Június 30. (csütörtök) Csak, hogy a munkámról is szó legyen… annál is inkább, mert több levelet kaptam, azzal a kifogással, hogy ilyesmiről keveset írok. Hát akkor nézzünk egy átlagos napot. Van ugye tizenegykor egy értekezlet, ami arra szolgál, hogy megbeszéljük, mi minden lesz a lapban. Kicsit korábban megyek, hogy a különféle rovatoktól kérjek aktuális jegyzeteket. Ez azért jó, mert nem az értekezleten derül ki, hogy esetleg a szakértőjük nincs bent, vagy valami más akadályozza őket a megírásban. Egymás közt egyszerű beszélgetés az, ami nagy nyilvánosság előtt már magyarázkodás. Igen ritkán fordul elő, hogy visszautasítanak, de jobb, ha ennek a lehetősége sem merül föl. Az értekezleten elmondom, mi a vezető anyag, mit szánok az alsó publicisztikának. Ezt tárcának mondjuk, bár valójában nem az. A tárca az én ízlésem szerint inkább a szépirodalomra hajlik, de semmiképpen nem direkt politikai jegyzet. Mindegy, most így nevezzük. A lényeg az, hogy ma reggel fölülre Katona Magda Afganisztánról szóló írását szántam. Alatta - mint minden péntekre - Bolgár György jön. A jobb oldali két tervem közül az egyik arról szóljon, hogy a fideszesek nem mernek kiállni Kóka Jánossal vitatkozni. Ezt Sebes György írja. Alatta: Balogh Gyula írása az Operaház helyzetéről az igazgatóválasztás ürügyén.

Eddig minden rendben, nagyon elégedett vagyok magammal, hiszen mindent kitaláltam. Ám az értekezleten fölvetődik, hogy én magam írjak arról, hogy mennyire nagyon bejött az a jóslat, miszerint a Fidesz csodapapagájként harsogja mindenütt, hogy az ÉS elvesztette a pert… stb. Nincs sok kedvem ezt megírni, mert már írtam róla, és én kevésbé kedvelem a csodapapagáj szerepet, mint a Fidesz vezérharsonái. Persze meg tudom írni. Azért az értekezlet után óvatosságból fölhívom Bolgár Gyurit, nehogy az legyen, hogy ő is erről ír, mert fölöslegesen pláne nem szeretnék írni. Hiszen nyilvánvaló, hogy ha ugyanarról írunk, akkor magamat szerkesztem ki. Már csak azért is, mert Bolgár kicsit jobbakat ír, mint én mostanában. Naná, hogy igazam volt: szaladok Gyulához, hogy mégis írja meg az operaházas jegyzetet.

Dr. Forgács Imre a nap főszereplője

Megnyugszom, pihegek, olvasgatok. Megszólal a telefon. Dr. Forgács Imre hív - a Fővárosi Közigazgatási Hivatal vezetője - hogy holnap van a közalkalmazottak napja, és ő ebből az alkalomból írt egy jegyzetet. Megbeszélte a főszerkesztővel. Fontos is lenne, mert Kóka János bírálta a magyar közigazgatást… Hohó, az nem úgy van, mondom neki. Holnap már semmiképpen nem jelenhet meg. De ő megbeszélte. Jó, mindjárt hívom. Esetleg kihagyom Gyulát az Operaházzal. Igenám, de a lapban, a rovatomban, a jobboldali sávban nem szokott külső szerző munkája megjelenni - ez szabály. Ha tehát ettől el akarok térni, föl kell hívnom Németh Pétert. Hívom, Péter azt mondja, hogy csakugyan megbeszélték, és most el is térhetek a szokástól. Hívnám vissza Forgács Imrét, ám a telefonszám elveszett. Hogy miképpen, azt nem tudom. Megint hívom Pétert, hátha neki megvan. De nincs! Úgy egy óra alatt - persze az interneten - megtalálom. Mondom, hogy jó, rendben van, küldje a jegyzetet. Mekkora legyen? Kettőezer karakter, szóközzel együtt, az olyan kicsit több, mint egy flekk. Az nem jó, mert Péterrel három-négy flekkről beszéltek. Hát akkor, nincs mit tenni, küldje, legyen hétezer karakter. Nyilvánvaló, hogy csak Katona Magda kitűnő írását tudom kihagyni, hiszen Bolgár Gyurié nem kerülhet fölülre, mert ahhoz rövid. És kell egy fénykép is Forgács Imréről. Miközben beszélgetünk, megkérem Szász Pistát, hogy hamar kérdezze meg a fotósokat, hogy van-e. Nincs. Hát akkor azt is kell küldeni. Mikorra? Legkésőbb háromra. Jó! És akkor még fogalmam sincs, hogy Forgács Imre milyet ír. Az is lehet, hogy nem tetszik majd.

Gyorsan leszaladok a büfébe, mert kell enni is valamit. A gonosz Szász meg is jegyzi, hogy vélhetően világrekordot ettem, mert ő még nem látott olyat, hogy valaki ilyes gyorsan visszajöjjön a büféből. (Pedig még telefonáltam is, mert hirtelen az az érzésem támadt, hogy valami baj történt Milossal, a mamájával, Edével vagy Szonjával, akik éppen biciklivel tartanak Tahiból Szentendrére. Nem történt, semmi.) Még le se ülök, egy kedves ember telefonál a Hivatalból, hogy küldi Forgács úr képét. Megjön. Ez is valami, máris beljebb vagyunk.

Lemegyek a tördelőbe, hogy beszkenneltessek egy másik szerzői fotót, és ellenőrizzem, hogy Forgács Imréé jó lesz-e. Jó lesz.

Vissza. Átküldök pár levelet Veress Jenőnek, aki most a Szép Szót szerkeszti. Más leveleket Szász Pistának, aki a levelezési rovatot vezeti. Vagyis én vezetem, de ő dolgozik, mint rendkívüli és meghatalmazott helyettesem. Megbeszéljük Kajóval (Katona József), hogy hamarosan elkészítünk egy elektronikus könyvet szegény Boros Pista írásaiból. Dési szerkeszti, én meg technikailag, a borítót Kajó készítteti el.

Közben megérkezik Gyula írása, majd Sebes Gyurié is. Bolgárt is leküldöm tördelésre. Sebes Gyurit megkérem, hogy jelöljön ki egy munkatársat, mert valaki fölhívott, hogy van egy ügy, amit el szeretne mondani. Kijelöli Lengyel Tibort. Kiváló kollega, értesítem. Megbeszéljük, hogy délután négyre érkezik a riportalany, együtt meghallgatjuk, aztán átadom neki.

Forgács Imre időben elküldi az írást. Elolvasom, nagyon jó, bár egy kicsit rövid. Szerencsére Bolgár többet írt, mint ígérte. De még így is lyuk lesz. Hív Pápai Gábor, hogy mik a témák, mi legyen a karikatúrában. Ezt minden nap megbeszéljük. Persze aztán szabadon dönt. Többnyire remekül.

Szász Pista elmegy. Előtte gyorsan megbeszéljük a holnapi napot, mert én nem jövök be. Vasárnap viszont igen, mert ő elmegy esküvőre. Hétfőn meg ne jöjjön, hanem pihenje ki.

Lemegyek a tördelőbe. Csillának jelzem, hogy lesz egy kicsi lyuk, mert az egyik írás rövidebb. Ránéz, és azt mondja, hogy megoldjuk. Olyan még nem volt, hogy amit meg lehetett oldani, ő nem oldotta volna meg. Percek alatt összerakja az oldalt. Közben potyognak a könnyei. Kiderül, hogy meghalt a nagypapája. A nagymamája egy hónapja. Azzal próbálom vigasztalni, hogy én mindig meghatódtam azon, ha valaki utána hal az élete párjának. Igen. Ez szép. De azért könnyezik tovább.

Vissza. Fölhívom Forgács Imrét, hogy minden rendben. Megköszöni, hogy ilyen rugalmas voltam. Ez a dolgom. A rugalom. Kicsit beszélgetünk Ferenczi Krisztinával, aki a szobánkban dolgozik. Arról, hogy ha megöregszünk, nem kapunk nyugdíjat. Akkor meg pláne nem, ha holnap megrokkanunk. De máris jön a vendégünk. Szólok Lengyel Tibinek. Egy órát beszélgetünk. Érdekes történet.

Eszembe jut, hogy meg kellene írnom a Hócipőbe valót. Valahogy azt hittem, hogy szerda van, vagyis van még egy napom. De nincs. Átfutom a Yes, comment.. híreket, aztán az esemes híreket. Jegyzetelek, de már nem bírom tovább.

Indulok. Közben még benézek Dési Janihoz, hogy látta-e az oldalt - ő az ügyeletes szerkesztő. Minden rendben. Jelzem, hogy nem ezt beszéltük meg az értekezleten, de nem hívom föl Pétert, mert látja majd, hogy szakmailag nem tehettem másként. (Az úgy van, hogy mindenki szabadon dolgozik, csak az a korlát, amit megbeszélünk az értekezleten. Ha attól eltérünk, meg kell beszélni. Ez így van rendjén, mert különben szétesne a lap.) Ő is úgy látja, hogy nem kell fölhívni.

Kinézek az ablakán: akkora zivatar van, hogy nem lehet elindulni. Még kicsit ténfergek, beszélgetek, aztán mégis elindulok. Este hatkor. Milyen szerencse, hogy ezt a szép, szabad mesterséget választottam.

Június 29. (szerda) A legjobb hajnalban kertészkedni. Ma megint sikerült hatkor kipattanni az ágyból. Na jó, a pattanás úgy néz ki, hogy fél órát ücsörgök, két kávét megiszom, de aztán ettől magam is fölpirkadok. Ma elhatároztam, hogy azért sem dolgozom reggel, hanem inkább a kertben kapirgálok meg vagdosok. Nagyon szapora idén a szőlő. De annyira, hogy a lugas - ami nem más, mint sok kifeszített lánc - lassan megroggyan, ahogy híznak a fürtök, vagyis a szemek. Talán nem a láncok szakadnak el, ha hagyom, hanem a pózna törik el, ami a láncok egy részét tartja. Ezért aztán ritkítani kell a fürtöket. Az a baj, hogy akármennyit küzdünk vele, a végén a javát a darazsak eszik majd meg. És valami gomba, amitől beszáradnak a szemek. Permetezni kellene, de attól meg irtózom. Mint minden vegyszertől. Amióta megtudtam, hogy a májam jóval nagyobb, mint a normális, és ez föltehetően valami gyerekkori májgyulladástól van, és végig gondoltam, hogy például mennyi DDT-t szórtam ki a krumplira, és abból mennyi van még mindig bennem, valahogy idegenkedem minden vegyszertől. Hát még ha tudnám, mi van, mi lehet például a zöldségekben, amelyeket mostanában olya lelkesen fogyasztok nyersen.

Kertészkedés után komótosan megreggeliztem, és még így is sikerült időben elindulni. Fölvettem egy stoppost, akiről kiderült, hogy tanár, Nádját is tanította, az öccse kiváló író, akit ismerek is, meg kiadtam egy könyvét is, a fia versét bíráltam egy pályázaton, és amúgy Wandáéktól kétszáz méterre lakik. Jót beszélgettünk.

Az ujj arra a pontra mutat, ahol - ha nappal lenne - a tengert látnánk a szálloda erkélyéről

Munka után elmentem Tamaráért és Marciért, hogy kivigyem őket a röpülőtérre, mert Andris jött haza Marokkóból, ahol egy pár hetet dolgozott a sivatagban, egy forgatáson. Nem tudta, hogy várjuk, így nagyon meghatódott, Marcitól pedig állandóan könnybe lábadt a szeme. Nem is csodálom. Pont úgy viselkedik, mint Milos másfél éve. Már beszél - persze sajátos nyelven -, állandóan vetődik, menekül, ha az anyja föl akarja öltöztetni, iszonyatos erővel és sebességgel tologat valami hülye teherautót, és nagyon élvezi az ütközéseket.

Itthon örömömre és meglepetésemre nem csak Milost és a mamáját találtam, hanem Szonját és Edét is. Biciklivel jöttek, és annyira elfáradtak, hogy némi mesenézés, fürdetés és vacsorálás után azonnal elaludtak.

Este még beszéltem Ákos öcsémmel, Brigivel és Mirkóval, akik megmutatták, hol nyaralnak Puerto Banuson. (Vagy -ban.) Brigi kamerával körbejárta a szállodai szobát, az erkélyt, megmutatta a kilátást. Közben persze ők is láttak engem, és beszélgettünk is. Sikerült néhány képet is készítenem róluk, vagy ezer kilométerről, orvul. Jól vannak.

Június 28. (kedd) Reggel hatkor kivetett az ágy. Pedig akár hétig is alhattam volna. Ha nincs itthon valaki, nem tudok aludni. Ha itthon van Milos, akkor úgy hét körül addig ugrál rajtam, amíg föl nem kelek. De ma üres volt a ház, amit nehezen viselek.

Amúgy a nap munkával telt. Kicsit megszakította az ádáz olvasást, hogy kijött hozzám a Hamu és Gyémánt fotósa, hogy néhány képet készítsen rólam, mert hamarosan megjelenik egy novellám a lapban. Nagyon aranyos volt, hogy Ferenczi Krisztina, aki a szobánkban dolgozott - és azelőtt színésznő volt - profi módon segített a beállításokban.

Aztán elmentem az iskolába, ahol aláírtam egy csomó indexet, és beszélgettem egy kicsit a vizsgára várakozó gyerekekkel.

Visszamentem tördelni, és előkészíteni a következő napokat, aztán hazajöttem az üres házba. Kicsit kertészkedtem, aztán többnyire beszélgettem - például Mirkóval, ezer kilométerről. Eléggé megdöbbentő, hogy csakugyan eljutottunk odáig, hogy megvalósult a videofon. Ingyen beszélgethetünk úgy, hogy már látjuk is egymást. Tegnap kicsit meg is rendültem, mert találtam „szinte féláron” egy olyan telefont, amilyenre vágyom: HP iPAQ h6340 Pocket PC. De még így sem merem megvenni, mert nem szeretnék megint úgy járni, mint a múlt hónapban, amikor teljes összeomlást okozott az áfázás. Jó lenne valami részletfizetéses megoldás, de még nem találtam meg. Talán kicsit luxusnak látszik egy ilyen masina, de ez gyakorlatilag teljesen megoldja egy újságíró összes gondját.

Június 27. (hétfő) Úgy lett, ahogy gondoltam, csak ücsörögtem szemben Boros Pista asztalával és nem volt ott. Senki nem merte kinyitni a gépét, nem mert odaülni a helyére, pedig azelőtt, ha nem volt bent, ez természetes volt. Arra gondoltam, talán az lenne a legtisztességesebb, ha rendet raknék a hátrahagyott holmik - főleg persze könyvek, folyóiratok - között, összepakolnám, ami személyes, és amit majd át kell adni a családjának. És beülnék a helyére, mert más úgyse mer majd. (Ha meghal valaki a környezetedben, mindig aludj az ágyában, a lehető leghamarabb! Nem szabad, hogy a halál befészkelje magát a tereinkbe. Ha kerülünk egy helyet, ott megmarad a hiány, és az maga a halál.) Persze aztán nem raktam rendet, nem csináltam semmit, csak dolgoztam, és néha bámultam a televíziót. Sokan bejöttek, sokan telefonáltak. Mindenki arról beszélt, hogy nem is tudta, milyen beteg volt. Ennek nagyon örültem. Mert ez azt jelenti, hogy Pista csakugyan elhitette mindenkivel, hogy egy kis - operáció utáni - nyaki merevségen kívül nincs is semmi komoly baja. Mélyen gyászolják az emberek.

Na azért nem mindenki: kaptam olyan levelet, amelyben velem együtt gyalázza nyilván egy volt kollegája - persze névtelenül. Nem másolom ide, mert a gyász megcsúfolása lenne. És csak azért jelzem, mert ez a valóság, és Pista is azt mondaná, hogy legalább említsem meg. Szerkesztő volt, tehát csak a valóságnak tartozott. És jó is, ha mindenki tudja, hogy legalább egy véglény van a magyar jobboldalon, nevezetesen annak egyik zászlóslapjánál, aki ilyesmiben leli örömét. Legyen boldog. És a halála órájában ne kapjon morfiumot, hogy emlékezhessen erre az aljasságra.

Most végre megátkoztam valakit. Nagyon jó érzés. Régóta készültem rá, csak nem mertem. Gyáva vagyok. Ezt állítja rólam az a bátor, persze névtelen levél is, amiről az előbb beszéltem. Vélhetően azért - ezt találtuk magyarázat gyanánt Dési Jancsival - mert nem mondtam meg a múlt héten a magyarnemzetes nőnek, hogy kire gondoltam, amikor egy köztörvényes fegyencről beszéltem, vagyis írtam, ide. (Aki egyébként szeret levelezni.)

Haza éppen akkor értem, amikor Milos és a mamája indult biciklivel, Szentendrére. Most pár napig ott lesznek, mert van valami szabad kégli, és amúgy is elég már belőlem. Persze azért szorgalmasan hazajárnak. Remélem.

Maradt itt tojásos nokedli és saláta. Igen finom volt.

Kicsit kertészkedtem, mert kaptam Kajótól bazsalikomot, bors- és fodormentát. Ültetés közben fölfedeztem, hogy már megint kikelt egy csomó paradicsommag, tavalyról. Ennek nagyon örülök, mert idén csak krumplit vetettünk, de akárhogy is, azt a paradicsomot szeretem legjobban, ami itt terem. Olyan nagyon sűrű. Nem az állaga, hanem az íze.

Tegnap kifelejtettem, hogy válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Hányszor fogja Orbán Viktor és a Fidesz azt mondani, hogy pert nyertek az Élet és Irodalom ellen?”: Mindegy hányszor mondják, az a fontos, hogy ahányszor, annyiszor válaszoljon kórusban az, akinek van hangja, hogy ezt a trükköt már ismerjük a „Fidesz-közeli” perből. És mindannyiszor világosan el kell mondani, hogy a bíróság másodfokon sem azt hozta ki, hogy az Élet és Irodalomban közöltek nem feleltek meg a valóságnak, hanem azt, hogy amit a tagok a „taggyűlési jegyzőkönyvek” szerint beszéltek, az nem hivatalos taggyűléseken hangzott el. És miután Orbán elismerte, hogy miket beszélt, tulajdonképpen nincs is miről beszélni. Ha hagyjuk, hogy a Fidesz másodszor is ugyanazzal a jogi csűrcsavarral csináljon hülyét az országból - a saját híveiből is -, úgy kell nekünk.

A három

Gizi kávézójába egyszer bejött egy cigány, egy néger meg egy kínai. Mindhárman Meghajoltak a bejáratnál, és nagy szemekkel tekintettek Gizire. Az arcuk se rezdült, csak tekintettek. De annyira szép volt a szemük, hogy Gizi egy pillanatra úgy érezte, valamelyikbe belezuhan, ezért meg se mozdult. De aztán rájött, hogy ezek, szegények tulajdonképpen helyet akarnak, és nyilván úgy, hogy ő jelölje ki. Intett az egyik asztal felé, és a három ember szépen le is ült. Gizi kiment a pult mögül és illedelmesen megkérdezte, mivel szolgálhat. Forrásvizet kértek. Mást nem? Nem, mi nem élünk mással, mondta a kínai hibátlan magyarsággal. Hanem, mondta a fekete ember, hozhatna nekünk egy kis edényt, amiben vízzel illethetnénk a kezünket, vagy legalább az ujjainkat.

Nafene, rikkantott egy Balta nevű huszárfestő, az egyetlen vendég, aki a rikkantásairól volt híres, és amúgy háttal ült nekik: még jó, hogy lábat nem akarnak mosni! Közben megfordult, és a mondat végét szinte lenyelte, mert belenézett a három ember szemébe. Utólag aztán sokat gondolkozott ezen, mert nem értette, hogyan tudott egyszerre három pár szembe nézni, de bizony úgy volt, bizonygatta magának is: egyszerre nézett. És érezte, hogy baj van, mert ha nem kapaszkodik a székbe, bizony bele is esik, zuhan, oda. Hova is? A biztonság kedvéért a lábait is az asztalhoz kulcsolta. Nem mintha nem lett volna mindegy: mit tart egy nádasztal?

Gizi meg csak állt, és egyszercsak azon lepődött meg, hogy már percek óta nézi azt a három embert. Vagyis inkább a ruhájukat. Olyan volt, mintha egyszerű, szinte sportos lenne az öltözetük, de ha az ember figyelmesebben nézte, hát azok az elegáns zakók bizony arannyal átszőtt kelmékből készültek. Nem csillogtak, hanem valami fénylő tónust adtak. Aurát, talán.

Amint Gizi megébredt a látomásból, behátrált a pult mögé, és eszébe jutott, hogy forrásvíz, forrásvíz. Hirtelen rájött, hogy nem értelmezheti másképp a rendelést, csak úgy, hogy ásványvizet visz nekik. De mivel nem kérdezte, hogy buborékosat, vagy buboréktalant, hát úgy döntött, hogy mindkettőből tesz a tálcára. Már indult volna, amikor eszébe jutott, hogy micsoda marhaság: ki látott már buborékos forrásvizet? Visszatette a palackot, mire azonnal eszébe jutott, hogy de, bizony, Erdélyben igenis vannak szénsavas források. Megint visszatette a palackot, és elindult.

Balta eközben fölállt, és meghajolt a három ember felé. Balta vagyok, huszárfestő, mondta.

Meglepetésére a három férfi érdeklődve nézett rá. A cigány szóvá tette, hogy érti ugyan, hogy mi a huszár és mi a festő, de nem érti, mit kell festeni a huszárokon, akik már nincsenek is. Befesti ezeket a nemlétező embereket, vagy emlékezetből képeket fest róluk, vagy mire vélje ezt a foglalkozást.

Ólomkatonákat festek. Tisztelettel. Huszárokat. Magyar huszárokat.

Aha, mondta a cigány. Az szép. Nagyon szép mesterség. Irigylem, uram.

Balta kivett a zsebéből egy lovas huszárt és odaadta a négernek: ajándék, emlékbe, szuvenír.

Jó lesz a kölyöknek, mondta a cigány.

Ön netán munkanélküli, bátorkodott megkérdezni Balta.

Nem. Soha nem tettem olyasmit, ami munkának nevezhető.

És, ha szabad megtudnom, mivel foglalkoznak, amúgy.

Beteljesítjük a jövendölést.

Gizi már fölöttük állt, és bár eléggé sután, de valahogy úgy intett, hogy jelezte: lehet választani a palackok, vagyis a vizek közül. Mindhárman a buboréktalanra mutattak. Gizi öntött nekik.

Lassan ittak, mint akik élvezik az ital ízét. Bár inkább úgy tűnt, mintha több lenne ez nekik egyszerű ivásnál. Legalábbis Gizi is, Balta is később úgy mesélték, hogy látszott rajtuk: jóllaknak. Mintha a víz nem ital lenne nekik, hanem üzemagyag.

Aztán egyszerre fölálltak. A kínai Gizi felé fordult és azt mondta, nincs pénzük, de tömjénnel vagy mirhával tudnának fizetni.

Semmiképpen, mondta Gizi.

Pedig az jó, ha ilyesmi van a háznál, mondta a néger.

Semmiképpen, ismételte meg Gizi.

Meghajoltak és kimentek az ajtón. Aztán ácsorogtak a kis téren. Néztek erre, néztek arra.

Úristen, elfelejtettem a kézmosó vizet, mondta Gizi.

Tudod kik ezek, kérdezte Balta.

Tudom. De nincs is Karácsony.

A három ember az eget kémlelte. Gizi hirtelen megértette, miért, hamar kilépett a kávézó elé, és azt mondta, és mutatta is: - Arra van Jeruzsálem! Vagyis Betlehem.

A három férfi egyszerre hajolt meg, aztán el is indultak, de nem délnek, és nem is délkeletnek, hanem az autójukhoz. Egy Lada volt, úgy a hetvenes évekből.

Na ezzel kell fél év, hogy a zsidóföldre jussanak, mondta Balta rikkantva, nevetve.

Június 26. (vasárnap) Most kaptam a hírt, hogy meghalt Boros Pista barátom. Évek óta együtt dolgoztunk, egy szobában, szemben ült velem. Ha kórházba feküdt, vagy elutazott pihenni valahova, mindig rám bízta a Szép Szót. Nagyon jó, nagyon okos, tisztán látó ember volt. Nem is vitatkoztunk soha, hanem inkább csak egyetértésben beszélgettünk. Igazán szerettem. Tulajdonképpen mindig büszke voltam rá, maga helyett is, hogy úgy tudta viselni a rettenetes betegségét, mintha már régen meggyógyult volna, és éppen csak utókezelésekre van szüksége. El is hitette ezt, szinte mindenkivel. Talán ha ketten-hárman tudtuk, hogy csak a lelke és a méltósága tartja életben. Nem is tudom, hogyan lesz holnap, amikor szembe kell néznem a semmivel, amit maga helyett hagy a szobánkban. Nem fogja többet rugdosni a lábamat a hosszú lábával az asztal alatt.

Tegnap harmincöt éves érettségi találkozóra gyűltünk Gazdagrétre a Szent Angyalok Templomába. Tulajdonképpen mindig félelmetes egy ilyen találkozó, mert nem tudom utána úgy látni magam, mint addig. Akikkel voltam, valaha az első olyan közösséget alkották, amihez tudatosan alkalmazkodtam. Nem csak azért, mert kellett, hanem azért, mert szerettem őket. Negyven ember, kamasz, akik között meg kellett tanulnom, hogyan működnek az emberi viszonyok, és egyáltalán: hogyan működnek az emberek. Ráadásul egy rendkívül szigorú, magát méltán kiemelkedőnek tekintő katolikus iskolában, szerzetesek felügyelete alatt. Meg kellett ismernem a középszert, a zsenialitást, a jóságot és a hitványságot. A jóra emlékszem, a szeretetem megmaradt. Az ellenszenveim odalettek, nem is emlékszem rájuk. Ez jó. Az akkori ellentéteink mára elmúltak, szinte nyomok sem maradtak. Új ellentétek lehetnének, de aligha alakulnak ki. Egyrészt azért, mert ha ötévente találkozunk - volt, akit harmincöt éve most láttam először -, erre nincs idő, másrészt nincs tét. De még fontosabb, hogy majdnem ugyanúgy beszélgettünk, mint egy olyan családban, ahol mindenféle nézetek lehetnek, megértéssel hallgatjuk egymást. Például a politikai nézetek rendkívül gyorsan és igen harsányan felszínre jutottak. Lett volna min vitatkozni, de például én teljesen értelmetlennek találtam. Sőt, az volt a legérdekesebb, hogy most azokkal tudtam legjobban beszélgetni, akikkel olyan mély világnézeti szakadék van köztünk, hogy talán szóba se állnánk egymással, ha nem lenne néhány éves közös múltunk. Ez azért volt tanulságos, mert tulajdonképpen ki kellene alakítani egy olyan megegyezéses - speciálisan magyarországi - technikát, amivel beszélgetés közben jelezni lehetne, hogy ebben vagy abban a dologban nem értünk egyet, és meg se próbálhatunk egyetérteni, de azért folytatjuk, mert sokat megtudhatunk egymásról, és vannak közös dolgok, amiben mégiscsak ki kell alakítani valamilyen megegyezéses álláspontot. És egyáltalán: kíváncsiak vagyunk.

Most elhatároztuk, hogy évente találkozunk. Így talán nem lesz annyira megrázó az öregedés látványa. Az a baj, hogy tegnap szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire felelőtlen vagyok, hiszen ha én is olyan korosodó emberke vagyok, mint a többiek, akkor sokszor tükörbe kellett volna néznem, mielőtt például gyereket vállalok. Egy csomó pohos, kopaszodó, tekintetében az együgyűsödés felé már elindult pasi, akikben még fölvillan valami a kamaszkorból. Többnyire sorsukba törtek. A jó sorsukba is. Van, aki méltósággal viseli, más meg kevésbé, de összességében mégis jó benyomást keltettünk egymásban, magunkban. Tele veszteségekkel, csődökkel, és persze keserves sikerekkel, jóravaló gyerekekkel is - mégis. Másrészt az is föltűnő, hogy a csapat még mindig jelentős része öregedő, mégis igen erős, tartásos testben él. Néha már-már hihetetlenül széles vállak, még mindig működő izomkötegek, persze, inkább csak azokon, akik már a mi hőskorunkban is szenvedélyes - és kiváló - sportemberek, főleg tornászok voltak.

Mindent egybevetve ez is egy fontos nap volt.

Június 24. (péntek) Ma valahogy vasárnap volt. Nem mentem dolgozni. Milos azzal ébresztett, hogy készen van a reggeli - ami palacsinta volt. Aztán - hogy a mamája tudjon dolgozni - elmentünk vásárolni. Nem tudom miért, de az én kicsi fiam úgy mozgott az utcán, mintha lassított filmben szerepelne. Ráadásul mindent részletesen megnézett. Kavicsokat, rovarokat, növényeket, amit csak talált. Viszont a boltokban és a patikában igen kultúráltan viselkedett.

Délután levágtam a füvet. Nagyon bosszantó volt, hogy Milos folyamatosan előttem ugrált, vagy ide-oda szaladgált a gép előtt. Ezt találta viccesnek, amíg rá nem kiabáltam. (Az a rémálmom, hogy egyszer elszabadul a kés. Az olyankor nagyot röpül, és bárkit, azonnal megöl. Így aztán fűnyírás közben állandóan ellenőrzöm a csavart. Különösen azóta, hogy egyszer Milán fűnyírójából a harmadik kertig repült a penge. Pár hete egy gyereket ölt meg a buherált fűnyíró.)

Aztán előhoztam a kicsi és ronda, műanyag fürdő-, vagy inkább tapicskoló medencét, fölszereltem a zuhanyozót. Szét is robbant a rózsa a beleszáradt vízvezeték-iszaptól. De aztán sikerült rendbe tennem. Milos nem mert beállni a hidegzuhany alá, de nagyon élvezte, hogy én sikongatok. Viszont önfeledten locsolászta a füvet a medencéből kimert vízzel. Sajnos nem bírtam rávenni, hogy több helyre is vigyen a kannával, és mozogjon vízhintés közben. Így csak egy hatalmas tócsát csinált.

Érdekes volt, hogy a kutyánk minden szemetet összeszedett a víz színéről. Végre lehet valamire használni. (Az más kérdés, hogy éjszakára föl kell fordítani a medencét, mert belepisál.)

A nagy meleg ellen azt találtam ki, hogy beindítottam a locsolót. Lett egy jó nagy szökőkutunk. Milos föltűnő bátorsággal rohangált a vízcsöppök alá. A kutya meg követte. Aztán megtörölköztünk, ücsörögtünk, a hátamon mászkált, a nyakamban tornászott. (Nem a kutya, hanem Milos.) Szóval, nagyon jól éreztük magunkat. De valahogy kicsit koszosak maradtunk, így még meg is fürödtünk a kádban, meleg vízben. Aztán még meg is vacsoráztunk - pirítóst, teát.

Milos hamar el is aludt. Néha bementem hozzá, betakarni meg nézegetni. A mamája Anikóval elment biciklizni.

Június 23. (csütörtök) Reggel borzasztót láttam. Éppen Szentendre után egy kacsacsalád ment át az úton Budakalász felöl a Lupa szigeti bányatavak felé. Nem tudom, mit kerestek ott, de nyilván eljött az idő, hogy vízre szálljanak, és mivel a kicsik nem tudtak repülni, hát gyalog indultak neki. Elöl a mama, mögötte kacsasorban, szépen, komótosan a gyerekek. Lassan mentek, így lassan, egyenként ütötték el őket az autók. Nem volt mit tenni. Szegény tojó észlelte, hogy baj van, meg is fordult, verdesett a szárnyaival, és végignézte, hogyan lapítják ki a családját. Remélem, azért maradt neki egy-két gyereke, és eljutottak valahogy a tóig.

A nap azzal telt, hogy figyeltük mi lesz az ÉS-perben. Bejött a papírforma. Nyilvánvaló volt, hogy másodfokon veszítenek. Ez a jogrend Magyarországon: a bírók hülyét csinálnak egymásból. Hogy miképpen számolnak el a szakmában, a hivatásban, hogyan tudnak egymás szemébe nézni, azt el se tudom képzelni. Tudom, hogy sokan megköveznek majd, de nem annyira rossz ez az ítélet. Módot adott arra, hogy föltárja a Fidesz taktikáját, beleláthattunk abba, hogyan dolgozik az igazságszolgálat, láthatjuk, micsoda demagógi-tobzódás kezdődik. Miközben egyszerűen megrendült az állam. Ami történt, az olyan eróziót hoz, ami mindent maga alá temethet. Ez az állam megérett arra, hogy önmagát fölfalja. Nem is olyan régen, amikor az ügyészség szokatlanul éles hangon kelt ki a rendőrök és a bírák ellen, már ennek jelei mutatkoztak. Ha valakit az ÉS tokaji jelentése nem győzött meg semmiről, az ÉS-per után már nem dughatja dunna alá a fejét.

„Valaki” jelezte, hogy a Goldenblog-verseny mai cirkuszi száma egy blog, amit bizonyos „materialgirl” indított - „Valaki” bizonyos jelekből arra következtetett, hogy Nagy Krisztikének hívják -, azzal a céllal, hogy ott a hozzászólásokban fikázni lehessen a százas listába bekerült blogokat. Persze az enyémet is, nagyon helyesen. A kiváló kritikus például azt írja rólam, vagyis erről a naplóról, hogy „Komolyan érdekel valakit, hogy kinek az anyukája mikor ment bábszínházba és hogy melyik kiskölyök megy haza biciklivel és miért?”

Tekintettel arra, hogy magam is csodálkozom, sőt nem tudok magyarázatot adni arra, hogy ez viszonylag sok embert érdekel, kérem, páran vallják meg neki, hogy miért is van ez. Itt lehet: http://goldenblogfika.freeblog.hu

Este felé a gyerekekkel lementem a Dunához. Nagyon jó volt. Tapicskoltak a vízben, döglött halat piszkáltak, rohangáltak, aztán még játszótereztünk is.

Aztán este elmentünk Szentendrére, hogy megtekintsük a Fényfőteret a Neoneon prezentálásában. Csodálatos látvány, ahogy átfestik a házakat. Jókat beszélgettünk, a gyerekek nagyon élvezték. Milos úgy tizenegy körül szépen elaludt a kocsikájában. Annyira szép volt, hogy elterelte a figyelmet a fényjátékról is, és számos fotós témája lett.

Június 22. (szerda) Nagyon jó reggel volt, mert együtt ettünk a gyerekekkel. Amúgy se szoktam reggelizni, pedig ez elég nagy hülyeség. Majd a végső elszámolásnál, amikor végig kell gondolnom, hogy miért kell tíz-húsz évvel előbb meghalnom, mint ameddig élhetnék, a dohányzás után a második helyre teszem a délelőtti éhezést. Pedig mindig elhatározom, hogy most már majd egészségesen élek, de egy napnál tovább nem tartok ki.

Nem mondom, hogy sokat dolgoztam, de valahogy nehezen ment. Hazafelé beugrottam Wandához Ede és Szonja cuccaiért, aztán fölvettem Szentendrén Anikót.

Itthon szalonnát sütöttünk a kertben. Voltak nehézségek. Például nem nőtt elég mogyoróvesszőm, így képtelen voltam jó nyársakat faragni. A szalonna meg inkább zsírszalonnának tűnt, alig lehetett botra tűzni, mert szétszakadt. De aztán valahogy minden jól működött. Szegény Milos annyira elfáradt a végén, hogy már sírt fürdetés előtt. (Igaz, a Dunán is voltak.) De mindenképpen meg kellett fürdetni. Még jó, hogy Ede és Szonja önjáró. Ráadásul korán fekszenek, nincs velük semmi vita. Pont úgy nézett ki a kád utánuk, ahogy mi hagytuk gyerekkorunkban: gyönge iszap maradt az alján a sok kosztól. Legyenek nyáron koszosak a gyerekek!

Miután elaludtak, a nők még sütöttek kolbászt, kaptam belőle kettőt, de én már visszavonultam novellát írni. Közben néha megnéztem a gyerekeket. Milos úgy alszik, mintha nehéz munkából jött volna, és lenne három gyereke, persze három nőtől, Ede teljesen össze van gabalyodva, például az egyik lábát mindig lelógatja, Szonja meg gyönyörű a derengő fényben, és úgy alszik, mint egy nő, akinek soha nincs lelkiismeret-furdalása.

Június 21. (kedd) Reggel, úton, Fialát hallgattam. Visszatért, két hét után. Pécsen - vagy csett, de az nekem valahogy modoros - moderálta a színházi vitákat. Na, el tudom képzelni! Feltételezem, hogy nagyon jó vitákat provokált, de hogy némelyek kifordultak magukból, az biztos. Aztán ettől lettek jók a viták. Mert a résztvevők Fiala nélkül nem tudtak egy csomó dologról, amit magukban hordanak. Mondom ezt, látatlanban. És hallatlanban.

A szerkesztőségben nagyokat örvendeztünk Pungival (Déli Riporter). Pláne annak, hogy ő másik kategóriában küzd a Goldenblogért, tehát Szalay Tamás körlevele, amelyben kicsi közösségünket fölszólította, hogy szavazzanak ránk, nem osztja majd meg az embereket végzetesen. Az meg igazán jó volt, hogy mindenki örült a sikerünknek. Még azok is, akik nem nagyon értették, miről van szó, mert azt se tudják, mi a blog. (Vannak ám még ilyenek!)

Munka után elmentem Szonjáért és Edéért a nagymamájukhoz, majd együtt megkerestük a Margitszigeten Milost és a mamáját, valamint a mamája kis barátait.

Éppen a Muzsikás játszott egy színpadon, valami fergetegeset. Kicsit - szinte családilag - érintve vagyok, mert Éri Péter Dávid fiam mamájának férje volt előttem. Ezért aztán akkoriban kevésbé kedveltem - csak lelkileg persze, mert nem is találkoztunk, és nem is volt rá semmi okom, csak így szokás. De ezt már sajnálom, mert igazán elképesztően tehetséges. Akkorát furulyázott most is, hogy a hátamon kinőttek, aztán ugrabugráltak a borsók. Még elhallgattam volna, órákig. (Dávid mostanában találkozott a gyerekeivel. Tisztázták egymással a misztikus viszonyokat, aztán jól érezték magukat.) Kár, hogy Sebestyén Márta nem énekelt most. Bele meg éppenséggel szerelmes vagyok, vagyis ugye a hangjába. Mondhatni, ő a HANG nekem.

Beszélgettem egy kicsit Pajtók Istivel, és kedves Tr. Szabó György barátommal, akit ritkán látok, és ez nincs rendjén. (A múltkor, amikor Agyamból című képével megnyerte a terasz.hu József Attila-pályázatát, elfelejtettem ide tenni a képét, pedig le is mentettem. Szép is.)

„Valaki” azt kérdezte, hogyan értem én ezt a mondatot, a tegnapi bejegyzésemből: „Vélhetően én vagyok az egyik legidősebb blogos ebben az országban, már az is csoda, hogy egyáltalán olvas valaki.” Úgy, hogy - ha jól emlékszem - az ötven éven felüliek elenyésző kisebbségben vannak az interneten. Ebből az is következik, hogy a blogokat többnyire nálam jóval fiatalabb emberek olvasgatják. A félelmem mindig az volt, hogy olyan nyelven írok, ami számukra érthetetlen. Ezt meg abból gondoltam, hogy számos blogot olvastam, és nagyon sokszor idegennek találtam a nyelvezetet. Értettem, még a szlenget is, de nem élveztem. Vagyis: ha idegen nyelven beszélsz egy olyan közegben, amelyikben szinte senki nem érti azt a nyelvet, akkor egy idő után senkit nem érdekelsz. De talán mégsincs így.

Mű mű mű

Napok óta azzal terhelt az írott és az elektronikus sajtó, hogy valahol megjelent egy magas izgalmi állapotban létrehozott dokumentum, amelyik arról szól, hogy egy kormánypropagandista milyen tervekkel állt elő az ellenzék, és főleg annak vezére sutyorós lejáratásra. Első látásra süt róla, hogy hamisítvány. A világháló jó, kényelmes lehetőséget ad az emberek félrevezetésére, vagy inkább hülyítésére. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy például a magyar háló egyik legolvasottabb része az a fórumrendszer, amely a kisebb-nagyobb internetes újságokhoz kapcsolódik. A szerkesztőségek ugyan nem vállalhatnak teljes felelősséget az ezeken megjelentekért, de azért igyekeznek a hozzászólásokat moderálni. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a többnyire névtelenül írók hozzászólásait akár törölhetik is. Mivel azonban a moderálás kézműipari folyamat, néhány percig, de akár órákig is fönt lehet egy vagy több fórumon a legprimitívebb hamisítvány is. Sőt, ezek egy részét akár ki se moderálják, vagyis sokáig láthatók, hiszen a tartalmuk nem pornográf, nem pedofil, nem útszéli hangnemű. Lehet rájuk hivatkozni, önfeledten.

Ha ez így van – vagyis a nagy olvasottságú, ám névtelen elektronikus publikálás gyakorlatilag korlátlan és megállíthatatlan – akkor legalább a politika szereplőinek kellene megegyezniük abban, hogy mi az a forrás, ahonnan idézni lehet – például a névtelen, de tanulságos hozzászólásokat -, és melyek azok, amelyekre hivatkozva – hogy úgy mondjam, hátha még érti valaki a fogalmat – úriember nem indít kampányolós akciót.

Mert azért az mégiscsak túlzás, ha parlamenti ügyet csinálnak, önfeledten médiáznak egy olyan dokumentum fölött, amelyikből bár levonnak messzetekintő következtetéseket, vizsgálatokat követelnek, de azért a végén – a korrektség kedvéért – közlik, hogy persze tudják: amire hivatkoztak, az szinte biztosan hamisítvány. Vagyis ez műbalhé a mű mű fölött.

Ami föltűnő, hogy az ilyen eszközöket fölhasználókban nincs veszélyérzet. Pedig rendkívül egyszerű a képlet: ha én használok, vagy legalább kihasználhatok föltűnően kétes eszközöket, akkor azokat előbb-utóbb ellenem is bevethetik. Kérdés persze, érdeke-e valamelyik oldalnak, hogy akár hosszú távon is izgalomban tartsa az országot egy virtuális kamuvilág dokumentumaival. Ha igen, úgy is jó. Csak közölni kellene az amúgy mindenre kapható néppel, hogy az igazság odaát van.

Június 20. (hétfő) Ma legelőször is elvittünk egy láda epret Anikóval Békásra az egyik barátnőjéhez, aztán elmentem dolgozni. Meglepően könnyen jutottam át a városon. (Ráadásul visszafelé is.)

A szerkesztőségben vakra olvastam magam. Egyszer meg azt vettem észre, hogy elaludtam a székemen. Lehet, hogy az idő miatt.

Fölhívott egy kedves nő a Magyar Nemzet szerkesztőségéből. Azt akarta megtudni, kiről írtam azt ebbe a naplóba, hogy volt köztörvényes fegyenc, vagy micsodát a múlt héten - nyilván a megélhetési antirasszizmussal kapcsolatban. Észrevettem, hogy ki vagyok hangosítva. Gondolom, néhány magnó is itta a szavaimat. Kérdeztem, hogy az is ott van-e, akiről azt írtam, hogy volt köztörvényes fegyenc. Mondta, hogy nincs. Jeleztem, hogy ezek szerint pontosan tudja, kire gondoltam. Mire azt válaszolta, hogy „de tőlem akarta hallani.” Hát nem hallotta. A Magyar Nemzetnek nem teszek szívességet. Ők tehetnek nekem.

Nem félek megmondani, kire gondolok, csak így jobban idegesítem őket. Nyilván kellett volna a hangom a följelentéshez. Egyébként ez a volt fegyenc amúgy is egy hivatásos följelentő, ami szerintem a besúgóság minősített esete. Most menjen el a bíróságra, és jelentsen föl, hogy hát bizony ő magára ismert.

Munka után elmentem a Kossuth mozi elé, mert Milos, a mamájával és Ádámmal megnézte a Madagaszkár című filmet. Ádám ment tova, mi meg haza. Szépen elaludtak az úton.

Itthon nagy öröm ért, mert értesültem, hogy ez a napló bekerült a Goldenblog 2005 százas listájába. Már annak is örülök, hogy jelölések mentek a zsűrihez. Magamat azért nem jelöltem, mert úgy gondoltam, hogy ha ezt más nem teszi meg, akkor nem érdemes indulni sem. Tulajdonképpen már ezzel az eredménnyel is nagyon elégedett lehetek. Vélhetően én vagyok az egyik legidősebb blogos ebben az országban, már az is csoda, hogy egyáltalán olvas valaki.

Hogymikvanás

Gizi kávézója előtt egy szomorú kis ember állt, háttal a bejáratnak, háttal a vendégeknek. Csak állt, és nézte az utcát. De az is lehet, hogy nem is nézett semmit, akár csukott szemmel is állhatott, mert az arcát nem látta senki.

Egy darabig susogott és zsibongott a közönség, a tíz vendég, de aztán csönd lett. Mindenki a kicsi embert nézte. Hogy ki nézte először, az talány. Nyilván valaki ránézett arra, aki először nézte meredten, vagy inkább csak merengve, mindenesetre némiképp mozdulatlanul. Lehet, hogy azt nézték a többiek, hogy ez az első néző mit néz, aztán észrevették a nézés tárgyát… Jaj, hogyan lenne tárgy egy ember… vagyis a nézés személyét, és ők is úgy maradtak.

Először Gizi mozdult meg. Fölvett a pultról egy hamutartót, és elindult kifelé, de a kávézó teraszán, az utolsó asztalnál megállt, kicserélte a hamutartót, és mintha nem mert volna tovább menni. Pedig, éppen csak két lépésre volt a szomorúnak tűnő, álldogáló embertől.

Körülnézett, szinte mindenkire, egyenként rátekintett, mintha tanácsot kérne. De az emberek, nem biccentettek, nem bólintottak, még csak a fejüket se ingatták, hogy nem, ne, ne menj oda, ne nézd meg, hogy mi van vele.

Talán azt gondolták, hátha megijed, talán azt, hogy mi közük, talán kivételesen nagyon tapintatosak lettek, mert az is lehet, hogy például sír az az emberke, mert a szerelmét vesztette, és pont most jött rá, a kicsi tér meg a macskaköves utca látványától. Mit lehet tudni, mi van egy lélekben, mi tör ki belőle, és mitől.

Gizi vissza is vonult, a pult mögé, de nem csinált ott semmit, nem is matatott a sörcsappal vagy valami pohárral, hanem állt és figyelt.

A kicsi ember nem mozdult.

Egy Gábor nevű festő - nappal állítólag vezetékszerelő, de soha senkise tudta kideríteni, miféle vezetékekkel matat - hirtelen megtörte a csöndet, és halkan, mégis nagyon jól hallhatóan arról beszélt, hogy ő már látott ilyet, amikor katona volt. Az egyik barátja búskomorságba esett, kiment a laktanya udvarára, észre se vették, csak este, amikor létszámolás volt, akkor hiányzott. Keresték, valaki meglátta az ablakból. Egy fa alatt állt, nem is messze. Kiáltottak neki, de nem válaszolt, kimentek érte, ketten, de már halott volt, állva dermedt meg.

Hülyeség, mondta valaki. Már megint hazudsz! Nem is voltál katona.

Az emberek nem nevettek. Feszülten figyelték azt az embert.

Ettől Gábor ideges lett, talán csak azért, mert ha legalább egyetlen-egy ember mégis méltatta volna egy kicsiny mosolyra, akkor nyughatott volna, de így, hogy senki, hát ettől annyira ideges lett, hogy puffogva fizetett, lerakott a pultra egy ezrest, összekapta a holmiját, és köszönés nélkül elindult kifelé. Persze hogy hazudott, de mégis. Mi az, hogy ő hirtelen nem hazudhat? Egy ilyen kis kataton törpe miatt.

Csakhogy amikor a kataton törpe mögé ért, akkor megállt, és nem tudott tovább menni. Egyszerűen elszállt az ereje.

A rohadt életbe, mondta a Doktor, aki a környék háziorvosa volt, és minden este bejött egy kávéra. Soha mást nem kért, és el se fogadott. Egy kávé, és kész. Lefekvés előtt. „Hogy lebegő legyen az álma”, magyarázta, ha valaki szóba hozta. Ezen kívül még az volt a szenvedélye, hogy tévéből, rádióból, újságokból gyűjtötte azokat az eseteket, amelyek bizonyságot adtak az emberi természet találékonyan borzalmas mivoltáról. De csak olyanokat, amelyeket még ő se tudott volna kitalálni. Szemmel láthatóan attól jött izgalomba, hogy most talán élőben találkozik egy eredeti „hogymikvanással”.

Fölállt, szinte úgy, mint aki hivatalos személyként intézkedni készül, és véget vet ennek a feszültséggel terhes, hosszúra nyúlt pillanatnak. Megfejti és föloldja a rejtélyt, hogy mégis mivégre áll ott az a szerencsétlen kicsi ember, mit néz maga elé, és miért bénul meg tíz ember ettől… Már szinte elindult az utca felé, amikor mégiscsak megállt, mert átfutott rajta, hogy ha beavatkozik, akkor meghamisítja a történetet, és mivel nincs közvetlen életveszély, nincs hivatásbeli intézkedési kötelessége, maradhat veszteg.

Visszaült a helyére.

És abban a pillanatban Isten beavatkozott: hírtelen jött gyönge záport dobott az utcára, a kávézó két utcai asztalára. Immár nem volt más választás: Gizinek ki kellett mennie, hogy összeszedjen minden eláztathatót. Újságot, alátétet, hamutartót, párnákat a vesszőfotelekről.

És a kicsi ember is ezt a pillanatot találta a legalkalmasabbnak arra, hogy megmozduljon. Hátra fordult, intett Gizinek, hogy viszlát, tett két lépést, aztán megint megfordult, mint aki megérezte, hogy magyarázattal tartozik.

Ott ment egy sün. - mutatott a terecskéből nyíló egyik utcácska torkára.

Minden este arra megy. - mondta Gizi.

Hát ez csodálatos. - mondta a kicsi ember, és elindult végre. A fenébe, ahová hirtelen kívánták a vendégek.

Június 19. (vasárnap) Drága kicsi fiam reggel befeküdt mellém és békésen voltunk, ám egyszercsak a fejébe vette, hogy egy kicsit ácsorog a hátamon, aztán ráül a fejemre. Volt még néhány ötlete, de én kimenekültem az ágyból.

A mamája hajnalban jött haza Amival Esztergomból ahol valami fesztiválról és Kistehén koncertről tudósítottak. (Tagja drága barátom, Lehoczki Karcsi, aki azt a karikatúrát készítette rólam, ami ott fölt látható.) Így aztán Ami is itt aludt. Jó sok nővel kávéztam reggel, Milos pedig szórakoztatta a ház népét.

Ami két edénnyel közlekedik, mert állandóan pótolni kell a hűtőben a vizet. Megnéztem, hátha tudok segíteni, de amint beöntötte, már csorgott is ki alul. Mondtam, hogy ilyen állapotban lévő autót én még soha nem láttam, és ez döbbenetes. Ebből aztán az lett, hogy Milos mindent döbbenetesnek talált egy darabig.

Milos, a mamája és Anikó elmentek bevásárolni. Közben Milos ki akart szaladni az útra. Lett ebből nagy veszekedés. De talán megértette, amit mondtunk, mert később bocsánatot kért az anyjától: „Hozzád akartam menni az úttestre, és megfogom a kezedet, kibékülünk.”

(Van már némi haláltudata. Legalábbis ebédkor, amikor úgy érezte, hogy már eleget evett, bejelentette, hogy ő most meghal. Becsukta a szemét és mozdulatlanul ült.)

Aztán elmentem eperért. Kicsit elidőztem a mezőn Pistával és Erzsivel, akik jó szomszédaink, és nagyon szeretek velük beszélgetni.

Aztán előkészítettem a bográcsos főzést, ami megint kitűnően sikerült. (A legérdekesebb az volt, hogy Milos teljesen egyedül, a legnagyobb szakszerűséggel, egy hámozó segítségével megpucolt egy krumplit. Frászt kaptunk, hogy elvágja a kezét, de annyira konokul dolgozott, hogy nem lehetett megtiltani. Egy három éves gyereknél ez nem rossz.)

Ezen kívül hintázás közben azt mondta, hogy „szeretnék elrepülni a világságba”.

A nők ebéd után nekiálltak az eperbefőzésnek, én meg elautóztam Ádámért, Milos bácsikájáért. Együtt mentünk, Szentendrére, de Milos az úton elaludt.

Ha Ádámmal van, akkor más nem is nagyon létezik. Fociznak, birkóznak, dumálnak, nagyon szeretik egymást.

Más nem történt.

Még a múlt héten írtam ezt, de aztán anyagtorlódás miatt kiszerkesztettem magam a rovatomból:

A pöttyös leves

A köztársaság elnökének megválasztása mélységi undort hozott az országra. Nem látjuk a hasznot, mert elvakultan, törzsekbe tömörülve, szinte vallásos révületben vizsgáljuk az eseményeket, és képtelenek vagyunk arra, hogy a tapasztalatokból hűvös fejjel vonjunk le tanulságokat.

Például szinte senki nem gondolt arra a talán kifejezetten pozitív hozadékra, hogy hamarosan akár parlamenti erőeltolódásra is számíthatunk, hiszen Sólyom László megválasztása vélhetően olyan mértékben erősíti majd a magyarországi környezetvédelmi, jövőőrző mozgolódásokat, hogy az elnök erkölcsi védereje alatt akár mozgalommá is összeállhatnak. Nem lepődnék meg, ha hamarost már a pártfüggetlen pártféleként is megjelennének a parlamentben. Mivel teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy Sólyom nem csak az emberek, hanem például a bánáti bazsarózsák elnökének is tekinti magát, alighanem eldőlt a Zengőre tervezett lokátor sorsa. Miután a Védegyletnek először sikerült ebben az ügyben jobb és baloldaliakat - köztük új elnökünket is - egy frontba tömöríteni, eléggé kínos üzenet lenne, ha a végrehajtó hatalom tovább ragaszkodna az egyébként az orbáni időkhöz is köthető döntéshez.

De most ennél kicsit fontosabb: úgy is tekinthetjük a választási folyamatot, hogy nagy szerencsénkre teljes meztelenségében tárult föl a demokrácia állapota Magyarországon. Természetesen - főleg baloldalról - sokan szörnyülködtek, mondván: most aztán a Fidesz megmutatta, milyen módszerek bevetésére képes a nyilván leghívebb hívei ellenőrzésére is, mi vár a népre, ha hatalomra jutnak?

Nagy hibát követ el az, aki a jelek alapján mindig csak a jövőt félti, ahelyett, hogy a mostani állapotokról vonna le tanulságokat. A kérdés tehát az, hogy a rendszerváltáskor kigondolt és kialkudott alapelveknek megfelel-e az a demokrácia, ami most itt van, avagy sem.

Amikor választunk, akkor titkos szavazással - érdekeinkre és lelkiismeretünkre hallgatva - azzal bízzuk meg a képviselőket, hogy érdekeink és a saját lelkiismeretük szerint szavazzanak. Szó nincs olyan felhatalmazásról, hogy saját érdekeik a döntéseikben szerepet játszhatnak - noha nyilvánvaló, hogy bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen.

Az esetek többségében a képviselő nem is tehet mást, mint azt, hogy szavazás előtt támaszkodik a frakció véleményére. Nem várható el senkitől, hogy mindenhez értsen. Az azonban képtelenség, hogy lelkiismereti kérdésekben lelkileg és egzisztenciálisan szabályosan megzsarolt emberek döntsenek helyettünk. Ha megtörténhet, hogy az amúgy liberális SZDSZ megtiltja a szavazást, ha megtörténhet, hogy a „független” nemzeti vakondokok taktikából ide-oda szavaznak, vagyis lényegében titkosan hazudoznak, ha megtörténhet, hogy minden demokratikus alapértékről régen lefordult Áder János minősítetten hamisan vádol, plusz még a legújabb köztársaság legbolsevikibb módszereivel ellenőrizteti egymást a frakciótagokkal, akkor ez itt nem az a demokrácia, amiben megállapodtunk. Amúgy eléggé meglepő, hogy éppen a leginkább bolseviki múlttal fertőzött MSZP látszott a legdemokratikusabbnak, noha ez a vesztét is okozta. (A jegyzőkönyv kedvéért: az MDF tevékenységében sem találtam kivetni valót.)

Vagyis, ami itt van, az „kinek demokrácia, kinek diktatúra”. Olvastam már ilyen meghatározást egy rendszerről, de az az volt, amelyikből tizenöt éve kiszabadultunk. Ha a képviselőm egyetlen döntése is nyomás, például anyagi- vagy karrier-zsarolás alatt születik, akkor én sem vagyok szabad. Ezért kár volt úgy tenni, mintha rendszert váltottunk volna.

Lehet azt mondani, hogy éljen az új elnök (éljen is, legyen jó, népszerű és nagy elnök!), és felejtsük el azt a sok mocskot, ami felszínre bukott, ám nagy hibát követnénk el, ha így tennénk. Ha ülünk a kertben, levest eszünk, és egyszercsak jön egy veréb, és belepöttyent, akkor az, ami előttünk van, nem leves többé. Most azt esszük, ami a tányérunkban maradt az elszabadult madarak, a hazagyökér rágó vakondokok és narancsártány pöttyenetei után. Ilyenkor bemegy az ember a konyhába, és másik levest mer, másik tányérba.

Június 28. (szombat) Nagyon fáradt lehettem, mert pár perccel dél előtt ébredtem. Ez már csak azért is érdekes, mert egész éjjel - és így persze egész délelőtt is - szólt a rádió a fejem mellett. A Bartók. Tehát álmomban meghallgattam legalább hatszor a híreket, és ki tudja még mi mindent. Amúgy nem csodálom, csakugyan rettenetesen fáradt vagyok, úgy fizikailag, mint lelkileg.

Ennek megfelelően telt a nap is. Vásároltam, kertészkedtem, olvasgattam. Csak este volt jó, amikor a kicsi fiam a vállamon aludt el, kedvesen, vidáman, jószagúan.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Mikor érjük el az egypártrendszert?”: Ha minden jól megy, öt év múlva már érett lesz rá a társadalom. Ha jövőre két párt marad a parlamentben, még kell négy év, mire a pénzelosztó helyeken végleg megállapodnak: egyrészt nem rugdossák ki egymás embereit, másrészt a vesztesek híveit is hagyják jól megélni. Mivel a pénzelosztáson kívül szinte minden más csak a politikai sóbiznisz kategóriájába tartozik - akkor is, ha folytatódik a cirkuszi pankráció - ezzel meggyökeresedik az árnyék-nagykoalíció. Az meg már maga az egypárt.

Elfelejtettem betenni a hócipős írásaimat:

0510 Yes, comment…

Orbán Viktor népfelkeléshez hasonlította a Nemzeti Konzultációs Testületnek azt az akcióját, amelynek során 3,6 millió háztartásba juttatnak el kérdőíveket a magyar közéletről.

Ellen

Ha léteznének még kommunisták, ellenforradalmat kiáltanának, feltéve, hogy azt a demagógia-leporellót nem lenne nevetséges és méltatlan akár csak minősíteni is.

Magyarországon az adókerülés elfogadott köznapi forma - jelentette ki Gyurcsány Ferenc egy főiskola hallgatói fórumán.

Keringés

A helyében én évekig szóba sem hoznám az adókat. Csak nem arra gondol, hogy a vállalkozók a nekik visszajáró áfát hónapokig várhatták az APEH-től, és egyebek mellett ezért nem tudtak fizetni az APEH-nek? Ez csakugyan keringés, ha úgy vesszük.

Környezetvédelmi menedékjogért fordult Gyurcsány Ferenchez egy sugárfertőzött faluból érkezett két beteg orosz állampolgár.

Kár

Haza is zavarták őket azonnal. Szégyenszemre. Pedig sokkal jobb lett volna, ha Gyurcsány szállást ad nekik otthonában, sőt enni is kapnak, végre rendesen, aztán elbeszélget velük, tisztességesen, hogy a jó hírünket vigyék. Mindjárt bocsánatot lehetett volna kérni azokért a sunyi anyagokkal elkövetett gyilkosságokért és megnyomorításokért, amelyekért a magyar és szovjet és orosz kormányok is felelősek.

A legkedveltebb szexpartner a svédeknél a ló: 161 esetben fajtalankodtak ezzel az állatfajjal - tette közzé a svéd állatvédelmi hivatal. A sorban ezután a kutyák következnek, nekik 18 esetben kellett eltűrniük a molesztálást. A harmadik helyen a szarvasmarhák állnak, 17 esettel.

Szükség

Van olyan ország, ahol nem büntetik a birkával való románcot, csak akkor, ha meghágás után megeszi a gazdája. Nálunk is megfigyelhető egy ilyen lappangó tendencia, amiről az olyan szerelmetes szavak árulkodnak, mint „nyuszikám”, „malackám”, „bogárkám”. Lehet, hogy bizarr, ami erről eszembe jutott, de őszintén csodálkozom, hogy a leleményes emberiség még nem tenyésztett ki egy olyan asszonytomporú lényt, amelyik alkalmas lenne a túlfűtött férfiak mindennapi szexuális szükségleteinek kielégítésére. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy az iparszerű klónozás ebben az irányban is keres majd üzleti lehetőségeket.

Óvakodni kell a B-vércsoporthoz tartozó férfiaktól - állítják dél-koreai lányok, asszonyok, mert ők a legrosszabb természetűek. A nullás vércsoporthoz tartozók kimutatják az érzelmeiket és szenvedélyesek, az A-típusúak pedig elmélkedő maximalisták.

Tartózkodás

Úgy látszik, ez lehet az oka, hogy érzelmes nullás létemre ösztönösen tartózkodom a B-vércsoporthoz tartozó férfiaktól. Különösen azoktól, akik a B-középhez tartoznak.

0510 esemes

4. Szijjártó Péter szerint azzal, hogy Szilvásy György Gyurcsány Ferenc kabinetfőnöke lett, felállt a magyar belpolitika Bonnie és Clyde párosa.

Azóta a Magyar Nemzet simán le is hülyézte a miniszterelnököt. Milyen lehet a bugris-humor, ha ilyen a polgári?

Gyorshajtás miatt büntette meg az országos rendőrfőkapitányt egyik szabolcsi beosztottja, aki a szabálytalanság miatt három büntetőpontot és pénzbírságot kapott.

Remélem, hogy a rendőr kitüntetést és magas pénzjutalmat kap a legközelebbi rendőrnapon magától az országkapitánytól, személyesen.

Ezentúl a gyalogosokat is ellenőrzi a rendőrség, akik tilos helyen kelnek át az utcán videóra veszik, és akár tízezer forintra is megbüntetik őket.

A rendőrnek eddig is joga volt sípolni, kioktatni, büntetni. Ismerek egyet, aki a saját feleségét is megbírságolta. (andrassew)

Toller László szerint leéghet a kormánykoalíció, ha nem sikerül megegyezni a köztársasági elnök személyéről.

Toller úr téved: már le is égett.

Gyurcsány szerint elég a trükkös Magyarországból, helyette egy igazságos Magyarországot kell létrehozni.

Illő tisztelettel kérdem a miniszterelnök urat, hogy szerinte helyes dolog-e, ha pont ő mondja ezt?

A német válogatott futók edzője szerint a verseny előtti szexet követően a futónők jobb teljesítményt nyújtanak. Régebben ezért teherbe is ejtették őket.

Azt kívánom az edzőjüknek meg az orvosuknak, hogy ejtsék őket is teherbe, de természetes módon - feltéve, hogy férfiak.

Egy brit tanulmány szerint a túlzott sms- és e-mail-forgalmazás átmenetileg jobban visszaveti az IQ-t, mint egy marihuánás cigaretta elszívása.

Már föl is jelentettem magam a kapitányságon, mint alkalmi kábost, de az ügyeletes tiszt azzal küldött el, hogy ő is fogyaszt esemest.

Molnár Gyula és Horváth Csaba szerint három K az alapja Budapest működésének, ez a közlekedés, a közbiztonság és a köztisztaság.

Plusz a kátyú, a kaka, és a kegyetlenség.

0511 Yes, comment…

Az ellenzéki vezetésű önkormányzatok hátrányos megkülönböztetése ellen tiltakozott a parlamenti Fidesz-frakció önkormányzati kabinetvezetője. Kovács Zoltán úgy vélekedett, hogy a kormánypártok egyedi igények kiszolgálására használják a parlamentet. A szocialisták visszautasítják a vádakat. - tudósít a Népszava.

Emlékszünk!

Semmiképpen sem szeretném megbántani az ellenzék nagyobbik pártját, de azok után, amit a saját országlása idején művelt a nem eléggé Fidesz-közeli önkormányzatokkal, alapítványokkal, művészekkel, talán csöndben maradhatna. Függetlenül attól, hogy Kovács úrnak van-e igazsága.

A kormányt egy festő irányítja, csak rózsaszín képeket fest - mondta Sümeghy Csaba (Fidesz) a Medgyessy-Gyurcsány-kormány három évéről szóló parlamenti vitanapon.

Művészek

És mögötte áll a kényszeres mázoló, aki mindent leken valami büdös szurokkal. Állítólag ezzel győzni lehet a következő választáson.

17. Magyarország 22 millió eurót visszakap az Európai Uniótól tavalyi befizetéseiből, miután az unió egy százalékos elköltetlen bevételi többlettel zárta a 2004-es évet - közölte kedd este az Európai Bizottság.

Álom

Azt a napot szeretném megélni, amelyiken a magyar miniszterelnök bejelenti, hogy a kormány elnézést kér, mert nem tudta elkölteni az adóbevételeket, és ezért valamicskét vissza szeretne küldeni nekem. Ráadásul annyira sok pénzt szedtünk be az idegen országokba kihelyezett állami tőke után, hogy jövőre egyáltalán nem kell adót fizetni. Egyébként is: átvilágították a saját tevékenységüket, és arra jutottak, hogy az emberek olyan ügyesen kormányozzák magukat, hogy a minisztériumokra már nincs is szükség. Nyilatkozzak: akarom-e, hogy a miniszterelnök megmaradjon dísznek, vagy hagyjuk a fenébe az egészet…

Kétszáz milliárdra növelte nyereségét a brit posta. A Royal Mail minden dolgozója 1074 font jutalmat kap, miután a cég 537 millió fontos (mintegy 200 milliárd forintos) nyereséget termelt tavaly.

Ja, Anglia

Szánjunk még pár százezret arra, hogy elküldjük a magyar vezérpostásokat egy angliai tanulmányútra. Mert eddig úgy tudtuk - sőt tudomásul is vettük -, hogy a posta csak veszteséges lehet. Ha mégsem, és megtudják, miképpen, akkor talán megmenekülnek a kicsi hivatalok is. Persze előre tudom, hogy az jön ki az egészből, hogy ja, Anglia, az más: ott már háromszáz éve locsolják a postát…

Kötelességünk fellépni a melegekkel szemben tapasztalható előítéletek, a kirekesztés ellen - írta Göncz Kinga a Homofóbia-ellenes Világnap alkalmából kiadott közleményében. Tizenöt évvel ezelőtt törölte a WHO a mentális betegségek jegyzékéből a homoszexualitást.

Jó nap

Az is egy jó nap lesz, amikor a WHO nyomtalan eltűnés miatt törli a homofóbiát, a rasszizmust, az idegengyűlöletet, meg még száz nyomasztó kórt. Bár, talán előbb ezeket föl kellene venni a listára.

0511 esemes

Orbán és Áder tyúklépésnek nevezte a száz lépés programját, Gyurcsány szerint az ilyen gondolkodás tyúkészre vall.

Ez eléggé olcsó kakaskodás. Még a legbutább tyúkok is röstellnék.

Három minisztériumtól 600 millió forintos állami támogatást kapott Orbán baráti körének négy tagja – állítja Szabó Zoltán. Ebből 400-at Kékessy Dezső, volt nagykövet.

Ráadásul drogtermelésre! A potyadékból pálinka lesz ám!

Az RTL Klub Szóváltás a miniszterelnökkel című műsorában bárki megvitathat bármit Gyurcsánnyal, ha küld egy emelt-díjú SMS-t.

Bármit megvitatok vele, ha fölhív. Aztán emeltdíjas leszek, ha divatba hoz, és mások is rám kapnak.

Gyurcsány szerint 1997 óta semmittevő kormányok voltak hatalmon.

Ha ez a sajátjára is vonatkozik, egyetértek. Bár most valamit mocorog. Talán.

Kulcsár Attila újabb ügyvédet fogadott, hogy megállapítsa, az ügy kirobbanása óta mely újságok sértették meg a személyiségi jogait és jó hírnevét.

Kaszál majd. A végén kiderül: csalimadár volt, nem is követett el semmit, csak a médián akart keresni egy keveset…

Az ORTT elmarasztalt egy Kudlik interjút, mert a riporter végig Júlia és a Fidesz kapcsolatát firtatta, ahelyett, hogy a bemondó pályafutására koncentrált volna.

Ideje lenne az ORTT szerepét firtatni, mert most lépték át azt a határt, amiről vissza kell zavarni őket.

Berecz János a Népszabadságban nagy koalícióért könyörgött.

Meg is lepődtem, hogy nem a Magyar Nemzetbe írt. Látjuk őt még az Orbán sleppben, templomban, könyörögve, nemsokára, egy Kádár lelki üdvéért mondott misén.

Június 17. (péntek) Zűrzavaros nap volt. Reggel elvittem Milost a bölcsibe. Utoljára. Vagyis kijárta az első lépcsőt az állami intézmények sorában. Elég borzalmas volt, mert mostanában valahogy érzékeny. Az is lehet, hogy említettük neki a bölcsi végét, és attól félt, hogy otthagyjuk, vagy valami rossz történik. Mindenesetre napok óta érzékeny, a dadusok szerint szokatlanul viselkedik. Bújik hozzájuk, azt akarja, hogy vegyék föl. Ma kimentünk a kertbe, a többi gyerek közé, és elkezdett ordítani, a lábamba kapaszkodni. Nem engedett el. Hiába mondtam, hogy kindertojást kap, ha visszajövök. A vége az lett, hogy fölvettem, és kimentem vele az utcára, vettünk túrórudit, sétáltunk kicsit. Mire visszaértünk, már úgy nézett ki, hogy rendben van, de abban a pillanatban, hogy a kert ajtajához léptünk, már megint csimpaszkodott, és sírt. Már arra gondoltam, hogy inkább beviszem dolgozni, mire a dadus kivette a kezemből, és mondta, hogy menjek el, hamar megnyugszik. Elmentem, de egész nap nyomasztott a lelkiismeret-furdalás.

Amikor már minden munkát elvégeztem, éppen indultam volna, amikor a mamája telefonált, hogy ő is megy, mert készített búcsúajándékot a dadusoknak, találkozzunk Békáson. Találkoztunk. Igenám, de közben úgy döntött, hogy elmegy Csillaghegyre, strandolni Milossal meg Amival, és az ő gyerekeivel. Így aztán az lett, hogy átadtuk az ajándékokat, és elvittem őket a strandhoz. Aztán kerestem egy postát, ahol föladtam az APEH-nek és szolgáltatóknak negyedmilliót, miközben majdnem magszakadt a szívem az irigységtől. Szerencsére a lottón nyertem hétezer forintot, ami kicsit vigasztalt. Ez volt negyedik nyereményem mostanában - plusz még a marokkói út. Tamara este bíztatott, hogy folytassam, mert nekem sikerül majd. Mármint nagyot nyerni. Nem is bánnám.

Aztán elmentem Wandához, hogy ott várjam meg Milost, a mamáját, Anikót és Ádámot - Milos bácsikáját, aki Budakalászon focizott, és úgy volt, hogy nálunk alszik, mert holnap megint meccs lesz. De vesztettek, ezért nem jött. Milos jött, persze mamástul, aki viszont kijelentette, hogy mégis inkább elkéri Wanda biciklijét, és azzal jön haza, Anikóval, aki szintén bringával van. Én meg vigyem haza Milost.

Közben Wanda és Tamara mamája telefonált, hogy órák óta nem találja Tamarát, és nagyon ideges. Csakugyan nem vette föl, sokszor próbálkoztam. Wanda megnyugtatott, hogy vagy nem hallja, vagy nem vitte magával. Aztán este megtudtam a messengeren, hogy az utóbbi volt az igaz. Meg azt is, hogy a babakocsit beleejtette a városligeti tóba. Valahogy begurult. Szerencsére Marci nélkül. Meg azt is, hogy a szomszédjában megöltek egy cigánylányt, mert nem volt hajlandó a stricijének odaadni az aznapi bevételt. Tizennégy éves volt.

Végül Vandától kettesben jöttünk el Milossal. Egész úton vagy zokogott, vagy kiabált, hogy hol van az ő mamája. A végén énekléssel nyugtattam meg. Nagyon mulatságosnak találta, hogy énekelve válaszolok a kérdéseire. Ettől nevetett, és így már nem folytathatta a sírást.

Édes mamája Anikóval éjjel negyed egykor gördült a ház elé. Gyakorlatilag kivilágítatlanul jöttek. Egész este rajtam volt a frász, hogy elütik őket.

Mindegy, ezen a napon is túl vagyunk.

Június 16. (csütörtök) Ma munka után könyvelőhöz, majd Tamarához mentem. Marci éppen nem tudott elaludni - három órája -, de aztán valahogy, a mamája hasán mégis sikerült. Kicsit beszélgettünk, aztán Leányfalura mentem, mert Milos és az ő mamája megint biciklivel jött haza Békásról, és ott megálltak, hogy Csom Évával találkozzanak. A játszótéren beszélgettünk a világ hiábavalóságáról, a szerelem múlásáról és a párkapcsolatok lehetetlen mivoltának okairól, valamint arról, hogy a domináns hímek mi mindent hordanak maguknál. Azt hiszem, Évát nagyon elkeserítettem, amit sajnálok, mert hogyan jövök én ahhoz, hogy mindig, mindenkit elkeserítsek.

Nagyon jó idő volt, kicsit üldögéltünk a gyönyörű parton is, amíg a kompra vártunk. Aztán megjött, és végig kellett néznem, hogy a kisfiam, meg a mamája integetve elúszik a túlsó part felé. Két perc alatt átértek, és láttam, hogy a pici gyerekem, aki már csak egy pont ott messze, szalad fölfelé, aztán integet, mert az anyja észreveszi, hogy még mindig nézem őket. Aztán fölülnek a biciklire, és eltűnnek egy híd alatt.

Ez olyan volt, mint egy álom. Egy kedves, bíztató, meghitt álom a halálról. Már amikor láttam, akkor is tudtam, hogy nem szabad ezt néznem, mert benne van minden félelmem, minden, ami egyszer, és nyilván nemsokára bekövetkezik.

Ugyanezt átéltem már a nagyanyámmal, amikor Balatonföldváron, a kánikulában egy nagy fa alatt hagytam, és elmentem, hogy fagylaltot hozzak neki Sümeg úr családi fagylaltdájából. Amikor visszanéztem, láttam egy picike vénasszonyt világító pitypang fejjel, és azonnal tudtam, hogy már egész életemben így fogok rá emlékezni. Úgy is lett.

Június 15. (szerda) A napom azzal telt, hogy hülyére olvastam magam, aztán még hülyébb lettem a sok írástól. Ezen kívül még be kellett mennem az iskolába osztályozni, meg a pénzemért.

Megjött Szász Pista. Szegény, nagyon megjárta. Nagyörömében, hogy nem belezik ki a veseköve miatt, leszalad a Balatonhoz egy kicsit elmélkedni meg levegőzni. Visszafelé valami állt nekiment hátulról és föltolta a szalagkorlátra. Aztán cserben is hagyta. Neki nagyobb baja nem lett, bár vannak apróbb sérülései, és a szemüvege is eltörött. Viszont a kocsija totálkáros lett. (Az a legjobb az egészben, hogy a rendőrök még meg is büntették, gyorshajtás miatt, mert kicsit bemérték. Ott, sérülten, a kocsironcs mellett. Kétezer forintra! Viszont a szintén lefényképezett cserbenhagyós autót nem tudják azonosítani a felvétel alapján!)

Tegnap egy dugóban elment mellettem egy autó, megtömve négy fiatal emberrel, akik igen vidámak voltak. Holtrészegek. A vezető is. Kedvesen átüvöltöztek hozzám, én meg megkérdeztem, nem lehetne-e leállni, mielőtt valakit megölnek. Megnyugtattak, hogy a sofőr agyon jól vezet így is. Pedig lassított felvétellel mozgott.

Ilyenkor mi van? Kötelességem-e telefonálni a rendőrségnek, hogy kapják el őket?

Ma ismét biciklin közelítette meg Milost az ő mamácskája. Szentendréről indult, aztán Békásnál el is kapta a vihar. Még jó, hogy nem visszafelé, hátában a gyerekkel. Elég Gyorsan Szentendrére értek. A Dalmátban, Gizinél vártak meg, mert Wandáék még nem voltak otthon. (Régebben azt mondták az emberek, hogy lemegyünk a Dalmátba. Most meg azt, hogy fölmegyünk Gizihez.)

Június 14. (kedd) Nem tudom, mi van mostanában, de egyre többen utálnak. Most például kedves D. értesített arról, hogy a tusarok.org egyik topikjában gyaláznak. Érdemes benézni:

 http://tusarok.org/szolgaltatasok/forum/hozzaszolasok.php?id=45

Ha nincs más gyűlölni való, akkor nézzük ki magunknak a fehér fölső középosztályból való férfiakat! Érdekes, hogy nekem eszembe nem jutna, hogy bármilyen módon is vélekedjek a fehér fölső középosztálybéli nőkről. Csak úgy, szeretem őket. Ahogy a prolikat is meg a parasztokat is. A szeretetem a nagyfokú érdeklődésben fejeződik ki, és általános. Az utálatom viszont mindig személyes. (Ebben az értelemben gyógyuló rasszista vagyok.)

Tulajdonképpen szövetkezhetnénk is, hiszen a legtöbb utálnivalót magam is a fehér fölső középosztálybeli férfiak között találom meg!

Ma amúgy félkábulatban voltam, mert az éjszaka jelentős részét számlakutatásokkal töltöttem. Még a szerkesztőségben is pakolgattam a papírokat, hogy délután némi rendben adjam le a paksamétákat a könyvelőnek. (Bíztatott: talán nem lesz kétszázezernél nagyobb veszteségem, így hírtelen.)

Munka után Szentendrére mentem, mert Milost a mamája biciklivel hozta volna haza, de csak addig bírta. Kicsit elüldögéltünk Gizinél a Dalmátban. Tulajdonképpen családi találkozó volt, mert egyszercsak föltűnt Gábor unokaöcsém, majd Szonja unokahúgom. Jó volt látni őket. Wandával is nagyot beszélgettünk.

Június 23. (hétfő) Tegnap nem bírtam ide semmit bejegyezni, mert mire belekezdtem volna, ülve elaludtam. Pedig délután is szunnyadtam egy kicsit - igaz, mindig föl is ébresztett valaki telefonon.

Ma hallottam a KlubRádióban, hogy a naplóírás jót tesz depresszió ellen. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez igaz. Ez egy nagyon szigorú, fegyelmezett műfaj, és pláne nagyon jó, ha nagyobb nyilvánosságnak szól, mert akkor még jobban kell figyelni minden részletre. Az is igaz persze, hogy így nem írunk le mindent. Kivéve, ha a napló írója nem vállalja a nevét. Akkor meg minek?

A tanítványaimat mindig arra bíztatom, hogy indítsanak blogot, mert az arra is jó, hogy megtanuljanak fegyelmezetten írni. A blogosokon megfigyelhető, hogy egy év után más sokkal jobban írnak, mint amikor belekezdenek. Feltéve persze, hogy egyáltalán bírják egy évig.

Nem tudom, meddig fejlődhet a blogozás, de ma úgy néz ki, hogy csakugyan teljesen önálló műfaj lett. Ha egyszer lesz időm, bebizonyítom, hogy néhány válogatott, kitűnő blogból az ember legalább olyan fontos dolgokat tud meg, mint mondjuk az újságokból. Én az újságot is a közszórakoztatás részének tekintem - beleértve azt is, amikor politikáról vagy éppen tudományról írunk. A blog igazi varázsa az, hogy a világ nem egy szakmai szűrőn át jut el az emberhez, hanem valóságos emberek lelkén átszűrve. Akár irodalmi élménynek, hatalmas riportnak tekinthető az, amit - válogatva persze - naponta elolvashatunk az interneten.

T. Esztertől ma kaptam egy jelzést, miszerint ez olvasható a Magyar Nemzet Online oldalán, egy matulázó cikkben: „Hogy kik is készítik a honlapot, az az impresszumból ugyan nem derül ki (itt csupán annyit írnak: a hazug szerkesztõség vállal felelősséget a teljes tartalomért), mégsem titok: a honlapot az Indexnél dolgozó Tamás Bence Gáspár jegyezte be; neve a Tilos Rádióból is ismerős lehet, csakúgy, mint Bede Mártoné.

Magyari Péter pedig, aki az Antall-gyalázó írást elkövette, az Origo munkatársa, ahogy Inkei Bence (Élet és Irodalom, est.hu) is. Érdekesség: a jelenlegi „lapszámban” az az Andrassew Iván (Népszava) ajánl programokat, aki ősszel kirohant az egyik szerző szocialista csoportszex-víziója ellen (más alkalommal nem emelte fel szavát).

Az említett cikk „egy sorsdöntő délután története, amely fellebbenti a fátylat a belügyminiszter-asszony Gyurcsány-kormányban való maradásának rejtett körülményeiről” (részlet az ajánlóból). A képzelt pornográf történetben egyébként a belügyminiszter, Hiller István szocialista pártelnök, Baja Ferenc államtitkár és egy bizonyos „másik Feri”, valamint Botka László MSZP-s politikus szerepel, együtt és egyszerre. http://www.mno.hu/index.mno?cikk=289252&rvt=118

Valaki jelezhetne a Magyar Nemzetnek - én nem akarok, mert valahogy azt érzem, hogy piszkos leszek tőlük -, szólni kellene a rendkívül felkészült kollegának, hogy a Hócipőben is meg a naplóm május hatodikai bejegyzésében is olvashatja a „Viszketegek kínjai” című írást, ami a Matula zsidózásáról szól. (Ugyanis a célzás, miszerint „más alkalommal nem emelte fel szavát”, arra utalt, hogy bezzeg én sem írtam semmit a zsidó adatbázisról. Mert bérenc vagyok - minimum. Tekintettel arra, hogy egy Lovas István személyes témája, vélhető, hogy vagy az írás, vagy a sugallat tőle származik. Így aztán nem is lehet csodálkozni a csúsztatáson - vagy a felkészületlenségen.) Másrészt én tudom, hogy a magyar jobboldalon a humor, mint olyan egyszerűen belepusztul a sok kínba és bánatba, de azért annyi műfaj-érzéke lehetne egy újságírónak, hogy észrevegye: a matulás írás szatíra. Tréfás hamisítvány. A gyengébbek kedvéért: úgy tesznek, mintha én írtam volna, de mindenki - kivéve a jobboldali olvasókat - tudja, hogy azt nem én írtam ám, hanem a matulások, akik így akartak engem, és ezt a naplót kigúnyolni, nevetségessé tenni. (Mint azt már máshol megjegyeztem, ez kitűnően sikerült, nagyon jókat nevettem rajta. Ha egyébként nem undorodnék a matulásoktól, egy kedves levélben meg is köszöntem volna nekik.)

Természetesen nem hiszem el, hogy a szerző nem olvasta, amit a Hócipőben írtam, és azt sem, hogy nem tudja, a matula.hu oldalán a nevem alatt megjelent írás szatíra. Amit a Magyar Nemzet tesz, teljesen jellemző. Nem is etikátlanság, hanem kisstílűség. Pitiáner lejáratás: mostantól az olvasóik szemében én is matulás vagyok. Ami azt illeti, ha választanom kellene, mégis inkább hozzájuk szegődnék, mint a Magyar Nemzethez.

Hú, most egy kicsit fölidegesítettem magam.

A napról: délelőtt Hócipő, értekezlet. Délután Népszava. Onnan elmentem számlatömböt venni, majd Anikóval Szentendrére hajtottunk, Wandáékhoz. Kicsit beszélgettünk, aztán Milos fejét tovább nyírta a mamácskája - most már jobban néz ki, bár szinte teljesen kopasz.

Itthon várt egy APEH-levél, hogy mit kell bevallanom, különben megbüntetnek százezerre. Vagyis lesz dolgom, lesz nyomorúság holnapra is.

Június 11. (szombat) A nap munkával telt, természetesen. Reggel Milos bement a mamájával a városba, bábszínházba, aztán Anikóval jöttek haza. A nők ebédet főztek, Milost megpróbáltam rávenni, hogy a rövid napsütésben legalább sétáljunk egyet, de tíz méter után azt mondta, hogy inkább hazamenne. Én meg nem erőltettem. Az ebéd amúgy megint kiváló volt. Milossal jól elvoltunk délután. A mamája aztán elment valami Tilos Rádió estre, Anikó meg biciklizni. Milos ragaszkodott ahhoz, hogy az ajtóban várja, amíg visszajön. Nem is késett sokáig, mert eleredt az eső. Közben és fölsöpörtem az ámbitust, aztán egy kicsit még néztük az esőt, meg a kertet. Ha más haszna nincs is ennek a sok víznek, az biztos, hogy a fű gyönyörű. Más nem nagyon történt, csak az, hogy Tamarával este sokat beszélgettem.

Ja el is felejtettem: ma ismét bebizonyítottam példátlan gondnoki alkalmasságomat. Történt, hogy a vécé vízbekötésénél tócsaképző csöpögés kezdődött. Megállapítottam, hogy rés van. Vettem arra alkalmas szigetelőszalagot. Gondoltam, az a legjobb időpont az ilyesmire, amikor Milost fürdetem: amíg ázik a kádban, én végzek is. Az történt, hogy Milos ázott, és miközben előkészítettem a munkát elkezdett fröcskölni. A fél fürdőszoba csuromvizes lett. Kicsit kiabáltam vele, és kimentem egy késért. Amikor meglátta a kezemben, nagyon megijedt. (Ez talányos. Nem is értem.) De aztán látta, hogy a vécéhez viszem, és levágom vele az elfáradt szigetelést. Miután ezzel elkészültem, föltettem az újat, ám valamit elrontottam, mert amikor megnyomtam a lehúzó szelepet, hatalmas szökőkút keletkezett, ami az egész fürdőszobát beborította, plusz még a lábamat is. A gyerekem csak figyelt. Akkor lett nagyon vidám, amikor újra, aztán újra kipróbáltam a lehúzót, és minden alkalommal hatalmas sugarakból ömlött a víz. Végül aztán némi igazgatással úgy beállítani a csövet, hogy csak kis csöpögés keletkezik minden lehúzáskor. Vagyis ott vagyok, ahol voltam, holnap kezdhetem elölről.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Bátor vagy gyáva vakondok akar lenni?”: Sose gondoltam volna, hogy a fokozottan védett vakond valaha is bekerül a politikatörténetbe. Pláne, mint valami gonosz kis állat. Talán ez azért lehet, mert Áder János gyerekkorában nem nézett kisvakondos filmeket, vagy legföljebb azokat, amelyek Zdenek Miler késői, német piacra szánt korszakából származnak. Ezek nagyon közönségesek. Az egyikben például egy meztelen csiga hatalmasat köp, amikor megtudja, hogy nem falhat föl két gombát. Áder is köpött, jó nagyot, de csak tréfából, mert a nemzeti vakondok jóvoltából fölfalhatta a gombákat. Nem nagyon szeretnék az ő állatkertjében sem gyáva, sem bátor lenni. Nemhogy állat, ember se.

Június 10. (péntek) Ha holnap is esik az eső, személyes tárgyalást kezdeményezek az Istennel, mert szerintem valamit félreértett: ez itt nem egy Garcia-Marquez regény. (Egyébként meg én vagyok a hülye, mert ha elővenném bármelyik könyvét, a végéig nem érdekelne, hogy mi van odakint.)

Ráadásul én ragaszkodom ahhoz, hogy például nyáron nem hordok cipőt. Vagyis a zuhogó esőben is szandálban indulok el, aminek persze az a vége, hogy csurom víz lesz a lábam. Nem akarom én ezt: fejezzük be!

Ma szabad napom volt. Úgy állapodtunk meg az én derék Pista barátommal, hogy ez így lesz péntekenként, és nem is bánnám, mert igen fáradt vagyok. És utálom magam, ha araszolok, pláne az agyammal.

Így aztán Milost a mamája vitte el. (Már csak egy hét, és kijárja a bölcsit. Most jött az értesítés, hogy fölvették az óvodába.)

Délutánig dolgoztam, erősen, aztán én mentem el a gyerekünkért. Azért is, mert olajféléket kellett vennem az autóba. Teljesen fölöslegesen adtam ki négyezer forintot, mert végülis megállapítottam, hogy se a motorolajra, se a fékolajra nincs szükség: egy csöpp nem fogyott egyikből se az utóbbi hónapban. Nem baj, van most nekem tartalékom. (Már csak azt kellene megtudnom, hol lehet ellenőrizni a sebességváltó-olaj szintjét. Ma lámpással is vizsgáltam a motort, de sehol nem találtam - bár van egy gyanús tartály.)

Sokat játszottunk. Építettünk egy nagy dobozt, arra alkalmas szivacsdarabokból, kicsit legóztunk, aztán vonatoztunk. Milos egyedül összerakott egy vonatsin-rendszert, szépen karikára, aztán egy másikat is. Annyira aranyos, amikor szorgalmasan munkálkodik! Most már szinte órákon át elfoglalja magát. Este pedig meséskönyvet olvastunk. Vagyis inkább egy gyerekeknek való KRESZ-könyvet. Nagyon ügyesen fölismeri már a táblákat, például.

Érdekes, hogy mifélékre emlékszik. Valamikor a tél elején elmentünk a műjégpályára vele, Edével és Szonjával, és végük az lett a vége, hogy nem volt belépőjegy, illetve nem tudtak már adni korcsolyát. Ezt most szépen, részletesen elmesélte nekem.

Ma megint rájött a vérsüllyedés réme. A doktornő mondta a mamájának, hogy kicsit magas Milos vérsüllyedése. Ezt ő úgy értelmezte, hogy el fog süllyedni az uszodában. Úgy látszik, nem tudtuk kiverni a fejéből, mert vacsoránál fölhozta.

Ma csodával határos muffint kaptunk estefelé. Vannak nők, akik annyira tehetségesek, hogy életükben először sütnek valamit, és máris tökéletes.

Június 9. (csütörtök) Ma nagyon komoly figyelmeztetésben részesítettem Szász Istvánt, rendkívüli és meghatalmazott helyettesemet: ha nem tesz meg mindent - beleértve a pörösködést - azért, hogy fölkerüljön Szentmihályi Szabó Péter listájára, akkor ki lesz rúgva. Persze csak ijesztgettem: ne hagyja, hogy sok évtizedes munkája odavesszen.

Mángorló írja a fórumomban, hogy a Galaktikából kellene ismernem SS nevét. Természetesen emlékszem rá, hazudtam, amikor úgy tettem, mintha nem. Bár az igaz, hogy csak a nevére emlékszem. De ez már így is marad.

Szásznak erős figyelmeztetés lehet, hogy a sztárságban való küzdelemben már megint lemarad mögöttem: ismét azzal tüntetett ki a Demokrata, hogy leírta a nevemet. A derék Lovas Istvántól a következő talányos mondatokat lehet ott olvasni: „Egyébként a matulás zsidó adatbázis szerint „Vince Mátyás nem zsidó”. A T-mobilos főnök, Sugár András sem az. Mint a népszabadságos Tamás Ervin sem, a mindenhol megfordulni kívánó Andrassew Iván sem…”

Az rendben van, hogy így mondja el őszinteségi rohamában, hogy szerinte ki a zsidó, de mi a fene lehet ez a „mindenhol megfordulni kívánó”? Az az érzésem, hogy kicsit már beborult.

Mindegy, majd kiderül. Biztos ír majd nekem egy őszinte levelet, és megmagyarázza pár hitvány példával. Legutóbbi nyílt levelében maga Girolamo Savonarola voltam. (Bár az nem derült ki, hogy tudná, ki volt Savonarola - legalábbis igen nagyfokú műveletlenségre és arányérzéketlenségre vall engem vele összehasonlítani.)

Úgy látszik, ilyen hetem van. Biztos a hidegfront teszi. Csak a jegyzőkönyv kedvéért meg kell említenem, hogy pár napja melegcsúcs volt, most meg itt a hidegrekord. Nem csoda, hogy meghülyülnek az emberek. Ma állítólag négy fok volt a Kékesen és havas eső is esett valahol. Utálok kimenni a házból, és állandóan félek, hogy valami nagy vihar jön, ami valami balesettel végződik, árt majd a családomnak, vagy mondjuk, a házamnak. Sikerült odáig jutni, hogy nem nagyon félek semmitől, csak az időjárástól.

Milosnak is föltűnően hisztis napjai vannak. Ma például Anikóval jöttünk haza, Milos hátul elaludt. Itthon persze fölébredt, és legalább fél órán át sírdogált. Csak vicces etetéssel lehetett megvigasztalni, de aztán megint visszaesett, időnként talált valami kis hisztiznivalót.

Nyarat akarok! Rendeset!

Cselényi Béla küldött két szép verset. Kár, hogy nem mutathatom meg őket senkinek.

Június 8. (szerda) Olvasgatom Szentmihályi Szabó Péter nem túl bonyolult dolgozatát a Demokratában: Dicsőségtábla és szaknévsor - ez a címe. Ez egy névsor az úgynevezett „megélhetési antirasszistákról”. Én is benne vagyok, hála Istennek, mert meg is sértődtem volna, ha kimaradok. Elég jó a társaság. Utoljára a „Liberális százak halállistája” című névsorban voltam így benne, de azt nem láttam személyesen - állítólag a Bazilika vitrinjébe pakolta ki valaki. Az is jó érzés volt.

Nem tudom milyen író ez a Szentmihályi, mert soha semmit nem olvastam tőle, de ahogy a kedves, tréfás arcát nézem a lapban, kifejezetten megtisztelő, hogy a tollára vesz. Lerí róla a röstellni való nyomorúság. Vajon ez a „megélhetési antirasszista” kifejezés, amit nem is ő talált ki, és nem is ő használt az utóbbi hetekben - hanem a polgári körök főpolgára, ha jól emlékszem -, mit takarhat? Hogy mi, sok társammal - köztük nagyon jó barátaimmal - valami pénzért, netán rendszeres javadalmazásért teszünk úgy, mintha nem kedvelnénk a faj-, vagyis fajta- meg idegengyűlölőket? Ki fizet minket? Nyilván a zsidók, a szabadkőmívesek, egy világméretű összeesküvés zsoldjával, amelynek célja a magyarok, és elsősorban a Szentmihályi Szabó Péter-féle vérmagyarok kiirtása. Nem ártana orvossal nézetni magát.

Látom magam előtt, ahogy ez a szomorú lény meghallja, hogy a Fidesz- alvezér mit mondott, szalad a könyvespolchoz, nekiáll güzülni, keresgél a kikicsodában, igyekszik hatalmas, szinte nélkülözhetetlen szolgálatot tenni. Még Valaki is lehet a következő kormány idején! Szólhatna neki egy tisztességesebb jobboldali, hogy azért például zsidókat (vagy éppen cigányokat) bevenni egy olyan névsorba, amelyikben antirasszisták antirasszizmusát próbálja pellengérre tenni, legalábbis otrombaság. Vagyis inkább: minősíthetetlen tahóság. (Különben is, a zsidókról nem hallotta - ha nem, kérdezze meg Lovast például -, hogy ők a holokauszt-bizniszben érdekeltek, ami sokkal többet hoz, mint a megélhetési antirasszizmus?)

Szentmihályi Szabó téved. Velem kapcsolatban mindenképpen. Én ugyanis rasszista vagyok. Mint minden ember, születésétől fogva. Isten nulladik parancsolata - ami fölír minden más parancsot - arra bíztat, hogy sokasodjunk és szaporodjunk, vegyük uralmunk alá a mennyet és a Földet. Úgy alakult, hogy ezt csak mások kárára tehetjük meg. Ezért aztán mindenki, aki nem a családunkhoz, a csopotunkhoz, a törzsünkhöz, a népünkhöz tartozik, ellenség. Jó, ha ezt látni is lehet rajta, mert nem olyan a bőre színe, például, mint a miénk. Ha harcba keveredünk, nem számít, ha az Isten azt parancsolta, hogy ne öljünk, ne lopjunk, ne kívánjuk meg felebarátunk feleségét és jószágait. Ölünk, gyerekeket is, erőszakolunk, rablunk, amíg van mit. Szinte mindannyian ilyenek vagyunk.

Nem írom le a saját rasszizmusom biztos jeleit, mert röstellem azokat. Küzdök a saját rasszizmusom ellen, mert az arcpirító, szánalmas, kisszerű. Hogy Szentmihályi Szabó Péter is értse: a liberális ember is megüti néha a gyerekét, ám abban különbözik a konzervatívtól - feltéve, hogy az állatféle -, hogy utána mélységesen szégyelli. A liberális ember is rasszista, csak abban különbözik a bunkó rasszistáktól, hogy közben undorodik magától. Ezért mindent megtesz, hogy a rasszizmus a lelkek mélyén maradjon, soha ne növekedjen odáig, hogy erőszakot gerjesszen. A liberális ember fél a rasszizmustól, mert a saját lelkének ismeretében is tudja, hogy mire képes. Azért igyekszik emlékeztetni a rasszizmus következményeire, áldozataira, mert fél az emberben munkálkodó legsötétebb erőktől. Magát is félti, de a családját, a falkáját, a torzsét, a népét mindenképpen.

Igazán nem akarom cinikus módon megfordítani ezt az otromba kifejezést, de meggyőződésem, hogy a Demokrata kifejezetten érdekelt a rasszizmus fönntartásában, munkatársai megélhetési rasszisták. Azért merem ezt mondani, mert személyesen ismerem - ismertem - Bencsik András főszerkesztőt. Eleget beszéltem vele, hogy tudjam, hogyan vélekedik valójában. Annál nagyságrenddel elegánsabb gondolkozású ember, mint amit a lapjában megenged. Csakhogy abból a Bencsikből, akit én ismertem, nem lehet egy szélsőre tekintő jobboldali lapot fönntartani.

Azt is tudom, hogy miképpen lehetett Orbán Viktor kedvenc lapja olyan félvilági figurák gyűjtőhelye, mint például a szerencsétlen Szentmihályi Szabó Péter. Egyáltalán nem vicc az, amikor megkérdezik azt a bizonyos embert, hogy van-e a faluban antiszemitizmus, és azt válaszolja, hogy nincs, de igény az van rá. Az egész magyar jobboldali sajtó úgy jött létre, hogy hazajött Magyarországra egy másik félvilági, egy volt köztörvényes fegyenc, és néhány újságírónak elmagyarázta, mivel lehet sikert elérni. Hogy ne tévedjünk: üzleti sikert. Mivel a kilencvenes évek elején a magyar sajtót a függetlenségre törekvő, de alapjában véve baloldali és liberális gondolkozású újságírók uralták, és ezek túlságosan tehetségesek voltak ahhoz, hogy munkával le lehessen győzni őket, létre kellett hozni a jobboldali sajtót. Azok számára, akik a saját státusukkal elégedetlenek voltak. Sztárok akartak lenni, és ehhez meg kellett találni a közeget. Ám az a közeg - egyebek mellett - nyíltan, vállaltan rasszista. És bizony elvárja, hogy ez a világkép tükröződjön is abból a lapból, amit ő megvesz. És ezt - mások mellett - a Demokrata ki is szolgálja. Hogy aztán ez egy hitvány, büdös, bunkó réteg, az nem kenődik a bevételekre. A pénznek ugyan van szaga, de nem is hasonlítható a szaréhoz.

A volt fegyenc ötlete bejött. Lett jobboldali sajtó. Borzalmas, de hatékony: termeli a pénzt. Bármi áron.

Június 7. (kedd) A napom természetesen az elnökválasztás jegyében telt. Reggeltől a szó szoros értelmében vett estig. Örülök, hogy túl vagyunk. Elég volt. Bár az is érdekes lett volna, hogy ha még van öt forduló, akkor mi mindent találnak ki a pártok kreatív elméi. Döbbenetes, mennyire találékonyak, és mennyire nem számít az ember a játszmákban.

Miért van az, hogy amikor már látjuk, hogy a rendszer, amiben élünk, kevés örömöt okoz nekünk, nem tudunk változtatni rajta? Akár közösen, hiszen mindenki látja, hogy például a magyar parlamentarizmus borzalmas, elviselhetetlen. Azoknak is, akik még egy darabig talán érdekeltek abban, hogy minden így maradjon. Lassan, szépen, okosan, meg lehetne beszélni a dolgokat. Mindig abból lett baj, amikor nem vettük észre idejében a jeleket, vagy nem tudtuk azokat értelmezni.

Nagyon remélem, hogy Sólyom László nagyformátumú elnök lesz. Még jobban azt, hogy elnöksége évei alatt annyi erkölcsi és politikai tőkét tud összegyűjteni, amivel majd élére állhat egy olyan környezetvédő és jövővédő mozgalomnak - készakarva nem mondok pártot -, amelyik képviseltetheti magát a parlamentben. De még ennél is fontosabb, hogy egyáltalán megjelenjen, kialakuljon egy pártoktól független zöld mozgalom Magyarországon.

Ma eszembe jutott, hogy Sólyom László elnökké választásával eldőlt a zengői bazsarózsák sorsa: nyilvánvaló, hogy ezután provokáció lenne oda radarállomást építeni. Amikor aláírtuk a Védegylet levelét, fölhívását, senki nem gondolt arra, hogy a jövendő elnök is köztünk van. Jó, hogy így alakult.

Június 6. (hétfő) Ma az elnökválasztási ceremónia teljes cirkusszá válásának megfigyelése közben rájöttem, hogy nem alkotmányozó nemzetgyűlésre van szükségünk, hanem egy olyan választott testületre, amelyik lefekteti a politizálás szabályait és etikai normáit. Néhány egyszerű dolog, amire figyelmeztetni kellene a parlamenti képviselőket:

1. Azért választjuk őket, hogy döntsenek. Aki arra a következtetésre jut, hogy képviselők egész csoportjait rá kell és lehet venni arra, hogy bármire ne szavazzanak, azokat el kell távolítani a politikai életből.

2. A politikusokat - egyebek mellett - azért tartjuk, hogy lelkiismeretük (is) legyen. Senkinek semmiféle joga nem lehet frakciófegyelemre hivatkozva arra rávenni választott politikusokat, hogy igennel vagy nemmel szavazzanak, esetleg tartózkodjanak, vagy ne legyenek jelen egy választáson. Ha valaki mégis úgy dönt, hogy a fenyegetések ellenére részt vesz a szavazáson, és ezért bármilyen büntetésben részesül, akkor nem szabad többé a frakciót fenntartó pártra szavazni.

3. Ha egy pártban odáig fajul a bizalmatlanság, hogy a képviselők frakcióparancsra kötelesek egymás szavazócéduláit ellenőrizni, akkor arra a pártra nem szabad többé szavazni, hiszen ez egyszerűen alkotmánytörés. Mert a közpolgárokat is ellenőrzi majd, hiszen hajlamos a diktatúrára.

Mindez azért fontos, mert a pártok úgy intézték, hogy ma már nem lehet párton kívüli jelöltet bejuttatni a parlamentbe. A pártoskodásnak az a formája, ami elvárja a képviselőtől, hogy a saját egyéniségét, sőt emberi mivoltát föladja, teljesen elfajult Magyarországon. Egész egyszerűen zsarolt emberek is lehetnek képviselőink, akik valamiért föladják alapvető jogaikat és kötelességeiket, eltűrnek már bármilyen jogtiprást. A demokrácia teljes félreértése, megcsúfolása, ha egy bármilyen alapon szerveződő csoportban kötelezővé lehet tenni a többség, vagy a csoport fenntartójának akaratát.

Máig azt gondoltam, hogy Szili Katalin azzal bizonyította volna a köztársasági elnöki posztra való alkalmasságát, ha - látván a koalícióban keletkezett áthidalhatatlan rést - időben lemondott volna a jelöltségről. Ma meg az derült ki, hogy Sólyom László akkor lenne alkalmas elnöknek, ha az őt jelölő egyik párt - őt személyesen is megcsúfoló - szavazástól való távolmaradása után lemondott volna a jelöltségről.

Így most van két, amúgy alkalmas jelöltünk, akik személyesen is részesek abban, hogy azért mégis egy kicsit alkalmatlanokká váltak.

Hogy valaki miért vágyik erre a posztra, azt még nem tudtam kideríteni. A rendszerváltás idején egyszer beszélgettem erről Straub F. Brúnóval, aki az elnöki tanács utolsó elnöke volt - ez megfelelt a mai államfőnek - és másfél évig töltötte be a tisztet. Kiváló tudósnak, amúgy is köztiszteletnek örvendő embernek számított. Megkérdeztem tőle, hogy mi jóra emlékszik életének ebből az időszakából, és mit mondana például Pozsgay Imrének, aki akkoriban annyira vágyakozott az elnökségre. Azt mondta: - Fiam, én csak arra emlékszem, hogy egész idő alatt feszültségben éltem, mert attól féltem, nehogy valami nagy hibát kövessek el.

Hát ezért biztosan megéri.

Alaki méltóság

Biztos teljességgel megalapozott a Legfőbb Ügyészségnek az a rendelkezése, hogy bűncselekmény hiánya miatt meg kell szüntetni a nyomozást az érettségi tételek kiszivárogtatása ügyében. Aki nem értené: a minősítési eljárás során nem tartották be az államtitokról és a szolgálati titokról szóló törvény előírását, mert az egyes tételsorokra (feladatlapokra) nem vezették rá a minősítésre utaló jelölést.

Vagyis alaki hiba történt. Minden egyes oldalra rá kellett volna írni.

Én legalábbis úgy képzelem el, hogy volt egy csomag, amit őriztek, mert titkokat tartalmazott, ráadásul a csomagolásán jelezték is, hogy nagy titok van benne, tehát aki fölbontotta és megszerezte a tételeket, pontosan tudta, hogy az egész csomag egy hatalmas, össznemzeti titok, tehát nem szabad kinyitni, és pláne terjeszteni a tartalmát.

Kivéve: ha a pakkot őrizetlenül hagyják. Nem bűnösen persze, hanem például csak pillanatokra, elemi szükség miatt. Valamilyen hirtelen támadt hatástól, például a szárazságtól vagy a nedvességtől magától kinyílik, és még ráadásul a szolgálati titkosságra figyelmeztető fedlapfélét el is viszi a szél. Huss: ott maradnak pőrén a tétellapok. Ha valaki éppen arra jár, már lehet habzsolva szedegetni és hurcibálni őket, fényképezni, internetre pakolni, mert ki gondolhatná, hogy az törvényszegés.

Csak úgy kérdezem, noha nyilván még alakilag is jogszerűtlen a gondolatmenetem: ezek szerint el is kellett volna távolítani a jelzést a tétellapok kiosztásának pillanatában? Mert ugye, ha ott lettek volna a titokjelek, akkor a feladatlapot olvasgató gyerek állam- és szolgálati titkot sért, és ne is folytassa az érettségit, lehet vinni a rendőrségre.

Alakilag nyilván rendben van a Legfőbb Ügyészség utasítása, de kicsit csodálkozom, hogy az igazságosság egyik legfőbb őre nem talál olyan lehetőséget, amivel megnyugtatná a népet, hogy azért a jog mégsem arra való, hogy hülyét lehessen csinálni a jogalkalmazóból, a rendőrből, az érettségizőből meg az egész országból. Vagyis jó lett volna, ha azonnal hozzátesz valamit, azt a törvényt, amelynek alapján mégiscsak tovább lehet folytatni az eljárást azok ellen, akik pofátlanul belerondítottak az érettségi rendjébe, országos botrányt, közfelháborodást okoztak. Ha meg nincs ilyen, akkor legalább azt kellett volna közölni, hogy tesznek róla: legyen hamar megfelelő törvény. Belátható időn belül, ám mindenképpen a következő érettségi előtt.

Nem is tettem volna mindezt szóvá, ha lapunk munkatársát nem is olyan régen nem azon az alapon hurcolták volna törvény elé, hogy bár egy általa fölhasznált dokumentum rosszul volt titkosítva, neki föl kellett volna ismernie annak titkosságát. Zűr van itt, és zavar.

A nyomozás persze folytatódik, mégpedig „egyéb” bűncselekmények gyanúja miatt. Egészen addig, amíg az Legfőbb Ügyészség ki nem deríti, hogy azok se állják meg a helyüket, és nincs is olyan, hogy egyéb bűncselekmény.

Ha pedig ez lesz, akkor én meg arra bíztatom a rendőröket, hogy kihasználva valami alaki joghézagot, nyugodtan pakolják föl az internetre, külföldi szerverekre, vagy egyenesen a hazai fórumokra azt, amit a nyomozás során megtudtak. Így legalább a nyomozók méltóságából marad nekünk valami.

Június 5. (vasárnap) Délelőtt a gyerekek elmentek matinézni, vagyis néztek valami előadást az Eperfesztiválon. Aztán megjöttek, kicsit játszottunk a kertben, meg le is fényképeztem őket. Amúgy délelőtt készültem a délutáni munkára. Nem hiszem, hogy meg lehet szokni, ha az ember vasárnap is dolgozik. Pláne, hogy ma nem volt áram az épületünkben, ezért kilenc emeletet kellett másznunk. Az nagyon sok. Végülis hamar végeztem. Rohantam a Bazilikához dedikálni. Persze csak az utolsó pár percben értem oda. Találkoztam Veszelka Marival, Bodor Bélával, Kukorelly Endrével, megismerkedtem Grendel Lajossal és Borsi Kálmán Bélával. Találkoztam még Vörös T. Károllyal és Németh Péterrel. Ebben az volt a különös, hogy délután még Hajdúszoboszlóról diktált, bele a rovatomba, aztán az újságírók csapatával focizott egy meccsen… nem is értem, hogyan ért három óra múlva fitten a Bazilikához. Vannak ilyen emberek. Le is beszéltek egy meccset Kukorellyvel, aki az írók csapatában jeleskedik. Majdnem alkonyig maradtunk, és főleg Kukorellyvel és Borsi Kálmán Bélával beszélgettünk. A nőkről, többnyire. Meglepően hasonlókat gondolunk.

Itthon nagyot locsoltunk Milossal, aztán együtt néztünk pár részletet Az ötödik elemből. A nő miatt. Nem bírta nem nézni. Az ölembe kuporodott, úgy, mint egy baba, de közölte, hogy ő nem is baba, hanem már nagy, csak most úgy tesz, mintha baba lenne. A mamája orvul lekopasztotta fürdetés előtt. Ez nem is lett volna baj, hanem elromlott a hajnyíró gépünk. Anélkül meg nehéz volt szépet alkotni a gyönyörű fejére. Valamicskét segített az én szakállnyíróm, de nem lett tökéletes. Amikor érdeklődtem, hogy miért nem szólt előtte, miért kell ilyen hirtelen megcsonkítani szegény gyereket, azt mondta, hogy azért, mert úgyis azt mondtam volna, hogy nem. Hát csakugyan: nem! Ebben persze az is benne lehet, hogy egész gyerekkoromban égtem attól, hogy amint jött a nyár, megkopasztottak. De az kicsit jogos volt, hiszen egy fenyőligetben laktunk, mi állandóan a fákon mászkáltunk, a gyanta a hajunkba ragadt, és nem lehetett kiszedni - csak ollóval. Mindegy, most van egy kopasz gyerekem meg egy mégkopaszabb unokám. (Bár Edének jobban áll.)

Június 4. (szombat) Egész nap novellát írtam. Talán holnap már készen is leszek az utolsó belepiszkálásokkal. Finom történet, de mivel igen rövidnek kell lennem, minden szónak különös jelentősége van. Nem egyensúlyozhatok egész bekezdésekkel, hanem csak árnyalatokkal.

Ede, Szonja, Milos, a mamája és Anikó elmentek eperfesztiválozni. Szabad időmben lenyírtam a füvet, és előkészítettem a tűzhelyet. Mert estefelé bográcsoztunk. A gyerekek elfáradtak, szinte pillanatok alatt elaludtak. A nők meg visszamentek csápolni, gondolom, mert most is tart a koncert.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Felmentené-e a vádlottat, ha írásba adja, hogy nem csinált semmit?”: Persze, azonnal. A polgári köztársaság alapértéke a bizalom és a méltóság. Ha valaki azt mondja, hogy például nem gazdagodott azokból a tízmilliókból, amit a közpénzekből kapott a pereputtya, hát el is hiszem, mert nagy a rezsi, sok a gyerek, drága a benzin, a sok páváskodás. Hamar elmegy pár millió. Aztán el kell adni a földet, illeték van az ilyesmire mérve, nem beszélve az ügyvédekről. Mi marad? A becsület, legföljebb. Bemondásra. Megjegyzem, próbáljuk ki ezt a joggyakorlatban: nem kellene új börtönöket építeni! Sőt, a mostaniak felét is kiadhatnánk nosztalgia-szállodának.

 Épített ítélet

Szkárosi Endrét eddig úgy ismertem, mint időnként vérmes, ám mélységesen lírai - amúgy világhírű - költőt, akitől nem áll messze a lázadás szelleme és képessége. Ám eddig azt még nem hallottam, hogy valamilyen közvetlennek mondható "társadalmi ügyben" szerepet vállalt volna. Ezért is lettem figyelmes arra, hogy részt vesz Krayer-Ház Értékőrző Kör harcában. A küzdelem akkor pattant ki, amikor a lakók és más aggódók tudomást szereztek a Krayer-házhoz közeli, Csanády u. 4/a. sz. alatti foghíjtelek beépítésének szándékáról, az ezzel kapcsolatos építési engedélyezési eljárás mozzanatairól.

- Azon kívül, hogy abban a különös hangulatú házban laksz, mi vezetett oda, hogy részt vállalj a szinte össztársadalmi indíttatású - és szerintem eléggé reménytelen - küzdelemben, amelynek most az első célja, hogy korrigálja egy számotokra nyilván zavaró épület fölépítését, ám - később - más, hasonló városi harcokból is részt kíván vállalni?

- Valóban, eddigi társadalmi szerepléseim mindig a kultúra, a művészet képviseletéhez kötődtek. Azonban a jelenlegi szerepvállalás sem áll messze ettől, mivel a városvédelem, még közelebbről az épített környezet közvetlen, lokális védelme egy kulturális-környezeti örökség és egy esztétikailag és jogilag egyaránt védendő életminőség iránti elkötelezettséget jelent.

- Gondolom, ezt már régebben is fölismerted, de kellett valami “lökés”.

- Egyre jobban látom a nagy építészeti disznóságok - amelyeket egy versemben "építészeti közbűntényeknek" nevezetem - elszaporodását a városban, miközben és ugyanakkor számos remek példa mutatja, hogy lehet jól és szépen, sőt dögösen is építkezni. Ehhez azonban az kellene, hogy ne a pénz mondja ki az utolsó szót, és ne az építtető álmai szabják meg azt, hogy én és az utódaim mit nézhetnek a városban. "Moloch, kinek épületei ítéletek!" - mondja Allen Ginsberg az XX. század egyik legnagyobb költeményében, az Üvöltésben. Nos, egyre több ilyen ítélet között kell, hogy éljünk, pedig nem vétettünk semmit.

- Hacsak azt nem, hogy hagyjuk.

- Akkor vétünk, ha ezt szótlanul tűrjük. Márpedig elég nehéz a nem-tűrés útjait megtalálni, mert a jelenlegi, egyoldalúan tőkebarát jogszabályok - talán nem teljesen véletlenül - a szakmai, városesztétikai szempontok érvényesítésére nem alkalmasak, amiként arra sem, hogy a lakókörnyezet szereplőinek kölcsönös érdekeit megfelelő korlátozásokkal méltányosan védjék.

- Persze az „ellenfél” - az építtető - is úgy gondolja, hogy neki jogai vannak. A saját telkén.

- Egyáltalán nem kívánjuk megakadályozni a foghíjtelek megfelelő beépítését és kívánatos hasznosítását, csupán azt szeretnénk elérni, hogy a közvetlen környezet értékei, valamint a hátrányosan érintett lakók érdekei és főleg biztonsága (!) ne sérüljenek. Mivel nem ez az első eset, amikor az adott környezetben élők, mellesleg ott is adózók érdekei vannak veszélynek kitéve, néhány lakótársammal megalapítottuk a Krayer-Ház Értékőrző Kört.

- Ez egy nagyon híres, jellegzetes épület, ha jól tudom, Ágoston Emil tervezte.

- Talán ezért is sikerült védnöknek olyan kiváló személyiségeket megnyernünk, mint Radnóti Sándor Széchenyi-díjas esztétát, egyetemi tanárt, Kapy Jenő építészt és főiskolai tanárt, valamint Buza Pétert, a jól ismert várostörténészt. A Kör minden vitás helyzetben a szereplők - önkormányzat, építtető, hatóságok, lakosság - konstruktív együttműködésének kialakításához próbál meg hozzájárulni. Csak a társadalmi szerepvállalás, valamint a lehetséges és szükséges lakossági és szakmai nyomásgyakorlás adhat valamiféle reményt arra, hogy a jelenlegi helyzeten legalább középtávon változtatni lehessen.

- Mik a legfontosabb kifogásaitok a tervezett létesítménnyel kapcsolatban?

- Alapvető aggályunk a városképileg védett, műemlék-jellegű Krayer-ház statikai biztonsága. Minden eddigi szóbeli és írásbeli szakvélemény biztosított arról, hogy az épületen bizonyosan repedések fognak keletkezni, ezek mérete megfelelő talajmechanikai előkészületek, illetve szerencse kérdése. Mivel háromszintes mélygarázs épül a szomszéd telken, a rendelkezésre álló iratok alapján nem látjuk biztosítottnak sem azt, hogy kár ne keletkezzék házunkban, sem azt, hogy a kárt az építtető dalolva és azonnal rendbehozza. Kifogásoljuk, hogy az építtető engedélyt kapott arra, hogy a saját telkét teljes terjedelmében öt és fél méter magasan beépítse. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a lakóházak határolta, hagyományosan utcaszintű udvarterületre valaki betol egy - meglehet, díszes - emelvénykolosszust. Ráadásul rajta - egy lakónegyed kellős közepén - egy nyitott úszómedencével és az azt kiszolgáló épületekkel. Épületes látvány és élmény lesz, a pancsizással együtt.

 Felháborító és városképileg káros a tervezett épület méreteinek szerénytelensége. A mi sarokházunk mellett - urbanisztikai konvenció, hogy a saroképületnek kell dominánsnak lennie - magassabb és mélységében szélesebb ház épül, mint a mienk. Így a környék legkeskenyebb foghíjtelkén keletkezik a legmagasabb és relatíve legterjedelmesebb épület - a maximalizálható extraprofit érdekében. Az új épület homlokzata 25 méter magasságig van engedélyezve, az érvényes homlokzatszámítási szabályok azonban lehetővé teszik, hogy ami papíron 25 méter, az a valóságban nem kevesebb, mint 32 méter magas homlokzatot alkosson.

- Mit értetek el eddig? Kaptatok már - például a hatóságoktól - valamiféle választ, vagy legalább jelzést arra, hogy érdeklődés mutatkozik a véleményetek iránt?

- Eddigi kapcsolataink a kerületi Önkormányzattal megalapozottak, korrektek és reményre is adnak okot. Az elsőfokú építési hatóság eljárása során tapasztaltak azonban lehangolóak. Számos írásos észrevételünkre még választ sem kaptunk, nemhogy érdeklődést tapasztaltunk volna. Lehet, hogy a hatóság hátán púpnak számítunk. Ezért is van rendkívüli szükség minden hasonló városönvédelmi szerveződésre. Nem akarunk épületekben megtestesült büntetőítéletek között élni.

Június 3. (péntek) Reggel arra ébredtem, hogy éppen kiürül a ház, mert Anikó, Milos meg a mamája elmennek. Valamiért azt hitték, hogy ma szabad napom van, és hagytak volna aludni. De nem volt szabad a nap. Bár kicsit lazábban dolgoztam, sőt elmentem a kínai piacra is, mert Wanda megkért, hogy vegyek neki egy hátizsákot. Találta - érdekes módon kicsit olcsóbban, mint legutóbb. Edének és Szonjának dinamós-akkumulátoros lámpát vettem, Milosnak egy csomó kisautót. Meg még persze trikókat, zoknikat, sőt világítós mellényt is. Nem csak akkor jó, ha elakadunk az autóval, és mondjuk, gumit szerelünk a padkán, hanem például biciklizésnél is életmentő lehet. Sőt: mondjuk ki, hogy életmentő. Különös tekintettel arra, hogy például Budapesten minden harmadik napon halálra gázolnak egy biciklistát. Mivel látom, hogy kivilágítatlanul (is) mászkálnak, szinte biztos vagyok abban, hogy ez is oka a sok balesetnek.

Volt egy nagyon jó jelenet. Odajött hozzám két lány, hogy vegyek tőlük egy kamerát. A bolti ára 168 ezer forint, de mivel lopták, odaadják ötvenért. Teljesen új volt. Mondtam nekik, hogy én nem nagyon vehetek ilyesmit. Miért, rendőr vagy? Nem, rosszabb: ha egyszer kiderül, hogy orgazda lettem, minden hitelemet elveszítem. Azt mondták, hogy nincs igazam, mert ezt nem valakitől lopták, hanem az egyik rokonuk egy áruházban dolgozik, és ezt ki fogják fizetni, mégpedig a dolgozók, akiknek a béréből levonják az árát. Kérdeztem tőlük, hogy nem gondolják-e, hogy vicces az érvelésük. Azt mondták, hogy nem, mert az más, ha valakitől ők ellopták volna, például úgy, hogy letépik a táskáját és elfutnak vele. Akkor igazam lenne, de így nyugodtan megvehetem. A végén már negyvenért is adták volna, sőt talán harmincért is. Teljesen hülyének néztek. Megkérdezték, hogy jobb lenne-e, ha azt hazudnák, hogy a barátjuktól kapták, de szakítottak, és most kell a pénz… Mert szerintük úgyse hinném el. Hát nem, az igaz.

Munka végeztével elmentem a Bazilikához a könyvheti vásárba, mert Kipke dedikált. Találkoztam pár kiváló íróval. Moldovával például, bár szerintem hirtelen nem ismert meg, csak úgy csinált. Jót beszélgettünk Békés Pállal. Kipkénél nagy forgalom volt. Szeretni való író, kár, hogy kevesen ismerik. Régi barátaim is eljöttek. Jó volt őket látni, meg kicsit beszélgetni. De a legjobb az volt az egészben, hogy három volt szerelmemmel találkoztam egy óra alatt. Kettővel beszéltem is. Akivel meg nem - bár közülük a legfontosabb volt az életemben -, őt nem mertem megszólítani, mert láttam, hogy nem ismert meg. Mégse illik, hogy egy pasi odamenjen valakihez, csak úgy. Hátha nem is akar velem beszélni. Bár most már sajnálom. Ő volt az első, igazi szerelmem. De nem is ez a fontos, hanem az, hogy ez mutatja, milyen nőket szerettem. Olvasnak például. Nagy dolog.

Én vasárnap, négy után dedikálok a Norannál, szintén a Bazilika előtt. Ha odaérek. (A Novellisták könyvét.)

Jól megbüntettek, mert elfelejtettem parkolójegyet venni. A Zichy Jenő utcában álltam. Jellemző: ha az Articsókába megyek, mindig ott parkolok. Igenám, de oda este nyolcra érek, amikor már nem kell fizetni. Eszembe se jutott, hogy az pénzes övezet. Bezzeg, amikor megláttam a zacsit, rögtön megláttam a parkoló-automatát is. Egy útba eső plázában befizettem a pénzt.

Aztán Szentendrére mentem, Wandáékhoz. Milos és a mamája ott alszanak, aztán reggel jönnek át Edével eperfesztiválozni. Mi Anikóval hazajöttünk. El tudom képzelni, miket gondolhatnak rólunk itt a környéken.

Június 2. (csütörtök) Reggel lyukasnak találtam az egyik első gumimat. Fülfújtam, vártam egy kicsit, de mivel nem eresztett le, elindultam. Lassan persze, és kétszer is megálltam ellenőrizni. Arra gyanakodtam, hogy - mint már egyszer - azért eresztett le, mert a kutya állandóan levizeli, rozsdásodik a felni, és ettől ereszt.

Bevittem Milost a bölcsibe. A kapu előtt még nyivákolt, mert jó egy hete nem volt már, de aztán, ahogy kiléptünk a kertbe, fölpattant egy motorfélére, és köszönés nélkül elporzott.

Értekezlet után elvittem a kocsit a gumishoz. Kiderült, hogy jókora vágás volt a gumi oldalán, és mindenki meglepetésére belső volt benne. Ilyet már elég régen nem láttam. A szerelő azt mondta, hogy így lehet egy darabig használni az eredetileg belső nélküli gumikat, de nem javasolja, mert baj lehet belőle. Így aztán vásároltam gumikat, mindjárt ugye kettőt, de eléggé barátságos áron. Ötezer volt darabja. És még márkás is, ha ugyan ez jelent még valamit. Szerintem kicsit használhatták őket, de ebből semmi nem látszik.

Rendkívül zűrös volt a munka, mert egyik írás se volt akkora, mint amekkora rendesen és esztétikusan belefér az oldalba, de aztán tanácsot kértem Horváth Pistától, aki elmagyarázta, miképpen oldhatom meg. Úgy is lett, ahogy mondta.

Aztán elmentem egy nagy pláza tetejére, mert ott várt rám Tamara, Marci, Milos, meg a mamája. Marci teljesen emberformát öltött már, szerintem pillanatokon belül beszél is. Nagyon aranyos volt, hogy Milos puszilgatta, amikor elváltak. Ez azért érdekes, mert nem mindig ilyen a kisebb gyerekekkel. Igaz, közben majdnem meg is fojtotta.

Ott volt Vujity Tvrtko is, akivel már régen találkoztunk, és nagyot beszélgettünk. Megpróbálta megérteni a családi viszonyaimat, de nem biztos, hogy az egészet át tudta látni. Gyönyörű gyerekei vannak. Egy szelíd, meg egy olyan, amelyik nem tud elmenni egy homokfolt mellett úgy, hogy ne hemperedne bele. És konok ábrázattal!

Aztán hazajöttünk Milossal, mert a mamája elment valami koncertre a barátaival. Érdekes volt, hogy Milos egész úton ádázul figyelt, és folyamatosan arra bíztatott, hogy mindenkit előzzek le. Itthon nagyot sutyorogtunk az ágyban. Arról, hogy a hullámok fölborítják a hajókat. Nem jutott eszébe az a szó, hogy „evezős”, de eljátszotta nekem, mire gondol. Aztán egyszercsak adott egy puszit, és elaludt.

A köztársaság becsülete

Két bizottság kezdi meg munkáját a héten. Az egyik a volt-, a másik a mostani miniszterelnök meggazdagodásának körülményeit vizsgálja. Bár az eddig megalakult parlamenti bizottságok is szinte mindig rendkívül fontos kérdésekkel foglalkoztak, munkájuk tétje szinte össze sem hasonlítható azzal, ami ettől a két testülettől elvárható. Abban vélhetően mindenki egyetért, hogy már önmagában is kínos, hogy egyáltalán volt ok és alkalom fölállítani ezeket a testületeket, hiszen – függetlenül az aktuálpolitikai indítéktól, a világ ma minden bizonnyal leghosszabb választási kampányától – a gyanú leghalványabb árnyéka is fölmerülhet a végrehajtó hatalmának csúcsvezetőinek múltjával kapcsolatban.

Miközben persze nem mindegy, hogy a vizsgálat tárgya az, hogy az illető államférfi, sőt történelmi személyiség – vagy legalábbis szereplő – hivatali idejében vagy azok kívül követett el kifogásolható cselekedeteket, mindkét esetben a köztársaság becsületéről van szó. Ha valamikor, akkor most elvárható, hogy a bizottságok tagjai ezt tartsák legfőképpen a tekintetük előtt, saját méltóságukat odáig emeljék, hogy képesek legyenek erőt venni politikai előítéleteiken, reflexeiken. Ha úgy tetszik, legyenek függetlenek, nem csak pártjaiktól, hanem eddigi önmaguktól is.

Olyan dokumentumot kell az országgyűlés elé terjeszteniük, amelynek alapján a polgár teljes bizalommal dönthet a jövő évi választáson. Ez olyan súlyú legyen, hogy ha azt az ítéletet hozzák, miszerint a két miniszterelnök múltjában nem találnak kifogásolni valót, akkor úriember soha többé ne hozhassa szóba Gyurcsány Ferenc privatizációs múltját és Orbán Viktor családi gyarapodását. Ehhez persze az kell, hogy a bizottságok akkora hitelt szerezzenek, amekkora még soha nem volt legújabb köztársaságunk történetében. Eben nem segít a fideszesek teátrális kivonulása az Orbán-bizottság első üléséről. Talán még visszatérhetnek.

Elvárható – a múlt, a bizottságosdi néha kínos történetének ismeretében -, hogy most az egyszer, és végre valahára ne arról szóljon a történet, hogy a felek egymás bizottságait figyelik, és attól függően segítik, vagy akadályozzák a munkát, hogy hol kell nagyobb ricsajt csinálni? Elvárható, hogy ne átlátszó eszközökkel építkező műbalhék sorozata legyen a vizsgálódás?

Azt hiszem elvárható, mint ahogy az is, hogy ez a két bizottság mindent megtegyen a parlament tekintélyének visszaszerzéséért. Mert ez is a tét. Mondom: a köztársaság becsülete.

2005. június 1. (szerda) Tegnap nem sikerült hazaérni. Estig dolgoztam a hivatalban, aztán elmentem Ákos öcsémékhez, mert ők vigyáztak Milosra, amíg a mamája színházba ment, én meg Fialával articsókáztam - Hann Endrével, Király Júliával, Kóczián Péterrel és Tamás Gáspár Miklóssal. Ott nagyon jól éreztem magam. Hogy a műsor milyen volt, azt soha nem tudom, egyszerűen nem érzékelem. De bízom abban, hogy ha én jól érzem magam, akkor talán mások is. Nagyon jó volt, hogy TGM a megszokott színvonalon tündökölt. Kicsit féltem, hogy esetleg megtöri az, ami történt vele. Szerencsére csakugyan nyugodtan a hátára írhatja, hogy „kinyalhatjátok”. Ha belegondolok, hogy ilyen ócska kis punyák, mint például Tomcat, kizavarnák az országból, és tényleg megtennék, ha tehetnék, jó, hogy nem tehetik. Egyébként meg inkább vele mennék. Nem valami rajongásból, hanem inkább szeretetből, mert noha pontosan látom a hibáit, sőt néha érzékelem a nehezen viselhetőségét, az ember mégis inkább ott lenne szívesen, ahol egy ilyen szellemű ember van, mint ahol szabadon tenyésznek a kisnyilaskások.

Utána még kaptam egy lemezt is egy nagyon kedves hölgytől. (The WATCHMAN - Paul Wilbur - élő felvétel a Cornerstone Templomban, San Antonioban) Valami olyasmit mondott, hogy ez a kedvenc lemeze, és annak adja, akit legjobban szeret. Ez nagyon megható. És nagyon el is találta, mert igen kedvelem a vallásos tárgyú szerzeményeket. Ez legföljebb azért különös, mert ateista vagyok.

Aztán még hazavittem Gabit, Normanka feleségét, aki megtekintette szerény produkciónkat, mert messze lakik.

Még akartam dolgozni, de pont azt a napot fogtuk ki, amikor az öcséméknél elromlott az internet.

Reggel rohantam a szerkesztőségbe. Alkalmam volt meghallgatni a rovatvezetői munkámmal kapcsolatos kifogásokat. Semmi baj - csakugyan elkövettem néhány hibát. Estig dolgoztam, aztán Szentendrére mentem, Wandáékhoz. Alkalmam volt rövid látogatást tenni az új Dalmátban, Gizinél. Ez most a Szamárhegy tetején van, remek hely, sokat leszek ott.

A vendégek közül valaki mesélte, hogy most Szentendrét az tartja lázban, hogy valami oroszok művészeti egyetemet akarnak létrehozni, és a helyi erők, köztük művészek erősen tiltakoznak. Azon az alapon, hogy elég volt negyven évig a szovjet uralomból, ne jöjjön oda az orosz maffia! Komolyan mondom, ennél rémisztőbb dolgot régen hallottam. Egyrészt: mintha nem lenne itt az orosz, a csecsen, az ukrán, a szlovák meg a szerb maffia. Másrészt: ezen az alapon azonnal ki kell tiltani az osztrákokat meg a németeket is, nem is beszélve a törökökről és a mongolokról. Komoly szociálpszichológia vizsgálatnak vetném alá azokat a csoportosulókat, akik ilyen zsigeri kórban szenvednek, és nem veszik észre, mit nyerhet, mit veszít a város, a környék. El se tudtam képzelni, hogy így gondolkodó emberek létezhetnek a látszólag szabad, virágzó szentendrei közegben. Aláírásokat gyűjtenek! Ócsárolják, fenyegetik azokat, akik ezt másképp gondolják. Legalábbis a hírek szerint. (Nem először hallottam, de csak most hittem el.) Ez még a leányfalusi verségetésnél is nyomorúságosabb. Vagy talán mégsem. Egyébként meg az lesz, hogy az oroszok viszik az egyetemüket Prágába.

Azon gondolkoztam, hogyan lehetne elmagyarázni - egyebek mellett neves művészeknek, akik a szellem fényét magasra emelik -, hogy mi léptünk először az oroszok földjére. Mégpedig azzal az egyáltalán nem titkolt céllal, hogy szövetségeseinkkel elfogalaljuk azt, az ott élő népeket pedig rabságra vetjük. A történet úgy fordult, hogy az oroszok, vagyis a szovjetek, visszaverték a támadásunkat, és végül legyőztek minket. Közösen szövetségeseinkkel vélhetően több embert és jószágot pusztítottunk el, mint amennyi embert megöltek és romboltak ők itt. Mi fogoly- és haláltáborokba vittük az ő katonáikat és polgáraikat, ők fogoly- és halált hozó munkatáborokba vitték a mi életben maradt katonáinkat és polgárainkat. Ahogy mi, úgy ők sem tartották be a háborús jogokat. Ahogy mi akartuk, úgy ők kényszerítették ránk a saját rendszerüket. Nem mondom, hogy a civil lakosság málenkij robotra hurcolása, és pláne a negyven évi megszállás bármivel igazolható, de vajon mi hogyan bántunk volna az ottani emberekkel, és hány évig tartott volna a magyar-német-stb. megszállás?

Meg kellene mostmár békélni. Belátni a bűnöket és elfogadni a következményeket. Megbocsátani a megbocsáthatatlan bűnöket, mert csak úgy várhatunk megbocsátást. Egy művészeti egyetem szelleme talán segítene, ha már a magas művészet szelleme tehetetlen.