Október 31. (hétfő) Nem mondhatnám, hogy valami izgalmas életet éltünk az utóbbi két napban, de nem is baj, mert közben szépen meggyógyult. Persze sétáltunk, vásároltunk, de többnyire a szobában játszottunk vagy filmeket néztünk. Most a kedvenc játéka az autós ütközés. Én elindítok egyet, ő pedig megpróbál karambolozni vele. Többnyire sikerül is eltalálni, ami szép teljesítmény két méterről. Nem mondom, hogy ez egy épületes játék, de jól elvagyunk vele.

Ma reggel elmentünk Szentendrére, mert a gyerekorvosunk ott ügyelt. Nagyon szereti Milost, és most is, szinte elérzékenyült, annyira aranyos és bátor volt. Kevés gyerek megy be úgy egy rendelőbe, hogy maga emeli a ruháját és tartja oda a mellkasát hallgatózásra, nyújtja a nyelvét, odatartja a fülét, de még a fütyijét is hagyja megvizsgálni. És közben lelkesen dumál. A doktornő még arra is emlékszik, hogy Milos Sütibaba volt kisebb korában, mert csakugyan süteményillatot árasztott.

Aztán sétáltunk egy kicsit a Bükkös partján a napsütésben, majd fölmentünk Wandáékhoz. Persze hiába mondtam, hogy ne ugráljanak, meg kergetőzzenek most az egyszer Edével. De nem ártott neki a mozgás. Sándorka megküldte azt a felvételt, amit Gizi kávézójában készített a felolvasásomról, meg a zenei kíséretről, amivel az együttesével tisztelt meg. Nagyon jó lemez, pláne a zene, mert azért magammal nem vagyok annyira elégedett. (Lassan készülök a következőre, ami Szigetmonostoron lesz, november tizedikén, csütörtökön, este hatkor.)

Itthon ettünk, dominóztunk, ült egy órácskát a fejemen meg a nyakamban, aztán lefektettem, és persze én is elaludtam vele. (A fürdést megúszta, mert nem volt víz. Bár szeret a kádban lenni, és csak néha nincs kedve. Akkor többnyire meg is engedem neki, hogy úgy feküdjön le, mert nyilván indokoltan nyűgös valamitől. Attól nem lesz semmi baja, ha kéthetente egyszer tartózkodik a víztől. Fogat persze mos. Sőt: naponta többször is, és mindig kétszer, kétféle fogkrémmel. A hazai fogkrémfogyasztásban jelentős tényező lett az utóbbi pár hétben.)

A fennmaradó csekélyke szabadidőm jelentősebb részében a szerelmemmel beszélgetek különféle technikai eszközökkel. És ez jó. Nem olyan jó, mintha együtt lennénk, de azért Isten áldja azokat, akik kitalálták az Internetet. Már egy hónapja vagyunk együtt, és már alighanem így is marad. Ma például hülye viccből szakítottunk, amitől aztán teljesen beborultunk mindketten. Ez is jó. Jó jel.

Október 29. (szombat) Azt leszámítva, hogy egy kicsit elmentünk sétálni, és vásároltunk, nem mentünk sehova Milossal. Megpróbálom nyugalomban tartani. Kap gyógyteát, propoliszt, inkább üljön az ölemben, mint hogy ugráljon. Legózunk, dominózunk, számolni tanulunk. Most például megtudta, hogy mi a telefonszám, és meg akarja tanulni mindenkiét. Nem is rossz ötlet. Végülis a visszafogottságnak meg is van az eredménye, mert az egész éjszaka alatt egyetlen egyet sem köhögött. Reggel ugyan taknyos volt, és köhintett néhányat, de ez semmi a tegnap reggeli állapotához képest.

Válaszoltam arra a kérdésre, miszerint „Mit tud felesége(i) nagyapjának múltjáról?”: Jól megfogtatok, mert fogalmam sincs. Bár, mintha az egyik feleségem egyik nagyapja tanító lett volna, és borzalmas irredenta verseket írt. A másik meg patikus. A másiké talán nyomdász volt, szociáldemokrata… nem is sorolom, mert a többire nem emlékszem. De majd ha lesz erre hivatal, úgyis kideríti. A kérdés persze az, hogy ha az ember töredelmesen bevallja a feleségnagypapákat, aztán aláírja, hogy éppen a nagypapák múltja miatt vált el, akkor kap-e a náciknál jól bevált kivételezettségi okmányt?

Október 28. (péntek) Sokáig aludtunk a szerelmemmel - ami persze ahhoz képest sok, ha az ember hat helyett, mondjuk nyolckor ébredhet. Annyira szeretnék egyszer - csak úgy - délután aludni. Egy kicsit. Most is alszom, akár már egy órácskát is a szerkesztőségben, a székemben. Sose gondoltam volna, hogy ilyesmire képes leszek.  De az nem az, hogy az ember lepihen a gyerekével, vagy pláne a szerelmével, és boldogan alszik, mondjuk ebéd után.

Most volt három jó napunk. Hogy legközelebb mikor lesz, azt el se tudjuk képzelni. De valahogy a Jóisten mindig segít. Komolyan rá gyanakszom. Végülis ennyi pörlekedés meg nyomorúság itán az is lehet, hogy egy pillanatra odafigyelt rám, és úgy ítélte, hogy még - persze csak most az egyszer - lehet valami jó nekem. És az már két ember! Nem is olya kevés manapság.

Délelőtt visszavittem az öcsém kocsiját, majd jó nagyokat tömeg közlekedve elmente az enyémért. Azt leszámítva, hogy az indulás után már a kapuban leállt a motor, és ezt még háromszor megtette velem a fogalom kellős közepén, minden rendben volt. (Visszamentem, és egy szerelő kijavította a hibát.)

Nagyon siettem, mert Milos mamája dolgozni ment. Hamar fölvettem a kicsi gyerekemet, és olyan érdekes dolgokkal ütöttük el az időt, mint postán pénzföladás - Milos természetesen szexuálisan erősen zaklatta a kisasszonyt, majd hasonló kalandok a patikában és a közértben. Mindenhol volt egy nő, akit az én gyerekem kinézett magának.

Ma nem hoztam Szonját és Edét, mert Milos még nagyon beteg - köhög -, és attól tartok, hogy ha ők itt lennének, megint egész nap birkózna meg kergetőzne, ami nem tesz jót a torkának.

Nagyon jól megvoltunk. Hatalmasat legózott, aztán hagytam mesét nézni. Szerencsére be se lázasodott.

Október 26. (szerda) Korán keltünk, elmentünk egy éjjel-nappali fénymásolóba, de korán végeztünk, így volt alkalmunk hajnali látogatást tenni a turulos emlékműnél. Nem mondom, hogy egy rettenetesen igényes pasi vagyok, de most meggyőződhettem arról, hogy bár az építési engedély, a tudatos polgármesteri törvényszegés, mert a szennyezett jelkép közterületi alkalmazása is nagy baj, de az is tragédia, hogy ilyen ronda szobrot bír kiizzadni Magyarországon a jobboldali néplélek. Nem tudom, most hogyan van, de régebben valami zsűri döntött arról, hogy valami megjelenhet-e egy parkban, avagy sem. Annak idején biztos visszaéltek ezzel és esztétikai okokra hivatkozva, valójában politikai tartalom, vagy személyes ellenszenv miatt nem engedélyeztek köztéri szobrokat, ám ettől még lehetne valami művészeti kontroll. Ráadásul, ha az állam nem is működik ezen a téren a tőle elvárható módon, vagy nem tudja érvényesíteni a közakarathoz közeli szempontokat, vannak a jobboldalon kiváló művészek, akiknek én adnék a véleményére. Például meg lehetett volna kérdezni Melocco Miklóst, aki végülis zseni, és egyáltalán nem bánnám, ha az ízlése rátelepedne az ország bizonyos pontjaira. Valahogy mindig baj van akkor, ha a művészet megítélésében előre tör a politikai szempont. Ez a turul éppen olyan brutálgiccs, mint az ötvenes évek sematikus kommunista műveinek döntő többsége. Vagy éppen a náci művészet nyomasztó termékei. Bár – merőben baloldali szempontból – van egy nagyon fontos hatása: ha egy gyerek, még ha nyilaskás is az apukája, belenéz a szemébe, akkor olyan félelmet érez, ami talán élete végéig leszoktatja a turulozásról. (Szász István szerint a kiváló, és egyáltalán nem baloldali Zsigmond Attila által vezetett Budapest Galéria zsűrizte és borzalmasnak, köztéri kiállításra alkalmatlannak találta a szobrot, de a polgármester erre azzal válaszolt, hogy egyrészt ezt nem vette figyelembe, másrészt nem fizette ki a zsűri tiszteletdíját. Ezek ilyenek.)

Október 25. (kedd) Megint lázas vagyok, és nem tudom, hogyan bírnám rávenni magam arra, hogy elmenjek egy orvoshoz. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek.

Viszont Milost látta orvos, gégész, és azt mondta, hogy kezelhető a betegsége. Remélem, lassan jobban lesz.

Csak egy mondat Kertész Ákos holnap megjelenő írásából, amit az előbb tördeltem be: "Ezért van, hogy mi egy ötvenhatos forradalomra emlékezünk, a jobboldal pedig arra az ellenforradalomra, amivel Gerő Ernő vádolt meg bennünket..." (Népszava)

Délután a szerelmemmel elmentünk Fábry Sanyi könyvbemutatójára. Hihetetlen tömeg gyűlt össze. Szerinte csak az történt, hogy meglepetésre mindenki eljött, akit meghívott. Jó nagy, vastag könyv, dévédével, ha csak azokat meghívta – mint engem is -, akik szerepelnek benne, az bizony sok ember. Én egy egész oldalt kaptam, amelyen értő módon elemzi népművészeti tevékenységemet, valamint a falusi társadalomban elfoglalt kitüntetett szerepemet. Persze ez annak idején megjelent a Hócipőben is. Abból meg az lett, hogy hamarjában lett Kapolcson egy kiállításom, aztán pedig sok tévéműsorban szerepeltem, mint szobrász, faragó népművész, vagy „érdekes ember”. (Ezt a kategóriát utálom a legjobban a szakmámban.) Sanyi egyébként aranyos volt, egyáltalán nem kommunistázott le. Azt szeretem benne, hogy még mindig meg tudja zavarni az, hogy sokan szeretik. (Mondjuk azt nem tudom, hogyan viselkedne egy olyan tömegben, ahol sokan utálják.)

Aztán elmentünk inni egy kávét, majd – tekintettel a szokatlanul kellemes időre, és arra, hogy talán utoljára volt ilyen jó ebben az évben - sétáltunk a Duna partján. Aztán az Articsókába mentünk, ahol Milán öcsémmel is találkoztunk, mert Fiala meghívta. Telt ház volt, én jól éreztem magam, bár egy kicsit megzavarta a műsort, hogy elromlott a légkondicionáló.

Még elmentünk Milánnal hamburgert enni a Szentendrei út elejére az éjjel-nappal büfébe, aztán hazahajtattunk. Azt hittem, hogy a láztól, a munkától meg az articsókázástól úgy elfáradok, hogy azonnal fekete ájulásba esek, de ehhez képest fél háromig virrasztottunk. Biztos jók voltak a fényviszonyok.

Október 24. (hétfő) Ma volt az első nap, amikor megállapítottam, hogy amikor ébredek, teljes sötétség van odakint. Igaz, még hamar világosodott. Az egész reggelben az a legjobb, hogy a szerelmem ébreszt, ilyenkor persze csak telefonon. Aztán leülök az olvasószékembe, és félkómában nézek magamból kifele, tíz percig, legalább. Ha van erőm, bekapcsolom a tévét, és megnézem a miskolci körzeti híradót. Elég megdöbbentő, hogy nálunk azt adják, de legalább Miskolcból jó vagyok. Vagyis Észak-Magyarországból. Aztán készítek kávét, kétszer egymás után, és lassan fölébredek.

Ma egyébként is rendkívül hatékony voltam. Milos mamája éjszaka esemesezett, hogy vigyem át a gyerek inhaláló készülékét. Átvittem, de előbb vettem a patikában bele való ásványvizet. Aztán még a védőnőhöz is bementem, egy papírt intézni. Nem sikerült, de haladunk. Még idejében értem a munkahelyemre. Értekezlet után találkoztam Cseke Gábor barátommal, aki meglátogatott a szerkesztőségben. Kicsit beszélgettünk. Érdekes, hogy mindösszesen másodszor láttuk egymást, de mégis olyan, mintha gyerekkorom óta ismerném. Igaz, nem sok olyan ember van a világon, akivel több dolgot hoztam létre közös internetes munkával, mint vele.

A munkával elég hamar végeztem, aztán elfutottam az öcsémékhez, ahol autót cseréltem - mert az enyém még mindig nincs kész: egy pedál és egy csavar hiányzik. Onnan elvittem egy bordásfalat Milos óvodájába, majd futottam Wandához, hogy ott vigyázzak a kisfiamra, amíg a mamája szülőin lesz az óvodában.

Szegény Milos nagyon meg van fázva, vagy ki tudja miért rekedt be, nagyon fura hangon beszél, de aranyosan. Jókat játszottunk, hintáztunk is. Időnként az ölemben pihent. Igen sokat ivott, evett is, de csak sajtot volt hajlandó. Remélem, nagyobb baj nélkül hamar meggyógyul.

Elfelejtettem ide tenni, amit a múlt héten válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön melyik híres magyar tárgyait árverezné el?”: Lassan a saját tárgyaimat, mert most kiderült, hogy mennyi áfát kell befizetnem, aztán megnéztem, mennyi van a számlámon, és meg sem közelíti azt, amire szükségem lenne most hirtelenjében. Pedig ott lehetne, csak valahogy nem jut el idejében. Ebből baj lesz, legalábbis késedelmi kamat. Jól keres az állam a hülyeségemen. És ez így megy negyedévenként, aztán februárban pláne, és az egésznek csak az az oka, hogy rossz minden konstrukció, ami az én takarékos mivoltomra és állampolgári felelősségtudatomra épít. Csakugyan kipróbálok egy internetes árverést. Kezdjük a gyerekkori hajfürtömmel.

Október 23. (vasárnap) Nagyon sokáig aludtam - ha jól emlékszem, kilenc után ébredtem -, aztán nekiálltam dolgozni, és ez bizony egészen addig tartott, amíg hamar el kellett indulnom a szerkesztőségbe, hogy odaérjek a délutáni értekezletre. De ravasz voltam, délelőtt írtam egy jegyzetet, mert ugye, mégiscsak az a biztos. Úgyis kellene írni, de nem mindegy, hogy délután állok neki, vagy már magammal viszem. Természetesen el is találtam, miről jó, ha írok, legalábbis Dési Jancsi ezt kérte volna az értekezleten.

Hamar végeztem, szaladtam Leányfalura dobolni. Úgy néz ki, hogy a jövő héttől szombaton leszünk. Nagyokat játszottunk, néha repült minden - vagyis elszálltunk. Kicsit fura volt, hogy zárt térben játszunk, mert egészen másképp hallom a többieket meg magamat is - jobban -, de aztán megszoktam. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy egy hét múlva, ha több vendég lesz a Körházban, akkor ők hogyan bírják ezt a dübörgést. Ha egyszerre, mondjuk tíz dob szól egy nem túl nagy teremben, akkor az akár fájhat is. Bár nem vagyunk hangosabbak, mint egynémely autósok hangfalai.

Néztem az ötvenhatos ünnepségeket. Azért az lehetetlen állapot, hogy az úgynevezett polgárság nem ad magára, egyszerűen méltatlan módon viselkedik a saját, talán legnagyobb ünnepén, és helyette a baloldal ünnepel, beszél méltó módon. Ez abszurdum! Miért van az, hogy Magyarországon csak jobboldali csőcselék létezik, a baloldalinak gyakorlatilag a nyomát nem lelhetjük? Ma meggyőződtem arról, hogy Orbán Viktor hülyeségeket beszélt, végtelenül tehetségtelenül. Aki egy állami ünnepen képtelen palástolni az aktuálpolitikai mondanivalóját, az tehetségtelen. Nincs erre jobb szó. Orbánnak nem is volt más mondanivalója, csak választási. Egy kétségbeesett, zavart ember benyomását keltette. Az a fura, hogy az a sok jóarcú ember, aki körülveszi, nem vesz észre semmit.

Hajrá zavargászok!

Nem tudom, tudták-e a Fidesz központjában, hogy egynémely csoportok az ötvenhatos megemlékezések megzavarására készülnek, bár a turulavatás, fideszes díszpolgármesterrel az élén némi koncepciót sejtet. Mindenesetre volt zavar a parlament előtt és Bozóki miniszter beszéde alatt a Műegyetemen, és volt már távoli, kósza fütty a temetőben is. Egy éve úgy nézett ki, a jobboldal észrevette: a nép döntő többsége kifejezetten irtózik az ünnepgyalázástól, békés volt minden, a füttyügetőket meg a handabandázókat nyilván központilag leállították. De úgy látszik, a stratégák azt hiszik, hogy a szélsőjobb mozgatása és sunyi, bár nyilvánvaló támogatása erősíti a jobboldalt, és ezt a kampányidőszakban ki lehet használni.

Ez téves. Az emberek jelentősebb része utálja a balhét. Az igazi, nem csak politikai polgár úgy képzeli: ha már egyszer megállapodtunk arról, hogy egy bizonyos napon állami ünnep lesz, akkor annak zavartalansága az ország méltósága miatt kívánatos. Ha bárkik megszegik ezt, büntetik. Még a mérsékelten jobboldaliak is.

Az emberek még mindig jelentős része szereti a balhét, de csak akkor, ha annak agresszív szereplőivel tud azonosulni. Márpedig Magyarországon a mi szerencsétlen, nyomorúságos, dohosan nyilaskás és horthysta csőcselékünk csak mentálisan sérültek számára lehet vonzó. A többségben kínos érzeteket keltenek, és viszik a szavazatokat. Jobbról is.

Nem mentség, hogy a műbalhézás egynémely cselekedeteit gerontológia problémaként is kezelhetnénk, vagyis az utolsó nagy bátorság szindrómáját vélhetjük fölfedezni. Ez egyrészt szexuális eredetű, hogy ne mondjam, lelki viagrizmus, másrészt annak hiányából következő (hősi) halálvágyra vezethető vissza. Az öreg forradalmár többnyire még a fiatal konzervatívnál is taszítóbb. Pláne csoportosan. Mindig nevetséges, ha a vének úgy próbálnak méltósághoz jutni, hogy közben mások méltóságát rombolják. Ahogy én elvárom, hogy a gyerekeim akár erővel is visszatartsanak majd, ha egyszer elhülyülvén megint Robin Hoodnak, Winetunak vagy a Tenkes kapitányának képzelem magam, az úgynevezett fiatal demokratáknak is kötelességük lenne leállítani a mindenre elszánt, az izgalomtól önfeledt vénkommandókat.

Már csak azért is, mert nagyon viszik a szavazatokat. Pláne óva intenék a jövő hétre várható temetői zavargászásoktól, mert azoktól meg aztán hányingert kapnak a normális emberek, és ez bizony visszavonhatatlanul viszi azokat százalékokat, amikre a játszma megy.

Összességében: Hajrá Magyarország, hajrá Fidesz!

Október 22. (szombat) Az a megdöbbentő dolog történt, hogy sokáig aludtunk. Nem is emlékszem, hogy belátható időn belül valamikor hat óra után úgy voltam ágyban, hogy semmi nem zavart meg, pláne, hogy egyszer se kellett fölkelni valamiért. És még utána se kellett kipattanni, hanem nagyon ráértünk. Szeretek nagyon ráérni, és ha ketten szeretünk, akkor meg még jobb. Úgy terveztük, hogy elmegyünk egy piacra, és ott sült kolbászt eszünk, de ez az időjárásra, meg az állapotunkra való tekintettel elmaradt. Aztán a szerelmemet elvittem a mamájához, és hirtelen vágyat éreztem arra, hogy egy plázában mászkáljak. Be is mentem a legközelebbibe, vettem valami apróságot. Miközben kávéztam, néztem a nőket, és mindegyikről megállapítottam, hogy nekem jobb van. Ez is egy egészen kiváló örömforrás. Vagy mi.

Aztán simán eltévedtem, nem találtam a kocsit például. Most az van, hogy vagy megszeretem, jó kis kalandnak tekintem az állandó eltévedést, vagy sokat fogok szenvedni, mert egyre gyakrabban fordul elő velem.

Onnan egy másik bevásárlóközpontba mentem, bevásárolni, mert úgy számoltam, hogy kora délután hozom Milost, Edét és Szonját. Közben éreztem, hogy megint lázasodom. Aztán kiderült, hogy Milos és a mamája nagymamáznak, kicsit vidéken, és csak este jönnek haza, csak miattam nem maradnak holnapig. Arra gondoltam, hogy ez így hülyeség, maradjanak inkább, különben is, mire hazaérnénk, Milos már aludna, én meg holnap megyek dolgozni, alig lennénk együtt. Szóltam Wandának is, hogy nem megyek a gyerekekért, inkább lefekszem. Bár fogalmam nincs, mitől lázasodom - nem nagyon, de nekem az éppen elég -, nyilván pihennem kell.

De persze ebből se lett semmi, mert elmentem az öcsémékhez, Szentendrére. Ők még nem voltak otthon, csak Mirkó a barátaival, akik praktikusan feküdtek és bámulták a tévét. Mi Mirkóval azért jót beszélgettünk a nőkről, a szerelemről meg a szerelmeskedésről. Például arról, hogy mit nem tud meg, ha nem szeret eléggé sokáig egy nőt.

Aztán megjöttek Ákos öcsémék. Kávézgatva természetesen beszéltünk az úgynevezett magánéletemről. Megdöbbentő módon ők kicsit több részletet ismernek abból, mint én, bár néhány téves információra föl kellett hívnom a figyelmüket.

Aztán megjöttek a barátaik. Nagyon jót beszélgettünk, közös terveink is lettek, így - bár egyre rosszabbul voltam - elég sokára jöttem haza.

Gondoltam, lezuhanyozom és lefekszem, de az lett, hogy ne tudtam ellenállni: kipróbáltam egy törpebiciklit, amit tulajdonképpen a gyerekeknek hoztam Mirkó levetett játékai közül. Nagyon erős, kicsi kerekei vannak, nincs egy méterszer egy méter az egész. A kicsi kerekei miatt nehéz vele kanyarodni, pláne, hogy a térdeim néha hozzáérnek a kormányhoz. De fél óra alatt majdnem sikerült egy kört leírnom a konyhában. Majd holnap.

Persze barátom átküldött egy szöveget a kiváló http://index.hu/kultur/korrektor/ oldalról. Ide másolom, mert nagyon tanulságos:

emberi(es)ség elleni

2004. július 6.

és összevetjük az emberiesség négyszavas szócikkével, talán beláthatjuk, az emberiesség kevesebb jelentésű lévén valószínűleg alkalmatosabb jogi fogalomnak. Ha joginyelv-tervező lennék, én is inkább őt választanám. Na, mostanra meggyőztem magam, amikor a sajtómunkás emberiesség elleni bűntett-et ír, nem hülye, csak szabatos. 

Október 21. (péntek) Az történt, hogy éjszaka eltűnt az internet, ami elég brutális, ha az ember éppen elkészült egy csomó kézirattal, és elküldené őket. Gondoltam, reggelre meggyógyul, de mitől lett volna olyan szerencsém. A régi modemmel sikerült följutni és elküldeni a leveleket, de olyan lassú volt, hogy képtelenség lett volna naplót is pakolászni. Hát akkor erre is jó a blogspot.

Azt mondja a rádió, hogy az iraki diktátort emberiesség elleni bűntettek miatt vonhatják felelősségre. Vissza kellene keresni, hogy pár hónappal ezelőtt ki írta vagy olvasta félre, és kezdett emberiség helyett emberiességet mondani.

Ez egy jó nap, annak dacára, hogy hajnalban fázva ébredtem. Át is költöztem a lakás másik részébe, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nincs fűtés. Hiába piszkáltam nem találtam a hibát, míg rá nem jöttem, hogy a kapcsoló nem működik. Illetve működött, csak valahogy alacsonyra állt hőfok. Be, vagy mit tudom én.

Tegnapig úgy készültem persze, hogy hozom a gyerekeket, de Milos holnap megy valami zsúrba, és csak azután megyek érte. Amúgy is aludnom kellene, mert reggel már megint belázasodtam kicsit. A jövő héten a végére kell járni. Vittem az óvodába ünneplőt, aztán szerencsére nem kellett dolgozni menni, így találkozhattam a szerelmemmel. Persze ő tanított egész nap – éppen csak vásárolni mentünk le -, én meg Vivaldit hallgattam, fülembe dugott szerkezettel. És néha elaludtam. Kaptam krumplis tésztát. Nincs is jobb, ilyen mocskos, esős időben.

Közben persze híreket is hallgattam, például a nyomorúságos turulról. Nem tudom, kinek jó ez, de garantálom, hogy nem fog szavazatokat hozni a Fidesznek. Ez a sok sunyiskodás és műbalhé visszacsap. Nem hülyék az emberek. (Az éj leple alatt leszállt a Turulmadár…)

"Minden nagyon gyorsan történt. Nem néztem a szemükbe. Olyan volt, mint amikor állatot ölsz, csak semmi szemkontaktus" - nyilatkozta a Sternnek a 47 éves Boeru, aki egyik volt azok közül, akik Ceaucescut és Elenát, a feleségét kivégezték.

Boeru szerint a per komédia volt. "Ceausescu védői nem nagyon védték őket, s a bírákról is minden elmondható, csak az nem, hogy pártatlanok voltak....Már a per kezdetén azt mondta nekem Stanculescu tábornok, hogy keressek egy helyet, ahol Ceausescut és feleségét ki kell majd végezni".

Az osztag másik két tagjával ellentétben Boeru ma sem érez lelkifurdalást – írja a Stern -, lidérces álmai sincsenek, de mindhármuk többé-kevésbé üldözési mániában szenved.

Kérdezem én erre, hogy akkor az üldözési mánia mitől van. Kíváncsi lennék, hogy amikor ez a szegény Boeru majd haldoklik, életének melyik eseménye tör elő benne megállíthatatlanul. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki – hacsak nem volt teljesen elvetemült, embernek se mondható lény - embert ölt, és ne lenne furdalása, rémálma. Akkor is, ha parancsra tette. Olyan valójában nincs is, hogy „parancsra tette”. Tette és kész. Mindegy, miért.

Október 20. (csütörtök)

Olvasom Bolgár Gyuri éjszaka jött levelét, vagyis jegyzetét Dél-Koreából, amiből az derül ki, hogy a világ egyik legfejlettebb kommunikációipari hatalmával bíró országban képtelen telefonálni az itthoni telefonján, alig képes internethez jutni. Fölötte kíváncsi vagyok, mi vár rám – ebből a szempontból – Sri Lankán.

Jut eszembe, föl kell hívni az ANTSZ-t a védőoltások miatt. Hepatitis A, tífusz mindenképpen kell. (Bár egy orvos szerint, akinek volt alkalma saját szemével látni a májamat, azt állítja, hogy a hepatitist már egyszer átéltem gyerekkoromban, csak nem vette észre senki.) Veszettség elleni oltást is ajánlanak, de emlékszem, miket mesélt arról a nagyapám. (Egyszer valakit megharapott egy ló. Meg kellett ölni az állatot, ő - mint állatorvos - a fejét elküldte Budapestre, mert csak ott, talán az agyból tudták megállapítani, hogy veszett volt-e az állat – mondjuk egy kutyaharapástól. Azért volt szükség ilyen hosszú és körülményes macerára, mert a veszettség elleni oltás nagyon veszélyes volt az emberre, vagyis találomra nem adhatták be. Remélem, már van jobb vakcina.)

Irigylem Bolgár Gyurit, hogy elmehetett egy távol-keleti turnéra a fesztiválzenekarral. Pár éve, amikor még nem nagyon volt internet, Fischer Iván rajtam keresztül tudósította a sajtót egy japáni útról. Minden nap jött a levele, én föltettem az ékezeteket, és továbbítottam. Aztán találkoztunk, olyanokat mesélt, hogy azonnal kitaláltam, mi lenne, ha írnánk közösen egy szappanoperát a zenekar életéről, de nagyon vidámat, és mégis tanulságosat, sőt zeneszeretetre nevelőt. Nagyon jó ötletnek találta, el is kezdtünk dolgozni rajta. Például beülhettem a próbákra, hogy levegyem a gesztusokat, lássam, hogyan dolgoznak a zenészek. Felejthetetlen volt, nagyon sokat tanultam. Iván lett volna az egyik főszereplő. Azt hiszem, az egész világon megvennék. De persze nem lett belőle semmi, mert miért pont ebből lett volna.

Fázom. Azért nem szabad télen szerelmesnek lenni, mert ilyenkor nem csak az embermaradék teste fázik, hanem belül is, ha egyedül van.

Október 18. (kedd) Tekintettel arra, hogy úgy néz ki, hamarosan messzire utazom, ahonnan nem lehet majd a hagyományos módszerrel készíteni ezt a blogot, úgy döntöttem, hogy készítek egy másik felületet, amit majd könnyen föltölthetek a világ másik feléről is. Most a http://andrassew.blogspot.com/ címmel kísérletezek. Ha ezen az oldalon a kedves olvasó nem talál bejegyzést, kérem, nézzen be a blogspotos címre, hátha írtam valamit aznap. Ha igaz, ezen a felületen fogok tudósítani Srí Lankából.

A mai nap egyébként szinte csak munkával telt. Nagyon fájt a hátam, rossz kedvem volt. Hazafelé tovább romlott az állapotom, amikor a könyvelőm megmondta mennyi áfát kell befizetni. Fejben hamar összehasonlítottam azzal, ami a számlámon van, és megállapítottam, hogy ebből baj lesz. De azért beszereztem egy cipőt, tekintettel arra, hogy az, amelyiket pár hónapja vettem, és még nem is hordtam, egyszerűen eltűnt. Talány, hogyan tűnhet el egy cipő. Hacsak el nem ment. Eddig szandálban jártam, de ma reggel megállapítottam, hogy ezt nem folytathatom tovább.

Itthon belázasodtam, rázott a hideg egy kicsit, de nem volt annyira rossz, mint máskor. Háromhavonta rám jön ez, holnapra talán el is múlik. Mindenesetre nem lenne baj, ha valahogy kihagynánk ezt a telet, mert sokat javítana a túlélési esélyeimen. Nem is értem, milyen emberek azok, akik szeretik a hideget.

Átívelők

Egyre inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy tulajdonképpen nem kellene-e megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy bizonyos posztokon direkt olyan embereket tartunk, akik nem feltétlenül az éppen országló kormány hívei. Hatalmi ellensúlynak, vagy minek. Nem lenne-e jobb - és ebben senki ne lásson állítást, mert csakugyan kérdezem -, ha a választások után a győztes mindent vinne? Biztosan nagyon sok hátránnyal járna, de talán nem annyival, mint az a kínlódásos országlejáratás, mint aminek az utóbbi években tanúi vagyunk. Nem arról van szó, hogy ne lenne demokráciához méltó dolog, ha a különféle kulcsposztok "átívelők", de az az érzésem, hogy ez a társadalom még nem érett meg erre. Vagyis: azok, akiknek rettenetesen vigyázniuk kellene saját, mindentől független hírnevükre. Hogy csak két nevet említsek: Polt Péter és Járai Zsigmond. Egy pillanatig nem kétlem, hogy az ország legjobban képzett emberei közül valók, csak emberileg képtelenek fölnőni a nekik kijelölt szerephez.

Természetesen ez arról jutott eszembe, hogy Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki eddig minden kormány-nyomást azzal utasított vissza, hogy ő mennyire független, már megint éppen akkor találja fontosnak kijelenteni, hogy ha így haladunk, Magyarország soha nem vezetheti be az eurót, amikor a miniszterelnök megerősíti, hogy 2010-re eltökélten eurót szeretne. Szemmel látható, hogy egyszerűen nem érdekli, hogy ezzel micsoda károkat okozhat. Az is rendben van, hogy tanulmányt ír, hiszen talán ez is a dolga, még az se lenne baj, ha az abban megfogalmazottak történetesen egybeesnek a Fidesz naponta hangoztatott sulykolmányaival. Na de az övé aztán kifejezetten olyan poszt, amelyikben talán nem kellene nyilvánosságra hozni a véleményét, viszont sokat segítene, ha azt a kormány rendelkezésére bocsátaná. Ezzel szemben folyamatosan odanyilatkozik, de olyan pesszimistán, hogy még a lelki gyomorbeteg Áder János is kifejezetten vidám fickónak tűnik mellette.

Értem én, persze, hogy ez van, nem csak a csőcselékünk pitiáner, hanem az elitünk is. Csak kényszeresen, csöndesen jegyzem meg: ez árt ám a Fidesznek is. Nehogy azt képzeljék, hogy Polt vagy Járai viselkedése nem járul hozzá a folyamatos erózióhoz, amivel lassan szembesülniük kell. Van olyan, hogy méltóság. Az egy olyan vonzó, sugárzó dolog. Szavazatokat hoz. De ha nem, akkor is tartoznánk magunknak vele. Vagy legalább a köztársaságnak.

Október 17. (hétfő) Reggel minden jól kezdődött, de aztán délben volt egy kis vitám Horváth Pistával a rovatommal kapcsolatban. Illetve nem volt vita, mert érdemben nem válaszoltam az amúgy jogos kérdéseire. Hat hónapja dolgozom éjjel-nappal, gyakorlatilag pihenés nélkül. Kicsit elfáradtam. Ezt meg minek mondjam, úgy is tudja.

Amúgy időben végeztem, siettem Szentendrére, Gizi kávézójába. Kicsit késve kezdtünk, mert talán túl korai volt az ötórai kezdés. Sándorkáék remek zenét adtak, én meg nem csak Avram Cyrill verseit olvastam föl a saját „fordításomban” - ez volt az első eset, hogy ezekkel a nyilvánosság előtt mutatkoztam -, hanem azokat a novellákat is, amelyek éppen Gizi kávézójában játszódnak. Eszembe jutott az a régi tervem, hogy be kellene ülni egy pont ilyen helyre, és egy asztalnál mindig csak egyetlen-egy embernek fölolvasnám a legújabb írásaimat. Személyesen, csak annak, aki annyira érdeklődik, hogy hajlandó erre egy kicsi időt áldozni. Azt hiszem, olyan másfél órát beszéltem, fogalmam sincs, milyen volt, de én jól éreztem magam.

Aztán átmentem Wandáékhoz, ahol éppen valami forgatás volt, és immár idősebbnek mondható muzsikusokkal találkoztam. Ott volt például Nagy Feró, akit ki nem állhatok, de szerencsére ellensúlyozta Szkárosi jelenléte.

Október 16. (vasárnap) Ez olyan igazi vasárnap volt, ami most azt jelenti, hogy nem nagyon csináltunk semmit. Már reggel fél hétkor fölébresztett Milos, de aztán szinte tízig hagytak bóbiskolni. Nagyon erős fájdalmakra ébredtem: megjött a háromhavonta szokásos hátfájásom. Olyan erős, hogy a lábaimra is átsugárzik, tulajdonképpen sántítok. De nem baj, három nap alatt elmúlik.

Ma megelégeltem a rendetlenséget. Van egy szoba, ahova gyakorlatilag csak nagy óvatossággal lehet belépni, mert a padló tele van játékokkal, és eddig remény sem volt arra, hogy a gyerekek tegyenek valamit ellene. Természetesen én meg addig nem akartam, mert arra gondoltam, hogy talán mégiscsak rá tudom őket venni egy kis pakolásra. Miután a szoba közepére tegnap sátrat vertek, és abban is aludtak, rájöttem, hogy ez így is marad. Ha viszont azt akarom, hogy azért mégiscsak lehessen valahogy mozogni a házban, akkor az az egyetlen megoldás, hogy megtisztítom a másik szobát, és átviszem a sátrat. Fél nap alatt sikerült is ezt a programot végrehajtani.

A dobolás elmaradt, amit sajnálok, és a gyerekeket is csak este kilencre vittem vissza, mert Wanda és Milos mamája a Vörös Sátorban volt, ahol éppen holdtöltekor szoktak találkozni.

Október 15. (szombat) Ez nem volt valami jó nap. Mondhatni, eléggé szét vagyok esve. Például reggel akkorát rándult a derekam, hogy délutánra már járni alig bírtam. De nem ez volt az igazi baj, hanem az, hogy nem tudtunk sehova elmenni, mert az én kicsi fiam nem tudott kakilni. Illetve tudott, csak kicsiket, és nem oda, ahova kellett volna. Így nem lehet sehova elindulni, még a játszótérre se. Igazából ettől keseredett el nagyon, és hiába mondogattam neki, hogy amint sikerül, rendesen, akkor máris indulunk. Természetesen már csak akkor sikerült, amikor lement a Nap. De azért betartottam az ígéretemet, és kimentünk a játszótérre. Ott legalább egy órácskára jól voltak. (Kell vennem pingpongütőt, mert asztalra leltek.) Csak a fagy beálltával jöttünk haza.

Érdekeset mondott Milos, miközben hintáztattam: - Szóval Wandusnak két gyereke van?

- Igen.

- Nőtt a hasa, elment az orvoshoz, és kivették őket.

- Valahogy úgy.

- Kétszer volt nagyon éhes? És annyira teleette magát?

Érdekes, hogy azt, miszerint a gyerek evés által kerül a hasba, még nem hallottam egyik gyerekemtől se. Pedig teljesen logikus.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Érdemes-e kilopatni az Ön adatait?”: Tekintettel arra, hogy nincs olyan ember, akinél ne lehetne találni valami apró kis hibát - és most itt nem az „Apró-Gyurcsány” viszonylatokra gondolok, bizony érdemes az olyan emberek adatait megszerezni, akik bármilyen szinten részt vesznek a politikai életben. Amúgy át is éltem ilyesmit: egyszer betörtek hozzám, de fura módon szinte semmilyen értéktárgyat nem vittek el, csak számlákat. Az egészben az volt a vicces, hogy a kedves adóhivatalnokok a legnagyobb szeretettel bántak velem, és ki is húztak a bajból. Emberek ám ők is, és utálják, ha hülyének nézik őket.

Elnézést kérek mindenkitől, aki a múlt héten hiába jött erre az oldalra. Hivatkozhatnék bármire, de az az igazság, hogy az ember életében vannak napok, amikor semmi más nem fontos, csak egy másik ember. Ezek most ilyen napok voltak. Jó napok. (Persze azért írtam, és már pótoltam is a bejegyzéseket.)

Október 14. (péntek) Kora reggel a szerelmem lakását ellepték a fűtésszerelők, így el kellett indulnom vándorolni a városban. Fölhívtam a szervizt, hogy mi van a kocsimmal. Ötszázezer forintos javításról kezdtünk beszélgetni, de aztán bementem, és hatvanezer lett belőle. De csak a jövő héten lesz kész. Ezért aztán kölcsönkértem a sógornőmtől, Brigitől a kocsiját, amit persze oda is adott, mint rendesen. Megetetett, beszélgettünk is. A dolgokról, amik most vannak körülöttem. Aggódnak persze. De most nincs miért. Jól vagyok, és így is maradok. Aztán elmentem bevásárolni, aztán Milosért, majd együtt Szonjáért és Edéért. Nem sokat időztünk Szentendrén, mert Wandának is dolga volt. Itthon a gyerekek kicsomagolták azokat a játékokat, amiket Brigi küldött nekik. Volt köztük egy sátor, amit mindjárt föl is állítottak. Így aztán, most lett a szoba közepén egy lakóalkalmatosság. Be is rendezkedtek: Szonja és Ede benne alszik. Csak azt nem engedem, hogy teljesen zárt legyen. Nem attól félek, hogy megfulladnak például, hanem emlékszem, hogy egyszer Dávid is önfeledten sátrazott a lakásban, aztán a sátor belső falán szépen kicsapódott a pára. De annyira, hogy lefolyt, és tócsában állt Dávid martaca.

Október 13. (csütörtök) Vannak az újságcsinálásnak borzasztó részei. Ma meghalt Eörsi István, aki ugyan nem volt a barátom, de nagyon szerettem az írásait. Nem olyan régen még föl is hívott telefonon, elég hosszasan beszéltünk mindenféléről. De ilyenkor, ahelyett, hogy úgy gyászolnám, hogy elővenném valamelyik könyvét, és olvasgatnám egy kicsit, mert az az egyetlen lehetőség, hogy méltósággal szót váltsunk egy lélekkel, ki kell találnom, hogy mi legyen róla a lapban. Természetesen Szász István írjon egy nekrológot a publicisztika rovatba. Az éretekezleten Németh Péter mondta, hogy keressünk egyet a régi népszavás írásai közül, és tegyük be oda, ahol a rovata volt. Ezt jónak találtam, csak macerásnak, hiszen sok-sok jegyzetet kell, mondjuk fél óra alatt átolvasni. Az nem is lenne baj, de mennyit találunk meg? Persze Mágó Karcsi már az értekezleten jelezte, hogy a keresést bízzuk csak rá. Aztán Dési János telefonál, hogy van neki egy Eörsi-interjúja, amit még soha, sehol nem közölt, beleférne-e a Szép Szóba. Persze, hogy belefér, és nem is lehet olyan fontos írás, amit ne vennék ki ilyenkor. De mivel nem tudom, milyen hosszú lesz, azt az oldalt kell nyitva hagynom, amelyiken a saját naplóm jelenik meg. Az ugyanis az egyetlen írás a lapban, amelyik korlátlanul húzható. Karcsi délután egyre talál írásokat, rábízom Szászra, hogy válassza ki a megfelelőt. Kiválasztja, begépelteti, közben elkészül a nekrológgal is. Lemegyek a fotórovatba, hogy keresünk képet szegény Eörsiről. Találunk: egészen frisset. (Nagyon érdekes, emlékszem hogy Eörsi kövérkés emberként élte élete nagyobbik részét, de mégis úgy emlékszem rá, mint ahogy utoljára láttam a Könyvhéten megdöbbentően soványan és kicsikén. János is nekiáll az interjúnak. Gyorsan dolgozik. Betördelem a publicisztika oldalt. Bolgár Gyuri pont most az egyszer rövidet írt, ami azért baj, mert fölülre kerül, hiszen az ő megszokott helyén lesz a régi Eörsi-írás. Kicsit félek, hogy akkora lyukak lesznek az oldalon, amiket már Csilla se tud betömni. Fura módon inkább több betű van, mint kellene. Sebes Gyuri írása szépen befér, de Szász nekrológja kicsit hosszú. Igenám, de bármit szívesen megrövidítek, ám a nekrológot, legalábbis kínos. Az nem egy olyan műfaj. Tudom, hogy Szász nagyon szerette Eörsit, nem rutinból dolgozott, hanem csakugyan a szívéből írt. Ebbe belehúzni, csak rossz érzéssel lehet, és egy kicsit halottgyalázás is. Szerencsére Csilla akkor is érti, hogy mi a bajom, ha nem is mondom, és öt perc alatt csodával határos módon eltünteti a kilógó sorokat. Arról nem is beszélve, hogy méltó módon tördeli be Eörsi régi írását. Nagyon szép lesz az oldal. Elkészülünk a Szép Szó összes oldalával, már csak János interjúját várjuk, ami aztán meg is érkezik. Betördeljük, nagyon jó a kép is. Végülis az az érzésem, hogy egy igazán nagy író halála körüli ipari munka egy részét végeztem el. Bár most, hogy végig gondoltam, talán hozzájárultunk a neki járó végtisztességhez.

Emlékkönyvbe

A rendszerváltás elején törvényben szögeztük le, hogy miféle jelképeket nem szabad többé használni. Bár sok vita van erről, olyan épelméjű emberrel még nem nagyon találkoztam, aki nyíltan követelné a horog- vagy a nyilaskereszt nyilvános használatának engedélyezését. A vörös csillag meg a sarló és a kalapács kényesebb kérdés - mert nem eleve aljas mozgalmakat jelöltek -, bár én hajlok arra, hogy amíg egy olyan ember is akad, aki például azért találja undoknak ezeket a jelképeket, mert a „nevükben” megölték a szeretteit, vagy más minősített módon nyomorították meg az életét, tartózkodjunk a használatuktól.

Az is lehet, hogy a rendszerváltás hajnalán le kellett volna ülni, megbeszélni, és valami füzetecskébe fölírni, hogy miféle szavakat nem használ úriember, pláne ha még ráadásul politikus is. Egyszerűen azért, mert a szó anyagi természetű dolog. Üt. Fojtogat. Föltép. Amúgy gyógyíthatatlan sebeket.

Emlékszem, amikor Csurka István valamelyik különösen nyomorúságos szövegében használta az „élettér” kifejezést - pláne abban az összefüggésben, hogy ha túl sok izraeli vesz ingatlant, veszélyben a magyar élettér. (Vagyis a „lebensraum”, a náci szakkifejezés tükörfordítása, ami azt a valós vagy virtuális területet jelöli, ahol csak németek maradhatnak, minden más fajtájút el kell onnan üldözni, vagy ki kell irtani.) Orbán később vagy véletlenül, vagy nagyon is tudatosan a „gazdasági élettér” fogalmát használta, a közismert szellemiségű Vasárnapi Újságban. (Akkoriban hittem, hogy ez meggondolatlanság, egy percig sem föltételeztem, hogy egy akkora formátumú és akkora intelligenciájú személyiség, mint ő, ilyesmivel merészelne sunyiskodni)

De úgy látszik, nem helyes a politikusokra vonatkozó intelligencia-fölfogásom, mert mégis inkább úgy néz ki, hogy szeretnek játszani, vésőkig elmenni, és ezért kockáztatnak is. Ha politikus lennék, egy örökvesztes focicsapat emlékkönyvébe se merném beírni, hogy „kitartás”. Egy jobboldali „polgári” körben pedig tréfából a vécépapírra sem. Még akkor se, ha kifejezetten kérnék. Még akkor se, ha nagyon távol vagyok Magyarországtól, és van esélye annak, hogy ez sose derül ki. Nem azért, mert hátha mégis kiderül, és akkor vagy számítgató aljasnak, vagy hülyének néznek. Hanem azért, mert ott, ahol ez a szó lelkesítő lehet, vagy egyáltalán eltűrik, fél percet sem tartózkodhat egy demokrata. Emlékkönyvbe írogatni pedig végképp nincs sem kedve, sem ideje.

Október 12. (szerda) Fura módon reggel működött a sebességváltó, legalábbis addig, amíg eljutottam a szervizig. Ott persze volt nagy ködösítés, hogy mekkora nagy munka egy ilyen hibát megvizsgálni. Hiába mondtam, hogy szerintem, mondjuk az olaj hiányzik a sebességváltóból, és ahogy valami melegedés van, akkor nem dolgozik tovább. Legalábbis erre lehet következtetni, ha hidegen működik valami. De az nem úgy van, és különben is, nincs bejelentve a kocsi, tehát csak úgy lehet fölvenni, ha akkor foglalkoznak vele, amikor van egy kis maradék idő. Mondtam, hogy nem tudok mást tenni, mint otthagyni, hiszen balesetveszélyes minden további mozgás. Bármikor leállhat, és nem nagyon tudok kimászni vele, mondjuk egy villamossínről. Otthagytam, majdcsak lesz valahogy.

Még így is igen korán érkeztem a szerkesztőségbe, ahol mindjárt rájöttem, hogy máskor is hajnalban kellene járni, mert ilyenkor igen hamar, nagyon sok munkát lehet elvégezni. A vége persze az lett, hogy írnom is kellett megint, szerkesztettem is, jó későn végeztem. És persze megint nem otthon aludtam, mert ugye hogyan is lehetne gyalog hazamenni?

Kár

Járai Zsigmond, a Nemzeti Bank elnöke sokat beszél. Mindig nagy izgalom támad, ha megszólal, ha a kormányzati tendenciákat erősíti, ha nem. Többnyire persze nem. Bár pár hete például, amikor a monetáris tanács ülésén a pénzügyminiszter is részt vett, úgy tűnt, hogy az erők egy irányba húznak. Most azonban Járai hirtelen azt mondja, "a pénzügyi helyzet még stabil, de a magas ikerdeficit, vagyis az államháztartás és a fizetési mérleg együttes hiánya folyamatosan növeli a befektetői kockázatot. Ennek pedig az adósságállomány emelkedése, végső soron tehát az ország eladósodása a következménye."

A legfőbb bankelnöknek természetesen az a dolga, hogy figyelje és segítse a gazdaságot, és most sem mondott oktalanságot. Bizonyára jól látja az ikerdeficit veszélyét és a pénzügyi rendszer gondjait is.

Inkább az a kérdés, hogy miért mondja, miért pont most mondja ezt? A nyilvánvaló apropó: a "Jelentés a pénzügyi stabilitásról" legújabb, éppen aktuális kiadványa. Ez mindig az adott időpont helyzetét értékeli. De talán éppen most, az Ecofin - az eu-s pénzügyminiszterek ülése - előtti napon ez nem volt túl szerencsés. Pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy ma meg újra jó inflációs adat látott napvilágot - előre jelzi a KSH, hogy mikor adja ki. Van egy olyan rossz érzés is az emberben, hogy némiképp ellensúlyozni kell azt a sikerpropagandát, ami a miniszterelnök amerikai látogatásával együtt járt. Ha jó indulatúak vagyunk, akkor Járai "helyre akarja tenni a dolgokat", ha a rosszaság bujkál bennünk, akkor meg ellenpropagandista - vagyis politizál. Bonyolítja a bankelnök cselekedeteinek megítélhetőségét, hogy gyanakvás közben is el kell ismerni, sőt hangsúlyozni kell: mindaz, amit mondott igaz. Ha a rosszabbik verziót hagyjuk magunkban elhatalmasodni, akkor ki kell mondani: Járainak nem kellene politizálnia és úgy szapulni a költségvetés felelőseit, mint az ellenzékieknek. Ha meg ezt teszi, legalább ne siessen megjegyezni, hogy az "egyensúlyi problémák" mennyire elbizonytalaníthatják a befektetőket, és hogy gyengülhet a forint.

Mert például éppen azért tartjuk, hogy egy kicsit dolgozzon a forint védelmében. Van úgy, hogy a dolgozás nem más, mint a hallgatás. Az is a munka része, hogy a lehető legjobb időben szólunk felelős posztról, de legalábbis nem a legrosszabban. Az Ecofin ülése előtt a magyar - kétségkívül alattunk mozgó - kulimászra irányítani a figyelmet, szinte ugyanolyan, mint amikor a Szapáry úr az autópályázás miatt "fölnyomta" a magyar költségvetést Brüsszelben. Kínos. És egy kicsit nevetséges is.

Október 11. (kedd) Reggel jó korán ébredtünk, elvánszorogtunk a szerelmem munkahelyéig. Igen hamar beértem a hivatalba. Elég fura dolog egyedül lenni egy szerkesztőségben, ami mindig tele van emberekkel. Hamar nekiláttam dolgozni, de persze csak úgy ment, hogy közben piciket aludtam ültömben. Azt hittem, az értekezlet után hamar végzek, és kiszaladok Tahiba, hogy megetessem a kutyát, de persze semmi nem lett belőle, mert miért lett volna. Így aztán Erzsi etette meg, mert megkértem telefonon. Még írnom is kellett egy jegyzetet, amihez ráadásul olvasgatni is kellett, jó sokat. Miután elmentem, és poroszkáltam a csúcsforgalomban, a kocsim sebességváltója megadta magát a sorsnak. Az mindig botrányos, leizzadós dolog, ha az ember megáll az út közepén és bekapcsolja a vészvillogót. Hosszas kísérletezés után végülis be tudtam tenni kettesbe, és elmésztam egy darabig. Otthagytam, meg se vizsgáltam, mi lehet a baja, és „meglepő módon” egész este nem is érdekelt. Jól megállt az idő, és ha nem pörög, kihullnak belőle a dolgok.

Kár lenne

Csányi Sándor tudatta, hogy nem akar politikus lenni, és ezzel a pár napja - immár nem először - fölszínre bukkant lehetőségnek vége, kár találgatni. Egyelőre legalábbis. Az azonban talán mégsem véletlen, hogy az utóbbi hetekben ez közbeszéd témája lett. Mindegy, hogy Csányiról van szó, vagy másról, ám vele kapcsolatban már a konstrukció is kirajzolódott: az MDF színeiben indul, amitől az MDF bejut a parlamentbe, és mivel nagyon szoros lesz a választások végeredménye, a Fidesz kénytelen lesz a kicsi, de megerősödött MDF-fel koalíciózni, annak viszont a legfontosabb feltétele, hogy Orbán helyett maga Csányi legyen a miniszterelnök. Olyannyira komolynak tűnt a képlet, hogy még maga az amúgy ravaszkás Boross Péter is üdvözölni látszott a televízióban.

Működőképes konstrukció. És bármikor előkapható. Kétségtelen tény, hogy a Fidesz hatalmas hibát követett el, amikor nem jelölt meg más lehetséges miniszterelnököt arra az esetre, ha Orbán valamiért lecsúszik. Nem is kellett volna kimondani, csak jelezni, hogy "van másik!". Hogy aztán a lehetséges utód hiánya a Fidesz természetéből adódik, avagy Orbánéból, netán a Fidesz természete Orbán természete, azt mindenki maga döntse el ízlése és vonzódásai szerint. Tény, hogy Orbán folyamatos - persze relatív - lecsúszása, amit magának, a barátainak és üzletfeleinek, valamint elsősorban Kövér Lászlónak, Áder Jánosnak, és Répássy képviselőnek köszönhet, lélekben elindított valamit a jobboldalon. Például Kövér delíriumos vizionálásai - "maffiotikus politikai garnitúra bitorolja" a hatalmat, gigantikus sátáni erőkről beszél - már a benső rajongói táborban is kétségeket keltenek. Ez Orbán megítélésére is visszahat, hiszen egyre szerencsétlenebbnek tűnik Gyurcsány nyílzáporában. Az őt három éve ádáz verbális tusakodásokban védő barátok egyszerűen elunalmasultak. Úgy tűnik, a népnél a - nem teljesen alaptalanul bírált - dumakormányzás most egyre jobban bejön a vicsori ellenzékieskedéshez képest. Pláne, hogy már maga Kövér is odamond, hogy esetleg Orbán nélkül is elképzelhető lenne valami jövő.

Kár lenne. Orbánnak kijár a nagy csata, ha már képtelen volt választási vereségéből levonni azt a következtetést, hogy nagy hátránnyal indul, aki a fölről fölállva szitkozódni kezd, azzal szemben, aki maradék méltóságával félrevonul, hagyja, hogy legenda legyen, aztán megújultan tér vissza a ringbe, ha hívják.

Október 10. (hétfő) Nagyon korán keltem, hogy összetakarítsam, amit a gyerekek hagytak, és még el is mosogassak. Plusz még mosást is betettem, mert a törölközőket már piszkosnak találtam. Meglepő módon, még így is hamar beértem, föl is készültem az értekezletre. Utána keményen olvastam, szerkesztettem, mert összetöpörödött az idő, hiszen a héten a Szép Szót is meg kell szerkesztenem. Estefelé találkoztam a szerelmemmel, és elmentünk az Articsókába, megnézni Fiala műsorát, amelyben az utóbbi hónapok eseményeit foglalta össze, legalábbis mindazokat, amelyek a Paizs Miklóssal való gyanútlan találkozásából következtek. Nagyon érdekes és tanulságos, ha valaki egyszercsak észreveszi, hogy a politika mezejére terelték,  és abban az erőtérben már hiába kiváló újságíró, a hatalmak gyakorlatilag azt tesznek vele, amit akarnak - és mindaddig, amíg ez az érdekük. Azon gondolkoztam, hogy a mi habitusunk, vagyis ebben az esetben Fiala habitusa mennyire hat vissza az ilyen küzdelmekben. Nagyon érdekes, szokatlan volt a nézőtéren ülni. Aztán Fialával átmentünk az Echo TV-be, ahol Wahorn András már várt mindet. Jót sutyorogtunk a műsorban, kár, hogy nem látta senki.

Onnan hazamentünk és boldogok voltunk, míg meg nem haltunk.

Október 9. (vasárnap) Valamilyen fura oknál fogva a gyerekek majdnem kilencig hagytak aludni. Nem is tudom, milyen régen ébredtem ilyen későn. Ettől aztán elég jó napom lett. Néha kellene aludni is egy kicsit. Nem sok dologra jutott idő. Meglehetősen nagy munka a gyerekeket összepakolni, megetetni. Az lett, hogy hatalmasat reggeliztünk, de azért még ebédelni is képesek voltak. Az egyetlen zavaró körülmény az volt, hogy Milos behisztizett egy LEGO-motor miatt, aminek az első kereke nem eléggé forgott. Nem tudtam megcsinálni, ettől aztán még nagyobbat hisztizett. Kicsit meg is emeltem a hangomat, bár tudom, hogy az a legrosszabb. Csak nyugodtan lehet megnyugtatni. Fogalmam sincs, valójában mi volt a baja. Nem is szokott ilyen lenni. Remélem, nem valami betegség lappang benne, bár nem lepődnék meg, hiszen a környezetében mostanában előfordult egy gyors lefolyású influenzaféle. Még az autóban is sírdogált. Erre még egyszer szemügyre vettem a motort, és kiderült, hogy elgörbült egy alkatrész. Erre meg az lett, hogy jó, de akkor most menjünk vissza, mert ő szomjas. Tudtam, hogy ha engedek, nincs többé megállás. Meg pláne azt is tudtam, hogy tíz perc múlva Wandánál leszünk, ott majd ihat. Mivel nem fordultam vissza, sírdogált, aztán becsukta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Két perc után kinyitotta, és nevetett. Azt hiszem, nagyon intelligensen oldotta így a feszültséget. Cserébe maradtunk egy kicsit Wandáéknál. Az utcán megcsodáltam Öcsike chopper-bringáját, amit éppen a ház előtt pucolgatott, hogy aztán öltönyben végigfeszítsen a városon. Hihetetlenül szép darab, még nem is láttam olyat. Kár, hogy nem volt nálam fényképező.

Aztán elvittem Milost a mamájához. Jól elment az idő, éppen csak beértem értekezletre. Hamar akartam végezni, mert siettem dobolni, de valahogy minden másképp volt, mint ahogy terveztem. Végül aztán odaértem a dobolásra. Mivel számosan elutaztak, csak hárman voltunk Gáborral és Péterrel. Viszont így is nagyon jókat doboltunk. Nem is bírtuk abbahagyni, csak amikor már besötétedett, és történetesen pont a csúcson voltunk, a legjobbat játszottuk. Aztán még bementünk a Körházba, és beszélgettünk, Péter megetetett minket kiváló tatárbifsztekkel. Jó este volt. Alighanem ez volt az utolsó idén, hogy szabadban doboltunk, mert nagyon közelít a tél.

Október 8. (szombat) A tegnap este kicsit furán alakult. Eredetileg úgy volt, hogy én megyek Milosért, aztán Edéért és Szonjáért, de aztán Milos mamája esemesezett, hogy úgyis jön Tahiba, hozza az összes gyereket, úgy öt körül. De valahogy csak nyolcra ért ide, Milos már elaludt a kocsiban, de persze abban a pillanatban fölébredt, amikor lefektettem. Szonja és Ede meg kilencre ért ide, Wandáék hozták őket. Fél óra múlva már mind aludtak.

Ma átmentünk a komppal Vácra, onnan Vácrátótra, és vagy három órát sétáltunk a botanikus kertben. Nagyon szerették a gyerekek. (Persze megint az volt, hogy én akartam oda menni, mert gyerekkoromból emlékeztem, hogy jártam egyszer ott, volt valami kis malom például. Féltem, hogy majd nem tetszik nekik, mert miért tetszene három gyerekben egy kert, tele növényekkel, de hála Istennek, tévedtem.)

Utána hatalmasat ebédeltünk egy helyi vendéglőben, ahol minden kívánságomat teljesítették, és még a gyerekek is viszonylag kulturáltan viselkedtek. Egyébként nagyon érdekes az álláspontjuk az illetlenségről. Ha azt mondom, hogy csak az állat szürcsöli ki a salátás tányérból a levet, akkor hosszas, korukhoz képest figyelemre méltó, és majdnem meggyőző fejtegetésbe kezdenek az ember állati eredetéről, és arról, hogy csak az intelligenciánk különböztet meg minket az oktalan lényektől. Természetesen az intelligenciánál megfogom őket, mert én meg kifejthetem, hogy az intelligens ember azért talált ki viselkedési szabályokat, hogy képes legyen az együttélésre, vagyis senkinek ne kelljen nyilvánosan undorodni a szürcsöléstől. Ha ezt nem is fogadják el elsőre, talán másodikra bemegy valami a fejükbe. De akkor is zseniálisak.

El akartunk még menni medvét nézni Veresegyházára, de valahogy elfáradtunk. Visszamentünk Vácra, fagylaltoztunk, aztán átkeltünk a folyón, és hazaértünk.

Estére annyira elfáradtak, hogy enni se volt kedvük. Nézték még egy kicsit a vakondos rajzfilmeket, aztán elaludtak. (Ede mondta, hogy inkább ezeket szeretné nézni, mert ami a tévében van, az brutális. Valaki megkérdezhetné már a gyerekeket.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mire használná a találkozót Bush elnökkel?”: Mindenekelőtt ujjlenyomatot szereznék tőle. Koccintás után valahogy megkaparintanám a poharát. Itthon hacker barátaimmal addig mesterkednénk, míg bevinnénk az Amerikai Egyesült Államok beléptető rendszerébe, méghozzá úgy, hogy magyar állampolgárnak minősítenénk. Azt nem mondom, hogy a következő három évben fönnakadna, de az is lehet, hogy egyszer a tőle megszokott tréfáskodással megmutatná a sajtónak, hogy nem is olyan fájdalmas az ujjlenyomatos beléptetés. És akkor - ha csak egy percre is - megérezné azt, amit mi.

Október 7. (péntek) Sok aggódó levelet kaptam azért, mert az utóbbi két napban nem írtam ide semmit. Ez nagyon jól esett. Egyszerűen arról volt szó, hogy lappangott bennem valami, és emellett gyakorlatilag a végletekig kellett dolgoznom. Néha van ilyen. Ha szerkeszteni kell, vagy muszáj írni, akkor az értelemszerűen előbbre való, mint bármi más. Azokra a levelekre pedig, amelyekben kedvesen az ebből a naplóból áradó érzelmi válságra is jut némi gyanakvás, megnyugtatásul: már nem vagyok érzelmi válságban, sőt - hogy úgy mondjam - „szeretésben vagyok”, nagyon is. Erről eddig merőben babonából nem írtam, meg ugye nem is nagyon lehet. Az ember tartson mértéket.

 *

Makinának nyílt egy kiállítsa az Origo Galériájában (http://galeria.origo.hu/), ezt írtam a „katalógusába”:

Makina úgy tesz néha, mintha csak firkálna, de ha megadjuk neki a nagy lehetőséget, vagyis illő érdeklődéssel és figyelemmel nézzük a lapjait, hamar kiderül, hogy valójában egy kivételes humorú szatirikus művész, akit azért sem fogok senkihez sem mérni, hasonlítani. Biztos hatással volt rá az apja - mert kire nincs? - és Varga Zsófi, de ez családban marad, és természetes. A többi meg nem érdekes, és egyébként is arról lehet megismerni az otromba embert, hogy nem csak fejben skatulyáz, hanem le is írja, mert azt hiszi, hogy mások is olyan ostobák, hogy ilyesmi nélkül nem tudnak tájékozódni, és eldönteni, hogy jó-e valami. Meg egyébként is, Makina önmagához képest fejlődik, ha van ilyen egyáltalán. Persze, hogy van, hiszen látom például a Machinációk című sorozatát, ami afféle világnapló, arról szól, hogy egy ember följegyzi, hogy miket gondol a dolgokról. Ő történetesen rajzban jegyzetel, nagyon ravasz módon, mert a látszólag szerteszét szaladó, de mégis összetartozó figurákat látunk mindenféle pózokban, azok aztán valahogy mégis egységes képpé, véleménnyé, pláne egységesen értelmezhető humorrá, szeretetteljes szatírává állnak össze különleges lapjain. Imádkozzunk együtt, hogy legyen szorgalmas, élete végéig csinálja ezt a sorozatot! Aztán az emberek az idők végezetéig csodálják, mi lesz egy lányból vénasszony korára, és mi minden említésre méltó fordul meg a fejében élete során. Azt is kutattam, más munkáit is nézegetve, hogy Makina szereti-e a világot? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy noha ez érthetetlen, vélhetően igen: szereti. Sőt, az embereket is, ami végképp talányos. Másképp honnan lenne az a ragyogás, ami képeiről árad?

Október 4. (kedd) Biztos megint hidegfront jön, mert már amikor bementem a szerkesztőségbe, és láttam, hogy van még egy fél órám értekezletig, hát gyorsan elaludtam a székemen. Aztán, értekezlet után is egy fél órát pihengéltem. Szász Pista jelezte, hogy ő meg beteg. Később sikerült egy kicsit fölpirkadni, összeszedtem minden erőmet, és megszerkesztettem az oldalamat. Majd elkezdtem a Szép Szót szerkeszteni, mert két hétre átvállaltam.

Más nem történt. Itthon kicsit takarítottam meg mostam.

Este meg nézem Kállai Ferencet, mert hogy nyolcvan éves. Régebben beszélgettünk párszor. Egyszer neki adtam a sapkámat, mert attól féltem, hogy napszúrást kap. Ez biztos szokatlan dolog, mert megjegyezte, és talán némi szeretettel volt irántam. Persze a nőkről beszélgettünk. Csak hát ő olyan, hogy valójában nem a nőkről tud meg az ember sokat tőle, hanem saját magáról. A magunkban lakozó szeretetről.

Október 3. (hétfő) Jó sűrű nap volt. Reggel elvittem Wandához Milos itt maradt cuccait, aztán máris mentem a hivatalba, értekezletre.

Jó hangulatú értekezlet után munkám érdemi része jól és gyorsan zajlott. Utána el akartam menni Kipke Tamáshoz, a barátomhoz, de éppen Tolnában, vagy hol dolgozott.

Aztán elmentem Tamarához, de előtte még járkáltam egy kicsit a városban. Nagyon jók voltak a fények.

Két hete láttam Marcit, de azóta is sokat fejlődött. Kézen fogva mászkáltunk a lakásban, és mindenről, amire rámutatott nem kellett mondanom, hogy „mi ez?”. A maga módján persze, de állandóan beszél. Persze Tamarával is beszélgettünk, aztán meg is etetett.

Onnan szaladtam Fialával tévézni. Ungár Klára nem tudott jönni, így kettesben beszélgettünk. A műsor érdekes volt. Noha eredetileg arról szól, hogy megbeszéljük az elmúlt hetet, valójában arról diskuráltunk, hogy életünk során milyen atrocitások érnek, vagy érhetnek minket a munkánk miatt. Mert, hogy erős érzelmeket keltünk az emberekben, és nem csak szeretetet.

Október 2. (vasárnap) Összességében nagyon rossz nap volt ez, ám mégis tele jó dolgokkal. Vannak ilyenek. A legrosszabb az volt, hogy Milos megsérült. Ráadásul pont úgy, ahogy az ember a legrosszabb álmában gondolja. Éppen a fürdőszobában tartózkodtam, - hogy finom legyek - beszappanozva, amikor egyszercsak ordítani kezdett, aztán már nem csak azt hallottam, hogy sír, hanem azt is, hogy Szonja és Ede is kiabál, hogy megütötte magát és vérzik. Számtalanszor végiggondoltam már, hogy mi van akkor, ha a lehető legkellemetlenebb állapotomban történik ez meg, de nem lehet fölkészülni. Mindenesetre másodpercek alatt kint voltam, és láttam, hogy Milos csakugyan vérzik, de azért nem olyan nagy a baj. Persze kétségbe volt esve, hiszen talán még soha nem érzett és látott olyat, hogy ömlik a fejéből a vér, a ruhájára, a padlóra. Hamar bevittem a fürdőszobába, elkezdtem mosni a sebét. Nem volt nagy, de elég mély.

Nagyon fontos, hogy Szonja és Ede nem esett pánikba. (Az emberek húsz százaléka marad ilyenkor normális. A többség vagy hisztizni kezd, vagy lebénul.) Hogy mennyire jók például Szonja reflexei, az akkor látszott, amikor mondtam neki, hogy adjon még papír zsebkendőt. Igenám, de én Milossal a kád és a mosdó között minden helyet elfoglaltam, a zsebkendőhöz pedig csak rajtunk keresztül lehetett eljutni. Minden gondolkodás nélkül beugrott a kádba, és elment mögöttünk. Ez nagyon jó, hiszen katasztrófahelyzetben ki tudott lépni a normális életben megszokott térből.

Végül Milost megnyugtattuk, a vérzés elállt, a sebet betapasztottam, aztán át is öltöztettem. Játszottak tovább. Agyrázkódásnak jele sem volt, tíz perc múlva már rohangált megint, le se lehetett állítani. Kiderült: ugrált, és guggolásból az asztal alsó élébe verte be a homlokát. (Ebből is kiderül, hogy gyakorlatilag lehetetlen veszélymentesíteni egy lakást.)

Aztán elmentünk Szentendrére, mert haza kellett vinni a gyerekeket. Jót beszélgettünk Wandával mindenféléről. (Nagyon szeretek a gyerekeimmel beszélgetni. Mindig kiderül, hogy mennyire jó emberek. De mindegyikről, folyton.) Egy kicsit Wahornnal is beszélgettem, mert ugye ő Wanda sógora, és ott volt. Aztán egyszercsak Milos letépte a sebéről a tapaszt. Nem volt nagyon véres, de Wanda megvizsgálta közelebbről, és azt mondta, hogy szerinte jobb lenne, ha megnézetnénk orvossal, mert az is lehet, hogy össze kellene varrni. Rájöttem, hogy milyen hülye vagyok: nekem ilyesmi eszembe se jutna. Tele vagyok gyerekkori hegekkel, akkoriban elő nem fordulhatott, hogy egy ilyen sérüléssel orvos foglalkozott volna. (Pedig az orvosunk, mondhatni a nagyapám legjobb barátja volt a faluban.)

Le is mentünk az ügyeletre. Egy nagyon kedves doktornő megnézte a sebet, és azt mondta, hogy ez túl szép kicsi pasi ahhoz, hogy nagy heg legyen a homlokán, menjünk csak be a János Kórházba. Ott összevarják. Milos mondta, hogy neki már nincs kedve. A mamája éppen akkor telefonált Wandának - de amúgy is hívtam volna -, így őt is fölvettük a város határában. Milos aludt, és amikor beértünk a kórházba, akkor sem cirkuszolt. Kicsit sírdogált, de nagyon férfiasan. Sokáig vártunk, mert behoztak egy gyereket, aki alighanem leeshetett valahonnan, talán lóról. A rendelőben megint két igen kedves nő fogadott minket. A doktornő is, az asszisztense is olyan profi módon nyugtatta a gyereket, hogy az pillanatokon belül hanyatt feküdt, és éppen csak könnyezgetve hagyta magát kezelni. Az én dolgom annyi volt, hogy fogtam a kezét, meg a haját simítottam hátra. A mamája a lábát simogatta. A doktornő mondta, hogy szerencsénk van, mert meg tudja ragasztani a sebet, föltéve, hogy Milos nem sír, nem izzad, és jól viselkedik. Ő meg erre megmutatta, hogy pillanatnyilag ki a legkeményebb férfi a Dunakanyarban. Nagyon bátor volt, igazán büszke vagyok rá.

2005. október 1. (szombat) Jó sokáig fönt maradtam, hogy lelkemmel beszélgessek. Van így néha, hogy eldiskurálunk, mert tisztázni kell bizonyos dolgokat. Mond ezt, mondok én azt, aztán úgyse úgy lesz.

Reggel arra ébredtem, hogy Milosnak pisilni kell. Nagyon jó készségfejlesztő feladat hamar kiszaladni a biliért, aztán vissza, aztán Ede feje fölött a félhomályban elintézni a dolgot, majd visszaaltatni Milost, mert különben esélyem nincs arra, hogy egy percet is pihenjek. Sikerült. (Az érdekes, hogy napközben is ragaszkodik ahhoz, hogy tartsam neki a bilit, noha tud egyedül vécébe pisilni. Viszont: legyenek átkozottak azok, akik a nyilvános vécékbe nem raknak gyereknek is elérhető magasságú piszoárt. Szerintem ez is esélyegyenlőségi kérdés. Az nem lehet, hogy egy gyerek csak úgy végezheti a dolgát, hogy közben a fütyije hozzáér valami mocskos porcelánhoz. Persze nem ér hozzá, mert én lógatva tartom. De az méltatlan és kínos póz egy gyereknek is.)

Tegnap este is, és ma reggel is hatalmas mennyiségű tejbedarát csináltattak velem. Holnap már csak azért nem lett, mert a gríz elfogyott. Szerintük jó lesz holnap reggel a tejberizs is.

Elég hamar elkészültünk, de látva, hogy esősre áll az idő, megint nem Vácrátótra a botanikus kertbe mentünk, hanem a fővárosba, mozizni. Előtte bementünk egy gyorsétterembe, amit Milos „kumlis”-nak, vagyis krumplisnak hív. Rendesen ettek, aztán játszótereztek. Meg akartak nézni valami filmet, de aztán kicsikocsisat láttunk. Hát jó, ne mondok semmit. Gagyi, de nézhető. Persze én mindent Milosra mérek - hiszen Szonja és Ede már élvezi, érti az ilyen filmeket. A közepe felé Milos megkérdezte, mikor lesz vége, de aztán valamiért fölvette az ütemet, és élvezte is. A jó győz, a vesztes megőrül. Állítólag ezt nevezhetjük tanulságos történetnek. Bár kicsit zavart, hogy a győztes nem a saját erejéből, hanem egy lélekkel és más személyiségjegyekkel bíró autó akaratából éri el a sikereket. A győztes egy lány. A maga nemében először, az amerikai autóversenyzés történetében. A feministák helyében szóvá tenném, hogy mit nyomatnak a gyerekek fejébe.

Itthon nagyot vacsoráztak, aztán fürödtek, és hamar elaludtak.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön miről írna könyvet, ha miniszterelnök lenne?”: Ezen még nem gondolkodtam, de mentségemre szolgáljon, hogy a mértékadó politikai erők meg se próbálták kitalálni, hogy miniszterelnök szeretnék lenni. Vélhetően mindenféle bölcsességeket hordanék össze, beleugatnék a tudomány kérdéseibe, koncepciókkal rémisztgetném a művészeket, néha versben, esetleg színi jelenetekben foglalnám össze nézeteimet és tanításaimat, valamint nagyokat vizionálnék a jövőről. Bár, most is ezt teszem. Ezen kívül éreztetném barátaimmal és ellenségeimmel, hogy folyamatosan naplót írok, amiben minden benne lesz. De csakugyan minden, vagyis az igazság. Bár, most is ezt teszem. Minek ehhez miniszterelnöknek lenni?

Zámbó Szonja képei

Néztem a tévében New Orleans képeit. Hihetetlen, hol tart az ember. A világ legnagyobb hatalma, a legerősebb hadsereggel, a legfélelmetesebb technikai arzenállal teljesen tehetetlen. Valami olyasmi történik, ami egyszerűen nem történhet meg. A képlet ugyanaz, mint a cunaminál. Én már évekkel ezelőtt láttam olyan filmet, amelyben a tudósok szinte szó szerint azt mondták el, ami most történt: jön egy vihar vagy egy tengerár, átszakadnak a gátak, és a tengerszint alatt épült város telesen elönti a víz. Minek tartjuk a tudósokat? A cunami idején sem kellett volna mást tenni, mint komolyan venni a jóslatokat és összekötni a kommunikációs rendszerek elemeit. Megmenekülhetett volna, mondjuk negyedmillió ember. Az Amerikai Egyesült Államok nem volt képes az egyik legfontosabb kultuszváros mellé olyan gátakat építeni, amelyek nem szakadhatnak át? Nem képes erővel kivinni az embereket a vihar elől? Nem képes megszervezni az életmentést? Nem képes leverni a rablókat? Mit várhatunk majd a magyar kormánytól, ha egyszer Budapestet elönti a víz? Márpedig elönti, ezt se nehéz megjósolni. Tud valaki valamilyen kitelepítési, logisztikai tervről? Persze ez itt Magyarország, ahol be lehet temetni az árkokat, csak úgy. Na de, hogy az Egyesült Államok a harmadik világ országainak segítségére szoruljon, mert képtelen megbirkózni egy árvízzel, ez egyszerűen képtelenség. Mi történne, ha egy pár nagyobb szila csapódna be a földbe, teljesen váratlanul? Igazán sajnálom az amerikaiakat. Nem csak a sok szenvedés miatta, hanem azért, mert az igazi szenvedés ezután jön: szembe kell nézni. Megint, ki tudja hányadszor, mondjuk 2000 óta.

Ma igen jó napunk volt. Kitaláltuk, hogy elmegyünk Komáromba. Részben azért, mert valahogy oda még soha nem jutottam el, és meg szerettem volna nézni az ottani „Monostori” erődöt. Reméltem, hogy a gyerekeknek is tetszik majd. A vége az lett, hogy szabályosan ki kellett Szonját és Edét üldözni, mert Milos este hétre nagyon elfáradt - főleg abban, hogy elbűvölve rohangált a falak között -, és én is már csak húztam magam. Nem tudtam, hogy ez az erőd ilyen hatalmas, talán tízezreket is befogadni képes építményrendszer, és azt se, hogy szinte minden szempontból igen figyelemre méltó. Lenyűgöző. Brutális. Az ember érzi az ott sínylődök történeteit, vagyis magát a történelmet. Mégis, tele van harmóniával, csodás perspektívákkal, elképesztően szép fényjátékokkal, és meg kell említeni a falakba fagyott, borzalmas mennyiségű munkát is. Mindenkinek ajánlom, de főleg az olyan papáknak, akiknek van valami magánképük a történelemről, és az át is akarják adni a gyerekeknek. Lányoknak is érdekes - legalábbis Szonját lenyűgözte. Alighanem még visszamegyünk, mert a felét se láttuk. Bár az épületek egy kaptafára készültek, érdemes minden szintet végig járni, például a falfeliratok miatt, amelyek egyebek mellett az orosz megszállásra emlékeztetnek. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy ez volt a cigány holocaust egyik legfontosabb állomása is.

Sajnos megint rátelepedett az arcomra a zsába. Ráadásul vezetés közben. Az azért kellemetlen, mert a fél szememmel nem nagyon látok. Meg is álltam egy fél órára. Azt mondtam a gyerekeknek, hogy aludnom kell egy kicsit. Olyan öt roham után aztán el is múlt, csak este, itthon jött vissza egy kicsit.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy: „Felfedezett-e már kémet a saját környezetében?”: Hajaj, de még mennyit! Úgy két éve például panaszkodtam az egyik barátomnak, hogy lelassult a számítógépem. Mondta, hogy milyen programmal keressem a beépült spionokat. Ráeresztettem, és nem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom: több mint százat talált. Köztük olyanokat, amelyeket hiába töröltem, azonnal újra építették magukat. Végül hihetetlen agyafúrtsággal pár nap alatt sikerült „kiszorítanom” őket. Azóta is, hetente legalább egy órát kémvadászattal töltök. Csak tudnám, mire kíváncsiak azok, akik teletisztelik a masinámat. Az egészben az a legjobb, hogy ha bárki bármit kérdez tőlem, nemigen fordul elő, hogy ne válaszolnék.

Ha nem találsz itt bejegyzést:

blogspot