Szeptember 30. (péntek) Rendes heti szabadnapom volt, de valahogy nem jött össze semmi. Hajnalban elmentem ferezisre, de különféle okokból nem sikerült. Alighanem az lehet, hogy még mindig bennem vannak a múlt heti megfázás nyomelemei. Mindenesetre a jövő héten csináltatnom kel egy vérképet, és ha még mindig ott vannak, akkor alaposan át kell nézetnem a szerkezetemet. Azt meg utálom, mert sose találnak semmi lényegeset, viszont az egész folyamat nagyon macerás. (Ha meg mégis találnak, az még rosszabb.) Legutóbb egy kicsi viszketésből az lett, hogy ki kellett piszkálni belőlem két hatalmas epekövet.

Onnan elmentem a háztartás logisztikai átalakításához szükséges eszközöket venni. Vásároltam egy pokrócot is. Mivel én csak azzal takarózom, sokat kell mosni őket, így hamar szétesnek szegények. Aztán átmentem egy plázába, telefonügyeket, meg egyebeket intézni.

Akartam venni egy pulóvert, mert ami van, kicsit megfáradt. Láttam harmincezerért is. Még ronda is volt. Persze nem találtam megfelelőt. De ez nálam amúgy is eltarthat hónapokig is. Mondjuk a tél végéig. Ahhoz képest, hogy milyen prántyán öltözködöm, igen válogatós vagyok.

Én mentem az óvodába Milosért, aztán együtt Edéért és Szonjáért. Elég későn értünk haza. Kicsit még moziztak, aztán szépen elaludtak.

Ollózárulta

Hogyan lehetséges az, hogy a Fidesz hirtelen szinte mindent elveszít pár hete még behozhatatlannak tűnő előnyéből? Úgy tűnik, az mégse mehet a végtelenségig, hogy egy vesztes választás után valaki előveszi szócsövet és beleordít a világba, hogy milyen borzalmas itt minden, töpörödünk, kullogunk. Amikor még nem szivárog a nép pénztárcájába a gyarapodás, már akkor is végignéznek magukon az emberek, vizsgálják, hogy csakugyan annyira borzalmas állapotban vannak-e. És nem. Annyira azért nem, hogy kárt tegyenek magukban, mint ami a Fidesz naponta sulykolt önképéből következne. Lehet ordítozni önfeledten arról is, hogy mit ígért a kormány az gázárakról, meg a munkanélküliségről, de naponta háromszor unalmas, nagyon-nagyon unalmas. Mert az emberek nem teljesen hülyék: ha az halvány is, van némi fogalmuk arról, hogy egy kormány mit tehet egy kedvezőtlen világgazdasági környezetben.

Nem lehet a végtelenségig húzni, hogy a fideszesek egyenként és közösen szembenézzenek azzal a kérdéssel, hogy Orbán Viktor államférfihoz méltó módon cselekedett-e Tokajban és más családközeli üzleti régiókban, avagy sem. És hiába jön erre az a válasz, hogy na de Gyurcsány, mert az biztos, hogy Gyurcsány üzletemberhez méltó módon cselekedett, amikor nem volt politikus, és ez akkor is igaz, ha üzleteinek egy része legalábbis ellenszenves.

Fideszesek még most sem értik, miért nem lehet két teljesen humortalan, gyomorbetegségig frusztrált embert tenni a pártpropaganda megafonjai mögé. Pedig nem nehéz kiszámítani, mekkora hatással lehet a választásokra a Kövér László csodamondata: "nem ártana, ha a baloldali szavazókat rá tudnák bírni ez alkalommal az otthon maradásra”. Ha az MSZP folyamatosan ezt ismételgeti, a Fidesz elveszti a választásokat, mert az öntudatra ébredő baloldali választóknak nem kell senkit magukkal vinni, elegek lesznek egyenként is. Áder János, a másik tréfamester pedig azt találta mondani, hogy "miniszterelnök úr bátorság, tegyenek rá még egy lapáttal”. Ha Gyurcsány és csapata semmi mást nem tesz, mint minden olyan esetben, amikor a szocialisták ígérnek valamit, megkérdezik Ádert, hogy tegyenek-e rá egy lapáttal, és a Fidesz egy hangot nem ígérhet többé. Pedig lenne rá igény. Az önhittség, a piranyapolitika, a napi egyszeri egészpályás letámadás, a minden könyörületet nélkülöző országszényenítés ide vezet. Hajrá Magyarország!

Szeptember 29. (csütörtök) Ma nem csak az ősz illata jött el, hanem maga az ősz. Ettől aztán baromi rossz kedvem lesz. Különben szép az ősz, csak engem azokra a szenvedésekre figyelmeztet, amik nemsokára rám törnek. Persze lehet, hogy jó meleg telünk lesz, állandóan zuhog majd az eső, a sár teteje megfagy éjszakánként, de azért belesüppedünk, ha rálépünk. Annál még a hó is jobb.

Ma gyorsan dolgoztam, aztán otthagytam a munkát Szász Pistára, mert sok bokros teendőm volt. Például el kellett volna jutnom a KOKSZ Csók Galéria-béli kiállításának megnyitójára, de nem sikerült, mert valamiért úgy éreztem, hogy most nem bírok emberek közé menni. Van ez így nálam.

Hazafelé vettem egy csomó étket, hogy holnap legyen minden itthon, ha a gyerekek jönnek. Aztán itthon megéheztem, de hiába keresgéltem, semmit nem találtam, amit a holnapi ferezis előtt megehettem volna. (Nem ehetek sajtot, tojást, és semmit, ami zsírt visz a vérbe. Egy doktornővel egyszer beszélgettem ott erről, és azt mondta, hogy el se tudom képzelni, mennyi zsír van a vérben, ha ilyesmiket eszünk.)

Belevetettem a magam a kádba, és megpróbáltam addig feküdni a forró vízben, amíg a lelkemig ér a meleg. De nem, nem ér.

Kijöttem, és zenéléssel próbálkoztam. Kicsit jobb.

Szeptember 28. (szerda) Tegnap nagyon későn értem haza az Articsókából. Jól éreztem magam, már hiányzott a műsor. Sok kedves ember. Sose értem, miért hallgatnak minket - Király, Ungár, Bauer, Hann és persze Fiala -, meg azt se, hogy miért nevetnek néha, amikor mondok valami komolyat, de jó.

Ma reggel jó korán keltem, mert elvittem az autót zöldkártyázni. Történt, hogy tegnapelőtt fölhívott egy szerviz, ahol a kipuffogót javíttattam, hogy a számítógépük szerint mindjárt lejár a zöldkártyám. Örültem, hogy milyen kedvesek, rendesek, én nyilván elfelejtettem volna. Ha gondolom, vigyem be, megcsinálják. Bevittem, aztán végig bumliztam a városon. Értekezlet után telefonálnak a szervizből: van egy rossz hír, meg egy jó. A rossz az, hogy elnézték: csak egy év múlva jár le a kártya. A jó, hogy megvizsgálták a kocsit, minden rendben van, de nem kell fizetni. Ilyenek többnyire csak velem fordulnak elő. Visszavillamosoztam meg buszoztam, és megállapodtunk, hogy egy év múlva ismét fölhívnak.

Itthon keményen dolgoztattam a mosógépet. Három adagot sikerült átküldenem rajta. Most az egész ház tele van száradó ruhával. De legalább jó az illat. Itt a tél, és a gyerek minden meleg holmiját átmosom. Eltart egy darabig.

Csakugyan itt a tél. Az nekem akkor kezdődik, amikor megérzem az ősz illatát. Attól kezdve fázom, akkor is, ha jónak mondható az idő járása. És így lesz ez majdnem májusig.

Szeptember 27. (hétfő) Úgy látszik, nagyon elfáradhattam, mert úgy elaludtam, hogy nem is emlékszem semmiféle ébresztésre. Ez azért érdekes, mert az órámat direkt messze teszem, és ha nem kapcsolom ki, akkor ötpercenként újra ébreszt. Én nem kapcsoltam ki. Az értekezleten - ahol nem voltam ott - némelyek gúnyolódtak is, hogy biztos elindultam, csak elaludtam az országúton, ahogy szoktam. Ilyenek ezek.

Délre azért beértem, rendes időben elkészültem mindennel, Géza segítségével szinte minden beszerkesztett szó befért az oldalamra. Aztán elmentem Ákos öcsémékhez, ahol Brigi, a sógornőm levágta a hajamat. Már nagyon untam. Én nem direkt növesztem, hanem lusta vagyok levágni, aztán úgy maradok. Már fél méteres is volt.

Megjött az öcsém is, játszottunk a masináinkkal. Vannak dolgok, amelyekben már megint jobb, mint én. Ez aggasztó.

Kaptam tőlük egy alig használt csocsót. Remélem, szeretik majd a gyerekek.

Ott volt egy lány, aki bekerült az új Megasztárba. Hazavittem, amikor mentem az Echo Tévébe, és persze beszélgettünk. Nagyon értelmes, és tökéletesen látja a helyzetét. Próbáltam magyarázni, hogyan kell kezelni a mocsokmédia éhségét. És mit kell tenni, ha jó helyezést ér el. Ha sikerül neki, lehet, hogy kidolgozok egy taktikát, amivel át lehet lépni a szarbulvár-szerepből valami magasabb szintre. Érdekel, hogy meg lehet-e csinálni.

Hompola Krisztina szerint Fialával és Ungár Klárával most sokkal jobb műsort hoztunk össze, mint egy hete.

Válaszoltam arra a kérdésre, miszerint: „Ha Ön lenne Matthaus, maradna-e?”: Ha én lennék Matthaus, ide se jöttem volna, ha csak nem elvetemült, megrögzött kalandor vagyok. De ha már idejöttem, hosszas tépelődés után mégiscsak úgy döntenék, hogy maradok. Pláne, ha egynémely sportvezetők nyilatkozatait hallgatnám, és titokzatos viselkedését látnám. Olyanok ők, mintha még mindig a régi rendszerben élnének és valami körtőn át beszélnének a mába. Ha Matthaus lennék, biztosan hallottam volna már azt a mondást, miszerint az emberek többnyire kalandvágyból maradtak itthon annak idején. Egész egyszerűen kíváncsi lennék a magyar focitörténet végére, vagy legalább arra, hogy mit lehet még kicsikarni ebből a megnyomorodott sportágból.

Szeptember 25. (vasárnap) Úgy látszik, ilyenkor hétvégén, ha itt vannak a gyerekek, nem sok idő marad írásra. Tegnap jó sokáig aludtunk Milossal - nagy része nem alvás, hanem heverészés, amelyben Milos hol nagyobb, hol kisebb erővel próbál rávenni valamire, én meg esedezem, hogy adjon még öt percet. Aztán azt mondja, hogy pisilni kell, és én kipattanok az ágyból. Nem tudom, miért, hiszen egyedül is ki tud menni. Valójában azt hiszem, hogy ez idomítás: volt idő, amikor jó okkal pattantam, hiszen másodperceken múlt, hogy be ne pisiljen, idejében vissza kellett érni a bilivel. Persze most is kísérletezem, mondom neki, hogy menjen ki, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy reggel márpedig én behozom neki. Én meg arra gondolok, hogy olyan kevés ideig lesz már kicsi gyerek, kell ilyen apró engedményeket tenni.

Valahogy nehezen indultunk el. Milos kapott Mirkóéktól egy olyan játékot, amiben mindenféle van. Többek között valami flipper-foci. Azt nagyon szereti, ezért negyedóránként játszottunk egyet. Csak így, a padlón, hason fekve nehéz volt elkészülni.

Egy óra előtt értünk az Állatkerthez, mert Tamarával úgy döntöttünk, hogy ott leszünk Marci kétéves születésnapja alkalmából. Egy játszótéren vártunk rájuk, aztán jött is, Andrissal - uszodában voltak. Andris hamarosan elment dolgozni, de jött Tamara. Később csatlakozott hozzánk Éva, Tamara nagynénje, a gyerekei - Adél és Gábor -, valamint Gábor lánya, Kamilla. Hatalmasat sétáltunk, lángosoztunk, a gyerekek bírták. Én kevésbé, de az is lehet, hogy ebben szerepet játszott, hogy Milos kitalálta: ha Marcinak úgyse kell a kocsi, akkor ő ül bele. Tologattatta magát, szerte és hosszában, ahhoz meg már egy kicsit nagyocska. A legaranyosabb az volt, hogy állandóan kerestem. Nem találtam, persze, és néha egy perc is kellett, mire rájöttem, hogy előttem ül. Hülyülök, alighanem. Egyébként végig azzal szórakoztattam magam, hogy megpróbáltam egy működő szisztémát kitalálni arra, hogy mi van akkor, ha egy ember öt gyerekkel sétál egy állatkertben, és abból három még oktalan. (Az se jobb, hogy ott van egy csomó fölnőtt, mert mindenki azt hiszi, hogy a másik figyel a gyerekre. A két nagy se tud sokat segíteni, mert ha mondjuk, elkezdenek futni, akkor a kicsik követik őket, viszont, ha megállnak, azok futnak tovább. A végén úgy nézett ki, hogy Marci kivételével mindenki elfáradt egy kicsit.

Aztán még fölmentünk Tamaráékhoz, köszönteni, meg átadni az ajándékot. Honnan tudja egy kétéves gyerek, hogy most őt ünneplik?

Nagyon későn értünk haza. A három gyerek úgy aludt el, hogy csak Edét bírtam rávenni, hogy legalább átöltözzön. Fogat is mosott, de olyan lassan, hogy szerintem közben aludt.

Éjszaka egyszercsak megjelent Milos, és közölte, hogy ő barackot akar enni. Szerencsére találtam egy konzervet, de jó nagyot, és jóformán meg is ette. Aztán pedig befeküdt az ágyamba, és rávett, hogy altassam el. Ettől aztán én is elaludtam. Szerencsére fölébredtem, így nem ruhástól keltem reggel.

Ma délelőtt többnyire főztem, kicsit dolgoztam. A gyerekek az ágyamból bunkert csináltak - bár ez jól illett a csatatérhez. Valamit ki kell találnom, hogy némi rendet tartsanak. Alighanem nevelnem kellene őket, de ilyesmihez semmi kedvem.

Vannak, akik úgy vélik, hogy amikor majd fölnőnek, és elkezdenek a sajátjukban élni, az emberek megtanulnak rendet és tisztaságot tartani. Szerintem meg az emberek igen jelentős része egyszerűen mocskos. Azt nem mondom, hogy igénytelenek, de az igényeiket még önmagukkal szemben sem veszik komolyan.

Megebédeltünk, aztán elmentünk Szentendrére, átadtam Wandának Szonját és Edét. Aztán a mamájának Milost, aki szépen elaludt, mire odaértünk.

Később a mamája fölhívott, hogy mondjam el, mi történt a gyerekkel, mert hosszasan meséli, hogy egy egér bebújt a ruhája alá, és mindenféle kalandokat élt át vele.

Persze nem történt semmi. Kezdődik.

Gyorsan dolgoztam, aztán elmentem dobolni. Nagyon jó volt, legalább háromszor jutottunk olyan állapotba, amikor már nem lehet visszajönni. Amit nem lehet abbahagyni, hanem lassan hagyni, hogy elmúljon.

Szeptember 24. (péntek) Ma egész délelőtt rendkívül hasznosan töltöttem az időt, mert mostam, takarítottam, kutyaszart szedtem, vásároltam. Délután kicsit zenéltem, hogy kimenjen belőlem a betegség maradéka, meg egy csomó feszültség, düh, féltékenység és hamis vágyakozás. Van úgy hogy ezek hirtelen egybe állnak, és csak erővel lehet kihajtani őket. Már pedig el kell lazulnom, mert van más dolgom is, mint hiábavalóságokkal bíbelődni. Nem tudom, hogyan lehetséges, hogy egy fa csővel meg egy hordófélére kifeszített hólyaggal miképpen lehet ezt elérni, de el lehet. Az ember talán legfontosabb találmánya a zene, ami tulajdonképpen annyira semmi, annyira esetleges, hogy például mególmozott füllel nincs is.

Aztán megjött Milos a mamájával, Anikóval és Amival, hogy cuccoljanak. Vittek is rendesen, főleg Anikó összes holmiját, alig bírtak elindulni a kocsival. Így aztán most Anikó is elköltözött innen, végleg. Örülök neki, hogy végre lett lakása, de sajnálom is, mert jó volt vele lakni.

Milossal jól összebújtunk, megnéztük a Némót, és a végére annyira elpilledt, hogy meg se tudtam fürdetni. Jó szaga van koszosan is.

Érdekes volt, hogy már elég későn, egy olyan beszélgetés - csetelés - közben, amibe teljesen belemerültem, egyszercsak erős kényszert éreztem, hogy azonnal menjek be a kisfiamhoz. Ült az ágyban és nézte a plafont. De láttam, hogy alszik. Vagy két percig volt így, aztán szépen, lassan eldőlt. Nagyon aranyos volt, és nem értem, honnan tudtam, tíz méterről, minden zaj nélkül, hogy be kell mennem?

Szeptember 22. (csütörtök) Azt hittem, hogy az autómentes nap meg a biciklisták miatt hatalmas dugók lesznek. De nem. Átsuhantam reggel a városon. És egész délelőtt figyeltem a Könyves Kálmán körutat. Meglepően kevesen járták.

Munka után Leányfalura mentem, ahol a kultúrház igazgatójával találkoztam, és aláírtam egy támogató ajánlást. Aztán beszélgettünk a gombánál, majd találkoztunk jó emberekkel.  Nagyon érdekes volt, mert a kultúra egy egészen fura szelete jelent meg: hangoskönyv kiadó, lexikonkiadó, helyi művészeti közösség. Jót beszélgettünk.

Aztán hazajöttem és írtam.

Lótrágya

Bíztató, hogy az autómentes nap és a biciklisták fölvonulásával kapcsolatban eddig egyetlen említést érdemlő botrány keletkezett: biciklisek elleni támadásokra szólított fel a Bumeráng című rádióműsor két műsorvezetője. Majd megtudjuk, hogy közösség elleni izgatás vagy minősített idétlenség arra bíztatni az embereket, hogy drótot húzzunk ki a bringások elé - így lehet jól levágni a fejüket -, vagy üssük el őket, netán az a leghatékonyabb módszer, ha bezárjuk szegényeket a garázsunkba, és beindítjuk az autót. Ha már a két kiválóság nincs tekintettel azokra a százakra és ezrekre, akiket az utóbbi években autókkal öltek meg az utakon, tovább is fejleszthetik a gázos módszert: dobozos teherautóra kell rakni a biciklistákat, a kipufogógázt be kell vezetni a dobozba, és máris lehet őket vinni a tömegsírokhoz. A náci halálgyártás kezdetleges technikája volt ez, a gázkamrák föltalálásáig. Jó lenne, ha a sajtó nem segítené azt a tendenciát, amelyben a bringások lassan a közlekedés zsidajai lesznek azon az alapon, mint amit Boros és Bochkor oly felkészülten mond: a biciklisták nem valók egy világvárosba.

Szerintem meg az autók nem valók, hogy mást nem mondjak, dacára annak, hogy autóval járok. A biciklisták előbb voltak itt, most csak szeretnék visszaszerezni a jogaikat, ami adott esetben - és ezt minden dramatizálás nélkül mondom - az élethez való jog. A mi fővárosunk tragédiája, hogy területének jelentős részét nem autókra, pláne nem ekkora autóforgalomra tervezték. Hanem lovas kocsikra. A múlt század végén készült is egy tanulmány, amelyben a szerző azon aggódik, hogy mi lesz, ha az addigi üzemben növekszik a lovaskocsik gyarapodása. Arra a következtetésre jut, hogy hamarosan az egész várost fél méteres magasságban lótrágya fedi majd. Ezt amúgy művelt szerzők a fejlődés-jóslásának lehetetlenségére szokták példaként említeni. „Szerencsére” jöttek az autók és így csak a kutyatrágyával kell számolnuk - bár látva, amit azzal kezdünk, el se tudom képzelni, mi lenne itt, ha az eredeti jóslat bejön. Az autók a szerves ürüléknél ravaszabb módon szennyeznek és valódi gyilkosok akkor is, ha vezetőik egyáltalán nem fülelik a Bumerángot, és nem elmebetegek, hogy hallgassanak a tréfamesterekre. Ezért van szükség ilyen napokra. Hogy legalább néha lássuk, hogy igenis otthon lehet hagyni az autót, és levegősebb lehet a város. És talán az is jót tesz, ha biciklisták ezreit látjuk együtt, egy dugómentes világvárosban, és fölismerjük, hogy van abban valami méltatlan, ha ennyi ember sem képes az érdekeit érvényesíteni.

Szeptember 21. (szerda) Ma itthon maradtam, mert várnom kellett a mosógépet. Ez véletlenül egybeesett azzal, hogy jót tett a gyógyulásomnak egy kis pihenés. Bár ebből nem lett sok, már a lehetőség is gyógyhatású. Jót tett az a marokkói tea, amiből este egy litert megittam. Bár az lett belőle, hogy nem bírtam elaludni, és persze korán is ébredtem, mert a veséimet is átmosta. Ma is folytattam a kúrát, így majdnem jól vagyok. Még nem az igazi.

Megjött a mosógép. Nagyon kedves emberek hozták. Mindent megtettek, hogy vigasztaljanak, amikor kifizettem nekik harmincezer forintot. Sok-sok földönfekvő munkával igyekeztem minden olyan rést megszüntetni, ahol egerek behatolhatnak. Hátha sikerül. Persze leöntöttem a kezemet pillanatragasztóval. Három ujjam azonnal összenőtt, aztán olyan lett a bőröm, mintha megégett volna. Már kopik. Soha nem veszek többé pillanatragasztót, mert mindig így járok. (Először Tamarával ragadtak össze az ujjaink. Még kicsi lány volt. Nagyon érdekes helyzet, mert az ember nem mer tépni, hiszem vélhetően a gyereke ujjáról szakad le a bőr. Aztán valahogy forró víz alatt sikerült kiolvadnunk.)

És persze végre mostam. Volt mit. Lesz is még egy hétig.

Viszont egész nap elfelejtettem enni. Azelőtt is hajlamos voltam erre, ha egyedül voltam, de mostanában igyekeztem figyelni ilyesmikre is.

Nem nyertem a lottón. Ez elég fura érzés.

Láttam egy nagyon brutális dolgot: eltűnt egy ház. Méghozzá azé a Bözsi nénié, akivel először beszéltünk itt a faluban, amikor házat kerestünk. Tavaly halt meg. Úgy látszik, az örökösöknek nem volt jó az öreg épület, újat akarnak. De ilyet még nem láttam, mert teljesen sík terület maradt utána, törmeléknek nyoma nincs. Az egyik szomszéd azt mondta, hogy két nap alatt szétkapták és elhordták.

Szeptember 20. (kedd) Éjszaka többször arra ébredtem, hogy benőtt az orrom lika. Föl kellett kelni, bár nem tudtam sokat segíteni a dolgon. Reggel persze jó sokáig aludtam. De azért még volt arra időm, hogy megírjak egy novellát meg egy kicsi cikket. Az úton megálltam egy patikánál. Egy hatalmas és gyönyörű patikusnő nézett rám a pult vagy micsoda mögül, és amikor megszólaltam elkezdett hangosan nevetni. Aztán már szedte is össze a legszükségesebb gyógyszereket. Ellátott jótanácsokkal is. A szerkesztőségben meg az derült ki, hogy Ferenczi Krisztina, aki szemben ül velem, pontosan olyan állapotban van, mint én. Kórterem-jellegű lett a szobánk, egyeskével és ketteskével. Úgy kínálgattuk egymást gyógyszerekkel és zsebkendőkkel, mintha piknikelnénk. De legalább remekül szórakoztunk. Az értekezleten éppen a madárinfluenzáról szó. Rögtönzött előadást tartottam a veszedelmeiről, mire a lap vezetői megmondták, hogy szerintük én már meg is kaptam. Nem is bírtam rendesen dolgozni, mindent elszámoltam, semmi se úgy lett, ahogy terveztem. Ittam az automata kakaókat, amik nem csak megfázás, hanem boldogtalanság ellen is nagyon jók. Hazajövet elhatároztam, hogy eszem valamit, aztán azonnal elalszom, de aztán eszembe jutott, hogy hányféle munkát kell elvégezni. Megettem mindent, amit találtam. Már csak olyan van, amit nincs kedvem megenni. Főztem olyan teát, amit még Marokkóban vettem valami berbertől, és ami állítólag nagyon jó nátha ellen. Megittam egy litert, és csakugyan kitisztult az orrom. Holnap egész nap ezt iszom majd, és akkor hátha. Még jó, hogy hozzák a mosógépet, és nem is tudok bemenni a városba. Vettem alá egérelhárító fémhálót. Gondolom az estém fúrással és faragással töltöm majd, valamint háromszor rám dől gép, és legalább egyszer lecsapja valamelyik lábkörmömet. Ma befűtöttem. Nem is azért, mert fázom, hanem ki akarom próbálni a fűtés-rendszert. Nem tökéletes. Erre is ki kell hívni valami szakembert, mert a csöves dolgokat nem szívesen buherálom.

Sokak aggódó érdeklődésére - hogy „mi van má!?” - közlöm, hogy ma a szerkesztőségben fölhívott az a delnő, aki a múlt héten simán lebuzizott egy parkolóban. Azt mondta, nem hitte volna, hogy azt a történetet le merem írni. Egyébként meg ő akkor úgy érezte, hogy tolakodó bunkó vagyok, de utólag rájött, ahogy az is egy jogos nézőpont, amiből én indultam ki, amikor megkérdeztem, hogy segíthetek-e. El tudja képzelni, milyen állapotban láttam, és ezért elnézést kért. És méltányolja a bátorságomat. És nehogy azt higgyem, hogy azért jött vissza, mert megbánta, amit mondott, hanem azért, mert hirtelen rájött - a GoldenBlog óta néha belenéz a naplómba -, honnan ismer, és átfutott rajta, hogy tényleg leírom a rendszámát. (Nem tudhatja, hogy egy olyan hosszú szám- és betűkombinációt tíz másodpercre se tudnék megjegyezni.) Egyébként meg példátlan érdeklődés miatt megkérdeztem, hogy mi volt az ideges viselkedés tárgya: a férje hagyta el, ráadásul - ha jól értem - nem egy nőnemű miatt. Van, aki az ilyesmire fokozottan érzékeny. Finoman meglibbentette, hogy esetleg megihatnánk azt a málnát, amire meghívtam, de minden férfiasságomat összeszedve megmondtam neki, hogy az csak akkor és ott volt érvényes. Kérdőre vont, mire védekezésül előadtam, hogy jómagam is erősen zúzott állapotban vagyok, és nem hiszek abban, hogy engem most az ő baja egy percre is érdekelne, viszont a magaméról meg úgyse mondok el semmit, mert én ilyen vagyok. Azt mondta, hogy eléggé fura pasasnak tűnök. Jó, akkor majd fölhív máskor, talán. Ja: és nem vörös a haja.

Elfelejtettem ide betenni, hogy válaszoltam arra a kérdésre, miszerint „Ön találkozott-e már szélkakassal?”: Hát úgy, hogy jött volna szemben az utcán vagy a tyúkudvarban, és rám köszönt volna, széllel bélelt kukorékolással, persze, úgy nem, bár állítólag vannak olyanok is, emberszabásúak. De egyszer kaptam egyet ajándékba, keletnémet gyártmányú dizájnosat, ami ugyan nem nagyon illett az én falusi hajlékom tetejére, de mégis megpróbáltam föltenni, mert szeretem tudni, merről fú a szél. De nem lett jó, mert az első esőtől berozsdált, és az meg nem igaz, hogy a rozsdás kakas nyikorog, hanem előbb-utóbb letöri a szél, ha váratlan irányból csap le szegényre.

Szeptember 19. (hétfő) Tegnap este nem volt kedvem írni. Vagyis annyira rossz kedvem volt, hogy nem akartam másokat is nyomasztani.

Amúgy a nap nem volt rossz. A gyerekekkel biliárdoztam, bár többnyire főztem, ami nem is olyan hálás feladat, mert eléggé finnyásak. Persze számlálatlanul esznek bármit, ami egészségtelennek mondható. Amúgy szinte egész nap püfölték egymást, valahogy ilyen napjuk volt.

Nagyon jót doboltunk. Most először éreztem, hogy teljesen elszállok, mert elvesztem a gátlásaimat. Illetve nem sikerült egészen, mert fél szemmel folyamatosan a gyerekeket figyeltem. (Milos mindig kérdezte, hogy Rohonyi Gábor miért dobol becsukott szemmel. Nem tudtam megmagyarázni. Mostantól azt mondom majd, hogy „mert itt van a felesége”. Ugyanis az történt, hogy most egészen kivételesen el kellett mennie valahova, így aztán Gábor is kénytelen volt éberen dobolni.) Jól megfáztam, mert persze egy szál trikóban voltam.

Mivel Wanda és Milos mamája - és mint kiderült - Gábor felesége, plusz még Sólyom Eszter is, aki szintén velünk szokott dobolni, a Vörös sátorba mentek, hazavittem Wandáékhoz a gyerekeket, majd megetettem és bepakoltam őket a kádba. A Vörös sátor az afféle asszonykör, nagyon sok olyan nő jár oda, aki a környéken számít. Fontos dolgokat beszélnek meg, meg előadásokat hallgatnak Csom Éva vezetésével. Azt hiszem jó lehet, de sose tudom meg, mert oda pasi nem mehet.

Ede borzasztót mondott: „Ha meghalok, a plüssállataimmal együtt temessetek el.”

Ma egész nap rosszul voltam a megfázástól, de azért elég hatékonyan dolgoztam. Délután hazajöttem, hogy aludjak egy kicsit. De persze semmi nem lett belőle.

Úgy néz ki, hogy az egerek eltűntek. Valószínű, hogy a pár napja bevetett ultrahang ágyú miatt.

Időben elindultam, hogy szépen lassan mehessek az esőben az Echo tévéig. Annyira esett, hogy néha alig láttam. Persze a lehúzott ablakon a pofámba csapott a víz, amikor a békási aszfaltlankák között egy terepjáró megelőzött.

Fiala vezette a műsort, Ungár Klára volt a másik vendég. Azt hiszem jó volt. Kár, hogy kevesen látják.

Találkoztam Milánnal, aki ott hangmérnök. Meg egy régi barátommal, Viktorral, akivel még az Elendernél dolgoztunk együtt, és nagyon jóban voltunk.

Hazafelé, a Hungária körútnál egy rendőr - se szó, se beszéd, se kopogás - kinyitotta az ajtómat, azt mondta, hogy „bocsánat!” és fölkapcsolta a lámpámat. Aztán köszönt, becsapta az ajtót, és visszament a kocsijába. Nagyon jó, hogy már vannak ilyen rendőrök.

Szeptember 17. (szombat) Ma úgy volt, hogy elmegyünk Vácrátótra, botanikus kertet nézni, aztán Veresegyházára medvéket, de nem lett belőle semmi, mert ömlött az eső. Nem is tudtunk időben elindulni Wandához, így csak délben értünk. Kis szöszmötölés után fölkerekedtünk, hogy nézzünk valami mozit. Úgy terveztem, hogy ha hamar kezdődik egy elfogadható film, akkor utána ebédelünk, ha meg nem, akkor előtte. Másfél óránk volt, így jutott idő ebédelésre, fagyizásra, mászkálásra. Sajnos a Vad galamb című rajzkalandfilm jutott nekünk. Nagyon izgalmas lehetett, de ez nem biztos, mert én többször elaludtam közben. Milos is, majdnem. Rendkívül ellenszenves arcú szereplőket tudtak összehozni a rajzolók, és amúgy is minden teljesen sematikus volt. A humor forrása: az egyik madár nagyon büdös, hatalmasakat böfög és fingik. Például az egyik nőnemű egérszereplőtől - francia ellenálló - úgy szabadul meg, miközben az a lábába kapaszkodna repülés közben, hogy óriási dörrenéssel lefingja magáról. Nem hiszem, hogy ez épületes lenne, és nem gondolom, hogy kicsi gyerekeknek való. Aki még nem vitte el rá a kölykeit, ne is tegye. Ha meg fölnőttsége dacára kíváncsi az ilyen filmekre, akkor úgyis mindegy.

Itthon Mirkó értesített, hogy ma reggel Kolozsváron meghalt Lici nagynéném - apám húga. Nem először halt meg, egyszer magam is tanúja voltam az újraélesztésének. (Másnap reggel beült a kocsimba, hogy jön Budapestre. Jött is, pedig magyaráztam szegénynek, hogy ez eléggé tapintatlan viselkedés. Mit csinálok vele, ha meghal az Alföld közepén? Viccelődtünk a lehetőségeken.) Nem is olyan régen beszéltem vele. Fölhívott, és azt kérte, hogy tegyek hivatalos nyilatkozatot arról, hogy mit mondott el nekem az apám a halálos ágyán a származásukról. Vagyis arról, hogy az apjuk Bánffy Miklós gróf volt. Nem értette, hogy az apám neki miért nem mondott el mindent, amit erről a históriáról tudott. Én meg elkövettem az a tapintatlanságot, hogy megmondtam neki az igazat. Apám attól tartott, ami bekövetkezett, amikor az igazság kiderült: Lici néném, szegény, néhány hónap alatt egyszerű polgárból grófnő lett, de annyira, hogy meg is sértődött, amikor valaki lebárónőzte. És ez nem idős korának volt betudható, mert teljesen tiszta volt az agya nyolcvannál több éves kora dacára, és a jelleme se változott egy csöppet sem. Na jó, de akkor is, miért nekem mondta el, és miért nem neki? Mert apám igen jó pszichológiai érzékkel bírt, és tudta, hogy engem az sem változtat meg, ha mondjuk Habsburg Ottó törvénytelen unokája vagyok, és van valami passzus, amiből az következik, hogy én lennék Magyarország trónörököse. Nem tulajdonítok semmiféle jelentőséget a származásomnak. Mint ahogy semminek sem. Valamint: tudok titkot tartani. Tartottam is, amíg Lici el nem kezdett erről beszélni. Emlékét majd úgy fogom megőrizni, hogy írok egy színdarabot az átváltozásáról. Ami egyébként rémisztő is volt meg igen tanulságos is.

Úgy látszik, a gyerekek - talán az időtől - kicsit fáradtak. Szonja már az úton elaludt, Milos pedig itthon volt eléggé kiállhatatlan. Veszekedett a gyerekekkel is. Kétszer meg is zúzta magát. Egyszer leugrott a székről, és a száját ütötte be, egyszer pedig bukfencezett az ágyon, és a derekát verte oda. Fürdés után már annyira fáradt volt, hogy közölte velem: most tényleg nem szeret. Aztán kérte, hogy ringassam el, mert akkor szeret. Aztán, ringatás közben mondta, hogy feküdjek le mellé. Fogta a kezemet. Amikor már aludt, megpróbáltam kihúzni, mire átölelte a karomat. Amikor azt próbáltam meg kiszabadítani, a nyakamba csimpaszkodott. Olyan erővel ölelt, és annyira jó volt, hogy alighanem el is pottyant egy kis könnyem.

Amitől teljesen ki vagyok borulva, az az egérinvázió. Ez egy igazi kafkaság. Nyomasztó és megalázó. Bár az irtásukra és elriasztásukra kirendelt eszközök jó működnek - ez praktikusan azt jelenti, hogy a vélhetően sokan döglődnek a méregtől sokan elmenekültek az ultrahangzáportól, még mindig láttam hármat. Már nem nagyon esznek a csaliból, és a rettenetes csapócsapdákba se mennek bele, mégis bevetettem a legbrutálisabb eszközt: az egérragasztót is. Ez úgy működik, hogy egy fadarabra rákenek egy speciális mézgát, amibe egyszerűen beleragadnak. Elég undorító, de nem lehet kegyelmezni. Ezt nehezen tudom elmagyarázni Szonjának és Edének, akik igen aranyos kis állatoknak találják az egereket, és nem értik, miért vagyok ilyen kegyetlen velük.

Szeptember 16. (péntek) Reggel jól ébredtünk Milossal. Nagyot birkóztunk, megreggelizett, aztán elindultunk az óvodába. A mamáját fölvettük Szentendrén, mert Wandáéknál vigyázott a gyerekekre, Öcsike kiállítás-megnyitója miatt. Beraktuk a gyerekünket az óvodába, aztán bementünk a városba, mert neki ügyet kellett intézni. Én elmentem egy boltba, hogy Edének vegyek szerszámkészletet, aztán egy áruházba, hogy logisztikai tervemhez megfelelő ládákat keressek. Találtam, vettem tizenkettőt. Nem is volt drága, viszont végre átláthatóvá lehet tenni a rendetlenséget. Utána elmentem egy plázába sziglisen ebédelni. Már csak annyi idő maradt, hogy haza már nem volt érdemes elindulni, viszont az óvodába csak két óra múlva mehettem Milosért, ezért hirtelen elhatározással bementem a moziba. A sziget című filmet láttam. Elég érdekes volt, hogy teljesen egyedül ültem a teremben. Bár később bejött egy pár. Messze voltak, azt hiszem, szerelmeskedtek. Maga a film, közepes minőségű SF-gagyi, ezerszer földolgozott, közhelyes téma, százezerszer kipróbált effektusokkal és jelenetsorokkal. Nem kell megnézni. Nem is értem, miért készítenek ilyen filmeket. Olyan, mintha el kellene költeni egy csomó pénzt, és nem lenne elég ötletük hozzá. Hívott Fiala, hogy megbeszéljük a hétfői műsort, amiben együtt leszünk este tíz után - talán féltizenegykor - az Echo TV-ben. Bár kis dugóba szorultam, idejében eljutottam az óvodáig. Kicsit vásároltunk, aztán hazajöttünk és egy óriásit bicikliztünk és játszótereztünk. Majd együtt megfürödtünk, aztán Andersent meséltem neki a sötétben, de persze közben szépen elaludt. (Igazából az az érzésem, hogy sokszor egy kukkot nem ért abból, amit mondok, csak a hangomra van neki szüksége.)

Éjjel kettőig takarítottam, rendezkedtem az új ládáimmal. Mondhatom, jól átlátható és főleg tisztán tartható rendet találtam ki.

Szeptember 15. (csütörtök) Tegnap gyakorlatilag semmi nem történt, legföljebb a reggelimről számolhattam volna be, de az kit érdekel. (Ementáli és füstölt mozarella, jázmintea, olajbogyó, krumplis kenyér, kicsit pirítva, meggybefőtt. A meggybefőtt és az olajbogyó együtt egészen kitűnő, nem is értem, hogyan képesek harmóniába jönni.) Ezen kívül még az történt, hogy a szomszédban fölszámolták a kukoricagórét, aminek az lett a következménye, hogy vélhetően több száz egér szaladt szét. Mindjárt három be is jött a lakásba. Annyi biztosan, mert láttam őket személyesen. A mosógép-ügyek után föladtam, a kétség kívül hatásosnak látszó ultrahangos riogató mellé nagy mennyiségű mérget is kiraktam. Sajnálom, én is utálom magam, de meg se próbálták kitalálni, hogy a huszonnyolcezer forintos mosógép-számla az a határ, amikor begurulok. Pláne másodszorra. A szerencsétlenek teli pofával zabálják a csalit. (Szabályos alakzatokba rakom, így azonnal meglátom, ha hozzányúlnak. Nem tudom, mennyi fér egy egérbe, de tíz perc alatt elfogy egy csavaros üvegre való tetőnyi mérgezett gabona. Érdekes, hogy nem helyben eszik meg, hanem úgy tíz centire eltávolodnak a lopóhelytől, aztán még ki is köpködik a szemek héját. Ettől olyan mocskos minden a környezetükben. Meg a szartól. Meg a pisijüktől.)

Ma későn keltem - nézegettem a tévét az ágyból -, de időben beértem. Gyorsan dolgoztam, mert Milos mamájával kellett találkoznom Ákos öcséméknél. Onnan együtt mentünk az óvodába - Milos nagy örömére -, majd elhoztam haza, hiszen holnap szabad napom lesz. (Bár, ha nem lenne, akkor is be tudnám vinni.) Elviszem az óvodába, mert még nem lenne jó, ha kimaradna. Vásároltunk együtt, mert a kutyának már nem volt mit adnom, és kénytelen voltam betérni egy áruházba. Persze megvetetett velem mindent. Most van egy hétre elegendő gabonapehely, puding, csokoládé, rágó, és a kutyakajáról se feledkeztem meg. Ami nagy szó, mert többnyire csak azt nem veszem meg, amiért bementem a boltba. Viszont vettem neki világító mellényt (Marcinak is), magamnak meg Milos mamájának biciklire való védőnájlont - őszre meg télre -, és még szerelődobozt is, mindenféle hasznos alkatrésszel.

Elég későn értünk, már csak egy jó nagy, közös fürdésre jutott idő, aztán még áthúztam az ágyneműt, és mesét néztünk együtt. (Pont a Tom és Yerryt, és meg kell mondanom, nem is olyan vicces az az egér.) Egyszercsak közölte velem, hogy most már neki pihennie kell, menjünk az ágyra, és szépen el is aludt, szinte azonnal. Annyira szeretetre méltó kicsi lény.

Szeptember 13. (kedd) Ma fölvettem az idei tizedik lottónyereményemet is, amint az várható is volt. Igaz, ez az eddigi legcsekélyebb összeg: alig több, mint kilencszáz forint. Az is valami.

Korán keltem, korán indultam, mert tervezek egy tárolórendszert, és kellenek hozzá ládák, azokat nézegetem különféle áruházakban. (Bár más haszna is van a nézgelődésnek: ma végre láttam az ízlésemnek szinte megfelelő lábaskádat, csaknem elfogadható áron. Csak az aggaszt, hogy műanyagból van, és nem tudom, hogy olyasmit szabad-e venni. Más kérdés, hogy most nincs rá pénzem, de már az is jó, hogy esetleg egyszer lesz miből választani.)

Tegnap este szemrevételeztem két szobában azokat a hajópadlókat, amiket ki akartam cserélni. Rájöttem, hogy van esély arra, hogy ezeket még egy csiszológéppel rendbe tudom tenni. Gondolom kétszázezer helyett, kijön húszezerből, és ha mégsem, akkor még mindig cserélhetek. A harmadik szobában viszont menthetetlenül újat kell rakni, mert az, ami van, lehet olyan hetven éves is, és már nagyon megfáradt szegény.

A munka szinte jól ment, még napfényben hazaindultam.

Volt egy fura élményem, nem is tudom, hogyan írjam le, mert csak szó szerint lehet. Megálltam egy automatánál, hogy pénzt vegyek föl, mert már benzinre se volt elég. Visszafelé láttam, hogy a parkolóban, éppen az én kocsimmal szemben egy nő zokog az autójában. Hangosan, magából teljesen kivetkőzve. Időnként erővel ráborult a kormányra, aztán fölegyenesedett, aztán megint lecsapott a homlokával. Omlott szét az amúgy szép, vörös haja. Nagyon látványosan szenvedett. Arra gondoltam, hogy vagy szakított valakivel, vagy meghalt egy olyan ember, akit nagyon szeretett, bármi lehet. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, segíthetek-e. Erre rám nézett, hirtelen nagyon szép lett, és ezt mondta: - Igen, légy szíves basszál meg!

Biztos látszott rajtam, hogy noha alighanem minden férfi egész életében erre a mondatra vár, ez azért így hirtelenjében talán mégis váratlanul ért, mert szép, nyugodt és mély hangon megkérdezte: - Na, mi van, neked se kellek?

Valami olyasmit motyogtam, hogy az a helyzet, hogy én férfi vagyok és nem állat, de ha gondolja, meghívom kávéra, vagy egy málnára, ide pár méterre, vagy sétálhatunk egyet a közeli Rómain, és akkor elmondhatja, mi a baj. Én ugyan aligha tudok segíteni, mert magamon se, de mindenesetre jobb megoldásnak tűnik, mint ha itt zokog, és a kormányhoz csapkodja a fejét önkártételi szándékkal.

Erre azt tudta mondani, hogy „buzi vagy!”, és szépen nyugodtan beindította a motorját, majd elhajtott.

Én még ácsorogtam egy kicsit, hogy kifújjam magam, és földolgozzam ezt a többszörös, réteges traumát. Azon gondolkoztam, mit csinált volna,  ha a nembéli cselekvésre való fölszólításra azt mondom, hogy jó, eriggyünk… Egyszercsak láttam, hogy jön vissza a parkolóba. Megállt mellettem, és ezt mondta: - Bocsánat, Andrassew úr, kicsit elragadtattam magam. Szoktam olvasni a naplóját, ezt írja meg! De a rendszámomat ne!

 Én meg mondtam neki, hogy azért az nagyon szép dolog volt tőle, hogy visszajött, és legyen boldog, mert most már megérdemli. Küldött egy puszifélét, aztán elment.

Hát ilyen híres ember vagyok én, és ennyire kalandos életet élek.

Szeptember 12. (hétfő) Nem tudom, mióta nem néztem meg, hogy hány látogatónál, olvasónál, vagyis kattintásnál jár ez a napló, de ma véletlenül megláttam: 99666. Ami azt jelenti, hogy két napon belül eléri a 100 ezret. Ez azért jó. Akkor is, ha három és fél év alatt elég szerény eredmény.

Ma különös módon szinte átsuhantam a városon, aztán dolgoztam, közben elaludtam, megint dolgoztam, aztán elmentem Wandához. Későn értem, mert visszafelé lett nagy dugó, így nem sokat beszélgettünk, viszont elvittem valahova, ahol dolga volt. De aztán kiderült, hogy akikkel dolga volt, azok már nem is ott vannak, hanem máshol. Elmentünk máshova, ahol kiderült, hogy most éppen ott sincsenek, pedig ők jelölték meg az időpontot. Furák az emberek. Hazavittem. Aztán hazajöttem, nézegettem a tévét, takarítottam, olvasgattam. Fáradt vagyok.

Szeptember 11. (vasárnap) Délelőtt többnyire etettem a gyerekeket, aztán főztem, aztán megint etettem. Sietni kellett, mert dolgozni mentem, és hamar akartam végezni a délutáni dobolás miatt. Úgy egy körül leadtam Szonját és Edét, Milost pedig bevittem a szerkesztőségbe. Nagyon jól viselkedett. Talán azt leszámítva, hogy valami extrém sportos adót nézett, és folyamatosan kommentálta, amit látott. Ez nem lett volna baj, csak közben állandóan fölszólított hogy „nézd papa!”. Kollegáim segítségével hamar eljöhettem. Iyenkor nem csak arról van szó, hogy az ügyeletes szerkesztő - Dési János - és a belpolitikai rovatvezető - Sebes György azt mondja, hogy tördeljek be mindent, ami kimarad, az ők beteszik. Hanem rendkívül sokat számít, hogy a tördelők  segítőkészek. Ma például Flóra pakolt be mindent tíz perc alatt. Elmentünk Dávidért, aki meg akarta hallgatni a dobzenekart, és még fölvettük Cselei Csabát is, aki mint muzsikus - dobos - jött egy kicsit játszani velünk, de úgy néz ki, hogy máskor is velünk lesz. Szinte kezdésre oda is értünk, nagyon jót doboltunk. Dávid ötszáz képet készített. Két óra alatt tudtam letölteni, de még jön egy video is. Amúgy van abban valami rémisztő, amit a mostani fényképezőkkel lehet művelni. Pár perc alatt olyan sok kép készülhet, amennyi már az agynak is földolgozhatatlan. Milos mamája is eljött, és onnan vitte tovább a kicsi fiacskámat, aki egyébként néha jó nagyokat dobolt velünk. Veszek majd neki is egy kicsi dobocskát. Akkor lettem kicsit szomorú, amikor már hazafelé jövet valamitől hiányérzetem lett, és észrevettem, hogy a gyerekülés nincs a kocsiban.

 Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „- Ön mit csinálna Orbán szocializmusában?”: Eleinte bujkálnék. Aztán föladnám magam, kicsit ülnék, csak hogy bekerülhessen a fényképem a Terror Házába. Aztán nyilván jönne az „aki nincs ellenünk, az velünk van” -korszak, mert Orbán Szuszlovja - vagyis mondjuk Aczélja - bizonyos Kövér is megenyhülne. Tán még állásom is lehetne, ha nem is napilapnál, de legalább üzeminél, mint tíz évig, Kádár alatt. Aztán hívnának a pártba meg a pógárőrségbe, én meg nem mennék, és ezért megmondanák, hogy hát bizony így szerkesztő sem lehetek, úgy kell nekem. Egyébként meg unatkoznék. Ami a halál.

Szeptember 10. (szombat) Ma jó messzire mentünk - sokkal messzebbre, mint kellett volna. Jó korán elindultunk rétszilasi halastavakhoz a Juventus Média Horgászkupára, csak az volt a baj, hogy Dunaújvárosnál két út vezet nyugatra, egymástól pár száz méterre indulnak, és én a rosszat választottam. Majdnem Seregélyesen voltam, amikor rájöttem, hogy valamiképpen elkerültem Sárbogárdot. Így aztán hosszas tekergés után egy órás késéssel érkeztem. Ráadásul én voltam az egyik népszavás csapat vezetője. Szerencsére Kocsi Ica átvette az irányítást, és mire odaértünk már két hatalmas halat fogtak Sebes Gyuriékkal. Magam nem is nagyon tudtam horgászni, mert főleg arra figyeltem, hogy Szonja és Ede jól szórakozzon. Fölcsaliztam nekik a sneciző botokat, de sajnos abban a tóban csak nagy halak lehettek, mert egyet se fogtak. Milos nem horgászott, de szemmel láthatóan jól érezte magaát. Például Sebes Gyurit szórakoztatta, aki nem igazán egy horgász-típus. Egy idő után el is szunyókált a kocsijában. Ez csak azért érdekes, mert a szinte beláthatatlan, hatalmas tórengeteg partjai közül a verseny vezetője pont azt a pontot találta legalkalmasabbnak a verseny puskalövéssel való berekesztésére - Gyuri kocsija mellett dörrentett bele a vadvilágba. Ez akkor is jellemző, ha már nem aludt, csak bóbiskolt. Alvás meg bóbiska volt még később is, velem, megint. De előtte még - a verseny befejezése előtt néhány perccel - elkezdett zuhogni az eső, amitől a gyerekek megnyűgösödtek. Ezért aztán elindultunk a közeli csárda felé, hogy étket vegyünk magunkhoz. A „közeli” azt jelentette, hogy úgy fél órán át autóztunk a tórengeteg kellős közepén, viszonylag jó úton. A nap fénypontja - legalábbis a gyerekeknek - ezután jött: találtunk egy kicsi tavacskát, telis-teli békával. Volt ebihal is, farkasbéka is, ami még nem alakult át teljesen, meg békabéka is, kicsi is, nagy is. Sokat megfogtak. Ami Szonjánál és pláne Edénél nem nagy kunszt - Ede ebben elképesztően ügyes -, de Milos is elkapott néhányat. Meglepetésemre az egyiket meg is puszilta. Kicsit különös viselkedés, de az is lehet, hogy olyan mélyről jön, mint egy népmese. Egy órácska békázgatás után - persze mindet visszaengedték a vízbe - jó nagyot ebédeltünk. Milos már erősen nyűgösödött, rá is kezdett a zápor, így elindultunk hazafelé. Még megálltunk Rómain, a cukrászdában, mert megígértem nekik. Ma megint az történt velem, hogy meg kellett állni az út szélén fél órát aludni. Az az érzésem, hogy el kell mennem orvoshoz, mert ez nem teljesen normális állapot. Mindjárt ébredés után viszont csodálatos élmény volt Kulcsnál meglátni a szélerőművet. Nem tudom, miért kedvelem annyira ezeket, de kifejezetten lenyűgöznek.

Szeptember 9. (péntek) Úgy képzeltem, hogy már tegnap elhozom Milost, de aztán a mamájával arra jutottunk, hogy most szokik az óvodához, nem biztos, hogy jót tesz, ha már az első héten kivesszük egy napra. Erre meg azt gondoltam, hogy akkor a szabadnapomon bemegyek a városba. De inkább itthon maradtam és doboltam az új dobomon. Csodás hangja van. Folytattam a takarítást is. Nagyon szépen haladok. Lesz itt egyszer még rend. Ha valaki egyedül él, nagyon kell arra vigyázni, hogy ne koszlódjon le körülötte minden. Ha valakit elhagynak, akkor bizonyos értelemben hajléktalan lesz. Milyen jó, hogy legalább a hét végén vannak itt gyerekek: rendet kell rakni utánuk, mosogatni kell utánuk, söpörni kell, mert morzsálnak, föl kell mosni a fürdőszobát, mert valahogy a kárba eresztett víz fele a padlón van. Ez mind-mind azért jó, mert nem eresztheti el magát az ember, és ettől életben marad.

Persze írogattam is. Délután meg egyszercsak annyira álmos lettem, hogy lefeküdtem egy kicsit. Az lett belőle, hogy három óra múlva ébredtem. Nagyon rámfért. Aztán megjöttek a gyerekek Milos mamájával, aki pakolt ezt-azt, aztán elindult szüretre Somlóhegyre, vagy hova. Szonja szinte azonnal elaludt - biciklikiránduláson volt -, Ede és Milos fürödtek, néztek egy kis mesét, aztán ők is elájultak. Én meg fölszereltem a horgászbotokat, mert holnap snecizünk egy kicsit. Nincs is meghittebb dolog, mint horgokkal, úszókkal meg zsinórokkal vacakolni, miközben az ember három kisbabája szuszog a szomszéd szobában.

Szeptember 8. (csütörtök) Úgy éjjel kettőkor megvilágosodtam. Van a lakásban egy hatalmas emeletes ágy, amin négyen lehet aludni, és az alsó szint alatt még négy köbméternyi tárolóhely is. A lányaimnak építettem, nagyon jó volt, gyakorlatilag abban laktak. De mostanra fölöslegessé vált. Azt a szobát, amelyikben van, tejesen ki akartam üríteni, és hálószobává alakítani. Ehhez le kell bontani az emeletes ágyat. Ugyanakkor akarok egy olyan szobát, amelyikben Milos jól ellehet, amikor itt van. De ha ott csak egy ágy lesz, akkor hol alszanak majd a barátai, nem is beszélve az unokáimról. Rájöttem, hogy ha az egyik alsó ágyat kiveszem, és az egész szerkezetet megemelem, akkor az ajtó Milos leendő szobájában az egyik fölső ágy alatt lehet, így majdnem megmenekül az ágy, és el is fér, de ki is ürül az a szoba, ahonnan kihozom. Közbe rájöttem, hogy teljesen fölösleges nekem egy ötször négy méteres hálószoba, amikor nagyon jól megalszom ott, ahol most. Viszont így a fölszabaduló szobában játszhatnak a gyerekek, nem kell nagy rendet tartani, meg lehet zenélni, fúrni és faragni, agyagozni.

Ma nagyon jó volt, hogy kedves barátaim hívtak az Adriára hajózni, egy hétre. Akkor is, ha nem tudok elmenni, mert nincs rá pénzem. Pedig vágytam is mindig egy ilyen útra.

Másrészt viszont munka után odáig merészkedtem, hogy elmentem egy hangszerboltba, és vettem egy dobot. Itthon aztán dagadtra vertem a tenyereimet, és ez nagyon jó volt. Vasárnap leszünk, délután négy után a Körház Bisztrónál, Leányfalun - a strand utáni első telek.

Jut eszembe: Wanda és Öcsike munkái (is) Vasárnap 11-től, a megnyitó után  lesznek láthatók a Vajda Lajos Stúdió művésztelepi kiállításán. (Szentendre, Péter Pál u. 6.)

Egy szomorú levél Wandától: Szia Papa, nem tudom tudtad-e, hogy meghalt Csajka Gábor Cyprián. 50 éves volt, hirtelen megállt a szíve egy pályaudvaron. Ma lesz a temetése, és Öcsi is mond gyászbeszédet. Amikor legutóbb találkoztam vele, érdeklődött, hogy hogy vagy.

Persze, tudom. Olvastam, hallottam. Jó ember volt.

Szeptember 7. (szerda) Mint ahogy az várható volt, ma ebben az évben kilencedszer nyertem a lottón. Ezer forintot. Isten nyilván tréfálkozik velem, és azt akarja mondani, hogy figyellek… Ha viszont így állunk, akkor megmondom, hogy nekem bőven elég lenne most ötven millió, és akkor abban már minden benne van, amit a családomnak hirtelen adni szeretnék. De jó tíz is. Na jó, legyen kettő! Rendben: másfél, mert annyi csakugyan kellene, sürgősen. És akkor nem ismerjük többé egymást.

Azt viszont szeretem magamban, hogy ettől a nyerőségtől nem tébolyulok meg, és nem veszek, mondjuk tízszer annyi szelvényt, mint amennyit szoktam, hanem mindig maradok az eredeti szisztémánál.

Ma nem mentem dolgozni, mert várnom kellett a mosógépeseket, akik elvitték a masinát, hogy megjavítsák. Két kedves ember jött. Lemértük az alját, megnéztük, hogy rá lehet-e szerelni valami hálót, hogy ne tudjon beférkőzni az állat. Délután voltam a gazdaboltban, de ott csak fém szúnyogháló volt. Úgy tűnik, hogy Milos mamájának kiváló ötlete lesz a befutó: méhészrács. Az egy fémlemez, amin a méhek beférnek, de például az egerek nem. És sokkal stabilabb, mint a szúnyogháló. Valamelyik nap be is megyek a méhészboltba. Ha még megvan.

Már előre félek, hogy nosztalgiázásba kezdek. Minden mesterségem közül a legjobban a méhészetet szerettem kitanulni. A legcsodálatosabb foglalkozás. És azt is elárulom, hogy az illatok miatt. Sehol a világon nincsenek olyan csodálatos illatok, mint egy méhészetben. Meg a magány is jó. Senki nem mer megközelíteni. Ha meg lehetne élni belőle, biztosan méhész lennék. De nem lehet. Ha viszont elkezdenék fölépíteni egy kicsi méhészetet, az annyi erőt és időt vonna el, hogy attól szegényednék.

Délután elmentem tankolni, aztán horgászbotokat és fölszereléseket venni a munkahelyi csapatom és a gyerekek számára, mert készülnünk kell egy horgászversenyre. Aztán betértem egy helyi vendéglőbe, ahol pár hete nagyon jó padlizsánkrémet ettem pitával. Most egy kicsit elsózta a szakács, de még így is jó volt. Közben a jó levegőn meg a napon Mikszáthot olvasgattam a telefonomból.

„Valaki” azt kérdezte, hogy miért nem írom ide, hogy milyen politikusokkal, újságírókkal beszélgetek minden nap, mert szerinte nyilván szoktam érdekes emberekkel társalogni. Mint rovatvezető. Politikusokkal szinte soha nem beszélek. Nagyon ritkán kérdezek tőlük valamit. Többnyire azért, hogy ne írjak le hülyeséget. Ma Kéri Lászlóval és Fábri Péterrel beszéltem, valamint Donáth Ferenccel leveleztem - természetesen cikkekről volt szó. Ezen kívül még válaszoltam egy polgármester levelére, de az még nem publikus. (Arról írt, hogy mi lenne, ha közösen perelnénk be valakiket, akik megsértettek minket, én meg megírtam, hogy miért nem akarok perelni.)

Amúgy kis megszakításokkal egész nap mostam. Befejeztem a nappali teljes kitakarítását, kiirtottam a házam előtt a nagyra nőtt, már a gyalogos közlekedést akadályozó gazokat.

Estefelé megjött Anikó, de csak öt percig maradt. Ma rettenetesen hosszú huzavona után megkapta az új lakását. Ez persze azt jelenti, hogy hamarosan végleg oda költözik. Jó volt, hogy itt volt.

Szeptember 6. (kedd) A falusi élet egyik hátránya, hogy időnként - évente ötször-tízszer nincs víz. Mindig elhatározom, hogy tartalékolok néhány literrel, de mindig el is felejtem. Még szerencse, hogy gyönge, de állandóan mocorgó tisztaságmániám miatt nem nagyon tudok úgy elaludni, hogy előtte ne mosakodtam volna - kivéve, ha szabályosan beájulok -, sőt tegnap éjfél után még le is zuhanyoztam, így nem okozott nagy gondot a mai vízhiány. Találtam egy pici palack vizet a hűtőben, ami elég volt kávéhoz és fogmosáshoz. Milyen szerencse, hogy kicsit csöpög a bekötőcső a vécém mögött! Úgy egy hét alatt telik meg egy apró vödör, amibe ráadásul mindig teszek pár csepp hypófélét. Ilyenkor lehet öblíteni vele. Azértse javítom meg.

Amúgy, azt leszámítva, hogy reggel egy motorbaleset miatt egy órát álltam Békásmegyer előtt - vagyis nem történt semmi - nem történt semmi. Rettenetes volt, mert rám jött a klausztrofóbia, hiszen sehova nem lehetett menekülni. Ráadásul vittem egy stoppos lányt, aki azért stoppolt, mert nagyon sietett valahova. Ő aztán kiszállt és ment a hévvel. Biztos mindenhonnan elkésett. Én csak az értekezletről, amit persze előre jeleztem, így nem is volt gond belőle.

A munka viszonylag gördült. Érdekes volt, hogy Szász Pistának megemlítettem, hogy voltunk Komáromban, az erődben. Elmondta részletesen az egész történetét, de úgy, hogy még kicsi anekdotákat is beleszőtt. (A hét végén már megint majdnem meghalt, mert szinte későn vette észre, hogy megállt előtte egy autó. Kíváncsi vagyok, meddig lehet azt büntetlenül csinálni, hogy valaki minden héten, kujtorgás közben majdnem meghal. Még szerencse, hogy itt az ősz, és nemsokára nem mer majd vezetni.)

Egy jó levél Kilroytól: „Ügyes... előző körlevelemben azt kértem, hogy senki se írjon K…nek, mert e-mailjeit nem tudja átvenni. A körlevelet elküldtem K…nek is. Milyen az ilyen?”

Szeptember 5. (hétfő) Ma munka volt, majdnem elkéstem, de valahogy mégis sikerült odaérnem. Sokat pepecseltem, de végül majdnem minden összejött. Hazafelé bementem egy áruházba, bizonyos fajta jól zárható, kicsit átlátszó műanyag tároló ládát kerestem, de helyette vettem műfű lábtörlőt. Már régóta vágytam rá. Az is lehet, hogy műfővel borítom majd a fürdőszoba padlóját. Kellemes rálépni, és hanyatt eséskor is hasznos.

Vettem még utoljára dinnyét, de nem kellett volna. Idén valahogy egyik se volt igazán jó.

Ezen kívül vettem egy napszemüveget százhetven forintért. Nem is értem, hogy ez az áruház honnan szerzi be tonnaszám a világronda napszemüvegeit. De igazuk van: én nem tudok ellenállni, noha soha nem hordtam ilyesmit. Bár az utóbbi időben rákaptam, mert egyre érzékenyebb a szemem.

Aztán átmentem Szentendrére Wandához, mert a gyerekek Tahiban hagyták a hátizsákjukat minden cuccal, és vissza kellett vinnem nekik. Wandával lementünk Gizi kávézójába ücsörögni, beszélgetni.

Itthon fölhívott Milos mamája, hogy kicsit kiütéses a gyerekünk. Azon gondolkoztam, hogy mit ehetett, amikor itt volt, de aztán rájöttem, hogy a csalánkiütés nem nagyon vár egy napot. Amúgy ma volt először óvodában. Kicsit nyivákolt, de úgy néz ki, hogy jól érezte magát.

Szeptember 4. (vasárnap) Tegnap este lefektettem a gyerekeket, Szonja és Ede pillanatok alatt elaludt, Milos kijött a szobámba, ahol dolgoztam, és mondta, hogy az ölemben akar elaludni, mert nagyon szeret. Elkezdte mondani, hogy a mamát is nagyon szereti, amiből az látszik, hogy ő is megpróbálja tisztázni a dolgokat. Beszélgettünk mindenféléről, aztán mondtam, hogy most már visszaviszem, de nem akart menni. Aztán megegyeztünk abban, hogy lefekszik az itteni ágyamba. Úgy is tett, és szépen el is aludt. Így aztán együtt aludtunk és együtt is ébredtünk, ami nagyon jó volt.

A délelőttöt főzéssel, takarítással, ámbitus-söpréssel töltöttem. Egész nap sapkában jártam, mert úgy tűnik, hogy az jót tesz a zsábámnak. Megfigyeltem, hogy a gyerekek hajlamosak itt jó nagyokat reggelizni. Ma már ott tartottunk, hogy virslit kértek. Szerencsére volt itthon. Ebédre krumplis nudlit készítettem. Nagyon ízlett nekik. Aztán elmentünk dobolni. Remek volt. Oda jött Milos mamája, valamint Szilviék, Robival, aki ismét készített néhány fotót. Szonja is. Remélem az sikerült, amikor úgy doboltam, hogy Milos az ölemben volt. Beköltözött, de úgy is lehet dobolni.

Szeptember 3. (szombat) Nagyon korán fölébredtem, és kihasználva az így kapott időt, nekiláttam mosni. Rájöttem, hogy ha még egy hétig nem lesz mosógépem, elönt a szennyes, tehát nincs más megoldás, mint bevetni a szép kis kezeimet - meg a derekamat. Úgy egy óra után az ember elkezdi tisztelni a mosónőket, meg a nagyanyáinkat, akik még teknőben dolgoztak.

Zámbó Szonja képei

Néztem a tévében New Orleans képeit. Hihetetlen, hol tart az ember. A világ legnagyobb hatalma, a legerősebb hadsereggel, a legfélelmetesebb technikai arzenállal teljesen tehetetlen. Valami olyasmi történik, ami egyszerűen nem történhet meg. A képlet ugyanaz, mint a cunaminál. Én már évekkel ezelőtt láttam olyan filmet, amelyben a tudósok szinte szó szerint azt mondták el, ami most történt: jön egy vihar vagy egy tengerár, átszakadnak a gátak, és a tengerszint alatt épült város telesen elönti a víz. Minek tartjuk a tudósokat? A cunami idején sem kellett volna mást tenni, mint komolyan venni a jóslatokat és összekötni a kommunikációs rendszerek elemeit. Megmenekülhetett volna, mondjuk negyedmillió ember. Az Amerikai Egyesült Államok nem volt képes az egyik legfontosabb kultuszváros mellé olyan gátakat építeni, amelyek nem szakadhatnak át? Nem képes erővel kivinni az embereket a vihar elől? Nem képes megszervezni az életmentést? Nem képes leverni a rablókat? Mit várhatunk majd a magyar kormánytól, ha egyszer Budapestet elönti a víz? Márpedig elönti, ezt se nehéz megjósolni. Tud valaki valamilyen kitelepítési, logisztikai tervről? Persze ez itt Magyarország, ahol be lehet temetni az árkokat, csak úgy. Na de, hogy az Egyesült Államok a harmadik világ országainak segítségére szoruljon, mert képtelen megbirkózni egy árvízzel, ez egyszerűen képtelenség. Mi történne, ha egy pár nagyobb szila csapódna be a földbe, teljesen váratlanul? Igazán sajnálom az amerikaiakat. Nem csak a sok szenvedés miatta, hanem azért, mert az igazi szenvedés ezután jön: szembe kell nézni. Megint, ki tudja hányadszor, mondjuk 2000 óta.

Ma igen jó napunk volt. Kitaláltuk, hogy elmegyünk Komáromba. Részben azért, mert valahogy oda még soha nem jutottam el, és meg szerettem volna nézni az ottani „Monostori” erődöt. Reméltem, hogy a gyerekeknek is tetszik majd. A vége az lett, hogy szabályosan ki kellett Szonját és Edét üldözni, mert Milos este hétre nagyon elfáradt - főleg abban, hogy elbűvölve rohangált a falak között -, és én is már csak húztam magam. Nem tudtam, hogy ez az erőd ilyen hatalmas, talán tízezreket is befogadni képes építményrendszer, és azt se, hogy szinte minden szempontból igen figyelemre méltó. Lenyűgöző. Brutális. Az ember érzi az ott sínylődök történeteit, vagyis magát a történelmet. Mégis, tele van harmóniával, csodás perspektívákkal, elképesztően szép fényjátékokkal, és meg kell említeni a falakba fagyott, borzalmas mennyiségű munkát is. Mindenkinek ajánlom, de főleg az olyan papáknak, akiknek van valami magánképük a történelemről, és az át is akarják adni a gyerekeknek. Lányoknak is érdekes - legalábbis Szonját lenyűgözte. Alighanem még visszamegyünk, mert a felét se láttuk. Bár az épületek egy kaptafára készültek, érdemes minden szintet végig járni, például a falfeliratok miatt, amelyek egyebek mellett az orosz megszállásra emlékeztetnek. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez volt a cigány holocaust egyik legfontosabb állomása is.

Sajnos megint rátelepedett az arcomra a zsába. Ráadásul vezetés közben. Az azért kellemetlen, mert a fél szememmel nem nagyon látok. Meg is álltam egy fél órára. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy aludnom kell egy kicsit. Olyan öt roham után aztán el is múlt, csak este, itthon jött vissza egy kicsit.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Felfedezett-e már kémet a saját környezetében?”: Hajaj, de még mennyit! Úgy két éve például panaszkodtam az egyik barátomnak, hogy lelassult a számítógépem. Mondta, hogy milyen programmal keressem a beépült spionokat. Ráeresztettem, és nem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom: több mint százat talált. Köztük olyanokat, amelyeket hiába töröltem, azonnal újra építették magukat. Végül hihetetlen agyafúrtsággal pár nap alatt sikerült „kiszorítanom” őket. Azóta is, hetente legalább egy órát kémvadászattal töltök. Csak tudnám, mire kíváncsiak azok, akik teletisztelik a masinámat. Az egészben az a legjobb, hogy ha bárki bármit kérdez tőlem, nemigen fordul elő, hogy ne válaszolnék.

Szeptember 2. (péntek) Ma idén nyolcadszor nyertem a lottón. Ezúttal kicsit többet, mint kétezer forintot. Kezd a dolog kicsit félelmetes lenni. Lassan írok a Szerencsejáték RT.-nek, hogy hirdethetnének ezen az oldalon, de másféle szponzorálást is szívesen veszek. Csakugyan kíváncsi lennék, hogy találnak-e olyat, aki kétféle játékban négy-négy mezővel automata számsorokkal játszik, és ennyiszer nyer. Más azért nem hagyja abba, mert ugyanazokkal a számokkal próbálkozik, és attól fél, hogy amint nem vesz lottót, azonnal kihúzzák azokat, én meg azért, mert tényleg hülyeség lenne abbahagyni. Még akkor se, ha természetesen messze többet költöttem erre idén, mint amennyit nyertem. Többnyire egy számra vagyok attól, hogy például az összes tartozásomat megadhassam. Fura érzés. Lehet, hogy azért nyerek, mert nem is szeretnék százmilliókat, vagy milliárdokat nyerni, hiszen abba vélhetően bele is halnék. Ha meg nem, akkor valami mással büntetne a sors.

Zámbó Szonja képei Edéről és Milosról

Elég sokáig aludtam, aztán nagyot fürödtem. Aztán lenyírtam a füvet, aztán vásároltam. Aztán elmentem Szentendrére a gyerekekért. Amíg vártam rájuk, addig bementem Gizi kávézójába. Wanda is lejött, föltűnően szép volt, ami persze nem is annyira föltűnő nála. Megjött Bácsi Robi, és lefotózott, mert kellett egy interjúhoz a képem. Aztán mindenki megérkezett, és nemsokára el is indultam a gyerekekkel hazafelé.

Szonja kapott egy fényképezőt - az ára jelentős részét összegyűjtögette! Nagyon jó kis képeket készít. Meg mozgókat is - hangos filmecskéket. Hihetetlen, mit tudnak már ezek a gépek. Lehet, hogy nekem is kellene egy új. Talán majd a következő heti lottóhúzás után.

Itthon ebédet készítettem nekik, aztán kimentünk e kertbe, ahol Ede rávett, hogy gyújtsunk tábortüzet. Én közben kicsit kertészkedtem, mert vadkomló benőtte a málnát, az orgonát, megölte a mályvát, eltakarta, teljesen beborította az agavémat, amit még anyám hagyott rám. Rémisztő növény, ráadásul - ha jól emlékszem - a virágpora is erősen allergizál.

A gyerekek nagyot fürödtek - most már hárman voltak a kádban. Jó sokáig. Aztán még néztek egy kis mesét. Milos persze kijött, hogy kér mézes kenyeret. Megette szépen, és mondta, a karomban akar elaludni. Megkérdezte: nem baj-e, hogy már megnőtt. Nem baj, de tudnia kell, hogy nem sokára nagyobb lesz, mint én. Olyan nagy lesz, hogy majd elférek a zsebében, és bárhova magával vihet. Ez nagyon tetszett neki.

Méltatlanok elnöke

Az, hogy a köztársaság elnöke szinte mindenek előtt találta fontosnak leszögezni, hogy mindaddig nem megy az Egyesült Államokba, ameddig ott ujjlenyomatot vesznek tőle – mint ahogy tudósként sem ment – sokakban elégedettséget, másokban némi riadalmat keltett. Bennem mindkettőt: nagyon megörültem, hogy az ország első embere ennyire fontosnak találja, hogy kinyilvánítsa, mekkora méltatlanság az, amit az amerikaiak a magyarokkal – és egyéb alacsonyabb rendű népekkel - művelnek. Másrészt viszont egyáltalán nem azért aggódtam, mint nem kevesen, hogy tudniillik ezzel diplomáciai kárt okoz. Inkább azon, hogy tudja-e tartani magát az ígéretéhez, hiszen például az New York ad helyet az ENSZ székházának, mi van akkor, ha oda kell látogatni. Most majd oda kell, és úgy tűnik, meg is találja a megoldást: csak ENSZ-programot vállal – az pedig, lélekben legalábbis, „területen kívüli”.

Sólyom László azokat is képviseli, akik például Irakban teljesítettek szolgálatot, akár meg is sebesültek, és most, ha jól megérdemelt keresetükből meg akarják nézni a Niagarát, nemzetbiztonsági szempontból kockázati tényezők Amerikában. Keresetük és idejük egy részét hosszú vízumszerzési tortúrára költhetik. Ha például valamelyik katonánk nászútra készül, és azt veszi a fejébe, hogy meg akarja mutatni a feleségének a Grand Canyont, akkor csak az utolsó pillanatban fizessen be az útra, mert előfordulhat az a nyegle otrombaság, hogy az aráról ítél az amerikai követség: akkora veszedelmet hozhat az Egyesült Államokra, hogy a közelébe se szabad engedni. De az se biztos, hogy a vőlegény egyedül beutazhatna, ha még lenne kedve, hiszen ha kap is vízumot, a repülőtéri, bevándorlási nemzetbiztos, akár vissza is fordíthatja az Emberi Jogok Birodalmának kapujából – magyarázat és kártérítés nélkül.

Úgy tűnik, mindezek ellen mi, közönséges polgárok semmit nem tehetünk. Hacsak azt nem, hogy mindaddig nem tesszük be a lábunkat az Egyesült Államok területére, amíg legnagyobb szövetségesünk át nem gondolja szövetségi politikáját. Nem mondom, hogy ezzel megroppanthatjuk az amerikai turisztikai ipart, de legalább megóvjuk a saját méltóságunkat, amíg kormányunk némi méltányosságra bírja a tőlünk rettegő barátainkat. Ebben segít nekünk az elnökünk, ha sikerül betartani, amit ígért.

Szonja képe a tűzről

2005. szeptember 1. (csütörtök) Annyira utáltam iskolába járni, hogy egész életemben a legnyomasztóbb nap a szeptember elseje volt. És most is, hogy le kellett írnom, kifejezetten egy kellemetlen érzés jött rám. Ez nem azt jelenti, hogy kerültem volna az iskolát vagy rettenetesen rosszul tanultam, hanem egyszerűen csak untam, és nem értettem, hogy milyen alapon követelnek tőlem mindenfélét. Olyasmiket is, amikhez se kedvem, se hajlamom. És annyit érek, amennyit mondanak rám. Ezt ráadásul számokban fejezik ki. Meg kell felelnem embereknek, akiknek többségét kifejezetten utálom, ezek akár ordíthatnak velem, sőt meg is verhetnek. Mert akkoriban még pofozhattak minket a tanárok, sőt bottal is kaptam. Meg olyanok voltak, hogy hazatelefonált a tanító néni - akit egyébként szerettem, pedig kaptam tőle pofont - hogy a nagyanyám ne engedje megnézni a Robin Hood című sorozat legközelebbi részét. Persze megnéztem az ismétlést. Meg úttörőnek kellett lenni, noha irtóztam az egyenruhától, és minden, emberekből álló alá- és fölérendeltségi viszonyok között mozgó alakzattól. Pláne, hogy abban a ruhában, néha piros nyakkendősen jártunk hitoktatásra, ha úgy adódott. Kicsit titokban persze. Biztos mindenki azt gondolta, teljes, sugárzó jóakarattal, hogy engem éppen illesztgetnek bele a társadalomba. Pedig én meg éppen az ellenkező irányba haladtam, lelkileg persze: semmiképpen nem akartam beilleszkedni, hanem én akartam lenni, magamban, kint, barátokkal és alkalmi szövetségesekkel. De soha nem csapatban. Pláne nem táborban. Irtóztam a rajongástól. A sport irántitól is meg az együttesek irántitól is. Úgy meg nehéz illeszkedni. Így lettem deviáns. És persze magányos, bizonyos értelemben.

Tudtam aludni, és reggelre meg is szűntek a fájdalmaim, de azért egész nap sajgott az arcom, és bizonytalannak éreztem magam, valamint időnként kivert a víz, és kicsit szédültem. Néha dübbent valami a fülemben. Délután beszéltem Milos mamájával, hogy mégiscsak jobb lenne, ha nem este, hanem inkább reggel hoznám el a kicsi gyerekünket, hogy legalább kialudjam magam. Persze nem feküdtem le korán, hanem folytattam a takarítást. Lassan, de szépen haladok. Körvonalazódik a lakás átalakításának terve is. Ez nem is annyira agyagi, mint inkább logisztikai probléma. Nagyjából olyan, mint a Sokoban nevű zseniális játék: ahhoz, hogy nekiálljak az egyik szobának, a másik szoba tartalmát át kell tolnom a harmadikba, majd az egészet az egyikbe, és így tovább, miközben élni is kell bennük. Eltart ez majd egy évig is.

Augusztus 31. (szerda) Valami furaság van bennem, mert egész délután kicsit dübögött a fülem, most meg, egy órája valami olyan ideggörcs jött rám, amelyik látszólag fogfájásból indul, de azt hiszem, inkább a háromosztatú ideg gyulladása lehet, vagyis arcideg zsába. A fülem is fáj, az arcom is, a fél oldala. Volt már ilyen nekem. A kínai Li doktornő gyógyított meg. Az igazán érdekes volt. Éjszaka annyira szenvedtem, hogy elmentem az ügyeletre, ahol kaptam egy injekciót. Reggel aztán elmentem - illetve vitt az akkori feleségem - a kínai klinikára. Vasárnap lévén minden üres volt, csak nagyon nehezen találtunk rá Li doktornőre, aki egy vizsgálóágyon ült és egy hagymát evett. Üresen. Az volt az ebédje. Megfogta a csuklómat - és mint később elmagyarázta, a pulzusomból tudta megállapítani -, szép sorjában elmondta, hogy nekem rettenetes fájdalmaim vannak, éjszaka kaptam injekciót, most nem fáj, de hamarosan megint lesz egy rohamom. Lett is. Meg az is, hogy persze hagytam magam kezelni, és addig szurkált, amíg két hét alatt elmulasztotta az egészet. Nyomtalanul. Bár néha még rám jött egy-egy órás roham, de többnyire másnapra elmúlt, és évekig nem jött elő. Remélem megint így lesz. Talán huzatot kaptam autózás közben. Most például hirtelen abbamaradt, de olyan fáradt lettem az utolsó órától, hogy alig bírom tartani magam. Ebben biztos azok az emlékek is benne vannak, amiket átéltem. Volt úgy, hogy fél napig fetrengtem - de szabályosan, mert teljesen tehetetlen voltam. Megpróbálok aludni.

Augusztus 30. (kedd) Elég unalmas nap volt. Utazás, munka, utazás. Kicsit szomorú voltam, mert meghalt valaki, akivel régen nagyon sokat voltam együtt, egy táraságban. Amikor olvastam a hírt, hogy két restaurátor leesett egy állványról és az egyik - egy ötvenhét éves nő - azonnal szörnyethalt, a társa pedig a kórházban, azonnal arra gondoltam, hogy a nő talán Mirkó lehetett. Dávid fölhívott és megerősítette. Húsz éve nem láttam, mert a válások és másféle szétszéledések miatt szétesett az akkori társaság, de most hirtelen megnőtt bennem az emléke. Jó ember volt.

Délután átmentem a szomszédba, Erzsivel beszélgettem. Kérdezte, hogy Milos mikor megy óvodába, mert ki van írva a neve. Mondtam, hétfőtől megy, csak nem ide, mert a mamájával elköltöztek. Nagyon sajnálta, igazán.

Náluk is elképesztő számban lepték el az udvart és a melléképületeket az egerek. Azt mondja, a góré a tetőig tele volt tavalyi kukoricával, mostanra már fél métert csökkent a kukoricahegy, a többit megzabálták. Van is szaguk, rendesen. Remélem, az elektromos riasztóim beválnak.

Este folytattam a lakáspucolást - gyászmunka. Most a konyha padlóját próbáltam három forró vizes, vegyszeres mosással tisztábbá tenni. Fiókot is mostam, valamint pókhálóztam. Pókot nem láttam, ami bíztató. Igaz, találtam egy sáskát. Békésen ült, és megvárta, amíg megfogom és kisegítem a lakásból.

Milos telefonált, hogy vigyem el neki a biciklijét. Mesélt mindenfélét. Csak aztán, amikor már letette, nagyon rossz volt. Hányszor éltem már át ezt a gyerekeimmel. És attól féltem, hogy megint ez lesz egyszercsak.

Ma azon gondolkoztam, hogy jelezni kellene az Istennek: nagyon rossznéven veszem, ha a lányaimat is megöregíti.

Nagyon jó, hogy kapok vigasztalásokat. Verset, képeket, pár szót. Pista barátom holnap étket hoz nekem.

Augusztus 29. (hétfő) Reggel befizettem Milos óvodáját, aztán találkoztam Görög Laci barátom feleségével, Otíliával, kicsit beszélgettünk az utcán, aztán rohantam értekezletre. Persze a Szentendrei út már járhatatlan. Találtam egérutat, de az is alig volt gyorsabb. Nagy bajok lesznek. Alighanem a jövő héttől kezdődik a hévezés Békástól. A gyerekek itthon maradtak Milos mamájával, mert várni kellett valakinek a mosógépszerelőt. Délben aztán kiderült, hogy ismét egér járt a kapcsolóban, és megint tönkretette. Legalábbis úgy tűnik. Ha minden jól megy, akkor az egésztenyésztési járulék egy hónap alatt eléri az ötvenezer forintot. Plusz még tizenkettőt, mert vettem négy darab ultrahangos egérriasztót, hogy le tudjam fedni az egész lakást, és jusson egy a fürdőszobába. Nem akarom elkiabálni, de tény, hogy amióta bekapcsoltam, legyet se láttam. Sehol. Viszont láttam megbolondult pókot. Nem bánnám, ha igaz lenne, hogy a rovarokat is távol tartja.

Mindenféle terv volt arra, hogy a gyerekek hogyan jutnak haza, de aztán az jött be, hogy én munka és egérriasztó vásárlás után hazajöttem és elvittem őket. Szerencsére a kis ételhordómban hoztam mindenféle finomságot, így meg is ebédeltek. Én viszont kaptam cserébe kiváló csilis babot. Jó késő volt, mire hazaértem.

Augusztus 28. (vasárnap) Ma olyan gyors nap volt. Éltem a sokgyerekes háziasszonyok förtelmes életét. Fölébredtek a gyerekek, kicsit még punnyadtak, aztán megéheztek. Tea, pirítós, sajt, vaj, paprika, paradicsom, méz, ciniminisz, vagy hogy írják, tej - az megromlott -, piskóta. Fölrakni, leszedni, melegíteni, megkeverni, etetni. Utána mosogatni. Aztán játszottak. Tizenegy után eszükbe jutott, hogy megnéznének egy filmet. Mondtam, hogy olyan legyen, ami epizódokból áll, mert nemsokára eszünk és indulunk. Melegítettem főzeléket, húst. Gondoltam, csinálok krumplis nudlit, de nem volt prézli. Találtam tortelinit - lehet, hogy két l-lel írják -, reszeltem sajtot, megfőztem. Terítettem, de nem voltak éhesek. Megmérgedtem. Mosogattam. Milos öltöztetésénél leizzadtam, mert egyrészt úgy döntött, hogy menekülőre fogja, másrészt észrevettem, hogy egér járhatott a nadrágos fiókjában, mert mind bűzlött. Hagytam a koszos mackójában. Elmentünk a fővárosba, mert dolgoznom kellett, átadtam őket Milos mamájának. Dolgoztam, valahogy semmi nem jött össze, de aztán Géza betördelt mindent. Bár megjegyezte, hogy máskor nem tart ilyen sokáig. Mindig ámulok a tördelők munkáján, mert szinte mindenre találnak megoldást. Ha nem, akkor arra már nincs is. Jó későn végeztem. Szentendrére hajtattam a performance fesztiválra. Találkoztam Rohonyi Gáborral. Megbeszéltünk, hogy a jövő héten dobolunk. (Azért volt szünet, mert a zenekar egyik legkiválóbb tagja tragikus hirtelenséggel Pécsre költözött.) Ott volt Milán öcsém is, akit már nagyon régen láttam. Dolgozik, szerencsére. Kicsit beszélgettünk. Kicsit még Csom Évával is. Aztán indultunk, mert Milos haza akart jönni. De úgy látszik nem valami álmosság miatt, mert még fél tízkor - amikor megérkezett a mamája Anikóval - még mindig rágót követelt - ami valójában Mamba -, aztán amikor megkapta, majd megmosta a fogát, még málnaszörpöt ivott volna. Azt már nem engedtem. El is kezdett hisztizni. Jól megpofozott és lehülyézett. A mamája megnyugtatta.

Jó hétvége volt ez. Remélem a következő is ilyen lesz, csak egy kicsit jobban föl kell készülnöm. Igazából jót tenne a világnak, ha a férfiak időnként egyedül lennének a gyerekekkel, mert megértenék, micsoda reménytelen dolog néhány óránként például étekről gondoskodni, aztán rendet teremteni, és fölkészülni a következő etetésre. Volt már nekem úgy, hogy ez volt az életem, plusz még fával kellett fűteni is, naponta kétszer. Ki lehet bírni, de ki kell találni könnyítő cseleket.

Ma valami olyasmit mondtam az egyik barátomnak, akit szintén elhagy a szerelme, hogy ha menni akarnak, el kell ereszteni a nőket, mert ha hitványak, úgyse lesznek boldogok, úgy kell nekik, ha meg nem, akkor megérdemlik, hogy teljesüljön, amire vágytak.

Tegnap találkoztam egy nővel, akibe bele tudnék szeretni. Ha beleszeretnék, akkor az lenne az egyetlen helyes magatartás, ha ezt soha nem tudatnám vele, és soha semmire nem próbálnám rávenni - sőt, magamat se hagynám, ha ő akarná. Ha beleszeretünk valakibe, akkor az a legsúlyosabb hiba, ha csakugyan megszeretjük, és szeretjük. Le kell lassítani, aztán ki kell merevíteni a képet, sőt a képletet, hogy megmaradjon úgy, boldogan, ahogy először jó. Ha matatunk vele, akkor elromlik, megromlik, elkenődik, kifakul.

Ezt én valamiért már kamaszkoromban is tudtam, de mivel alighanem kezdek öregedni, ideje komolyan venni a sejtéseimet. A vének zseniális taktikája a lelassulás: a magukra valamit is adó ragadozók ügyet sem vetnek arra, ami vánszorog. Nekik a fickándozós zsákmány kell. Minél lassúbb vagy, annál tovább élsz.

Augusztus 27. (szombat) Délig pepecseltem, a gyerekek önfeledten játszottak, nagyokat ettünk, aztán elindultunk északnak azzal a titkos céllal, hogy esetleg elhagyjuk hazánkat. Először Visegrádon akartunk megállni, részben azért, hogy megtekintsük az áradó folyót, részben meg azért, hogy meglátogassuk a királyi palotát. De ezt önkényesen elnapoltam, tekintettel arra, hogy vita volt a gyerekek között. Meg sem álltunk Esztergomig, ahol mindjárt a Bazilikához hajtattunk. A világ második legnagyobb bazilikája, a világ legnagyobb oltárképével, le is nyűgözte a gyerekeket. Bár Milos tíz perc után kifejezetten menekülőre fogta. Lehet, hogy van benne egy kis tériszony. Ezután a várban megnéztük a Kőtárat, ami nagyon szép volt, viszont Milosnak ez se tetszett, ki tudja miért.

A panoptikum egy kicsit lekötötte. Mielőtt bementünk megkérdeztem, hogy számíthatunk-e borzalmas jelenetekre, de az ajtónálló bácsi megnyugtatott, hogy dehogy. Csakugyan: nem láttunk mást, mint nagyon élethű uralkodófejeket, szép koronákkal. Tetszett a gyerekeknek, bár Ede sem - Milos meg pláne nem - tudta fölfogni, hogy ezek miképpen kerülnek oda, ha már egyszer réges-régen meghaltak. Talán túl élethűek.

Ezután fagylaltoztunk, majd beültünk egy gumikerekes kisvonatba, és kellemes városnézésen vettünk részt. Két évig éltem Esztergomban, már akkor is nagyon szép városnak találtam, mostanra pedig még szebb lett. Úgy tűnik, vissza fogunk térni, mert nem csak nekem tetszett. Sajnos nem tudtunk átmenni Szlovákiába, mert a gyereknek nem volt útlevelük, márpedig hiába az EU polgárai, nekik kell még olyat viselni.

Esztergomból Pilisszentlászlóra mentünk, gyönyörű erdei úton. Megnéztük Szonja és Ede Waldorf iskoláját, majd meg se álltunk Szentendréig, a Malomig. Kicsit belehallgattunk és néztünk a performance fesztiválba. Milos mamája is ott volt, Wanda is, persze, meg egy csomó barátunk és ismerősünk - többek között régi, nagyon kedves kollegáim is. Igazán jól éreztük magunkat, és csak azért jöttünk el, hét körül, mert Milos kezdett álmosodni.

Mindent összevetve ez nagyon jó nap volt, bár ez a turistáskodás szokatlan nekem.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Önnél minél szakad le a plafon?”: Az esőnél. Rendszerint az van, hogy észreveszem, amikor meglazul egy cserép a házam tetején - vagy szól Pista, a szomszédom -, de addig halasztgatom a padlásra mászást, amíg nem jön egy zivatar. Olyankor valamiért pont nem alkalmas fölmenni, mert például nem hagyhatom ott a családom a dörgésben-villámlásban. Hallgatom az eső kopogását a plafonon, és várom, mikor jelenik meg a folt. Többnyire megúszom, mert kedvező a széljárás. Néha nem. Azt hiszem, így működik az egész ország.

Augusztus 26. (péntek) Tegnap azért nem tudtam ide semmit bejegyezni, mert elaludtam. Ülve. Az is lehet, hogy azért, mert reggel ferezisen voltam a Vérellátóban. Tegnapelőtt délután jelezték, hogy reggel nyolcra kell menni. Kicsit később belerúgtam valamibe, amiből rögtön rájöttem, hogy kicsit be van gyulladva az egyik lábujjam valamitől. Hívtam őket, hogy nem lesz-e ebből baj - például, mint legutóbb, megnő a fehérvérsejtek száma -, de már nem tudtam senkivel beszélni. Sikerült ötkor fölkelni, idejében oda is értem. Az orvosnak persze elmondtam, mi van az ujjammal, megnézte, azt mondta, hogy szerinte semmiség, de megnéztük a fehérvérsejt-számomat, és rendben volt. Maga a ferezis nem kellemetlen, éppen csak a két tű beszúrása fáj egy kicsit. Illetve: természetesen az egy-másfél órás meglehetős mozdulatlanság kezdetén természetesen elkezd viszketni az ember orra, például. El is aludtam volna, de úgy látszik mindig lehanyatlott a fejem, mert valamire fölébredtem. El is határoztam, hogy veszek fölfújható autós nyakpárnát, és akkor legalább kialszom magam. Láttam a trombocitáimat egy nájlonzacskóban. Romlott, tészta nélküli, vagyis üres húslevesre emlékeztetett az a folyadék, ami belőlem kijött. Egy szegény kisgyerekbe ezt meg beletöltik.

Jót reggeliztem, sokat ittam a Vérellátóban, aztán bementem értekezletre. Elég hamar végeztem, mert Bolgár György viszonylag későn adott - viszont nagyon jót.

Most először vittem ételhordót, mert elhatároztam, hogy nem fogom azzal tölteni az időmet, ha Milossal lehetek, hogy főzőcskézek magunknak. (Mehetnénk étterembe, de azt inkább hagyom a kivételes alkalmakra.) Végülis mindhárom edényemet megtöltöttem. Pörkölt nokedlivel, zöldborsófőzelék pulykamellel és finomfőzelék - ez összesen ezernégyszázba került. Nem hiszem, hogy itthon olcsóbban el tudnám készíteni.

Az én alvós babáim

Ráadásul a gyerekeknek nagyon ízlett minden. Azért többes számban, mert Békáson fölvettem Milost, aki rögtön követelte, hogy nézzünk be Wandáékhoz, amiből meg az lett, hogy Edét is magunkkal vittük. Azért is, mert Szentendrén most megy a 7. nemzetközi kismagyar performance és nehézzenei fesztivál, aminek persze Öcsike a kitalálója és fő szervezője, Wanda pedig helyzeténél fogva a legfőbb segítője, így nem is volt baj, hogy Edéről nem kellett gondoskodni.

Nagyon jó esténk volt. A két drága gyerek például másfél órát fürdött, aztán még egy kicsit mesét néztek, de mindketten belealudtak.

Úgy volt, hogy reggel elmegyünk horgászni - már csak azért is, mert tegnap Németh Péter orvul és önkényesen kinevezett a Népszava egyik horgászcsapatának vezetőjévé. (Erre azért volt szükség, mert meghívtak minket egy versenyre, ami persze inkább buli, és kellett valaki, aki már legalább egyszer fogott halat.) De végül nem mentünk, mert nagyon árad a Duna, ami visszadobós snecizéshez nem túl alkalmas állapot.

Elhatároztuk, hogy akkor inkább az erdőbe megyünk. Próbáltam mosni, de megint elromlott a gép - füst száll föl belőle, amit üzenetnek gondolok: megint ki kell hívni a szerelőt. Ki is hívtam. Telefonáltam az óvodába, hogy Milos mégsem ide jár majd. Aztán vásároltunk, majd megebédeltünk. Amikor befejeztük, beszaladt Milos mamája, még neki is jutott valamicske. Ő ment tovább, mi elindultunk az erdőbe. Minden tele volt gombával, láttunk hatalmas szitakötőket, gyönyörű lepkét, levedlett kígyóbőrt. Sajnos Milos közölte, hogy ő most már nem szeretne erdőben lenni, így visszafordultunk. Vitette magát az autóig. Később kiderült, hogy fél a kígyóktól. Ede szépen elmagyarázta neki, hogy a kígyó sokkal jobban fél tőlünk, de ha mégis jönne egy, hát ő azonnal elkapná. Ami igaz is: a múltkor is fogott egyet a Dunánál.

Jobb híján fölmentünk Visegrádra a bobpályához, de nem tudtunk lesiklani, mert nincs háromszemélyes. Ugye Edét egyedül nem engedhetem el. Milost és Edét együtt pláne nem. Az lett volna megoldás, ha lemegyek külön-külön Milossal is és Edével is. Igenám, de Edét még csak ott merném hagyni, amíg Milossal csúszom, de Milost semmiképpen nem hagyhatom magára, amíg Edével megyek egy kört. De azért jól éreztük magunkat. Ők gyakorlatilag játszótereztek.

Onnan Szentendrére mentünk a Performance Fesztiválra, bulizni. Még maradtam volna, mert sok kedves emberrel beszélgettem, indulni kellett, mert Milos nagyon elbágyadt. (Napok óta bajai voltak a kakilással, azt hiszem ez viselte meg - bár a dolog ma este fél tízkor megnyugtató módon megoldódott.) Hoztuk Szonját is. Lehet, hogy az lesz, hogy hétvégeken elhozom az összes gyereket - lassan Marcit is - mert nagyon jól van ez így. Hatalmas fürdések, játszások, mesenézések, vacsorázások, és nagyon szeretik egymást. Én meg őket.

Duma: Edének van egy nagy kívánsága, amit ne mond el senkinek, mert akkor nem teljesül. Annyit lehet tudni, hogy nem lehet megvenni, és csak az Isten tudja teljesíteni. Szonja kérdése: az a kívánságod, hogy ne legyen testvéred? Ede: ahhoz nem kell Isten, azt én is el tudom intézni.

Holnapra lepencei strandolás követeltek, de fölhívtam Milos mamáját - bejelentettem az örömteli, bőséges kakitermést - és nem nagyon örült. Igaza van, majd kitalálok valami mást. Arra gondoltam, mi lenne, ha elmennénk Esztergomba, a Bazilikába. Biztos lenyűgözné őket egy ilyen hatalmas épület, belülről. Amúgy is rájuk fér egy kis vallási nevelés. Meglátjuk. Most alszanak. Szakad az eső.

Augusztus 24. (szerda) Ma megint jó korán akartam indulni, hogy hamar végezzek, de valahogy nem sikerült időben elkészülni. Mindig szeretnék reggel dolgozni, de még gyorsabban folyik olyankor az idő, mint este. Addig matattam, amíg jóformán zuhanyozni se maradt időm. De az igaz, hogy gyorsan végeztem, de az inkább annak volt köszönhető, hogy mindent rendesen előkészítettem. Hazafelé nagyot vásároltam, mert holnap hozom Milost, és itt lesz a hét végéig. Itthon semmit nem csináltam, csak ücsörögtem. Biztos erre van most szükségem. Pedig kellene vicceseket írni, például a Hócipőbe. Annyira hejehujás hangulatom van, hogy halálra fogom röhögni magam. Pláne az olvasók.

Augusztus 23. (kedd) Eléggé lepusztult állapotban vagyok. Hajnalban Anikóval bementünk a városba, mert hivatalban volt dolga. Én elmentem egy plázába, mert kerestem valami alkatrészt. Jó korán beértem, de alig bírtam magammal, annyira álmos voltam. Nem hiszem, hogy a kialvatlanságtól, hanem inkább az időjárás miatt. Amúgy nagyon érdekes volt, hogy milyen hullámzások vannak a munkámban. Azt már kezdem megszokni, hogy legalább tíz napra előre meg tudom tölteni a rovatomat nagy írásokkal. Ez csak azért kínos, mert a sok neves és kiváló szerzőnek nehezen tudom megmagyarázni, miért nem jelennek meg hamar. Kisebb írásokból éppen annyi készül, amennyi kell, ám ma hirtelen egyszerre hét kicsi publicisztika érkezett. Ez megint azt jelenti, hogy szinte egy hétre előre gondolkodhatok.

Délutánra olyan állapotba kerültem, hogy hazafelé jövet a Hajógyári sziget után meg kellett állnom a parkolóban. Azonnal elaludtam. Gondolom, úgy fél óra múlva ébredhettem. Ez tulajdonképpen eléggé félelmetes. Legalábbis nem találom teljesen normálisnak, hogy megyek egy autóval, és egyszercsak olyan erővel tör rám az álmosság, hogy azonnal elaszom. Fényes nappal.

Augusztus 22. (hétfő) Tegnap különös, kalandos nap volt. Elmentünk Mernyére, ahol nevelkedtem, és ahol kedves rokonaim laknak. Noha vagy tizenöten mentünk, három kocsival, viszonylag rendes időben sikerült elindulni. Sajnos, már amikor odaértünk, akkor sem volt tökéletes az idő, mert egy vihar széle kerengett fölöttünk, és minduntalan visszatért az eső. De amúgy jól voltunk, beszélgettünk, eszegettünk, fényképeztünk. Nem mintha ilyenkor elmélyült beszélgetésekre lenne idő és mód, de azért jól esik azok között lenni, akik a legközelebb állnak hozzánk. Szerencsére mindenki kerülte életem legújabb katasztrófája körüli kérdéseket - persze nem egymás közt, csak akkor, amikor én ott voltam -, amiért hálás vagyok, mert úgyse tudtam volna mit mondani. Ilyenkor mindig lefényképezek mindenkit, mert hátha érdekel majd valakit száz év múlva, hogy hogyan öregedtünk, de most szinte egyik kép sem sikerült. Kivéve azt, amelyiken Ede egy hatalmas szappanbuborékot néz, amit előzőleg maga alkotott egy furfangos szerszámmal, amit Csillától és Zolitól kapott. Ez is valami. Este fölerősödött a vihar - az volt, amelyik ötven év óta először úgy megárasztotta a Kapost, hogy kiöntött. Nem tudtunk időben elindulni, csak kilenc körül. (Ráadásul, mivel nem a saját kocsimat vezettem, véletlenül indításkor elfelejtettem kiereszteni a kéziféket, amitől az első kereket beleásták magukat az elázott talajba. Ehhez ritka hülyének kell lenni. Ákos öcsém húzott ki, kötéllel, úgy, hogy a család nagyobbik fele negyed órán át lökdöste az autót. Jól eláztak szegények.) Még ki se értünk a faluból, beérkeztünk a felhőszakadásnak mondható sávba, amiből nem is értünk ki Budapest határáig. Tamara volt mellettem, Milos, Ede és Marci hátul. Szerencsére aludtak, csak néha nyöszörögtek egy kicsit. Kaptak teát, és tovább aludtak. Nem a legjobb körülmények között, de oda-vissza jókat beszélgettünk Tamarával. Ákos öcsémék előtt át kellett volna rakni a gyereküléseket az én kocsimba, de nem volt szívem fölébreszteni a gyerekeket. Elindultam velük, hogy hazavigyem Tamarát és Marcit. Az Andrássy út környékén aztán megint ránk szakadt az ég. Alig láttam. Nem is csillapodott. Amíg Tamara fölvitte a cuccokat, nem szállhattam ki, mert mégsem hagyhattam ott az utcán az alvó Milost és Edét. Szegény Tamara egyedül vitte Marcit a zuhogásban. Megjegyzem nagyon jól, érdeklődve viselte. Vissza az öcsémékhez, hogy fölvegyem Dávidot, Wandát és Szonját. Elég az hozzá, hogy fél kettőre értem haza Milossal. (Egész nap csodásan viselkedett, pedig nagyon féltem, hogy a mamája hiánya miatt esetleg teljesen indokolt hisztikbe kezd. De szerencsére Matyi unokaöcsém vezetésével játszóház alakult az emeleten.)

Teljesen szétestem, mire le tudtam feküdni. Annak örültem a napból, hogy Zsuzsát, anyám húgát, és Évát, szegény Inca öcsém özvegyét talán egy kicsit jobb állapotban láttuk viszont, mint pár hónapja. Borzasztó, nehéz vasban gyászoltak, de old valamit az idő. Nem is tudom, hogyan tudták túlélni az elmúlt másfél évet.

Milossal ma hajnalban keltünk. Megint nagyon kulturáltan viselkedett: például hagyott zuhanyozni. Úgy tűnik, hogy kezdi érteni, mi történik vele, és peresze velünk. Remélem, olyan marad, mint most. Hamar elindultunk - viharban - hogy Békáson átadjam a mamájának, aki most már szinte átköltözött. Nem tudom, milyen napjai lehetnek, mert szarkasztikusan bár, de vidámnak mutatkozik, bár neki is szörnyű napjai lehetnek. Náluk aludt Anikó is, akit bevittem a munkahelyére, majd az öcsémékhez mentem, hogy visszacseréljem a kocsimat. Kicsit kávéztunk Brigi sógornőmmel, aztán máris rohantam a hivatalba, értekezletre.

Nagyon jót tett a napomnak, hogy találkoztam FT-vel, aki Japánban él, fizikus, szintén blogger, és az interneten barátkoztunk össze. Remek ember, remélem, ha esetleg hazaköltöznek - két gyereke és japán felesége van -, akkor nem laknak majd messze, mert megint találtam egy olyan embert, akivel van értelme beszélgetni. Kaptam tőle csodás japán ajándékokat. A legérdekesebb egy izompüfölő, ami nem más, mint egy nyélre erősített golyóbis, amivel lehet ütögetni, például a megfáradt, vagy feszült hátizmokat. Nagyon jó érzés. Sajátos masszázs.

Még napokig beszélgettem volna vele, de sajnos sietett. Aztán még hazahoztam Anikót, aki sajnos hamarosan elköltözik. Már olyan, mintha évek óta itt lakna.

Megint jött egy vihar, oda is lett az internet-összeköttetés. Néha pár percre működik, de még egy levelet se lehet leszedni, megszakad. Remélem, hajnalban már föl tudom tenni, amit most írtam.

Este elkezdett fájdalmasan hiányozni a kicsi fiam.

Augusztus 20. (szombat) Jó későn ébredtem, ami azért volt baj, mert megígértem, hogy elmegyek Milosért és a mamájáért, valami Anikóért. Nem, mintha messze lettek volna - kb. hetven kilométer -, de nem akartam átvágni a városon, hiszen annyi utat zártak le, hogy nem is tudtam fejben tartani. Ráadásul sokáig keresgéltem a televízióban, hogy közvetítik-e - és mikor - a légiparádét, mert mégiscsak az öcsém vezeti a legnagyobb gépet, a MALÉV Boing 737-esét. De nem találtam. Remélem, valaki fölvette, amikor átszállt a városon Duna fölött. (Akartam vele menni, mint újságíró, de nem engedélyeztek utasokat.)

Siettem minden munkával, hogy a kettőtizenötös váci kompot elérjem. Azt hiszem, ez volt velük az utolsó utam. Már ezer forintot kérnek - és nem oda-vissza -, plusz még ki kell fizetni a sofőr menetjegyét is, vagyis a magamét. Van határ. Ez. Pedig szeretek arra menni, mert csodálatos a táj Gödöllőig, és nagyon gyorsan oda lehet érni, anélkül, hogy sietnék. Én vidéken semmiképpen nem sietek, mert amit csak lehet, megnézek.

Végre láttam a kicsi fiamat. Nagyon jó volt. Mindjárt rám fonódott, aztán mellém ült, és evett az ebédemből. Visszafelé persze elaludt. Itthon megfürdettem, aztán - amíg a mamája süteményt készített, méghozzá kiválót - együtt néztük a tűzijátékot. Ami persze tévében nem olyan nagy élmény, de emlékezett rá, hogy egy éve Császár Tamásék házának tetejéről láttuk, és az bizony nagyon szép volt. (Még akkor is, ha elvi okokból nem kedvelem a tűzijátékot.)

Augusztus 19. (péntek) Tegnap nem jegyeztem be ide semmit, mert elvitte az időmet a legújabb ötletem. Egy hangoskönyv, amit persze olvasni is lehet - okostelefonon is -, de mégis leginkább vak barátaimnak szánok. Ehhez ugye hangokat kell fölvenni, az pedig meglepően nehéz a számítógéppel. Illetve könnyű, csak valamilyen kitalálhatatlan oknál fogva marad egy alapzaj. Nem tudom kideríteni, miképpen lehetne kiirtani. Persze legszívesebben vennék egy minidiszkes hangfelvevőt, de nincs annyi pénzem, pedig azzal tökéletes lenne. Majd.

Amúgy is, az este valahogy a hangok jegyében telt. Normankával összekapcsoltuk a lakásainkat egy Skype nevű ingyenes programmal, és vagy két órán át diszkózott nekem a kedvenc lemezeiből. Olyan volt, mintha a szomszéd szobában lenne, és még meg is beszélhettünk mindent. (A mindennek a századát se.)

Ma elég későn keltem, aztán nekiálltam a gyászmunkának. Szakértők megfigyelték, hogy akit nagy trauma ér - például gyász, vagy elhagyják, ami szinte ugyanolyan -, hajlamos arra, hogy elkezdjen rendet rakni maga körül, és takarítson erősen. Tegnap a lemezeimet kezdtem el pakolgatni és szortírozni, ma a ruháimat raktam össze, szép nagy rendbe. Nem mintha sok lenne, de ez eltartott délig. Aztán elmentem föladni a postán kilencvenezer forintot, rezsire, mindenféle hülye adókra, és vásároltam is. Utána mosogattam, mostam, fölmentem a padlásra, hogy megnézzem, nincs-e elmozdult cserép - bármikor lehet felhőszakadás. Aztán matattam a gépen, majd összeraktam a kertben a bútorokat - azóta kint áznak, hogy a jó Bence nálunk járt -, és végül még a füvet is levágtam. Jót tett neki a sok eső. Most már az olyan területek is bezöldültek, amelyeken azelőtt csak a por nőtt.

Augusztus 17. (szerda) Reggel korán akartam menni, de aztán a fürdőkádban feledkeztem. Annyira, hogy majdnem el is késtem. Néha rám jön, hogy akár az egész napot is eltölteném meleg vízben, pláne ilyen időben, mint ma volt. Könyvvel, újsággal, rádióval, persze. Aludni is szeretek a kádban, de félek, hogy megfulladok. Ami nagy marhaság ekkora testtel.

Jut eszembe: azt értem, hogy ez a borzalmas, sőt katasztrofális időjárás az általános fölmelegedéstől van, azt is értem, hogy sokat esik az eső emiatt, de miért ilyen hatalmas felhőszakadások jönnek, most már állandóan? Miért pont ezek alakulnak ki a fölmelegedés hatására, miért nem a csöndes esők?

Nagyon zűrös nap volt. Minden össze-vissza ment, semmi nem készült el idejében. Vártam egy írást Fejtő Ferenctől, Párizsból, de nem jött idejében. Horváth Pista alkonyatkor mondta, hogy menjek már haza, majd ő beteszi, küldessem el Sebes Gyuri címére. De az lett, hogy nem tudtam többet Párizzsal beszélni, így meg kellett kérnem Lengyel Tibit, hogy lesse a gépemet, és jelezze Pistának, ha megérkezik. Végül nem jött meg idejében, hanem csak este, amikor már itthon voltam. Nem baj, majd holnap beteszem, mert nagyon jó írás, persze.

Itthon tettem-vettem, aztán megjött Anikó, és nekiálltunk fölszerelni a csapot. Ahhoz ugye elő kell szedni a szerszámokat - pont akkora kulcs nincs, mint amilyen kellene -, le kell menni az aknába, hogy lezárjam a vizet - természetesen sár van, és én beletenyerelek egy meztelen csigába, figyelni kell a kutyát, nehogy örömében lepisáljon. Csak a pofámba nyal. Amit utálok. Ezek máris rossz jelek. Lecsavartam, átraktam, becsavartam, szóltam Anikónak, hogy figyeljen, lementem az aknába, kinyitottam a vizet: sugárban jött a víz az egyik oldalon. Kicsi sugárban, de sugárban. Megszorítottam. Csöpögött. Megszorítottam. Még mindig csöpögött. A végén már csak a mosogatógép bekötőcsövén folydogált. De nem tudtam megállítani. Vissza az aknába.

Nem mesélem tovább. A lényeg az, hogy háromszor kellett alámerülnöm. Koszosan. Dőlt rólam a víz. Hatalmas pocsolya volt a konyhában. De olyan sáros. Jeleztem Anikónak, hogy esetleg ma már nem tudunk mosakodni se, pisilni se, mert le kell zárni a vizet, ha nem sikerül. Esetleg elmehetünk vendégségbe valahova egy éjszakára, aztán szégyenszemre holnap kihívok egy szakembert. És erre megállt minden szivárgás. Van csap a konyhában! Másfél-két óra után.

Annyira utálom magamban, hogy állandóan azt hiszem, hogy minden szakipari munkát meg tudok csinálni, és szinte mindig kiderül, hogy nem is, vagy csak aránytalan erőfeszítések árán. Igazából egy gondnok kellene mellém. Meg egy titkár. Ma komolyan gondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha egyedül maradok, és állandóan dolgozom. Nem lesz időm rendben tartani a házat, meg a ruháimat, például. Lehet, hogy keresek egy nénit, aki eljön hetente egyszer legalább. Utálom az ilyesmit, meg méltatlannak is találom, de végülis nem koszolódhatok el. Az meg szintén hülyeség, ha a maradék szabad időmben, pláne abban, amiben például Milossal lehetek, takarítgatok. Elég szánalmas, hogy ilyesmiken kell gondolkoznom.

Este írtam egy költeményt, és hangfelvételeket készítetem.

Dél körül beszéltem Milossal, kapott hintát meg valami autót is. Estefelé Dáviddal, jól van, túlélte a szigetet, nagypapásan, nem is nagyon ivott.

Augusztus 16. (kedd) Reggel elvittem Milost és a mamáját a buszpályaudvarra, mert mentek a nagyszülőzni - ha van ilyen szó. Megszakadt a szívem, annyira aranyos volt az én kicsi fiam, ahogy totyogott az anyja mellett, és integetett. (Érdekeset mondott előtte: „Egyszer nem szerettelek, mert elment a mama, de már szeretlek.” Emlékszem, hogy egyszer elment dolgozni a mamája, és aznap csakugyan nagyon durva volt velem. Úgy látszik, emlékszik rá, és talán azt is megértette, hogy igazságtalan volt. Persze mindkettőnkkel.)

Vettem csapot a konyhába. Nem azért, mert smucig vagyok, de tizenegyezerbe került, és talán, ha egy-másfél éve tettem föl azt, amelyik most elkezdett folyni. Nagyon dizájnos, gömbcsuklós, vagy mi a fene. Azt mondta az eladó, hogy elkophatott benne a kerámia. Egy év alatt? Korainak tűnik.

Érdekes, hogy nálam minden hullámokban megy tönkre. Ugye volt az egeres mosógép 28 ezerét, a kipuffogó huszonháromért, és most ez, tizenegyért. Sok, egy hónapon belül. Volt még valami, de elfelejtettem. Talán azért, hogy ne bosszantson.

A munka zűrzavaros volt, hosszú, de reményteli. Dolgozik mostanában egy gyakornok a szobámban, akit Pető Péternek hívnak. Többnyire híreket szerkeszt, nem is az én felügyeletem alatt. De ha csak tudom, bevonom a munkába, amit örömmel vesz, és szorgalmasan teljesíti, amit rábízok. Ma rövid előadást tartottam neki meg egy másik fiatal kollegának arról, hogy nem értem őket. Ha a szakmában valamit el akarnának érni, akkor naponta hoznák nekem az írásaikat. Még azzal a kockázattal is, hogy nem jelentetem meg azokat a papírújságban, mert az idősebb, és esetleg jobban író kollegák elfoglalják a felületet. Az interneten mindenképpen olvashatók lennének. Ezt a szakmát - a publicisztikát, a jegyzetírást - másképp nem lehet megtanulni, csak úgy, ha az ember folyamatosan ír. Élesben, fegyelmezetten, a méretekre, a lehetőségekre figyelemmel. Ahhoz, hogy az írástudás kézség-szintűvé váljon bennük, az kell, hogy állandóan figyeljenek, és minden olyan témáról írjanak valamit, ami érdekli őket. Ez egyébként értelmet ad a folyamatos tájékozódásnak is. Egy idő után elkezdünk úgy olvasni, hogy a fölhasználható információkat keresgéljük, és így már akkor elkezd épülni egy jegyzet, amikor még fogalmunk sincs arról, hogy meg akarjuk írni.

Péter fölolvasott nekem egy hírt arról, hogy a gazdák jönnek Szent István napjára, békességgel, és megvendégelik a fővárosiakat. Mondtam, hogy na, akkor most írj erről nekem 2000 karakternyit, van rá fél órád. És megírta. Időre, jól, okosan. Lehet, hogy holnapután meg is jelentetem. Nagyon szeretem az ilyen gyerekeket. Holnap majd megint játszunk.

Hazafelé nagyon rossz kedvem lett, mert eszembe jutott, hogy nem lesz itthon Milos, és most már lassan csak úgy lesz itthon, ha én hozom. És így meg minek hazamenni? Meg is álltam Leányfalun a Körház bisztrónál, egy fél órára. De aztán hazajöttem mégis, és bámultam a tévét.

Augusztus 15. (hétfő) Reggel igen korán ébredtünk Milossal. Kicsit aggódtam, hogy a mamája megjön-e a Szigetről, hogy munkába tudjak menni. Végülis az lett, hogy sok kaland után - Dáviddal, Mirkóval, a barátaival - Mirkó sátrában aludt, de nem ébredt föl idejében - pár perccel utánam érkezett -, viszont Anikó itthon maradt, így el tudtam menni. Keményen és gyorsan dolgoztam. Egyszercsak megjelent Szász Pista, aki megszakította jól megérdemelt szabadságát, mert Szlovákiában folyami fürdőzéskor nyitva hagyta a kocsija ablakát, amiből az lett, hogy ellopták a pénzét meg a telefonját. (Nem szlovákok voltak, hanem tolvajok.) Persze estére már lett telefonja, amit onnan tudok, hogy rajtam próbálta ki. Délután nagyon rossz kedvem volt, ezért siettem haza, mert még meg akartam gyúrni meg szaglászni Milost. Úgy volt, hogy már ma elutaznak nagymamázni, de aztán a mamáját lebeszéltem, mert zivatarokat és felhőszakadást mondtak Budapest térségében. Aztán úgy is lett, hogy Milossal nagyon jól megvoltunk. Hoztam pattogatni való kukoricát, amiből megettünk vagy hat literrel. (Persze négyen.) Meglepetésemre hat óra után közölte, hogy ő bizony be akar bújni a kádba. Egy órát pancsikolt, aztán kijött, de nem lehetett még pizsamába öltöztetni. Bejött a szobámba és közölte, hogy nem dolgozhatok, hanem az ölembe ül, és nézzük a tévét. Valahogy úgy is lett. Elég jó, aranyos mesék voltak. Egyszercsak ásított egy nagyot, majd közölte, hogy ő nem álmos, de most már lefeküdne.

A mamája küldte:

Arra gondoltam annyit mindenképp meg kell tennem, hogy felhívom a figyelmet, hogy a nyilvánosság és te viszonyodba én sosem avatkoztam, de mivel eljött a pillanat, hogy valóság show lett az életünkből, nem szabad megfeledkezni, hogy nyomunk marad.  És talán annyi jogom még biztosan van, hogy reagálok most már.

Az írással nincs is baj. A szavak szépek. Az igazság, a relatív, az enyém, az veszett oda. Ahogy nyilván a tisztességem is. Nem akarnék tételesen példákat hozni, méricskélni a valóságot. Nekem te a részem vagy. Én vállaltam. Az életet, a gyereket is. Kérlek, ne vetíts másoknak diákat és épp a megfelelő hangulatért, színezd a hozzájuk kapcsolódó történetet kedved szerint. Nekem számít és fáj! Kérlek, kérek mindenkit, jussak eszetekbe! Én is egy élettel gazdálkodom és mindenkinek másképp, másért, de ugyanúgy nehéz.

Augusztus 15.
Andrassew

DIURNUS NAPLÓJA

 

Rendszeres olvasója vagyok a szelíd, goromba, lírai, dühös Andrassew Ivánnak. Főleg internetes naplójának – ebben ő kronológiailag is az elsők között van Magyarországon, már hosszú évekkel ezelőtt (ingyenes) előfizetője voltam, azaz házhoz jött írása, s már hat-hétszáz rendszeres olvasója volt. Úgy ír a legbensőségesebb, apai, családi, kerti, egészségbeli és egyéb történésekről, oly meghitten, természetesen és annyi szeretettel, hogy a Szép Szót (mely rendszeres válogatást közöl tőle) félreteszem, és csak akkor olvasom, amikor serkentő nyugalomra van szükségem. Legutóbb, az internetes naplók díjazásán első vagy második lett – nagyon sok közül.

Szuverén, érdekes és szolidáris egyéniség, rokonszenvemet iránta nemcsak írásaival magyaráztam, de kolozsvári élet-szálaival, erdélyi barátaival, és azzal, hogy bár huszonkét évvel fiatalabb nálam, egy nappal utánam született. Én július 28-án, ő 29-én.

E hasábokon már azt is elektronikus papírra mertem vetni, hogy ha internetes napló-írók közül lehetne köztársasági elnököt választani, rá szavaznék. Vagy valami ilyesmit. Tudom, volt hentes, lapkihordó s miegyéb, egyetemet végzett, újságíró iskolát is, Opus djat és sok más díjat is kapott, de a lényeg az, hogy szeretni való ez a Bruce Andrassew – legalább is az írásaiból ítélve.

Ha elég ideje lesz, előbb-utóbb megírja, ami reá tartozik: Karácsony Benő-i, derűs, megértő, szálkás, szomorkás, bölcs regényt várok tőle – Karácsony Benő négy regénye és egy novelláskötete ismeretében. (Pjotruska, A megnyugvás ösvényein, Napos oldal, Utazás a szürke folyón – és a Tavaszi ballada; ezek a hatvanas évek végén sorozatszerűen jelentek meg az Irodalmi Kiadónál Bukarestben, Baróti Pál összefoglaló utószavával.)

Erdély különös, vonzó, megható írója ötvenhat éves volt, amikor megölték. Halála előtt néhány hónappal interjút adott egy pesti lapnak: legfőbb vágya a méhzümmögéses csend egy gyümölcsöskertes családi házban.

Rég óta úgy érzem, Andrassew írói karaktere áll ma legközelebb Karácsony Benőhöz. Aki „akarva, nem akarva elragadja az embert” – idézi Németh Lászlót a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon.

 

Bodor Pál

Augusztus 14. (vasárnap) Nagyon jól ébredtünk Milossal. Volt birkózás, torna, minden. Még dolgozni is hagyott egy kicsit. Aztán elmentünk biciklizni. Közben találkoztunk Attilával, aki mutatott egy félelmetesen szép dobot. A szüleivel is megismerkedtünk, de nem volt sok időnk, mert Milos bringázni akart. Kimentünk a nagyjátszótérre, ahol a kosárlapda-pályán gyakorolt, mégpedig úgy, hogy a vonalakon ment végig. Nagyon ügyesen. Persze hintáztunk is. Itthon még meg kellett nézni egy vakondos mesét, kellett készítenem tejbedarát, ebédre, de azért időben elindultunk. Milos mamájával Békáson találkoztunk. Ők együtt mentek tovább a papájával a bátyjához, Szilveszterhez. Repülni, méghozzá. (Szilveszter képzett pilóta.) Én dolgoztam a szerkesztőségben. Hamar ment minden, és éppen addigra végeztem, amikor mehettem Milosért, mert a mamája a Szigetre indult. Milos aludt, mikor átrakta a kocsimba, de sajnos fölébredt, és volt nagy rívás. A mamája mesélte, hogy mielőtt fölszállt, egy motoros ernyővel, Milos azzal engedte el, hogy „Hozzál nekem felhőt!”

 A kocsiból meglátta a Mekdónát tornyos csúszdáját, és követelte, hogy álljunk meg. Megígértem neki, hogy Békáson megállunk, ha abbahagyja a nyafogást. Úgy is lett. Hatalmasat játszott, és meglepő módon minden cirkusz nélkül hagyta abba, úgy fél óra után. Ha már ott voltunk, kért krumplit, fagyit, szépen meg is evett mindent. Aztán átmentünk a szemben lévő autós áruházhoz, ahol mindenféle rally-kocsik álltak. Jól megnézegettük őket. Végül annyira megnyugodott, hogy egész úton hazafelé dalolászott, meg valami drámát adott elő a Laposmacijával. (Annak azért ez a neve, mert csakugyan teljesen lapos.)

Itthon találtuk Anikót, aki nagyon fáradt volt, mert agyonbiciklizte magát. (Csodálom is, rendesen, mert hihetetlen teljesítményekre ragadtatja magát. Nekem már az is csoda, ha valaki rendszeresen hajnalban kel. Hát még, ha Tahiból biciklivel jár Budapestre dolgozni.) Milos még nézett egy kis Tarzant, aztán tiltakozott a fürdés ellen, amihez képest egy óra múlva volt hajlandó kijönni a kádból. Az ágyban követelte, hogy a telefonomról olvassak neki mesét. Mivel benne vannak Andersen összes művei, ez nem okozott nagyobb gondot. Bizonyára a képernyő derengése, meg az, hogy sötétben mesélek, elvarázsolta, de aztán mégis azt mondta, hogy hagyjam abba. Pár perc múlva meg azzal jött, hogy mégis inkább olvassak. Persze ez nem igazi olvasás, mesélés, hanem arról szól, hogy én elmondok egy mondatot, ő meg belekérdez, mert nem érti a felét se. Így aztán A rút kiskacsának fél óra után is csak az elején tartottunk, mert például nagy összehasonlító beszélgetést rittyentettünk a tojásból és a mamából való születés különbségeiről. Érdekes, hogy például abban a tudatban volt eddig, hogy mi mindketten benne voltunk a mamája hasában. Persze el kellett magyaráznom, hogy én az én mamáméban voltam, ő meg az övében. Így meg kellett fosztanom a közös múlt egy hamis élményétől. Ellentételezés gyanánt elmondtam neki, hogy viszont a világon először én láttam meg őt, amikor bújt kifele. Ez megnyugtatta. Aztán azt mondta, hogy „itt a vége, fuss el véle”, és elaludt.

(Érdekes, hogy én azt hittem, amikor született, hogy ez a „közös” szülés olyan mélyen bevésődik két emberbe, hogy azután már szinte elszakíthatatlanok lesznek. Legalábbis addig, amíg a gyerekükről gondoskodni kell. Persze be kellett látnom, hogy ez inkább csak nekem volt meghatározó, mondhatni imprinting-szerű élmény. Amúgy a nők vélhetően őszintén gondolják, képzelik, sőt ígérik azt is, hogy az a férfi, akit alkalmasnak és méltónak találnak gyereknemzésre, és hajlandó is rá, pláne örömmel, az különleges státuszt kap az életükben. Hát nekem ez se jött be, de mégsem bíztatnám a férfiakat a konok hitetlenkedésre, mert még az lenne a vége, hogy egyáltalán nem születnének gyerekek.)

Augusztus 13. (szombat) Tegnap azért nem jegyeztem be ide semmit, mert éjjel fél háromkor értem haza. Pistánál voltunk kicsit vendégségben a barátaimmal, Józseffel, Annával és Péterrel. Mivel én két órával előbb érkeztem, mint a többiek, Pistával volt alkalmunk hosszasan beszélgetni az úgynevezett magánéletemről. (Kicsit összehasonlítottuk sorsainkat, különös tekintettel a nőkkel való kapcsolatainkra.) Talán nagy baj, hogy én szinte soha senkivel nem szoktam beszélgetni ilyesmiről, így aztán egyrészt bennem szakadnak a dolgok, beforradnak, de vadhús marad, másrészt mindaz, amit átbeszélünk valakivel, kikristályosodik, a gondok szerkezete láthatóvá válik, és ez vagy megnyugvást hoz, vagy legalább annak a lehetőségét, hogy változtassunk valamin. Nem szeméremből nem beszélek ilyesmiről, hanem egyrészt azért, mert az emberek jelentős része nem eléggé jóindulatú, túlbuzgóságában, vagy egyéb hajlamai miatt visszaél az információkkal, pletykává nyomorítja a sorsomat, másrészt a sok nagy kitárulkozás taszít. A környezetemben lévő emberek közül egynémelyeken azt látom, hogy hosszas, sokszor évekig tartó szkandermeccseket vívnak. Úgy tesznek, mintha lenne ellenfél, pedig magukkal tusakodnak. A végén aztán csak azt kell eldönteni, hogy melyik én győzött és melyik a vesztes. Ez nem reménytelen, akkor se, ha jóformán csak veszíteni lehet, csak kár másokat is belekeverni. Kár külső ellenséget keresni, kár minden küzdelem után elismerést koldulni. Bárkitől, ráadásul. És pláne bármi áron. Persze, ha az ember nem ilyen, magányossá lehet, és az is maradhat. Ráadásul olyan, mint az uhu, akit a vadászok arra használnak, hogy nappal kikötözik egy jól látható farönkre, és ahogy ott ücsörög vaksin, folyamatosan rátámadnak a többi madarak, mert utálják. Nagyon rossz ez az uhunak, de legalább életben marad. A rá rontó madarakat persze lelövik. Ha jól meggondolom, ebben az uhuságban sincs több méltóság, amint abban, ha valaki folyamatosan az érzelmeivel házal, és hagyja, hogy régi kuncsaftok és a potenciális vevők, vagyis mindenki csippentsen belőlük, kóstoló gyanánt.

Hú - sőt uhu -, ez nagyon talányos szöveg. Arról szól, hogy mindjárt elhagy a szerelmem. (Wanda kérdezte, hogy na ezt hogyan fogom beleírni a naplómba. Hát így. Nyomorúságosan, szerencsétlenül, ahogy vannak ezek a dolgok.)

Ma sokáig aludtam, de még dél előtt elmentem vásárolni. Milost és a mamáját - Aminál aludtak, oda is költöznek nemsokára - a nagypapa hozta haza. Nem maradt sokáig, mert ment dolgozni. Jó ebéd lett, aztán kettesben maradtunk Milossal, mert a mamája elment a városba, hogy Anikóval és másokkal találkázzon. Előtte kicsit, de förtelmeset, teátrális elemekben bővelkedőt veszekedtünk valami telefonszámlán. (Én voltam a pitiáner, mert kifogásoltam, hogy több mint ötezerbe kerültek az esemesek.) Aztán mi elmentünk biciklizni. Ez most igazából úgy nézett ki, hogy Milos hajtott, én meg toltam és terelgettem, valamint óvtam, hogy ne sokszor essen el. De még így is mentünk vagy három kilométert. Közben találkoztunk Ami gyerekeivel, akiknek a nagyszülei a szomszéd utcában laknak, megálltunk a játszótéren,  pancsoltunk a Dunában, megfigyeltük, ahogy leszednek egy kocsit a gát tetejéről - valaki azt hitte, hogy azon lehet menni, noha éppen biciklinyomnyi hely van -, megtekintettük a horgászok zsákmányállatait, aztán hazajöttünk. Milos megette a délutánról maradt tejbedarát, aztán maga alá parancsolt a fotelba, hogy az ölemből nézze a mesét, és tíz perc után elaludt.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mit szeretne, ki diktálja le a vallomását?”: Hát jómagam! Bár eddig még soha nem diktáltam, vallomást azért tettem. Szerelmit, legalábbis. Nagy felelőtlenség persze, jó lenne ügyvédet vinni, és az se baj, ha barátkozó ügyész is van a közelben, mert szinte mindig baj lesz belőle. Pláne most meg már nagyon vigyázni kell, például munkahelyen, nehogy zaklatás legyen a vége megszégyenítéssel, kártérítéssel. Ha viszont soha nem tennénk ilyen vallomásokat, milyen lenne a világ? Holt lelkek kószálnának egy nagy jogrendben. Vállaljuk a veszedelmet!

Augusztus 11. (csütörtök) Reggel persze elaludtam, de Milos még idejében bebújt mellém, hogy kicsit melengessem. Sietni kellett, mert Szonját és Edét visszavittem Wandához, Milost meg a mamáját Ákos öcsémékhez, ahol valami ajándék-készítés volt. Időben voltam, de a Nagyvárad téren leesett a kipuffogó dobom. (Direkt írom két f-fel, mert a dolgok nem pufognak, hanem puffognak.) Elég kínos az útkereszteződésben, az aszfalton térdelve a lökhárító alá szorult dobot kipiszkálni. Még szerencse, hogy lassan mentem, mert le is szakította volna. Végülis sikerült, bár aztán kicsit nagyon dübörögtem. Ezért minden programomat le lekell mondanom. Nem tudtam elmenni egy ebédre, nem jutottam ki Tamara és Marci elé az állomásra (persze Andris ment értük) és nem tudtam elmenni Gyuri barátom esküvőjére. Gyorsan dolgoztam - magam írtam egy jegyzetet -, aztán utána néztem, merre van Milos és az ő mamája. Bankban voltak, de a mi gyerekünk már nehezen bírta. Megállapodtunk, hogy elviszem Szentendrére Wandához - úgyis ott alszanak - én meg elmegyek a kipuffogóshoz. Ez sikerült, viszont a lakatos nem vállalta a kocsit, mert nem volt hozzá anyag. Elmentem a másikhoz, az meg zárva volt. Fölkerekedtem megint: elmente Óbudára, ahol elvállalták holnap reggelre. Huszonháromezerért. Persze csak úgy, ha otthagyom. Így aztán HÉV-vel és busszal jöttem haza. Nagyon jó volt, mert közben Mikszáth Kálmántól a Szent Péter esernyőjét olvashattam, valamint zenét hallgathattam a telefonomról. Itthon meg csak dolgoztam, csöndesen.

Ragadozócsorda

Hallom a rádióban, hogy az EU illetékesei hatalmas, az egész birodalomra kiterjedő országúti fölmérést végeznek.  Kíváncsiak, hogy milyen ötleteink vannak: miképpen lehetne csökkenteni a halottak számát az országutakon. Mert az nagyon magas. Ha jól emlékszem negyvenezret említtettek, évente persze, és az egész EU-ban, ami azt jelenti, hogy ha így maradnak a dolgok, bizony minden nyolcvanadik ember (anyánk, apánk, gyerekünk, barátunk, szerelmünk) autóbalesetben végzi. És még nem is beszéltünk arról, hogy hányan kerülnek kórházba, hányan nyomorodnak meg.

A kérdező emberek fölbukkanására az autópálya kapuknál lehet számítani. Akinek ötlete van, az írja le magának valami papírra, mert érdemes: a legjobbakat megjutalmazzák: elutazhatnak egy horvátországi konferenciára. Bár - legalábbis külhonban - jó tudni hozzá valami nyelvet, mert magyarul aligha állnak szóba velünk.

Kíváncsi lennék, lesz-e olyan, aki azt javasolja, hogy nézzük meg, hol rontottuk el ezt az egész autózást. Vélhetően a múlt század elején juthatott volna eszébe egy mérnöknek, hogy ha tovább növeljük a gépkocsikkal elérhető teljesítményt, azok akkor is ölnek, ha a legjobb sofőr, a legnagyobb körültekintéssel, minden biztonsági eszközt használva vezeti őket. Hatalmas történelmi tévedés volt egy folyamatosan mozgó ragadozócsordát az utakra, a házak közé, a gyerekeink, az öregek, a biciklisták, és bárki közelébe engedni.

A kilencvenes években, Graz városában, a sok haláleset miatt az az ötlet merült föl, hogy ki kellene próbálni: legyen harminc kilométer a sebességhatár. A következő évben nem halt meg senki. Innen ered az, hogy Európa városainak számos mellékutcájánál kint van a 30-as tábla. Utálják némely autósok, de bizony jól van ez így.

Arra érdekes módon senki nem gondol, hogy gyakorlatilag ötven kilométeres sebesség fölött kisodródás, műszaki hiba, vagy egy vétlen ütközés esetén csak és csakis a vakvéletlenen múlik, hogy életben maradunk-e, és pláne az, akit elütünk. Aki elhiszi, hogy az autópályán százharmiccal száguldva megvédi az ABS, a szalagkorlát, a biztonsági öv meg a légzsák, az - már elnézést - egyszerűen hülye.

Nem is folytatom. Nagyon egyszerű a megoldás: mondjuk egy évtized alatt, az autóipar érdekeire is figyelemmel, fokozatosan csökkentsük a sebességhatárokat. Ja, hogy akkor kicsi később érünk célhoz, nem lehet önfeledten száguldozni, ami amúgy nagy öröm? Nem lehet harci erőgépeket eladni? Hogy már a fölvetés miatt is engem néz hülyének mindenki? Persze, maradhat minden a régiben, de akkor szeressük meg eltemetni a szeretteinket.

Augusztus 10. (szerda) Reggel hatalmasat birkóztunk Milossal. Valamiért azt szereti a legjobban, ha azzal fenyegetem, hogy megeszem a máját, és jól bele is harapok a hasába. Aztán abba kellett hagynom, mert mégiscsak illik zuhanyozni indulás előtt. Szentendrén fölvettem egy stoppos lányt, akitől sokat tudtam meg az önkéntes munka rejtelmeiről. Direkt a Sziget bejárata előtt mentem el, hogy lássam, lehet-e közlekedni a budai rakpart felé. Meglepetésemre a rendőrök kiválóan irányították a forgalmat, és az úttest jelentős részén terelőrácsokkal tették lehetetlenné a gyalogos közlekedést. Hamar beértem, a munka is gyorsan ment. Közben értesültem, hogy Milos és a mamája bejött a városba, és Aminál vannak. Megbeszéltük, hogy nem is jönnek haza. És az úton bevásároltam egy áruházban - főleg a kutyának, mert ő az egyetlen, akiről mégiscsak pofátlanság lenne nem gondoskodni. Közben Wanda telefonált, hogy Öcsikéék este föllépnek a Szigeten, de ő csak akkor tud elmenni, ha elviszem a gyerekeket. Fölmentem, kicsit beszélgettünk Wandával életem fejleményeiről, aztán hazajöttünk Edével és Szonjával. Hatalmasat vacsoráztunk. Közben Milos mamácskája telefonált, hogy mégis hazajönnek. Elég gyorsan ide is értek, ami újabb vacsorázást hozott, mert kaptunk csodával határos padlizsánkrémet. A gyerekek kicsit játszottak még - meglepően kulturáltan -, aztán lefeküdtek. Milos ragaszkodott hozzá, hogy altassam el. Átölelte a nyakamat és azt, mondta: Papa, nagyon szeretlek! Hát ez jó volt. Az estém hátralevő része többnyire írással telt, de azért jutott idő arra is, hogy fölfedezzem a telefonom újabb szolgáltatásait. Miután kipróbáltam, hogy MP3-lejátszóként mit tud, hamar rátöltöttem negyedgigányi jazzt. Majd egyszer visszakeresem azt az írásomat, amelyikben sok évvel ezelőtt megjósoltam, hogy úgy olvassuk majd a könyveket - az enyémen itt van például a teljes Biblia, és még vagy harminc könyv -, hogy közben tenyérgépünkön hallgatjuk a kedvenc zenéinket, plusz azon lesz a telefon, az internet, levelezhetünk, írhatunk… Érdekes, hogy a kamera akkor még nem jutott eszembe. A sors úgy bosszulta meg, hogy nincs is kamera a gépemben, csak a helye. Talán jobb is, mert abba már tényleg belehülyülnék. Ha majd mindenkinek ilyen gépe lesz, az szinte teljesen megváltoztatja az életünket. Ezt komolyan mondom, és azt is, hogy nagyon jó irányba. Végre Tamarával is kontaktusba jutottam. Írt valahonnan Horvátországból, hogy Marcival jönnek haza a vonaton.

Augusztus 9. (kedd) Fura módon ma reggel a kicsi gyerekem nem ébresztett föl, sőt akkor is aludt, amikor elmentem. Elvittem a biciklijét, hogy végre megcsináltassam a féket, de a szerelő csak délután volt nyitva. Visszafelé odaértem. Megnézte, és megmondta, hogy ő ilyen biciklihez hozzá se nyúl, mert úgyse tudja rendesen megjavítani. Érdekes: tulajdonképpen dühös voltam rá, mert nem hiszem el, hogy egy bowdent nem lehet megolajozni, egy pár csavart nem lehet beállítani, ugyanakkor becsültem is, mert ad magára. Persze már rájöttem, hogy nem szabad csomagolt biciklit venni. De azt se hiszem el, hogy nem lehet a féket valahogy átalakítani, műanyag helyett fémkart tenni a kormányra. Láttam a bolt előtt egy másik biciklit, és arra gondoltam, hogy én ugyan haza nem megyek úgy, hogy a gyerekemnek ne legyen használható bringája. Ha kontrás, megveszem. Úgy is lett, pedig tizenhétezerbe került. Meggyőző volt, hogy a szerelő azt mondta: minden hónapban egyszer látni akarja, és persze egy évre garanciát vállal. (Az egészben az a tanulságos, hogy ha nem lett volna a múlt héten szabadságon, elsőre ezt vettem volna meg. Mindegy most végképp és örökre megtanultam, hogy a mi hatalmas áruházainkban soha, semmiképpen nem szabad biciklit vásárolni, pláne gyereknek. Csak azért nem említek áruházat, mert ugyanez kapható mindegyikben.)

Itthon Milos kicsit csodálkozott, hogy bár hazahoztam neki a lila biciklit, kapott mellé egy pirosat  is. Azonnal közölte, hogy akkor hozzak egy kéket, egy sárgát… Elmentünk Körházhoz a mamája biciklijéért is, és vittük Milosét, hogy Leányfalun a bicikliúton hajtsanak egy kicsit. Ott már eszébe jutott, hogy egy narancssárga is kellene.

Visszafele - mert a mamája külön jött - hatalmas hisztit csapott, hazáig sírt, hülyézett engem, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor leültünk együtt mesét nézni. Aztán megfürödtek együtt és a kádban azt mondta, hogy már szeret ám. És ragaszkodott ahhoz, hogy velem aludjon el. Mellé feküdtem, összebújtunk, és öt perc múlva aludt is. (A képen még a „régi” biciklin látható - a mamájával persze.)

Augusztus 8. (hétfő) Ma Anikó és Milos Mamástul velem jött reggel. Anikó kiszállt Békáson, mi meg elmentünk a Népszaváig, ahol a büfében közösen reggeliztünk, aztán én mentem dolgozni, ők meg tova. Megállás nélkül dolgoztam, szinte estig. El is fáradtam rendesen. Hazafelé telefonon kutattam, hogy merre lehetnek, de már a HÉV-en voltak.

Végül Wandánál találkoztunk, ahol elidőztünk egy kicsit. Onnan haza hajtattunk. Megálltunk a Körháznál, ahol tegnap otthagytuk a biciklit, de minden zárva volt. Majd holnap… Itthon együtt megfürödtek, aztán pánikszerűen elaludtak.

Augusztus 7. (vasárnap) Na ez végre egy jó nap volt. Bár azzal kezdődött, hogy Milos hatalmas kunsztokat mutatott be a hátamon meg a bordáimon, egészen jól ébredtünk. Kettesben voltunk, mert a mamája nem jött haza, hanem a városban aludt, ami nagyon helyes, mert fölötte idegesítene, ha az éjszakában biciklizne. Reggeliztünk, aztán még kellett tejbedarát is készítenem. A kicsi gyerekem még dolgozni is hagyott, bár az is igaz, hogy néha úgy kellett írnom, hogy a nyakamban ült. Ezt is meg lehet szokni.

Anikó mintegy tizenöt percre hazajött, aztán elment, messzi vidékre, mert egy külföldön élő ismerősével kellett találkozni. Hamarosan megérkezett viszont Szilvi és Robi, akik egy lakásos magazinnak dolgoznak, és a fejükbe vették, hogy lefényképezik a könyvtárszobámat. Hiába magyaráztam, hogy az nem is olyan szép, és a polcom is csak Szilvi emlékeiben különleges, csak úgy tudtam őket meggyőzni erről, hogy megmutattam nekik. De fölhívtam a figyelmüket az arra a polcomra, amire büszke vagyok, mert csaknem egy évig faragtam, és csakugyan jól sikerült. Azt sok-sok fénybeállítás után lefényképezték. Aztán eljöttek velem dobzenekari összejátszásra, Leányfalura a Körház Bisztróba.

Ez egy csoda volt. Nem tudom, Rohonyi Gábornak ez közös dobolás, és pont a dobolás hogyan jutott eszébe, de biztos, hogy ez a legnagyobb ötlete. Vélhető, hogy mindenki tud dobolni, mert ha engem, aki életemben először tettem ilyet - gyerekkori bödönöléseket leszámítva - nem zavartak haza azonnal, akkor mennyivel jobb azoknak, akiknek van ritmusérzékük meg hallásuk. A született ritmusérzékre éppen Gábor gyerekei bizonyítékok - az egyik fia, Milosnál is kisebb -, akik persze időnként bekapcsolódtak a játékba. Hihetetlenül jókat doboltak. Remélem, hamarosan Milos is rákap.

Egyszer - még Dávidot sétáltattam valami parkban - beszélgettem egy zeneakadémiai dobtanárral. Meséltem neki, hogy Dávid milyen fantasztikusan táncol. Azt mondta, hogy minden ember természetes ritmusérzékkel jön a világra, csak nálunk a kulturális közeg miatt ezt elvesztik az emberek. Például azt gondoljuk, hogy a feketék eleve jobb érzékkel születnek, mint mi, pedig az az igazság, hogy ha a fekete gyereket átlagos fehér környezetben nevelik, akkor ugyanolyan falábú lesz, mint mi. Nagyon jól szól a bütykös sámándobom: hátborzongatóan mély hang jön ki belőle, és szinte percekig rezeg. Vagy döng.

Az egész játékban az a csodálatos, hogy egy darabig keresi az ember a hangot, a ritmust - legalábbis én - de aztán egyszercsak elkapja valami, amiből szinte kiszállni sem lehet, sodor az egész, és ráadásul egymásnak játszunk, a dobosok, a dobok beszélgetnek. És valahogy megtalálódnak az arányok, az ívek, a harmóniák. Maga a test ilyenkor folyamatos készenlétben van, eléggé nagy erőt fejt ki, miközben a dobok rezgése folyamatosan szét is rázza a belső görcsöket. Szinte biztos vagyok abban, hogy az ilyen közös dobolásnak csak gyógyító hatása lehet. Mondtam is Gábornak, hogy tán még rák ellen is jó.

Augusztus 6. (szombat) Reggel elmentünk a boltba, de úgy, hogy Milos biciklivel jött. Persze végig fognom kellett, mert még mindig erős gondok vannak a fékhasználattal. Viszont nagyon büszkén feszített a saját kétkerekűjén.

Délután a mamájával elment a nagymamájához, én meg dolgoztam és muzsikáltam - már amennyire az én ádáz zajkeltésemet annak lehet nevezni. Amikor hazajöttek, Milossal kettesben maradtunk, mert a mamája elment barátnőzni. Sajnos közben fölfedeztem, hogy újabb egércsorda van a lakásban, nevezetesen a spájzban. Ott, ahol a nylon zacskókat meg a tojástartókat tároltuk. Nem is rendetlenül, de nagy tömegben. Azt hallottam, hogy sikoltoznak - vélhetően verekedés közben - a kis jószágok. Aztán láttam is egyet. Az lett a vége, hogy kipucoltam mindent, bár fészket nem találtam. Aztán egy a konyhában tűnt föl, a mosogatógépnél. Még azt hiányzik, hogy azt is szétrágják, újabb huszonnyolcezerért. Ez már akkor volt, amikor Ákos öcsémék itt voltak. Hoztak pár jó cuccot. A legjobb: a tizenöt éves Mirkó unokaöcsém kinőtte az alig használt szandálját, és nekem adta! Itt tartunk. (A biciklimet is tőle örököltem.)

Az öcsém pár napja a MALÉV repülési igazgatója lett - ha jól értem a névjegyén azt, hogy „Director of Flight Operations”. Gondolom, ez azt jelentheti, hogy ő irányítja a pilótákat. Talán ez nem is lesz neki olyan nehéz, mert azelőtt a kiképzőközpontot vezette. Remélem, a hivatali munkája mellett azért repül is majd néha. Ha valaki tizennégy éves kora óta folyamatos szárnyalásban van, akkor alighanem csonkolásként éli meg, ha földre kényszerül. Az pedig nem jó.

Ja és még voltunk horgászni is Milossal. Na ez igazi álhorgászat volt, mert különös fizikai jelenség lépett föl: mindkét horgászfölszerelésünkről leszakadt a horog meg az úszó. Gyakorlatilag elmorzsolódott a damil. Hogy mitől, azt el se tudom képzelni. Ez nem is lett volna baj, ha itthon veszem észre, de a parton derült ki. Viszont nem volt nálam szemüveg. Nagyon nehezen az egyiket rendbe raktam, aztán a kicsi fiam nagy örömére belógattam a vízbe. Szerencsére nem volt nagyravágyó: azzal ütötte el az időt, hogy az úszót fadarabokkal dobálta.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Mit kíván az új köztársasági elnöknek?” Azt mondta, bizalmat és támogatást remél, én meg azt, hogy ezt akkor is megkapja, ha olyan marad, amilyennek évek óta ismerjük: kemény és következetes, mégis öntörvényű. Remélem, országlásának öt vagy tíz éve alatt akkora tekintélyt szerez a teljes felelősségű, környezetóvó gondolkozásnak, hogy valóságos, választható politikai erővé válhat Magyarországon a zöld mozgalom. Nagy szükség lenne erre. Nem csak azért, mert a szó szoros értelmében az életünk függ attól, hogy fölismerjük-e végre: a bazsarózsák, a békák, a madarak sorsáért éppen úgy felelünk, mint a saját gyerekeinkért. Azért is, mert az alakuló kétpártrendszer majdnem olyan veszélyes, mint a környezetrombolás.

Augusztus 5. (péntek) Az egész nap a biciklizés és biciklipiszkálás jegyében telt. Meg akartam nézetni szerelővel Milos gépét, mert hátha lehet rá kisebb féket kapni (arra gondolok, ami a kormányon van és túl nagy a kezéhez), és a hátsó sem fog rendesen, ami vélhetően valami beállítás miatt lehet, de nem tudom kitalálni, hol hibázok. Be is pakoltuk a kocsiba, de persze a falusi biciklimester szabadságon van. Hogy miért pont a szezonban, az ő tudja. Amúgy Milos nagyon ügyesen biciklizik, sőt kedvező körülmények között fékezget is. Nehéz rászoktatni arra, hogy előre nézzen, és ne maga alá vagy mögé.

Este átmentünk a NEOFOTON fotoprint kiállításra a MűvészetMalomba (Szentendre, Bogdányi út 3.) - még sokáig nyitva lesz, érdemes megnézni. (Már csak azért is, mert a családomból négyen is kiállítanak: Wanda, Gyimóthy Gábor, Öcsike és Wahorn.) Nagyon sok jóember ismerőssel találkoztunk, külön jóság, hogy megismerkedtem Reha Györggyel.

Augusztus 4. (csütörtök) Hülye nap volt. A szerkesztőségben értesültem, hogy a mosógépünk azért romlott el, mert belement az egér és eszegette az alkatrészeket. Ez így most huszonnyolcezer forintba került. De még így is jól jártunk, mert a szerelő negyvennel indított.

A szerencse tehát nem hagyott el - pláne, hogy idén hetedszer is nyertem a lottón. Most ezer forintot.

A munka sűrű és nyomasztó volt, sőt írnom is kellett. Sokára végeztem. Aztán elindultam Milosnak biciklit keresni. Az egyik áruházban találtam, de kicsinek láttam, a nagyobbat meg nem rakták össze, dobozban pedig nem tudtam megállapítani, hogy jó lesz-e. A másikban találtam megfelelő, nagyobbat, meg is vettem. Sötétedett, mire hazaértem, de megérte keresgélni, mert Milos rettenetesen boldog volt. Pedig darabokban, dobozban volt a biciklije.

Egy érdekes trükk nyomára leltem. Csak akkor van jótállás, ha az apuka nem maga rakja össze a biciklit, hanem elviszi egy arra kijelölt szervizbe. (A legközelebbi innen sáskajárásnyira van.) Ezzel csak az a baj, hogy nemigen ismerek olyan apukát, aki azt mondja a gyereknek, hogy nesze, itt a bringád a dobozban, belenézhetsz a lukon, de várjál még három napot, aztán ráülhetsz. Hanem összerakja. Mint én. éjjel egykor végeztem. Már csak a hátsó fék nem fog, és nem tudok rájönni, miért. Az is lehet, hogy holnap elviszem a szerelőhöz.

A nap embere

Tegnap reggel a Nap TV Kereszttűz című műsorában Pokorni Zoltán, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség alelnöke egyebek mellett az MDF-fel való kapcsolatokra vonatkozó kérdésekre is válaszolt.

Pokorni Zoltán úr megint tett egy gesztust, ami talán némiképpen azt tükrözi, hogy a magatartásában van némi különállás, de talán úgy is fogalmazhatunk, hogy ad a polgárinak is mondható erényekre, ha már egyszer a pártja fölvette, majd a folyamatos kiüresítő szajkózással milliók számára ellenszenvessé tette a "polgári" mivoltot. Maga a polgárság különös sorsot ért meg az elmúlt fél században: egy időre teljesen eltűnt, mert a kommunistaféle ideológia, vagyis a "történelmi materializmus" törölte, - csak a "kispolgári" marad meg, üldözendő címke gyanánt. (Szinte ugyanígy járt a "munkás" a rendszerváltás után.) Aztán "polgár" föltámadt, lábra kapott, de megint nem egy széles népréteget jelöl, hanem valamit, amiről talán annyit lehet tudni, hogy nem szocialista, és nem is liberális, valami értékrendnek tüntetik föl, viszont nagyonis belefér a politikai tahóskodás, vagy bármi, ami jó a jobboldalnak. Tegnap reggel az egyik hetilap főszerkesztő-helyettese tévéműsorban be is mutatta, mi a ma (még) érvényes polgári viselkedésrend, illem: az MDF egyik vezető politikusára utalva megjegyezte, hogy a felesége a Hiller- és Bozóky-minisztériumban dolgozik. Pokorni Zoltán pedig rendre utasította: "nem helyes, hogyha a politikai véleményekbe családtagok munkahelyét belekeverjük". Ha valakitől, Pokornitól ez persze el is várható, hiszen többnyire üdítő kivétel volt a jobboldali politikusok között: polgár a pógárpártban. Úgy is mondhatnám, hogy úriember. Ha ugyan érti még valaki, hogy ez mit jelent.

Augusztus 3. (szerda) Hatalmas vihar van, bár már egy kicsit lankad. Rettenetes villámok csapkodtak, ömlött az eső. Szeretném én ezt, ha egyedül lennék, de a kutya szabályosan megőrül, fél, retteg, följön az ámbitusra, megpróbálja betörni az ablakot. Sikerült megnyugtatni, de közben meg attól tartottam, hogy Milos fölébred. Kétpercenként bejártam hozzá. Szerencsére meg se rezzent.

Délután kettesben maradtunk, mert a mamája Anikóval és Bencével Veszprémbe utazott, hogy megnézze, vagyis hallgassa Bobby McFerrin koncertjét. Igazságtalanság is lenne az élettől, ha nem látta volna, hiszen ádáz rajongó. Én is, persze.

Milos reggel azt vette rossz néven, hogy én mentem el dolgozni, délután meg azt, hogy az anyja. Vigasztalás gyanánt - meg amúgy is - akartam neki venni egy kétkerekű, kitámasztós, vagyis segédkerekes, vagy mi a fene biciklit. Három áruházban voltunk, de még csak hasonlót se találtunk. Meglepően jól bírta. Aztán cserébe megígértem neki, hogy kap fagyit meg túrórudit, de elaludt a kocsiban. Bezzeg fölébredt, amint becipeltem az ágyra, és leszedtem a cipőjét! De nagyon jó volt. Kicsit moziztunk, aztán együtt megfürödtünk. Ma azt találta ki, hogy vödörrel öntözzem a fejét. Nyilván így ismerkedi a víz alatti érzésekkel. Utána még egy mesét megnézhetett, aztán csöndesen beszélgettünk, fényképeket nézegettünk, és szépen elaludt.

Reggel vettem egy ventillátort, mert meguntam, hogy napok óta úgy jövök be a szobámba, hogy visszapattanok a bent rekedt melegen. És nem megy ki éjszaka se. Fogadni mernék, hogy most majd elromlik az idő, és tavaszig tartó hűvös borul ránk.

A nap embere

Nem egészen látom tisztán Szabó Zoltán képviselő úr közúti ellenőrzéses, szondázós történetét - ami már önmagában is hiba, mert gyanút kelt. Ha nem fújja meg a szondát, mert például félreértett valamit, akkor miért várta meg az „eseményről” szóló jegyzőkönyv vagy följegyzés elkészültét? Abból világosan kiderülne ugyanis, hogy valamit félreértett, tehát korrigálhatja az álláspontját. De ettől függetlenül teljességgel értehetetlen, hogy egy, a figyelem fókuszában élő és dolgozó - mert például az Orbán-bizottságban kulcspozícióban levő - képviselő, hogyan engedheti meg magának, hogy egy közúti ellenőrzésen egyáltalán fölvetődjön az a kérdés, hogy ő bele akar-e fújni egy szondába. Ha egy képviselő (és egyáltalán: politikus) meglát egy alkoholszondát, akkor is fújjon bele, ha senki nem kéri. Mutasson példát! Feltéve persze, hogy nem ivott egy kortyot se. Mert az a baj, hogy mostantól akár ivott, akár nem, az ellenzék azt harsogja majd, hogy „ja, az a részeges?” Ennél méltányosabb elbánást nem várhat egy Áder kollegától, egy Répássytól vagy egy Rogántól. És nem csak a bizottság körüli csatákban, hanem a választási kampányban sem. Attól tartok, hogy Szabó Zoltán képviselő úr most már fújhatja.

Augusztus 2. (kedd) Reggel nehezen indultam el, mert Milos a fejébe vette, hogy nem enged. Mindenfélét kitalált, hogy maradjak még. Mostanában ez gyakori, de nem nagyon tudok mit csinálni, mert mégse lehet gyakran bevinni egy munkahelyre. Fél óráig mindenkit szórakoztat, aztán zavarni kezd, pláne, ha bevadul. De azért majd beviszem egyszer, mert megígértem neki. Talán valamelyik vasárnap. Sok dolog volt, de azért haladtam. Közben elintéztem végre, hogy a telefonomról rendesen lehessen levelezni. Lehetett eddig is, csak valahogy akadozott. Az a baj, hogy irtózom fölhívni a szolgáltatók ügyfélszolgálatait, mert rettenetes mit meg nem kell hallgatni, mire az ember eljut odáig, hogy érdemben beszélgessen egy szakemberrel. Most is fél óráig tartott, mire mindent elintéztünk. Haladok a telefonom belső építészeti munkáival. Még egy használható, és lehetőleg ingyenes WAP-program kellene, de nem lelem. Elkészítettem a gép nyitó oldalára a gyerekeim és unokáim képtárát. Még nem az igazi, de haladok. Ilyen hülyeségekkel nagyon szeretek bíbelődni. Egy ilyen Ipaq olyan, mint egy építőjáték. Egyre többet tud, egyre komfortosabb lehet, ha megfelelő programokat találunk hozzá. Itthon jót ettem, mert meglátogatott minket Bence, és remek étkeket főzött, mire hazaértem. Aztán mindannyian lementünk a Dunára, és jó nagyot fürödtünk. Milos nagyon kedveli a vizet (is), jó lenne, ha hamar megtanulna biztonságosan úszni. Talán jövőre veszek valami fölfújható gumikajakot.

Yes, comment… 0514

A 168 Órában Debreczeni József jósol 2006-ra: "Az MDF esélyét az növelheti, ha Gyurcsány és Orbán is a haza atyjának szerepére tör. Kíméletlen kampány várható."

Mamát!

Igazán elvállalhatná valamelyikük, hogy a haza anyja legyen. Sokkal szórakoztatóbb lenne a műsor, bár az komoly veszteséget hozna, ha közös életük bizonyos epizódjait nem lehetne gyereksávos műsoridőben vetíteni.

Gyurcsány Ferenc végiglátogatja a legnagyobb nyári könnyűzenei fesztiválokat.

Túlkampány

Ha lehet, azért marihuánát ne szívjon, mert az már túlkampányolás lenne. Ha valaki megkérdezi, mit keres a betágítózott ifjak között ilyen öreg pofával, mondja nekik, amit jómagam szoktam ilyenkor: én vagyok az, aki eladom nektek ezt a sok szart. A másik kedvenc szórakozásom, hogy elmesélem, milyen baromi jó volt Woodstock, ahol Aradszky Lacival és Koós Janival voltunk, és Harangozó Teri is föllépett, fergeteges sikerrel. Van úgy, hogy fél óra is eltelik, mire rájönnek, hogy hazudok.

Az Utca Embere önkéntes hálózat tiltakozott a koldulást a főváros bizonyos részein tiltó és pénzbírsággal büntető rendeletmódosítás, vagyis a koldulás kriminalizálása ellen.

Nevelés

Csakugyan van abban valami velőig abszurd cinizmus, akinek egyáltalán eszébe jutott, hogy pénzbírsággal büntesse a kéregetőt. A hatékonyabb, a nevelést is erősítő állam kialakítása érdekében ezt tovább kellene fejleszteni. A megverteket rugdaljuk egy kicsit, a meglopottakat raboljuk ki, a megmentett öngyilkosokat pedig akasszuk föl!

Árkommandót hoz létre a kormány, hogy ellenőrizze, az árakban is érezteti-e hatását a legmagasabb kulcsot érintő, január elsejétől tervezett áfacsökkentés.

Verseny a javának

Komolyan nem értem, hogy már megint miért nem bízzák az ilyesmit a népre: csak annyit kellett volna mondani, hogy tessék figyelni, árakat jegyzetelni decemberben, mert januárban följelentési verseny lesz esemesben, levélben, telefonon, interneten. Aki értékelhető információt hoz a nemcsökkentéses áremelésekről, az jutalomban részesül. Vállalkozásban is lehessen följelenteni! Már csak a följelentés eszjészámát kell megállapítani, valamint meg kell áfázni az egészet, hogy azért legyen valami állami bevétel is, ne csak a nép szórakozzon. Viszont a bürokrácia leépítése érdekében célszerű lenne megszavaztatni a parlamenttel, hogy a besúgó-följelentő tevékenységet ne legyen kötelező bejegyeztetni a vállalkozói igazolványba.

Nem fogadta el a Fidesz egy szakpolitikusa sem Kóka János gazdasági miniszter nyilvános vitára szóló meghívását. Távolmaradásukat a szóviő a Klubrádiónak azzal indokolta, hogy ők nem a sajtó előtt, hanem a Parlamentben vitáznának a gazdaság állapotáról.

Gyávák

Ha én ma fideszes képviselő lennék, és ezt hallaná rólam a nagyapám, puskával zavarna ki a házból, mert bármit eltűrt, kivéve a nyafogó, nagypofájú gyávaságot. Egy normális országban, azonnal tíz pontot esne egy ilyen sunyiskodó, ravaszkodó párt népszerűsége, és egy hét múlva könyörögnének, hogy Kóka miniszter vitatkozzon velük. Bárhol, bármikor.

esemes 0514

Ezentúl nem kell nyolc osztályos végzettség a jogosítvány megszerzéséhez.

 Ne is kelljen! Viszont legyen kötelező egy elmegyógyászati szakvélemény! Nem lepődnék meg, ha az EU-s sírkőlobby a jogosítványt is eltöröltetné.

Parkolóőr akadémia indul, ahol többek között pénzügyi és pszichológiai ismereteket tanítanak.

 Az is megoldáslenne, ha a pénzügyi és pszichológiai szakértelemmel bíró munkanélkülieket alkalmaznák.

Orbán másfél óra alatt végzett a nemzeti konzultációval Szatymazon, Balástyán és Kisteleken. A kísérő újságírók a három faluban málnát, buktát és barackot kaptak.

 Olvastam a konzultációs leporellót: öt perc is elég lett volna.

Felülvizsgálati kérelmet nyújt be az Élet és Irodalom, mivel a másodfokú bíróság szerint Orbán nem vett részt taggyűlésen.

 Bizony nem vett! Csak a tagok gyűltek össze, meg ő, és viccesen ezt taggyűlésnek mondták. De az ÉS nem viccelődhet ezzel!

Áder szerint az MSZP utolsó esélye a lejáratókampány.

 Valóban: ha a Fidesz három éve tartó országlejárató kampánya túllő a célon.

Nem találták el a rendőrök a kocsitolvajok kerekét a Lőtér utcában.

 Ne is akarták eltalálni! Mert akkor fölborul, roncs lesz, és értelmetlen dolog úgy visszaszerezni.

Szili Katalin szerint a liberális mezsgyénél szélesebb teret kell nyitnia az MSZP-nek.

 Herényi Károly meg azt mondta, hogy nem kötelezik el magukat előre a koalíciózásban. Alakul.

2005. Augusztus 1. (hétfő) Reggel jól elaludtam. Be is telefonáltam Jánosnak (Dési), hogy képviseljen az értekezleten, mert nem akarok zuhanyozás nélkül bevágtatni. Meg is haltam volna ebben a melegben. Szépen rendesen elkészültem, aztán Bencével elindultunk. Jót beszélgettünk a világ dolgairól - főleg az oktatásról, mert nem is olyan régen diplomázott, most az egyik kereskedelmi tévénél dolgozik. Odabent kicsi megbeszélést tartottunk, aztán nekiálltam dolgozni. Közben telefonált Wanda, hogy mindenképpen legyünk ott Ede szülinapi estjén. Aztán Pedig Ladu barátom telefonált, hogy Pestre érkeztek, találkozzunk. Meg is ígértem neki, de aztán eszembe jutott Ede, és inkább lemondtam. Szentendrére menet még vettem ezt-azt Edének, meg biciklit is akartam Milosnak, mert a múltkor zseniálisan kétkerekűzött. De amit jónak találtam, az hibás volt. Éppen csak Wandáékhoz értem, amikor kiderült, hogy Milos és a mamája lemaradt a buszról, így szaladtam értük Tahiba - a hídnál találkoztunk. Hamar visszaértünk. Lementem Gizi kávézójába, hogy megbeszéljünk valamit, aztán még elmentem Wanda és Tamara mamájáért a HÉV-parkolóba. Mire visszaértem, ott volt Sándorka és Márkó is - az ő kicsi fia. Aztán már kezdődhetett is a születésnapi gyertyafújás. Kár, hogy nem volt nálam fényképező. Mindent egybevetve jó este volt. Drága Ede nyolc éves lett, kocka hasa van és már gördeszkája is. (Amit egyébként Milos is kipróbált, és ijesztően jól állt rajta.)

Elfelejtettem ide betenni: válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön kire szokott rárontani?”

Mondhatnám viccesen, hogy nem szoktam, mert félek tőle, hiszen van egy Kire nevű ismerősöm. Baloldali mentségemre: 190 centi, 120 kiló. Amúgy igen szép nő. Bezzeg nem félek a néptől! Bár nincsenek olyan szerencsés idők, mint amilyenek Kun Béla elvtársnak vagy Rákosi elvtársnak jutottak, szorgalmasan álmodozunk álbaloldali, de természetesen genetikusan szintén tőről metszett liberális elvtársaimmal, hogy egyszer majd, ha egy pillanatra lankad a jobboldal őrző tekintetű vezérének figyelme, hát akkor aztán rárontunk a nemzetünkre, és eltapossuk, hogy írmagja se maradjon. Vagy valami ilyesmi.