Üzenő:

Május 30. (hétfő) Reggel beszaladtam a polgármesteri hivatalba, hogy leadjam az iparkodási adóbevallásomat. Hamar sikerült. Aztán elindultam a szerkesztősége nevű hivatalba, és már akkor azt éreztem, hogy vissza kellene fordulni, mert ha véletlenül - egyáltalán nem véletlenül - egy dugóba kerülök, akkor elpusztulhatok a melegtől. Kisebb megállásokkal sikerült beérnem. Közben hallgattam Fialát. Mondta, hogy hívjuk föl és áruljuk el, mi foglalkoztatott minket a hét végén. Én azon gondolkoztam, hogy mint volt közrádióst megkérdezzem-e, hogy az a Molnár Tamás, aki a Jobbik alelnökeként napot elsötétítő szónoklatokkal próbálta burjánzásra bírni a Moszkva téren az anti-antirasszista tüntetésen a gyér magyarvédő tömeget, vajon azonos-e azzal, aki annak idején a Magyar Rádióban zseniális műsorokat adott nekem a különféle, alternatívnak mondható zenékről, hangköltészetről.

Mert ha igen, akkor meg fogok bolondulni. Ha valaki ért valamihez, akkor miért van szüksége arra, hogy egy ilyen szánalmas alakulatban parádézzon, mint a Jobbik?

Mert Tomcat érthető. Közepes tehetség. Ettől aztán viszketeg. Csinálja: írja csak a blogját! Aki olvasgatja, az legalább megtudja magáról, hogy hol áll. Kellenek az ilyen figurák az öntisztázáshoz. Árad belőle a magabiztosság. Csak az a baj, hogy van neki esze: egyszer majd szembesül. Azt a napot nem tudja kikerülni. Hacsak nem hal meg előbb. Utána meg már rossz lesz elpusztulni is.

De aztán, persze, nem telefonáltam.

Dolgozgattam, pontosan, szépen, aztán elindultam visszafelé. Csak egy kicsit volt rosszabb. Ráadásul meg vagyok fázva, így sem a légkondicionáló, sem a nyitott ablak nem jó nekem.  Itthon még elszaladtam tejért. Milost nem vittem, mert kicsit püffedtnek találtam az arcát - persze a melegtől. A mamája meséli, hogy voltak orvosnál, nagyon bátran viselkedett. A doktornő a leletét nézve megjegyezte, hogy nem igazán jó a süllyedése. Hazafelé ezt Milos szóba hozta, és persze nehéz volt elmagyarázni neki, hogy ez nem olyan nagy baj, és nem is fáj. Kifejezte aggodalmát, hogy amennyiben a vérben van süllyedés, akkor elsüllyedhet az uszodában… Tulajdonképpen zseniális következtetés.

Naplementekor zuhanyoztam, de öt perc múlva már megint azt érzetem, hogy sógubicsok nőnek ki a homlokomon. Holnap meg majd a hidegfronttól szenvedek. Sehogyse jó.

Május 29. (vasárnap) Reggel elmentünk Leányfalura Waldorf-találkozóra. Azt hiszem ez olyan ismerkedési délelőtt volt, nagyon sok kedves emberrel, pláne gyerekkel. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy őszre megvalósul nálunk a Waldorf-óvoda, de legalább megismerünk pár kedves embert a környéken.

Nagyon érdekes, hogy amikor mentünk - úgy tíz óra körül -, akkor már olyan forgalom volt Leányfalun, mint amilyen munka után Pesten a belvárosban szokott. Álltak vagy araszoltak az autók, pedig nem volt se baleset, se semmi. Úgy fél egy körül, amikor visszafelé indultunk, semmit nem változott a forgalmi helyzet. El is határoztuk, hogy az ellenkező irányba, Budapest felé indulunk, és benézünk Wandáékhoz. Szerencsére fölhívtuk őket, mert nem voltak otthon, és kínos lett volna visszaaraszolni.

Hanem inkább megálltunk Gyereknapozni Leányfalun. Ott egy nagyon kedves társaság intézi a kulturális dolgokat. Ez a kultúrház körül szerveződik. Most is mindenféléket kitaláltak a gyerekeknek. Volt papírhajtogatás, torna, bábszínház, mesehallgatás, meg még ami most nem jut eszembe. Elég az hozzá, hogy este ötig nem tudtunk eljönni, mert Milos nem volt hajlandó.

Szerencsére ott volt Gábor unokaöcsém, családostul. Jó nagyot beszélgettünk.

Utoljára a kultúrházasokkal háromnapos költészetnapi rendezvényükön találkoztam - éppen Gábor kiállításának megnyitásán. Verseket osztogattak az autósoknak - meg még talán pogácsát is -, az egész községet teleaggatták József Attila versekkel. Az aggatás fontos, mert nem szögelték a fára a papírokat, hanem madzagokkal erősítették azokat rájuk. Csodálatos volt az egész. A vége meg az lett a dolognak, hogy a helyi hatalom, vagy a néphatalom helyi képviselője, egy helyi rendeletre hivatkozva letépette a verseket a fákról, és egy részüket el is égettette. A rendelet talán arra vonatkozott, hogy a fákra nem lehet hirdetményeket helyezni. Vagyis - nyilván - szögelni. De, még ha szögelték volna őket, akkor is rémisztő, hogy valaki verseket tépdel, és pláne eléget. Máglyán!  Pont József Attilát! Arra meg már gondolni se merek, hogy az egész azért van, mert esetleg József Attila komenista költő volt!

Amióta ezt hallottam, ha Leányfalun van dolgom, magamra öltöm azt a trikót, amelyiket a költészetnapi ünnepségen vettem, helyben. A hátán a Tiszta szívvel látható József Attila kézírásával.

Láttunk negyed órát a Leányfalu-Pócsmegyer meccsből is!

Milos persze elaludt a kocsiban.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „- Ön mit tenne a panelprolikért?”: Fogalmam sincs, mert nem tudom, mire vágynak. Amennyiben arra, hogy elköltözhessenek, nem sokat tehetek. Talán, ha munkát adnék nekik. Petri György egyszer azt írta, hogy a lakótelepek a munkaerő sorozatvetői. Voltak. Ha nincs munka, legalább szigetelést, olcsóbb fűtést, ilyesmiket. Mindenesetre valami kárpótlást. Többet, mint lakásonként egy forint és negyven fillér. Egyszer olvastam, hogy amikor ezek a házak épültek, pontosan ekkora értékű szellemi munkát áldozott rájuk az állam, lakásonként. Az is csoda, hogy még így is élnek bennük emberek. Nyilván: az ember a csoda.

Május 28. (szombat) Tegnap vakulásig dolgozatokat olvastam, mert természetesen az én kedves tanítványaim többnyire az utolsó napon küldik el a kötelező feladatokat. Ma meg tanítottam. Ez volt a legtehetségesebb osztályom, sajnálom, hogy nem folytatom velük tovább. (M.G. szerint is ők a legjobbak.) Aztán más nem történt, csak az, hogy elmentem Milosért és a mamájáért a Kolibri Színház születésnapi bulijára. Illetve csak elé, mert kijöttek, és mentünk tovább. Megálltunk a környék legjobb pizzázójánál, Leányfalun. Egy nagyon kedves pasi vezeti. Ez olyan gesztusokból derül ki, mint az, hogy ma például előbb adott nekünk, mint azoknak, akik már régebben vártak, mert látta, hogy kisgyerekkel vagyunk. Milos nagyon aranyos volt. Mondta, hogy ő nem álmos csak azért ásít, mert csípős a pizza, aztán ráborult az asztalra, és azonnal elaludt. (Itthonról, a kapuból vissza kellett mennem, mert a mamája ott felejtette az övtáskáját, meg a telefonját.)

Milos tegnap érdekeset mondott. Legalábbis abban az értelemben, hogy milyen filozófiai rendszer van egy hároméves gyerek fejében. A motorokról beszélgettünk. Kérdezte, hogy nekem miért nincs - Szilveszter bácsikájának van! Magyaráztam, hogy én nem szeretem a motorokat. Viszont a papám motorversenyző (is) volt, és milyen jó lesz neki, hogy az iskolában ezt elmesélheti. Megkérdezte, hogy hol van a papám. Mondtam, hogy meghalt. Erre kijelentette, hogy „akkor ő már nem ember”.

Ilyen híreket évtizedek óta olvasok. Lehet, hogy előbb halok meg, mire az utolsó is előkerül:

A világháború óta bujkáló japánokra találtak egy őserdőben

Egy Fülöp-szigeti dzsungelben ismét két olyan japánt találtak, akik állítólag a világháború óta rejtőzködnek az őserdőben.

A 80-as éveiben járó férfiakra a japán háborús halottak maradványait kereső csoport bukkant. Helyi újságírók feltételezik, hogy az egykori katonák tudhattak arról, hogy a háború véget ért és saját jószántukból maradtak a Fülöp-szigeti dzsungelben.

Ez meg már várható volt: http://www.afa1.freeblog.hu/

Azt hiszem, méltó válasz a sípolászóknak.

Ez meg új távlatokat nyit a Greenpeace elleni harcban:

Csernobil - Az 1986-ban bekövetkezett ukrán atomkatasztrófa helyszínének körzetében született gyermekek egy része kirívóan magas IQ-szinttel és szokatlanul erős immunrendszerrel rendelkezik. A Pravda című orosz lap beszámolója szerint ezek a gyermekek társaiknál gyorsabban nőnek, és agyi aktivitásuk feltűnően élénk.   

A történelem legsúlyosabb nukleáris szerencsétlenségének következtében a csernobili térségben több mint 7 millió embert ért valamilyen fokú sugárfertőzés. Az elmúlt évtizedben született gyermekek közül sokan meglepő szellemi és fizikai képességek birtokába kerültek, testük fejlődése felgyorsult, miközben szervezetük védelmi rendszere elképesztő mértékben megerősődött. Az orosz sajtó által csak „szuperagyú mutánsoknak” nevezett gyermekek úgynevezett reakcióideje jóval rövidebb, mint hasonló korú társaiké, de az IQ-szintjük is elképesztően magas.

- Ezek a gyermekek sokkal erősebbek és ellenállóbbak, mint azok a társaik, akiket a fertőzéstől mentes területeken vizsgáltunk meg. Azonban a csernobili iskoláskorú gyermek felénél pajzsmirigyduzzanatot diagnosztizáltunk - mondta dr. Vlagyimir Mihajlov egyetemi professzor.

(A végén még az lesz, hogy direkt kérjük, sőt tüntetünk azért, hogy az atomhulladékot itthon, sűrűn lakott vidékeken helyezzék el.)

Ami meg jó, az jó: http://www.parkeharrison.com

Május 26. (csütörtök) Reggel sokáig szöszmötöltem, mire el tudtam indulni. Van úgy, hogy például egy óráig a telefonomat töltögetem, piszkálom, javítgatom. Az úton sikerült egy postát találni, hogy befizessek minden számlát. („Valaki” kérdezte, hogy miért ilyen magas a rezsim. Ez nem a villany, a gáz és a víz, hanem a sok telefon, a biztosítások, és ebben a hónapban az iparűzési adó. Például a telefonokra - ADSL-lel együtt csaknem ötvenezer megy el. Persze telefon nélkül azonnal elpusztulnék. Bizonyos értelemben az újságíró olyan, mint az üzletember: ha nem érik el azonnal egy fölkéréssel, például, akkor keresnek mást. Márpedig szinte minden napra esik egy olyan telefon, ami megélhetési szempontból fontos. Ugyanez vonatkozik az internetre. Naponta kapok kétszáz levelet - ebből tíz fontos. Egy pedig megélhetési... Tehát, ha akarnám, akkor se mondhatnék le ezekről az eszközökről. Bár néha arra gondolok, hogy ha az eszközöket nem kellene fönntartanom, nem kellene ennyit dolgoznom.)

Bent volt Normanka. Bár most Kis Zolihoz jött, átült az én szobámba is, és jó nagyot beszélgettünk. Aztán sietett: versenyre. Ha jól számolom, olyan ötvennyolc éves, az ellenfelei meg harminc alatt virulnak. Nem mindig győzi le őket, de éppen elégszer. Ami azt illeti, az is győzelem, hogy egyáltalán rajthoz áll. Illetve ül, mert nem állva eveznek. Amellett kiváló író, meg még szakíró is, meg elsőrangú ismeretterjesztő. Mert ugye, eredetileg csillagász. Sportrepülésben is kiváló eredményeket ért el. Nem is olyan régen kapta meg a Ford Alapítvány oklevelét internetes környezetvédő, -nevelő munkájáért. (Olyasmit nagy szervezetek szoktak kapni.) De mégis azért csodálom legjobban, amit a testével művel. Bár gyanakszom, csakugyan úgy lehet, hogy ha valaki még ilyen meglett korában is aktív versenyző, akkor nem a teste, hanem a lelke, még pontosabban a szelleme áll rajthoz. Remélem, egyszer majd befejezi az erről szóló könyvét. Nem nagyon értem, hogy az ilyen pasikat miért nem hívják meg minden héten a gimnáziumok, az egyetemek, miért nem kérnek tőle tanácsokat a miniszterek. Vagy legalább a miniszterek tanácsadói.

Hazafelé bementem az iparűzési adó-bevallásomért. Én ugyan nem űzök ipart, de az nem számít, a vallomásaimra hatalmas szükség van ebben az országban. Azt kellene bevezetni, hogy az iparűzési adót csak terményben, az előiparkodott árucikkben lehessen leadni. Én például gyögyörűszép, eredeti költeményekkel fizethetnék. Vagy esetleg írnék pár gyújtó hatású cikket a falumról, és a polgármesteri hivatal azokat szabadon elhelyezhetné a különféle lapokban.

Itthon a kicsi fiammal igen hasznosan töltöttük a délután vacsora előtti részét: locsoltunk. Nagyon ügyesen vezette a csövet. Ha valahol beakadt, vagy megtört, azonnal intézkedett. Ma amúgyis földmíves munkán volt: a mamájával krumplit vetettek kiterjedt birtokunk mezőgazdasági termelésre alkalmas tizenhat négyzetméterén, egy hajdani trágyagödörben. Virágokat is ültettek, ládákba. Nem lehet az ilyet elég korán kezdeni.

Kajótól kaptam orvosi mentát. Holnap jó helyet keresek neki. Hoz még fodor- és borsmentát is. Ő gasztronómiában és ahhoz szükséges fűszernövények termesztésében olyan mágus, mint Normanka más dolgokban. Jó nekem, hogy vannak ilyen emberek körülöttem. Azért kell a sok menta, mert Marokkóban rákaptam a mentateára. Nem véletlen, hogy az arabok éjjel-nappal vedelik. Jót tesz.

Van itt egy vélemény rólam is. Nem értek vele egyet, sőt, nem is nagyon értem, de: http://varkonyigabor.freeblog.hu

Május 25. (szerda) Ma Milos itthon maradt, mert köhögött. A-val - (Anikó - ezt csak szpetinek jelzem, meg másoknak, akik nem értették, miért rövidítek neveket. Én sem értem. Jó ötletnek tűnt. BB pedig Milos mamája, a nevének kezdőbetűiből. Anikó az egyik legjobb barátnője, és most, amíg nem költözik új lakásba, nálunk lakik. Hamarosan készítek egy kikicsodát, amire rá lehet kattanni, mert csakugyan nagyon sokszereplős már ez a blog.) Szóval Anikóval mentünk. Jó nagyot beszélgettünk életünk tragikus fordulatairól. A hivatalban viszonylag hamar megszerkesztettem az oldalt, sőt előkészítettem a holnapit is. Összeszámoltam a befizetni valót, kitöltöttem a csekkeket. Nem több mint százhúszezer a rezsi. Szerencsére a héten kaptam olyan megrendeléseket, amelyek állítólag pénzhez is juttatnak. Meglepő lenne, de nem tehetek mást, mint azt, hogy dolgozom és bízom. Amúgy ebben az országban nem is az a legnagyobb baj, hogy magasak az árak - meg, mint látszik, a rezsiköltségek -, de alacsonyak a bérek. Hanem ezt az egészet még különösen kellemetlenné teszi, hogy a jövedelmek szinte csak egészen kivételes esetekben kiszámíthatók. Legalábbis az én köreimben szinte senki nem tudja, hogy pontosan mikor jut hozzá az elvégzett munka után járó honoráriumokhoz. Az esetek többségében ezek megjönnek. Ha nem időben, akkor egy hónap vagy fél év múlva. Erre nehéz polgári életformát építgetni, vagyis az életet polgárira formálgatni.

Itthon megcsodáltam, hogy a kicsi fiam milyen csodálatosan rajzol. Meglepően sokat fejlődött az utóbbi hetekben. Szinte karikatúra-szerű fejeket képes kihozni, ami legalábbis humorérzékre vall. Bár ezt nem a rajzaiban figyeltük meg először.

Május 24. (kedd) Ma hidegfronti hatás ért, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy teljesen leállt az agyam, minduntalan aludni vágyott, állandóan kivert a víz és elnehezültek a lábaim. Egykedvű voltam, és nem csak testben, hanem lélekben is araszolgattam. Értékelhető gondolat nem kelt és nem fogant az agyamban. Ha mondjuk egy esztendőn át valami csoda folytán állandóan hidegfronti hatás lenne, vélhetően elsorvadnék. Meg ez a napló is.

Május 23. (hétfő) Ma az égvilágon semmi fontos nem történt. Hacsak az nem, hogy Karácsony Ági telefonozott, hogy írjak valamit. Az utóbbi héten gyakorlatilag minden nap fölhív valaki, hogy írjak ezt, írjak azt. Így aztán ez a telefon azzal tűnt ki a többi közül, hogy Ágival évek óta nem beszéltem.

Ákos öcsém képének címe: A folyó, a tó és a tenger

Attól is jól éreztem magam, hogy sikerült úgy kiszámítanom mindent, hogy egyetlen-egy sort sem kellett húzni az oldalon. Ez azt mutatja, hogy kezd bejönni a koncepcióm. Persze ehhez Csilla is kellett, mert én legföljebb a kezemet tudnám tördeli.

Viszont azzal fölidegesítettem magam, hogy megnéztem egy telefont, illetve egy telefonos kéziszámítógépet a T-Mobile webshopjában. A T-Mobile MDA III kéziszámítógépről azt írják, hogy 39 990 Ft -tól lehet kapni. Meglepően olcsó, ugye ahhoz képest, hogy majdnem mindent tud, ami nekem kell. Ha az ember hosszasan keres, akkor kiderül, hogy az csak a kezdőrészlet, és még tizenkét hónapon át havi hétezer-ötszázat kell fizetni. Nem tudom, hogy ezt miért nem lehet mindjárt az elején megírni. Szerintem a „-tól”, azt jelenti, hogy a legprimitívebb típus annyiba kerül. Mindegy.

A bölcsiben is jó volt. Milos még nem akart jönni, leültem a kertben, mire odajöttek a gyerekek, és egyenként elmagyarázták, hogy nekik is van papájuk, de azoknak nincs szakálluk, és ezért elkezdték simogatni az enyémet.

Mire hazaértünk BB szépen haladt a kerttel. Végre elültette a fehér ibolyákat, például. Csak sajnos egy kukába pakolta a szemetet - vagyis a szerves hulladékot. Jól tele volt. Elvittem a komposztálóhoz, kiöntöttem. A lábamra. Sajnos az alján hetek óta rothadó fű volt. Olyan büdös lett a lábam, hogy folyékony Flóraszepttel kellett lemosnom - miként a szandálomat is, sőt a zoknimat is abban áztattam. Arra emlékeztetett, mint amikor az ember ismeretlen okból, hosszú ideig elmélyülten tapicskol a disznószarban.

Este kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment Waldorf óvodás tárgyalásra. Vagy mire. Lehet, hogy indul itt egy ősztől a faluban. Nem bánnám, ha oda menne, bár egy kicsit drága. Sebaj, most úgyis fölemelik a családi pótlékot. Persze nem én döntök arról, hogy hova megy, de ez így is van rendjén.

Milossal szépen lefeküdtünk, elaltattam, aztán két óra múlva fölébredt arra, hogy bepisilt. Ez már talán kilenc hónapja nem fordult elő. Legalábbis nem emlékszem. Az volt a baj, hogy nem találtam neki új pizsamát, de aztán az ember lábatlan barátja, a mobiltelefon segített.

Május 22. (vasárnap) Tegnap nem tudtam írni, mert éjszakáig dolgoznom kellett. Aztán még ma reggel is. Amúgy jó nap volt, igazi szombat. Sok vendéggel, sok süteménnyel. Itt voltak Ákos öcsémék biciklivel, BB bátyja motorral és a hitvesével, sőt két kedves kollegám, Csilla és Tamás, akik csak úgy beugrottak, mert megláttak a ház előtt.

Ma reggel kiürült a ház, mert rajtam kívül mindenki elment tandemezni, és a Margitszigetre a vakok futóversenyére. Pályán futottak, láttam este a tévében. Elmer mesélte, hogy az ötvenes években is futtatták már a vakokat. Akkor erdőben próbálkoztak.

Többen érdeklődtek, hogy mit szólok a matula.hu oldalon megjelent programajánlómhoz. Ami persze egy paródia, bár szerzője annyira szerény, hogy nem jegyzi magát, csak engem. „Valaki” kérdezte, hogy írtam-e nekik békülékeny hangú levelet? Írtam, de nem küldtem el.

„Ez igazán kedves volt tőletek. Igen nagyokat röhögtem, Milos mamája meg pláne. (Bár van benne néhány szó, kifejezés, amit még soha nem írtam le. Például "civil kurázsi". De nem baj. Ja: és beletehettetek volna egy linket. Nem azért, hogy viszonozzátok azt a hallatlan olvasottság-növekményt, amit hoztam nektek, hanem azért, hogy a szerencsétlen olvasó megnézhesse, amit parodizáltok.)

Ettől függetlenül köcsmék vagytok. Aranyos kis köcsmék.

Iván”

Azért nem küldtem el, mert bármennyire is jó és kedves ez a paródia, - egyéb gusztustalanságaik mellett - nem szabad elfelejteni, hogy a matulások engem följelentgetéssel vádoltak, ami mégiscsak a legnagyobb sértés ebben az országban - legalábbis bizonyos körökben. És, noha pontosan tudják, hogy nem jelentettem föl őket, sőt semmit nem tettem ellenük, elfelejtették ezt jelezni a nyilvánosság előtt.

Legyen itt, hogy ne kelljen fölöslegesen hozzájuk kattintani:

Programajánló

Andrassew Iván - Nem jó érzés írni a Matula Magazinnak. Már reggel erős hátfájással ébredtem, és miután elvitte Milost a mamája, nekiálltam írni. De mondom, nem valami jó érzéssel. Mintha meghengergőznék valami mocsadékban. Bácsfi Diána infantilis tanítványainak felkérését végül azért vállaltam el, hogy példát mutassak. Tamara és Borz Miki egyetértettek velem. Meg akartam mutatni, hogy a civil kurázsi jelenthet valamit. Ha megbíznak bennem a fiúk, akkor az már egy lépés. Egy tétova első lépés, ami elvezethet a felismeréshez, talán még a beismeréshez is. Lehet, hogy semmi sem lesz belőle, és akkor fölöslegesen dolgoztam. Mint amikor a kertkapu kilincsét javítottam meg, de másnapra leszakadt az egész. Hiába volt hólyagos a tenyerem az egész napi munkától.

Pokolgép, május 20., Petőfi Csarnok

Kemény zene. A lázadó fiatalok mindig valahogy ott voltak a szívemben. Igornak is hosszú haja van, és a csápoló tinik látványától elszorul az én torkom is. Amikor Paul McCartney Budapesten járt, még el is sírtam magam. A Pokolgépen nem sírni szokás, hanem üvölteni, rugdosódni. Ez még nem baj, jobb, ha egy koncerten tombolnak a fiatalok, mintha az utcán randalíroznának. A dühöngő ezért volt jó ötlet a régi játszótereken. A panelból csak lementek a srácok, aztán rúghatták a bőrt és egymást. Milosnak remélem azért majd megteszi a kertünk is. Sajnálom viszont, hogy Pataky Attila is fellép ezen a koncerten. Nagyon ártalmasnak tartom, ahogy politikai demagógiával hülyíti a fiatalokat. A rock nem Orbán Viktor hozsannázásáról szól. A lázadás valami egészen mást jelent.

Wickeda, május 22., Süss fel nap

Bolgár ska-punk. Akármit jelentsen ez, én örülök a bolgár EU-csatlakozásnak. És a románnak is. És ezt le merem írni a Matula Magazinra. Ha kell, akkor román is vagyok.

Joe Cocker, május 24., Papp László Budapest Sportaréna

Jó, hogy vannak ilyen koncertek is. Még nem tudom, hogy ott lehetek-e, mert a koncert kedden van, és szerdán valamikor dél körül be kell majd mennem a szerkesztőségbe. Már tegnap is úgy aludtam el, hogy rádőltem a gépre. Amióta rám bízták a rovat vezetését, sokszor érzem azt, hogy kipurcanok estére. Még jó, hogy ma tudtam egy kicsit Milossal játszani, és a többi gyerek mamájával is beszéltem telefonon. Az egyik mamájával hallgattunk sokat Cockert. Úgy tudom, hogy benzinkutas volt. Igazán engedhetne tiszteletére a MOL újabb két forintot az üzemanyag árából.

Herbie Hancock, május 26., Budapest Kongresszusi Központ

Ez az ember nagyon tud zongorázni. Caramelnek pedig nagyon drukkolok, hogy jól sikerüljön az új lemeze. Ez onnan jutott eszembe, hogy az a fiú is zongorán kíséri magát. Itt volt az ideje, hogy egy roma végre megmutassa az országnak, hogy a tehetség nem szín kérdése. Csak a színvonalé, legfeljebb. (Talán hogy ezt most idefirkantottam a Matula oldalára, az jóvá tesz valamit azokért a hibákért, amiket a Magazin szerzői eddig elkövettek. Talán tényleg nem volt értelmetlen elvállalnom ezt a különmunkát, pedig már jó késő van, és az ujjaimat mintha ólomsúlyok húznák lefelé.) Herbienek is meg kellett küzdenie a színével, pedig ő csak a billentyűkkel akart. Nagyon szép volt, amikor ezekről a billentyűkről átvitt értelemben is énekelt Caramel és Palcsó Tamás. Aki hallotta, az tudja, hogy mire gondolok!

Prodigy, Rammstein, Hives, Turbonegro, május 26., Wiener Neustadt

Ausztriában én leginkább túrázni szeretek. Felkapom Milost a nyakamba, és csak megyünk a szikrázó havas bérceken. Erdélyben is szeretek túrázni persze. Ezt a sok zenekart én kevéssé ismerem. Röstelkedem is, az viszont egyértelműen tetszik, hogy Európa sok országából összejönnek muzsikálni ezek a bandák. Lesznek svédek, norvégok, angolok. Ez jó. A zene olyan, mint a lélek: nem ismer országhatárokat.

Meshuggah, Since By Man, Subscribe, Neck Sprain, május 31., A38

Borz Mikiék szerint igazán csudajóhely ez az A38 hajó. Ott parkol a Petőfi-híd lábánál. Arra való, hogy az emberek beszélgessenek egy kicsit, zenét hallgassanak és közben egyenek-igyanak. Ma Milos mamája nagyon jó ebédet csinált, házi bodzaszörppel koccintottunk rá. Utána elénekeltük Milossal a Micimackót, már egész jól tudja a refrént, hull a hó és hózik-zik-zik. Az A38 hajóval szemben sajnos ott a Nemzeti Színház. Éktelenkedő butaság Budapest arcán. Miközben a kultúráért aggódó barátainknak egy hajó jutott, addig oda tódulhattak az állami milliárdok. Mint az Orbán-bányák mélyébe.

Május 20. (péntek) Reggel fölhívott Fiala, mert beolvasott az Rádió Extrémben egy részletet ebből a naplóból - május 9. -, és valaki fölhívta, hogy könnyeket csaltam a szemébe. Hogy beszéljek erről. Nem tudtam, mit mondani. Mindig csodálkozom, ha valakiben ilyen érzelmeket vált ki az, amit írok, de volt már ilyen. Biztos le is írtam már valahol. Egyszer volt egy Hócipő-est a Bálint Közösségi Házban, karácsony táján. Selmeczi Tibor azt vette a fejébe, hogy velem beszélget a színpadon. Olyanokat kérdezett, hogy elégedett vagyok-e magammal. Persze mondtam, hogy nem. Kérdezte, hogy milyen szeretnék lenni. Mondtam, hogy olyan, mint ő. Szóval ilyen vicceseket mondtunk. Aztán a vége felé azt kérdezte, nincs-e nálam valami írásom, amit fölolvashatnék. Mondtam, hogy van, de az nagyon szomorú, egyáltalán nem illik egy olyan estre, ahova nevetgélni jöttek az emberek. Csakugyan volt a zsebemben egy karácsonyi történet. Arról szólt, hogy gyerekkoromban volt egy zsidó kisfiú a szomszédunkban, akinek egyetlen vágya az volt, hogy nekik is legyen karácsonyfájuk. És amikor egyszer nagyon beteg lett, a papája áthozta, éppen karácsony este. (Nem tudom, hogyan, de ez az írásom elveszett, nem találom sehol. Azt hiszem, a Népszabadságban jelent meg, mert akkor ott dolgoztam.) Ezt én szépen fölolvastam, és amikor befejeztem, kinéztem a közönségre. Az első sorokban öreg zsidók ültek, és először nem is értettem, mi történik: mindannyian sírtak. Zavaromban ránéztem Selmeczire: patakokban folytak a könnyei. A műsor után meg is jegyezte, hogy ha ezt még egyszer megteszem vele, akkor fölkoncol.

Eredetileg úgy volt, hogy elviszem Milost bölcsibe, aztán találkozom KPJ-vel, akinél egy nagyváradi lap szerkesztői tettek látogatást. De valahogy eltolódott a program. Bementem egy szupermarketbe, de tíz perc múlva kimenekültem, mert akkora volt a tömeg, hogy a látványtól rosszul lettem.

Aztán az egész délután ádáz semmittevéssel töltöttem.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy "Mit tenne az első fokú döntés után?" (ÉS per): Semmit. Várnám, hogy mi lesz. Hátha az ellenfeleim elkövetnek valamit, ami eltereli rólam a figyelmet. Közben persze kutakodnék, hogy mibe lehet belekötni, ha a másodfok is kedvezőtlen döntést hozna. Például hátha van valami helyesírási hiba az újságban. Mert akkor értelemszerűen nem magyarul íródott, tehát magyar ember számára értelmezhetetlen, a bíróság se dönthetett megalapozottan, vagyis nem ér a nevem. Lehet, hogy átfutna rajtam egy becsületesebb megoldás lehetősége is: bejelenteni, hogy legalább egy ciklusra visszavonulok a politikától. Mert a méltóság nem jogerő kérdése. De ez csak átfutna…
 

Lélekzet

Ez a hülye a fejébe vette, hogy márpedig ő egy templom közepén akar meghalni, oltáron, de márványon, vagy legalább keményfa asztalon. Jó nagyon.

Először teljesen gyanútlan voltam, bementünk a kicsi katolikus templomba, nézett jobbra, nézett balra, mintha csak az architektúra, vagy mifene iránt érdeklődne. Persze hamar rájöttem, hogy valójában azt figyeli, hogy van-e ember a templomban. Mintha lopni akarna. És amikor egyszercsak senki nem maradt, lefeküdt a templom kellős közepére, a padlóra. Egy darabig csukott szemmel, a mellén összekulcsolt karokkal feküdt, mint egy valódi halott, de aztán kinyitotta a szemét, és még mindig úgy, mintha halála után ott maradt volna fagyott szemekkel, nézett, bámult fölfelé. Aztán belepislogott. Ez nem jó hely, mondta.

- Nem jó.

- Mire? Mire nem jó?

- Meghalni. Meghalni nem jó.

- Itt meghalni? Itt akarsz meghalni?

Kifejtette, hogy nem érti a vallásos embereket: tiszta hülyék. Az egyetlen hely, ahol nincs az ördög, az a templom. Vagyis, ha ott halnának, a közepén, pláne a tömjénnek legalább a tegnapról maradt illatában, hát nem vihetné el a lelküket.

- Miért, az ember hétfőn hal?

- Rendszerit. És tavasszal.

- Ja. - ezt tudtam erre mondani.

- Mit ja?

- Ja, és kész.

- De fejtsd ki!

Ezt már akkor mondta, amikor mentünk a másik templom felé, át a téren, mert azt is szemre kellett vételezni. De nem fejtettem. Csak elképzeltem, ahogy az ördög les, aztán szalad a lélekkel.

Az utca, ahol lefele mentünk, éppen a templomra nyílt. Megálltam egy pillanatra, hogy bekössem a cipőmet. Furcsa, tompa zajt hallottam, csapkodást. Amikor fölegyenesedtem, a kezében egy galamb volt.

- Csak nézem.

- Elkaptad?

- A kezembe szállt. Bele a kezembe. Ide. - mondta, mintha csodálkozna.

- Fehér.

- Hát már csak egy fekete galamb hiányzott volna! Pont ma. Pont most.

- Elengeded?

- El.

Fölemelte a madarat. Először az arca magasáig, aztán a feje fölé. De az nem volt hajlandó elröppenni.

- Velünk akar maradni. - mondta.

- Nyilván.

- Célja van. Hiszen fehér galamb.

- Talán a lélek.

- A szent.

Beléptünk a templomba, és kezdődött az, ami az előzőben. Leselkedett, nézett erre, nézett arra, betekintett az oszlopok mögé, és amikor az utolsó öregasszony is térdet hajtott, keresztet vetett az oltárra tekintve, és fölállt, akkor a templom közepére ment, és a padsorok közé feküdt. Becsukta a szemét, a homlokára tette a galambot, mellén imára kulcsolta az ujjait, aztán feküdt, nagy áhítatban.

Annyi ideje se volt, hogy kinyissa a szemét, a madár pont a homlokára fosott.

Nem volt kétséges, hogy észrevette. De nem mozdult. Sőt, mintha a lélekzete is odaakadt volna. Egy rezzenést nem láttam. Gondoltam, bírja húsz másodpercig. Esetleg egy percig.

Kettőig bírta. De nem vörösödött el, nem kapkodott a levegő után, hanem csak pihegett. Éppen csak gyorsabban, mint bárki, bármikor.

- Miért is akarsz te meghalni?

- Nem szeret senki.

- Nem mondod, hogy ennyire szentimentális vagy?!

- Dede. - fektében bólogatott.

- És a némber?

- Ugyan!

- Mi ugyan?

- Lassan már ott tartunk, hogy magával is flörtöl. Attól félek, hogy egyszer elmegyek a fürdőszoba előtt, hangokat hallok, szerelmes hangokat, lopva benyitok, és azon kapom, hogy a tükörben magának kelleti magát.

Nem mertem röhögni. Mégiscsak templomban voltunk.

- Veled még nem próbálkozott? - kérdezte, de egyáltalán nem véltem kíváncsiságot a hangjában.

- Nem.

- Na!

- Egyszer, kicsit földobva, azt mondta, hogy mi lenne, ha megszöknénk.

- Ezt a szöktetőset mindenkinek beveti. Velem is így kezdte.

- Nem éreztem benne buja kihívást. Inkább csak menni akart. Pörögni.

- Aha. De ugye nem gondolod, hogy ez arra enged következtetni, hogy engem szeret. Egy kicsit is.

- Hát nem.

- Azért lássuk be, mégiscsak férfiatlan dolog egy nő miatt haldokolni.

- Azért megpróbálom. - mondta.

Megint becsukta a szemét, megint elállt a lélekzete. Fél perc, egy perc, másfél, talán kettő…

És akkor a galamb fölszállt. Szinte merőlegesen, mint ahogy a szentképeken mutatják.

„Hát ez meghalt.”

„De az nem lehet.”

„De lehet.”

Magamban beszélgettem.

Gondoltam, sikoltok egyet. Vagy valami.

És akkor mégis inkább megszólalt: - Bazilikában szeretnék meghalni, oltáron, de középen, a kupola középpontja alatt legyen az az oltár, nappal legyen, nagyon sok fénnyel, hogy legyen mibe belerepülnöm.

- Mibe bele?

- Bele a kupolába. Fejér galamb képében.

- De hát most szállt föl a lelked, miután lefosott. Nem gondolod, hogy ez kétszer megismétlődik az életben!

Fölült, elővett egy zsebkendőt, letörölte a galamb maradékát, aztán föláll. Egészen közel hajolt, és belekiabálta az arcomba: - A halálban te hülye! A halálban megismétlődhet, te hülye. Kétszer is. Ha kétszer halsz meg.

Amikor kifelé mentünk, azon gondolkoztam, hogy mi közöm nekem ehhez. És miért nem pusztul el az, aki el akar? Jó, építsen hozzá bazilikát. Van hely. Addig is elfoglalja a kezét. Bár mire fölépül, a némber már kivénhedt szentecske lesz. Biztos róla nevezi majd el az épületet. Mert hátha attól megszereti.

Május 19. (csütörtök) Ma se sok történt. Azt leszámítva, hogy meglátogatott KPJ a szerkesztőségben, hozott egy novelláskönyvet és adott némi pénzt. Ezen aztán vettem egy barackfából készült tilinkót, amikor a gyerekért mentem az uszodába. Az a különleges benne, hogy szétszedhető - két darabba -, vagyis elfér a zsebemben. Utcazenélésnél az nagyon jó. Tervezem, hogy kijárok koldulni. Legalábbis kipróbálom. Kíváncsi vagyok az érzésre. Milossal kettesben jöttünk haza, mert BB és A együtt elmentek valami fontos találkozóra. Itthon nagyon jól megvoltunk. Milos előadást tartott a szuris doktornéniről és a lámpás doktornéniről. (Vérvevő és fülész.) Aztán elaludt, én meg vakulásig dolgoztam.

Késleltetett öngól

Nem mondom, hogy politikai provokáció gyanánt hozta nyilvánosságra a tételeket az "ismeretlen tettes", bár abban az értelemben mindenképpen, hogy annak, aki a világhálóra pakolt - a művelet némi intelligenciát feltételez -, tudnia kellett, hogy nem csak gyerekek és pedagógusok ezreinek életét teszi tönkre, hanem okot ad politikai támadásra is. Ez nem késett.

Az a politikai erő, amelyik egy ilyen esetet arra használ, hogy porig zúzza az ellenfelét, hatalmas - bár késleltetett - öngólt lő. Ha most - természetesen csak a vizsgák felelős levezénylése után - Magyar Bálint távozni kényszerülne, jól teszik a következő oktatási miniszterek, ha az érettségi idejére kicsit összepakolnak az irodájukban, hiszen alighanem rendre lemondatják majd őket. Mert ez a módszer úgy működik majd, mint a bombariadó, a teljesített túszejtéses zsarolás: mindenki bevetheti, és mindig az éppen hatalmon levő miniszterek ellen.

Nagyon jó lenne, ha most elkapnák a tettest - illetve tetteseket és felelősöket. Egyebek mellett azért, mert az ilyen esetek szinte ráhúzzák a politikusokat az internetre: előbb-utóbb fölismerik, hogy lehet valamit keresgélni azzal, ha megpróbálják "törvényes mederbe terelni" a világháló információáradatát, közigényre hivatkozva üldözni kell a törvénytelen vagy közbotrányt okozó tartalmat. Már hallok ilyen hangokat. Nem baj, ha - az internet természete miatt - szinte tehetetlenek lesznek, nekik már az is elég, ha szervezetet hozhatnak létre, amelyik be lehet dugni a levitézlett politikusokat vagy a híveket. Aztán ellenőriznek, bezáratnak, büntetnek, mint ahogy az ORTT-t használják arra, hogy ellenőrizze azt a médiát, amelyik azért jött létre, hogy a politikusokat ellenőrizze. Az csak mese, hogy a világhálón nem lehet tiltani. Ha törvény van rá, akkor napokra bezárhatók lehetnek például olyan portálok, fórumok, amelyek nem pakolhatók át gyorsan külországi számítógépekre. Milliókra büntethetik őket, például névtelen fórum-hozzászólások miatt. De - könnyű megjósolni - ez sem védi meg a jövő oktatási minisztereit, ha a politikai ellenfelek vagy tréfálkozó virtuális harcosok úgy akarják.

Május 18. (szerda) Ma semmi fontos nem történt. Az az érzésem, hogy máskor se nagyon, de az utóbbi időben pláne nem. Különben is, a napom többnyire utazással telik. Még az a jó, hogy közben legalább rádiót lehet hallgatni. Bár ma az se segített, mert természetesen pont akkor voltam a budai alsó rakparton, amikor megtörtént az a nagy karambol, amelyben meg is halt egy szegény ember. Már negyedórája álltam, amikor elkezdtek húzni a tűzoltók, vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy vissza kell fordulni. Még így is csak húsz percet késtem a bölcsiből, de szerencsére még sok gyerek volt bent. Milos cserébe kapott egy kindertojást, amit amúgy is megkapott volna. Mivel nyaknapvédős sivatagi sapkában volt, nekem is végig sapkában kellett virítani. Most arra kapott rá, hogy percenként megkérdezi, hol vagyunk. Én meg türelmesen válaszolok. Ha így folytatja, egy hónap múlva kívülről tudja majd az útvonalat. Ma a fürdetésnél elkezdte kérdezgetni, hogy mikor lesz már nagy, mikor mehet iskolába. Elmondtam a tényeket, és kérésére arról is tájékoztattam, mi mindent tanulnak majd ott, és mennyire jó lesz neki. Hazudtam. Nagyot csalódik majd. Legalábbis én utáltam iskolába járni, annál rosszabbul csak a hadsereget viseltem. Néhány kitüntetett órát leszámítva teljes érdektelenségben ültem. Kedvencem volt például a biológia és a földrajz. Az irodalmat utáltam. Most már pontosan tudom, miért. Már akkor is megéreztem, hogy az egész tanítási szisztéma hazugságokra épül. Ma az autóban hallgattam a Társalgót, benne Prágai Tamást, Jónás Tamást, Marno Jánost. Egyáltalán nem meglepő módon szinte egybehangzóan állították, hogy igen csekély a tudatosság abban, amit művelnek. Ötven év múlva meg benne lesznek az irodalom tankönyvekben, és a gyerekek megtanulhatják, hogy mit akart mondani az író meg a költő. Semmit. Kíváncsi volt, mi jön ki belőle.

Május 17. (kedd) Ma két hét után először vittem Milos bölcsibe. Azt hittem, nagy cirkusz lesz, nem enged majd elmenni, ücsörögnöm kell az ajtóban… De az lett a vége, hogy kinézett az ajtón, látta a kertben a többi gyereket, fölpattant egy motorra, és hátra se nézett. A hivatalban jó tempóban dolgoztunk, de nem is kellett megvárnom a tördelést, mert visszajött Pista, aki általános és minden jogkörrel fölruházott, meghatalmazott helyettesem. Ma már sokkal jobban éreztem magam, mint egy hete, amikor még csak egy nappal láttam előre, hogy mi lesz a publicisztika rovatban. Azóta legalább egy hétre tolódott a láthatár, és már pepecselni is lehet írásokkal. Nem mintha ez lenne a kedvencem az elképzelhető tevékenységek közül, de sokkal jobb, mint görcsben várni, hogy bejön-e valami közölhető.

Időben értem Milosért. Nagyon vidáman jöttünk a zuhogó esőben. Ameddig bírta tudósított arról, ha újabb csöppök jelentek meg az ablakokon. Itthon csak futva tudtunk átugrálni a patakká nőtt utcánkon. (Sajnáltam azokat az útkaparó romákat, akik napok óta szedik a koszt és a port, aztán most szétmosta az eső a kupacaikat. Nagyon szépen dolgoztak pedig.) De ez a patak semmi volt ahhoz, ami egy óra múlva a pékség előtt nőtt, amíg én vettem pár zsömlét. Vagy negyed órát kellett várnom, mire visszaugrálhattam a kocsihoz.

Mostanában, a mátrai és a tokaji égszakadások után frászt kapok, ha nagy fekete felhőket látok.

Éjfélig dolgoztam, másra nem jutott idő.

Május 16. (vasárnap) Nagyon sokáig aludtam, aztán dolgoztam egy kicsit. A. fölébredt, és elment biciklizni. De előtte föltett kávét. Ez normális dolog lenne minden házban, de az volt a különös, hogy a kotyogóban ki is jött a kávé. Napok óta nem nagyon hajlandó rendesen kotyogni. Ebből kedvet kaptam arra, hogy a kávéfőzőket rendbe rakjam. A kotyogót ecettel főztem ki, a centrifugásat öblögettem, a rendes olasz presszósat most nem piszkáltam, csak letakarítottam. Az utóbbi kettő nagyon jó, de hétköznap mégis inkább kotyogót használok - nyilván valami nosztalgiából.

Azért van ilyen sok kávéfőzőnk, mert Ákos öcsém szenvedélyes kávéfőző, mindig újabb gépeket vesz, és a régebbiek valahogy hozzánk kerülnek - persze még kitűnő állapotban. Egyébként vélhető, hogy ha valaha lenne Magyarországon egy férfiak számára kiírt amatőr kávéfőző verseny, akkor azt az én öcsém nyerné meg. Igazi művész ebben - de nem túlzok. (Ehhez persze azt is tudni kell, hogy világjárás közben beszerzi a világ legjobb kávéit.)

Dél is elmúlt, amikor Zsuzsika, a szomszédasszony beszólt, hogy menjek a buszhoz, mert alszik a gyerekem, és nehéz cipelni. De már jöttek az utcán, és kiderült, hogy nem a gyerek volt nehéz, hanem a mamája sarkát törte föl a cipő. (Zsuzsika még később visszajött, és hozott sokféle virágpalántát.)

Milos amúgy egészen az ágyig aludt, aztán fölpattant és fölötte eleven lett. Semmiképpen nem akart kimaradni a délutáni biciklizésből.

BB két barátnője (Cs. és G.) érkezett Szentendre felől biciklivel. Készítettek ebédet, megettük a kertben, aztán el is indultak Kisorosziba. (A közben hazaért, és ő is velük ment.) Mivel az én versenybiciklimet is elvitték, kénytelen voltam rendbe tenni a teherbringámat. Mirkó kivette az első kerekét, és betette BB biciklijére, mert amikor Szentendréről hazajövet Leányfalunál hatalmasat bukott az éjszakában, kicsit deformálódott az övé. Nem volt más választásom, azt szereltem be. Kicsit nyöszörgött a gépem, amikor elmentem a pékhez meg tejért, de azért még így is lehet használni.

Este nyolc körül jöttek haza. Már csak BB, A és Milos - aki hatalmasat evett, fürdött, és beájult az ágyba. Cs. és G. elmentek még a Pestig.

Van abban valami tiszteletre méltó, hogy ezek a némberek simán letekernek ötven kilométert egy délután. Az én nőm például ezen a hétvégén legalább százat ment. Szöget is lehet verni a fenekével - miként azt egy bumfordi tréfában megjegyeztem.

Május 15. (szombat) Tegnap átmentünk Szentendrére Ákos öcsémékhez. Ott volt még Éva - Inca öcsém felesége, vagyis, sajnos már özvegye -, Csilla és Zoli. Igazán jó nagyot beszélgettünk, meg ettünk. Akkora kertjük van, mint egy nagyobb szoba, de valahogy olyan mediterrán hangulatú az egész, mint Szentendre bizonyos részei. Ettől aztán jól elvan az ember.

Este Milos elaludt. Eleinte azon tanakodtunk, hogy ott hagyjuk, aztán végül arra jutottunk, hogy a mamája is vele maradt, én meg hazajöttem. Jó sokáig dolgoztam, aztán a tévét bámultam. Főleg az a film rázott meg, amelyik bemutatta, hogyan következett a náci halálgyártás az örmény népirtásból. Az örmények rettenetes sorsáról persze már sokat olvastam, de filmen, így összefoglalva még nem láttam. Érdekes, hogy a világban állandóan fölerősödik az a hang, hogy miért kell ennyit emlékezni a holocaustra… Hát én bizony kötelezővé tenném, hogy az örmények kiirtására is sokat emlékezzünk, meg az összes többi népirtással is folyamatosan, részletesen foglalkozzunk. Ez a film, nagyon részletesen tárgyalta azokat a jeleket, amelyek alapján tudni lehet, hogy hamarosan sokezer embert irtanak majd ki. Ha például az első világháború után az emberiség megfelelő elemző információkat kapott volna a török állam örmények elleni bestiális cselekedeteiről, a zsidók - és nem zsidók - talán tudhatták volna, mikor kell bármi áron elmenekülni. És más népek, amelyek azóta estek áldozatul, szintén legalább csökkenthették volna a veszteségeket, ha tanulnak a zsidók sorsából. Igazán érthetetlen, hogy mitől marad mindig igaz az a közhely, hogy a történelem legnagyobb tanulsága az, hogy nem tanulunk a történelemből.

Május 14. (szombat) Reggel elmentünk Szentendrére, mert ugye Milos a mamájával hatalmas tandem-túrára indult Árpásy Miklós irányításával. Föl a Pilisen át Lepencéig, aztán vissza. Nem is számolom, hány kilométer. Én mindenesetre nem mentem velük, mert sem a térdem, sem a hátam nem bírta volna. De azért ott voltam az előkészületeknél, és meggyőződtem arról, hogy Miklós igazán kiváló, gondos ember, aki nagyon alaposan fölkészíti a tandemeket. Ezek egyébként igen drága jószágok, legalább százhúszezerbe kerülnek, mert csak a legjobb alkatrész viseli el a megnövekedett terhelést. A garázs, ahol a Paradicsom Klub (para!) - baráti - helyet kapott, igazi biciklibemutatónak is jó lenne. Látszik, hogy a gépek számos helyről érkeztek, talán adomány gyanánt, hogy a sérült embereket legyen mivel szállítani. Most sérült ember kevés volt. Bár éppen nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy lemenjek a HÉV állomására, megkeressek és elhozzak két vakot. Csak az egyiket, Gábort sikerült megtalálni, mert a másik nem érezte elég jól magát, és visszafordult. Jót beszélgettünk az úton. Kiderült, hogy programozó. Kicsit meglepett, hogy a nevem hallatán pontosan tudta, ki vagyok. Hosszas készülődés után Milos is elfoglalta a helyét a mamája és Andi mögött, aztán nekivágtak. Kicsit féltettem, de aztán kiderült, hogy alaptalanul.

Hazafelé elmentem egy áruházba. Egyebek mellett vettem egy kilométerórát a saját biciklimre. Ezer forintért, ami eléggé baráti ár. Az ilyesmi valahogy egyre olcsóbb. Van benne minden. Föl is szereltem, csak nem tudtam alaposan kipróbálni.

Itthon munkálkodtam egy kicsit, aztán lenyírtam a füvet. Nagyon gyorsan haladtam, mert a gépről levettem a gyűjtőkosarat. Rájöttem, hogy azzal van a legtöbb gond. Egyrészt azért, mert a torka állandóan betömődik, másrészt - ha nem - akkor is megtelik maga a kosár. Akkor pedig mindenképpen meg kell állnom. Így meg most végigszaladtam mindenen fél óra alatt. Majd megszárad, széna lesz a fűből, és én szépen összegereblyézem.

BB Lepencéről telefonált, hogy defektet kaptak, de persze Miklós beragasztotta a lyukat. Aztán, úgy hat után meg is érkeztek - csak ők ketten Andival, és persze Milos -, mert a szigeten jöttek. Így beszéltük meg, mert teljesen fölösleges lett volna Milost még Szentendrére visszavinni, és aztán megint ide cipelni. Persze a biciklit vissza kellett vinni, így Milossal kettesben maradtunk.

Világnak csúfjára

Akár három év börtönnel is büntethetik majd azokat, akik illegális hulladéklerakó-helyeken szabadulnak meg szemetüktől – üzente számos médiumból Persányi Miklós, a környezetvédelmi miniszter.

Persze, egyetértek azzal, hogy nem mehet tovább az, amivel naponta szembesülünk: ott dobják a hulladékukat az emberek, ahol éppen nem látják őket. Persze, elég volt a jóakaratú meggyőzésből, az ismeretterjesztésből, a lélekre hatásból: ami nem megy szép szóval, az hátha sikerül elrettentéssel. Példát kell statuálni, mert különben mindent elönt a szemét, a méreg. Az utóbbi egyébként az agyunkat is. A magamét például a szó szoros értelmében, amikor biciklizés közben a falum környékén, ráadásul Budapest fokozottan védett ivóvízbázisán sittet, dögöt, kopott gumit, kibelezett mosógépet találok.

Egyetlen-egy kifogásom van csak: már megint nem tudunk másban gondolkozni, csakis börtönbüntetésben. Ma, amikor már ott tartunk, hogy lassan komolyan fölvetődik, az első bűntényeseket ne is vigyék börtönbe, mert úgysem férnek el a rabok. Gondolom a törvényjavaslók abból indulnak ki, hogy ma mégiscsak ez a legvisszatartóbb. Igenám, de – meggyőződésem – az esetek nagy százalékában a zöldmezős szemetelők amúgy becsületes emberek, soha nem vétenek törvény ellen. Tehát legföljebb fölfüggesztett büntetést kaphatnak. Mitől jó az a társadalomnak? Tisztább lesz attól a kertek alja?

Úgy lenne tisztább, ha az ilyeneket közmunkára ítélnék. Bizony, szedegessék mások mocskát, mondjuk egy esztendőn át, minden szabadnapon. A városiak meg szedegessék a kutyapiszkot. Felügyelet mellett, akár csoportban, természetesen. De az is megoldás, ha például kötelesek a saját kocsijukkal a kijelölt hulladéktömbökből hetente egy tonnát kijelölt lerakóba szállítani. Személyesen.

Nagyra becsülöm Persányi miniszter urat, aki nem először bizonyítja, hogy meg tud tenni olyan lépéseket, amelyekre elődei gondolni se mertek. De ha belegondol, feltételezem, ő is jobban félne attól, hogy világnak csúfjára mocskot kell kapirgálni mindenki szeme láttára, mint attól, hogy kap egy év börtönt, fölfüggesztve.

Van még idő a törvényt finomítani, hogy a börtön csak végső eszköz legyen. Olyanoknak, akiknek tudatát képtelenség munkával tisztítani.

Szomorkás hemzsegés

A Népszabadság pénteki számában testes képaláírásban tudósított a Merlinből az Első Magyar Szóárverésről. Nem nagyon értem, hogy miközben a Népszabadság is részt vett az egyébként rendkívül sikeres akcióban, miképpen lehetséges, hogy a rövid tudósítás hemzseg a pontatlanságoktól. Például: nem Spiró György, hanem Nádas Péter spirál jegyzetfüzete kelt el 60 ezerért. Ez még magyarázható, hiszen nyilván a „spirál” miatt asszociáltak Spiróra, akinek kézirata 15 ezerért kelt el. A Népszabadság tudósítója szerint ugyanaz a licitáló vette meg Parti Nagy Lajos, Faludy György és Kertész Imre kéziratát. Valójában három ember licitált, eredményesen. Ám Kertész Imre Felszámolás című regényének egy oldala nem ötvenezerért kelt el, ahogy a Népszabadság írja, hanem húszezerért. A lap Kányádi Sándor egyetlen verséről ír – ami 1974-ben náluk jelent meg. Ezzel szemben Kányádi két kézírásos verse talált őrző gazdára. A másik egy szintén 1974-ben írt, még sehol nem publikált verses feljegyzés, amelyet éppen a Népszabadság szerkesztője vásárolt meg tízezerért. A tudósító meg sem említi, hogy a Szóárverés – készpénz - bevétele 720 ezer forint volt. Ehhez még hozzá számolhatjuk azt a háromszázezer forintot, ami az Írók Boltjában két héten át elkelt szavak – konzervekben megtestesült - bevétele. Ezek után szinte természetes, bár szomorkás, hogy a Népszabadság – nyilván helyhiány miatt - egy szót sem áldoz arra, hogy a Szóárverést Scipiades Erzsébet a Népszava munkatársa találta ki és szervezte meg rászorulók megsegítésére.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Lenne most érettségiző diák?”: De még mennyire! Amikor én érettségiztem, még csak puskázni lehetett, most már simán kilőhető a miniszter. Akárhogy is, az mégiscsak nagyobb kaland, mint pár évszámot vagy képletet rajzolni a lábszárunkra, például. Az ember történelmet csinálhat a történelem érettségi helyett, vagy közben. Lábjegyzetek lehetünk az utókorban: „A miniszter 2005 májusában lemondásra kényszerült, mert Andrassew Ivánka tanügyi terrorista lefényképezte, majd az interneten közzé tette a tételeket.” Más, új világ. De érdekes: ezt is unom már. Röstellem.

Május 13. (péntek) Annak ellenére, hogy viszonylag hatékonyan dolgoztam, egyszerűen szétfolyt az idő. Kellett írni, szerkeszteni, előre dolgozni. Délután öt is elmúlt, mire haza indultam. Közben megálltam egy patikánál, aztán egy új áruházban. Azt meg is bántam, mert olcsó ugyan, de nagyon gagyi is. Azt vettem észre, hogy bizonyos dolgokat most már olyan csekély összegért lehet kapni, hogy az ember már csak azért is megveszi őket, mert annyira olcsók. Például van nekem sátram, nem is használom, de láttam egy másikat 2800 forintért, és erős kísértésben voltam. Aztán észhez tértem, mert - minden alap nélkül, rosszindulatúan - feltételeztem, hogy hitvány anyagból készült, bár ha nem, akkor is minek nekem olyan. Így voltam egy horgászfelszereléssel, pláne egy horgász székkel is. Van nekem botom, kettő is, és állva szeretek horgászni.

Milos egészen jól van. Én persze még aggódom. A mamájával nagy vitában vagyunk. El akar menni vele tandemezni, én meg aggódom. Igaz, hogy jó levegőn kirándul, igaz, hogy a doktornő a laboreredmények után sem talált semmi bajt, sőt azt is mondta, hogy utazhat, de én féltem még. Mint ahogy inkább arra hajlok, hogy ne menjünk Ágasvárra, mert a szállásunk egy órányi járásra van a legközelebbi falutól, vagyis a gyerekemet a megroppant gerincemmel és az összezúzott térdeimen föl kell cipelnem, ami akkor is soknak tűnik, ha van gyerekhordó hátizsákunk. De még aggasztóbb, hogy ha valami baj van - például belázasodik hirtelen -, akkor - akár éjszaka - vissza kell szaladni vele. Úgy tűnik, hogy én bizonyos dolgokban már teljesen rugalmatlan vagyok, és nem is akarok rugalmasabb lenni. Persze holnap elmennek majd tandemezni, nem lesz semmi baj, a mamájának lesz igaza, mert a mamák mindig mindent jobban megéreznek.

Május 12. (csütörtök) Reggel vérvételre mentünk Milossal a szentendrei rendelőbe. Nagyon bátran viselkedett. Nyivákolt persze, de nem rángatta magát. Utána otthagytam a mamájával, mert nekem dolgozni kellett, ők meg még benéztek a fülészetre - hogy benézzenek a fülébe. Ott még bátrabb volt. Persze ehhez az is kellett, hogy a doktornő megszelídítse. (Engem is kezelt, nagyon jó ember.) Kiderült, hogy semmi baja. Lehet, hogy annyira megijedt a vérvételtől, hogy hamar meggyógyul. Legalábbis délutánra nem lázasodott be. Remélem most sem. Ezt csak azért nem tudom, mert alszik a mamájával, és nem akarom őket zavarni.

Úgy volt, hogy holnap elmegyünk Ágasvárra, kedves emberekkel, de ebből már nem lesz semmi. Csillagokat vizsgáltunk volna, például. Nagyon sajnálom. Az más kérdés, hogy be kell mennem szerkeszteni is, mert drága jó Pista barátom nem tud helyettesíteni. Gyengélkedik. A veséjét püfölik ultrahanggal, hogy tudjon követ pisilni. Jobb, mintha vágott résen át jön ki a kavics. Beszéltem vele: nagy türelemmel viseli.

Május 11. (szerda) Ma egész nap alig bírtam mozogni. Főleg a lábaim viselkednek úgy, mint a homokkal töltött rongyzsákok. Csak állni nem tudok, ülni és menni. Ehhez képest reggeltől estig várakoztam a hivatalban különféle olvasnivalókra. Milos megint belázasodott. Ez most már egy kicsit hosszan tartó betegség. Többnyire a nap nagyobbik részében úgy viselkedik, mint aki teljesen gyógyult, aztán mégis lázas lesz. Pedig szed gyógyszert, antibiotikumot is, és azt se lehet mondani, hogy nem jutott elég C-vitaminhoz. Ma látta a doktornő, és beutalta vizsgálatokra. Amikor hazaértem, nem akart megölelni. Úgy látszik, még mindig haragszik a tegnapi hánytatás miatt. Én sem felejteném könnyen az ő helyében. Aztán megbocsátott. Legalábbis sokat lógott rajtam. Este nagyon belázasodott. Őriztük, ahogy aludt. Nagyon kedves kis embercsomócska volt, bújt, nyöszörgött. Inkább rugdosna, meg ütögetne!

Május 10. (kedd) Igazi borzalom volt a reggel. Arra ébredtem, hogy a kicsi fiam ököllel orrba vágott. Direkt. Ezért kapott egy kicsi pofont, mert nyilvánvalóvá vált, hogy hiába magyarázok, hiába próbálom lebeszélni, hogy sportolási szándékkal ott püföljön és rugdosson, ahol ér. Az alvó ember orrba verése legyen az a határ, ahol le kell állítani. Megérette, bár nem lepődnék meg, ha holnap megint próbálkozna.

Fölkeltünk, ő nézte a mesét - engedjük, mert még mindig gyengélkedik -, mi pedig kimentünk kávézni. Csak a lakás egyik sarkában dohányzunk, Milos miatt. Úgy öt perc után megjelent egy orvosságos dobozzal, amiben azelőtt C-vitamin volt, és mondta, hogy azt ő mind megette. Fölmászott a szekrényre és leszedte a dobozt. Úgy számolgattuk, hogy harminc darab lehetett benne. Telefonáltam a doktornőnek, aki megadta a gyerekkórház toxikológia osztályának számát. Ott egy doktornő azt mondta, hogy bár nagy baja nem lehet a gyereknek, előfordulhat, hogy vesekárosodást szenved. Vagy hánytassam meg, vagy vigyem be, hogy kimossák a gyomrát. Elhatároztuk, hogy inkább hánytatunk, mert amúgy is másfél óra lenne, mire beérünk. Kapott egy pohár sós melegvizet, aztán a szájába dugtam az ujjamat, és nagyon óvatosan irritáltam. Persze azonnal harapott. Tudtam, hogy ki kell bírni, mert hiába próbálkozom tollal vagy pelenkacsücsökkel, úgyse engedi. Harmadszorra sikerült: szépen kihányt mindent. Persze rettenetesen sírt, borzasztó volt az egész. El tudom képzelni, mit érezhetett: az apja meg akarja fojtani! De azért sikerült megnyugtatni. Magyaráztam neki, hogy nem akartam bántani, és soha többé ne vegyen a szájába gyógyszert, csak akkor, ha mi adjuk. Remélem - ha másra nem -, arra jó volt ez a trauma, hogy ezt megjegyezze.

Úgy látszik, a kád fülé hajló póztól meg a feszültségtől megrándulhatott valami a hátamban. Pár perc múlva már annyira fájt a gerincem, hogy alig bírtam járni, a lábaim meg elhomokzsákosodtak.

Indultam tanítani. Gondoltam, beadom az üveget a szomszédba, mert nyilván nem én megyek ma tejért. Nem tudom, hogyan, de akkorát estem, hogy bevertem az orrom, lehorzsolódtak a térdeim, és az egyik kezem. Megalázó volt. A tejesüveg nem tört el. Vissza kellett jönnöm, hogy rendbe tegyem magam, és legalább megnézzem a sebesüléseimet.

Ehhez képest már semmiség volt, hogy estig tanítottam, a nem túl népes hallgatóság előtt.

Milos persze belázasodott, ami aztán elmúlt. Egész délelőtt - kis nyöszörgős megszakításokkal - aludt. A doktornő volt olyan kedves és fölhívta a mamáját, hogy mi lett a vitaminzabálásból. Az én kicsi fiam még a fürdőkádban is arról beszélt, hogy máskor ne tegyem a kezemet a szájába. De azért megértette, hogy nem bántani akartam. Bár tartózkodóan viselkedett, ragaszkodott hozzá, hogy inkább a mamája fürdesse. Nem is csodálom.

Május 9. (hétfő) Reggel, amikor mentem a hivatalba, a kocsiban - mint rendesen - Fialát hallgattam. Éppen arról volt szó, hogy mi van a poroltókkal az országúton. Vagyis, hogy tartsunk-e olyan jószágot a kocsikban. Persze tartsunk, bár nincs sok értelme. De nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy egy hölgy betelefonált, és szóvá tette, hogy milyen furcsa: a Győzelem Napján a háború emléke egyáltalán nem érdekli a hallgatókat, a poroltó annál érdekesebb témának tűnik. És hogy van ebben valami szomorú. Legalábbis azok szemszögéből, akik túlélték azt a háborút, és még mindig élnek. Azon gondolkoztam, hogy csakugyan van valami szomorú ebben, de lassan hozzá kell szokni a gondolathoz: a háború emléke is halványul. Gondolom, azokban az országokban, amelyekben azóta volt még egy valóságos háború, ez az emlék még múlandóbb - például a volt Jugoszláviában. Bár erről meg kellene kérdeznem az ott élő barátaimat. Végülis hatvan év telte el. Az nagyon sok idő. Sőt már másfél évtized azóta, hogy a háború politikai értelemben is lezárult, vagyis kivonultak a szovjetek Európa megszállt területeiről. Engem még egész életemben nyomasztott, hogy a háború utáni első évtizedben születtem. Ezt a nyomasztást úgy tudnám érzékeltetni, hogy valami hatalmas hullám, vagy pernyefelhő, valami fizikai értelemben is fenyegető természeti jelenséghez hasonlatos érzés volt mindig a hátam mögött. Nyilván azért, mert azok, akikből származom, okkal rettegtek egy következő háborútól, meg az előző rettenetes emlékeitől. A nagyanyám a kilencvenes években, amikor már maga is túl volt a nyolcvanon, egyszercsak ünnepélyesen nekem adta azokat a törölközőket, amelyeket a bátyjának vett arra az esetre, ha hazatérne a háborúból. Az eszével ötven éven át tudta, hogy odaveszett a Donnál, de lelkének akkor vallotta be, amikor nekem azt mondta: - Tedd el ezeket, mert Józsi már biztosan nem jön haza. Vagyis addig várta. Az ő letében talán akkor volt vége a háborúnak. Generációk nőttek föl, olyanok, akiknek ez az egész már csak tananyag.  Ahogy a holocaust is. Föl se tudják fogni, miről van szó. Valójában már az én generációm sem, de nekünk még szembe kellett nézni a megtestesült rettenettel. Nem filmen láttuk, nem könyvben olvastuk, hanem szemekből tükröződött ránk a végtelen szomorúság. Anyák szeméből, testvérek szeméből, zsidók egész lényéből. A ma élők többségétől már nem is várható el az ünnepi gyász, hiszen nem találkoztak olyanokkal, akik így vagy úgy átélték a világ legnagyobb borzalmát. Az arról szóló filmeket már nem nézik meg, mert időközben megporosodtak - legalábbis például a vietnámi háborút bemutató filmekhez képest. A könyveket nem olvasgatják - már csak azért se, mert nem is nagyon olvasnak. Ritkán beszél nekik valaki arról, hogy az egész mai Európa annak a traumának a következménye, amelyik a hatvan éve véget ért világháborúban a népeket érte. Honnan tudnák, hogy a ma már természetes emberi- és szociális jogok, elosztási szisztémák mind arra szolgálnak, hogy ne keletkezzenek olyan feszültségek, amelyek még egyszer háborúba vezetik a népeket. Jól megvannak az ilyen tudás nélkül is. Hogy ez jó vagy sem, azt nem tudom. Örülök annak, hogy még mindig a második világháborúra kell emlékeznünk, és nem mondjuk arra a balkáni háborúra, amelyikbe belekeveredhettünk volna. Mint ahogy örülök annak is, hogy az előző rendszer elmúlása nem járt harcokkal, népirtással, sőt - legalábbis nálunk - áldozatokkal sem, tehát nem kell most sok tízezer halottra emlékeznünk. Még pár évtized, és egyre halványabb lesz az emlék. De nem veszik ki soha. Mint ahogy Trianoné sem, a holocausté sem, ami bár a háborúhoz kötődik, minősített rettenet a rettenetben. Mindig marad egy nagyon tudatos mag, amelyik pontosan tudja majd, hogy miért fontos emlékezni. És talán azt is, hogy nagyon szerencsések vagyunk, ha sok-sok évtizede odaveszett lelkeket gyászolunk.

Május 8. (vasárnap) Jó nap volt, bár egész nap dolgoztam. Kicsit megszakítottam, amikor itt voltak Ákos öcsémék és jó nagyot ebédeltünk. Ezen kívül még jött BB egyik kedves barátnője is, vendégségbe. Ebéd után fölmásztam a tetőre, hogy megigazítsak néhány elmozdult cserepet. Aztán az istállóm padlására mentem föl, mert ott is elmozdult, vagy leesett hat cserép. Nem volt könnyű elérni a lyukakat, föl kellett vinnem egy létrát. Végülis tele lett a szám porral, a zsebeim mindenféle mocsokkal. De már az is jó volt, hogy nem csíptek meg a darazsak. Tulajdonképpen az egész tetőt át kellene rakatni. Kijönne vagy háromszázezerből. Aztán még locsoltam is, pakolgattam ezt azt. Amikor tejért mentem, bőrig áztam. Meglepő módon csak akkor esett az eső, amikor én biciklin voltam. Ahogy hazaértem, elállt. Aztán megfürödtem, mert különben megfagytam volna a vizes ruhámban.

Milos egy rövid időszakot leszámítva, amikor lázas volt, úgy nézett ki, mint aki gyógyulgat. Tartok tőle, hogy eltart egy darabig.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ha a borravalót beépítik a számlába, Ön miért adna jattot?”: Nem fogják beépíteni a számlába az alamizsnát. Ezt csak akkor lehet megtenni, ha a pincérek emberi munkabért kapnak, mint azokban az országokban, ahol érdekvédő szervezeteik nem engedik a létminimum alatti fizetéseket. Most üt vissza az, hogy a magyar kormányok másfél évtizede lenyomják a szakszervezeteket, és prédául dobtak mindenkit a munkaadóknak. Pedig, ha tisztességes, közmegegyezéses bérek lennének, nagyságrenddel nőnének az adóbevételek is, és igazságosabbá tehetnénk a közteherviselést. Ha szocialista miniszterelnök lennék, a szakszervezeteket erősíteném. Nem borravalóval.

Május 7. (szombat) Egész nap tanítottam. Amikor hazajöttem Milos egészen jól volt, kicsi hőemelkedéssel. Délután BB az erre bicikliző tandemeseket - köztük vakokat - látott vendégül. Jól meg is etette őket. Miután Milost lefektette, elment Szentendrére, hogy a tandemesekkel bulizzon, akik addigra nyilván odaértek. Én meg a lábaimat ápolgattam. Nyilván a sok ácsorgás meggyötörte őket. Alig bírtam járni. Most már jobb.

A honnanjövés csapdája

Idén kétszer mászott belém a turista-érzés. Utálom. Olyan nekem, mint a vesszőfutás. Csak nem ütnek, hanem néznek. Hülyének. Talán. Néha. Nem is néznek, hanem lesnek. Mert el akarnak venni tőlem valamit. Nem bűnös módon, mégis. Kínos módon. Persze úgy, hogy önként adjak, örömmel. Bár kissé kényszeredett mosollyal.

Az első mindjárt újév hajnalán volt. Éppen csak abbamaradt az égdörgés és a csillaghullás. Fölébredtem Szentendre tetején, ahonnan lelátni a régi városra. Pláne, ha az embernél van egy kicsi egycsövű távcső, mint nálam, mindig.

Töltöttem teát, mert kávé nem volt, kikászálódtam a teraszra, és rágyújtottam. Amikor virradt az agyamban is, és végre láttam valamit, nem hittem a szememnek. Kora reggel, szépen, sorjában turistákkal töltött autóbuszok érkeztek oda, ahova szoktak. Hogy ennyi embert hogyan tudtak arra rávenni, hogy Újév hajnalán, egy átmulatott éjszaka után városnézős-bevásárlós útra induljanak, nem tudom. De én szégyelltem magam az utazási irodások helyett. Figyeltem az ütemesen mozgó, egymást követő kis emberrajokat. Persze nem hagyhatták ki azokat a boltokat, ahol igazi hungaricumokat kaphattak. Valahogy az volt az érzésem, hogy úgy bánnak velük, mint azokkal a szerencsétlen szovjet turistákkal, akiket rendre elhoztak Moszkvából meg Vlagyivosztokból Százhalombattára, hogy megnézhessék a Barátság Kőolajvezeték végét.

Marokkóban, (Marakesben, Agadirban és Tafrauban) aztán én voltam a nyúl. Meg a feleségem, meg a barátaink. Szentendre, és a magyar turisztikai ipar persze annyira van lemaradva az arab terelgető idegenpásztor iparág mögött, mint mondjuk a hazai autógyártás az amerikaitól. A különbség abból adódik, hogy mi mégis inkább nyugat-európai népség vagyunk. Vagyis - bizonyos fokig - tiszteletben tartjuk a magánélet szentségét, nem csak a falaink mögött, hanem az utcán is.

Marokkóban gyakorlatilag lehetetlen egyenes vonalú egyenletes mozgással közlekedni, ha az ember idegen. Nem csak azért, mert ott, ahol boltok vannak, többnyire évszázados sikátorok vezetnek a házacskák között, és görbék az utcák. Hanem az van, hogy a kereskedők és ügynökeik folyamatosan a járkálók, nézelődők elé pattannak. Elé. Ez fontos, mert ha oldalról invitálnának, akkor nem lenne baj, el lehetne slisszanni, de azzal, hogy elállják az utat, létrejön a kommunikáció, és egy arab ilyet nem hagyhat kihasználatlanul. Többnyire azt mondja, hogy gyere be a boltomba. De az okosabbja mindjárt a honnanjövés felől érdeklődik. Az ember megmondja, hogy Magyarország, ugye. Ezzel nagy hibát követ el, mert a kereskedő következő kérdése az, hogy ott milyen az idő, vagy milyen arrafelé élni, és akkor már nincs menekvés. Beszélgetni kell. És akkor már - ősi szokás szerint hozzád is érhet - ami praktikusan taszigálást jelent. A szelíd erőszak aztán oda vezet, hogy a turista betévelyeg a boltba, és már esélye sincs arra, hogy valami áruféle nélkül jöjjön ki.

Ezzel együtt kedvesek. Szeretni való népség. Az életükért küzdenek. Az élet meg annyi, hogy valamit el kell adni, mert különben nem lesz miből venni…

Mindazonáltal a feleségem valamiért szentendrei turistának érezte magát közöttük. Már csak azért is, mert rájött, hogy azt hisszük: az a város, amelyikbe eltúráltunk, éppen az, amelyiket a turistáknak mutogatnak. Mi lenne, ha egyszer kettéválasztanának egy csoportot, és az egyiknek Szentendre szent városrészét mutatnák meg, a másiknak meg a többit? Aztán már csak ki kell hallgatni, miket beszélnek este a közös vacsoránál. Lejegyezni és elemezni a városi tanácsban.

Én meg azon gondolkoztam, mi lenne, ha egyszer a Dunakanyarban, egy szuvenírboltban bevetném azokat a trükköket, amelyeket az arabok ellen engedtem meg magamnak. Jajgatás, könyörgés Egyistenhez, melldöngetés, szőrcibálás, elszaladás, sírás, toporzékolás. Mindezt azért, hogy egy olyan bőrpapucsot, amilyet Magyarországon eszembe nem jutna megvenni, olcsóbban - a feléért - adjon. (Megjegyzem: bevált, bár még így is jóval többet kapott, mint amennyit a papucs ért.) Hogyan néznének rám egy Herendi-boltban, ha a százezer forintos ajánlatra tízezret mondanék, és ha ebbe azonnal nem megy bele az eladó, hörögve tépném a szakállamat? (Ezt tettem egy berber szőnyegkereskedővel, Tafrauban. Ha kedvelik az utcaszínházat, rajtam ne múljon.)

Úgy néznének, ahogy legközelebb néznek majd, amikor arab városba jutok. Elhatároztam ugyanis, hogy ha elém ugrik egy kereskedő, szomorúan elé tolom a tenyeremet és kérek egy kicsi alamizsnát. Erre mit lép? Arra az esetre, ha ez nem jön be, egy táskát viszek majd, tele apró tárgyakkal. Lesz abban, dugó, radír, gyógyhatású vadgesztenye, teatojás, ceruza, fésű, Kinder-apróságok, ilyesmik. És a tolakodót türelemre intve egy pillanat alatt elé tárom az árukészletemet. Aztán addig nem megyek el a boltja elől, amíg nem vesz tőlem valamit.

Egy globalizálódó világban meghalunk, ha nem tanulunk másoktól, és nem tanuljuk meg tőlük, miképpen kell védekezni ellenük. De akármennyit tanulok, sose fogom szeretni a turista-érzést. Mert ha útra kelek, a szabadság illúziójáért teszem. És nekem az kevés, szabadságnak, ha azértse veszek meg egy portékát.

Május 6. (péntek) Milos reggelre nagyon belázasodott. A mamája ki is hívta az orvost, aki persze azonnal jött. A mi hősünk ismét bátran viselkedett, bár végig pityergett. Azt hiszem, félt, hogy megint injekciót kap. (Este, amikor pizsamába tettem, kiugrott a kezemből, mert azt hitte, hogy kúpot akarok adni.) A doktornő jó alaposan megvizsgálta, fölírt mindenféle gyógyszert. Szerencsére nem kúpot, lázcsillapítónak. Egyébként a gyógyszertárban ötezret költöttem - abból háromezer a kifejezetten gyerekgyógyszer volt. (Ezt nem azért jegyzem meg, mert fukar vagyok, csak jelezni akarom, hogy ismerek olyan embert, akinek ez nagyon súlyos teher lenne.) Miután hazamentem, nézegettük egy kicsit a tévét - vettem neki egy DVD-t, ami olcsóbb, mint a gyógyszer. Maga a DVD ezer forintba került, meséket tartalmaz. Azt nem gondoltam volna, hogy olyan hetven éves mesék lehetnek - mindenesetre az amerikai rajzfilmkészítés első, de máris kommersz korszakában készültek. Abból gondolom, hogy hetven éve, mert az ötletes kiadó így nyilván meg tudta spórolni a jogdíjakat. Nem tudom elképzelni, hogy egyéb indoka lett volna arra, hogy ilyen gyönge meséket egy lemezre gyűjtsön. De Milos élvezi. Én elaludtam ültömben, mint rendesen, ha mesét nézünk. Aztán ő is.

Látszólag teljesen gyógyultan ébredt. Azonnal követelte, hogy menjünk focizni. Persze nem mentünk, de jól elvoltunk. Délután a mamája már el tudott menni tollasozni, aztán Szentendrére az új Dalmát Pince avatására. Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Milos kicsit nehezen viselte anyukája távollétét. Bejelentette, hogy belém fog rúgni, mert nincs itt a mama. Kérdeztem, hogy miért belém, hiszen én itt vagyok vele, és jól megvagyunk. „Azért, mert te vagy itt.” És belém is rúgott rendesen. Nem bántottam, mert örültem, hogy se nem lázas, se nem nyafog. Megnéztük a Jégkorszak című rajzfilmet. Egyes jelenetein hatalmasakat röhögött. Nekem is majdnem tetszett. Csak az a bajom ezekkel, hogy a történetek egy kaptafára készülnek. Sőt még arra se vigyáznak, hogy a gonosznak ne minden filmben ugyanaz legyen a hangja. (Jut eszembe: tegnap megnéztem Fábryt. Hosszú hónapok óta ez volt a legjobb műsora. Ha jó és érdekes embereket hív meg, akkor nem kell pótcselekvésekkel és disznólkodással kitölteni az időt.)

Este kilenc körül sikerült ágyba tenni Milost. Persze nem volt hajlandó fürödni se, amit meg is értettem. Remélem, nem lázasodik be éjszaka. (Beszéltem Wandával: Szonja sokkal jobban van.)

Viszketegek kínjai

Országos közbeszéd tárgya lett a matula.hu internetes tréfamestereinek ötlete az „Internet Zsidó Database”. Mivel a Matula Magazint nem nagyon olvasgatom, csak most néztem meg, hogy zsidó vagyok-e. Kijött, hogy nem. Az is lehet, hogy ez még egyszer jó lesz nekem, de most inkább röstelltem magam. Ha már ott voltam, megnéztem ebben a furfangos keresőben, hogy azok, akikről tudom - mert nekem mondták, tehát jogszerűen vagyok velük kapcsolatban jól értesült -, hogy zsidók, vajon zsidóként szerepelnek-e a listán. Tévedhetetlenül.

A matula.hu elég régóta híres arról, hogy néha szellemes, máskor föltűnően dilettáns, rémisztően tahó, ám szinte mindig botrányos írásokkal lepi meg rajongó és undorodó olvasóinak táborát. Hogy ez milyen népes, nem tudom, de azt igen, hogy az interneten a harc a nézettségért, vagyis a kattintásért folyik, és nyilvánvaló, hogy a matula.hu körüli botrányok - ha időlegesen is -, mindig növelik az olvasottságot. Hogy tulajdonképpen miért jó ez nekik, nem derül ki. Hirdetés nincs az oldalakon. Nyilván aligha akad olyan cég, amelyik nyilvánosan is vállalná a matulás vonzódást. A személyes becsvágy is elvetendő, hiszen impresszum nincs, csak susmusok arról, hogy kik lehetnek a szerkesztők, kik állhatnak a szerzőként föltüntetett nevek mögött. Van olyan, hogy valakik küldetésesek. Csak úgy. Kórképnek névtelenül is kiválóak.

A matula.hu legutóbb azzal hívta föl a figyelmet magára, hogy a belügyminiszter képzelt nemi aktusairól írt rendkívül ordenáré és dilettáns módon. Ha valaki hányni akar, most is benézhet egy kicsit matulázni: az egyik írás arról szól, hogy a haldokló pápa beleiben utaznak a riporterek - Tom és Jerry - és beszámolnak a pusztulásról. Ez nyilván valami televíziós műsor paródiája. Nem idézek - végig se olvastam, annyira nyomorúságos. Ha a nyilvánosság előtt kevéssé bátor matulásoknak egyszer majd számot kell adniuk Internet Zsidó Adatbázisuk létrehozásának okairól, céljairól, nyilván arra hivatkoznak majd, hogy így kívántak harcolni az antiszemitizmus ellen. Az irónia fegyverével.

Nekem valahogy nem sikerült mosolyognom. Az adatbázis működése annyira emlékeztetett a náciságokra, hogy ugyanaz a benső hideg tört rám, mint amikor a gyárszerű halállétesítményeket néztem Aushwitzban.

"Hogy ki zsidó és ki nem a Harmadik Birodalomban, azt mi döntjük el!" - mondta Göring, aki most a térdét csapkodná örömében, ha látná a matulások találmányát. Pláne azt, hogy miheztartás gyanánt a szerkesztők őt idézik: „Az számít zsidónak, aki szerintünk az.” Más kérdés, hogy Göring is lopta az amúgy a náci gondolkodást híven tükröző mondatot Karl Lügertől, egy XIX. századi bécsi ifjú keresztényszocialistától: ”Hogy ki a zsidó, azt én határozom meg!” (”Wer a Jud is, bestimm ich”).

Az, hogy én röstellem magam, egyáltalán nem valami új érzés, hetente fordul elő, évek óta. De most valahogy nagyon beleéltem magam: elképzeltem, miképpen született ez az adatbázis. Hogyan ültek a kocsmában, hogyan tanakodtak azon, mivel lehetne fölidegesíteni az embereket, miképpen tudnak akkora botrányt csapni, hogy megint bekerüljenek a sajtóba, pláne a tévébe. Aztán hogyan tervezték ezt az oldalt, milyen szorgos munkába kezdtek, amikor már a névsort kellett összeállítani, kutattak, hogy legyen elég zsidó, és akire azt mondja majd a géplista, az csakugyan az legyen. És hogyan rajzolta meg az oldalhoz való képet egy grafikus, hogyan programozta valaki, mit küzdött a rendszergazdaféle, hogy működjön is. És mennyire örültek, amikor végre elkészült, és ki lehetett rakni. Közösen. Sokan. Egynek se jutott eszébe, hogy ezt talán mégse kellene.

Egy olyan országban, ahol zsidók ezrei azért nem kérnek kárpótlást, mert attól tartanak, hogy megint listára kerülnek.

Mégse mondom, hogy bíróság tiltsa le ezt az oldalt az internetről, nem bíztatok, hogy jelentse már föl valaki őket - noha nyilvánvaló, hogy személyiségi jogokat sértenek. Megérdemelnék, hogy úgy bánjunk el velük, ahogy a nácikkal szokás, de inkább maradjon csak ott az adatbázis, mert így legalább mindenki láthatja, hogy kínjukban meddig merészkedhetnek ma a tehetség nélkül való viszketeg emberek.

De azért írtam egy levelet a szerkesztőségnek: „Sziasztok, örülnék, ha megtennétek, hogy bejegyeztek a zsidók közé, mert ha vannak olyan emberek, akik ilyen adatbázist megjelentetnek, akkor én mégis inkább zsidó szeretnék lenni. Ha tervezitek a cigány adatbázist is, akkor kéretik engem a cigányok közé tenni. Ha lesz melegkereső, akkor cselekedjetek hasonlóképpen.”

Három nap után sem jegyeztek be a zsidók közé. Ha tiltakoznék, talán azt válaszolnák, hogy nem vagyok közszereplő. Mert nagyon ravaszak: írják, hogy azt is ők határozzák meg, ki lehet az. De azért nem bánnám, ha a magukat közszereplőnek gondolók - meg azok is, akik biztosan nem azok - írnának egy hasonló tartalmú levélkét a szerk@matula.hu címre. Ha még idejében mindenki, legalább virtuálisan fölteszi a sárga csillagot, akkor… Mi van akkor? Semmi. De talán mégis.

esemes

Két hete körbezárt a Tisza egy juhászt 500 birkájával, aki csónakon kap ételt. A katasztrófavédelem már csak pénzért mentené ki, mivel időben figyelmeztették.

Ha meg nincs neki pénze, akkor dögöljön meg, ő a marha. És a birkái is, mert azok meg birkák.

Magyarország lefagyott, újra kell indítani – mondta a műjégpályán Orbán Viktor.

Csakugyan lefagyott a tokaji hírektől. Újra kell indítani. Vírusirtás javallott az F meghajtón.

Gyurcsány egykori vagyongyarapodását vizsgálná a Fidesz. Szijjártó szerint a kormányfő ezeket a kérdéseket eddig úgy rázta le magáról, mint bolhás kutya a vizet.

Vagy vizes kutya a bolhát. Vagy bolha a vizes kutyát. Vagy víz a bolhás kutyát.

Mint Tokaj a vizes bort. Mint tokaji bor a vizes prédikátort.

Egy MDF-es képviselő szerint a környező országokból egyre több kínai látogat el hozzánk egy kutyavacsorára.

Már ez a sunyi megjegyzés is elég, hogy az embernek elmenjen a kedve az MDF-től. Miért is jobb, aki nyuszit, barikát vagy őzikét eszik, mint az, aki kutyát?

Vállalkozók a Lurdy-házat nézték ki szexcenternek, minden olyan kielégülésmentes szolgáltatás nyújtására, mozi, shop, bár, szalon, amit eddig külön kellett keresni.

Már csak azért is szeretném, ha megvalósulna, mert kíváncsi vagyok, ki az a hülye, aki beveszi a „kielégülésmentes szexuális szolgáltatás” fogalmát.

Ügyvédje szerint nem kell leülnie egyik börtönbüntetését Varga Tamásnak, a Fidesz egykori tanácsadójának, mert a csempészés az EU-ban már nem bűncselekmény.

Pláne nem kell ücsörögni, ha hajlandó egy kicsit mesélgetni. Nem lepődnék meg, ha minden, vele kapcsolatos nyomozást magához emelne az ügyészség.

Már eddig húszezer dollárt keresett egy amerikai internetező, aki azzal fenyegetőzik, ha nem kap ötvenezer dollárt, megeszi Toby nevű nyulát, ami nem tilos.

Mert nem látta a Gyaloggaloppot. Pedig megtudhatná, hogy ha összejön az ötvenezer, Toby leharapja a fejét. Neki nem tilos.

Polgár Judit lesz Magyarország új arca.

Eddig ki volt?

Yes, comment…

Az ügyrendi bizottság kihelyezett ülésén az Apró-Gyurcsány-érdekkör meggazdagodásával kapcsolatos vizsgálóbizottság ügyében a távol lévő Dávid Ibolya a szocialista Csiha Juditot kérte fel hivatalosan a helyettesítésére.

Nőket!

Ez is azt bizonyítja, hogy ideje lenne teljesen, esetleg meglepően új alapokra kellene helyeznünk a választásokat. Ne csak abban döntsünk, hogy melyik párt képviselői kerüljenek be a parlamentbe, hanem az első fordulóban arról, hogy nők vezessék-e a következő négy évben az országot, vagy mégis inkább férfiak. Az egyéni képviselői versenyt meg kell szüntetni, mert ez a pártos egyénieskedés is nevetséges. A második fordulóban tehát már csak női vagy férfi listák kerüljenek a választók elé. Ez teljesen új perspektívákat hozna, és jó nagyot rendítene az amúgy is közundort kiváltó pártpolitizáláson. Már most megmondom: én 2006-tól 2010-ig csak nőket szeretnék látni: nő képviselőket, miniszterelnököt, kormányfőt. Bizonyítsanak! Például azt, hogy képesek emberséges viszonyokat teremteni. Mint ezzel a gesztussal Dávid Ibolya és Csiha Judit.

Egy cég azzal az ötlettel kereste meg az egészségügyi tárcát, hogy hirdetéseket nyomtatna a vények hátoldalára.

Mennyiért?

Már azt se értem, hogy a parkoló cédulámra milyen alapon nyomnak hirdetéseket. Nyomtasson a cég nyugodtan, nem kérek érte többet, csak a gyógyszer árának tíz százalékát. Mert gondolom, nem úgy képzelik, hogy ingyen olvasgatom a marhaságokat. Sőt, jobb jutott eszembe: legyen jogunk lemondani a reklámbevételről, például a nyugdíjasok, más szegények, esetleg a gyerekek javára.

Moldáviában őrizetbe vettek egy miniszterhelyettest, mert egy nyugdíjas férfitól bor és cukorkák formájában kenőpénzt követelt.

Hülyeség

Már a hír is hülye, hiszen akkor itten kenőborról és kenőcukorkáról van szó. Kár, hogy kenyőszappant nem kért. Amilyen viszonyok ott lehetnek, nem lepne meg senkit.

Benkő Dániel állítása szerint készül egy három méteres bronz szobor, ami a hímtagját ábrázolja.

Tagok

Tokaj környékén állítják majd föl, és Benkő Székhelyit kéri föl az avatásra. Orbánt meg fővédnöknek.

Egy felmérés szerint a tanárok 15 százaléka Orbán Viktor volt miniszterelnöktől határolódik el a leginkább. A negatív ranglista további két szereplője Szálasi ferenc (12 százalék), illetve Rákosi Mátyás (11 százalék). A külföldiek közül a legelutasítottabb személy Adolf Hitler (9 százalék), őt követi George Bush, illetve Oszama bin Laden. A pedagógusok Göncz Árpádot kedvelik legjobban.

Inkább

Lassan az az érzésem, hogy úgy járnánk a legjobban, ha lerombolnánk az egész iskolarendszert, mert ha ez igaz, akkor teljesen fölösleges volt a tanárokat taníttatni. Az meg aztán igazi borzalom lenne, ha ilyen emberek tovább taníthatnák a gyerekeket. Valami új rendszert kellene kitalálni merőben új tanárokkal és tankönyvekkel. A mostani hatásfoknál az is jobb, ha az emberek analfabéták maradnak, mert legalább nem zavarják össze a fogalmakat, és nem beszélnek marhaságokat. Természetesen én is inkább kedvelem Göncz Árpádot, mint Orbán Viktort - bár szerintem maga Orbán Viktor is így van ezzel, föltéve, hogy egészséges. Ám az, aki Orbánt egyáltalán össze meri mérni Szálasival vagy Rákosival, sőt undokabban találja náluk, egyszerűen hülye.

Május 5. (csütörtök) Korán ébredtem, és mivel nem kellett sietnem, nézegettem a tévét. Aztán megjelent Milos, hogy egyrészt birkózzunk, másrészt kapcsoljak át a mesére. A mamája visszaparancsolta az ágyába, így maradt egy kis nyugtom. Aztán mégis fölkeltem, olvasgattam, zuhanyoztam, és máris indultam a szerkesztőségbe. Nem voltam igazán hatékony, ráadásul húzni is kellett a szövegekből - amit a legjobban utálok. Nem is végeztem korán. Közben hallottam, hogy Milos bölcsődéje mellett kiraboltak két patikát és egy boltot. Az egyik patika és a bolt olyan közel van a gyerekhez, hogy oda látni a kertből. Szerencsére otthon maradt. Mert elképzeltem azt a szituációt, hogy a rablók menekülés közben befutnak a bölcsibe és túszul ejtik a gyerekeket. Egyébként példátlanul bátor rabló volt. Vagy vakmerő. De az ilyen is képes bármire, ha beszorítják.

Nagyot vásároltam egy áruházban. Kevesen voltak, így elég hamar végeztem.

Itthon persze megint dolgozni kezdtem, de szerencsére Milos nem hagyott. Nagyon aranyos volt - csak visszafogottan birkózott. Aztán ki is derült, hogy hőemelkedése van. Még mindig az oltástól.

Május 4. (szerda) Talán attól, hogy reggel fél négyig dolgoztam, aztán hatkor keltem, egész nap szerkesztettem, délutánra annyira elfáradtam, hogy Szentendre előtt meg kellett állnom, mert az volt az érzésem, hogy bármikor elalszom, és karambolozok. Ilyesmi még soha nem fordult elő velem fényes nappal. Néha, Erdélyben, ha éjszaka indultam el Kolozsvárra, hajnalban meg kellett állnom valahol aludni, de az természetes volt. Ez meg nem. Fél órát aludtam, mire el mertem indulni. Közben néha fölriadtam a zajoktól. Azért is aggódtam, nehogy valaki azt gondolja, hogy rosszul vagyok. Itthon egy darabig éber voltam, aztán Milos követelte, hogy nézzük együtt a mesét. Igaz, hogy ugrált a vesémen és kétszer szájba rúgott, de mégis sikerült elaludnom. Nem is keltem föl reggelig.

Május 3. (kedd) Tegnap reggel itt meghalt az internet, igazából nem is tudom mi történt vele. Ma, amikor nem voltam itthon kijött egy ember, betett valami új szűrőt, és meggyógyult.

Milos úgy látszik, jól vészeli az oltás következményeit, bár a mamája szerint bucira dagadt a karja. Amikor elmentem, még teljesen rendben volt. (Délután meg nem voltam itthon.)

Reggel bementem Wandáékhoz, Szonja már jól volt. Éjszaka vizes lepedőbe tekerték. Influenzás. Elvittem Tamarát, a mamáját és Marcit a fővárosba, aztán tanítani mentem. A végén már rendesen lógott a lábam, de azért jól éreztem magam. Talán azt leszámítva, hogy a hírtelen jött kánikulában izzadni kezdtem. Nagyon szeretnék egyszer egy olyan esztendőt, amikor minden időjárási jelenség normálisnak mondható.

Jó későn végeztem, és máris mentem az Articsókába. Fialán kívül Király Júlia, Ungár Klára, Hann Endre és Kóczián Péter volt a vendég. Nagyon örülök, hogy őt is megismertem személyesen, mert az egyik legtehetségesebb televíziós újságírónak tartom. Kár, hogy nincs műsora.

Jót beszélgettünk mindenféléről. Nagyon teltház volt, ami igazán örömteli dolog. Fiala mondta, hogy folytassam a fölolvasást a Rádió Extrémben (http://www.radioextrem.hu). Ez jó.

Népfölkelés a postaládában

Kedves Nemzeti Konzultációs testület, kedves Finta József, kedves Hoffmann Rózsa, nagyon kedves Iván László, Jókai Anna, Náray-Szabó Gábor, Tulassay Tivadar, igen kedves Kudlik Júlia, és szeretve tisztelt Orbán Viktor! Megkaptam a „Most öné a szó!” című leporellót, amit hamarosan egyetlen háztartás sem nélkülözhet. Ebben arra bíztatnak, hogy konzultáljunk, mert nekem is jogom van beleszólni a jövő alakításába. Bár eddig is úgy gondoltam, hogy van beleszólásom, hiszen egy, a világban ezerszer kipróbált, bár még nem egészen tökéletes politikai rendszerben legalább négyévente kifejezhetem a véleményemet.

Az önök kérdőíve, amit Orbán úr volt szíves oly pozsgaysan „népfelkeléshez” hasonlítani, öt plusz egy kérdéscsoportot tartalmaz. Az elsőt mindjárt ki is hagynám, mert olyan kérdésre, hogy „Mit tett értünk az ország?”, nem nagyon lehet értelmesen válaszolni. Az ország egy többnyire megegyezéses jelzésekkel körülhatárolt terület, amely fönnállása alatt természeténél fogva soha nem tesz semmit, hanem csak úgy van. Az országban található nép tesz valamit, többnyire dolgozik. Ennek következtében lehet emelni a béreket, javítani az egészségügyi ellátást, emelni a nyugdíjakat, támogatni az otthonteremtést, a családot, a vállalkozásokat, a gazdákat, a tanulást, és rendezni a közüzemi tartozásokat. (Ez a fölsorolás az önök népfölkeléséből való.) Ha arra próbálnak célozni, hogy ezeket a dolgokat mi az államtól, netán politikusoktól kaptuk, mert ők - immár kádárosan - testesítik meg az országot, akkor tévednek. Minden egyes fillért mi kerestünk meg, ők legföljebb az újraelosztásban vettek részt, aminek során mindig elkopik a javak jelentős része. Szívem szerint azt ajánlanám, hogy ezt a gyakorlatot szüntessük meg, de ez lehetetlen. A politikusi hivatás értelmét vesztené, mi meg árván maradnánk.

A második kérdéscsokorra adott válaszokból önök azt szeretnék megtudni, hogy én miben csalódtam. Mikor miben, de többnyire mindenben. Azt is kérdezik, hogy a szocializmus jobb volt-e, mint ez, ami most van. Elvben a kapitalizmus sokkal jobb rendszer, mint a szocializmus, kivéve azt az esetet, ha nem elvben, hanem konkrétan vizsgálódunk. Éppen ezért pontosítani kell: a kapitalizmus és a szocializmus is borzalmas rendszer az egyszerű népség szemszögéből. A szocializmusban az emberek millióinak nem volt kedvük itt élni, most emberek milliói nem képesek itt megélni.

A harmadik kérdés az, hogy mitől félünk. Nem sorolom a lehetséges válaszokat, mert szót se érdemes vesztegetni arra, hogy önök meg akarják tudni, félünk-e a munkahely elvesztésétől, a megélhetési gondoktól vagy a bűnözéstől. Természetesen, kedves konzultánsok! Ki az az ostoba, aki nem fél ezektől? De van itt egy nagyon fontos lehetséges válasz: „az ingyenes egészségügyi ellátás megszűnésétől”. Csak jelzem: Magyarországon az egészségügy egyetlen területén sincs ingyenes ellátás: mindent kifizetünk előre. Ezen kívül mi, akik adónkkal és járulékainkkal az egészségügyet fönntartjuk, mások ellátását is finanszírozzuk. Vagyis, a kérdés riogató jellegű, és ez bizony nem szép: rosszabb indulatúak demagógiának is csúfolják az ilyesmit.

A negyedik kérdés azt firtatja, mibe szeretnék beleszólni a négyévenként járó választások köztes idejében. Ugye nem gondolják komolyan, hogy - azon kívül, hogy a vágyaimat kifejezem - a csekély gazdasági, mérnöki, pénzügyi és ezer más szakirányú ismeretemmel érdemben beleszólhatok abba, hogy merre kússzanak az autópályák? Attól tartok, a lehetséges válaszok arról tanúskodnak, hogy Önök nem ismerik a politikai gyakorlatot. Például beikszelhetem azt, hogy szeretnék beleszólni iskolák, rendelők sorsába, a lakókörnyezet fejlesztésével kapcsolatos kérdésekbe (utak, parkok, játszóterek). Nem fogják elhinni, de nálunk az úgy van, hogy jövök haza a péktől, kezemben a szütyővel, és meglátom, hogy Budai Mihály polgármester a kerítését festi, akkor azt mondom neki, hogy szia. Kicsit fitymálom a kerítés színét (veres), aztán megdumcsizzuk a küzügyeket. Ezt úgy is tekinthetjük, hogy a „politikus számonkérése, beszámoltatása”, mint azt Önök voltak szívesek egy lehetséges válaszban megfogalmazni. Ez ennyire egyszerű: mi jól elkonzultálgatunk, ha van miről.

Ami egy kicsit megrémített, az az, hogy Önök az „országos rendezvényekről történő döntések” alá példaként az olimpia rendezését tették. Alázattal könyörgöm: ne kezdjék újra! Ez méltatlan. Merjünk nagyok lenni, de abban a tudatban, hogy aki nagyobbacskának képzeli magát, mint valójában, az nagyobbacskát zuhanhat az orcájára is.

Az ötödik, talán már nem is népfölkelő, hanem immár kifejezetten választási kérdés, hogy Önök min változtassanak 2006 után. Hogyan dönthetném én el csekély rálátásommal, hogy mi legyen a privatizációval, le kell-e állítani például? Vagy: „nem szabad engedni a kórházak eladását”, „nem szabad koncesszióba adni az autópályákat”. Honnan lenne bátorsága egy közönséges polgárnak ilyen kérdésekbe beleszólni? Miféle lehetséges válasz az, hogy „csökkentsük az adóterheket”, „növelni kell a nyugdíjak vásárlóértékét”? Ugye senki ne meri komolyan gondolni, hogy lesz egyetlen egy épelméjű polgár is, amelyik azt mondja, hogy növeljük az adóterheket és csökkentsük a nyugdíjak vásárlóértékét?

A plusz kérdést legszívesebben ki is hagynám, mert annyira arcpirító. Bár három lehetséges választ ajánlanak föl, az valójában kettő: választhatunk a hitelalapú gazdaság, a piacosított oktatás, az üzleti alapú egészségügy, az öngondoskodó időskor, az egyneműek házassága, a könnyű drogok legalizálása, a multinacionális cégek támogatása - ésatöbbi - valamint a Paradicsom között. Az utóbbi: munkahelyek védelme, nagymértékű adócsökkentés, családbarát munkaidő a nőknek, ésatöbbi.

Nem feltételezem, hogy ezt a kérdőívet önök szerkesztették, mert lehetetlen, hogy a nemzet ily nagy személyiségei csak ilyen szellemi színvonalú politikai ripacskodásra lennének képesek. Az egészből az alpári demagógia süt. Az pedig a nép lenézésének legbiztosabb jele, bár ez a „népfölkelés” kicsit súlyosabb: nyíltan, szemrebbenés nélkül, egyszerűen hülyének nézik az embereket. Ebben az értelemben máris világos, mire gondolt Orbán úr akkor, amikor odanyilatkozott, hogy „egységes Magyarországot szeretne”.

Az viszont remek ötlet, hogy ez a leporelló egyben adománygyűjtő ív is. Az ember beírhatja, hogy hány forinttal szeretne hozzájárulni a Nemzeti Konzultációhoz. Talán nem véletlenül az egész kérdőív szinte legföltűnőbb látványarésze az a számlaszám, amelyikre fizethetünk. Egy választási kampányban kincs az ilyen, hiszen senki nem tilthatja meg, hogy bárki, akár milliókat küldjön. Nyilván a pártkincstárba kerül az az adatbázis is, ami a visszaküldők nevét, lakcímét, telefonszámát, e-mail címét, sőt aláírását is tartalmazza majd. (Egy kicsit talányos, tán még borzongató is, hogy miért kell zárójelben megjegyezni, hogy „14 éves kor alatt a szülő, a törvényes képviselő aláírása”. Bár nem ártana, ha ezt nekem valaki megmagyarázná.)

Mivel Önök kíváncsiak a véleményemre, röviden ismertetem, miképpen csinálhatna zagyva és demagóg népfölkelősdis konzultáció helyett valódi politikai forradalmat Orbán Viktor. Vegye föl a kapcsolatot Gyurcsány Ferenccel. Mondja azt neki, hogy „Feri, fölismertem a ravasz stratégiád lényegét: arra készülsz, hogy nem tétlenkedsz a választásokig hátralévő hónapokban, mert az biztos bukás lenne. Hanem inkább kockáztatsz, nekiveselkedsz a tíz-tizenöt éve késlekedő reformoknak, vagy legalább megpróbálod előkészíteni őket. Ez rám nézve azért veszélyes, mert kényszerpályára kerülök. A választási harcban hozzád kell alkalmazkodnom, ha pedig győzök, akkor folytatnom kell, amit elkezdtél. Ám akkor te is jól jársz, ha folyamatosan konzultálunk, és nem csak az elvekben, hanem bizonyos mélységig a részletekben is megegyezünk. Bármelyikünk győz, könnyebben viheti végbe a nemzet számára létkérdéses reformokat….”

Nem kell mindjárt megsértődni, ha Gyurcsány Ferenc erre tréfásan azt mondja, hogy „mi van, legyen végre nemzeti konzultáció?”

Május 2. (hétfő) Reggel Milost elvittük a rendelőbe, hogy végre megkapja a hároméveseknek járó oltásokat. Húzódott a dolog, mert mindig közbejött valami - többnyire egy kis megfázás. Mi A-val tovább mentünk, dolgozni, így csak sokkal később értesültem arról, hogy megint nagyon bátran viselkedett. Persze sírt egy kicsit. Viszont sajnos Szonja unokám nagyon beteg. Este 39,6 volt a láza. Wanda lepedőbe tekerte. Remélem, reggelre jobban lesz.

Más nem nagyon történt, csak dolgoztam, szerkesztettem, utaztam.

Május 1. (vasárnap) Tegnap szinte estig tanítottam, aztán elmentem Szentendrére majálisozni. Főleg azért, mert a Városképeknek is volt egy sátra. Mindenféle jó emberekkel beszélgettem. Mirkó, Milos és a mamája (BB) biciklivel közelítette meg a helyszínt. Később úgy döntöttünk, hogy visszafelé elhozom Milost kocsival, ők meg hazajönnek biciklivel. A kicsi gyerek persze elaludt, úgy fektettem le, mint egy kis zsákot, én pedig megnéztem a Megasztárt. Nagyon örültem Caramel győzelmének, bár Palcsó Tamást is kiválónak találtam. Ezt azért is rögzítem itt, mert az utóbbi hetekben azt figyeltem meg, hogy bizonyos körökben mindenki úgy tesz, mintha nem nézne tévét, aztán amikor erre a műsorra terelődik a szó, valahogy mégis mindenki tud mindenről. (Ezt már régebben is megfigyeltem hitvány sorozatokkal kapcsolatban. Senkise nézte őket, csak a szereplők életének minden egyes mozzanatáról tudtak mindent az emberek. Főleg a nők.) Igenis ki kell mondani, hogy néha vannak olyan kereskedelmi műsorok, amelyek jók. Éppen azért, mert valami értéket mutatnak, vagy hoznak létre.

A végére hazaért Mirkó és BB, aki hatalmasat bukott hazafelé a dunakanyari bicikliúton. Bucira nőtt a lábán a sípcsont környéke, és fájlalta a vállát is. Még jó, hogy nem volt mögötte a gyerek.

Én még nekiálltam dolgozni, bírtam is egy darabig, aztán rádőltem az asztalra és elaludtam. Bemásztam az ágyba, hajnalra vekkert húztam, és tovább aludtam.

Reggel elég jól haladtam a munkával. Amikor már csak az utolsó simítások voltak hátra Milossal elmentünk vásárolni. Persze minden zárva volt, a zöldséges kivételével, az ünnepre tekintettel. De azért tudtunk venni egy szép csokor orgonát anyák napjára. Milos nagyon aranyos volt, mert érezte ugyan, hogy most valami ünnepi alkalom van, de nem tudta pontosan, hogy miféle, azért azzal köszöntötte a mamácskáját, hogy „boldog szülinapot”…

Ebéd után elindultam munkába. Elég szokatlan, hogy vasárnap megjelenek a szerkesztőségben, de új munkaköröm miatt ez most elkerülhetetlen volt. Szerencsére - főleg Sebes Gyuri segítségével - hamar ment minden, így még napsütésben érkeztem vissza Szentendrére, majálisozni.

(BB lába már apadt ébredéskor, a válla viszont nagyon fájt. Ez nem zavarta abban, hogy ismét biciklivel induljon Szentendrére. Mirkó piszkálta a gépét, de végülis arra az ítéletre jutott, hogy ki kell cserélni az első kereket. De annyira nem ment tönkre, hogy itthon hagyták volna.)

Szentendrén jól elvoltam. Ittam kiváló kávét, beszélgettem kiváló emberekkel, dodzsemeztünk Milossal - három perc ötszáz forint, ami talán egy kicsit durva. Aztán kettesben fölmentünk Wandáékhoz. Ott volt Tamara is, Marcival. (Nagyon aranyos volt, amikor még a városban, vezetés közben fölhívtak és a telefonba énekeltek nekem egy anyáknapi köszöntő verset. Nagyon aranyos, megható dolog, ha az ember lányai anyák napján köszöntik az apjukat. Dávid meg BB-t hívta föl ebből az alkalomból, amitől meg ő hatódott meg.)

Válaszolta arra a kérdésre, hogy „Vállana-e miniszterséget az utolsó évre?”:

Megtisztelő a kérdés, de azért kicsit csodálom, hogy Gyurcsány Ferenc pont rajtatok keresztül puhatol. Nem! Egyáltalán nem vállalnék miniszterséget, államtitkárságot, kormányzati posztot. Sőt el se tudom képzelni, hogy mi viszi rá az ország nyilván legértelmesebb embereit, hogy ilyen szerepbe belemenjenek. Négy év alatt se lehet érdemi eredményeket elérni, de alig akad, aki olyan sokáig ülhetne a székében. (Ráadásul akkor kell a legjobban gyanakodni, ha a miniszterelnök feltétlen bizalomról beszél a sajtónak.) Tehát vagy így, vagy úgy, de mindenképpen valami szégyennel, megaláztatással végződik. Van abból elég miniszterség nélkül is.

Április 29. (péntek) Mivel BB és Milos elmentek nagymamázni, reggel nem volt autó, így busszal mentünk A-val a fővárosba. Meg HÉV-vel. Rendes időben beértünk. Tulajdonképpen az a legjobb megoldás, ha az ember Békáson átszáll a HÉV-re, mert akkor kikerüli a Szentendrei út forgalmát, és ezzel akár fél órát is nyerhet. De még az is jó, ha a Flórián téren marad a kocsi, mert a Hungárián is lehet nyerni egy fél órát - annyival gyorsabb a villamos.

Ma már rendesen beálltam rovatolni. Elsőre sikerült mintegy negyedóra alatt betördelni az oldalt, mert pontosan az elképzeléseim szerint számoltam ki mindent. Ezt még Ádámmal beszéltem meg. Az a lényege, hogy a szerzőket rá kell szorítani arra, hogy mindig állandó méretezés szerint dolgozzanak. Vagyis se többet, se kevesebbet ne írjanak, mint amennyit az oldal elbír. (Ez hívják lyukra írásnak.) Így nem kell húzni a publicisztikákból. Az a szerkesztői munka legmegalázóbb része, hiszen nem más, mint csonkolás. Ráadásul egészséges részek erőszakos eltávolítása. Az újságíró egy-egy publicisztikán legalább két-három napon át dolgozik. Rendszerint minden félmondattal hosszan bíbelődik. Ha megjelenik egy gondolat, mondjuk a hatodik sorban, az esetleg a negyvenedikben folytatódik. Ha a szerkesztő siet - márpedig például tördelés közben biztosan -, akkor aligha tud eléggé elmélyülni, elemezni, súlyozni. Ha tíz sor „lóg ki” a lapból, akkor talál egy tíz soros bekezdést, kihúzza, és esetleg nem veszi észre, hogy a gondolati építmény egyik legfontosabb elemét rántotta ki. Ha mindenki betartja a méretszabályokat, akkor ez gyakorlatilag nem fordul elő, vagyis mindenki megszabadul a kellemetlenségektől és a megaláztatásoktól. Persze ehhez fegyelem kell.

Úgy volt, hogy együtt jövünk haza Milossal és a mamájával, de aztán úgy döntöttem, hogy mégis inkább busszal jövök, mert nekik még három helyre kellett elmenni, én meg itthon akartam lenni, mert jött Mirkó. Majdnem lekéstem a buszt, mert valami romlott villamos poroszkált előttünk, de az utolsó percben elértem.

Mirkó biciklivel jött. Át a kompon a Határcsárdánál, aztán végig a szigeten. Ő a legjobb bringás, akit ismerek, bár most nem a mutatványos gépével jött. Ő a legjobb telefonszakértő is - dacára éppen csak kamaszodó mivoltának - egy nagy telefongyártó cég termékeit teszteli. Ezért aztán vacsora közben megbeszéltük, mi várható a telefonok fejlődésében, de azért szó volt a mindenségről meg az emberiség önhitt, nagyképű világképéről is.

esemes

A Napi Ászban már péntek reggel meghalt a pápa.

Nem nagyon mernék ítélkezni, mert abban a hírzavarban ebbe a csapdába, lapzártakor, vagy utána bármelyik szerkesztő beleeshetett volna. Én is.

A Fidesz vizsgálná Gyurcsány meggazdagodásának körülményeit.

Mindannyian tudjuk, hogy Gyurcsány múltjában vannak kínos elemek. Most kicsivel jobban érdekelnek Orbán kínjai. Talán még a fideszeseket is.

Szégyenlősen átadott alamizsnát nem fogadok el, mondta Bokros, amiért kormánykitüntetése indokai között nem szerepelt a 95-ös stabilizációs program.

Most szerettem meg igazán. Alakíthatna már valami pártot, mert ha így haladunk, hamarosan kétpártrendszer lesz. Kellene egy stabilizáló erő.

Székhelyi kijelentette, hogy ő is hímvessző.

Miután a Székhelyit gyalázó tüntetők jót idegeneztek, okafogyottá vált a bocsánatkérése. A nagy fütyiségben, ő itt szinte csak bögyölő.

A kérdezettek harmada szerint április 4-én felszabadítottak minket, egy másik harmad szerint megszálltak minket, a harmadik harmad szerint mindkettő.

Nyilván mindkettő, szép sorjában. De tegyük hozzá: az is valami, hogy legalább önként elmentek. Szokatlan.

A tokaji jegyzőkönyvek megjelenésekor az ügyben érintett Szász I. Attila ügyvéd azonnali hatállyal felmondott egy őrző-védő cégnek, s azóta nem lehet elérni.

Mit kell rajta elérni? Elérte őt a végzet. Az elől csak a hatalomba, vagy a közelébe menekülhet.

Szürke kardigán díjat, a politikatudomány citromdíját kapta a Politológus Védegylet honlapjának látogatóitól Kéri László.

Szeretem, amikor többnyire teljesen ismeretlen szakfigurák lehetőséget adnak névteleneknek olyan ember megalázására, akinek a seggéből bújtak ki.

Torgyán könyve sikerétől teszi függővé, hogy visszatér-e a politikai palettára.

Rajtunk múlik: ha akarjuk, hogy a Fidesztől elvegyen öt százalékot - mert ennyi van benne - bizony futtatni kell. Vigyázat: most még kicsi a gömböc, de már éhes!

Yes, comment…

Horn Gyula bejelentette: felkérés esetén vállalná a köztársasági elnöki tisztet.

Miért ne?

Lehet, hogy én is, de senkinek se jutok eszébe. (Különben ezt megfigyeltem más alkalmakkor is.) Egyébként meg miért ne vállalná? Csak bíztatásként: amikor a pápa meghalt, volt egy nagy államférfihoz méltó mondata a Klubrádióban: - Részvétem a hívőknek, és az egész emberiségnek.

Mind a négy párt képviselője megszavazta az ügyrendi bizottságban azt a javaslatot, amelynek alapján vizsgálóbizottság tisztázná Orbán Viktor szerepét a felesége és baráti társasága által létrehozott gazdasági társaságban.

Ügyrend

Nem értem pontosan, mit kell tisztázni. Ha nem igaz, amit az Élet és Irodalom állít, akkor kérjen helyreigazítást, perelje be. Ha nem teszi meg, akkor kérjen bocsánatot, és vonuljon vissza. Ez itt az ügyrend.

Szeptembertől legfeljebb három kilogrammnyi tankönyvet cipelhetnek az általános iskolák alsó tagozatos diákjai.

Mínusz kettőkilencven

Jó, és mi van akkor, ha valamelyik nap három és fél kilóra jön ki? Akkor a földrajz- vagy a matematika könyvet hagyja otthon a gyerek? És hogyan mondja meg a földrajztanárnak, hogy inkább a matematikát választotta - vagy fordítva? Nekem van olyan elektronikus könyvem, amelyikben benne van csaknem az egész magyar klasszikus irodalom. Tíz deka. Ha annyit rendelnénk belőle, amennyi gyerekünk iskolába jár, a tizedébe se kerülne annak, amennyit az évek alatt a gyerekek könyveire költünk. Ideje lenne számolgatni.

Az új európai baloldal a politikában is bevezetné a minőségbiztosítást és a fogyasztóvédelmet.

Csere

Élég nagy baj lenne, ha sikerülne, mert azt jelentené, hogy a sajtó szerepe megint csökken. Legalábbis én eddig abban a hiszemben munkálkodtam, hogy minőség- és fogyasztóvédő vagyok. Bár az is igaz, hogy ritkán sikerül egy-egy politikust visszacserélni likas duma miatt.

Kolozsvár polgármestere bejelentette: megkezdik a város főterén tíz éve tátongó gödrök betemetését.

Kubik

Apám onnan való volt. Amit azzal a várossal művelt a szocializmus meg a bunkóság, arról tanfilmet kellene forgatni. De tudom, hogy pár év múlva megint európai város lesz. Persze ahhoz kell még egy kicsit kubikolni a lelkek gödreiben is.

A legújabb hordozható digitális zenelejátszók érdekessége, hogy számos különböző illatú változatban kaphatók: Marijuana, Coffee, Cookie, Casino. Az első tehát marihuána, a második kávé, a harmadik süti illatú, a negyedik pedig talán pénz szagú...

Hülyeség

Ez hülyeség, mert a pénznek nincs is szaga.

Vizsgálatot kezdeményezett az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Fidesz által delegált tagja, mivel valakitől úgy tudja, a Magyar Televízió nem szakította meg időben adását II. János Pál pápa halálhírét követően. Az MDF ugyanakkor Tóta W. Árpádnak az Index.hu-n megjelent Game over, JP2 című cikkét kifogásolja.

Halálkullancsok

A politikai hullarablás minősített esete, amikor egy ilyen alkalmat használnak ki a tévé vezetőivel való leszámolásra. Cunami, katonai támadás, vagy másféle fatális veszélyhelyzet esetén feltétel nélkül meg kell szakítani az adást. Az azonban, hogy egy pápa halálát hány perc múlva jelentik be, szakmai és ízlésbeli kérdés, nem a politikai delegáltakra tartozik. Különös tekintettel arra, hogy előző este hamis hírek árasztották el a világot, és ezekből még reggelre is maradt. Tóta W. Árpád esete pedig nagyon hasonlatos Csurka István emlékezetes alakításához, aki ama bizonyos szeptember tizenegyedike után nem bírt mást kihozni magából csak azt, hogy úgy kellett nekik, az amerikaiak felelősek. Tótát sem, Csurkát sem a jó ízléséért szeretjük. Reménykedhetnek, mert talán a pápa előre megbocsátott az összes halálkullancsnak.

Április 28. (csütörtök) Időben elindultunk A-val. Ügyesen megközelítettük a Lajos utcát, ahol dolgozik, aztán lementem a rakpartra, eljutottam Lágymányosig, át a hídon, aztán ott megálltam. Több, mint egy órába telt, mire megtettem három kilométert. Egy kamion beszaladt egy híd alá, ami lekapta a dobozát. Ráesett egy furgonra. Alig élte túl a sofőrje. Mostanában, ha ilyen nagy baleset miatt szenvedek, gondolok az áldozatra is. Egyrészt illik, mindig illene, másrészt jót tesz.

A szerkesztőségben elbúcsúzott Ádám. Nagyon sajnáltam. Borzasztó, amikor valaki elmegy, és viszi a motyóját. Sokszor átéltem, tudom, mit érzett.

Estefelé Milos elment a mamájával nagymamázni, én meg elkezdtem dolgozni, mint a güzü. Most egy darabig ez a gyakorlatban kéziratok olvasgatását jelenti. Nem irigylem magam.

Április 27. (szerda) Ma elmentem vért adni. Nagyon jó volt: csupa kedves ember találtam a Karolina úton, a vérellátóban. Törődnek, vigyáznak az emberre. Még azért is elnézést kérnek, ha a ragasztószalag kicsit meghúzza a szőrt a karon. Sőt, még hatalmas reggelit is adtak. Szalámit, teát, csokoládét… Noha nem ettem előtte, semmi bajom nem lett attól, hogy kicsurgott belőlem fél liter.

De úgy látszik, mégis mert utána elmentem Zsigovics Gáborhoz Kamaraerdőre. Kedves ismerőseitől kaptam egy jó nagy pakk ruhát Milosnak. Soha nem éreztem még ilyet: időnként egyszerűen nem tudtam, hol vagyok. Majdnem egy órát bolyongtam, mire megtaláltam, és közben legalább ötször gondoltam úgy, hogy föladom. Bonyolult volt az útvonal, de ennyire azért nem.

Siettem a szerkesztőségbe. Megtárgyaltuk a rovatvezetés dolgát. Ádámmal is elkezdtük az átadás-átvételt. Szász Pistával is megbeszéltük, miképpen fogunk együtt működni. Bár ezen nem sok beszélni való volt.

Hazafelé bementem Szentendrére és megvettem a Novellisták könyvét. Szép darab. Igazán tekintélyes könyv. Lesz mit olvasgatnom.

Este BB elment szerkesztőségi értekezletre. Milos meg a fürdés előtti utolsó mese közben úgy elaludt, hogy képtelen voltam fölébreszteni. Bár nem is nagyon akartam.

Április 26. (kedd) Egész nap tanítottam. Úgy volt, hogy BB elmegy Egerbe, ahova főiskolára járt, valami bálra, ezért Ami hozta el Milost a bölcsiből. Úgy volt, hogy A ötkor végez, és együtt megyünk Milosért. De aztán az lett, hogy BB valamiért mégsem ment Egerbe, A mégsem jött. Ami viszont csakugyan elment a gyerekért, és büszkén masírozott vele, meg a sajátjaival Békáson.

Délután hívott Petri Lukács Ádám, a publicisztika rovat vezetője, és megmondta, hogy elmegy a laptól. Jó sokáig dolgoztunk együtt. Bár voltak - ritka, és minden bizonnyal lényegtelen - vitáink, nagyon megszerettem. Örülök, hogy békességgel távozik, sőt ír is majd, legalább hetente.

A következő telefon meg az volt, hogy menjek be holnap, és beszéljünk arról, hogy elvállalom-e a rovat vezetését.

Mit mondhatnék erre? A magam szemszögéből jóformán alkalmatlan vagyok ilyesmire, de ha a lap érdeke az, hogy pont én vállaljam, akkor természetesen állok rendelkezésre. Az nem úgy van, hogy ha például Horváth Pista, akivel idestova tizenhat éve dolgozom együtt kisebb megszakításokkal - és ez nem rajtunk múlt - föltesz nekem egy ilyen kérdést, akkor azt mondhatom, hogy NEM!

Április 25. (Hétfő) Úgy terveztem, hogy elindulok, bemegyek a hivatalba. Föl is keltem rendesen, de valahogy nem voltam elég jól - talán attól, hogy éjszaka összeszámoltam, mennyit kell befizetnem különféle számlákra, és azt is megnéztem, mennyi van az enyémen. Azt is terveztem, hogy értekezlet után bemegyek a vérellátóba, mert egy kisgyereknek 0 rh - vérre van szüksége. De végül az lett, hogy senki nem ment sehova. Milos is, A. is itthon maradt. Fölhívtam a vérellátót - mert túl sok a hamis segélykérés az interneten. Csakugyan, kérték, hogy menjek be, de elég ha csak szerdán. És egyek jó sokat előtte.

Így aztán egész nap játszottunk Milossal. Építettünk, és kockákat döntöttünk. Fölépítettünk egy hatalmas sort fakockákból, és úgy dőltek el, mint a dominók. Ezért nagyon odavolt. Legalább tízszer föl kellett építenem. Ő meg egy pöccintéssel végzett az építményemmel. Viszont magától épített alagutat a kamionjának. Megtanítottam, hogyan lehet egy hosszú autóval úgy átmenni, hogy korai kanyarodással ne rombolja le az egészet. Közben jazzt hallgattunk. Nagyon szereti. Fülelt, fülelt, aztán egyszercsak azt mondta: „Ez vakondzene”. Nyilván arra utalt, hogy a Kisvakond-filmekben hallott ilyesmit.