mennyiségű eldobható pelenkát láttunk.)

Most hatalmasak a hullámok, nagyon zug az óceán. Jó nap volt ez, mert egy csomó szép gesztust kaptunk az emberektől. Itt például teljesen természetes az, hogy megyünk az utcán és egy öregember messziről jelzi, hogy meg akarja fogni a kezemet, és nagyon boldog, ha odamegyek. A gyerekek is ugyanígy.

(Sok a koldus, de érdemes csekélyebb összegeket a zsebünkben tartani, mert az öregek szépen, kedvesen megáldanak, ha kapnak valamit.)

Általában jó megjegyezni, hogy minden híreszteléssel ellentétben itt nagyon nyílt, barátságos, jóakaratú emberek élnek. A legszebb gesztus, amit ma láttunk, az volt, amikor egy gazdag ember megetette a szegény cipőpucolót. (Marakesben meg azt láttuk, hogy az európai ember, a turista hogyan fényképezi a lábánál serénykedő cipőpucolót az ő digitális kamerájával.) Az iszlám parancsa a szegények istápolása. Jó világ ez, kár, hogy olyan keveset tudunk róla. Holnap elmegyünk a hegyekbe, de remélem, este hozzájutok a nethez.

050305 Ma Tafrauban voltunk. Ez egy csodálatos berber vidék. Bar ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kellett oda buszozni.

Ilyen úton én meg soha nem voltam. Az rendben van, hogy 500 méteres szakadék fölött megyünk, de az szokatlan, hogy se korlát, se tükör a kanyarokban, viszont egy autóbusz szélességű az út, mi meg pont egy autóbusszal vagyunk. Rémisztő volt. Visszafele meg is álltunk másfél órára, mert egy szembejövő lakóbusznak kiesett a kereke, és képtelenség volt arrébb vinni az út közepéről.

Az van, hogy bármennyire is szépek itt a tájak, bármennyire kedvesek az emberek, ha úgy adódna, nem szeretnék itt falun élni. Egyszerűen szinte tökéletesen ingertiszta a környezet. A falusi házak olyanok, mint a félkész vályogdobozok, el se tudom képzelni, hogyan lehet élni bennük.

Érdekes, hogy itt a mecseteket a zsidók építik, hálából, mert tisztességesen bánt velük annak idején a marokkói király.

Láttunk fákon legelésző kecskéket, és számos más csodát. (A legérdekesebb az, hogy képtelen voltam megállapítani, hogyan lehet a földből megélni. Az rendben van, hogy az argana olaj a kecskék által kikakilt arganamagból készül. Meg az is, hogy lehet legeltetni. De a föld olyan, hogy a magyar paraszt le se köpné. Szabályosan kavicsmezőkre vetnek. De ezekhez is évszázados munkával jutottak hozzá. Úgy, hogy a nagyobb köveket addig pakolgatták, amíg teraszok nem lettek. Szinte minden területen ott az ember nyoma. Bár ez nem olyan természet-átalakítás, ami ártana a természetnek. Az is sajátos, hogy a házakhoz nem vezet út, viszont a hegyek tetején is laknak. Természetesen ott sem víz, sem villany nincs. Csodásak a kis erődítmények, de szinte teljesen kihaltnak tűnnek. Ezek azt mutatják, hogy az itt élők évszázadok óta védekeznek valakik ellen. Állítólag, ha egy európai helyi kísérő nélkül, egyedül próbál bejutni a házukba, még mindig azt kiáltják, hogy „római”. Lassan felejtenek.)

050306 19:31 Ma elvertük az összes pénzünket, mert találkoztunk Musztafával, a 62 eves halásszal, aki idegenvezetőnknek szegődött. Elvitt minket a kikötő fölé, egy mecsetkehez, aztán tenger gyümölcseit enni, abszintot inni. Csodálatos volt, bar elképesztően sokat fizettünk. Musztafától többet tudtunk meg Marokkóról meg a berberekről, mint eddig bárkitől.

Egyébkent három kicsi gyereke van, és egy 130 kilós fekete felesége, aki nagyon szeret. Sokat mesélt az iszlámról, altatódalra, meg írni tanította a feleségemet. Jelentős összeggel támogattuk a családját, de ezt nem sajnáljuk.

(Az igazság az, hogy bár nagyon szépeket mesélt Musztafa arról, hogy az iszlám milyen jót tesz az embereknek, mert például nem szabad hazudni, csalni, lopni, azért hagyta, hogy a vendéglős - látván tapasztalatlanságunkat - legalább a dupláját kérje annak, amit adott. Vagyis részt vett a becsapásunkban. Az is lehet, hogy jutalékért. Tekintettel arra, hogy a magyar vendéglősök is gyakran ilyenek, nincs miről ítélkezni. Azt azonban jó tudni, hogy ha egy arab sétálgat velünk, mindenfélét mutogat, elvisz valahova, ahol pénzt lehet költeni, azt nem önzetlenül teszi.)

Holnap már megyünk haza, sajnáljuk is meg nem is. Azt például kifejezetten sajnáljuk, hogy nem sétálhatunk többet órákon át a tengerparton, mint ma. Csodálatos időben, persze, mint ma.

050308 Megérkeztünk. Szerencsésen. Most a telefonomról írok. Annyira elfáradtunk, hogy szabályosan araszolunk.