Bodor Pál (Diurnus)

Április 29. (péntek) Mivel BB és Milos elmentek nagymamázni, reggel nem volt autó, így busszal mentünk A-val a fővárosba. Meg HÉV-vel. Rendes időben beértünk. Tulajdonképpen az a legjobb megoldás, ha az ember Békáson átszáll a HÉV-re, mert akkor kikerüli a Szentendrei út forgalmát, és ezzel akár fél órát is nyerhet. De még az is jó, ha a Flórián téren marad a kocsi, mert a Hungárián is lehet nyerni egy fél órát - annyival gyorsabb a villamos.

Ma már rendesen beálltam rovatolni. Elsőre sikerült mintegy negyedóra alatt betördelni az oldalt, mert pontosan az elképzeléseim szerint számoltam ki mindent. Ezt még Ádámmal beszéltem meg. Az a lényege, hogy a szerzőket rá kell szorítani arra, hogy mindig állandó méretezés szerint dolgozzanak. Vagyis se többet, se kevesebbet ne írjanak, mint amennyit az oldal elbír. (Ez hívják lyukra írásnak.) Így nem kell húzni a publicisztikákból. Az a szerkesztői munka legmegalázóbb része, hiszen nem más, mint csonkolás. Ráadásul egészséges részek erőszakos eltávolítása. Az újságíró egy-egy publicisztikán legalább két-három napon át dolgozik. Rendszerint minden félmondattal hosszan bíbelődik. Ha megjelenik egy gondolat, mondjuk a hatodik sorban, az esetleg a negyvenedikben folytatódik. Ha a szerkesztő siet - márpedig például tördelés közben biztosan -, akkor aligha tud eléggé elmélyülni, elemezni, súlyozni. Ha tíz sor „lóg ki” a lapból, akkor talál egy tíz soros bekezdést, kihúzza, és esetleg nem veszi észre, hogy a gondolati építmény egyik legfontosabb elemét rántotta ki. Ha mindenki betartja a méretszabályokat, akkor ez gyakorlatilag nem fordul elő, vagyis mindenki megszabadul a kellemetlenségektől és a megaláztatásoktól. Persze ehhez fegyelem kell.

Úgy volt, hogy együtt jövünk haza Milossal és a mamájával, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis inkább busszal jövök, mert nekik még három helyre kellett elmenni, én meg itthon akartam lenni, mert jött Mirkó. Majdnem lekéstem a buszt, mert valami romlott villamos poroszkált előttünk, de az utolsó percben elértem.

Mirkó biciklivel jött. Át a kompon a Határcsárdánál, aztán végig a szigeten. Ő a legjobb bringás, akit ismerek, bár most nem a mutatványos gépével jött. Ő a legjobb telefonszakértő is - dacára éppen csak kamaszodó mivoltának - egy nagy telefongyártó cég termékeit teszteli. Ezért aztán vacsora közben megbeszéltük, mi várható a telefonok fejlődésében, de azért szó volt a mindenségről meg az emberiség önhitt, nagyképű világképéről is.

esemes

A Napi Ászban már péntek reggel meghalt a pápa.

Nem nagyon mernék ítélkezni, mert abban a hírzavarban ebbe a csapdába, lapzártakor, vagy utána bármelyik szerkesztő beleeshetett volna. Én is.

A Fidesz vizsgálná Gyurcsány meggazdagodásának körülményeit.

Mindannyian tudjuk, hogy Gyurcsány múltjában vannak kínos elemek. Most kicsivel jobban érdekelnek Orbán kínjai. Talán még a fideszeseket is.

Szégyenlősen átadott alamizsnát nem fogadok el, mondta Bokros, amiért kormánykitüntetése indokai között nem szerepelt a 95-ös stabilizációs program.

Most szerettem meg igazán. Alakíthatna már valami pártot, mert ha így haladunk, hamarosan kétpártrendszer lesz. Kellene egy stabilizáló erő.

Székhelyi kijelentette, hogy ő is hímvessző.

Miután a Székhelyit gyalázó tüntetők jót idegeneztek, okafogyottá vált a bocsánatkérése. A nagy fütyiségben, ő itt szinte csak bögyölő.

A kérdezettek harmada szerint április 4-én felszabadítottak minket, egy másik harmad szerint megszálltak minket, a harmadik harmad szerint mindkettő.

Nyilván mindkettő, szép sorjában. De tegyük hozzá: az is valami, hogy legalább önként elmentek. Szokatlan.

A tokaji jegyzőkönyvek megjelenésekor az ügyben érintett Szász I. Attila ügyvéd azonnali hatállyal felmondott egy őrző-védő cégnek, s azóta nem lehet elérni.

Mit kell rajta elérni? Elérte őt a végzet. Az elől csak a hatalomba, vagy a közelébe menekülhet.

Szürke kardigán díjat, a politikatudomány citromdíját kapta a Politológus Védegylet honlapjának látogatóitól Kéri László.

Szeretem, amikor többnyire teljesen ismeretlen szakfigurák lehetőséget adnak névteleneknek olyan ember megalázására, akinek a seggéből bújtak ki.

Torgyán könyve sikerétől teszi függővé, hogy visszatér-e a politikai palettára.

Rajtunk múlik: ha akarjuk, hogy a Fidesztől elvegyen öt százalékot - mert ennyi van benne - bizony futtatni kell. Vigyázat: most még kicsi a gömböc, de már éhes!

Yes, comment…

Horn Gyula bejelentette: felkérés esetén vállalná a köztársasági elnöki tisztet.

Miért ne?

Lehet, hogy én is, de senkinek se jutok eszébe. (Különben ezt megfigyeltem más alkalmakkor is.) Egyébként meg miért ne vállalná? Csak bíztatásként: amikor a pápa meghalt, volt egy nagy államférfihoz méltó mondata a Klubrádióban: - Részvétem a hívőknek, és az egész emberiségnek.

Mind a négy párt képviselője megszavazta az ügyrendi bizottságban azt a javaslatot, amelynek alapján vizsgálóbizottság tisztázná Orbán Viktor szerepét a felesége és baráti társasága által létrehozott gazdasági társaságban.

Ügyrend

Nem értem pontosan, mit kell tisztázni. Ha nem igaz, amit az Élet és Irodalom állít, akkor kérjen helyreigazítást, perelje be. Ha nem teszi meg, akkor kérjen bocsánatot, és vonuljon vissza. Ez itt az ügyrend.

Szeptembertől legfeljebb három kilogrammnyi tankönyvet cipelhetnek az általános iskolák alsó tagozatos diákjai.

Mínusz kettőkilencven

Jó, és mi van akkor, ha valamelyik nap három és fél kilóra jön ki? Akkor a földrajz- vagy a matematika könyvet hagyja otthon a gyerek? És hogyan mondja meg a földrajztanárnak, hogy inkább a matematikát választotta - vagy fordítva? Nekem van olyan elektronikus könyvem, amelyikben benne van csaknem az egész magyar klasszikus irodalom. Tíz deka. Ha annyit rendelnénk belőle, amennyi gyerekünk iskolába jár, a tizedébe se kerülne annak, amennyit az évek alatt a gyerekek könyveire költünk. Ideje lenne számolgatni.

Az új európai baloldal a politikában is bevezetné a minőségbiztosítást és a fogyasztóvédelmet.

Csere

Élég nagy baj lenne, ha sikerülne, mert azt jelentené, hogy a sajtó szerepe megint csökken. Legalábbis én eddig abban a hiszemben munkálkodtam, hogy minőség- és fogyasztóvédő vagyok. Bár az is igaz, hogy ritkán sikerül egy-egy politikust visszacserélni likas duma miatt.

Kolozsvár polgármestere bejelentette: megkezdik a város főterén tíz éve tátongó gödrök betemetését.

Kubik

Apám onnan való volt. Amit azzal a várossal művelt a szocializmus meg a bunkóság, arról tanfilmet kellene forgatni. De tudom, hogy pár év múlva megint európai város lesz. Persze ahhoz kell még egy kicsit kubikolni a lelkek gödreiben is.

A legújabb hordozható digitális zenelejátszók érdekessége, hogy számos különböző illatú változatban kaphatók: Marijuana, Coffee, Cookie, Casino. Az első tehát marihuána, a második kávé, a harmadik süti illatú, a negyedik pedig talán pénz szagú...

Hülyeség

Ez hülyeség, mert a pénznek nincs is szaga.

Vizsgálatot kezdeményezett az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Fidesz által delegált tagja, mivel valakitől úgy tudja, a Magyar Televízió nem szakította meg időben adását II. János Pál pápa halálhírét követően. Az MDF ugyanakkor Tóta W. Árpádnak az Index.hu-n megjelent Game over, JP2 című cikkét kifogásolja.

Halálkullancsok

A politikai hullarablás minősített esete, amikor egy ilyen alkalmat használnak ki a tévé vezetőivel való leszámolásra. Cunami, katonai támadás, vagy másféle fatális veszélyhelyzet esetén feltétel nélkül meg kell szakítani az adást. Az azonban, hogy egy pápa halálát hány perc múlva jelentik be, szakmai és ízlésbeli kérdés, nem a politikai delegáltakra tartozik. Különös tekintettel arra, hogy előző este hamis hírek árasztották el a világot, és ezekből még reggelre is maradt. Tóta W. Árpád esete pedig nagyon hasonlatos Csurka István emlékezetes alakításához, aki ama bizonyos szeptember tizenegyedike után nem bírt mást kihozni magából csak azt, hogy úgy kellett nekik, az amerikaiak felelősek. Tótát sem, Csurkát sem a jó ízléséért szeretjük. Reménykedhetnek, mert talán a pápa előre megbocsátott az összes halálkullancsnak.

Április 28. (csütörtök) Időben elindultunk A-val. Ügyesen megközelítettük a Lajos utcát, ahol dolgozik, aztán lementem a rakpartra, eljutottam Lágymányosig, át a hídon, aztán ott megálltam. Több, mint egy órába telt, mire megtettem három kilométert. Egy kamion beszaladt egy híd alá, ami lekapta a dobozát. Ráesett egy furgonra. Alig élte túl a sofőrje. Mostanában, ha ilyen nagy baleset miatt szenvedek, gondolok az áldozatra is. Egyrészt illik, mindig illene, másrészt jót tesz.

A szerkesztőségben elbúcsúzott Ádám. Nagyon sajnáltam. Borzasztó, amikor valaki elmegy, és viszi a motyóját. Sokszor átéltem, tudom, mit érzett.

Estefelé Milos elment a mamájával nagymamázni, én meg elkezdtem dolgozni, mint a güzü. Most egy darabig ez a gyakorlatban kéziratok olvasgatását jelenti. Nem irigylem magam.

Április 27. (szerda) Ma elmentem vért adni. Nagyon jó volt: csupa kedves ember találtam a Karolina úton, a vérellátóban. Törődnek, vigyáznak az emberre. Még azért is elnézést kérnek, ha a ragasztószalag kicsit meghúzza a szőrt a karon. Sőt, még hatalmas reggelit is adtak. Szalámit, teát, csokoládét… Noha nem ettem előtte, semmi bajom nem lett attól, hogy kicsurgott belőlem fél liter.

De úgy látszik, mégis mert utána elmentem Zsigovics Gáborhoz Kamaraerdőre. Kedves ismerőseitől kaptam egy jó nagy pakk ruhát Milosnak. Soha nem éreztem még ilyet: időnként egyszerűen nem tudtam, hol vagyok. Majdnem egy órát bolyongtam, mire megtaláltam, és közben legalább ötször gondoltam úgy, hogy föladom. Bonyolult volt az útvonal, de ennyire azért nem.

Siettem a szerkesztőségbe. Megtárgyaltuk a rovatvezetés dolgát. Ádámmal is elkezdtük az átadás-átvételt. Szász Pistával is megbeszéltük, miképpen fogunk együtt működni. Bár ezen nem sok beszélni való volt.

Hazafelé bementem Szentendrére és megvettem a Novellisták könyvét. Szép darab. Igazán tekintélyes könyv. Lesz mit olvasgatnom.

Este BB elment szerkesztőségi értekezletre. Milos meg a fürdés előtti utolsó mese közben úgy elaludt, hogy képtelen voltam fölébreszteni. Bár nem is nagyon akartam.

Április 26. (kedd) Egész nap tanítottam. Úgy volt, hogy BB elmegy Egerbe, ahova főiskolára járt, valami bálra, ezért Ami hozta el Milost a bölcsiből. Úgy volt, hogy A ötkor végez, és együtt megyünk Milosért. De aztán az lett, hogy BB valamiért mégsem ment Egerbe, A mégsem jött. Ami viszont csakugyan elment a gyerekért, és büszkén masírozott vele, meg a sajátjaival Békáson.

Délután hívott Petri Lukács Ádám, a publicisztika rovat vezetője, és megmondta, hogy elmegy a laptól. Jó sokáig dolgoztunk együtt. Bár voltak - ritka, és minden bizonnyal lényegtelen - vitáink, nagyon megszerettem. Örülök, hogy békességgel távozik, sőt ír is majd, legalább hetente.

A következő telefon meg az volt, hogy menjek be holnap, és beszéljünk arról, hogy elvállalom-e a rovat vezetését.

Mit mondhatnék erre? A magam szemszögéből jóformán alkalmatlan vagyok ilyesmire, de ha a lap érdeke az, hogy pont én vállaljam, akkor természetesen állok rendelkezésre. Az nem úgy van, hogy ha például Horváth Pista, akivel idestova tizenhat éve dolgozom együtt kisebb megszakításokkal - és ez nem rajtunk múlt - föltesz nekem egy ilyen kérdést, akkor azt mondhatom, hogy NEM!

Április 25. (Hétfő) Úgy terveztem, hogy elindulok, bemegyek a hivatalba. Föl is keltem rendesen, de valahogy nem voltam elég jól - talán attól, hogy éjszaka összeszámoltam, mennyit kell befizetnem különféle számlákra, és azt is megnéztem, mennyi van az enyémen. Azt is terveztem, hogy értekezlet után bemegyek a vérellátóba, mert egy kisgyereknek 0 rh - vérre van szüksége. De végül az lett, hogy senki nem ment sehova. Milos is, A. is itthon maradt. Fölhívtam a vérellátót - mert túl sok a hamis segélykérés az interneten. Csakugyan, kérték, hogy menjek be, de elég ha csak szerdán. És egyek jó sokat előtte.

Így aztán egész nap játszottunk Milossal. Építettünk, és kockákat döntöttünk. Fölépítettünk egy hatalmas sort fakockákból, és úgy dőltek el, mint a dominók. Ezért nagyon odavolt. Legalább tízszer föl kellett építenem. Ő meg egy pöccintéssel végzett az építményemmel. Viszont magától épített alagutat a kamionjának. Megtanítottam, hogyan lehet egy hosszú autóval úgy átmenni, hogy korai kanyarodással ne rombolja le az egészet. Közben jazzt hallgattunk. Nagyon szereti. Fülelt, fülelt, aztán egyszercsak azt mondta: „Ez vakondzene”. Nyilván arra utalt, hogy a Kisvakond-filmekben hallott ilyesmit.

Április 24. (vasárnap) Délelőtt tologattam a gyerekemet. Megint rákapott a kicsi, összecsukható kocsijára. Szépen beköti magát. Nem olyan rossz ez, mert elmarad az a cirkusz, ami akkor kezdődik - többnyire hazafelé -, amikor a fejébe veszi, hogy fáj a lába, és nekem kellene cipelni. Az természetesen nem nagyon megy egy kosárral, és esetleg egy-két szatyorral a kezemben, amit ő kevéssé hajlandó fölfogni, így jajgatva, sírva jön mellettem. A kocsi mindent megold. Még rá is tudom akasztani a szatyrokat.

Aztán még fociztunk és hintáztunk is. Érdekes, nem akarja megérteni, hogy bizonyos magasság fölé nem lehet lökni a hintát, mert veszélyes, esetleg előre bukhat. Ma sokáig cirkuszolt emiatt. Egyszer ott is hagytam egy kicsit. Másodszor jobban megértette, legalábbis úgy csinált, mintha. Rendszerint a lökős hintázás úgy végződik, hogy átülünk a hintaágyra és ott aztán jó nagyokat lendülhetünk.

Délután itt volt a nagypapája meg a bácsikája. Ebből az alkalomból hatalmasat ebédeltünk, és jót beszélgettünk.

Föl kellene valahogy hívni a kormány figyelmét arra, hogy az egyik ismerősöm ma volt ötvenhét éves, és a felesége nem tudott rendes születésnapi ebédet főzni, mert nincs rá pénzük. Egyébként látástól vakulásig dolgoznak. Nincs ez így jól.

Április 23. (szombat) Ma van az Immunológia Napja. Ebből az alkalomból reggel átéltem életem legsúlyosabb allergiás rohamát. Döbbenetes volt. Éppen kávét főztem BBnek, és nem először fordul elő, hogy kávé közelében állok neki tüsszögni, de olyan még nem fordult elő, hogy közben azt hiszem, megfulladok. Máskor inkább viccesnek találtam harminc-negyven tüsszentést, de nem annyira. Végül egész délelőtt fájt mindenem. Így aztán nem tudtam elmenni a Novellisták könyvének bemutatójára sem. De azért kimentem focizni Milossal. Megint játszottunk egy órát. Aztán hintáztunk, és levágtunk egy nagyobb darab füvet is. Délután mindenki itthagyott, megnéztem a Fahrenheit 9/11 első másfél óráját. Természetesen a javából egyetértek, csak az a bajom vele, hogy ugyanolyan propaganda, mint amivel szembeszegül. Ezen kívül számos megjegyzésénél azt éreztem, hogy én mernék kicsit keményebben fogalmazni, ha az amerikai hatalom viselt dolgairól van szó. Nevezetesen: az egész mostani politikai elitnek - és pláne az elnöknek - nemzetközi bíróság előtt kellene számot adni háborús bűntetteiről. Nem mondom, hogy ültessék őket börtönbe, de ki kell mondani a bűnüket.

Ez nagyszerű hír:

József Attila műveit jelnyelven szavalták Törökszentmiklóson. A költő 100. évfordulójára emlékeztek így a siketek és nagyothallók a Lehullott csönd elnevezésű versmondó vetélkedőn. Az előadók kézjeleit jeltolmács fordította hangra. A különleges szavalóversenyt a helyi siketek, nagyothallók és a jelnyelvi tolmácsok Szolnok megyei egyesülete hagyományteremtő céllal szervezte meg.

Ez nem annyira, de lehet, hogy igaz:

A folyamatos e-mailezés és sms-írás akár 10 ponttal is csökkentheti az IQ-t. Erre a megállapításra jutott a londoni egyetem egy kutatója. A Glenn Wilson által "információs túlterhelés"-nek nevezett jelenség által okozott szellemi leépülés időleges ugyan, ám bizonyos esetekben súlyosabb, mint amilyet egy marijuanás cigaretta elszívása idéz elő. Az infomania hosszú távon a lakosság intelligenciaszintjére is súlyos hatással lehet, ráadásként évente millió fontban mérhető a cégeknek okozott kár - idézi a Scotsman címú lap a pszichológust, aki ezer felnőttön végzett vizsgálat alapján vonta le következtetéseit.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Szokott-e Ön a feleségének pályázati tanácsot adni?”:

Természetesen. A múlt héten például a szentendrei Paradicsom Klub szervezésében tandemmel vakokat vittek biciklizni, én meg - bár nem kérdezett - tanácsokat adtam neki arról, hogyan kell tandemet vezetni, mire vigyázzon a pályán, hogyan kell kanyarodni, és mi tévő legyen, ha súlyponti anomáliákat észlel. És arra is fölhívtam a figyelmét, hogy vigyázzon a térdére, mert pár napja egy rossz mozdulattól fájdalmai voltak, és esetleg negyven kilométeres hajtás nem tesz jót neki. Mivel ezt se kérdezte, megjegyezte, hogy nem kellene annyit aggódnom. Attól tartok, ha beszállna a szőlőbizniszbe, kizavarna a közgyűlésekről. Önérzetes asszony.

Április 22. (péntek) Nem sok dolog történt, annál is inkább, mert reggel nem ébredtem föl arra, hogy Milos, a mamája (BB) és A elmentek. Illetve egyszer derengett valami, hogy kávéillat van, de visszaaludtam.

Aztán persze fölébredtem és dolgoztam rendesen. Volt olyan tervem, hogy bemegyek a városba, és találkozom BDK barátommal, de nem sikerült, mert mindenfélét be kellett fejeznem. Még így is el vagyok maradva.

Délután több mint egy órát fociztam Milossal. Biztos nem figyeltem eléggé, de nem emlékszem, hogy valaha is láttam három éves gyereket, aki ilyen ügyesen, pontosan, határozottan bánt volna a lapdával. Talán Inca öcsém. Az ámbituson rugdalóztunk, mert a kertben még sár volt, és tízből legalább egyszer kicselezett, gólt rúgott nekem. Nagyon elfogult vagyok, de csodálatos ez. Más kérdés, hogy a falat lassan lepörgetjük.

Utoljára akkor éreztem, amikor Dávid fiamat tanítottam úszni. Illetve magát tanította, mert az úszómesterek nem bírtak vele. Azt találta ki, hogy dobjak botot a vízbe, ő meg kihozza. Bedobtam, kihozta. Megint bedobtam, kihozta. És egyszercsak tudott úszni.

Este fölhívtam Pál János barátomat, hogy engedélyt kérjek tőle, hogy hetvenhét oldalas levelét, amelyben arról számol be, mi történt vele azóta, hogy tíz éve nem láttuk egymást, egy könyv piszkozata gyanánt használjam. Eléggé félelmetes könyv lesz belőle, ha rajtam múlik. Persze beleegyezett. Nagyon szeretném, ha meg dolgozna rajta, mert akkor megint egy olyan szociográfia készül, amiben vázlatosan benne lesz minden, amit erről a rendszerről tudni érdemes - egy bukott proletár szemszögéből. Borzalmas történetek, irgalmatlan helyzetek, szörnyű szereplők. Más kérdés, hogy nem is ismerek olyan embert - talán csak Faludyt - akinek nála kalandosabb élete volt. Másféle kalandok, de nem kevésbé érdekesek. Ráadásul békeidőben, ami nagy kunszt. Annál is inkább szeretném, ha dolgozna ezen, mert nem nagyon tud mást csinálni, hiszen leszázalékolták, rokkantnyugdíjas, alighanem szüksége lesz egy szívműtétre. Remélem, találunk olyan orvost, aki hajlandó azt merő szeretetből elvégezni. Ilyenkor az életet hosszabbítja meg az ilyen munkaféle.

„Levele” persze más módon is hatással volt rám, hiszen bizonyos dolgok teljesen más megvilágításba kerültek. Például a családjával, a gyerekeivel, Ancsurkával, a volt feleségével való kapcsolata is. Tulajdonképpen azt sajnálom, hogy nem kerestem meg előbb, mert arra vártam, hogy ő keressen meg engem. (Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy nem tudtam, hol van, és azt gondoltam, ő tartja magát távol, hiszen ő tudja, hogy én hol vagyok.) De az is lehet, hogy így van ez rendjén.

A Föld Napjáról - azon kívül, hogy persze nem tudtunk Budapestig menni a biciklikkel, de én azért itt, a faluban bicikliztem egy kicsit - ez a jellemző hír:

Kalifornia állam szenátorai csütörtökön nagy többséggel elfogadtak egy olyan törvényjavaslatot, amely megtiltja, hogy az internetezők egérkattintással, online lőjenek ki muflonokat, antilopokat vagy vaddisznókat. A törvényjavaslatot a live-shot.com ihlette, a világ egyetlen olyan webszájtja, amelyen tagdíj befizetése után bárki lövöldözhet céltáblára és élő vadakra is. A törvény megszegését fél évig terjedő börtönbüntetéssel és 1000 dolláros pénzbírsággal sújtanák. Kalifornián kívül másik tizenhárom amerikai állam törvényhozói is tiltanák a gyakorlatot, sőt szövetségi szabályozás is várható az ügyben.

"A pay-per-view vadászat nem felel meg a "sport" egyik olyan definíciójának sem, amiről eddig hallottam" - nyilatkozta a Cnetnek Debra Bowen, a törvényjavaslat benyújtója. "Abban semmi 'sport' sincs, hogy az ember pizsamában ül a számítógép előtt, és olyan vaddisznókra meg antilopokra lövöldöz az egerével, amelyek az ország másik felében vannak."

A projekt ötletgazdája és üzemeltetője, John Lockwood viszont többször is kijelentette: a webes vadászat mozgássérülteknek való, illetve olyanoknak, akik egyéb okokból nem részesülhetnének az állatölés élményében. "Egy karosszékben ülő, karját vesztett ember nyilvánvalóan nem tud kezelni egy lőfegyvert, de a szájával képes mozgatni a joysticket és megnyomhatja a Fire gombot" - mondta a Live-shot tulajdonosa.

Először is szívesen lövöldöznék egy kicsit egérkattintásokkal erre a Lockwoodra, mert úgy hamar megértené, mi a baj a találmányával. Másodszor: adja el az ötletet az amerikai hadseregnek. A hadszíntereken, például Irakban fölállíthatnának ilyen pay-per-view pontokat azok számára, akik valamilyen okból a lakóhelyükön nem részesülhetnek az emberölés élményében.

Április 21. (csütörtök) Reggel arra ébredtem, hogy Milost a mamája és Gábor viszik bölcsibe. A feleségem szerencsére már jobban volt, bár egész nap érzett valamit a torkán. Hamar visszajöttek, de addig is tudtam dolgozni. Aztán vidám délelőttünk volt. Egyebek mellett Gábor és a feleségem fél órát tornásztak. Aztán még jókat beszélgettünk, ebédeltünk, és már indultunk is úszásra. Illetve oda csak Milos ment a mamájával, én Gábor szálláshelyére hajtattam, majd elmentem a Lövőház utcába, hogy az Ajándékpolc Mini Galériában megnyissam Balog Anita és Árvay Laci kiállítását. Ezt mondtam:

Kicsi kiállítás, kicsi megnyitó.

Persze azért nem olyan könnyen születik az ilyesmi. Napok óta gondolkodom azon, hogy mit szeretek Balog Anitában és Árvay Laciban. Mondhatja erre bárki, hogy mi köze ahhoz, hogy én mit szeretek bennük személyesen, de ne mondja, mert a dolog összefügg azzal, hogy miért pont én beszélek itt. Mert én szeretem őket. Mások is, de én biztosan. Az persze magánügy, hogy személyesen milyen kapcsolatunk volt az utóbbi húsz évben, amióta ismerem őket, ám ennek rendkívül fontos része a művészetük. Az, ami árad a műveikből. Azt is mondhatnám, hogy ahova befurakszanak a tárgyaik, ott egy kicsit meghittebb lesz a világ. És nem csak azért, mert képesek megtalálni az anyagban azt a harmóniát, ami a kezük nyomán kitüremkedik belőle, hogy szebbé, otthonosabbá tegye a világot. Úgy lesz ez a világ szebb és otthonosabb, hogy közben dereng ott valami derű. Mondok erre példát: sok olyan lakásban jártam már, ahol megtalálható Laci valamelyik madara. Főleg a hosszúlábúak. Meg lehet figyelni, hogy ezek csak állnak ott valami sarokban, és néznek. Olyan is van, hogy a kertben állnak, mert eléggé időtállóak. Na most ebben nincs semmi, de abban már igen, ahogy néznek. Állandóan figyelik az embereket. Bután, néha ravaszkásan. De nem zavarnak, hanem úgy vannak ott, hogy jó az. Az ember szinte köszönne nekik.

Ahhoz, hogy egy ember ilyet létrehozzon valami mélységes, mindenen átható belső humor kell. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de ez maga a szeretet. A humor maga a szeretet. És azt hiszem, az is nyilvánvaló, hogy ugyanez árad a képeiből is. Hogy szereti a ledér madárnőit! Hát még én! Minden bennük van, amit a ledér madárnőkről tudni kell és érdemes.

Ami meg Anitát illeti, szinte pontosan ugyanezt érzem, amikor nézem a munkáit. Persze ő sokkal finomabb, kevésbé darabos a humora, vagyis a szeretete. Jó lehet agyagnak lenni ott, ahol ő dolgozik. Olyan világban élünk, évezredek óta, amelyikben mindenféle emberi tulajdonságokat gondolunk bele az anyagokba, hát miért pont az agyagnak ne legyenek érzései. Bárcsak lennének!

Bárcsak tele lenne a világ Balog Anita tárgyaival. Mindenki láthatná, miféle lények bújnak meg az agyag sarában, és tárgyak is, hangszerek például. És mind ki akarnak jönni onnan. A művésznek meg nincs más dolga, mint hagyni őket. Élni. Abban a sajátos formában, amelyikben persze csak tárgynak minősülnek. Mindaddig, amíg észre nem vesszük bennük a művész kezének érintését. A kinyújtott szeretetet.

Kicsi kiállítás, kicsi térben. De végülis akkora, ahányan látják. Remélem sokan.

 (http://arvay.uw.hu)

Este megérkezett A., aki a feleségem barátnője, és egy darabig nálunk lakik majd. Éjjel kettőig dolgoztam.

Április 20. (szerda) Reggel annyira aludtam, hogy semmi nem tudott fölébreszteni egészen addig, amíg Milos és a mamája bölcsibe nem indultak. Délelőtt dolgoztam egy kicsit, aztán elindultam Gábor (Zsigovics) barátomért. A rettenetes és vigasztalan esőben elég gyorsan megtalált a parkolóban, aztán ügyesen visszafordultunk, kicsit vásároltunk, majd elhoztuk Milost. A nap hátralevő része azzal telt, hogy egyrészt hatalmasat ettünk, mert a feleségem igen finom dolgokkal várta Gábort, másrészt az ő automata cukorszint-mérőjével nézegettük, hogy milyen hatással volt ránt a hagymaleves, a resztelt máj, a hortobágyi palacsinta és pláne a sütemény. Ezzel még nem volt vége az önkéntes egészségügyi világnapnak. Jó nagyokat beszélgettünk, és erőseket röhögtünk, valamint sajnáltuk, hogy nem lehet kimenni a házból. Gábor a fejébe vette, hogy ő fürödni akar a Dunában. De komolyan gondolta. Mondjuk kicsit érthető, hogy aki Kanadában lakik, másképp viszonyul a hideg vízhez, mint mi. Hogy nem hülyéskedik, arról úgy is meggyőződhettünk, hogy megmutatta óriási kanadai autókázásának képeit. És valóban: fürdik a gleccserpatakban. Ezt figyelembe véve sem örültem volna, ha mondjuk az áradó Duna Pestig sodorja.

Este Milost békésen altatta a mamája, ám egyszercsak jött, hogy rosszul van, mert valami nagyon irritálja a torkát, a légcsövét. Hamar belenyomtam egy kalcium injekciót, kicsit jobban lett, de dacára annak, hogy kiment az ámbitusra levegőzni, egyre jobban fulladozott. Mivel emlékeztünk arra, hogy a szülés után ilyesmi már egyszer előfordult, és akkor orvost kellett hívni, gyorsan beugrottunk az autóba és elvittem az ügyeletre. Egy nagyon kedves orvos, akit eddig még nem láttam, elmagyarázta, hogy ez a szülés nem ritka következménye. (Nem részletezem, mert hosszú.) Adott részletes életmód-javaslatot, gyógyszereket írt föl, és szerencsére pár perc múlva már enyhültek is a tünetek, így hazajöhettünk.

Április 19. (kedd) A bölcsőde előtt több utcára átterjedő sártenger fogadott minket, meg mindenféle munkagépek, mert hatalmas csőtörés volt. Milos nagyon élvezte. Aztán reggeltől estig tanítottam. Rettenetesen fáradtan elmentem Szentendrére Wanda születésnapjára. Nagyon jól éreztük magunkat. Kedves rokonok jöttek össze. Például régen láttam Adélt, aki az unokahúgom. Németországban tanít, egyetemen. Megalázott minket egy fából készült ördöglakattal: néhány másodperc alatt kinyitotta, mi meg - főleg a bátyjával, Gáborral - órákig szerencsétlenkedtünk, mégse jöttünk rá a titokra. Ott volt Marci is, Tamarával persze. Viszonylag jól viselkedtek a gyerekek. Csodálatos volt, hogy Milos is énekelt Wandának, és Ede vezette a kart. A feleségem kitűnő tortát készített. Csak azt sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképező. Azért egy kicsit le voltam pukkanva, így - miután Milos is lassan elalélt - úgy este kilencre hazajöttünk. Aztán mindjárt neki is álltam dolgozni. Most már éjjel kettő is elmúlt. Érdekes, hogy még mindig nem esem le a székről.

Április 18. (hétfő) Ma valahogy nagyon szomorú, rosszkedvű napom volt. Talán attól, hogy éjszaka sokáig vitatkoztunk Petri Lukács Ádámmal a matulások megítélésén. Bementem a hivatalba, de ott se lettem vidámabb. Aztán találkoztam Évával, akitől kaptunk egy csomó Legot, paradicsomi mennyiséget. Csak kölcsönben fogadtam el, addig, amíg neki nem születik olyan utódja, aki éppen pont három éves lesz, és legózó korba ér. Ebből aztán az lett, hogy megpróbáltam fölírni, mi mindent rejtett a zsák. Pontosan persze nem lehet, mert vannak olyan alkatrészek, amelyeket lehetetlen rendesen beazonosítani, de legalább megpróbáltam. Az úgy megy, hogy az összes kockát egybe kell rakni fajta és szín szerint, és meg kell számolni őket. Az más kérdés, hogy vannak olyanok is, amelyeket nem tudok beazonosítani, mert tudom ugyan, hogy valamihez valók, csak nem tudom, mihez. De azért haladtam, illetve haladtunk, mert Milos ugyan mindent megtett az unalmas pakolgatás ellen, de azért a mamája is segített. Úgy látom, hogy a következő hetek hatalmas építkezésekkel telnek majd. Annyira jó, hogy vannak jó és figyelmes emberek!

Kaptam egy nagyon érdekes levelet az Artisjustól: arról értesítenek, hogy küldtek 4200 nettó forintot, amit a túloldalon részleteznek. Ott meg az van, hogy „HANGFELV. MAGÁNMÁS. JOGDÍJA (ÜRES KAZ. HAGFELV-RE) (BELFÖLDI) Üres hanghordozó”

Elég talányos. Ezek szerint talán nekem jár az üres kazetták után valami, mert van olyan művem, amit másolhatnak. Tesséksziveslenni sok-sok kazettát vásárolni! Majd azt is jelzem, ha az üres CD-k után is kapok valamit.

Nem nagyon értem, de jól van ez így. Annál nagyobb lelkesedéssel készülök a következő világrengető művemre. (Az véletlenül valóban hangos lesz, de ebből az új nézőpontból alighanem filmfelvételt is készítünk.)

Erről meg az jut eszembe, hogy kaptam egy levelet: „A Novellisták könyvének bemutatóját a Kongresszusi központ Liszt III termében szombaton 11 órakor tartjuk. Szeretettel várlak. (Kőrössi P. József).”

Ez csak azért fontos, mert egy novellával benne leszek a kötetben. Sőt maga Cselényi Béla ír hozzá valamit, és még Peti Péter fotográfiája is ott lesz, rólam. Ez így, pláne együtt, már igen nagy megtiszteltetés.

Ez meg itt Ákos öcsém legújabb képe (Virágcsokor az ablakban). Rákattintva van más is.

Április 17. (vasárnap) Ma egyedül voltam, mert dolgoznom kellett. Milos és a mamája elmentek biciklitúrára - Wandánál aludtak -, Szentendréről a Margitszigetre. Méghozzá különleges túra volt: tandemes. És tandemben sem akármilyen. Van Szentendrén egy Paradicsom Klub, amelyik egyebek mellett azért alakult, hogy a vakokat bicikliztesse. Azt meg ugye csak úgy lehet, ha ketten ülnek a gépen - a vak nyilván hátul. Ennek a vezetőjével készített interjút a feleségem, és velük mentek most kirándulni. A Danubius Hajós Egylet évadnyitójára, így még hajókáztak is. Milos teljesen odavolt, nagyon tetszett neki. Teljesen kifáradt, persze. Én egész nap az eget lestem, mert féltem, hogy megáznak. Lógott az eső. De szerencséjük volt, mert csak visszafelé, Szentendre előtt kezdett el csöpögni. Zuhogni meg akkor, amikor hazaértek. Milos már kicsit nyivákolt, de szép piros arccal. A mamája lábát is féltettem, mert pár napja kifordult a térde. De szerencsére semmi baja, az is lehet, hogy direkt jót tett neki olyan negyven kilométernyi hajtás, edzés nélkül. Kíváncsi voltam, hogy Milos miképpen reagált a vakokra, de nem keltett benne különösebb érdeklődést. Talán azért, mert még el se tudja képzelni, hogy miről van szó. Legközelebb, remélem, én is el tudok menni velük.

Április 16. (szombat) Nagyon megijedtem, mert úgy nézett ki, hogy elromlott a fényképezőm. Már régen vettem, talán öt éve, semmit nem tud a mai masinákhoz képest, de szeretem, és nekem éppen elég, amire képes. Először azt hittem, hogy valamelyik elem ment tönkre, szépen beméregettem őket. Az egyik csakugyan föltölthetetlenné vált. De amikor másikra cseréltem, akkor sem történt semmi. A végén arra gondoltam, hogy esetleg az lehet, hogy kivettem egy kilazult műanyag fedőcskét, és nem tettem vissza. És esetleg, amíg az nincs becsukva, nem hajlandó életjeleket adni. Visszatettem, föl is éledt.

Kaptam egy elnökjelölést drága Bodor Páltól: „Kit jelölnék a Sándor palotába? Regényolvasóként Görgeyt. Internetezőként Andrassew Ivánt. Ha nőt, és az nem Szili, úgy Kósáné Kovács Magdát. Igaz, az SZDSZ-nek Ő sem felel meg. Akkor Göncz Kingát, és TGM-t elnöki főtanácsadónak. Hú, de izgi sorsunk lenne!”

Ez igazán megható. Aki ismeri Bodor Pált (Diurnust), az ráadásul tudja, hogy komolyan is gondolja. Azt most nem jegyzem meg, hogy persze vele kicsit jobban járnánk, mert afféle udvariaskodásnak tűnne. De mégis belegondoltam: szinte biztos vagyok abban, hogy egész elnöksége alatt, minden nap leírná a napját, a tapasztalatait, a gondolatait. Este föltenné a hálóra, és ettől valami egészen különös hangulatban elnökölne, ráadásul ez világon egyedülálló lenne. Az is lehet, hogy divatot teremtene. „Írástudót elnöknek!” nem is olyan rossz gondolat.

Én viszont nagyon rossz elnök lennék. Aligha hagynám abba a blogozást, sőt ez maradna életem egyetlen értelmes része. Ha nem engednék, akkor persze álnéven írnék naplót, de mindenki tudná, hogy az én vagyok. Hihetetlen botrányokba fulladna országlásom.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Mádl egy könyvet, Ön mit fogadna örökbe?”:

Szinte hivatásos örökbefogadó vagyok. Lett így kutyám, macskám, sőt, egy „jelképes” gyerekem is Srí Lankán, akiről éppen a héten kaptam megható fényképeket a baptista szeretetszolgáktól. Most én is könyvet, vagyis virtuális életművet fogadnék örökbe, mert nagyon úgy néz ki, hogy az internetről, Magyar Elektronikus Könyvtárból éppen a költő születésének centenáriumán évekre törölni kell József Attila összes műveit. Az örökös jogdíjat követel, pénz persze nincs. Ha nekem lenne, kifizetném, legyen vele boldog, de az is egy megoldás, ha pár százan összeadjuk, netán az állam és magáncégek is segítenének.

Április 15. (péntek) Ma igen eredményesen dolgoztam, noha közben még időt kellett szakítani a fiacskám oda-vissza vivésére, vásárlásra. Igyekeznem kell, mert annyi dolog jött össze, hogy nem bírom teljesíteni, ha mindent az utolsó napra hagyok. Milos nagy cirkuszt rendezett, mert nem álltunk meg a tónál teknőst nézni. Igaza is van, de sietni kellett, mert aztán indultak tollasozni. Onnan haza persze már ájultan érkezett, mint rendesen.

Ma megint jó nagy vihar volt. Ki is csapta a számítógépemet. Ez csak azt jelenti, hogy áramkimaradáskor azonnal leáll, vagyis kellene bele egy új akkumulátor. Érdekes módon a másik, ami lehet már olyan hatéves is, még bírja.

Sokan kérdezik, miért nem jelzem előre, mikor vagyok az Articsókában Fialával. Azért nem, mert nem volt mindig biztos, hogy megyek. Ez azzal függ össze, hogy vagyunk olyan barátságban Fialával, hogy ha túl sok a vendég, akkor én maradok ki. Mint ahogy az is elő fordult, hogy elmentem a kedvéért tévéműsorba, mert senki más nem vállalta, hogy együtt lássák Lovas Istvánnal. (http://www.articsoka.hu)

Április 14. (csütörtök) Reggel Milos már hatkor kukorékolt, hogy nézni akarja a tévét, de a mamája nem engedte. Mivel következetes maradt, nem volt könnyű reggelünk. Aztán valahogy visszaaludtam, és később nagy csöndre ébredtem. Csak az történt, hogy a kicsi fiunk átment Ádám bácsikájához egy távoli szobába. Egész nap jól játszottak. Ádám még a nagy pályára is kivitte, hogy focizni tanítsa. Bár ez nem nagyon sikerült, mert Milos meglátta a csúszdát. Nagyon szeretik egymást.

Milos lapda- és dobóérzéke nagyon jó. Például képes tízből tízszer telibe pofán találni két-három méterről kispárnával. Tudom, hogy nem szabad hagyni, és ez ártó nevelés, de el vagyok bűvölve a teljesítményétől. (Énekelni se szabadna neki, mert a hamis hangom rontja a fülhallását, de például tegnap este nem tudtam ellenállni, mert addig kérte, hogy énekeljek el neki egy verset valami könyvből. Aztán még egyet, és még egy párat. Különben ez hasznos volt, mert rájöttem, hogy a kotta lényege, hogy a szöveggel követni kell a hangjegyek virtuálisan megmutatott magasságát, és meg is van a dallam. Egész jól ment, Milos meg hamar elaludt.)

Itt volt az egyik bank ügynöke, hogy legyen nekem náluk hitelkártyám. Valóban „hitel”, nem csak kártya. Sokmindent megértettem a beszélgetésünkből. Például azt, hogy semmiképpen nem szabad készpénzt fölvenni ilyenről, hanem csak áruvásárlásra szabad használni, mert annak a jutaléka az ő hasznuk. De azt nem én fizetem, és ha időben visszateszem az összeget, akkor kamat sincs. Ha viszont készpénzt veszek hitelbe, akkor rendesen kell fizetni a kamatokat. Jó egy ilyen kártya tartaléknak. Elásom valahol, és csak a végső esetben használom. (Éppen az a csapda, hogy ezt az emberek nagyobb része nem tudja betartani.)

Amúgy csöndes, bánatos nap volt. Én dolgoztam, ők meg elmentek úszni. Aztán biciklire kaptam, hogy bevásároljak. Egyszercsak egy hatalmas csöpp esett a fejemre, pont oda, ahol kopaszodom. Fölnéztem, hogy ez meg mi lehet, és már dőlt is rám a víz. Rendes nyári vihar kerekedett. Elképesztő sebességgel jutottam haza.

Nem is emlékszem, hogy mikor volt ilyen későn tavasz. Még van olyan fa a kertben, amelyik nem bontott leveleket. A szőlő már kipattanás előtt van, a fű pedig szépen nekiindult. A jövő héten már vágni kell majd. Vihetem a kecskének a szomszédba. Jó dolga lesz.

Április 13. (szerda) Ma úgy volt, hogy sokáig alszom, de nem sikerült, mert valahogy tele lettem feszültséggel. Ugyanakkor valami végtelen nyugalom is költözött belém: mint amikor az ember rájön, hogy kár hiábavalóságokkal küzdeni, de azért még kicsit dühös, mert vereséget szenvedett. Mint amikor az emberből kimegy valami, például már nem akarja szeretni többet, amit szeret. De másra se vágyik. Csak aludni, de az nem megy.

Délelőtt többször átmentem a szomszédba, Pistáékhoz, mert látszik a kecskéjük hátsó végén, hogy hamarosan elkezd elleni. Ők kimentek az eperföldre, dolgozni, és kérték, hogy nézzek át: értesítsem őket, ha elkezdődik a szülés. (Nem kezdődött, de estére tovább tágult szegény állat micsodája.)

Közösen mentünk Milosért, és a mamája barátnőjével, Anettel, és kicsi fiával Ivánkával jártunk egyet az Omszki tó mellett. (Hamarosan szül majd, kisfiút, akit Milánnak hívnak majd. Már csak egy Ákos kellene, harmadiknak, és pont úgy neveznék őket, mint minket, a testvéreimmel.)

Mászkáltunk egy félig ledőlt stégen, láttunk békákat, halakat, teknőst, hattyúkat, aztán voltunk játszótéren.

A tó maga szép lenne, ha nem lenne tele a nádas szeméttel. Nem értem pontosan, hogy a környéken lakók miért nem képesek arra, hogy néha lemenjenek néha egy zsákocskával és legalább néhány palackot, nejlonzacskót, konzervdobozt kipiszkáljanak a vízből, és szemétre vigyék. Ha ott laknék, ezt én egyedül is megtenném minden tavasszal legalább, ha másért nem, a gyerekek kedvéért. Persze hamarosan kinő a nád, és mindent eltakar. Tavaszig.

Hazafelé bementünk tejért, és megnéztük a kisborjakat. Óvatosan persze. Nagyon aranyos, törékeny kis állatok még.

Este olvastam a matula.hu Internet Zsidó Adatbázisán, hogy nem vagyok zsidó. Kérem majd tőlük, hogy szíveskedjenek zsidónak átminősíteni, mert mindaddig, amíg ilyen emberek vannak a Földön, mint ők, én mégis inkább zsidó szeretnék lenni.

Amennyiben cigány adatbázis is készül, kéretik oda is cigányként bejegyezni. A melegeknél hasonlóképpen.

Biztos majd erről is elmagyarázzák, hogy csak vicceltek, és így akarnak küzdeni az antiszemitizmus ellen. Tamás Gáspár Miklós és Petri Lukács Ádám majd melléjük áll, mert nyomatni kell a szabadságot, mert az legyen mindenek fölött, nem árthat az ilyen vaskos tréfálkozás. Öreg zsidó barátaim meg, amikor meglátják ezt az oldalt, öklendezni kezdenek a rettegéstől. És valamelyik fölhív - mint „nyugodt erőt” -, hogy csomagoljon-e, vagy inkább itt várja meg a saját halálát, mert azért van még egy kis esély a békességesre.

Április 12. (kedd) Ma egész nap tanítottam, el is fáradtam rendesen. Aztán elmentem Wandáékhoz, mert a kicsi fiam mamástul ott várt meg, bölcsiből jövet. Gyerekek hihetetlen zajt csaptak, rohangáltak, jól kimelegedtek. Már megint mesenézéssel lehetett lecsillapítani Milost. Már megint német nyelvű, szinte érthetetlen történek ment, de ámulva nézte.

Április 11. (hétfő) Reggel bementem a hivatalba. Úgy volt, hogy a héten helyettesítenem kell, de aztán mégsem. Kicsit sajnálom. Aztán találkoztam Zsigovics Gábor barátommal, aki - mint rendesen - megérkezett Kanadából. A társaságában egy kedves internetes ismerősünkkel is megismerkedtem a valóságban is, de nem maradt sokáig. Gáborral jó nagyot beszélgettünk a világ dolgairól. Többnyire egyetértünk. Nagyon jó, hogy van olyan ember a világban, akit majdnem gyerekkorom óta ismerek, és akárhány évig nem találkozunk, szinte ugyanott folytatjuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Nagyon aranyos ajándékokat is hozott. A legcsodásabb a Liquid Smoke. Ez egy kicsi üveg, amelyikben folyékony füst van. Csak szemcseppentővel szabad használni, mert nagyon erős: például bablevesbe, ilyesmibe.

Milosért együtt mentünk a mamájával. Úgy volt, hogy kicsit kerülünk a városban, de elkezdett esni az eső. Ezért inkább fölmentünk Dobogókőre. Csak úgy: föl, aztán le. Nagyon szép volt. Közben megálltunk Pomázon pizzázni.

Itthon hamar elmentem tejért. Nagyon érdekes volt, hogy a kisborjakat tanították vödörből tejet inni. Azért nem szopnak, mert akkor a tehén nem engedi magára a fejőgépet, és amúgy is elviszik őket egy héten belül, mert bikák, és azokat máshol nevelik. (Tőgyről.)

Megjött végre a Baptista Szeretetszolgálattól az a levél, amelyikből megtudtuk, kit „fogadtunk örökbe”. A nem is olyan kicsi fiút K. Jhinesonnak hívják. 1991-ben született, karácsonykor. Srí Lankán, Ampara megyében lakik, Akkaraipattuban. Ahogy kiveszem, nem árvaházban él, hanem talán a papájával, mert az édesanyja meghalt a cunamiban. A házuk is elpusztult. Ha valaki arra jár, kérem, jelezze, hogy küldjek neki ajándékot. Egy kicsit meghatódtunk, amikor a képét megláttuk. Igazán gyönyörű gyerek, és nagyon örülök, hogy - ha kicsit szégyenlősen is - de mosolyog.

Április 10. (vasárnap) Ma nem nagyon tudtam lábra kapni, valahogy letargiába estem. Nyilván fáradt vagyok. Annyira, hogy például, amikor tejért mentem, meglátogattam az istállót, megnéztem a két most született borjút, aztán elfelejtettem betenni a tejet a biciklim kosarába. Csak a kapunkban vetem észre, így szépen visszamehettem. Sportnak jó volt, de azt hiszem, kicsit megfáztam. Amikor visszaértem itthon találtam Tamarát és Marcit, akik Ádámmal, Milossal és a mamájával jöttek. Együtt játszottak az állatkerti játszóházban, és Tamarának kedve volt kijönni. Pláne, hogy Ádám és a nővére visszamentek a városba, mozizni. Este Milos nagyot fürdött, aztán hamar elaludt. Én meg néztem valami James Bond-filmet. Ez volt a második életemben, és megerősített abban, hogy ez valami rendkívül gyengécske sorozat lehet. Képregénynek persze jó lehetett. Ha ennek a filmsorozatnak lehet úgynevezett „kultusza” a világban, akkor az elég baj. (Akkora kultusza volt, hogy a KGB négy ügyosztálya elemezte a filmeket, illetve az abban látott csodás tárgyak megvalósíthatóságát.)

  esemes

Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet – mondta Orbán egy jegyzőkönyv szerint neje tokaji cégtársainak. A volt kormányfő cáfol és perel.

Ha nem ő mondta volna, nem akkor és ott, akkor közmondásként használhatnánk, a polgári önmérsékletre intve. Kár érte.

Nemzetárulónak nevezte a kormányt a Dísz téren március 15-én Schmitt Pál. Mindezt hallva ablakából Baráth Etele miniszter utána lemondott MOB tagságáról.

Aki ilyen finnyás, az költözzön falura. Nálunk Tahiban például soha nem hallottam még ilyen bődült baromságot, pedig vannak itt igazi marhák.

Horogkeresztet festettek március 15-én Debrecenben Petőfi szobrára, a Magyar fájdalom szobrát fehér, egy az aradi vértanú szobrát vörös festékkel öntötték le.

Belegondoltam: Petőfi vélhetően Ságvárival harcolt volna a horogkereszt ellen. És akkor ma terrorista lenne, jobbról nézvést.

A Terézvárosban megalakult az Intelligens Kutyatartók Klubja, Picasso stílusában, párizsi mintára pedig több száz táblát szerelnek fel a kutyapiszok ellen.

Én inkább söprűt és lapátot használok. Elég jól beválnak. Próbálkoztam feliratokkal is, de a kutyám levizelte mindet.

Gyurcsánynak a megállapodás értékét csökkentő nyilatkozata miatt a traktoros gazdák azt fontolgatták, hogy visszatérnek a fővárosba, ám végül elálltak tőle.

Csak a történelmi hűség kedvéért: abban a pillanatban, amikor aláírták az egyezséget, az interneten megjelentek a Gyurcsányt vesztesként gúnyoló röpiratok.

Garri Kaszparov visszavonul. A világ legjobb sakkozója ezután politikai újságíróként kíván szerepet játszani Putyin megbuktatásában.

Kár, hogy nem jött előbb. Megnéztem volna, ahogy Kádárt kisakkozza a hatalomból. (Újságíróként nem kunszt.)

Autósokat itattak a Pest megyei rendőrök, hogy a mogyoródi tanpályán felmérhessék, milyen pár féldeci elfogyasztása előtt és után a reakcióidejük.

Aztán a nőket bilincsbe verve bevitték vért szipolyozni, hogy megmutassák, milyen is az a nulla tolerancia? Hiszen a törvény a tanpályán való ittas vezetést is tiltja.

Yes, comment…

Gyurcsány Ferenc ünnepi beszédét füttyel és bekiabálásokkal fogadta egy csoport a Múzeumkertben. Ugyanők később Demszky Gábor beszédét is megzavarta a Petőfi-szobornál.

Nem vicc:

Azon gondolkozom, hogy záros határidőn belül el kellene indítani egy szavaló- és egy szónokversenyt valamelyik televízióban, csakis tizennyolc éven aluliak számára. Karácsonyig tarthatna. A győztesek és helyezettek, valamint azok, akik egy-egy város vagy falu tetszését elnyerik, szónokolhatnának és szavalhatnának az állami ünnepségeken. Vagyis: tiltsuk, vagy legalább utáljuk ki a politikusokat, hozzuk törvénybe, hogy meg se szólalhatnak az ünnepeken. Kicsit motyoghatnak a tévében, de az a legjobb, ha inkább pihengetnek. Rájuk fér. Ha viszont bárki gyerekeket merészel kifüttyögetni, azzal nyugodtan nullatoleranciázzanak a rendőrök: püföljék el a helyszínen. Előre megígérem, hogy félreteszem az összes emberjogi finnyámat.

Schmitt Pál ünnepi beszédéből: a kormány nehezen gyógyuló sebet ejtett a 15 milliós magyar nemzet lelkében a kettős állampolgárságról szóló referendum ügyében mutatott nemzetáruló politikájával.

Önáruló

Schmitt Pál kényszeres, szerepjátszó önárulásával nehezen gyógyuló sebet ejtett a 15 milliós magyar nemzet lelkében. Alig tudom elhinni, hogy az a gyatra Csurka-klón, akit most bezsinórozva láttunk, azonos azzal az emberrel, akire annak idején egy egész nemzet méltán volt büszke. Csurkáról is ezt gondoltam tíz éve.

Kuncze Gábor maradt az SZDSZ elnöke.

Ha

Ha pártja marad a mostani úton, akkor úgy kerül majd a történelemkönyvekbe, mint a párt utolsó elnöke. Az is valami, persze.

A dalai láma nem támogatja Tibet elválását a Kínai Népköztársaságtól.

A bölcs

Mindig tudtuk, hogy bölcs ember, mert előbbre valónak tartja az életet a szabadságnál. Bár a helyében én azt kezdeném el híresztelni, hogy nem támogatom Kína elszakadását Tibettől. És arról pusmogtatnék világszerte, hogy a tibeti szellem beborítja az egész birodalmat, és valójában Lhasszából irányítanak mindent. Húsz-harminc év kellene ahhoz, hogy a büszke kínai nép fölismerje, hogy ebből a szégyenletes szerepből csak kivonulással szabadulhat.

Horváth Csaba javaslatára, amelyet a Tisztelt Ház elfogadott 150 ezres büntetést is kiróhatnak arra, aki feldúlja egy közösség békéjét. A II. kerület polgármestere egy levelet is eljuttat pesti családokhoz, felvilágosítva őket, hogyan érvényesíthetik jogaikat, fellépve a hangoskodók ellen. Például, ha a szomszéd gyerek esténként vagy rendszeresen sír, ha családi veszekedés, harsogó házibuli, kötekedő, összeférhetetlen szomszéd veri fel a ház nyugalmát. S mi a teendő, ha a lakásfelújítást kísérő zaj, vagy a hangos kerti munka, illetve a muzsikus szomszéd éjszakai, nem kívánt koncertje okoz bosszúságot.

Feldúlás

Ez legyen a városlakók gondja. Nálunk a vidéki Magyarországon persze szintén előfordul hangoskodás. Például húsz évvel ezelőtt az egyik szomszédom berúgott, fölállt a kerítésre, és valami malac miatt ordítozott, amit szerinte elloptam. A másik szomszédom gyöngytyúkot vett. Annak olyan hangja van, mint a vasfűrésznek. Nehezen bírtam, de ő is, ezért három nap múlva levágta. Húsz év alatt más nem nagyon történt. Azt viszont díjaznám, ha Horváth polgármester úr betiltaná a kerületében a házi tűzijátékot és a petárdázást. Ha valami „feldúlás”, akkor ezek biztosan. Nem tudom, melyik párt képviselője, de ha megteszi, segítek neki a következő választáskor. Mert hátha divatot csinál, és az eljut a Dunakanyarba is.

Április 9. (szombat) Reggel a gyerekek - Marci, Szonja, Ede és Milos - gondoskodtak arról, hogy jó korán ébredjünk. Kicsit reggeliztünk, beszélgettünk. Siettem, de így is elkéstem az iskolából, mert rosszul írtam be a naptáramba a tanítás kezdetét.

Este még idejében értem Leányfalura, ahol Gábor (Gyimóthy) unokaöcsém kiállítása nyílt meg, számos figyelemre méltó képpel. Nem sokáig tudtam maradni, mert Milos elálmosodott, haza kellett hoznom. (De azért arra volt időm, hogy vegyek két költészetnapi trikót. Rá van a hátukra nyomva a „Tiszta szívvel” József Attila eredeti kézírásával.)

Nagyon örülök, hogy holnap totális versünnep lesz, a századik születésnapja alkalmából. Ahhoz képest, hogy alig egy évtizede közbunkók még azt is fölvetették, hogy meg kell szüntetni, át kell nevezni a József Attila utcákat, fölötte örvendetes, hogy szinte mindenhol ünnepség van. Jóféle, kedves, emberséges megemlékezések, sok verssel. Mégiscsak minden idők legcsodálatosabb költője.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön milyen magyar ajándékot küldene a nagy esküvőre?”:

Szegények vagyunk, ezért a nagy értékű tárgyak versenyében alighanem lemaradnánk, ami kínos is lehet. Ha a huncaricumok közül száz hordó tokajit küldenénk, most talán pletykálkodásra adhatna okot, mert nyilván a messzi Albionig is eljutottak a sajnálatos hírek, amelyek legalább annyira árthatnak a bornak, mint a pancsolás. Hanem itt van egy igazi élő hungaricum: a mi Torgyán Józsefünk, aki megint föltámadóban van. Elküldhetnénk, mert szeret utazni, parádézni, csuda pofa, szórakoztatja a násznépet, addig se itthon árt.

Április 8. (péntek) Egész nap dolgoztam, aztán délután bevittem Milost Tamarához, mert csak így tudtuk megoldani, hogy mindketten elmenjünk Szentendrére a Városképek estjére. Ráadásul, mire odaértünk, már ott volt Szonja és Ede is, mert Wanda is el akart jönni az estre.

Visszafelé egy vicces hibát követtem el. Kivételesen arra gondoltam, hogy ha holnap hét forinttal emelik a benzin árát, miért ne legyek olyan pitiáner, hogy veszek. Pláne, hogy majdnem üres a tankom. Töltöttem a kútnál, és csak a végén vettem észre, hogy olyan benzinből, ami negyven forinttal kerül többe, mint az, amit amúgy használok.

Az est - azt hiszem - jól sikerült. Tulajdonképpen én beszélgettem a szerkesztőség tagjaival. Persze egy ilyen bemutatkozó est eleve hülyeség hónapok óta működő lapnál, mert nyilván azok jönnek el, akik amúgy is ismerik, olvasgatják. (Meglepően sokan voltak ott.) De azért volt miről beszélni. Az iskolában arra bíztatom a tanítványaimat, hogy írjanak, ne sírdogáljanak, ne hivatkozzanak arra, hogy nem lehet bejutni a sajtóba, mert nincs protekciójuk. Nem lehet, hogy ne legyen sikerük, ha az írás csakugyan jó, csakugyan fontos témáról szól, érezni rajta, hogy alapos háttérmunkával készült. Arra nem gondoltam, hogy azt mondjam: csináljatok egy lapot. A Városképek valóban csoda, mert azt bizonyítja, hogy a rettenetes, dilettáns, nyomorúságos vidéki sajtórengetegben lehet olyan lapot írni és szerkeszteni, ami nem csak fontos dolgokról szól, hanem ráadásul szép is.

Ugyanott - a szentendrei Barlangban - megnyílt Bácsi Róbert László kiállítása is. Ő a lap fotósa, és igazán nagyon tehetséges. Utána még kihirdettük a lap verspályázatának eredményét. Bármilyen jók is voltak az indulók, az első díjat nem adtuk ki, mert nem találtunk még teljesen kész költőt.

Aztán még megnéztük a Kistehén Tánczenekar koncertjét, ami - egyebek mellett - arról híres, hogy kiváló karikaturista barátom, Lehoczky Károly a dobosa.

Sok emberrel beszélgettem, köztük olyanokkal is, akiket tizenöt éve nem láttam, és ez nagyon jó volt.

Éjszaka visszamentünk Tamaráékhoz. Kicsi gyerekünk valahogy csak kitalálta, hogyan köthet ki az ágyunkban. De így volt rendben, nagyon jól aludtunk.

Április 7. (csütörtök) Reggel a városba menet belepittyegődött a telefonomba, hogy megjött a pénzem az Artisjustól. Ez fölszabadító erővel hatott rám, mert el se tudtam képzelni, mi lesz a hét végén. Én is hülye vagyok, hogy irkálás helyett nem internetes koldulásba kezdek. Olvastam valahol, hogy nagyon jól bejön. Bár az is lehet, hogy inkább neveződíjas irodalmi pályázatot hirdetek. Most jött nekem kettő. Az egyiknél három-, a másiknál négyezer forint a nevezési díj. Az elsőnél ötven, a másodiknál nyolcvanezret nyer a győztes. Vagyis húsz versenyző fölött már van egy kis nyereség is. De miért ne jönne száz? Ügyes.

Hallgattam Fialát a Rádió Extrémben, mint minden reggel. (Az autóban, mert itt nem lehet fogni.) Hihetetlen hete volt. Ha úgy tetszik, médiatörténeti szempontból is érdekes, hogy miképpen tudta magát egy szinte teljes elutasítottsággal induló riporter egy hét alatt elfogadtatni. Az történt ugyanis, hogy egy olyan idősávban jelentkezett, amelybe egy állandó közönség hallgatta a „feka” zenét. Erre ő meg belepofázott. Erre meg visszapofáztak. Meglehetősen durva hangon. Lényegében azt a taktikát alkalmazta, hogy megismertette önmagával az eddig néma közönséget. Kiderült: azon kívül, hogy a fekete zenét szeretik, ez nem közösség. Olyan hibákat követtek el, amikkel „csoporton” belülről nem lehetett azonosulni. Tudtam, hogy Fiala győz, de nem hittem, hogy ilyen rettenetes helyzetbe kerül.

A délutánt - vakulásig - munkával töltöttem.

Április 6. (szerda) Annyira elfáradtam, hogy elhatároztam: ma semmiféle munkát nem végzek, legyen egy nap, amikor ezt is megengedhetem magamnak. Persze csak napnyugtáig, mert holnapra már dolgozni kell. (Pláne, hogy kiderült: holnap mégsem kell megnyitnom egy kiállítást, tehát nem kell a szöveget se megírni.) Milossal elporoszkáltam a bölcsibe, bevásároltam, aztán itthon pihengéltünk. Itt volt Dóra, a nem is olyan messze szomszédunk, mert otthonról nem tudott levenni valamit az internetről. (Amúgy közösen dolgozunk a Városképek című szentendrei lap gyarapodásán.) Délután együtt mentünk Milosért a mamájával, aztán Szentendrén sétáltunk, fagyiztunk, megint sétáltunk. Útközben még egy vers is eszembe jutott, amit meg is írtam legott, amint hazaértünk, és megebédeltünk. Kiváló bableves volt, plusz még grenadírmars is. Volt egy nagy ijedtség is, mert Milos kiment a kertbe, és úgy látszik megzavarta a kutyát evés közben. Rámordult és odakapott. Nem bántotta, mert amúgy nagyon szereti, de a mi kis gyerekünk ordított ijedtében negyed órát. Talán tanul belőle. Persze mi is: akármilyen nagy, nem mehet ki egyedül egy percre sem. Cserébe megúszta a fürdést, mert nincs víz órák óta. Este még jó nagyot cseteltünk Zolival. Elméletben meg is gazdagodtunk, annyi ötletünk volt.

Április 5. (kedd) Ma egész nap tanítottam - de a szó szoros értelmében, aminek az a vége, hogy rendesen húzom a lábamat. Vagyis mind a kettőt, ami ugye marhaság, mert csak az egyiket lehet húzni. De - mint a példa mutatja - mégis lehet kettőt is. Iskola után Wandához mentem, hogy fölvegyem Milost és a mamáját. Persze maradtunk még egy darabig.

Április 4. (hétfő) Reggel bementem a hivatalba, dolgozgattam, ügyeket intéztem, beszélgettem. Hosszú évek után fölhívtam az Artisjust, hogy a náluk tárolt jogdíjaimhoz hozzájussak. Nem mintha valami jelentős összegről lenne szó - éppen ezért nem is vettem föl eddig. De azért évek alatt összegyűlt annyi, hogy most kisegít a bajból. Egy nagyon kedves hölgy azonnal elkezdte az ügyintézést, és azt ígérte, hogy hamar utal.

Aztán elhoztam Milost. Jut eszembe: lehet, hogy neki zenei hallása. Út közben hallgattuk a rádiót, egyszercsak megkérdezte, hogy „Ez a Megasztár?” Az volt. Itthon kikísértük a mamáját a buszhoz, mert elment barátnőzni, aztán elmentünk tejért. Nagyot csodálkozott azon, mekkorát tudnak nőni a csirkék egy hét alatt. Napnyugtáig hintáztunk a kertben. Az is lehet, hogy hamarosan rá tudom venni arra, hogy maga hajtsa. Nem is lustaságból akarom, hanem azért, mert például, ha mozog a hintán, akkor nem fázik meg. Fürdés után még néztünk egy hegyigorillás filmet. Teljesen elbűvölték ezek a csodás állatok.

Április 3. (vasárnap) Annyira fáradt vagyok, hogy alig bírtam fölkelni. Kellene egy napot aludni, de sehogyse megy, mert állandóan dolgozni kell. Biztos van valami értelme, de nem nagyon látom. Hogy mást ne mondjak, tegnap este megpróbáltam pénzt fölvenni automatából, és nem adott, mert úgy találta, hogy nincs semmi a számlámon. Jó, két nap múlva lesz, de ez akkor is eléggé megalázó érzés.

Délután Milos a mamájával elment a városba, én meg terápia gyanánt kádat mostam, mikrohullámú sütőt takarítottam, mosogattam. Tulajdonképpen lomtalanítani kellene, mert mindenki ezt csinálja, tele az utca szeméttel, de valahogy nincs erőm fölmászni a padlásra. Mindig az van, hogy „majd legközelebb”, pedig egyszer végre erőt kellene venni magamon. Az se tett jót a lelkemnek, hogy tegnap úgy nyitottam ki a kerti csapot, hogy valamit eresztett a vezeték, és megtelt az akna vízzel. Elég nehéz volt a víz mélyén megtalálni az elzárócsapot. Most állandóan lesem, hogy mennyi szivárgott el. Lassan szikkad, pláne ahhoz képest, hogy homokos a talaj.

A világszeretet szövete

Az egész emberiséget megrázta Őszentsége II. János Pál haldoklása. Pedig mindaz, amit láttunk vagy hallottunk felőle, alig különbözik attól, ami százezer számra fordul elő naponta: egy öregember testének ideje lejár. Hacsak abban nem, hogy most egy karizmatikus személyiség aurája néhány órára beborította az egész Földet.

Nagy, szinte összemberiségi társadalmi vita alakult ki arról, hogy szabad-e éveken át mutogatni azt a romlást, ami élet múlásával jár. A hajhász médiumok engedtek ördögi hajlamuknak: a valóságshow elemei sem hiányoztak a pápa állapotáról szóló tudósításokban. Az meg aztán csakugyan fölháborító, hogy úgy írtak róla, úgy latolgatták például az utódlás esélyeit, mintha nem is az emberiség történetének egyik kiemelkedő hatású, nagyonis tudatánál levő vallási vezetőjéről beszéltek volna, hanem egy elfekvőben tengődő élőhalottról, akinek az örökségére ácsingózik valami kaparcsi család. (Eredetileg azért találták föl a sajtót, hogy őrizze az emberi méltóságot, de úgy néz ki, hogy ezt mostanában kevesen tudják, vagy sokan elfelejtették.)

Bár abban nincs tévedés, hogy a pápa öröksége a tét. Kérdés, hogy például beleszámítjuk-e azt, amit a haldoklásával adott? Egy olyan emberiségnek kellett példát mutatni, amelyik valamilyen teljesen titokzatos lelki kényszertől vezérelve az utóbbi néhány évtizedben úgy tesz, mintha nem is lenne halál. Illetve, ha van, akkor az mindig a másoké, és ez érdekes bár - pláne újságban és tévében -, de nem is annyira fontos. Sőt odáig jutottunk, hogy egész intézményrendszert építettünk arra az esetre, ha a saját szeretteink végórája jön. Inkább kitaszítjuk, elfekvőkbe dugjuk őket, semmint hogy szembe kelljen nézni azzal, hogy nemsokára ugyanúgy veszünk oda, mint ők. Pedig ezért fizetünk egyszer: leveszzük ugyan magunkról a másik halálának terhét, de ez sokszorosan nehezedik majd ránk a saját végóránkon. Egyedül leszünk az ürességtől súlyos lelkünkkel. Van mentség, de azért azt mindannyian tudjuk, hogy lealjasultunk.

Nem lepődnék meg, ha Őszentsége nyilvános szerepléseivel tudatosan üzente volna, hogy eldughatod az apádat, az anyádat, a rokonodat, mert szégyelled, hogy megvénült és szinte magatehetetlen, fáraszt a kín, és dehogy szenveded végig a halálát, de akkor nézz engem, helyettük is. És tudd, hogy ez vár rád, ha igaz ember voltál, ha nem.

Egy földi élet van, és az a legszerencsésebb esetben úgy ér véget, mint II. János Pálé. El is hiszem, hogy nem kegyes, vigasztaló hazugság, amit az évtizedek óta körülötte szeretetben szolgáló lengyel nővéreknek üzent: ne ontsanak könnyeket. "Derűs vagyok, legyetek azok ti is".

Persze ahhoz, hogy valaki így éljen utolsó erejével a végső órán, egy igaz élet kell. Az, hogy egy vallási vezető ne csalatkozhatatlan legyen, hanem annyira hiteles, hogy még akkor se merüljön föl bennünk, hogy nem értünk akar jót, ha nem értünk vele egyet, és nem akarjuk, amit értünk tesz. Éppen az élet elemi kérdései voltak azok, amelyek a legnagyobb vitát váltották ki pápasága során. Az abortusz, a fogamzásgátlás, a szexualitás, az euthanázia… Az utolsó órák bizonyítják: függetlenül attól, hogy egyetértettünk-e álláspontjával, annak részei egy kerek, minden ízében szervesen összetartozó rendszert alkottak. Ha ezt bárhol megbontotta volna - az ő szemszögéből -, rést enged a halálnak.

Minden oka megvan erre a sajátos, és egyáltalán nem borzalmas derűre. Legalábbis nem tudok elképzelni magasztosabb haldoklást, mint azt, amikor az egész emberiség imádkozik valakiért. Ha hívő lennék, azt gondolnám, hogy maga a Teremtő rendelte úgy, hogy fiának földi helytartója elég lassan haljon meg, és legyen idő a közös imádságra. Nem emlékszem, hogy lett volna arra példa, hogy egy emberért, pláne a katolikus egyház vezetőjéért együtt imádkoznak a zsidók, az iszlám, és száz más vallás hívei. Sőt, még az ateisták is, a maguk módján. Talán Gandhi volt utoljára hasonló hatással emberekre. Összeállt a világszeretet szövete. Nem lehet, hogy ez ne sugározzon valami jót a világ jövőjére.

Április 2. (szombat) Egész nap dolgoztam. Este elmentünk Szentendrére, mert a főtéren egy nagyon érdekes fényjáték volt. Nagy erejű reflektorokkal világították be a házakat, különféle mintákat vetítettek a falakra, így lett néhány őrára Szentendre főtere Fényfőtér. Volt persze DJ-zene, kivetítő, forralt bor, minden. Ott volt Wanda, Morkó, Gábor unokaöcsémék, találkoztunk Sándorkával, láttam Öcsikét is. Sándorkával megbeszéltünk, hogy komplett multimédiás szenzációval jelenünk meg a pörformálós fesztiválon. Talált ehhez egy fehérvári televíziós forgatócsoportot is. Bár Milost délután altattuk, elég hamar elfáradt. Talán a szokatlan környezettől, talán a szokatlan hangoktól, de az is lehet, hogy a hűvös idő álmosította el. Így elég korán hazajöttünk.

A téren ért a hír, hogy meghalt II. János Pál. Ez nem szomorított el, megnyugvással vettem, hogy nem szenved tovább. A saját szeretteim halála idején is így gondoltam: ha már eljutunk a végső óráig, akkor nem szabad késleltetni a halált. Amikor a pápa úgy rendelkezett, hogy ne vigyék be a kórházba, azt jelezte, szeretné, ha hagynák meghalni. Talán még pár napig életben lehetett volna tartani. Soha nem értem, hogy miért kell olyan sokat vitázni a passzív eutanáziáról: ennyi. Hagyni meghalni egy embert, ha az élet sora bevégeztetett. Mert így marad valami kis méltóságunk az utolsó órán.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Ön kivel nem fényképezkedne?”:

Olyan aligha akadhat. Az utóbbi időben például állandóan politikusok körül settenkedem, és mindig megkérem a közelben dolgozó fotós barátaimat, hogy lopva vegyenek le velük, miközben parolázunk, vagy puszit adok nekik. Ez ma már biztos befektetés. Az is lehet, hogy csak arra lesz jó, hogy dicsekedhetek az unokáknak, ám biztosítás gyanánt is megfelel: bármikor elkövethetek valamit. Ha fogságba vetnek, a feleségem az éppen befolyásosoknak majd küld egy-egy képet. Azzal, hogy pár nap múlva a sajtó is kaphat egy borítékot. Én meg megúszok mindent egy kis házi őrizettel.

Április 1. (péntek) Reggel kemény viszonyok voltak, mert a gyerekek korán fölébredtek, és önfeledt játékba kezdtek. Aztán elmentek kirándulni, én erősen dolgoztam. Aztán ebédeltünk, és ők elmentek moziba és tollasozni, én meg Vácra, hogy megnyissam Marabu kiállítását. Már az odavezető út is nagyon szép volt, a napsütésben csodálatosan csillogott a Duna. A komp hamar átért, Marabu a kikötőnél várt. Jártunk egyet, aztán elértünk a Lyra könyvesházba (http://www.lyravac.hu), ahol az emeleten van egy kicsi kis fülke, csodálatos megvilágítással. Éppen akkora, hogy egy pár darabos kiállítást lehet rendezni. Nagyon jó ötlet, arra is gondoltam, hogy ilyet szinte minden faluban lehetne építeni, készülhetnek olyan vándorkiállításocskák, amik az egész országot bejárják. Sokan jöttek el. Ezzel a kicsi beszéddel próbáltam fölhívni a figyelmüket az esemény jelentőségére:

Marabu

    (állat, Leptoptilus Less.), a gázlók rendjébe, a gólyafélék családjába tartozó madárnem. Többnyire nagy, erős és izmos madarak, magas lábakkal és hosszú lekerekített szárnyakkal, vastag, csupasz nyakkal, melyről torokzacskó csüng le, csőrük fehéressárga, hosszú, erős, tövén vastag, végén hegyes. Középhosszúságú farkukban az alsó fedőtollak erősen kifejlődöttek. Több faja ismeretes. Legközönségesebb az afrikai. Csupasz nyaka és feje hússzínű, nyakszirtje, háta és hasa fehér, testének többi része fémfényű zöldesfekete. Csapó tollai fénytelen feketék. 1,5 m. hosszú, kiterjesztett szárnyakkal 3 m. K.-Afrikában él az É. sz. 15o-ától délre, ahol védelmében is részesítik, miután az utakat a hulladékoktól megtisztítja. Fogságban hamar megszelídül. Állatkertekben igen gyakori. Húsa nem igen ízletes, mert kemény és száraz.

Ezt persze csak azért tudom, mert készülvén erre a megnyitóra, megnéztem, mit ír a Pallas Nagylexikon. Egyrészt biztos vagyok abban, hogy a Marabu címszóból kettő lesz a következő rendkívül nagy lexikonban, másrészt nem hagy nyugodni engem az, hogy miért pont egy ilyen madár nevét választja valaki.

Jó, a nyaka csupasz, de nem látom a torokzacskót, és a csőre sem fehéressárga. Azt a családjától kell megkérdezni, hogy fogságban mennyire szelíd. Azt meg egyszerűen nem hiszem el, dögevő lenne, bár szegény Shirilla, a halála előtt így csúfolta azokat, akik nem vegetáriánusok. Arra viszont hajlok, hogy a mi Marabunk húsa nem lehet valami ízletes, viszont tényleg kemény és száraz.

Na jó, a hülye viccet félretéve, direkt elmentem az állatkertbe, hogy megnézzem, milyen életben a marabu. És meg kell mondanom, hogy nem bírtam levenni róla a szemem. Annyira szomorú, annyira szerencsétlen benyomást kelt, akkora világfájdalom van az egész megjelenésében, hogy az már borzasztó, azon már csak mosolyogni lehet.

Mivel nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen, rendkívül tudatos ember csak úgy véletlenül választ nevet, arra gondoltam, hogy valaha ő is elment egyszer az állatkertbe és ugyanazt látta, mint én, és tán még sírva is fakadt, miközben mosolygott ennek a madárnak a rettenetes üzenetén: fáj a világ, de lenézem. Bocsánat, pontosabban fogalmazok: fáj a világ, de letojom.

Ebből már van valami Marabu képeiben.

Valami derűs szomorúság. Annak ellenére, hogy egyetértek azzal az önértékelésével, miszerint ő leginkább szöveges-rajzos viccelődő, és a közéleti, a politikai, a börleszk a legjobb műfaja, és jó a csíkképregényben is. Bár, amint itt látható, a kiválasztott rajzok nagy része szótlan, nagggyon-nagggyon komoly, falra ragasztható (kiállítható) rajz. Ezek arra is jók lesznek, hogy a tisztelt látogatók majd igyekeznek komolyan venni a műfajt.

Marabu azt mondja magáról, hogy a viccekhez inkább van érzéke, mint a komolyan vett karikatúrához. „Az utóbbi a legtöbbször szatíra, amihez nekem semmi közöm. A szatíra tiszta agresszió. Igaz, hogy a csúfak és gonoszok elleni agresszió, na de mégis az, és éppen ezért nem az én világom. A humor ennek éppen az ellenkezője: nem támad, hanem felold. Ugyanis a világ gondjait, mint az már az utóbbi egykétszáz évben kiderült, a legelmésebb karikatúra sem oldja meg, se a szatirikus, se a humoros, így ha már elviccelkedek a világban, legalább elmondhatom, hogy valami gyógytapaszt tettem a sebekre, és nem vájkáltam bennük. (Na persze nem azért rajzolok olyanokat amilyeneket, mert ezt a programot terveztem be magamnak, hanem ezek maguktól sikerednek ilyenekre.)”

Én ezt egy kicsit komolyabban venném. Már csak azért is, mert úgy gondolom, hogy a karikaturista sokkal többet tehet a világért, mint azok a milliók, akiknek nem adatott meg efféle tehetség. Minden jó karikatúra valóságos forradalom. A nevetés forradalma, az önismeret forradalma, így aztán nem csupán gyógytapasz, hanem fölszabadító erő - egyszerűen tovább élünk tőle, vagyis a nevetéstől. És azt is tudni kell, hogy a humortalan, öniróniára képtelen társadalom előbb-utóbb bele is fullad a saját savanyú levébe. Dögöljön is meg, úgy kell neki. Majd megeszi az állatkerti marabu.

Ha valaki azt gondolja, hogy én azt gondolom, hogy a mai magyar társadalom humortalan, akkor téved. Van neki humora, de olyan kevés, hogy nem jósolok hosszú, boldog életet.

Ezért nagyon meg kell becsülnünk azt a szerencsét, hogy vannak még ilyen vicces emberek, mint Marabu, akinek az igazi nevét szinte senki nem tudja, és nagyon jól van ez így. Lappangjon csak itt, bennünk, állandóan. És itt azért érdemes föltenni azt a kérdést, hogy Vác népe, tudja-e ki él köztük, fönt van-e a neve a dicsőségtáblákon, legalább az egykori iskolájában például? Egyáltalán egy karikaturistának kijár-e ilyesmi? Azt hiszem, nem nagyon. Bár lehetne ez másképp is: kérnék neki, és a többi karikaturistának egy kicsivel több becsülést. Mert bizony példátlan szerencse érte azt a pár embert, akik eljöttek erre a megnyitóra, hiszen személyesen láthatják Marabut. Ha nagyon lazán számolok, akkor egymillió az egyhez az esélye annak, hogy valaki jó karikaturista legyen, hiszen aligha van tíznél több ebben az országban. Vagyis valóságos csodával állunk szemben, és ezt nagyon komolyan mondom. Nagyjából annyi Nobel-díjasunk van, mint karikaturistánk.

Ezzel a csodálatos üzenettel nyitom meg ezt a kiállítást, mert magam is meglepődtem, hogy ekkora fölismerésre jutottam, és nem akarom ennél laposabb gondolatokkal tompítani azt a lélekemelő borzongást, amit most önök éreznek.

Aztán még beszélgettünk Marabuval, és például a http://www.vaconline.hu munkatársával. Nagyon jó volt az egész. Marabu egy igazi jelenség, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy ez tükröződik a képein is. Még elkísért a kompig.

Annyira hülye vagyok, hogy elfelejtettem leszállni a buszról, így átszeltem az egész szigetet, és kénytelen voltam gyalog visszajönni. Bár kellemes séta volt.

Itthon jött egy levél Pál János barátomtól, akivel a Prolilétrát és a Prolitológiát írtuk, hogy hívjam föl, ha gondolom. Évek óta nem láttam, és alig hallottam felőle. Fölhívtam és elég nagyot beszélgettünk.

Volt abban valami kísérteties, hogy Pál Jánossal beszélgetek, és közben rápillantok a képernyőre, amin az van, hogy meghalt II. János Pál.

Ha vallásos lennék, imádkoznék érte. Bár az is lehet, hogy így is imádkoztam. De valami megnyugvás is eltöltött: ez az ember olyan méltósággal jut el a végső óráig, amilyen méltósággal élt. Bár számos gondolatával nem tudtam teljesen azonosulni, mindig azt gondoltam, hogy méltánylandóan teljes és következetes rendben gondolkodik, és a végsőkig igaz ember. Jó érzéssel tölt el, hogy a kortársa lehettem.

Kicsit különös, hogy azt se tudjuk pontosan, hogy csakugyan meghalt-, mert a hírek ellentmondásosak - bár én inkább a Vatikánnak hiszek, és azt gondolom, hogy még él. Remélem nem szenved.

Este a Fészekben volt egy est, amelyen Fiala Keljfeljancsi műsorára emlékeztek. Én is emlékeztem volna, de nem lehettem ott. Helyettem egy színész olvasta föl, amit erre az alkalomra írtam:

Fiala

Sokat gondolkoztam - már régebben is - azon, hogy Fiala mitől jó. Sőt azon is, hogy jó-e egyáltalán, vagy csak én gondolom annak. Ha valamit jónak találok, akkor ezen mindig elgondolkozom, valami tisztesség kedvéért, amit magam sem értek. Az egyik lányom meg is sértődött egyszer ezen, mert egy kicsit arra gyanakodtam, hogy esetleg azért találom gyönyörűnek a képeit, mert elfogult vagyok.

Fialával elfogult vagyok. Az utóbbi másfél évtizedben annyiszor és annyiféle helyzetben és környezetben dolgoztunk együtt, annyi műsorát hallgattam, láttam, hogy ha valaki kérdőre von egyszer, nem mondhatom, hogy nem tudtam, kivel van dolgom. Sőt, azt is tudom, mi a titka, bár nem vagyok egészen biztos abban, hogy ezt tisztességes dolog elmondani. Végülis az olyan pojáca szakmában, mint a miénk, sokat számít az illúzió. Én ugyan legjobban akkor érzem magam, ha a színházi előadást a színfalak mögül nézem, de nem mindig tisztességes, ha mondjuk kamerával lopózunk oda, és leleplezzük, mit és hogyan csinálnak a színészek az árnyékosabb oldalon..

Valaha azt hittem, hogy a személyes, totális újságírás, és pláne annak rádiós változata akkor valósul majd meg, ha nem lesznek többé hagyományos újságok és rádiók, mindent elural az internet, és valahányan magányos harcosokként küzdünk a figyelemért. A személyes, totális médiumkodás azt jelenti, hogy az egész életemet azzal töltöm, hogy az egész életemet töltöm, nagy nyilvánosság előtt, bele a nagy nyilvánosságba. Vagyis beszélek, írok, képeket mutatok, engem is látni lehet, folyamatosan párbeszédben vagyok. És közben, finoman elvégzem az újságírók kiszabott vagy kiméretett dolgát, kötelességét: kérdezek. Mások, mindenki helyett. Kérdezem például a hatalmat, ami - különösen nálunk - egyáltalán nem a kormányzó erőket jeleni. Mint éppen Fiala sorsa mutatja, a hatalom az, aminek ereje van, és pusztítani is tud vele. Bosszúból, többnyire. A legszörnyűbb bűn, amit ellene elkövethetünk, az az, ha szembesítünk, vagyis kérdezünk. Ezzel a sorsunk be is végeztetett. Az nem vigasz, hogy az övék is. Mert elkövették azt a pofátlanságot, hogy a saját természetellenes felügyeletük alá vonták az őket természete szerint felügyelő sajtót.

Az újságíró dolga, hogy kérdezzen. Akkor is kérdez, ha a nyilvánosság elé rak, vagy a fülébe dug valamit az igazságból. Egy provokátorkodó Barangó-epigon versét például, vagy egy nyilaskás párttaggyűlés hangfelvételét. Soha, senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy ez az újságíró kötelessége. Ám a demokrácia mai állapotában az úgy van, hogy csak a dolgát tisztességesen végző újságírót lehet elkapni, megleckéztetni, tönkretenni. Mert ő az, aki egy botrányos világ valódi botrányait elénk tárja. És olyan nincs, hogy ez ne sértsen valami érdeket. Vagy ne adjon valami kis lehetőséget a leszámolásra. Az már nyilvánvaló, hogy az önmagát betegesen komolyan vevő hatalom képtelen a mérlegelésre. Képtelen azt mondani, hogy Fiala műsora kilencvenkilenc százalékban a társadalom érdekeit szolgálta, egy százaléka nem. De ez olyan csekély sérelem, amit nem kell figyelembe vennünk. Vagy: kilencvenkilenc százalékban ártott, egy százalékban nem, de az az egy százalék, amiért élni érdemes, tehát hagyjuk őt békén.

Persze Fialát nem azért utálják, mert nincs olyan műsora, amibe nem lehetne belekötni. És persze Fialát nem ezért imádják. Hanem azért, mert ő maga az, aki ott beszél. Személyesen és összetéveszthetetlenül. Mert - ugyan jóformán azt se tudja, mi az internet - máris pontosan olyan totális és szabad, mint amilyenek a kollegái, tanítványai tíz év múlva lehetnek. Egyszer majd megszabadulunk a sajtószabadságtól, mert végre nem lesz neve a szabadságnak. Vagyis elvész egy jelszó-féle, ami semmi mást nem takar, mint a kiszolgáltatottságot, a fenyegetettséget, a megtorlást, azt a valóságos sajtórabságot, amelyikbe másfél évtized alatt sikerült bebörtönözni magunkat. Ez nem egészen ugyanaz, mint Kádár sajtóbörtöne. Most kicsit világosabbak a cellák, és néha ki is lehet kiabálni az ablakon.

Az is hülye, akinek van itt még valami kis illúziója. Fialában az a vonzó, hogy még azt is megengedi magának, hogy hülye legyen. Bemegy a stúdióba, megmondja, hogy ő most hülye, és nem hazudik. Tízből egyszer borzalmas műsort csinál. Így van ez rendjén, ezt kockáztatja, aki nem konformista, és nem csak paneltervekből mer dolgozni. (Bár én írnék tízből csak egyszer röstellni valót!) Nem az a botrány, ami elhangzik, hanem az, ahogy. Bár képes lenne rá - mert kiváló színész, remekül tudja szinkronban szinkronizálni Fiala János bármelyik szerepét - mégsem játszik, nem csinál úgy, mintha a műsor végére majd megnyugodna. Ha ő ideges, megbántották, vagy csak rosszul aludt, akkor akár azt is megsérti, aki nem is akarta bántani. Egyszer arra gondoltam, hogy csinálok neki egy statisztikát: hány embert veszít azzal, amikor - és ahogy - lekeveri a telefonálókat. És így hány hét alatt fogynak el a hallgatók. Aztán rájöttem, hogy jóformán sehányat sem veszít, mert másnap ugyanazok megint próbálkoztak, és harmadnap is. Vagyis: nem elkerget, hanem szenvedélyt kelt. Akik utálják, azok is hűségesen utálják. És lássuk be, ez nagy dolog.

Az más kérdés, hogy ha nő lennék, akkor magányosnak találnám, és azt próbálnám kitalálni, hogy attól magányos-e, hogy tehetséges, vagy attól képes kibontakozni a tehetsége, hogy magányos. De nem vagyok nő.

A titka az, hogy nem lehet elmenni mellette. Nem lehet nem hallgatni. Persze ez semmire nem lenne elég, ha a műsoraiban nem tudnánk meg semmit a világról. Fontos, sőt több mint fontos dolgokat. Ez az igazi titka. Valahogy mindig úgy keveri, kavarja, hogy belénk férkőzik valami gondolat. Vagy legalább magunkról tudunk meg valami fontosat. Ennyi a titok.

Ennyi. Hogy egy másik legendás műsorának címét is megidézzem.