Július 31. (vasárnap) Ma be kellett jönnöm, dolgozni, így szinte semmit sem tölthettem Dávidékkal. Amúgy is később ébredtem, mint terveztem, ráadásul arra a rémálomra, hogy rám bíztak valami rovatot, amibe ráadásul kell is írnom valami cikket, de fogalmam sincs melyik rovat lehet, mert elfelejtettem. Ébredés után hosszasan kellett győzködnöm magam, hogy hülyeség az egész.

Munka után elmentem Rómaira, mert ott várt Milos, a mamájával és Bencével, aki régi barátja. Nem maradtunk sokáig, mert bár igen izgalmas Petanque-meccseket játszottunk, olyan sok volt a szúnyog, hogy gyakorlatilag nem lehetett tőlük szabadulni. Nem is értem, hogyan lehet ennyi szúnyog egy városban. Végül az lett, hogy otthagytuk Bence biciklijét, és eljött hozzánk, aludni.

Július 30. (szombat) Ma Dávid és Mirkó jött ki és végre megismerkedtem Klausszal, plusz még a barátnőjével, Ágival is is. Kiváló, kedves emberek. Nagyon jó ebédféle volt, aztán lementünk a Dunára. Nem is az úszás volt a legjobb, hanem az, hogy van nálunk a parton egy hatalmas kötélre szerelt hinta, és azon nagyon jót játszotta Mirkó és Klausz. Csak a sok szúnyog zavart. Milost annyira féltettem, hogy fölállítottam a biciklim vázára, úgy hogy a kormányba kapaszkodott és így mentünk haza. Csak egyszer esett le, kicsit. Akkor átfogtam a hasát a bal kezemmel, a jobbal vezettem, így biztonságban hazaértünk. Este tábortűzeztünk, szalonnával, mindennel. Nagyot beszélgettünk mindenféléről. A gyerekek sátorban aludtak, Milos az ölemben el.

Július 29. (péntek) Az egész nap azzal telt, hogy szenvedtünk és készültünk arra, hogy este átjönnek Ákos öcsémék és Wandáék, mert ugye születésnapom van nekem. A legsúlyosabb az volt - számomra -, amikor elmentem Milossal bevásárolni. Voltunk lottózóban, postán, patikában, zöldségesnél, hentesnél, ábécében, meg még egy nénitől vettünk tizenhárom csővel kukoricából. Döbbenetes mennyiségű cucc volt a kosaramban meg egy nagy zsákban. És persze Milosnak hazafelé, a tűző napon eszébe jutott, hogy miért is ne zsibbadjon a lába. Ez magyarul annyit jelent, hogy vigyem. Nem vittem, mert nem is tudtam volna, de erre azt találta ki, hogy bosszúból nagyon lassan jön. Majdnem szétégtünk, de ő csakazértis csigának tettette magát.

Úgy volt, hogy átmegyünk Vácra, hogy Edének is vegyünk ajándékot - hiszen szintén hamarosan lesz neki születésnapja -, de úgy döntöttem, hogy erre már nem lennék képes a harminchét fokos melegben.

A kertben a kicsit műanyag medencénknél időnként lezuhanyoztunk, és ez segített valamicskét. Milos igen bátran ácsorgott a hidegzuhany alatt.

Cseke Gábor barátom ajándékba átküldte legújabb verseskötetét (Csíki csönd - hamarosan olvasható lesz e-book változatban, mert elkészítem.) Van benne egy vers, amit nekem írt:

Ébresztő

       Andrassew Ivánnak, Budapestre

Azt álmodtam hogy nem tudok aludni

Kerül az álom makacsul

Mint akit elhagyott a szerencse

S nem jut neki egy ártatlan csók

Se egy pohár víz se pár kanál lencse

A fetrengés volt mentsváram s a hajnal

Sehogy se jött el pedig

A várakozás túllépett minden határt

Mire elszenderedtem volna

Egy szomszéd valamit bőszen kalapált

Aludni kell de ha kínoz a bánat

Míg felébrednél úgy se

Alszol el s akkor minden hiába

Köthetsz szemedre sötét kendőt

Beleköthetsz az élő fába

És mégis alszom fújom hisz megfőtt a kása

Kóstoljuk meg talán

A következő percben lehet vályúba öntik

Jéghideg lakat füléhez ér a szám

S csak szálldosok egész lenttől a föntig

Este aztán megjött mindenki, sőt még Dávid is, akit holnapra vártam. Azt leszámítva, hogy végig verítékben fürödtünk, és még a szúnyogok is előkerültek valahonnan, minden nagyon jó volt. Kaptam egy öltönyt! Mondjuk ez nem volt meglepetés, mert a múlt héten már fölpróbáltam, de nagyon örülök neki. Nem mintha kedvelném ezt a műfajt, de bizonyos eseményekre kénytelen vagyok viselni. Eddig Ákos öcsémét kértem kölcsön. Most annyi változott, hogy egyforma öltönyünk lett. Meg is állapítottuk, hogy ez azért jó, mert illő módon jelenhetünk meg egymás temetésén. Kaptam még nyakkendőt is, valamint egy csodálatos gyűjteményt: Brigi sógornőm ötlete volt, hogy valamelyik könyvtárban kimásolták az 1952 július 29.-i Népszava és Magyar nemzet néhány oldalát. (Ezt másoknak is ajánlom ajándékötlet gyanánt.)

Például a Népszavában, a magyar szakszervezetek központi lapjában az volt az egész címoldalas vezető anyag, hogy „Ünnepélyes keretek között nyitották meg vasárnap a Lenin-csatornát, a kommunizmus első nagy alkotását”. Olvasható Saskov elvtárnak, a Szovjetunió flottaügyi miniszterének beszéde, valamint az ünnepi nagygyűlés résztvevőinek levele Sztálin elvtárshoz - akinek én bizony pár hónapig kortársa voltam.

A második oldal vezető írása arról szól, hogy „Álljon a területi verseny élére a bányász-szakszervezet nógrádi bizottsága.” érdekesség, hogy itt van a mozi- a színház és a rádióműsor is - televízió akkor még nem volt Magyarországon.

Sajátságos, de érthető, hogy a színházműsorban megemlítenek egy rádióközvetítést is. Nekem az egyik kedvencem volt gyerekkoromban a rádiós színházi közvetítés, és nagy kár, hogy ma nincs ilyen.

Talán majd még idézek ezekből az újságokból.

Végülis jó születésnapom volt. Kaptam egy csomó üdvözlő levelet is, ezeket köszönöm.

Július 28. (csütörtök) Amikor ezt írom, akkor már persze 29.-e van. Vagyis ötvenhárom éves vagyok - ha jól számolom. Cseke Gábor barátom meg hatvanhárom - nem is olyan régen kiderült, hogy egy napon születtünk. Isten éltesse! Ameddig jó neki. Ma egyébként annyira nyomasztónak találtam a világot, hogy kivételesen, ha bárki megkérdezte, hogy vagyok, megmondtam neki, hogy rosszul. És ha pechére tovább kérdezett, hogy egészségileg-e és az élet dolgaiban is, akkor megmondtam, hogy minden szar. Úgy, ahogy van. Kivéve a gyerekeimet. Ez azért szokatlan, mert eddig hivatásos jóllevő voltam, maga a kicsattanó optimizmus. De csak azért, mert ugyan csakugyan borzalmas az életem, mindaz, ami jó benne, ezt fölülírja. De ilyen melegben, mint amilyen ránk nehezedett, nem lehet derűlátó az ember. Állandóan azt éreztem, hogy perceken belül meghalhatok, és mégsem illik hazugságban.

Július 27. (szerda) Érdekes nap volt, mert időnként azt éreztem, hogy mindjárt elpusztulok. De aztán mégsem. Néha annyira meleg volt, hogy attól tartottam, hogy ha mozgok, akkor mindjárt baj lesz. A testem bizonyos részei, például a lábam ujjai furán viselkedtek. Nem zsibbadtak, hanem szurkáltak. Nem tudom, mi lehet, de gondolom, valami vérellátási zavar. Ritkán fordul elő, de most megfogadtam a jó tanácsokat, és direkt ittam. Amennyi belém fért. Tegnap szereztem Mirkótól meg a mamájától alkoholos törlőkendőket. Nagyon jót tesz, ha lemossuk ilyennel az arcunkat. Nem az izzadtság, és az abban nyilván mindenki bőrén megjelenő zsír miatt, hanem azért, mert a sőt jól eltünteti. Bizonyos konstellációk esetén szabályosan kitapintható sókristályok nőnek a homlokomon. Ha megérintem őket, szinte karcolnak.

Amúgy a lehető leggyorsabban elvégeztem a munkámat, beleértve azt is, hogy írni kellett. Sebes Gyuri, aki nálunk a vezető publicista, kicsit pihen, így aztán kénytelen vagyok írni. Szerencsére ma kevésen kerestek telefonon - valahogy a jó Szász István beszélgetett az olvasókkal. Nem mintha nem szeretnék beszélgetni velük, csak ma volt kicsit sűrű a program.

Azért is siettem, mert úgy volt, hogy Milos a mamájával és az ő barátnőjével strandra megy., de ez valahogy nem jött össze. Arra gondoltam, hogy estefelé menjünk egy a pócsmegyeri tóra. De mire hazaértem, szinte teljesen lepukkantam. Kaptam is kis szemrehányást ezért, de mit tegyek, ha még a saját ötleteimnek se tudok megfelelni?

A jó focis

Ha valakinek mondjuk pártitkár (is) volt az apja a szocializmus idején - vagyis lokális szinten lerohanta a helybéli népet, aztán rá is telepedett -, így aztán lehetett tőle örökölni ezt-azt, akkor vajon genetikai vagy inkább történelmi meghatározottságai miatt alkalmas-e jobboldali nemzteti fordulat végrehajtására, vagyis annak vezénylésére?

Ha ugyanez a papa ügyesen privatizálta az állami tulajdont, akkor ezt az átállási ügyességet a fia genetikailag örökölte-e? Ha igen, akkor vajon tud-e kormányzóként „másfajta gondolkodásmódot, másfajta szaktudást” magára erőltetni, mint az amelyik csak ahhoz ért, hogyan kell „egy forintból kettőt csinálni. Különösen egy állami forintból két magánforintot”? (Mindegy is, hogy pártközeli cégekről, dolomit- vagy szőlőbányászkodásról van-e szó.)

Ha valaki genetikailag úgy alakult, hogy a politikában bizonyítottan és vállaltan nem képes másképp gondolkozni, mint egy - amúgy kiváló - focista, vagyis például „egész pályás letámadásban”, elgondolkozik-e legalább néha azon, miért az bújik elő belőle, hogy pont a baloldal szokott rárontani a nemzetre? Vajon genetikusan öröklött szelektív történelmi emlékezet van a fejében és a lelkében? Mert a rárontás dolgában teljesen igaza van, ám eszébe juthatna, hogy legalábbis mindkét oldal szokott itt rárontani. A halottakat most ne számoljuk, ne arányoljuk, mert ízléstelenség lenne. De vajon miért éppen Kun Béla meg Rákosi jut eszébe?

Csak nem ugyanazért, amiért a „tőről metszett” kifejezés is. Nyilván véletlenül a liberálisokra vonatkoztatva, akik most úgy tesznek, mintha baloldaliak lennének. Csak nem ugyanazért, mert az őt szinte genetikailag is meghatározó keresztény-nemzeti középosztálynak - amelynek tagjai persze nem voltak restek például párttitkárságot vállalni - az egyik kedvenc sutyorgó témája volt a tőről metszett zsidógyerek, vagy viccesebben bibsi? Én abban a társadalmi rétegben nőttem föl, tudom, miről beszélek. Sőt azt is, hogy a „tőről metszett” kifejezést nem is használták másra. Nyilván körülmetélés volt a humorforrás.

Genetikailag zavaros a mi emberünk, vagy nagyon is tudatosan, mert ebben a zavarosságban lehet aztán kicsit genetikázni. Jobb helyekről persze - például Európában - ilyesmiért mindenhonnan kinézik a politikust. Itt lehet bármit beszélni. Elvégre Csurka elgyöngült, és egy - amúgy kiváló - focista köteles játszani a B-középnek, pláne a B-középosztálynak is.

Július 26. (kedd) Egész nap folyamatosan rosszul éretem magam. Aztán rájöttem, hogy a mostani meleg nagyon sunyi. Nem igazán süt a Nap, viszont magas a páratartalom, és a meleg is. De valahogy optikailag hűvösnek tűnik az idő. Közben az irodámban hatalmas a huzat, amitől meg is fázhatok. Bár az is lehet, hogy ez megszűnik, mert Szász Pista szerzett valami ventillátort. Kicsit unom, hogy a mi mérsékelt égövi időjárásunk állandóan olyan, hogy túl kell élni.

Ha nem is gyorsan, de még világosban végeztem. Átmentem Ákos öcsémékhez, ahol Milos és a mamája várt. A hír az, hogy Mirkó unokaöcsém is blogger lett. Igazából ez azért érdekes, mert Dávid fiamnál már megfigyeltem, hogy a blog milyen jót tesz, hiszen kénytelen megtanulni írni, fogalmazni. Kíváncsi vagyok, hogy Mirkó hogyan fejlődik majd.

Más nem nagyon történt ma.

Rárontók

Az, hogy a Fidesz hirtelen megtalálta a miniszterelnököt és a cégeit, és azt harsogja, hogy dehogyis adta át a vezetést, meg mekkora nagy támogatásokat kap, természetesen nem véletlenül időzült mostanra, bár eredetileg az Orbán-féle szőlőprésből való kibújáshoz gyűjtögettek bombasztikus adatokat. De jók azok most is, hiszen egyre hangosabb az ország attól, hogy Orbán Viktor hol távol külföldön, hol a lelki belkülföldön beszél egyre velőtrázóbbakat. Remek taktika ez, hiszen ha nem is igaz, amit Gyurcsány és a cégei kapcsolatáról harsognak, akkor is jó elterelő, védekezni kell, és még tán a választásokig is marad valami belőle az emberekben.

Orbánnak nagy szüksége van a bombasztikára, és nem egészen sikertelen. El kell feledtetnie, hogy az utolsó igazi, hatalmas politikai bukás Magyarországon december elején esett meg, amikor a nép nem szavazta meg a kettős állampolgárságot. (Természetesen emlékszem az elnökválasztásra, de ott nem a nép döntött, hanem a kormányzó pártok követtek el rituális harakirit választóik megdöbbenésére, és mégiscsak a lesipuskás Fidesz jött ki a legmocskosabban a dologból.)

Hogy a baloldal rárontott volna a népre december elején? Ez azért fura Orbán szájából, mert Kövér László, az ő másik szája másképp beszél. Kiderült: gyakorlatilag Gyurcsány és csapata vele volt szinte egy véleményen - amint ezt a múlt héten megtudtuk. Az más kérdés, hogy erősen szépséghibás volt a miniszterelnök szereplése a kampányban. Meg fölösleges is, mert aki egy kicsit is ismeri a magyarországi embereket, biztosan tudhatta, hogy egy olyan lepusztult országban, ahol például szinte mindenki románozza az erdélyieket, úgysem lesz érvényes a népszavazás.

Orbán nagyon jól látja - mert ki kell mondania, hiszen folyamatosan a most éppen „nemzeti” baloldaliak felé is gesztikulál -, hogy vélhetően a baloldaliak tízezrei szavaztak a kettős állampolgárság mellett. Én is, és a környezetemben szinte mindenki. Ebből viszont az következik, hogy nem a baloldal rontott rá a hazára, hanem a jobboldali szavazók sunyiskodtak. Kisompolyogtak Orbán mellől és alól, és cserbenhagyták szeretve tisztelt nemzetvezérüket.

Ezt hangoskodással, kunbélázással, gyurcsányozással, cégezéssel, nemzetizéssel lehet fedni, de azért jó, ha Orbán Viktor nem feledkezik meg arról, hogy a derék népnemzete bármikor kiszalad alóla. Például akkor, ha a vezér megfeledkezik magáról, és túl balra oldalaz.

Július 25. (hétfő) Ma úgy jártam, mint rendszeresen, ha új telefonhoz jutok. Gyakorlatilag az egész napomat a beprogramozással töltöttem, ami praktikusan folyamatos piszkálást jelent. Az ember időnként fölkapja az új jószágot, megnéz benne valamit, aztán állít, kipróbálja, megint állít, megint kipróbálja, aztán lerakja, hogy öt percen belül újra fölkapja. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy ez az IPAQ egy csodatelefon, bármit, még egy rovatot is irányítani lehet a segítségével, de még arra is jó, hogy cikkeket írjunk vele. Csodás billentyűzete van. Na jó, abbahagyom, mert túláradok. Csak annyit, hogy hónapok óta szeretnék ilyet.

De az igazi csoda az, ahogy hozzájutottam. Mindenkinek mindig mondogattam, hogy ilyet szeretnék. A kollegáim egyszercsak azt mondták, hogy miért nem fordulok Zs.-hez. (Nem írom le a nevét, mert nem hatalmazott föl.) Mert ő mindent tud az ilyen masinákról, és például azt is, hogyan lehet a legkedvezőbb konstrukcióban megszerezni. Bementem hozzá. Mondtam, mit szeretnék, hogyan lenne jó nekem kifizetni. És akkor nem azzal jött, hogy hát majd meglátjuk, körülnézek, kérek ajánlatokat, de nehéz lesz ám, hanem: holnap megmondja. És akkor nem az jött, hogy elkezdte volna misztifikálni a szerepét, és én hetekig bemászkálok hozzá, hogy nem akarom zavarni, de mi van már…, hanem másnap, ahogy ígérte, meg is mondta, hogy már hozzák is a telefont. Én még ilyet nem láttam. Az lenne jó, ha mindenhol ilyen emberek intéznék a dolgokat. (Sőt, azt is megtette, hogy a saját, személyes kedvezményét bele tette, így még annál is olcsóbb lett, mint amit előző nap mondott.)

Az internet történetében ez annyi forradalmi változást hoz, hogy megpróbálom ezt a naplót az ilyen masinákon is könnyen olvashatóvá tenni. Vagyis egy kicsit lebutított változatot teszek egy könnyen megtalálható oldalra, kicsi képekkel. Gondolom, a jövő héttől működik majd. (Bár már most is tesztelhető: http://andrassew.try.hu)

Estefelé értem haza, és hamarosan kettesben is maradtunk Milossal, mert a mamája elment értekezletre. Nagyon jót játszottunk a kertben. Kitalálta, hogy föltekeri a hintát, és belehasalt a székébe, úgy pörgött. Elég sokáig bírta, de aztán meg is szédült rendesen. Aztán tollasoztunk. A többi lapdajátékhoz képes nem nagyon megy neki, de azért a végére sikerült párszor eltalálni a… mégse mondanám azt a tollas izét lapdának. Megfürdettem, közben készítettem neki tejbedarát, amit valamiért gríznek is mondanak. Bár Milos következetesen tejberizst emleget. Amikor lefektettem, kért még teát. Mondtam neki, hogy már nem adok többet, mert három pohárral ivott. „De csak tedd ide az ágy mellé.” Mondtam, hogy, ha elalszik, odateszem. „Jó, akkor elalszom.” És abban a pillanatban el is aludt.

Július 24. (vasárnap) Ma jó nap volt, mert elmentünk Leányfalura, a Találka fesztiválra, amit úgy szánnak, hogy ezután minden évben lesz. Nem is bánnám, mert igen nívós, jót tenne a környéknek. Nem tudom pontosan, hogy kik szervezték, de tetszik benne, hogy miközben semmi nagyzolást nem látok a műsorfüzetben, gagyira sem leltem. Amúgy nagyon szerencsés a helyszín megválasztása, a Körház büfé mellett van egy kis katlan, ami arra is alkalmas, hogy pici vásár legyen ott, meg arra is, hogy nézőtér gyanánt lepjék el az emberek. Az egész olyan volt, mint egy nagyobb kerti találkozó, műsoros buli, amin nem kellett jópofizni meg feszengeni a házigazdának.

Bábszínházra értünk oda, de azt nem néztem, mert Rohonyi Gáborral beszélgettem. Vagyis tulajdonképpen kértem a fölvételemet a helyi dobzenekarba. Őt már régebbről ismerem, és amióta a tévében arról mesélt, hogy ők ott a Duna partján össze szoktak jönni dobolni, olthatatlan vágyat éreztem, hogy esetleg én is eljárhassak. Jeleztem neki, hogy sem hallásom, sem ritmusérzékem nincs, de úgy találta, hogy ez nem lehet akadálya annak, hogy velük dübörögjek. Viszont kellene egy dob. Miután számos jótanácsot meghallgattam arról, hogy hol is kellene megfelelő hangszert venni, hamar megoldódott a gond, mert az éppenséggel a saját falumban dolgozó Béres Kézműves Műhely kirakodó asztalánál Gáborral meg is találtuk a legalkalmasabbat: egy bütykös táltosdobot, amit azonnal meg is vettem. Csodás hangja van, azonnal bele is szerettem. Így most már szinte semmi akadálya annak, hogy úgy másfél hét múlva magam is fölvegyem a ritmust. Valamiért úgy gondolom, hogy ez jót tesz majd. Hogy mimnek, azt még nem tudom. De tulajdonképpen bármelyik porcikámra ráfér, hogy valami jót tegyen neki.

Aztán találkoztam, kicsit beszélgettem Mácsai Pállal, aki föllépéshez készülődött Huzella Péterrel. Valahogy nem találták alkalmasnak a helyszínt arra, hogy a Villon verseket vásári forgatagban, hancúrozó gyerekek között adják elő. Végül arra jutottak, hogy átmennek a közeli kultúrházba. Ott aztán kiderült, hogy teljesen igazuk volt: ez egy igen magas színvonalú, rendkívül gondosan kimunkált előadás, ami teljes figyelmet követel. Nem csak a művészektől, hanem a közönségtől is. Az egyetlen zavaró tényező Milos volt, akit ki is vitt a mamája. Mácsai és Huzella fergeteges volt, amit persze eddig is tudtunk, és hála Istennek, a terem is megtelt. Lett is vastaps, rendesen. (Készítettem róluk fényképeket, de valamiért egy sem sikerült.)

Mácsaival volt már alkalmam hosszasan beszélgetni. Számos színészt ismerek, de fölkészültebbel, mélyebben elemzővel, nem tudom, találkoztam-e. Ez sugárzik ebből a Villon-műsorból is. Az egy kicsit meglepett, hogy milyen jól tud gitározni - bár nyilván Huzella vezeti a kéttagú zenekart. Annál is inkább, mert a megzenésítések az ő munkái. Amúgy nagyon jók. Aki még nem látta őket hármasban Villonnal, pótolja be. Megér egy órát.

Aztán elszaladtunk Wandához bicikliért - Milos Anikóval Leányfalun maradt. Hamar fordultunk. Még megnéztük a NarcoPolo világzenekar koncertjét. Volt ízlésvita róluk, de nekem tetszett, amit produkáltak. Bár az is igaz, hogy közben kicsit lekötötték a figyelmemet a csodálatos tűztáncosok, meg a gyerekek. Köztük az enyém is, aki szerzett egy kétkerekű, támaszos biciklit, és konokul tanult vele közlekedni. (Vehetek egyet hamarosan.) Árpásy Miklóssal - akiről már volt szó ebben a naplóban, amikor a vakok tandemeztetéséről írtam - néztük. Gondolom ő a Dunakanyar legjobb biciklizés-szakértője: elismerően tekintett Milosra.

Mint mindenki, mert példátlan hódításokra ragadtatta magát. Gyakorlatilag nem volt olyan szemrevaló kis- és nagylány, valamit fölnőtt nő, akinek ne udvarolt volna igen sikeresen. Csak hogy érzékeltessem, hogy három és fél évesen mire képes: még a kézcsókot is bedobta.

Ja és még közben beszélgettem Badár Sándorral is, aki nem csak föllépett a fesztiválon - nem ma -, hanem kicsi lovacskáival is a gyerekek szolgálatára állt. Mivel nem tudtam, hogy nem csak kiváló humoristaféle, hanem mutatványos is, csodálkozásomnak adtam hangot. Szépen beszélt a lovakról. Megkaptam tőle a most megjelent Jappán című könyvét (így két pövel), amit hamar el is olvasok.

A nők biciklivel jöttek haza, mi Milossal autóval. Amíg én becsuktam a kaput, ő egyedül bevánszorgott a konyhába, majd ott helyben lefeküdt a padlóra.

Július 23. (szombat) Reggel persze arra ébredtem, hogy a kicsi fiam megérkezik a motorjával az ágyamhoz, és csak úgy beugrik. Aztán pár percet fészkelődött, ami nagyjából annyit jelent, hogy reggeli torna gyanánt rám áll, és megmutatja, milyen jó egyensúlyozó művész. Aztán bekapcsoltatja a tévét. Tíz percig fészkelődik rajtam, hogy szögből nézze a mesét, aztán közli, hogy mégis inkább éhes, és kakaót inna. És akkor nincs tovább: föl kell kelni.

Amúgy a nap jól telt. Jó nagyot beszélgettem a Skype-programmal Gyuri barátommal, aki Ausztriában nem csinál semmit pár hónapig, mert a felesége ott ösztöndíjas és a csókák életét tanulmányozza.

Aztán úgy volt, hogy elmegyünk Leányfalura mindenféle koncerteket hallgatni, Milossal, a mamájával és Anikóval, de aztán kicsit belázasodott Milos. Persze én maradtam vele itthon, mert el kellett vinni azt a tandemet, amivel tegnap jöttek haza az éjszakában ugyanonnan.

Olvastam néhány figyelemre méltó hírt. Ez például pillanatok alatt hatással lehet a magyar viszonyokra, ha itt is bevezetik:

Az amerikai cégek immár több mint fele végez rendszeresen vagy szúrópróbaszerűen drogteszteket alkalmazottain. A vizsgálatokat a vizelet összetételének elemzésével végzik. Egy felmérés szerint az újonnan meghirdetett állásokra jelentkezőknek már több mint a 60 százaléka átesik a vizeletvételes drogteszteken. A cégeket több megfontolás is vezérli a vizsgálatok rendszeresítésénél. Egyrészt rontja a vállalat imázsát, ha kiderül, hogy néhány alkalmazottja drogfüggő. Másrészt kimutatható, hogy egy drogfüggő alkalmazott (még ha csupán marihuánát fogyaszt is) egyharmaddal kevésbé termelékeny, mint "tiszta" társa, 3,6-szer olyan gyakran válik munkahelyi baleset áldozatává, és ötször olyan gyakran okoz munkahelyi balesetet. (Handelsblatt)

Más: Eddigi ismereteink szerint az egyiptomi piramisokat mészkőtömbökből készítették, ám egy feltételezés szerint az egyiptomiak antik betonból öntötték ki a piramisokat.

Joseph Davidovits francia kémikus viszont azt állítja kutatásai alapján, hogy a tömböket mindig a helyszínen öntötték speciális antik betonból. Ehhez a homokalapú mészkövet zsákokban vitték a leendő piramishoz, ott vízzel, nátronnal és agyaggal keverték össze, és fazsaluzat között alakították ki a szükséges méretű és alakú tömböt.

A lap szerint a kémikus saját kísérletei azt a meglepő eredményt adták, hogy ez a "mészkőbeton" már négy óra alatt kikeményedik és terhelhető. Az ősbeton lényegesen stabilabb, mint mai, portlandcementtel előállított utóda.

Ez azért érdekes, mert terveztem, hogy egyszer a nagy építőipari cégeknek afféle tendert írok ki, amelyben ajánlatot kérek piramis felépítésére. Kíváncsi lettem volna, mennyibe kerülne, és milyen logisztikai szervezést igényelne ma, a mai eszközökkel, magyar viszonyok között egy ilyen építkezés. Talán még így is érdekes lenne, de már nem annyira. (Feltéve persze, hogy Davidovits úrnak igaza van.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kivel reggelizne együtt?”: Először is magammal, mert nagyon elítélhető módon nem szoktam reggelizni. Ha arra próbáltok célozni, hogy egy bizonyos Bush nevű emberrel akarnék-e, hát az eléggé körülményes lenne, mert én ugyan be nem lépek az országába addig, amíg vízumkényszer van érvényben ellenünk. Ha erre jár, és pont Tahitótfaluban akad dolga, és nincs otthon, akit keres, netán esik az eső, persze vendégül látom, és kap reggelit is. A mamája egyébként járt nálunk, nagyon kedves asszony, szívesebben látnám őt, mert nem indított háborút hamis ürüggyel, és nem felelős emberek tízezreinek pusztulásáért. Elbeszélgetnék vele a gyereknevelésről. Hátha rájövök, hol hibázott.

Július 22. (péntek) Ma hajnalban keltem volna, ha nem aludtam volna el. Így kicsit megkésve indultam a Balatonra, hogy hazahozzam Milost és a mamáját. Még dél előtt odaértem, aztán átmentünk egy tanyára, ahol nagyon kedves emberek élnek. A fővárosból mentek el A Káli-medence szélére, kavicsos földút vezet a földjükre, villany nincs, csak aggregátorból és napaelemből, kecskéket tartanak meg tyúkokat. Nagyon jól éreztem ott magam. Aztán visszaindultunk, Szilveszterékhez - aki Milos Bácsikája - és két napja tette le a pilótavizsgát. Mégpedig nagy szélben, nehéz körülmények között. Eddig csak arra a kérdésre kellett gyakran válaszolnom, hogy a híres pilóta testvére vagyok-e, most már majd az is fölmerül, hogy netán a híres pilóta sógora vagyok. Úgy látszik, engem ilyen röpködő, szárnyaló emberek vesznek körül. Apám is az volt, sőt volt olyan pillanat, amikor ő volt a világ legfiatalabb utasszállító pilótája. Meg olyan is, amikor a Magyar Repülő Szövetség ügyvezető elnöke volt. Aztán ott van például Pápai Gábor, a karikatúrista, rovatom nélkülözhetetlen tagja, aki meg ernyővel szárnyal. (Nem ugrál, hanem röpköd.) Sportpilóta volt Normanka és a felesége, Gabi is. Mindig sajnáltam, hogy én nem röpülhettem. Igazából nincs bennem annyi szorgalom, szenvedély, fegyelem és kitartás, mint ami ehhez kell - na meg nem látom a színeket, tehát amúgy is alkalmatlan vagyok. Eléggé közelről láttam, hogyan kezdte Ákos öcsém vitorlázógépek tologatásával tizennégy éves korában, aztán hogyan lett belőle vitorlázó-, aztán mezőgazdasági pilóta, aztán utasszállító, aztán kapitány, aztán oktató, aztán a MALÉV Kiképzőközpontjának vezetője, meg még mi minden. Iszonyatos mennyit kellett tanulnia. Nem tudom, van-e még olyan szakma, amelyikben párhavonta - ha jól emlékszem, negyedévente - a teljes tudásról számot kell adni. Azt hiszem, ez nagyobb stressz, mint maga a repülés. Arról már nem is beszélve, hogy az egészségükre mennyire kell vigyázni, mert pillanatok alatt letilthatják őket. Szóval ehhez nekem semmiképpen nem lett volna erőm.

Bár éppen most nézegettem, milyen hihetetlenül szorgalmas ember vagyok - legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire lustának találom magam -, mi mindent írtam össze az utóbbi években. Például ezt a naplót. Ma olvastam, hogy a GoldenBlog versenyen második lettem az úgynevezett énblogok kategóriában a közönségszavazatok alapján. Íme a teljes lista, már csak azért is, mert számos ponton megegyezik az értékítéletemmel, ami eddig abban mutatkozott meg, hogy némelyekből hetente idéztem. Ha bármelyik másikból nem, az nem azt jelentette, hogy nem tartom azt jónak, hanem csak arra utal, hogy nem voltam és vagyok személyes kapcsolatban a szerzővel.

Tehát a lista: Hírblogok: 1. Hírbehozó 92 2. Pocakos News 61 3. Kisvárosi Webnapló 51 Fotóblogok: 1. Budapest Underground 179  2. Malac képek/Pigtúrák 61 3. PixelTigris 60 Énblogok: 1. Combfiksz 56 2. Andrassew Webb Napok 52 3. Szakács Béla Naplója 44 Közös blogok: 1. Szánalmas.hu 162 2. Sesblog 84 3. Weblabor 75 Tematikus blogok: Kiccsaj meg malac 92 Machomedia 82 Élőben a városból 66 (A cím után a számok a szavazatok számát jelzik.)

Nagyon őszintén: örülök Combfix közönség-győzelmének. Sokszor olvasom, nagyon-nagyon jó, meg is érdemli, hogy szeressék. (Jóval többen olvassák, mint engem.) Írtam is neki, hogy gartuláljak. Bár azt elfelejtettem megkérdezni, hogy neki is több százan jelezték-e, hogy mindenképpen szavaznak rá, mert én annyi levelet, üzenete, szóbeli bíztatást kaptam, hogy annak alapján háromszor annyi szavazatot kellett volna kapnom, mint amennyien Combfixet megtisztelték. Nem tudom, minek beszélnek annyit az emberek. (Nyilván: mert elvárom tőlük.) Gondolom, akik meg nem beszéltek, azok nagyon kedvesen vették a fáradtságot és szavaztak rám. Nem is tudják, hogy mennyire megtisztelő ez.

Este csak kettesben jöttünk haza Milossal, mert a mamája Anikóval elment valami Körbüfébe, Leányfalura, ahova biciklizés közben szoktak betérni. Annyira jó volt megint fürdetni a kicsi gyerekemet, meg elaludni vele. Kedves volt, az anyja után se nyávogott, csak piskótát követelt. Persze nem volt itthon. Majd kap holnap. Ja, ma úgy mutatkozott be Szilveszter apósának, hogy ő „Rettentő Fülöpke”. (Azért Fülöpke, mert két neve van: Milos Fülöp.)

Július 21. (csütörtök) Furcsa nap volt. Reggel bevittem Anikót, aztán elmentem a kínai piacra, mert elromlott a barlangász lámpám, amit az éjszaka sötét barlangjában biciklizés közben használok. Alighanem Milos vethette földre. Rendkívül praktikus jószág, sokkal jobb, mint ha a lámpa a bicikli kormányán van. Szerintem. Olyat vettem, amelyiken háromféle fényerő van, és egy igazi kis reflektor. Ezen kívül még beszereztem világító mellényeket is. Az egyiket este Anikónak adtam, mert aggasztóan vonzódik az éjszakai bringázáshoz.

Nagyon gyorsan kellett dolgoznom, mert negyed kettőre ferezisre hívtak be. Bár rosszul végződött, nagyon érdekes volt. Kedves nővérkék készítettek föl lelkileg és fizikai értelemben is. Például, hogy szóljak, ha zsibbad a szám, mert hiába várom, hogy elmúljon, meg efféléket mondtak. Aztán belém vezették a csöveket. (Persze tudni kell, hogy én nagyon félek a tűszurkálástól. De megoldom: nem nézek oda.) Annyira profik, hogy jóformán semmit sem éreztem, és utána se. Az egyetlen kellemetlenség, hogy nem mozgathatom, nem hajlíthatom be a karomat. Nagyjából fél óráig rendesen ment minden, a legcsekélyebb panaszom sem volt, nagyon vidáman beszélgettünk mindenféléről. Főleg persze Dávidról. Aztán valami menetközbeni minőségvizsgálat kiderítette, hogy túl sok a fehérvérsejt a véremben. Pedig egy hete még nem volt. Azóta se lettem beteg, nem fáj semmim, bár reggel erősen tüsszögtem, tehát esetleg valami allergia lehet az ok. Mondta a nővér, hogy abba kell hagyni, mert ugyan nem kóros a fehérvérsejt-szám, de annyira azért magas, hogy ne lehessen belőle vérkészítmény. Igazán sajnáltam. Remélem, nem szenved hiányt emiatt egy kisgyerek. Most két hétig nem hívnak, aztán megint megnézik a véremet. Hátha jobb lesz.

Elmentem Dávidnak születésnapi ajándékot venni. Egy olyan rádiót kért, amelyikben nem is kell elemet tartani, mert kurblival fölhúzható. Ez környezetvédelmi szempontból nem elhanyagolható, hiszen nem használ olyan elemet, ami aztán szinte fertőzi a talajt. Persze bele lehet tenni. De száz tekerésből húsz percig kiváló minőségben lehet hallgatni. Ezt onnan tudom, hogy természetesen magamnak is vettem egyet. Az a baj, hogy ha én meglátok valamit, ami zseniális, nem tudom otthagyni. Ja és még lámpa is van benne! Persze egész este ezzel játszottam.

Hamarosan hozzájutok álmaim telefonjához is.

Délután hatalmas erőt vettem magamon, és kitakarítottam az autónkat. Sajnos, ahol gyerek van, ott hullik a forgács. Például morzsa képében. Le is mostam. Most ragyog a sötétben.

Július 20. (szerda) Ma volt a nagy nap: eredményt hirdettek a HVG GoldenBlog versenyén. Még csak említésre se találta méltónak - a zsűri egyetlen tagja sem - ezt a naplót. Azért sajnálom, mert azokat, akiket ismerek közülük, többnyire nagyra becsülöm. Ez van. Tényleg örülni kell annak, hogy a százas listába bekerült. Egyébként meg egyetértek a zsűrivel: azok, amelyeket kiválasztottak, jók. Persze tudnék példának hozni ugyanolyan jókat, de az meg hülyeség, mert ilyen a verseny, ha nem az időt, a távolságot, vagy a fölemelt súlyt mérik. Ritka, hogy a pontozásos mérkőzés eredményével mindenki egyetértene. Nem is kell. Így szép az ember.

Ma amúgy is jó napom volt, mert hatalmas összeget küldhettem az APEH-nek. Összesen kétszáz forintom maradt a végén, meg egy csomó fémpénz, de azokat nem számoltam össze. Mégis inkább úgy döntöttem, hogy nem várok pár napot a befizetéssel, mert bármi lehet belőle. A kedves büfés hölgy jóvoltából sikerült hitelre reggeliznem. Aztán délutánra szeretem egy kis pénzt, és visszaadtam

Hazafelé bementem a Mekdónátba - ahogy Buba nagynéném mondta -, és ettem két sajtburgert. Ez nem érdekes, hanem az, hogy amikor befejeztem, szépen összeszedtem a szemetemet és tálcástul föltettem a kocsira. Aztán megpróbáltam bejutni a vécébe, hogy kezet mossak és pisiljek - aztán ismét kezet mossak, persze. Ámde zárva volt az ajtó. Fölfedeztem egy ábrás feliratot, amiről az derült ki, hogy csak a számlát található számkód beütése után nyílik ki. Vagyis: aki ne fogyaszt, és nem fizet, az ne is pisiljen. Persze én már kidobtam a számlát, és nem volt kedvem megkeresni a szemétben. Úgy alakult, hogy ez volt az utolsó látogatásom Mekiben. Azt gondolom, hogy a világ egyik leggazdagabb cége bírja ki, ha száz emberből öt olyan használja a mosdót, aki nem vett semmit. Ráadásul valamikor életében már biztosan vett. Vagy vesz ezután, mert pisálni osonva kedvet kap egy hamburgerhez. Egyébként meg nem véletlenül soroltam a pisilés szerintem helyes sorrendjét. Ezzel a McDonald’s tulajdonképpen az elemi higiéniai szabályokat sérti meg. Bár ezt nyilván nem nagyon tartjuk be, de az nyilvánvaló, hogy úgy egészséges, ha például a gyerekünk - főleg kézzel való - evés előtt kezet mos. Bunkó az, aki erre nem ad lehetőséget, különösen egy olyan étteremláncban, amelyik tele van gyerekekkel.

Július 19. (kedd) Éjszaka elkészültem Boros Pista könyvével, vagyis e-bookjával, amit Dési János válogatott és szerkesztett, és máris letölthető a http://www.nepszava.hu oldalról. Több mint nyolcvan tárcanovella. Nagyon jók. Így próbálunk emléket állítani neki. Talán ez is valami. A halála előtt néhány héttel még együtt terveztük, hogy elkészítjük ezt az elektronikus könyvet. El is kezdte gyűjtögetni, de sajnos Jánosnak kellett befejezni a munkát. Végülis így méltó: ő volt a legjobb barátja. Ha élne, akkor is rá bízta volna a végső simításokat.

Volt egy kis sikerélményem. Tegnap Horváth Pista mondta az értekezleten, hogy kellene egy romániai árvíz-helyzetkép. Fél óra múlva föladtam egy levelet Cseke Gábornak, hogy tudna-e segíteni. Riport, eredeti fotókkal, egy oldal. Háromnegyed óra múlva pontosítást kért: mekkora legyen az anyag, hány képpel? Estére már itt is volt minden, Daczó Dénessel összerakták az oldalt. Szeretem, ha profik vannak a háló másik pontján.

Amúgy a nap munkával telt. Megint az lett, hogy mire észrevettem, szinte beesteledett. Valamiért, talán a front miatt ma Szász Pista szokatlanul ideges volt. Például elromlott a telefonja, amitől teljesen kétségbe esett. Mivel nem szoktunk naponta telefonokat javítani, aztán beprogramozni, hát eltartott egy ideig, amíg - sok kísérlet után - sikerült rendbe tenni. „Hályogkovácsok!” fölkiáltással bírta nyugtázni a jelenséget. Ezen annyira elkezdtem röhögni, hogy ki kellett mennem a szobából.

Annyira tele volt a fejem, hogy megálltam Leányfalun sétálni egy kicsit, és gondoltam, a helyi „gombánál” eszem valami palacsintát. Aztán káposztás lapotya lett belőle. (Nem tudom mi az a lapotya, de biztos valami lapos dolog.) Kicsit lementem a Duna partjára. Azt csodáltam, hogy szinte csak gyerekes embereket látok - mindenki tolt, vezetett, vagy bicikliztetett egyet-kettőt. Egyszercsak fölnéztem, és azt láttam, hogy valami rettenetes fekete felhő jött fölénk. Éppen csak elértem a kocsit, amikor lezúdult az eső. Remélem, egyik gyerek se ázott meg nagyon.

Itthon meg szivárvány volt az égen. Lefényképeztem, de kár lenne ide tenni, mert éppencsak én látok rajta egy kicsi csíkot. Mentségemre: az „életben” sem volt egy igazán látványos szivárvány. Helyette ide teszek egy képet a kertemről, mert „Valaki” követelte. Talán igaza van: azt mondja, hogy elképzelte ugyan a környezetet, amiben élek, élünk, de kíváncsi, milyen lehet valójában. Majd fényképezgetek, és szép sorjában megmutatom.

Július 18. (hétfő) Gyorsan el kellett hagynom a házat, mert el kellett vinni a számlákat könyvelésre. Aztán értekezlet, aztán elég gyorsan dolgoztam, pedig meg is írtam egy jegyzetet. Aztán tördeltem, aztán még pepecseltem, és máris este lett.

Mivel számos aggodalmas üzenetet kaptam az egerek védelmében, mindenkit megnyugtatok, hogy nem történt egérhalál. A gyilkos csapdából az egyik jószág kiette a mazsolát, majd bemászott a nem gyilkos csapdába, és ott várt. Nem tudott kijönni. Mint ahogy az a másik kettő sem, akik együtt ültek a másik kíméletes csapdában. Az egyik ugyan megszökött a kertben, tehát vélhetően visszajön, hogy legyen kit elkapnom, de a másik kettőt betettem egy akváriumba. Kár, hogy nincs itthon Milos, mert nagyon szeretné őket. De az is lehet, hogy addig vendégeskednek nálunk, amíg haza nem jön. Nem kell aggódni, kitűnő koszton vannak. Sajt, mazsola, csokoládé, plusz alma, hogy ne szomjazzanak. Nagyon aranyosak, különben. Kár, hogy büdösek és fertőzők, meg még össze is rágnak mindent, mert nagyon jó barátságban lehetne velük élni. Volt egyszer egy hörcsögöm. Ha kiengedtem, fölmászott a lábamon, megpihent a fürdőköpenyem valamelyik bugyrában, aztán kimászott az íróasztalomra, és szépen lelegelte a friss kaktuszhajtásokat, és megette, amit még kiraktam neki. Ha jóllakott, visszamászott a köpenyembe, és bebúj valahova a hasam közelébe, jó melegben aludjon. Hosszú hónapokig így voltunk minden délután. Sajnos vettem neki egy feleséget. Nagyon ideges asszonyság volt. Ha kiengedtem, rohangált a szobába körbe-körbe. Egy hét után simán megölte az én kis barátomat.

Pótcselek

Tökéletesen érthető, hogy a Fidesz fölhozta Molnár képviselő múltját, hiszen minden szalmaszálba kapaszkodni kell, azt viszont kevésbé értem, hogy Herényi úr miért nem talált más megoldást, mint azt, hogy esetleg lehetetlenné teszi a bizottság munkáját, ha Molnár úr marad az elnök. Nagyon érdekeseket lehet cseverészni arról, hogy most akkor mekkora Molnár úr bűne, és pláne milyen politikusok azok a szocialisták, akik ilyen támadási felületet hagynak, ám a vizsgált ügy súlyához mérten ezek nevetséges kérdések. Az Orbán-bizottságban - éppen úgy, mint a Gyurcsányról elnevezettben - olyan elemi dolgokról van szó, amelyek az államba, az államrendbe vetett bizalmat érintik. Ha bármelyik miniszterelnökről kiderül, hogy nem becsületes ember - mert elkövetett valamit, vagy hazudott - örök időkre távoznia kell a politikai életből. Mert egyszerűen nem bírja el az ország, hogy simlis, füllentős, állampénzekre ácsingózó pitiáner politikusok vezessék. Herényi úrnak - aki néhány órára az ügy kulcsszereplője lett - ezt tudnia kell.

Annál is inkább, mert jól hangzik ugyan a Fidesz nyilatkozata, miszerint Molnár képviselő lépése - hogy őszre lemondást sejtet - "nem érdemi változás, de több a semminél", merjük kimondani: Herényi úr (is) a Fidesz helyett dolgozik, hiszen a Fidesznek lett volna elemi kötelessége, hogy bizottsági és bírósági bohóckodások helyett a lehető legalaposabban kivizsgálja Orbán Viktor ügyeit. Nevetséges, hogy az Élet és Irodalom első cikke után nem ült össze egy arra hivatott párttestület, amelyik a parlamenti bizottságnál, sőt egy bíróságnál is több lehetőséggel tárja föl az Orbán-vagyont és a volt miniszterelnök tevékenységét. Amellyel, ha nem hajlandó együttműködni, és arra nem tudja a család üzlettársait rávenni, azt kockáztatja, hogy kizárják a pártból. És ha egyetlen, akár csak etikai hibát is talál, akkor maga kéri föl a volt miniszterelnököt, hogy - legalább néhány évre - tartózkodjon a politizálástól.

Ja, hogy nincs ilyen testület? Az baj. Azt mutatja, hogy a Fidesznek nincs olyan önvédelmi rendszere, ami módot adna arra, hogy a párt méltósággal jöjjön ki olyan hibákból, amelyekbe amúgy a pártdemokrácia hiánya miatt keveredett. Ehelyett hűségnyilatkozgatni, ki-be vonulgatni, a másik múltjában vájkálni, mind-mind szánalmas pótcselezés. Akkor is, ha bejön.

Július 17. (vasárnap) Korán ébredtem, mindjárt nekiálltam dolgozni, aztán összeszedtem minden számlát, mert huszadikán áfázni kell. Megint szívszakadva adom majd föl a pénzt. Ki kellene találni valami technikát, hogy az ember ne érezze magát ennyire szerencsétlennek. Például azt lehetne, hogy választhassunk: az olyan közepes keresetűek, mint én, azonnal utaltathassák át az áfát az APEH-nek, és bevallással visszakérhessenek belőle háromhavonta. Ez azért lenne jó, mert így nem költenénk el a pénzt, és meglenne az a csodával határos érzés is, hogy visszakapunk valamit. Persze nagy valószínűséggel az állam visszatartaná a pénzünket, sőt még éreztetné is velünk, hogy aki sokat érdeklődik, az rosszul járhat. És rosszul is járna. Tehát visszavonom a javaslatomat. (Egyébként milyen szomorú, hogy egyáltalán fölvetődhet, hogy az állam ilyesmit megtehet.)

Aztán zuhanyoztam, és már mentem is dolgozni. Gyors voltam, mert mindent rendesen előkészítettem. Tördelés után még pepecseltem egy kicsit, aztán elolvastam Semjén Zsolt remek elemzését, amit egy Vasárnapi Újság-béli interjúban harsogott a világba. Abból nem sokat tudtam meg a társadalomról, viszont Semjén Zsoltról annál többet. Talányosak azok az emberek, akik a keresztényi szeretet nevében gyűlölködnek folytatólagosan.

Aztán bementem egy áruházba, mert akartam venni egy biciklialkatrészt. Nem sikerült, de hozzájutottam öt napszemüveghez és egy túramellényhez. Kamaszkorom óta nem hordtam napszemüveget, de mostanában eléggé fáj a szemem, ezért már régóta gondolkozom azon, hogy esetleg veszek egyet. De nem ezért vettem, hanem azért, mert kettőszáz forint volt darabja, és ebben a házban állandóan vagy keresi valaki a napszemüvegét, vagy siratja, mert összetört. Mindkét esetben nagyon jó, ha van egy marék belőle arra a rövid időre, amíg meglelődik, vagy pótlódik a régi.

De azért fölpróbáltam az egyiket, és meg is állapítottam, hogy nem is olyan rossz viselet, nagyon jót tett a szememnek vezetés közben.

Aztán gondoltam, fölnézek egy pillanatra Wandához, de jóformán be se engedett, mert annyira influenzás. Lementem Gizihez, ahogy szépen ott is ragadtam, mert jó társaságban záróráig beszélgettünk mindenféléről Gyulával, a feleségével és Sándorkával. Például arról, hogy a Kispál és a Borz mennyire folytatása Cseh Tamásnak és Bereményinek, meddig tart a világzene korszaka, mit gondolnak az emberek Tokajban…

Itthon maradék időm jelentős részét egerészéssel töltöttem. Az egyiket majdnem elkaptam, amikor megszólalt a telefonom. A helyzet drámaira fordult: fölállítottam a csapdákat. De csak egy gyilkos a három közül, a másik kettő élve fog el.

Gyula és Sándorka

Július 16. (szombat) Egész nap egyedül szontyolódtam itthon. Persze dolgoztam, mert tartozom egy hosszabb írással, és meg kell szerkesztenem szegény Boros Pista könyvét. Majdnem teljesen el is készültem vele, már csak a tartalomjegyzéket kell megírni. Délután erősen megéheztem, és rájöttem, hogy napok óta nem ettem semmiféle meleg ételt. Alkonyat felé biciklire kaptam és átmentem Tahiba, ahol egy kicsi vendéglő kerthelyiségében előétel gyanánt remek padlizsánkrémet ettem, aztán lazanyát. Kicsit túlettem magam, ezért elhatároztam, hogy biciklizek még egy órácskát. Elindultam Kisoroszi felé. A református temető kerítése mögött megláttam egy csodálatos kis fejfát, amiről az jutott eszembe, hogy „a történet vége”. Ahhoz képest, hogy a rádió, a televízió s minden újság tele van azzal, hogy akár kétmillióra is büntethetik azokat, akik nem kaszálják le a parlagfüvet, az út mindkét oldalán bizakodva cseperednek a tövek. De láttam olyan földeket is, amelyeken gyakorlatilag semmilyen más növény nincs, csak parlagfű. Mintha direkt azt termelnék. Ha olyan típus lennék, szép sorjában följelenthetném a tulajdonosokat. Szeretem, hogy van egy remek államunk, amelyik gondoskodik arról, hogy a törvényeket mindenki betartsa. Van egy naiv javaslatom: én levágatom a parlagfüvet a környéken, a saját pénzemen, de csak annyi adót fizetek, mint amennyi az irtás költségeinek levonása után marad. Az adóból kell levonni, nem az adóalapból! Ugyanis én azért fizetem az adót, hogy abból gondoskodjanak a levegő megóvásáról is. Ha ezt képtelenek megszervezni, én megteszem, de akkor ezt méltányolják. És hajtsák be azokon, akik nem teljesítették a kötelességüket. Például az útkezelőn. Sok-sok milliós bevétel lehetőségét láttam most másfél óra alatt.

Amúgy hihetetlenül szép minden. Kicsit kiterjedt az ártér, a víz bekúszott a fák alá. Gyönyörű.

Este az egerekkel küzdöttem. Már tegnap észleltem egyet, de nem tudtam elkapni. Ma annyira elpofátlanodtak, hogy minden nehézség nélkül elkaptam kettőt. Kézzel. De sajnos az egyik elugrott. A másikat kikísértem az utcára, és elengedtem. Nagyon aranyos kis állatok, de semmi helyük a lakásban. Úgy látszik, a sok eső hajtotta be őket.

Jó dolog őket kézzel megfogni, mert ilyenkor fölszalad a szervezetemben az adrenalin szintje, szinte vadász leszek, és egyből jól működnek a reflexeim, és iszonyúan gyorsan és pontosan mozdulok. Ráadásul a farkát kell elkapni, nehogy megharapjon. A legjobb időkben, kamasz koromban halat is tudtam kézzel fogni.

Különben elég buta volt ez a kicsi egér, amelyik elugrott, mert ha holnap délig nem kapom el, kirakom a csapdákat. Utálom, de nem hagyhatom, hogy itt mindent összepisiljenek, kakáljanak, és megrágjanak. Sokkal jobb élve elengedni őket.

A héten mindig akartam, de elfelejtettem írni, hogy hatodszor is nyertem a lottón. Most már valami nagyobb nyeremény várható. Bár eddig sem panaszkodhatom: igazából nem nyerek semmit, de féláron lottózom. Az is valami.

Ezen kívül kinyílt a kertben, vagyis az ámbituson egy cserépben az orchidea. Holnap lefényképezem.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kiből csinálna bizottsági elnököt?”: Leginkább magamból, mert azért most már itt az ideje, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Különben is nagyon jó elfoglaltság lehet az elnöklés, tekintélyt ad, ír rólam a Magyar Nemzet valami kellemetlent, amit mindig szeretettel olvasok, tán még valami pénzt is lehet keresni vele. Mi kell még? Ja: például az, hogy én tudok kérdezni, mert az a foglalkozásom. És nem hagyom, hogy a velem szemben ülő lyukat anekdotázzon meg jópofizzon a hasamba, aztán vigyorogva távozzon a meghallgatásról.

Július 15. (péntek) Elég fura dolog egyedül lenni, ha az embernek olyan gyereke van, aki folyamatosan mindenhol ott van a házban. Pláne most megnéztem, milyen fölülről ez a ház. Hosszú. Párszor telefonáltam, de a kicsi fiam annyira el van foglalva a nagynénjével, hogy meg is mondta: most nem akar velem beszélni. Szerencsére a bácsikájának van kamerás mobilja, így legalább egy képet kaptam róla.

Ma szabad napom volt, és egész nap folyamatosan csináltam valamit. Dolgoztam persze, mosogattam, mostam, takarítottam, aztán elmentem vásárolni. Átmentem a túlpartra, hogy megnézzem, hogyan árad a Duna. Talán nem lesz nagyon magas. Borzasztó, ami Romániával történt. Ideje lenne kieszelni valami használható katasztrófa-tervet, mert az is képtelenség, hogy ilyenkor nem indulhatnak el azonnal például a magyar katonai járművek, hogy segítsenek. Olyan természeti csapás érte Romániát, ami egy háborús támadáshoz mérhető, és ezt úgy is kellene kezelni a NATO-ban, mintha az lenne. Csak véletlen, hogy ez az esőzés nem Magyarországra csapott le.

Vettem egy nagyon gagyi, viszont nagyon olcsó szandált, tűzkövet, egy palack házi málnaszörpöt, hogy ha hazajön Milos meg a mamája, legyen egy kis örömük. Voltam patikában, közértben is, mert kellett hozni étket a kutyának. Aztán lenyírtam a füvet, gyomláltam a fűszerkertünkben.

Megnéztem egy remek műsort a Hír TV-ben. Azt nem értem, hogyan tudnak ennyi megkeseredett embert összeszedni. Például Seszták Ágnes mindig annyira szomorú, hogy meg is sajnálom. Pedig amúgy nagyon csinos mostanában. Az, hogy Répássy képviselőt tegezi, rendben van - én díjazom, ha valaki nem hazudik a nyilvánosság előtt a megszólításban sem. De az kicsit fura, hogy - nem először - azt mondja, hogy „amikor mi voltunk hatalmon”, vagy valami ilyesmit. Ez arra a szereptévesztésre utal, amit már régebben észrevettem: az újságírók egy része valóságos politikusnak, politikai-, hatalmi tényezőnek tekinti magát, és ezt már se nem röstelli, se nem titkolja. Vagyis ő van hatalmon, ha a pártja éppen uralkodik. És a küzdelemben sem csak újságíróként vesznek részt, hanem ideológusként is. És ez már valóságos, komoly pártmunka. Nem vagyok naiv, pontosan ismerem a saját - egyáltalán nem pír nélküli - helyemet és szerepemet ebben a rendszerben és játszmában, de sohasem fogok annyira azonosulni a baloldallal sem és a liberálisokkal sem, hogy akár csak „mieinknek” nevezzem őket, pláne úgy gondoljam, hogy egy kicsit én is kormányon vagyok, ha éppen azokat választja meg a nép, akikre jómagam is szavaztam. Már az is tragédia, hogy gyakorlatilag minden politikai ügyekkel foglalkozó újságíró kénytelen volt föladni többé vagy kevésbé hiteles semlegeskedő álláspontját. Nem kellene odáig jutnunk, hogy csakugyan hiszünk hisszük: benne vagyunk a hatalom közepében. Nem vagyunk benne, és azonnal el is ejt minket, amint nincs ránk szüksége. Az persze más kérdés, hogy mi meg még hamarabb ejtünk: a politikusok kicsit rövidebb ideig politikusok, mint az újságírók újságírók. Miként ahogy a kurva magyarázza a rendőrkapitánynak, hogy ő még mindig a sarkon áll majd, amikor arra már senki nem emlékszik, hogy a másik valaha is kapitány volt. Mi bizony ebben a történetben a kurvák vagyunk. És az a baj, hogy nem a civil kuncsaftok, hanem a kapitányfélék illetnek minket nembéli mivoltukkal. Seszták Ágnes ezt úgy látszik, nehezen viseli, és úgy tesz, mintha ezt azért lenne így, mert ő is így szeretné. Pedig ezt még róla se tudom elképzelni.

Július 14. (csütörtök) Tegnap nem bírtam ide semmit bejegyezni, mert nagyon későn értem haza, és még dolgoznom is kellett. Éjjel háromig bírtam, aztán aludtam egy kicsit, és hatkor már megint itt ültem a gép mellet. Így sem készültem el mindennel. Van úgy, hogy nem megy. Egy nagy csigaság az agyam.

Este Pál János barátommal találkoztam Kispesten, az anyósáéknál. Ahogy Marokkóban a középkorban éreztem magam egyszercsak és nagyon hirtelen, úgy estem ott vissza a múlt század harmincas-negyvenes éveibe, az igazi proletárvilágba. Tulajdonképpen nagyon szép, otthonos és kellemes volt. Meg egy kicsit ijesztő is.

A Jancsival való találkozástól kicsit féltem, mert azt mondta a telefonba, hogy tíz év alatt, amióta nem láttam, nagyon megöregedett és lepukkant, én meg nem szeretek nyilvánosan csodálkozni az emberi test romlásán, sőt semmin, mert úgy neveltek, hogy az úriember nem csodálkozik. De inkább azon csodálkoztam, hogy - pláne a magáról alkotott képhez képest - egészen egyben van. Jó, van egy kicsi pocakja, de még mindig fele akkora, mint az enyém. Jó, kicsit őszebb, mint volt. Összességében persze már nem az a rettenetes benső és külső erejű ember, aki volt. Kicsit beletört a sorsába - pontosabban megtörte magát. Beteg is, szegény is, tehetetlen is, mint ahogy én is az leszek nemsokára, ha szembe kell néznem a sorsommal és a furdalásaimmal. De van egy gyönyörű, aranyos kicsi lánya, és azt hiszem, ez még sokáig élteti, és méltóságra kényszeríti. Nagyon jó volt beszélgetni vele. Hiányzott. Életem egyik meghatározó korszaka volt, amikor együtt dolgoztunk - könyveken és boltban is, meg még mi mindenen... Ő mutatta meg nekem a világnak azt a részét, amelyik a legnagyobb hatással volt fölnőtt kori világnézetemre. Ő változott, széttörte az életét, de ez nem változtatott azon, hogy amit akkoriban megtudtam tőle, az igaz volt, így a hatása nem múlt el.

Este telefonált Dávid, hogy ma menjek vele ferezisre, mert megbeszéltük, hogy én is adok trombocitát. Bementem értekezletre, kicsit szerkesztettem, aztán átmentem a vérellátóba, ahol találkoztunk. Nagyon jó volt látni, hogy a fiam ott jó ismerős, némelyek szemmel láthatóan szeretik, hiszen ő jóformán hetente jár. Másfél órát fekszik egy székben, az egyik csövön kivezetik a vérét, kiveszik belőle a finomságot, aztán a másik csövön visszakapja, ami marad. A szervezet két nap alatt visszatermeli a trombocitákat, tehát egy hét múlva már megint mehet. Azért van erre szükség, mert a rákos kisgyerekekben, akik sugárkezelést kapnak, nem termelődik, így folyamatos pótlásra szorulnak, hiszen trombocita nélkül nem gyógyulnának a sérüléseik például. A szűkös kapacitások miatt megbízható donorokra van szükség: ha valaki bármi miatt kiesik, azonnal pótolni kell valaki mással, hiszen a beteg gyerekek nem várhatnak.

Velem - mint mindenkivel - nagyon kedvesen bántak. Egy doktornő kivizsgált. Jellemző, hogy valami időpontban bizonytalan voltam, és elnézést kértem, mire azt mondta, hogy ne vicceljek, ők alkalmazkodnak hozzám, hiszen mi teszünk nekik szívességet. Mondtam, hogy én az ilyesmit semmiképpen nem tekinteném szívességnek. Azt már nem mondtam, hogy engem igazából a saját gyerekem győzött meg arról, hogy lehet így is viselkedni, hiszen az mégiscsak elgondolkodtató, hogy kamaszkora óta folyamatosan, kötelességszerűen adja a vérét, és erre sokszor hetente szinte egy-egy délelőttöt áldoz. Amíg tehetem, eljárok vele én is. Talán másokat is magunkkal rántunk.

Jegyzem: a héten hallottam a rádióban, hogy az ilyenkor szokásos vérmennyiségnek csupán egyhatodát sikerült összegyűjteni. Ami azért különösen veszélyes, mert nyáros sokkal több a baleset, mint az év más időszakaiban, amikor kevésbé mozgékonyak az emberek. Azt hiszem, be kellene szólni a kiamagyar vitába: AZ A MAGYAR, AKI VÉRT AD!

De tényleg: az ilyen demagógiának legalább van gyakorlati értelme.

Délután, a szerkesztőség ablakából végignéztem egy olyan vihart, amilyet még soha nem láttam. Gyakorlatilag vízfüggönybe burkolta az épületet, és az egész úgy kavargott, hogy el tudtam képzelni, milyen lehet egy tornádóban, például. Nem féltem, de nyomasztó volt.

Július 12. (kedd) Hihetetlenül nyomorúságos és fárasztó nap volt. Eredetileg úgy terveztük, hogy hajnalban leviszem Milost és a mamáját a Balatonra. De aztán az lett, hogy egy hivatali ügyet el kellett intézni, mert tegnap nem sikerült. Én jelentem meg az okmányirodában, mert úgy értelmeztük, hogy minden el van intézve, csak egy papírt kell bemutatni, de másfél órás utazás és megint másfél órás várakozás után a hivatalnok közölte, hogy én nem intézkedhetek, csak a feleségem. Noha úgy terveztem, hogy bemegyek értekezletre, aztán betördelem az oldalamat, majd oda jön Milos a mamájával és Anikóval, és úgy négy körül elindulunk. De így haza kellett mennem, hogy vigyázzak a gyerekre. Az már nyilvánvaló volt, hogy nem érek be sem az értekezletre, sem a tördelésre, így itthon dolgoztam. Már amennyire Milos mellett egyáltalán lehet. Azt úgy kell elképzelni, hogy az idő nagy részét az ölemben vagy a nyakamban töltötte. Mert ma így volt kedve. Amikor a mamája hazaért, gyorsan nekiállt egy munkának, amit azonnal le kellett adni. Én alkonyat felé már kicsit ideges voltam. Elég az hozzá, hogy este hat után végzett, így kicsit későn indultunk el a Balatonra, a zuhogó esőben. A rakparton még fölvettük Anikót is. Az időjárás viszontagságai dacára, fél tíz körül Szárszón voltunk. Befészkelés után mindjárt vissza is indultam, és jóval éjfél után haza is értem. Közben ráadásul kikódolódott a rádióm a kocsiban, ami nagyon zavart - persze elfelejtettem a számsort. Ilyenkor derül ki, hogy mennyire rádiófüggő vagyok. Természetesen volt nálam kicsi MP3-lejátszó, így mégis egy jazzkoncert burkában jöttem - bár nem nagyon szeretek a fülemben dugókkal vezetni, mert tartok attól, hogy nem hallok meg valamit, és ez balesetbe vezet. Baj nélkül hazaértem. Persze neki kellett állnom dolgozni, de ez ilyenkor jó is, mert hosszú vezetés után amúgy se tudok azonnal elaludni. A munkától bezzeg bármikor. A két hatás úgy módosította a tudatomat, hogy kettő után kénytelen voltam ágyba zuhanni.

Yes, comment 0513

A 168 Órában olvashatni, miként összegezte Lendvai Ildikó a szocialisták kudarcát az elnökválasztáson: "Félre akartunk szeretkezni, közben felgyújtottuk a lámpát."

Csoda

Ezt nem nagyon értem. Talán azért, mert én utálok sötétben szerelmeskedni. Ha ugyanis például kicsit ronda a nő, de valahogy mégis rávesz erre a dologra, akkor ahányszor csak jó neki, mindig megszépül. Ez a legcsodálatosabb átalakulás. Egyszer ezt elmondtam a kamasz fiamnak meg a barátainak, amikor Siófokra vittem őket bulizni. A legszebb nők teljes kétségbeesésbe zuhantak, amikor arra lettek figyelmesek, hogy egy csomó kis pasi csak és tévedhetetlenül a csúnyácska csajok körül kering, és ez a jelenség rohamosan terjed az egész városban.

Ha szocialista lennék, próbálkoznék egyszer a nemzeti vakondokkal. Bár most, hogy belegondoltam, mégis inkább csapják le a biztosítékot is, nehogy magától meggyulladjon valami körte, és meg kelljen látni, hova jutottak.

A sértegető jobboldali politikusok a baloldalnak tesznek szívességet - mondta Gyurcsány Ferenc.

Fejlődés

Annyit azért fejlődött Gyurcsány, hogy nem így fejezte be: tehetnek egy szívességet!

Együttműködési megállapodást írt alá a Fidesz és a Nemzeti Fórum.

Lábjegy

A történelemkönyvekben úgy lábjegyzik majd ezt a megállapodást, hogy „vakondpaktum”.

A fiatal francia apukák 38 százaléka nyilatkozott úgy, hogy szívesen kihordaná, vagy kihordta volna gyermekét, ha ez valamiféleképpen lehetséges volna.

Remény

Én ezt annyira komolyan gondoltam, hogy - miután láttam a tévében, hogy egy hölgy méhen kívül, a hasüregében hordott ki gyereket - elmentem egy nőgyógyász ismerősömhöz, és fölvetettem neki: szívesen szülnék, hiszen ez elvben lehetséges. Megvizsgált, megállapította, hogy teljesen egészséges vagyok, aztán kijelentette, hogy viszont, sajnos az ilyesmihez már öregecske a testem. Ez nagyon régen volt, és most persze még öregebb vagyok. De mivel azóta odáig jutott a tudomány, hogy hatvan éven fölüli asszonyok szülhetnek, még van némi reményem.

Sohasem lehetett volna a nemzet egyesítésére alkalmas, polgári értékrendet valló köztársasági elnöke Magyarországnak, ha a polgári körök a szimpátiaszavazáshoz szükséges munkát nem végzik el, és Sólyom Lászlót nem emelik fel az emberek jelöltjévé - jelentette ki a Fidesz elnöke a polgári körök országos munkaértekezletén.

Rózsaelnök

A polgári körök és a szimpátiacirkusz nélkül is simán megszavazta volna a Fidesz a nemzeti vakondokkal, ha Orbán Viktor megparancsolja nekik. Sólyom László csodálatos ember, okkal remélhetjük, hogy nagy elnök lesz belőle, de ehhez az is kell, hogy elfelejtsük azt a mocskos játszmát, ami a megválasztásához vezetett. Nem kellene már annyit fecserészni erről. Egyébként is: a Védegylet és a bánáti bazsarózsák nélkül ma nem lenne elnök. Remélem, ezzel a Zengő sorsa is eldőlt, mert elképzelhetetlennek tartom, hogy Sólyom ellenére oda lokátor épüljön.

Az egész nemzetet erkölcsi kár érte - nyilatkozta a Klubrádiónak a főpolgármester azzal összefüggésben, hogy ismeretlenek több mint 130 síremléket rongáltak meg a Kozma utcai zsidó temetőben. Demszky Gábor egymillió forintot ajánlott fel a nyomravezetőnek.

Csapáson

A nyom: Csurka, Lovas, ifjabb Hegedűs. Kérem a milliót! A temető rendbehozatalára fordítom, természetesen.

esemes 0513

Egyesek szerint enyhe fütty kísérte Szili Katalin és Toller László kongresszusi beszédét, de mivel az ülés zártkörű volt, hivatalosan nem erősítették meg.

Hogyan lehet hivatalosan megerősíteni a füttyöt? Pártfegyelmes közföttyel?

Ismét összevissza mutogatott Komáromban a vasúti lámpa.

Be is intett?

Nem indulhat az idei két nagy világversenyen a Janics-Kovács olimpiai bajnok kajakpáros, mert az első válogatón beborultak a vízbe.

Jogos! Megjegyzem, már az olimpián is becsobbant Janics. Akkor kellett volna örökre letiltani.

Torgyán József és Áder János a Bazilika előtt dedikálta új kötetét az Ünnepi Könyvhéten.

Az országgűlés egykori, és mai ügyeletes tréfamestere. Egymáséba mit írhattak?

Thürmerék elfogadták a központi bizottság javaslatát, hogy tömörülésüket ezentúl Magyar Kommunista Munkáspártnak nevezzék.

Amikor majd egyesülnek a Fidesszel, kis nehézséget okozhat ez a név.

Bush elnök kijelentette, hogy egy napon a szabadság hulláma eléri a kubai partokat is.

Biztos arra gondolt, hogy be kellene zárni a guantanamoi gulagot.

Tolvaj bandának nevezte a kormányt Áder a Fidesz kongresszusán, arra hivatkozva, hogy három éve Kuncze is ezt kiáltotta nekik oda a parlamentben.

Ha erre majd Kuncze egy Áder-sértést vet be visszafordítva, akkor csapatot szervezek, és az élén szétzavarom az országgyűlést. Unom!

Mind a tíz pontban felmentették Michael Jacksont.

A kicsi gyerekemet akkor sem hagyom nála éjszakára!

Utoljára ütötték ki Myke Tysont.

Ebben azért nem vagyok biztos. Lesz még ott kis kocsmai verekedés.

Július 11. (hétfő) Egy órával később kezdődött az értekezlet, mint rendesen, mégis majdnem elkéstem, mert nagyon eltotyogtuk az időt. El is aludtam. Dacára annak, hogy a kicsi fiam bekuporodott mellém, és állandóan dumált.

Biztos az idő miatt, de nagyon nehezen viseltem ma mindent. Alighanem el is aludtam néha olvasás közben. Pláne, hogy teljesen egyedül dolgoztam a szobában.

Kis Zoli egyszercsak átszólt, hogy milyen ádázul gyaláznak megint az Indexen: http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=60&na_step=30&t=9126686&na_order=  . Csakugyan hihetetlen, hogy az ember leír egy szót, minden ártó szándék nélkül, és van egy csapat, amelyik azonnal falkába állva önfeledten gyűlölködik. De hát végülis a szórakoztatóipar része vagyok, nyilván azért is fizetnek, hogy ezt elviseljem.

Erről az írásról van szó:

A veresek csillaga

Amikor pár napja hallottam, hogy a rendőrök bilincsbe verve szállították el a Fiumei Úti temetőből Vajnai Attilát, ahol Kádár János sírját akarta megkoszorúzni vörös csillagos koszorúval, plusz még a ruháján is a nemzetközi munkásmozgalom jelképét viselte, azt hittem, az emberek hamar napirendre térnek a dolog fölött. Végülis a többségnek egyáltalán nem fáj, hogy a vörös csillag tiltott önkényuralmi jelképnek számít, sőt - megkockáztatom - utálják is, tehát legföljebb gúnyolódnak majd a munkás-, vagyis immár kommunista párti politikuson. Ezzel szemben igen sok levelet kaptam, és még többen hívtak föl: többnyire azt mondták, hogy ideje lenne megszüntetni ezt a tiltást, vagy legalább újrabeszélni a dolgot.

Mondtam nekik, hogy én utálom a vörös csillagot, mert arra a nyomasztó, lényegében belső rabságban töltött időszakra emlékeztet, amelyikben túl sokáig éltem. És akkor még szó sincs az áldozatokról, az élőkről és holtakról, meg a csak sértettekről, az esélytelenítettekről…

Valaki erre azt kérdezte, hogy - mint baloldali - nem találom-e sértőnek, hogy egy törvényben tiltják a horog- meg a nyilaskereszttel.

De, azért az csakugyan túlzás. Mert bár az áldozatok száma hasonló - és erről méltatlan dolog vitatkozni -, nem mindegy, hogy egy ideológia eleve aljas, gyilkos, sőt világgyilkos, vagy csak az emberi jellem és elme gyöngeségei miatt fajul emberellenessé. Ez igaz. De akkor az is, mondta a telefonáló, hogy ezen az alapon a keresztet is be lehetne tiltani. Mert nincs csodálatosabb eszme, mint Jézus tanítása, aztán hány embert öltek, és pláne kínoztak meg a nevében. Ebben is van valami - meg egy kis demagógia is -, de most hagyjuk szegény keresztényeket, van nekik elég bajuk magukkal.

Végülis arra jutottam, hogy bár azon a véleményen vagyok, hogy amennyiben egy jelkép - zászló, szobor, emlékmű és a többi - puszta létét elég sok ember tartja sértőnek, félelmet keltőnek, akkor az elegendő ok arra, hogy - részben önmegtartóztatással - tartózkodjunk a használatától, abból nem lehet baj, ha újrabeszéljük a vörös csillag dolgát. Mert csakugyan lehet, hogy amikor törvényt ültek fölötte, a parlamentereket feszélyezte a megfelelési kényszer.

Abban pedig talán különösebb vita nélkül is egyetérthetünk, hogy noha a "parancsnoki vélemény szerint jogszerű intézkedés volt" Vajnai Attila megbilincselése és letartóztatása, talán mégse kellene temetőben bilincselgetni, hacsak nem ön és közveszélyes emberről van szó. Kár mártírt csinálni a kommunistákból - egyszer ez már bejött nekik, és negyven évünkkel fizettünk érte.

Milosért és a mamájáért Wandához mentem. Természetesen pont akkor esett a legjobban, amikor a ház előtt álltam, aztán meg akkor, amikor hazaértünk, és ki kellett szállni a kocsiból a gyerekkel. Bár ő nagyon élvezte.

A mamája visszament a városba, hogy a bátyjával és Anikóval találkozzon, így én fektettem le Milost. Az ágyban beszélgettünk. Elmesélte, hogy a mamája otthagyta a járdán, fölszállt a villamosra, és elment. Ő meg ott állt egyedül és sírt és azt kiabálta, hogy Papa, Papa, segíts!

Mondtam neki, hogy ez lehetetlen, egyszerűen nem fordulhat elő, hogy az ő mamája otthagyja valahol. De igen, ez megtörtént, így, ahogy mondta. Jeleztem, hogy esetleg mégis inkább álmodta ezt a dolgot. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta, hogy lehet. De azért ő most nagyon szomorú.

Ez persze azért veszélyes, mert holnap másoknak fog ilyesmiket mesélni. Például az óvodában.

Este kerestük a történet elemeit, de még csak olyan se fordult elő, hogy a mamája másra hagyta volna egy megállóban. Mondjuk Anikóra, vagy másik barátnőjére. Még rám se.

Július 10. (vasárnap) Jó hír: „Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint nincsen olyan kormányzati szándék, hogy a Zengőre kellene radarállomást építeni.” Én nem sokat harcoltam érte, csak aláírtam, de a fiam ott fagyoskodott mínusz tizenöt fokban, éjjel, hogy ne vágják ki a fákat, és a lábát is tönkretette egy időre. Gyurcsány bölcsen döntött. Ez nagy, felbecsülhetetlen értékű gesztus Sólyom Lászlónak is.

A fiamra amúgy is büszke vagyok ma, mert reggel, merő óvatosságból beküldtem a fotórovatba néhány képét, amit a Vörösmarty utcai robbanásnál készített, hátha kellenek. Kiderült, hogy kettőt is betettek, és még a nevét is aláírták. Magát a riportot föltettem a http://andrassew.uw.hu/david oldalra. Ahhoz képest, hogy gyakorlatilag ez az első ilyen próbálkozása, és merő véletlenségből, csak a lélekjelenlétének köszönhetően hozta létre, igazán nagyon jó. Megvan a történet, a dráma, és nem csak a robbanásról szól, hanem például a médiáról is, eléggé borzongató módon. Jó lenne, ha a mamája - aki kiváló fotóriporter - foglalkozna vele egy kicsit.

Amúgy a nap azzal telt, hogy délelőtt önfeledten fociztunk Milossal. Nem lapdával, hanem egy golyóval, és nem a kertben, hanem az ámbituson. Mert zuhogott az eső. Ha azt mondom, hogy összehasonlíthatatlanul jobban és pontosabban rúg, mint én, akkor abból még talán nem érthető meg, hogy tíz méterről oda gurul a golyó, ahova akarja. (Az enyém meg tízből egyszer.)

Délután be kellett mennem, szerkeszteni, ami vasárnap elég nyomasztó. Odafele akkora viharba keveredtem, hogy gyakorlatilag lépésben lehetett menni az életveszély miatt. Tulajdonképpen elég hatékonyan dolgoztam, számos fölösleges kanyarral.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön szerint kishitű volt-e Magyarország, hogy nem pályázott a 2012-es Olimpiára?”: Bizony. Egyszer elhívtak egy zsákfaluba, hogy adjak tanácsokat, mivel lehetne egy kicsit földobni az idegenforgalmat. (Ahova születtem, ott krumpli-, ahol élek, ott eperfesztivál van.) Abban a faluban meg főleg csigagyűjtésből élnek az emberek, hát csigafesztivált akartak. Én azt javasoltam, hogy - bár hülyeség az egész - csigafuttatási olimpiát kellene rendezni. Ehhez - a vállalkozók örömére - kell egy kis csigastadion, csigaszálloda, csigamúzeum, csiga-állatkert, csigaétterem, csigaétkekkel, csigabár, csigakoktéllal, meg egy pár biga, hogy a népeket szórakoztassa. Amikor a polgármester, a javaslataim alapján beadta a pályázatot, megyei, majd fővárosi ellenőrzést kapott, mint kiderült, álcázott elmevizsgálókkal. Kicsi ország, kicsi lelkek, kicsi álmokkal. Olimpia? Ezeknek?

Július 9. (szombat) Tegnap nem történt semmi. Annyira le voltam pukkadva, hogy csak lézengtem. Nem szeretem ezt az állapotot, de néha rám jön. El kellett volna mennem a KOKSZ honlapavatójára Császár Tamáshoz, ahol sok jó barátom összejött, de nem volt erőm ahhoz se. Plusz még Szentendrére a Dalmátba, Gizi kávézójába is, ahol író ismerőseim jöttek össze, de azt meg elfelejtettem. Vagyis nem csináltam semmit, de nem is lett volna erőm.

Ja: persze néztem a Gyurcsány-Orbán vitát. Nem mondom, hogy elfogulatlan vagyok, de igazából elfogult se. Nem nagyon értem, hogy miért írják azt számos helyen az interneten, hogy Orbán lemosta volna Gyurcsányt. Lényegesen többet tudtam meg Gyurcsányról, mint Orbánról. Orbán hozta magát, mint rendesen, Gyurcsány pedig megmutatta magát. Hogy ez jó benyomást keltett-e az emberekben, azt nem tudom, de számomra érdekes volt.

Nem hiszem, hogy egy olyan fölfokozott állapotban, mint amilyenben az emberek vannak mostanában, bármivel lehet jelentős sikert elérni. Például gyakran hozom hazafelé a Magyar Nemzet egyik vezető fórumosát. Azt hiszem, nem túl szerencsés sorsú, de jóravaló, becsületes ember. Két napja, ahogy beült az autóba, azt mondja: meg tudná ölni ezt az imádkozó sáskát. Kérdezem, hogy kit. Hát persze Gyurcsányt. Próbáltam neki magyarázni, hogy talán ez azért mégiscsak túlzás. Én sem kedvelem olyan nagyon Orbán Viktort, de eszem ágában nem lenne a halálát kívánni, pláne arról álmodozni, hogy én, személyesen megölném. Sőt: bizonyos értelemben kedvelem is, mert mégiscsak egy nagy egyéniség, és van benne szórakoztató vonás is - és itt ezen most egyáltalán nem nevetségeset értek. Őszintén minden jót kívánok neki, pláne, mint családapának. Azt szeretném, ha jó és boldog élete lenne. Egy dolgot nem szeretnék: ha még egyszer az ország miniszterelnöke lenne. Ennyi. És azt is csak azért, mert egyszer már volt, és nem találtam jónak, amit - és főleg, ahogy csinálta. És méginkább rossznak találtam az utóbbi, ellenzéki éveit. Nem tartom alkalmasnak arra a pozícióra. Miért kellene ehhez gyűlület? Ez egyszerűen ízlés és talán érdek dolga. Teljesen hideg fejjel is el tudom mondani az indokaimat. Majdnem ugyanígy el tudnám azt is mondani, hogy Gyurcsány Ferenc miért ne legyen miniszterelnök. Ám egy kicsivel kevesebb érvet tudok fölhozni ellene.

Ma jó kis nap volt, mert Dávid fiam fölhívott, hogy éppen most robbant föl mellette egy lakás. A melegparádét ment megtekinteni, aztán tapasztalhatta, milyen lehet egy terrortámadás közelében lenni. Úgy látszik, örökölte azt a tulajdonságomat, hogy ilyenkor nem kell elszaladni, mert egy igen jó fotósorozatot készített az egész eseményről. Eléggé megrázó, de azért kiteszem holnap, mert tanulságos is. Egy kép már meg is jelent belőle az Origon.

Délután Ákos öcsémék jöttek át, aztán el is voltunk estig eszegetéssel, beszélgetéssel, hintázással. Végül kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment Amival találkozni. Utoljára a Római parton bocsáztak, amikor beszéltem velük.

Ma rájöttem, hogy mit hiányolok a nyárból. Van egy illat, ami valahogy odaveszett, és nem tudom, mikor. De évek óta nem éreztem. Az a nyárillat, ami rendszerint reggel volt gyerekkoromban, főleg éjszakai vihar után. Mániákusan szaglászok odakint, de nem találom. Persze attól tartok, hogy van, csak én nem lelem. És akkor ez hogyan lehetséges?

Július 7. (csütörtök) A mai nap legérdekesebb élménye, illetve antiélménye az volt számomra, hogy fölfedeztem magamban, milyen hatással van rám, milyen pusztítást végzett bennem a katasztrófamédia. Néztem a londoni merényletekről szóló képeket, és egy kicsit sem éreztem többet, mint amikor az ugyanilyen, vagy még véresebb iraki felvételeket látom. Talán csak annyi különbséggel, hogy arra gondoltam, miképpen számol majd el Blair ezekkel a szegény emberekkel, és hogyan nem gondolta, amikor belépett a háborúba - nyilvánvalóan hamis ürüggyel -, hogy ezt megússza. Egyszerűen csak nyugtáztam, hogy ez egy háború, amelyikben persze, ha ritkán is, de visszalőnek. Elég régóta csodálkozom, hogy csak ilyen ritkán, és ilyen csekély erővel. Vélhető, hogy több embert kínoztak halálra Irakban - nagybrit közreműködéssel -, mint ahányan most meghaltak Londonban. A legyilkoltak tízezreiről már ne is beszéljünk. Akkor is az angolok felelősek az áldozatokért, ha nem az angolok és nem az amerikaiak ölik meg őket, mert ők teremtettek lehetőséget a katasztrofális állapotok kialakulására. És ők képtelenek fönntartani a rendet. A megszálló felelős a megszállottakért. Másrészt az is tanulságos, hogy a nyilvánvalóan médiaüzenetnek, médiarémisztgetésnek szánt merényletek, éppen a folyamatosan túlharsogó média miatt már nem keltenek nagy érzelmeket. Vagyis a terroristák nem érik el céljukat. Nálam. Annak a valószínűsége, hogy valaki terrortámadás áldozata legyen Európában, most mondjuk 45 : 450 000 000. Ennél jóval nagyobb esélye van annak, hogy bármi mástól meghaljak. Még akkor is ez van bennem, ha tulajdonképpen röstellem. Néző vagyok az ellenem is folyó háborúban, amelyben cinkos is vagyok, mert keveset tettem azért, hogy ne legyen. Én, személyesen. Mindenki.

A nap egyébként érdekes volt, mert Milos bejött a szerkesztőségbe a mamájával, aki elment valami ügyet intézni. Az én kicsi fiam persze nagyjából mindenkit elbűvölt. Tulajdonképpen eléggé kulturáltan viselkedett. Amíg dolgoztam, nézegette a tévét. Pedig nem is találtunk mesecsatornát, hanem csak sportot. Atlétikát. Valami nagy bajnokság volt, elképesztően szép nőkkel. Ez azért érdekes, mert gyakran előfordul, hogy az atlétanők gyönyörű alakkal bírnak, aztán amúgy az arcuk csúnyácska. De ezek tökéletesek voltak, és Milos le nem bírta venni róluk a szemét. Amikor a mamája visszajött, elmentek a Városligetbe Tamarával és Marcival. Velük nem sokat találkoztam, mert amikor odaértem, Milos éppen hisztizett. Be kellett rakni az autóba, és addig nyivákolt, amíg el nem aludt. Sőt, aztán is. Álmában. (A baj az volt, hogy a mamája - teljesen jogosan - elvette a „motorját”, mert nem fogadott szót, messze ment, utána kellett szaladni, és azzal ijesztgette, hogy kimegy a kocsiútra. Ilyenkor sajnos meg kell büntetni. És persze utána elviselni.)

Itthon aztán valódi rémálom fogadott minket. A küszöbig állt a víz a konyhában. Amióta megvan a mosogatógépünk, tudom, hogy ez egyszer bekövetkezik. Nem szabad beindítani, ha elmegy az ember otthonról! Nem tudom, mi történhetett, mert még nem vizsgáltam meg a szerkezetet. Elég volt kimerni, kisöpörni a vizet. Nem tudom, mennyi szivárgott a falakba. Alighanem az lehet a baj, hogy megtelt a szifon, és a szivattyú nem tudta kiüríteni a vizet. Ez nem zavarta a gépet abban, hogy újabb adagokat eresszen, és persze az egész kijött az ajtón. Érdekes, hogy földön volt hosszabbító, áram alatt, mégsem verte ki a biztosítékot, pedig megtelt vízzel. Borzasztó volt. De már az is valami, hogy nem kiabáltunk takarítás közben egymással. Sőt, még Milos is megérette, hogy baj van, és képes volt távol tartani magát egy sámlin, a kertben.

Július 6. (szerda) Reggel hallgattam Fialát, arról volt szó, hogy egy nyilvánvalóan odavezényelt kommandó zavargatja állandóan a műsorait. Úgy értelmeztem, hogy ezt nem hiszi el, vagy legalábbis nem hisz ebben. Pedig teljesen biztos, hogy igaz. Jobboldali ismerőseim néha büszkén, hencegve számolnak be arról, hogy milyen akciókat hajtanak végre, utasításra. Ez azt jelenti, hogy például kapnak egy üzenetet, hogy hol kell az interneten szavazni, és persze mire, aztán ugyanígy megszállnak fórumokat, szavaznak a televíziók fölszólítására, beírnak a képernyőkre az esemes-csíkokra. Sőt, találkoztam olyannal is, aki bevallotta, hogy ilyen - fórumozó - munkát fizetett alkalmazottként végzett. Persze zsebbe fizettek, és alkalmanként alkalmazták. Nekünk - Népszava - komoly gondokat tudnak okozni az internetes szavazásoknál, hiszen sokszor teljesen meghamisítják az eredményeket. Azzal, hogy tömegesen szavaznak, a nekik kedvező irányba, és így nem tudjuk, mi az olvasók valódi véleménye. Ezek egyébként az utcai, sípolászós hordák virtuális és telefonozó ügyeletesei. Természetesen Fiala is célpont. Én is kijelölném a helyükben.

Egyébként a dolog nem veszélyes, csak a jobboldalra. (Nem tudok baloldali kommandóról.) Mert elhiszik magukról, hogy csakugyan nagyon erősek. Ha gyakorlatilag minden szavazást meghamisítanak, akkor a saját vezéreiknek sem lehet fogalmuk arról, hogy mit gondolnak az emberek. Ezen (is) vesztették el legutóbb a választásokat.

Most olvasom, hogy a tegnapi Rajnai Attiláról szóló írásomat a Magyar Nemzet Online ezzel a címmel idézi: Jobbról támadni tilos! Ez csak azért döbbenetes, mert én szervezetközi állandó eseti bizottságot javasoltam az újságírók elleni politikai támadások kivizsgálására. Azt hiszem, érthető, hogy a jobboldali szervezetekkel való együttműködést is szorgalmaztam. Mindegy.

Ma tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben ment. Még tartalék írásokat is készítettünk, minden eshetőségre. Sőt, nekem is kellett írnom.

Hazafelé vásárolgattam. Itthon jó nagyot hancúroztunk Milossal a kertben. (A kutya egy alkalmat kihasználva bement a zárt, füvesített részre, és el is aknásította. Még szerencse, hogy én vettem először észre, és nem a gyerek hempergett bele.)

Este Milos nagyon aranyos volt. Már a fürdőszobában is. (Törölköző helyett hajszárítóval szárítom az egész testét, és ezt nagyon szereti. Ha egyszer lesz sok pénzem, csináltatok egy olyan zuhanyozó fülkét, amelyikben a csapok lezárása után hősugarak szárítanak. Vagy legalább meleg fuvallat.) Lefekvéskor követelte, hogy feküdjek mellé. Ez ritkán fordul elő, ha a mamája itthon van. Most nagyon sok puszit adott és ölelgetett, a karomon aludt el. Ez azért meglepő, mert legtöbbször inkább elzavar lefekvéskor.

Emberarcú kisisten

Valahol olvastam, hogy mérvadó amerikai pénzügyi körökben az a mondás járja, hogy van Isten: Alan Greenspannak hívják. Ez azt fejezi ki, hogy amit a FED, - az amerikai jegybank elnöke - mond, az több, mint fontos, hiszen minden hozzá igazodik. Ennek a szerepnek megfelelően nagyságrendben csaknem olyan ritkán szólal meg, mint a Teremtő, ám akkor olyanokat mond, ami használ Amerikának és lehetőleg a világnak is.

Ehhez képest olvasgattam a héten a Magyar Nemzetben azt az interjút, ami Járai Zsigmonddal a Magyar Nemzeti Bank elnökével készült. Az, hogy a Magyar Fórum után a világ legmorcosabb lapjában egy jó szó nem jelenhet meg a hazai gazdaságról, rendben van. Ez egy politikai-marketing konstrukció: minél elkeseredettebbek az emberek, annál jobb. Hátha bejön! De talán nem tévedek, ha azt hiszem, a bankelnöknek az lehet a dolga, hogy a miniszterelnökkel és a pénzügyminiszterrel közösen a lehető legjobb helyzetbe hozzák az országot, miközben persze nem kell elvtelenül dicsérnie a kormány intézkedéseit. Nem értek mélységében és magasságban a gazdaságpolitikához, tudom, hogy a kormány messze nem végzett tökéletes munkát a mostani ciklusban, sőt azt is látom, hogy a száz lépés elemeiben sok a bizonytalanság, és ez egy igazi, nagyformátumú gazdasági koncepció hiányából fakad. Ám az azért mégiscsak föltűnő, hogy a rendkívül sokat beszélő és nyilatkozó bankelnöknek egyetlen egy jó szava nincs a magyar gazdaságról, pláne a kormány teljesítményéről, vagy legalább a terveiről. Egyetlen-egy pici intézkedés nincs, amit - legalább cselből - jónak találna. Amennyiben elfogadjuk, hogy a nemzeti bank elnöke az egyik legfontosabb (gazdaság)politika csináló az országban, hiszen a szavára tőke mozdul, vagy akár áramlik, vállalkozási kedv keletkezik és szárnyal, akkor ez a magatartás egyszerűen elképesztő. Nem is értem, hogy pénzügyi és nemzetközi körökben hogyan lehet komolyan venni egy olyan embert, akiben szinte semmi politikai méltóság sincs.

Pedig még mindig komolyan veszik. Például meghívták a Közgazdász Vándorgyűlésre, Miskolcra. Ott azzal tűnt ki, hogy mindjárt közölte: magánemberként, közgazdászként érkezett! Aztán ugyanazt harsogta, mint a Fidesz azóta, hogy elhatározták: lélekben megsanyargatják azt a bűnös népet, amelyik elfordult tőlük 2002-ben.

Azt hiszem, ezt egy horgászköri röpgyűlésen megteheti, de a haza közgazdái előtt talán mégsem. De hát nem egy Isten.

Július 5. (kedd) Már megint beszorultam a Szentendrei úton. Egyre jobban idegesítenek a dugók, pláne, ha nem tudom meg, mitől jönnek létre. Vagy úgy, hogy csak úgy magától keletkezik egy sok kilométeres sor. Van valami nagyon megalázó ezekben álldogálni. De valahogy mégsem késtem el. Elég gyorsan dolgoztunk, bár magam is írtam egy kicsit Rajnai kollegáról.

Hazafelé bementem Wandához, mert Milos ott várt rám és a mamájára, akinek volt egy kis dolga a városban. Hamar meg is jött. Ettünk, aztán beállítottam Wanda messengerét. Itt volt az ideje, mert a gyerekeim közül már csak vele nem voltam állandó internetes kapcsolatban. Hihetetlenül jó eszközök ezek. Ma egy másik programot is beállítottunk Ákos öcsémmel: ingyen hívhatunk minden hagyományos, vonalas számot - legalábbis egy darabig. Ez is elképesztő.

Hazafelé erős esőben jöttünk. Milos elaludt, és úgy is maradt, mert a kutyánk minden mesterkedése ellenére sikerült úgy behozni a kocsiból, hogy nem ébredt föl.

A nap embere

Rajnai Attila az utóbbi hetekben sztárújságíró lett, és nem csak azért, mert neki jutott az a szakmai feladat, hogy dokumentumok alapján az ÉS-ben leleplezhette az Orbán család szőlőbányászati tevékenységének részleteit és összefüggéseit. Ez csakugyan szakmai csúcsra juttatta, hiszen eléggé ritka eset, hogy egy riport, vagyis jelentéssorozat igazságtartalmát parlamenti vizsgálóbizottság firtatja.

Persze meg kellett ismerkednie a sztárság setét oldalával is: a Fidesz szereptévesztésre oly hajlamos vérmeskedő politikusai gyakorlatilag szétnégyelik, kibelezik a szakmai munkáját, munkakapcsolatait, a múltját. Bár még odáig nem jutottunk, hogy mondjuk „szakállasbácsizzák” - nem lenne meglepő -, már kiderült róla, hogy önkormányzattal áll szerződéses kapcsolatban, és az történetesen most éppen szocialista vezetésű. (Amikor Rajnai a kormányra kínos dolgokról írt, akkor senki nem vetette föl, hogy hol van szerződése.) Sőt egy - kívülről nézve - eléggé súlyos hibát is találtak a szakmai életében: egy tudósításban írt valakiről, aki ott se volt egy eseményen. (Ez meg bármelyikünkkel előfordulhat, ha például a lapzárta miatt az esemény vége előtt be kell menni a szerkesztőségbe, és valakit megkérünk, hogy telefonon mondja el a végét. Ha téved, mi is tévedünk.)

A kínban fogant Fidesz-akciók persze nevetségbe torkollhatnak, mint például Kecskeméten, ahol gyakorlatilag a helyi újságírók zavarták el a Fidesz utcapolitikusát, és példásan kiálltak Rajnai mellett. Kicsit zavaró, hogy a magyar újságíró szervezetek ilyenkor nem szólalnak meg. Talán az lenne a leghelyesebb, ha a sajtómunkások elleni kifejezetten politikai jellegű támadásokat, pláne lejárató bosszúhadműveleteket egy állandó szervezetközi eseti bizottság vizsgálná: van-e szakmai vagy esetleg etikai alapja egy-egy lejárató kampánynak, vagy sem. És ha sem, akkor fölhívhatná a politikusok figyelmét arra, hogy nem ártana, ha a cikkek tartalmáról beszélnének, mert az ám a dolguk.

0512 Yes, comment

Több mint fél éve nem kezdte meg hat éves börtönbüntetését Magyar Ildikó, a színművész Benkő Péter korábbi élettársa. A Népszavának sikerült könnyedén a nemzetközi elfogatóparancs alapján körözött hölgy nyomára bukkannia. Kiderült, hogy zavartalanul él és dolgozik jelenleg is a fővárosban - egy táltosiskola nyilvános programjainak rendszeresen résztvevője, sőt előadója. Megjelenései fényképpel dokumentálhatók.

Csoda

Mindig gondoltam, hogy ebben a táltoskodásban lehet valami. Az ember térül-fordul, itt van, ott van, hatósági ember, pláne rendőr meg nem látja, viszont a fényképen meg ott van. Varázslat! Az is lehet, hogy ezeket a képességeket a börtöntől való félelem hozta ki belőle. Előfordulhat, hogy mégis beviszik, cellába zárják, és reggelre eltűnik. Csak a kamera látja majd, ahogy kisétál a falon át az őrök mellett. Nem csodálom, ha nem nagyon akarják elkapni. Aztán csak a macera lenne vele, meg írni kell a sok jelentést.

 Nemzeti jelkép megsértése miatt tett feljelentést egy debreceni lakos Székhelyi József, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója ellen. A feljelentő szerint meggyalázta a himnuszt, amikor március 19-én, az SZDSZ Szegeden tartott kongresszusán többek között azt mondta beszédében - Orbán Viktorra utalva, hogy "ő maga pedig, mint Tokaj hímvesszeje fog nektárt fog csöpögtetni mindenhová".

Joghézag

És még oda is tetveszzsidóztak neki, amikor – megjegyzem férfias bátorságról téve tanúbizonyságot – elment valami szegedi rendezvényre. A Legfőbb Ügyészség egyébként – joghézag miatt - úgyis megszünteti ellene a nyomozást, éppen úgy, mint az érettségi ügyében, mert nem volt odaírva minden, a Himnuszt megjelentető könyvbe, legalább a tartalomjegyzékbe, hogy az bizony nemzeti jelkép, nem szabad csúfolkodni vele.

Thaiföld üzembe helyezett hétfőn egy természeti katasztrófákat előrejelző országos rendszert, amely cunami esetén az észleléstől számított 15 perc múlva figyelmeztető jelzéseket ad le.

Eddig tartott

Gondolom, eddig tartott összekötni azokat a katonai és polgári megfigyelő rendszereket, valamint a rádiókat és a mobiltelefonokat, amelyek a cunami előtt is megvoltak, sőt, jól elvoltak a tengeren, az űrben, meg a zsebekben például. Háromszázezer embernek kellett meghalni ahhoz, hogy ez kiderüljön. De csak azért ilyen kevésnek, mert a legutóbbi óta nem volt még pár cunami.

Mintegy kétszázan vettek részt a Várban azon a tüntetésen, amelyet polgári körök szerveztek, válaszul az antirasszista tüntetésre. Hende Csaba, a sejtek koordinátora azt mondta: elég volt az üzletszerű, manipulatív és megélhetési antirasszisták sirámaiból. A politikus rasszistáknak nevezte a korábban a Moszkva téren megszúrt roma fiú ügyében tüntetőket.

Antianti

Az lenne jó, ha az anti antirasszista tüntetés után most az anti anti antirasszisták gyönnének össze valami tüntetésre, ami ellen rövid időn belül lehetne viszonttüntetni. Tulajdonképpen eljuthatunk odáig is, hogy Hende Csaba megélhetési előpolgár kezdeményezése kicsit oldja a feszültségeket, mert először csak nem tudjuk követni az egészet, aztán közösen röhögünk magunkon. Együtt. Kínunkban.

Néhány éven belül már kaphatók lesznek a férfi fogamzásgátló tabletták.

Fogyikunk majd!

Hosszú idei nem értettem, hogy ezeket miért nem fejlesztik, hiszen nyilván lenne valami lehetőség a magburjánzás visszafogására. Aztán készítettem ez magánfelmérést. Abból az derült ki, hogy a gyerekek legalább egyharmada ma is véletlenül fogan, többnyire a nők akarják megtartani őket, pláne mert nem ritkán direkt esnek véletlenül teherbe. A házasságok igen jelentős része azért köttetik, hogy neve legyen a gyereknek, és a férfiak többsége többnyire csak „majd” akar gyereket. Vagyis: a férfi-fogamzásgátló hatalmas népességcsökkenést hozhat az emberiségre. Ennek lesznek nagyszerű következményei, de nem itt, Európában.

Vagyonfelderítő osztály alakul az ORFK Nemzeti Nyomozó Irodáján belül, melynek feladata a bűncselekményekből származó vagyonok felkutatása. A vagyonvadászok dolga lesz a cégfantomizálások felderítése, de veszélybe kerülnek azok a vállalkozások is, amelyek számlagyáraktól vásároltak hamis számlát, és amelyek fekete munkásokat alkalmaznak.

Hajrá!

Érdekes, hogy eddig azt hittem, hogy ilyesmikkel foglalkoznak a rendőrök. Bár ami a fantomcégek földerítését illeti, Kaya Ibrahimék országlása óta tudnom kellett volna, hogy talán mégsem eléggé.

0512 esemes

Kövér szerint pártja és a koalíció annyira értenek szót egymással, mint egy ember és egy marslakó.

Ezek szerint Kövér úr már találkozott marslakóval és megpróbált beszélgetni vele. Szerintem ezt köteles lett volna jelenteni a népnek. Vagy az orvosának.

Július 4. (hétfő) Kicsit elaludtam, de azért beértem idejében az értekezletre. Számos, nem túl durva bírálatot kaptam a munkámmal kapcsolatban. Ezekkel többnyire nem értek egyet, de tekintettel arra, hogy árnyalatnyi véleménykülönbségekről van szó, és a lényegben egyetértünk, nem érdemes ádáz vitát folytatni. A rovatvezetés egyik legfontosabb elviselni valója, hogy soha, senki nem elégedett a munkánkkal. Azok se, akik a rovatba dolgoznak, meg azok se, akik az egész lapot szerkesztik. Az előbbiek azért, mert vagy túl sokat kell dolgozniuk, vagy túl lassan és kevésszer férnek be. A lapvezetők pedig eleve, és mindig jobbat akarnak, mint ami van, és kevéssé vehetik figyelembe a folyamatosan változó körülményeket, a személyzeti gondokat, a személyes szempontokat, a magánéleti keserveket, pláne az ízlést. Nekik az egész lap számít, egy-egy rovat élete részletkérdés. Teljesen igazuk van ebben. Ám, tekintettel arra, hogy én eleve alkalmatlannak tartom magam az efféle feladatokra, a többszörösét dolgozom annak, mint aki született vezetőnek érzi magát. Így aztán rosszkedvű leszek, mert kárba veszett időnek tekintem, amit munkára fordítottam. Tudom, hogy jó, amit akarok, nagyon pontosan megalapozott a koncepcióm, de ennek nincs jelentősége, hiszen a lap általános koncepciója ezt mindig, és természetesen fölülírja. De ez mindig, mindenhol így működik, ezért csak múló rosszkedvet érdemel.

Azelőtt a rosszkedvű beszélgetések után bementem a szobánkba és elmondtam Boros Pistának, mit gondolok. Többnyire kigúnyolt. Hát most nem mondtam el. Hanem néztem a székét, az asztalát, az újságokat, az utolsó ásványvizes palackot, amit félig ivott ki. Mivel szilárdan elhatároztam, hogy szembesülök azzal, hogy már soha nem jön vissza, fogtam magam, és az egészet elpakoltam. Amin a keze nyomát találtam, azt eltettem, hogy majd egyszer a gyerekeinek adjam, aztán kikapcsoltam a gépemet, és átköltöztem az övébe. Nincs értelme tovább nézni, látni a hiányát, és csak akkor nem látom, ha a hiányába költözöm. Ettől aztán kicsit megbékéltem. Bár most meg azt látom, mit látna ő, ha én haltam volna meg.

Úgy volt, hogy ha hamar hazaérek, lemegyünk a Dunához, de aztán jött Rontó Lili és a barátja, akit Istvánnak hívnak. Színész. Nagyon jókat beszélgettünk a tábortűznél, ahol bográcsoltunk. (Lili következetesen csókolommal köszön nekem. Milos rávettem, hogy cserébe Lilinénizze. Ebből meg az lett, hogy amikor elmentek, Lili azt mondta, hogy viszontlátásra.) Közben megjött Anikó is, amikor elkészült az étek. Remek volt. Milos majdnem este tízig pörgött, aztán egyszercsak fölmászott az ölembe, hogy akkor most ő ott alszik. Szerencsére sikerült megfürdetni, legalább.

Este Dáviddal messengereztem, és azt hiszem rábeszélt, hogy menjek vele ferezisre. Ő hetente jár, leveszik a trombocitáit, hogy olyanoknak adják, akikben például sugárkezelés miatt nem termelődik elég. Nem tudom, bírom-e minden héten, mint ő, de azért megpróbálom.

Dávidnak holnap lesz a születésnapja. Egy olyan rádiót kap, amelyik nem csak elemmel, hanem napelemmel és kurblival is működik, sivatagi eshetőségekre tekintettek. Egy igazi férfi mindenre fölkészül!

Július 3. (vasárnap) Nem tudom miért, de ma minden, ami körülöttem meg bennem volt, állandóan az összeomlás szélére jutott, nagyon nehezen tudtam tartani az egyensúlyt. Délelőtt állandóan az volt a baj, hogy beszűkült az időm, semmivel nem lettem kész idejében. De aztán valahogy mégis. A szerkesztőségben egy darabig tudtam dolgozni, de aztán rám jött valami olyan mélységes rosszkedv, hogy úgy döntöttem, inkább alszom egy kicsit, mert ebből másképp nem lehet kijönni. Aludtam is egy órácskát. Ez nem okozott zavart, mert mire fölébredtem, már sietnem kellett, de időben elkészültem mindennel. (Szegény Boros Pistával tudtunk nagyokat szunyókálni egymással szemben. Ez se lesz már, soha.) Aztán elmentem Wandához, hogy ott várjam be Milost és a mamáját, aki utoljára Balatonalmádiból jelentkezett, hogy nemsokára indulnak. Amikor meg már Wandánál voltam, fölhívott, hogy mindjárt megérkeznek, de ő nem jön haza, mert valakik föllépnek Szentendrén, a Városházán, ő azt megnézné. Na ettől megint rám jött a mélységes rosszkedv, mert tudtam, hogy Milos egész úton hazafelé ordít majd, hogy hol van a mamája. (Úgy is lett.) Nagyon kedves emberekkel jött, akik mindjárt el is mentek, de persze Milos még akart lenni egy kicsit Edével és Szonjával, és ettünk Wanda zöldborsó főzelékéből is, tükörtojással. Aztán, meglepetésre mégis el lehetett indulni Milossal. Itthon már nem nyivákolt. Csak egy kicsit. Megfürdettem, lefeküdtem mellé, hogy elaltassam. Másfél órán át forgolódott, tekergőzött, ellenőrizte, hogy ott vagyok-e, aztán hirtelen elaludt. Fáj a fejem is, abból gondolom, hogy a tragikus hangulatváltásaimnak meteorológiai okai is lehetnek. Nyilván valami front sunnyog. De az is lehet, hogy a bensőmben.

A nép konzervatív

Ebben az évben Nagy Imrére és az ötvenhatos mártírokra megemlékezők végre illő csöndet találtak a temetőkben. Teljesen váratlanul a jobboldal nem képviseltette magát füttyös, sípolós, kerepelős, ordítozós különítményekkel, nem bontotta a nyugalmat. Talán azért, mert a Fidesz fölismerte, hogy az emberek döntő többségében a polgárinak csúfolt utcapolitizálás mélységes ellenszenvet kelt. Aki látott már ilyen hangorkánnal való lerohanást, abban igen mély nyomot hagy az agresszió. A televízión át is rossz nézni, ahogy emberek beszűkült értelemről árulkodó, szinte bagzó tekintettel, kipirult arccal, szélcsendben is lobogó hajjal, szakadásig tátott, ordító szájjal, vagy éppen füttygörcs szorításától ropogó fogakkal valami forradalmárnak, pláne hazafinak képzelik magukat, pedig csak megkergült, piranyalelkű, csőcselékben mozgó, jobb sorsra érdemes szerencsétlenek.

Nyilvánvaló, hogy a polgári kommandók június közepén központi utasításra tartották távol magukat a temetőktől és más emlékhelyektől. Az ugyanis szinte lehetetlen, hogy a hívó szóval szervezett hordák valami - persze informális - taggyűlést tartottak volna, és titkos határozatban mondtak le a temetők és közterületek meggyalázásáról. Azt lehetett hinni, hogy ha nem is vetnek véget az utcai politizálásnak, kicsit visszafogják magukat.

Csak addig tartott a csönd, ameddig a Fidesz szembe nem került azzal a meglepő kihívással, hogy esetleg vitában kellene megvédeni, magyarázni országgyalázó mumuskodásait. Csakhogy ennek van egy kockázata: egy vitában alul is lehet maradni. Ha pedig ez szinte biztos, akkor jó megoldás elfutni, még akkor is, ha gyávaságot kiált a kihívó. Maguk helyett meg a szárazföldi piranyákat lehet megint mozgósítani, telefonon, esemesben, interneten, ahogy ez már szokás egy modern törzsben. Ha meg valaki ezt kifogásolja, a polgári főköröző kaucsuk arccal, szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy provokáció történt. Az meg mindegy, hogy fölismerhetők a szereplők. Nyilván csak arra sétáltak, és magukkal sodorták őket a gaz kommunista provokátorok.

A Fidesz már egyszer belebukott ebbe. A vezérek most nyilván azt hiszik, hogy változott a néplélek. Pedig aligha. A nép mindig konzervatív. Ízlés dolgában legalábbis.

Július 2. (szombat) Milos, Anikóval és a mamájával elutazott Somlóhegyre, ahol Anikó barátai főzőversenyre hívták őket. Kicsit aggódtam az időjárás miatt, de aztán sokszor esemeseztünk és beszéltünk, megnyugodtam. (Sok gúny ér azért, mert mindig aggódom, főleg időjárási, közlekedési és egészségügyi fenyegetések miatt, de ezen nem tudok változtatni.)

Én itthon irogattam, aztán átmentem Borz Mikihez - Matula most fölhorgad izgalmában -, mert jelezte, hogy egyedül van és unatkozik. Beszélgettünk, kitaláltunk, emlékeztünk, teázgattunk, eszegettünk.

Aztán elmentem a tanítványaim évzáró bulijára, ahova nagyon kedvesen meghívtak. Jó volt a társaság, de azért az már mégsem az én világom. A legnagyobb bajom az, hogy egy ilyen este elpusztítja az ember hangszálait. Beszélgetni csak ordítva lehet, ami azért is érthetetlen, mert a táncolás nem abban a teremben volt, amelyikben ücsörögtünk, vagyis nyugodtan szólhatott volna, például halkan ugyanaz, ami a táncteremben hangosan. Be is rekedtem, mert még így is sokat beszélgettem. Nem maradtam sokáig.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön elmenne-e a vizsgálóbizottságba?”: Azóta idegenkedem egy kicsit az ilyesmitől, amikor egyszer meg kellett jelennem egy bizottság előtt, amelyik azt volt hivatott eldönteni, hogy meggyógyult-e a gyógyíthatatlan színvakságom. Talán elég az hozzá, hogy három nő és egy pasi vizsgált teljesen meztelenül. A szemembe még csak bele se néztek, viszont a fütyimet hosszasan fürkészték. Följegyezték a tulajdonságait, arra az esetre, hogy ha két kamion összelapítana, legyen mi alapján azonosítani. Végül föloldottak minden korlátozást, arra való tekintettel, hogy évek óta nem okoztam balesetet. Nem mondtam meg nekik, hogy nincs is autóm.

2005 július 1. (péntek) Reggel azzal keltem föl, hogy ha már nem megyek dolgozni, kitakarítom az autómat, mert bizony beszemetelődött. De előtte fölállítottam és kimostam a sátramat, mert Milos Anikóval és a mamájával utaznak a Somló-hegyre Anikó ismerőseihez. Utoljára Dávid használta, valami esős fesztiválon, és sárosan hozta vissza. Mondtam neki, hogy sebaj, majd én kitakarítom, de aztán elfelejtettem. Most kissé mocsárszagú volt, de fél óra alatt sikerült kilocsolni belőle minden mocskot. Az más kérdés, hogy valaki dohányzott benne, ami abból látszik, hogy lyukas az alja, és a szúnyoghálón is körkörös rés található. Persze a zipzár is elromlott. Alighanem újat kell vennem, ezt meg megkapja Milos, játszani. De az is lehet, hogy mégis inkább rendbe teszem. Kicsi foltokkal, például.

A kocsit végül mégsem takarítottam ki, mert el kellett mennem Milosért és a mamájáért, akik Gizinél, a Dalmátban vártak. Amikor odaértek, éppen nem voltak ott, így volt időm fényképezni.

Onnan a Pap-szigetre mentünk, ahol Onagy Zoltán várt, hogy készítsek pár felvételt a József Attila Kör fordítótáboráról, amiről a Szép Szóba ír. A maradék képek meg a terasz.hu -ra kerülnek. Milos a mamájával elment szigetet nézni. Jó nagyot sétáltak. Mi meg leültünk beszélgetni a kemping éttermébe. Az egész délelőttnek volt egy hatvanas-hetvenes évekbeli átérzete. Legfőképpen az épületek, meg a berendezési tárgyak miatt. A környék jelentős részét át lehetne vinni valami skanzenfélébe Kicsit olyan volt, mintha megállt volna az idő. Ha Onaggyal nem lennénk hajló korú pasik, hirtelen visszaeshettünk volna akár harminc-negyven évet is. Érdekes lett volna, ha akkoriban a mai agyunkkal éltük volna meg a dolgokat. Aztán valahogy ebéd is lett, Milos is evett. Persze elbűvölte az összes nőneműt.

Itthon dolgoztam egy kicsit, aztán estefelé elmentem Kóka János születésnapi bulijára. Amióta miniszter lett, még csak egy e-mail-ben sem érintkeztünk, de most, mint azelőtt is - meghívott. Nem tudok sokat írni erről, mert végülis egy magánéleti eseményről van szó, és kifecsegésnek tűnne, ha bennfenteskednék. Mindenesetre jellemző Jánosra, hogy egyáltalán nem társadalmi státusz alapján válogatott, hiszen az egykori legkisebb, vagy semmilyen rangban lévő beosztott munkatársai közül is számosan ott voltak. Köztük persze olyanok, akiket régen ismerek, és kedvelek. Persze megtisztelték a kormány tagjai is, miniszterek, államtitkárok, sőt maga a miniszterelnök is, a hitvesével. Én csak Magyar Bálinttal beszélgettem pár szót. A helyzetéről, arról, hogy mit tud az érettségi ügyekben elindított nyomozásokról, meg mi várható még mostanában az érettségi és a felvételik körül. Jánossal is beszéltem pár szót. Azt mondtam neki, hogy a lehető legjobbkor találkoztunk, mert éppen ezen a héten lelt rá az igazi politikusi hangjára, és ezt kellene folytatni, konokul, következetesen. Nem szabad megrettenni attól, hogy az ellenfelei meglehetősen árulkodó módon elutasítják a vele való vitát, és maguk helyett amatőr piranya rajt küldenek, hogy lehetetlenné és nevetségessé tegyék. Ha igaza van - márpedig annak, aki így küzd ellene, nem lehet igaza, tehát neki van igaza - az átjön, és megértik az emberek.

Rajtuk kívül a legjobbakat Kovijanóval és Bóna Lacival és MKM-mel beszélgettem. Mind kiváló emberek, régi barátaim. És persze ettünk is közben, hatalmasat. Éjfél után jöttem haza, iszonyatos esőben.