November 30. (szerda) Reggel bevásároltam minden gyógyszert, amire szükségem lehet az úton, aztán föladtam egy kisebb vagyonkát a postán, hogy ne legyenek befizetetlen számláim, aztán bevásároltam. Aztán dolgoztam, gyorsan, ütemesen, hogy csakugyan mindennel készen legyek. Jó hír, hogy Szász Pista gyógyulgat. Tibor ugyan egy hét alatt beletanult mindenbe, és könnyedén helyettesítene mindkettőnket, de mégis nyugodtabban megyek el, ha nem szakad rá minden munka. Aztán bementem a tévébe, hogy a Nagy vita című műsorban a blogokról beszéljek László atyával, Garaczi Lacival, Molnár Anikóval. Nagy örömömre megismerkedtem apuskával - http://apuska.hu . Nem tudom, miket beszéltem. Talán a jövő héten le is adják. Onnan Milosért mentem, vele meg egy áruházba, hogy lapdát vegyek annak a fiúnak, akik Sri Lankán örökbe fogadtam. Milos sajnos észrevett egy játékot, amire nagy szüksége lenne. Nem is tudom, hogy láttam-e még ekkora hisztériát, amit akkor csapott, amikor megmondtam neki, hogy azt én most nem tudom megvenni, mert nincs elég pénzem. Gyakorlatilag végigüvöltötte az egész áruházat, majd a pénztárnál való várakozás tizenöt percét. Nagyon halkan beszéltem vele, biztosítottam a szeretetemről, időnként megöleltem, de nem engedtem neki. Nem csak ordított, hanem ütött, rúgott, le is köpött. Természetesen fölkeltettük a vásárlóközönség figyelmét, sok megjegyzést kaptunk, bár a többség megdicsért a türelmemért. Ez volt az a pillanat, amikor meg kellett értenie, hol a határ. Nem türelmes voltam, hanem nagyonis kiszámított. Végül kapott azért egy kis pofont, amikor a parkolóban kivettem a kosaraskocsiból, majd nekifutásból belém rúgott, és mindjárt le is fejelte édesapja nemiszervét. Ez volt az a pillanat, amikor máshogy már nem lehetett leállítani. (Megjegyzem: jól verekszik.) Hazafelé a kocsiban még tovább üvöltött, de aztán megnyugodott. Itthon már ugyanaz a csodás kisfiú volt, mint máskor. Bár annyira földobta ez az egész, hogy nem tudott elaludni. Végül le kellett mellé feküdni, és ezt arra használta ki, hogy elmondta: tudja, hogy nagyon rossz volt, és ő a hibás, és bocsánatot kér. És nagyon szeret. Alighogy ezt kimondta, el is aludt.

November 29. (kedd) Hogy úgy mondjam, keményedett a helyzet: elutazás előtt csakugyan rendbe kell tenni mindent, így gyakorlatilag egész nap úgy dolgoztam, mint egy gép. Haladok. Van még egy kis időm, az is lehet, hogy a tervem sikerül, és úgy adom át a munkát, ahogy szeretném, ha nekem adná át valaki, ha helyettesíteni kell.

November 28. (hétfő) A nap fontosabbik részében vallásos emberek közelébe jutottam. Délután Isza Ferenccel elmentünk a Baptista Szeretetszolgálathoz, hogy megbeszéljük a Sri Lankába menetel dolgait. Nagyon jó emberek, máris jól éreztem magam köztük, ami ritka nálam. Hatalmas út lesz, mert egész ottlétünk alatt naphosszat utazgatunk. Ennek örülök, mert szeretek ugyan pihengélni, de most nem azért megyünk. (Végülis úgy döntöttem, hogy az eddig megszokott módon, vagyis a fórumomban tudósítom utamról mindazokat, akik figyelemmel akarják kísérni. Később aztán képekkel is kiegészítem persze a történetet.)

Aztán átmentem a Bazilikába, ahol Borz Miki bemutatta a sajtónak a Hangzó Bibliát. Régi barátaimmal és számos jó emberrel találkoztam. De a legjobb az volt, hogy észrevettem egy kicsi emberkét, egy papot, aki nagyon ismerősnek tűnt. Aztán rájöttem, hogy nem más, mint Farkas Attila, az Esztergomi Keresztény Múzeum egykori igazgatója, aki nekem nagyon sokat jelentett kamaszkoromban. Amikor a ferencesekhez jártam az ő lakása volt az egyik menedékünk a városban. Máig nem értem, hogyan engedhette meg magának, hogy bármikor fogadjon minket, akárhányan voltunk. Hihetetlenül nyitott, minden bigottságtól, porosságtól és hitpenésztől mentes, igazi karizmatikus ember volt, akivel egészen nyíltan lehetett beszélni bármiről. Például arról is, hogy én nem hiszek Istenben. Később hallottam: arra való tekintettel, hogy túl jó hatással volt az ifjúságra, természetesen el is űzték Esztergomból. Persze nem ismert meg, és talán nem is értette, hogy miért örülök annyira annak, hogy él.

Este még elmentem a Hócipőbe is, ahol keseregtünk egy kicsit Teddyvel, és pletykáltam Veszelkával.

November 27. (vasárnap) Tulajdonképpen az egész nap a testiség jegyében telt. Szegény Szonjának ugyan alábbhagyott a fülfájása, de egész nap aludt. Milos csak taknyos, néha köhög. Nagyjából egy zacskó papír zsebkendőt elhasználtunk. Ma ismét kénytelen voltam kúppal segíteni Milos kakilását. Már a hangulatán is látszik, ha eljött az ideje. Két óra szerencsétlen küzdelem után végül sikerült. Annyira szörnyű az egész, hogy komolyan imádságközeli élményem van, már majdnem Istenhez fordulok, hogy ne hagyja szenvedni. Jellemző, hogy ahogy fölállt, azonnal enni kért, és gyakorlatilag elalvásig evett. Amikor Szonját és Edét hazavittem, azt terveztük, hogy még egy kis időre fölmegyünk hozzájuk, de ebből nem lett semmi, mert Milos elaludt. Itthon, vetkőztetés közben fölébredt, és nem is lehetett magára hagyni két és fél órán át: mindent az ágyba hozatott, és fölfalta, amit találtam. Csak tejből majdnem egy litert megivott.

November 26. (szombat) Katával jó reggelünk volt, bár nem az a végtelenített, amit mostanában párszor átéltünk - amikor egyszerűen alábukik az idő, és nincs egész nap. Mennem kellett a gyerekekért.

Szentendrén fölvettem őket, és hamar kijutottunk Tahiba is. Mielőtt nekiálltam volna főzni, a kezembe akadt egy szórólap, ami egy surányi éttermet hirdetett. Azzal, hogy kihozzák a pizzát. Megkérdeztem a gyerekeket, lelkesen fogadták a lehetőséget. Egy óra múlva már ettük is.

Amúgy a nap hátralevő része azzal telt, hogy orrokat fújattam. Szonja nem csak köhögött, hanem a füle is megfájdult estére. Egy kicsit fülgyertyáztam, amitől jobban lett. Milos csak taknyos, de nagyon kell vigyázni, nehogy megint visszaessen. Beszéltem Tamarával: Marcit már hetek óta kezelik a fülbajával. A bélrendszere már képtelen volt befogadni az antibiotikumokat ezért intravénásan kapta minden nap. Borzasztó. Föl kellett szúrni a másik fülét is.

Ilyen körülmények között nem sok választásunk volt. Nem megyünk sehova, a gyerekek játszanak, vagy mesét néznek, én meg mosok, pakolok. Találtam két jó nadrágot, miután föltűnt, hogy annyira összeszottyadtam, hogy azok, amiket hordok aszaltszilvás vonásokat öltöttek a fenekemen.

November 25. (péntek) A napom nagy része azzal telt, hogy a szerkesztőségi rendszerből kiirtottam ötszázhuszonhat olvasói levelet. Ezt - biztonsági okokból - csak manuálisan, vagyis egyenként lehet elvégezni. Eltartott egy darabig. Azért volt erre szükség, mert olyan tömegben és összevisszaságban voltak ott, hogy lehetetlenné tették a rendszer használatát. Mostantól legalább majd én átlátom, és az is használhatja, aki megtanulja, mi mit jelent a levelek jelölésében. Eddig nem sok dolgom volt ezekkel, mert a levelezést Szász Pista intézte, de amíg betegeskedik, kénytelen vagyok minden nap foglalkozni vele. Én meg az ilyesmihez szeretek valami kis rendszert csinálni. Az más kérdés, hogy az én tökéletes rendszereim többnyire széthullnak, mert hajlamos vagyok a saját szabályaimat egyáltalán nem betartani.

Munka után bevásároltam, virágot vettem, aztán hazajöttem, megetettem a kutyámat, rendezkedtem, és elmentem a szerelmemhez, hogy fölköszöntsem nevenapja alkalmából. Mert hogy Kata. Aztán először szinte két hónapos együttlétünk alatt kulturális programot csaptunk: megnéztünk mindkettőnk kedvencét, a Forrest Gumpot. Tényleg ez volt az első film, amit együtt végig tudtunk nézni. Persze könnyű, ha olyan a film, amit nem lehet nem végignézni, hatodszorra se.

Járvány ellen

Nagy a fölzúdulás Herényi Károly javaslata után, miszerint az önkormányzatok is állíthassanak föl traffipaxokat, legyen joguk büntetni a gyorshajtókat, és a befolyt pénz - vagy legalább annak egy része - az önkormányzati kasszát gyarapítsa. Vagyis költsék iskolára, útjavításra, szociális gondozásra - esetleg éppen azokéra, akik megnyomorodtak egy gyorshajtó hibájából, vagy azokra a családokra, akik eltartójukat veszítették el halálos közúti balesetben. A belügyminisztérium foglalkozik a gondolattal. Van vita arról, hogy esetleg az önkormányzatok vérszemet kapnak, rejtekhelyekről mérnek, netán lesznek, akiket nem büntetnek, és így ezen a területen is terjed majd az általános közéleti sunyisodás.

Történetesen egy olyan utcában élek, ahol többnyire a megengedett sebesség duplájával húznak át az autósok. Időnként meghal valaki. A közlekedési halál természete olyan, hogy valamiképpen napirendre térünk fölötte. Szinte érthetetlen, miért vesszük természetesnek, hogy több ember hal meg az utakon, mint bármilyen fertőző betegségben. A járvány puszta híre pánikot kelt, ám egy minden nap áldozatokat követelő járványt természetesnek veszünk, noha lehet védekezni ellene. Márpedig a gyorshajtás ma az egyik legtöbb áldozatot szedő - gondolom, tudatmódosulásos - betegség Magyarországon. Van-e más mód a visszaszorítására, mint a traffipax és a büntetés? Ha valakit tud ilyet, kérem, értesítse a belügyminisztériumot, mert sok embert menthet meg.

Természetesen én is utálom a traffipaxot. Mint ahogy kevéssé kedvelem a parkolók felvigyázóit, nem mondhatnám, hogy lelkesedem az adóellenőrökért, és azt is utálom, ha vámosok turkálnak a csomagomban. De tudomásul veszem, hogy vannak játékszabályok, és ezek törvényekben testesülnek meg. Ráadásul a KRESZ törvénye kifejezetten olyan, amelyik közvetlenül az élet védelmét szolgálja. Lehetetlen állapot, hogy egy közösség ne tehessen semmit a gyorshajtók ellen.

Pár hónapja javasoltam a falum polgármesterének, hogy tetessen fekvőrendőröket az utcánkba. Azt mondta, hogy nem jó ötlet, mert szétrázzák a házakat. Erre én: akkor legyen azon, hogy törvény szülessen: a gyorshajtók autóit a polgármester kitilthassa a faluból. Ugyanis a száguldozók többsége a papa kocsiját használja. Ha az apuka kénytelen lenne, mondjuk első esetben egy hónapig - aztán kettőig, háromig - a falu tábláján túlra járni reggelenként, ha dolga akad valahol, csak visszafogná valamivel a kölykét. Ezt se lehet!

Szerintem meg mindent lehet, ha emberi életekről van szó. Tudom, ha a belügyiek komolyan veszik Herényi úr javaslatát, lesznek visszaélések, kivételek, botrányok, de ez legyen a polgármesterek felelőssége. Meg a miénk, hogy ne hagyjuk ezt se.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Kinek a luxusprofitjára fáj a foga?”: Én már ezzel a fogfájással is bajban vagyok, mert egyik leghülyébb magyar mondás, hiszen semmiféle összefüggést nem látok a mohó éhség és a fog fájdalma között. Ha csak nem úgy, hogy az éhes ember esetleg csattogtatja a fogát, és ebbe az belefájdul. De én nem szoktam. Mondjuk a hataloméhes fogcsattogtatás okozhat ilyesmit. A luxusprofitot meg unom. De ha mindenáron válaszolnom kell, megelégszem azzal a luxusprofittal, ami az Orbán családnak a lakás és szőlőbizniszben jutott.

November 24. (csütörtök) Reggel elvittem Milost az óvodába, aztán dolgoztam sötétedésig. Kicsit zűrzavaros volt minden. Ez abból adódott, hogy TGM küldött este egy remek írást, aztán beszéltünk is. Mondta, hogy mostantól fogva a kormányellenes véleményét nálunk akarja közölni. Reggel jött tőle egy másik levél, amelyben jelezte, hogy kicsiket változtatott a kéziraton. Csakhogy a kéziratot elfelejtette csatolni. Ez szinte minden nap előfordul, velem utoljára a múlt héten esett meg, amikor a Hócipőbe felejtettem el elküldeni egy szöveget. Igenám, de nem értem el sehogy, pedig az írás annyira aktuális volt, hogy azonnal közölni akartam. Azt meg nem lehet, hogy az első változatot teszem be, ha egyszer módosított. Végül aztán Donáth Ferenc régóta álló, nem kevésbé remek írását tettem be, Gazsié meg majd hétfőn jön.

Este elmentem Varga Zsófi kiállítására. Remek, csak ezt tudom mondani. Persze beszélgettem egy csomó kedves barátommal és ismerősömmel, akikkel többnyire ilyen alkalmakkor találkozunk. Tényleg borzasztó, hogy például Tettamantival, akivel valaha talán a legszorosabban működtünk együtt - és csakugyan működött a dolog - csak évente egyszer-kétszer találkozunk. Külön öröm, hogy ki tudja hány év után összefutottam Horváth Dáviddal, a kiváló fotográfussal, akivel valaha szintén igen szoros barátságban voltunk. (A Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában van egy nagy fotókiállítás is, amit kicsit előbb nyitottak. Most nem néztem meg, mert nem akartam kutyafuttában, de a jövő héten visszamegyek.)

November 23. (szerda) Volt egy jó reggelünk, legalábbis az eleje, mert aztán dolgozni siettem. Végülis a hét első két napját kihagytam, föl kellett készülnöm az értekezlet előtt. Tulajdonképpen minden jól ment, bár kicsi stresszben voltam, hogy nem érek oda idejében Milosért az oviba. Persze odaértem. Azt leszámítva, hogy semmilyen holmiját nem találtam, mert az egyik itt száradt, a másik ott - kint voltak a kertben egy kicsit -, hamar szabadultunk. Elmentünk a vérkép-leletemért, de természetesen már bezárt a labor. Aztán hazajöttünk, és többnyire nagy szeretetben alkudoztunk különféle dolgokon. Mint például: ne legyen fürdés, nézhessen meg egy rajzfilmet, ne a Megasztárt nézzük, meg ilyesmiken. A fürdésben - vagyis a nemfürdésben - kivételesen hagytam győzni, de a többiekben kérlelhetetlennek mutatkoztam. Le is fejelt, bosszúból. (Kicsit vissza kell fogni, mert egyre erőszakosabb.)

November 22. (kedd) Reggel kicsit visszaaludtam, mert Milos maga mellé parancsolt mesenézés közben. De szerencsére elzavart kakaóért, így mégiscsak fölkeltem. Nem akart sehova menni, mert megemlítettem, hogy meg kell mutatnom az orvosnak. Aziránt érdeklődött, hogy lesz-e szuri, de megnyugtattam, hogy csak nekem. Ezt nem nagyon tudta fölfogni. Aztán, amikor bementünk a rendelőbe, és megértette, hogy vérvétel lesz, megint el akart menekülni. De végül hősiesen végignézte, ahogy engem megszúrtak. Bár előtte biztosított, hogy ha sírok, majd ő megvigasztal.

Aztán átmentünk a gyerekorvoshoz. Kicsit korán érkeztünk, mert egy óra múlva kezdődött a rendelés. Szerencsére Milos kölcsön kapott Edétől vagy harminc pokemon-korogot, vagy mit, így nagyon jól elszórakoztatott mindenkit. Ha igény volt rá, ha nem. Főleg valami puskáló békáról mesélt sokat a népeknek. Ő mindenesetre jól szórakozott. Természetesen éppen abban a pillanatban, amikor vizsgálatra szólítottak minket, az én kicsi fiam a földre szórta az össze korongot, de ez már így van rendjén. Bent aztán hősiesen viselkedett, sőt - mondhatni - otthonosan.

Gyógyultnak nyilvánították. Ennek örömére elmentünk vásárolni, kapott autókat meg valami kártyát. Később elmentünk Wandáékhoz, majd Milos visszavittem a mamájához.

Mielőtt az Articsókába mentem volna, meglátogattam a szerelmemet, és meg is beszéltük, hogy már nem megyek vissza Tahiba az éjszakában, mert belepusztulok a fáradtságba, meg amúgy is jobb nekünk együtt. Az este az Articsókában jó volt, bár én nem sokat beszéltem - mondhatni kőfáradt voltam. De sokat tanultam, főleg nemzetgazdaságtanból.

November 21. (hétfő) Milos igen nehezen aludt el, vedelt, aminek az lett a következménye, hogy amikor éjszaka fölébredt, erősen pisilnie kellett, és bizony nem értem oda időben a bilivel. Ez négykor volt, és azonnal elkezdte követelni, hogy öltöztessem föl, és kapcsoljak be neki valami mesét. Amikor látta, hogy erős bennem az ellenállás, visszaaludt. Fél nyolcig is elvoltunk valahogy. Amikor kinéztem az ablakon, mindjárt láttam, hogy mi volt az esti éberség oka: leesett a hó. Biztos szép, de nagyon utálom.

Még dél előtt elmentünk vásárolni. Milos persze azonnal szánkózni akart, de aztán belátta, hogy az az olvadó sárlatyak, ami azután maradt, hogy a hópelyhek földet értek, ilyesmire még alkalmatlan. (A mamája mesélte, hogy elvitte korcsolyázni, és szinte azonnal, tökéletesen tudott mozogni a jégen. Nem bánnám, ha lenne egy télálló gyerekem is, aki örömöt talál ebben az évszakban.)

A legérdekesebb az, hogy ma volt olyan óra, amelyikben teljesen egyedül játszott mellettem. Én dolgoztam az asztalomnál, ő meg épített a földön. Végig beszélgetett a tárgyakkal, voltak valami szereplők, némi lövöldözés is közbejött, de teljes békességben és csöndes alkotásban küzdött a világgal. Néha persze fölpattan, végigrohanja a lakást, csúszkál a padlón, esetleg elbújik előlem, de ezek a rohamok viszonylag rövid ideig tartanak.

Délután fölszólított, hogy menjünk pihenni egy kicsit az ágyra. Nagyon megörültem, hogy végre alhatok. De persze az lett, hogy én azonnal félálomba zuhantam, ő meg időnként ugrált rajtam, máskor meg csapkodott. Néha betemetett párnával, takaróval. Egy óra után nem bírtam tovább.

Akkor virslit rendelt. Mire megfőztem, mégis inkább úgy döntött, hogy tejbegrízt enne. Viszont, mire elkészültem vele - ami legalább negyed óra -, már annyira éhes volt, hogy toporzékolt. Hiába mondtam neki, hogy forró, enni akart. Végül öt perc hűlésidőt kiharcoltam.

Este persze fürödni nem akart, de rávettem. Az ágyban olyanokat mondott, hogy „nem is tudtam elképzelni, hogy ennyire szeretlek, Papa!” Aztán elaludt.

Közlemény: Varga Zsófi kiállítása nyílik csütörtökön este hatkor a Budapest Galéria Kiállítóházában (III. kerület Lajos utca 158.). A fiatal kora dacára évtizedek óta ismert szatirikus grafikusművész eddigi legnagyobb gyűjteménye tekinthető meg január 8.-ig. Mégsem életmű kiállítással áll közönsége elé, hiszen a legrégebbi képek - rézmetszetek - alig tíz évesek. Számos újdonságot mutat be: a közönség láthat tőle szokatlanul nagy litográfiákat, nagyobb festményeket, sőt még dobozgrafikákat is. (Remélem ott leszek, mert Zsófi a barátom.)

Nincs mentség

Pár napja, reggelente a kutyám vizes edényében jéghártya van, ami azt jelenti, hogy megérkezett a tél. Munkába jövet kiváló riport-összeállítást hallgattam a rádióban arról, ahogy emberek demonstrálnak a hajléktalanok mellett, mert tűrhetetlennek találják, hogy a jelenség egyáltalán létezik. Többnyire azt gondolják, hogy igenis szükség van erre, mert a szellemi-erkölcsi lepusztulás jele, hogy eltűrjük emberek szenvedését és halálát. Van persze vita arról, hogy a társadalom legmélyére kerültek mennyire tehetnek a sorsukról. De talán leszögezhetjük, hogy lehet az embernek olyan állapota, amelyben ez a kérdés elnapolható, miként ahogy egy autóbaleset sérültjét sem aszerint látjuk el, hogy hibás volt-e, avagy sem. Egyébként pedig, bárkinek öt perc alatt levezetem, hogyan lehet három lépésből utcára jutni, ha valaki, mondjuk egy kisebb bűn miatt börtönbe kerül.

A virrasztók és egyéb módon demonstrálók nem gondolják, hogy az ő dolguk lenne a hajléktalanok ellátása, de az igen, hogy magatartásukkal fölhívják az állam figyelmét arra, hogy teljesíteni kell a kötelességét.

Abban csakugyan van valami abszurd, ha egy szocialista kormány idejében előfordulhat, hogy a tél beálltára nem érkeznek meg a hajléktalan-ellátásra járó pénzek. Legalábbis a rádió egyik riportja szerint Győrben ez van. Ha ez igaz, nem érdekel, mi az oka a késlekedő kifizetéseknek. Van ugyanis egy pont, ahol nem vagyok kíváncsi a kormányok magyarázataira. Szégyen volt az áfavisszatartás, szégyen, amikor jog szerint járó pénzeket késve fizetnek ki például a parasztoknak, nevetséges, ahogy a civilszervezetekkel, a kulturális intézményekkel bánnak. Mindig van mentség, magyarázat. De ezekben az esetekben - legalábbis remélem - nem veszélyeztetnek életeket. Ha gyerekekről, éhezőkről, hajléktalanokról van szó, akkor nekem ne kezdjenek el hablatyolni, adminisztarív okokra, más szervezetekre, államháztartásra, meg mit tudom én mire hivatkozva.

Jut eszembe: nem lehetne, hogy a mégiscsak körvonalazódni látszó garanciatörvényben a pártok vállalják, hogy bizonyos létkategóriákban a puszta életmentésre szolgáló pénzek mindig időben a rászorultak ellátóihoz jussanak? És talán arra is kötelezvényt adhatnának, hogy a következő ciklus végéig megszüntetik a gyermekéhezést és hajlék alá viszik a hajléktalanokat. Mindegy, hogy szocialista, vagy keresztényi alapon. Van ennek annyi realitása, mint mondjuk a gázarak fékentartásának.

November 18-20 (a hét vége)

Pénteken kicsit rossz, de várakozó hangulatban voltunk, mert Csík Rita pere volt a bíróságon. Az erről szóló szerkesztőségi jegyzetünkben minden benne van:

Sajtó: gumiszabadság

A bíróság - nem jogerősen - ám rendkívül részletes indoklással minden szempontból felmentette a vád alól lapunk munkatársát, Csík Ritát az ellene államtitoksértés miatt indított pörben. Szégyenletes volt ez az eljárás, és ennek egyik okára éppen az ügyész világított rá azzal a megjegyzésével, amelyben a hivatkozott törvényt gumitörvénynek minősítette. Vagyis: ugyanazzal az erővel a paragrafus alapján akár megszüntethette volna az eljárást, de kérhetett volna több év letöltendő szabadságvesztést is. (Fölfüggesztettet kért.) Az ügyészség magatartását az is jellemzi, hogy először hamisnak minősítette azt a levelet, amelyben ugyan volt szó például titkos megfigyelésről, ám a szerkesztőségbe érkezett másolaton semmiféle jelzés nem volt, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy az újságíró államtitoknak minősülő dokumentumból dolgozik. Mégis abba kötött bele, hogy az újságírónak - jogi végzettségére való tekintettel - tudnia kellett volna, hogy amiben ilyesmiről van szó, az bizony államtitok - függetlenül attól, hogy a titok gazdája erre fölhívta-e a lap figyelmét. Tehát legyen igazi a levél, Csík Ritát pedig azonnal föl kell jelenteni. (Arra alapozták a vádiratot, hogy az újságíró tudatában föl kellett volna vetődnie, hogy államtitkot olvas. A bírónak viszont föl kellett hívnia az ügyész figyelmét arra, hogy még a jogvégzett bíróságnak is szakértőt kellett hívni, hogy megállapítsa, hogy a forrás államtitok-e. És meg is állapította: nem az.)

Hogy az ügyészségnek miért volt ez jó, azt ne firtassuk. Mi az eljárást méltatlannak és megszégyenítőnek találtuk, és találjuk továbbra is. Annál is inkább, mert az ügyészség föllebbezett. A mai bírósági viszonyok között sajnos szinte lehetetlen megjósolni, hogy másodfokon milyen ítéletre számíthatunk.

A sajtó - és a történetben ez talán a legszomorúbb - szinte érdektelennek találta az ügyet. Ezt maga a Magyar Újságírók Országos Szövetsége is kifejezte azzal, hogy noha Csík Rita rendes tagja - még csak kíváncsi se volt a tárgyalásra - egyetlen képviselőjét sem küldte el, noha teljesen nyilvánvaló, hogy ebben az esetben aztán kifejezetten és kiemelten a sajtószabadság elleni támadás minősített esetéről van szó. Ha egy újságírót gumitörvénnyel lehet vádlottak padjára ültetni, akkor a cél nem lehet más, mint megvalósítani a gumisajtó gumiszabadságát. Még jó, hogy akad bíróság, melynek ez fontosabb, mint a MÚOSZ-nak és az ügyészségnek.

Én is írtam egyet, de azt nem szerkesztettem be, mert volt fontosabb írás. Aztán telefonáltam Milos mamájának, hogy otthon vannak-e. Éppen indultak hazafelé egy kis levegőzésből, de úgy nézett ki, hogy előbb hazaérnek, mint én oda. De aztán jött a telefon, hogy lerobbant a HÉV, én meg pont jó forgalmi pozícióban voltam, így hazavittem őket.

Milossal mesét néztünk. Ezt csak azért említem, mert ilyet még nem láttam. Úgy kezdődött, hogy a kislány bemegy a vécébe, és ott talál egy benga fiút, aki szemmel láthatóan fenyegeti. Gondoltam, itt tartunk: a legjobb meseidőben hadd tudjanak meg valamit a gyerekek a nemi erőszakról. Ez ugyan nem következett be, de ami jött az se volt jobb. Megjelent még pár gyerek a vécében, és valamiért fenyegették a lányt. Mivel az nem engedelmeskedett, a benga gyerek belenyomta a fejét a vécébe, és le is öblítette. Miután a lány ezután is makacskodott, a gyerekek megfenyegették, hogy a szarral teli vécébe nyomják bele a fejét… Nem vártuk meg, hogy ez is bekövetkezik-e, de csak Milos miatt.

Mostanában ilyesmiket mesélnek a gyerekeinknek. Igazán nem vagyok egy ellenőrködő típus, de ha a mesecsatornák nem hajlandók az önkorlátozásra, rá kell kényszeríteni őket. Ez így nem mehet tovább. Ott tartunk, hogy például Ede kikapcsoltat velem filmeket, mert a hétéves fejével túlságosan brutálisnak találja őket. Beteteti a Magyar Népmesék kazetták közül valamelyiket. Az a megoldás, hogy létre kell hozni egy olyan hálózatot, amelyik figyeli a meséket, és folyamatosan tiltakozik a brutalitás ellen. Ha kell, akkor a reklámozóknak küld leveleket, ha kell, akkor a szülők figyelmét hívja föl arra, hogy ne vegyenek olyan árut, amit az önkorlátozásra képtelen csatornákon hirdetnek. (Az most más kérdés, hogy a hirdetések is eléggé gusztustalanok, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a gyerekekre akarnak hatni, hogy azok kierőszakolják a vásárlást. Ez eléggé hatékony. Összeszámoltam: most éppen tizenegyféle játék megvételét követeli tőlem Milos. Ahányszor meglátja a hirdetéseket, ordít, hogy menjek be a szobába és nézzem meg, mit szeretne. Nyilvánvaló, hogy mindet nem vehetem meg, talán ha egyet, és vélhetően így van ezzel a családok többsége. Ráadásul az árakról nincs szó, ami újabb feszültséget okoz, hiszen ha például megígérem, hogy az egyik játékot megkapja, mondjuk karácsonyra -, és ez túlságosan drága, vagy éppen túlságosan gagyi „életben”, az árához képest, akkor is én leszek a fukar és álnok apa.

Még hazajöttem, megetettem a kutyát, magamhoz vettem a dobomat, aztán elmentem a szerelmemhez.

Szombat. Jó későn keltünk, aztán elmentünk patikába, boltba, meg egy közeli plázába, ahol giroszt ettünk. Aztán elmentünk Leányfalura, dobolni. Mármint én doboltam. Nem sokat, mert zenekarunk néhány tagjának fontos dolga volt, így korán elmentek. De így is jó volt, bár „zuhantam be”, ahogy néha szoktam. Az is igaz, hogy ez többnyire csak a harmadik-negyedik darabnál következik be, én meg pont háromban püföltem a dobomat.

Aztán fölmentünk Borz Mikihez, aki elkészült a Hangzó Biblia című újság első számával, ami a Máté Evangéliumot tartalmazza Halász Judit előadásában. Benne van az egész Máté Evangélium, a számomra legalábbis kevésbé ismert Békés Gellért-Dalos Patrik-fordításban, plusz az egész három lemezen meg is hallgatható. Érdekes, hogy ateista létemre mennyire szeretem a Bibliát. Nehéz megmagyarázni. Alighanem azért vonzódom, mert egyszerűen szeretem Jézus történetét. És nagyon jó ötlet, hogy Halász Judit mondja el. Szeretem a hangját. Jóember-hang. Olyan, mintha mesélne, csak nekem.

Vasárnap Én még ennyit, mint ma, évek óta nem aludtam. Lehet, hogy a tél beállta miatt van. Vagy attól, hogy van egy ember, akivel végre tudok aludni. Akivel nem kell „valamit csinálni”, programokat kitalálni, mindenáron, hogy úgy tegyünk, mintha történne valami. Sose fogok rájönni, mitől van az, hogy egyedül nem tudok enni és aludni. Volt olyan hét a nyár végén, hogy négy nap után vettem észre, hogy semmit nem ettem, és lassan elpusztulok. Most már ott tartok, hogy mivel naphosszat nem eszem, vagy éppen csak pár falatot, este is csak keveset tudok, mert valahogy nem megy belém az étel. Csoda, ha négy óránál tovább tudok aludni, ha egyedül vagyok. Kell, hogy legyen a közelben valaki. Még álmosan sem alszom el, csak szinte hajnalban. Olyan, mintha azért virrasztanék, mert egyedül nem érzem magam biztonságban. Ennek persze megvannak a következményei: például megmértem magam, és több mint húsz kilót fogytam augusztus vége óta. Az sok. Biztos egészséges is, bár ma tüzetesen megvizsgáltam magam, és azt láttam, hogy testem egyes részei olyanok lettek, mintha hirtelen megöregedtem volna. Nem mintha hiú lennék, de a nagymamám már aggódna, ha élne.

Kora délután elmentem dolgozni, aztán szaladtam Milosért, aki már jól van, de még ráfér egy kis pihegés, de amúgy is kedden kell az orvoshoz visszavinni, hogy óvodába mehessen.

Este, nyolc után a fürdés idejére véletlenül nyitva felejtett mesecsatornán, hogy egy mangás - az egy japáni rajzfilm-műfaj, ami erősen épít az emberekben nyilván lappangó pedofiliára - filmben egy kislányt üldöz valami mutáns óriáspatkány. A kislány öltözetéhez természetesen hozzá tartozik, hogy miniszoknya-félét visel és combig érő harisnyát. És honnan máshonnan mutatassák gyakran, mint alulról „fényképezve”, hogy jól látszódjon a harisnyája és a bugyija. Ezt vélhetően kicsi gyerekek nézik, meg persze nagyobbacskák is. A férfiak többsége gyárilag kedveli a harisnyába bújtatott lábakat - ez állítólag atavizmus, vagyis azért van, mert régen a nők lába is igen szőrös volt valaha, és erre tudat alatt visszavágyunk, bár ez szerintem kicsit hülyeség -, és természetesen igen fiatal kora óta kedveli alulról nézni a nőket, na de azért abban van valami beteges, ha kislányokat öltöztet így föl egy rajzfilmgyártó gépezet. Aki fölnőtt létére sokat néz ilyeneket, és netán nagy örömét leli a mangapornó oldalakon való kutakodásban, jó, ha megnézeti magát egy pszichiáterrel. (Azoknak, akik kevésbé ismerik az internet mélyét: a mangapornó oldalakon rajzolt képeket látni, melyeken ádázul közösülnek erotikus módon fölöltöztetett kislányokkal, akik többnyire valami kínban vannak közben, mert például össze vannak kötözve, meg vannak bilincselve, a testül át van szúrva, például horgokkal, valami szörny kutat a testnyílásaikban csápokkal, vagy, mondjuk rettenetes méretű szerszámok hatolnak beléjük. Gyakori az orális közösülés mutatása, „természetesen” a kislányok közötti leszbikus ölelkezés, valamint a számomra teljesen értehetetlen módon oly elterjedt, ondóval jó vastagon terített arcábrázolás, meg effélék. Mindez azt mutatja, hogy a rejtőzködő torzulások nincsenek is olyan mélyen elrejtve bennünk, és igen elterjedtek a férfinépességben, hiszen tömeges igény mutatkozik ilyen képekre.)

Mindenesetre kénytelen voltam kikapcsolni a televíziót, és betenni a Tom és Jerryt. (Hogy mennyit változott a világ: volt idő, amikor ezt a sorozatot tiltottuk ki az öcsémmel a lakásból, indokolatlan brutalitás miatt.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön honnan tiltaná ki a Népszava munkatársait? (ti. lapunk egyik újságíróját kitiltotta Kondor Katalin egy nyilvános eseményről)”: A szerkesztőségből. Mondanám, ha mernék tréfálkozni ilyesmikkel. Egyébként meg sehonnan sem, mert egyszerűen nem létezik, hogy egy újságírót ki lehet tiltani valahonnan. Egyáltalán nem gondolom, hogy Magyarországon teljes és tökéletes a sajtószabadság, de ha odáig jutunk, hogy az újságíró az újságírót dobatja ki, akkor azzal az egész szakmát szégyeníti meg. Önmagát is. Igaz, nem először. És lassan el kell gondolkozni egy másik jelenségen is: azok a szereptévesztő újságírók, akik szabadidejük jelentős részét kollegáik följelentgetésével töltik, nem tévesztettek-e szakmát is.

November 17. (csütörtök) A kedves érdeklődőknek: Milos tegnap este már sokkal jobb állapotban volt, mint az utóbbi napokban. Mindenesetre erre utalt, hogy inkább játszani meg ugrálni volt kedve, mint csöndesen ücsörögni. Néha persze idegesíti az embert, ha a gyereke egész nap meg se áll, és folyamatosan aggódik, hogy mikor minek megy neki, mikor esik el - pláne, ha már volt vele kórházban fejsebbel például -, de sokkal aggasztóbb, szomorúbb, ha egy ilyen energiabombához hasonlatos kölyök egyszercsak lecsöndesedik, és bágyadtan üldögél, legföljebb a mesére figyel. Talán most már szépen kilábal.

A nap legborzalmasabb élménye az volt, hogy belekeveredtem egy csúcsforgalomba - el kellett mennem az öcsémékhez egy inhalálóért -, és amíg átvergődtem a városon, húsz perc helyett majdnem egy óra volt. Egyszer ki kellene számítani, hogy egy útakadály, baleset, vagy éppen bomba miatti lezárás mennyibe kerül az embereknek. Hány tízezer órába és hány százmillióba? Vélhetően rettenetesen magas számok jönnének ki. Az idegrendszer károsodását nem tudom, hogyan lehet mérni. Bár egy pillanatig se hiszem, hogy dilettánsok rendezik a forgalmat, biztosan ki lehetne egy olyan rendszert kialakítani, amelyik úgy működik, hogy amikor egy bizonyos útvonal elzáródik, automatikusan másfelé terelik a forgalmat. Mert a legnagyobb baj az - vélhetően -, hogy az emberek annak ellenére a megszokott úton mennek tovább, hogy az teljesen bedugult. Az az érzésem, hogy itt megint nem használjuk ki a technikai lehetőségeket. Például biztosan lenne olyan megoldás, hogy távirányított terelőtáblákkal lehetne terelni a forgalmat.

November 16. (szerda) Reggel rohantam a szerkesztőségbe, hogy hamar megcsináljak mindent, mert délelőtt Wanda vigyázott Milosra, hiszen a mamája dolgozott, és délután egyre vissza kellett érnem. Horváth Pista és Kis Zoli átvette a munkámat, így el tudtam menni. (Egyébként jellemző a szerkesztőségre, hogy még hárman jelezték: nyugodtan hagyjak ott mindent, dolgoznak helyettem.)

Végül fél kettőre vissza is értem Szentendrére. Kicsit még beszélgettünk Wandával, aztán jött érte Öcsike. Milos köhögése kicsit csillapult, inkább csak taknyos volt. Mindig csodálom, hogy egészen kicsi kora óta tökéletesen tud orrot fújni, és a gyerekek többségével ellentétben hajlandó is erre. Sőt: addig nem nyugszik, amíg tökéletesen ki nem tisztul az orra. Kissé bágyadtnak találtam, de nem volt láza. Ahogy gyógyul, egyre nagyobb a mozgásigénye, amit persze megpróbáltam visszafogni. Nem könnyű arra rávenni, hogy egy takaró alatt ücsörögjön velem, ha ő ugrabugrálni akar. De azért jól megvoltunk. Az volt a legaranyosabb, hogy - talán a kakaótól - fájni kezdett a hasa, és kérte, hogy tegyem rá a kezemet. És öt perc múlva el is múlt. De mondta, hogy hagyjam csak ott a tenyeremet. Ezért aztán így ültünk egy órán át.

November 15. (kedd) Hajnalban elmentem a bankba, hogy átutaljam az APEH-tartozásomat. A szívem megszakad ilyenkor, olyan fukar leszek. Aztán átmentem az orvosi rendelőbe, hogy beutalót kérjek teljes vérképre. Egyrészt a Vérellátó kérte, hogy nézessem meg magam, mielőtt újra ferezisre megyek, másrészt a szerelmem, hogy mielőtt elutazom Srí Lankára, nézessem meg, mitől van néha lázam. Bár amúgy teljesen jól vagyok, és szerintem ezek a jelenségek nem betegségtől, hanem a stressztől mutatkoztak, igaza van. Utána elmentem patikába, meg boltba Szentendrén, hogy vegyek ezt-azt Milosnak. Ha keveset is, kicsit voltam nála. Már nem volt láza, de még mindig csúnyán köhög. A szerkesztőségben jól ment minden, kitűnő írások érkeztek. Más bajom nincs is, csak az, hogy nem tudom, mikor jelenhetnek majd meg. Estefelé még meglátogattam a szerelmemet, aztán hamar hazajöttem, mert persze dolgoznom kellett. Viszonylag hamar, már éjfél után végeztem.

November 14. (hétfő) Reggel telefonált Milos mamája, hogy mindenképpen dolgoznia kell, Ádám - a testvére - pedig csak dél körül érkezik. Értekezletre kellett volna mennem, de telefonáltam Horváth Pistának, hogy most nem tudok. A kicsi fiam bágyadt volt, de azért vidám is, játszottunk, néztük a meséket. Nem mintha az lenne a legtartalmasabb dolog, de legalább nem ugrált. Aztán jóval dél előtt megjött Ádám, én pedig kimentem Milosnak kalácsot venni, mert azt kívánta.

Bementem a szerkesztőségbe. Kicsit sokáig dolgoztunk, mert a délutáni parlamenti dolgokra reagáltunk, de megérte. (Két napja fiatalítottunk a rovatomban. Mostantól nálunk dolgozik Várkonyi Tibor, aki az ország egyik legjobb újságírója. Mindent tud erről a szakmáról, és nem csak azért, mert nyolcvan körül jár. Szász Pista viszont sajnos betegeskedik. Nem halálos, csak a lába fáj valami ideggyulladástól, és napok óta nem javul. Attól szenved mégis legjobban, hogy nem tud bejönni.)

Horváth Pista értetlenséget jelzett az egyik naplóbejegyzésemmel kapcsolatban, amelyből az világlott elő, hogy nekem milyen fontos, hogy gyorsan végezzek a szerkesztőségben. Mondtam, hogy mint mindenben, ebben is a profizmus jele számomra, ha valaki gyorsan dolgozik. Szeretek olyanokkal együttműködni, akik nem affektálnak, nem magyarázkodnak, nem hárítanak, hanem ha kapnak egy feladatot, akkor gyorsan dolgoznak - éspedig a munkafolyamat minden pontján. Ha tehát mondjuk fél tizenkettőkor megkérek valakit arra, hogy írjon valamiről, akkor szerintem azzal akkor is el lehet készülni, ha közben az embernek más dolga is van. Ez persze nekem elemi érdekem - de ez más kérdés. Hiszen, ha fél éve nem tudok két szabad napot kivenni, akkor legalább délután legyen több időm. Arról nem is beszélve, hogy külön pusztító stressz az, hogy sose tudom, mikor végzek. Azért az mégsem mindegy, hogy kettőkor, vagy hat felé, mint ma.

Munka után hazajöttem, és nekiálltam dolgozni. Mert ugye valamikor el kell olvasni a beérkező kéziratokat is.

Milos állapota estére se nagyon javult, legalábbis eléggé köhögött, amikor beszéltem vele.

November 10-13. (a hét vége)

Sajnos a hét végén egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam ide semmit bejegyezni. Az az igazság, hogy ki kellett pihennem magam, mert egyszerűen kezdtem összeesni. Végülis május óta dolgozom megállás nélkül, állandó stresszben, hétvégén sem tudok aludni, mert bármilyen is jó az gyerekekkel, sajnos kora hajnalban kelni kell. Eredetileg úgy volt, hogy el kell mennem vidékre dolgozni, de aztán mégse mentem. Úgy gondoltam, hogy most nem hozom el a gyerekeket, mert nem csak aludnom kell, hanem tartozom is néhány munkával. Így aztán a pihenésből nem lett sok, bár néha a szerelmemmel a kialvás határáig jutottunk. Az is valami.

A hét vége csütörtökön kezdődött. A nap legfontosabb eseménye az volt, hogy Szigetmonostoron a klubházban - Kovács Attila meghívására, akivel együtt dobolunk - Avram Cyrill verseit mondtam, aztán még pár novellát. Az volt az érdekes, hogy amikor előkészítettem ezt az estet, belelapoztam nagyon régi - 1979-táján megírt - történetekbe is, és valahogy kedvem támadt azokból fölolvasni. Ezek az Apokalicka című, soha el nem készülő könyvemből valók, amelynek részletei megjelentek a Kutyabajok című antológiában, 1987-ben. Rövid, meglehetősen brutális novellák, többnyire a persze nem létező, de rettenetes fiaimról szólnak. Maga a könyv 365 darabból állna, ha valaha is befejezném.

Persze féltem, hogy senkise jön el, pláne, hogy a szerelmem is velem volt, bár finoman fölkészítettem arra, hogy ilyesmi is előfordulhat. De nem baj, annak is megvan a haszna, ha kínos helyzetekben, égés közben lát. De végülis, ha nem is sokan, éppen annyian jöttek el, ahány embernek meghitt körülmények között lehet mesélni. Persze nem tudom, menyire volt meghitt, mindenesetre utána a hallgatóim jelezték, hogy nagyon megrázó volt az egész. Jól el is fáradtam.

Péntekre virradóan Tahiban aludtunk, késő reggelig. Nem mentem dolgozni, mert szerencsére volt helyettesítőm, de nem is bírtam volna. A szerelmem délután tanított, én meg fölmentem Tamarához, hogy ne maradjak a hét végén gyerekem nélkül. Marci aludt, de Tamara jelezte, hogy ha fölébred, el kell vinni orvoshoz, mert fölszúrták a fülét. Sokat beszélgettünk, aztán Marci föl is ébredt. Szeretettel volt irántam, de látszott rajta a fáradtság. Kicsit játszottunk, ami többnyire abból állt, hogy mindenfélét mutogatott nekem, aztán nézette velem a mesét. Hamarosan elindultunk az orvoshoz. Tamara szerint közel volt, mondta, hogy csak vigyem el, visszakocsizza Marcit. Persze megvártam őket, mert én igen távolinak találtam a rendelőt, aztán elmentünk még patikába is.

Szombaton megint jó későn ébredtünk. Aztán elmentünk a piacra vásárolni meg lángost enni. Aztán összeraktunk egy ágyat. Aztán ebédeltünk. Aztán pihengéltünk, és általában egész délután nem csináltunk semmit. Nem tudom, mikor volt ilyen az utolsó hónapokban. Estére persze már eszembe jutott, milyen tartozásokat felejtettem el, és neki is álltam dolgozni. De azért ez egy nagyon jó nap volt.

Vasárnap, mindjárt dél után sajnos már be kellett mennem, dolgozni. Nem tartott sokáig, de az kifejezetten nyomasztott, hogy négykor már sötétedik. Amikor végeztem, szaladtam Tamarához, hogy elhozzam Szonját és Edét, akik ott aludtak. Marci úgy tűnt, kicsit jobban van. Találkoztam még Andris mamájával és papájával is, bár éppen csak pár percre, mert siettünk. Milost a mamája Wandához hozta, mert el kellett mennie a Vörös Sátorba. Milos kicsit köhögött, megpróbáltuk visszatartani az ugrálástól és a rohangálástól, de így is belázasodott. Aztán megjött a mamája és hamar elvitte, én meg jöttem haza. Remélem, nem lesz nagyobb baja.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mire kérne nemzeti garanciát?”: Mindenekelőtt belevenném, hogy a pogi árát semmiképpen le lehessen emelni, valamint a túrórudiét sem, a kicsi fiam miatt. (Meg az ráadásul még hungaricum is!) Ezen kívül azt, hogy csak karácsonytól újévig lehet hó, és ha az időjárás nem akar engedelmeskedni, akkor ki kell rúgni az országból. De komolyan: egy olyan országban, ahol például a törvények ellenében állíthat turult a törvények őre nagy ellenzéki támogatással, ott miről beszélünk?

Állati dolgok

Pár hónapja valahol azt írtam, hogy amennyiben a kormány be meri tiltani a petárdázást, és az indoklásban az állatok jogaira is hivatkozik, akkor a koalíció nagy eséllyel számíthat a szavazatomra. A múlt héten kijött a hír, hogy betiltják, ám sajnos a belügyminiszter nem túl részletes indoklásában az oktalan lényekre nem utalt, de talán még lesz rá alkalma. Feltéve persze, hogy a kormány számol azzal, hogy vagyunk itt pár tízezren, akik fölháborítónak és embertelennek tartjuk azt, hogy a falvainkból és a városainkból karácsony után kimenekülnek a madarak, és január közepéig vissza se mernek jönni, szilveszter környékén megvadult kutyák és más jószágok űzött vadként rohangálnak az utcákon és a határban, és köztük a nagyobb testűek - például a marhák - baleseteket is okoznak. Vagyunk itt pár tízezren, akik nagyon is elképzelhetőnek tartjuk, hogy az állatkínzásnak ezt a minősített esetét igenis az állatok jogaira hivatkozva tiltsák be.

Tudom, hogy most némelyeknek csalódást okozok, de be kell vallanom, nem kedvelem különösebben a kutyákat, a macskákat se szeretem, csakis üzleti kapcsolatban állok velük: én etetem őket, ők meg védik a házamat az emberektől meg az egerektől. Nézni, figyelni szeretem az állatokat, különösen a madarakat és a lovakat. Ennyi. Mentségemre: az emberek jelentősebb részétől is irtózom. A petárdásoktól kifejezetten.

Mégis azt gondolom, hogy minden lénynek jár a szenvedéstől mentes méltóság, akkor is, ha mi szerfölött vidámak vagyunk, mert például valami hülye oknál fogva szeretünk pukkanásokkal örvendezni az idő múlásán, vagyis a felénk lopakodó pusztuláson. De mindegy, az ember talányos. Ki kell mondani: az állatok ne legyenek kiszolgáltatva az elemi tahóságnak és bunkóságnak, ami különösen Szilveszter táján, valamint szép nyári szülinapos estéken országol itt.

Azért is fontos ez, mert régi tapasztalat, hogy a hatalom szinte minden kultúrkörben úgy bánik az emberekkel, mint a nép az állataival. Egy bátor, szavazatra érdemes kormány ezt jelzésértékkel meri beépíteni egy olyan törvénybe, amelyik végülis, lemeztelenítve egy bizonyos erőszakfajta tiltásáról szól.

A szavazófülkében persze bajban leszek, ha csakugyan ennek alapján döntök, mert a Fidesz erre csak az bírta mondani, hogy a „luxusbaloldali kormány" érzéketlen az emberek valódi problémái iránt, mert az nem a petárdavásárlás. Hát ez bizony kevés, kevesebb, és siralmasabb, mint a kormány lépése, ha az állati jogokra (még) nem is mer hivatkozni.

November 9. (szerda) Elindultam időben, de éppen akkor, amikor a fővárosba értem, Wanda rám telefonált, hogy a Művészeti Alapnál van, és most kell beadni a képeit zsűrizésre, de elkövette azt a hibát, hogy a legjobbat otthon felejtette. Természetesen megfordultam, rohantam vissza Szentendrére. Öcsi testvére segítségével sikerült bejutni a házba, meg is találtam a képet, és vágtattam vissza a városba. Szerencsére jók voltak a forgalmi viszonyok, így hamar odaértem, ahol Wanda várt. Kicsit idegesített közben, hogy senkit nem tudtam elérni, hogy képviseljen az értekezleten. Végül aztán Kis Zoli lett a kiválasztott. Amúgy a végére még oda is értem.

Elég gyorsan ment minden, bár rossz kedvem volt egész nap - gondolom valami front járt a közelben. Hazafelé vásároltam, itthon pedig beültem a kádba, ahol kiolvastam két újságot, mire kedvem lett kiszállni.

November 8. (kedd) Reggel mostam, takarítottam, sehogyse bírtam elindulni. De aztán valahogy mégis beértem az utolsó pillanatban. Eleinte úgy nézett ki, hogy mindennel hamar elkészülök, de aztán mégis úgy, hogy mégse, a végén meg mégis. A munkámban egy kicsit az idegesítő, hogy soha nem tudom, mikor jöhetek el a szerkesztőségből. Vagyis: nem lehet megmondani, hogy például fél háromkor fejezem be a tördelést, vagy, mondjuk ötkor. Ami nem mindegy, ha például találkozni akarok valakivel. Persze mit akarok, ilyen a napilap. A publicisztika rovat, még ha igyekszik is a napi eseményekre reagálni, a nagyobb írások tekintetében jól előkészíthető. Vagyis reggel szinte száz százalékra tudom, mi lesz a nagyobbik írás, és mi lesz alatta. Az már kevésbé számítható ki, hogy mi történik például a parlamentben, vagy a választási kampány eseményein. Egy fölszólalás, egy megjegyzés, egy incidens még azt a tervet is megváltoztathatja, amiben a lapindító értekezleten megállapodtunk. Sokszor magán az értekezleten döntünk úgy, hogy megvárunk egy előre látható eseményt, amiről aztán vagy írunk, vagy nem, attól függően, hogy elhangzik-e vagy történik-e valami. De arra is föl kell készülni, ha nem, hiszen a lapban nem jelenhetnek meg üres felületek, tehát kellenek tartalék írások. A nagyobb olvasmányok tekintetében ezek természetesen nagy számban állnak rendelkezésre - rendszerint egy hétre előre -, ám a kicsikből kockázatos dolog tartalékokat képezni, hiszen azok hamar elévülnek, és esetleg nem jelennek meg. Bár az újságírók többsége ezt fegyelmezetten tudomásul veszi, ha gyakran előfordul, akkor kedvszegő lehet. Mivel a lap munkatársai nem a beosztottaim - hála Istennek egyébként -, egy kicsit szívességkérő pozícióban vagyok. Ha viszont gyakran előfordul, hogy kérek, valaki komolyan dolgozik, hogy teljesítse, aztán mégsem jelenik meg, amit írt, akkor később már nem könnyű kérni.

Időben végeztem, aztán elmentem a szerelmemmel és a kicsi lányával vásárolni, aztán vacsoráztunk, aztán hazajöttem és többnyire Dáviddal és Zolival kommunikáltam a legkülönfélébb internetes technikákkal.

November 7. (hétfő) Csak most, hogy leírtam ezt a dátumot, jutott eszembe, hogy ez életem hosszabbik részében mekkora nagy ünnep volt. És milyen unalmas! Különféle okok miatt azóta se sikerült megszerettetni velem az ünnepeket - mert most meg már a túlmozgalmasság, az állandó hisztérikus feszültség unalmas. Kár. Az is érdekes, hogy bennem már semmiféle érzelmet nem okoz, ha erre a régi ünnepre gondolok, és vélhető, hogy már van olyan generáció, amelyikben November hetedike, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója már az égvilágon semmit nem jelent. (Tegnap beszélgettünk a szerelmemmel arról, hogy ki kire szavazott, és kiderült, hogy ő az első szabad választáson még nem is volt jogosult.)

Amúgy a nap szépen, rendesen telt. Értekezlet, munka, sok-sok olvasás. Időben végeztem, aztán szaladtam haza, mert nagyon sok dolgom van itthon. Például két órámba telt, mire összepakoltam, amit a gyerekek széthordtak. Ki kell valamit találni, hogy miképpen lehet őket rávenni a rend fönntartására. Könnyebb lenne az életem.

Az este azzal telt, hogy megpróbáltam összeállítani egy műsort csütörtökre, amikor Szigetmonostoron mondom a saját szövegeimet, este hatkor. Elolvastam régi novelláimat is, és meglepetésemre találtam olyanokat, amiket meg lehetne mutatni.

November 6. (vasárnap) Hajnalban Milos mindenkit fölébresztett. Próbáltam ellenállni, de amikor megjelent meztelenül, hogy hol a ruhája, természetesen kénytelen voltam fölkelni. Onnan meg már nincs visszaút az ágyba. Jó nagyot reggeliztünk, aztán a gyerekek viszonylag kulturáltan játszottak, én meg dolgoztam egy kicsit.

Aztán elindultunk, visszavittem Szonját És Edét Wandához, kicsit beszélgettünk. Milos természetesen nem akart eljönni. Aztán rávettem, és a mamája munkahelyére vittem.

Rendkívül gyorsan végeztem a szerkesztőségben. Igyekeztem, mert bejött hozzám a szerelmem, és nem ott szerettük volna eltölteni a nap hátralevő részét. Nem is ott töltöttük, és boldogok voltunk.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Kit hívna meg és miről beszélgetne vele, ha műsorvezető lenne?”: Meghívnám  például  Fiala Jánost, Neumann Gábort, Szilágyi Jánost, Pikó Andrást, Győrffy Miklóst, Rózsa Pétert, Szénási Sándort, akikkel szerettem rádióban együtt dolgozni egy - számomra legalábbis - kedves időszakban, aztán magukra hagynám őket, és a hallgató észre se venné, hogy én nem nyökögök meg dadogok köztük. Ja, és Csiszár Jenőt is meghívnám, bár vele soha nem dolgoztam, de nagyon szerettem a műsorait, és hiányzik nekem.

November 5. (szombat) Nem túl sokáig hagyott aludni a kicsi fiam, de azért szinte kipihenten ébredtem. Hamar reggeliztünk, aztán játszottak egy kicsit - fura is volt, hogy nem akarnak mesét nézni -, aztán elmentünk vásárolni. Hogy mi mindent kellett megvennem, azt föl se sorolom, de így jár az, aki három gyerekkel boltba merészkedik. Hazahoztuk a zsákmányt, aztán elindultunk a játszótérre. Szinte jó idő volt, így önfeledten építhettek homokvárat, hintázhattak, görkorizhattak, biciklizhettek. Szonjával pingpongoztunk, aztán tollasoztunk is. Kicsit zavart a szél, mert például az pingponglapda időnként megállt a levegőben, és leesett. Edével bokszoltam, mert kesztyűt is hozott. Nem sokat tudtam tanítani, mert még fél megütni.

Úgy volt, hogy megyünk dobolni, de ez elmaradt, mert a kicsi fiamon látszott, hogy egy hét után most már rá kell kényszerítenem arra, hogy kakiljon. Rosszkedvű, szomorú volt, amit Ede is észrevett a kertben. De mivel hiába könyörögtem, hogy kuporodjon le, kénytelen voltam kúppal megindítani a folyamatot. Borzasztó volt, rettenetesen sírt, de végül megértette, hogy jót akartam neki. Valamit ki kell találni, mert ez most már rendszeresen így megy, és ez nem tehet jót. Sem az egészségének, sem a lelkének. Amint túl voltunk a dolgon, azonnal fölszabadult, vidám lett.

A nap hátralevő részében hatalmasat ebédeltünk, vagyis inkább estebédeltünk. Aztán rajzoltak, játszottak.

Annyira elfáradtak, hogy kilenc körül, amikor a lefekvés után még mesét néztek, bementem megnézni őket, már mindhárman aludtak.

November 4. (péntek) Be kellett mennem, mert Szász Pista lába nem működött rendesen, és az orvos parancsba adta neki, hogy feküdjön pár napot. Sebaj, inkább pihenjen, mint hogy aztán élete végéig sántítson. Az a legérdekesebb, hogy nem is csinált semmi olyat, ami miatt fájhatna a lába, nem korcsolyázott, nem mászott hegyet, nem ugrott le szalmakazalról, noha ilyesmikre bármikor hajlamos, csak volt egy rossz mozdulata.

A munka jól ment, igyekeztem, mert kellett menni Milosért az óvodába. Végülis annyira profik voltunk, hogy miután Csilla mindent megoldott, mire odaértem, a tördelésnél már mindösszesen hat percet kellett foglalkoznom az oldalammal - ez rekord. Egyszer majd eljutunk odáig, hogy mire leérek, már csak a kinyomtatott oldalakat kell átvennem.

A baptista szeretetszolgák telefonáltak, hogy már megvan a repülőjegyünk is Srí Lankára

Milossal nagyot vásároltunk az óvoda melletti boltban. Volt benne mindenféle rémálom-szerű. Nem volt hajlandó beleülni a gurulókosárba, hanem az oldalán szörfözött. De ahhoz meg már elég nehéz, hogy a kanyarban fölborítsa. Ahhoz meg a taliga nehéz, hogy ez jót tegyen a gyereknek. Így aztán nagy figyelemmel kellett közlekednem. Viszont, hogy nehezedjen a terep, folyamatosan csöngött a telefonom. A zajban alig hallottam. Öt perc múlva elöntött a víz. Pont akkor, amikor Milos elhatározta, hogy amennyiben nem veszek neki valami nyalókát, akkor ő bújócskát játszik. Nem vettem neki, és ő meg komolyan gondolta. Épületes látvány volt, ahogy a kocsival kergettem. De azértse vettem neki, mert egyrészt utálom, másrészt ne zsaroljon. Végül élve kijutottunk - persze elhatároztam, hogy ezentúl megfosztom a közös vásárlás meghitt, életre szóló élményeitől.

Aztán Wandához hajtattunk, aki megint föltűnően szép volt - mint kiderült, fodrásznál járt. Kicsit beszélgettünk, aztán jöttünk tovább a gyerekekkel. Valamiért mindannyian rettenetesen álmosak voltak, így vacsora után fürdésre se lehetett rávenni őket, és hamarosan elaludtak.

Én meg nekiálltam dolgozni, mint rendesen. Közben elég rémisztőt éltem át. Cseteltem a szerelmemmel, és nála egyszercsak nagy pukkanás volt, és elkezdett ömleni a víz a gázkazánból. Túltöltődött és kioldott a biztonsági szelep. Ettől még én is megrémülnék, pláne borzasztó lehet nézni, ahogy mindenre ömlik a víz, megállíthatatlanul. Végülis rokoni segítséggel a dolog megoldódott, de én abba gondoltam bele, hogy mi van akkor, ha békésen beszélgetünk, és valami nagy baj történik vele, én meg itt vagyok három alvó gyerekkel, és lehetetlen itt hagyni őket, sehogyse tudok segíteni. Praktikusan persze mindegy, hogy hány kilométerre vagyunk, mert ha nem harminc lenne köztünk, hanem csak három, akkor se tudnék menni.

November 3. (csütörtök) Reggel Milos vidáman kelt, heverésztünk egy kicsit, aztán hagyta magát orvossággal becsöpögtetni, evett is. Kicsit nézhetett mesét, de meglepő módon akkor hagyta abba, amikor azt mondtam, hogy elég. Az úton el-elaludt, de mindig nevetve ébredt. Az óvodában egy percre se marasztalt, szemmel láthatóan jól érzi ott magát.

A szerkesztőségben szokatlanul gyorsan, mondhatni ütemesen ment a munka, mindennel hamar elkészültem. Szász Pista, az én pótolhatatlan helyettesem szépen lesántult, alighanem kezelésre szorul majd.

Aztán elmentem a szerelmemhez, onnan meg együtt mentünk a kicsi lányáért az óvodába. Most először találkoztam vele. Visszafogott, de azért nagyon kedves volt velem. Hazamentünk, és vacsoráztunk. Jól elvoltunk, de nem maradtam sokáig, mert igen sok írnivalóm gyűlt össze.

Itthon fölhívott Zsuzsa nénikém - anyám húga -, akivel régen beszéltem. Havonta úgy egyszer szoktunk, de akkor másfél órát is telefonálunk. Aggódik értem, és meg is értem.

November 2. (szerda) Tegnap este Milost átvittem a mamájához, mert már régen nem látta, és vele akart aludni. Így aztán reggel értük mentem, hogy kórházba induljubk, ahol visszaélve szerelmem kedves ismerősének segítségével, sikerült megmutatnunk Milos fütyijét egy szakavatott orvosnak. Egy csekélyke fitymalenövésről volt szó. A megmutatásból meg az lett, hogy Milos rendkívül bátran az asztalra feküdt, a doktor megvizsgálta a hasát, megállapította, hogy régen kakilt, aztán megkérdezte, hogy most, azonnal megcsinálja-e. Mivel mi beleegyeztünk, tett egy követhetetlen mozdulatot a kezével, és már végzett is azzal, amivel mi - és főleg Milos mamája - évek óta kínlódik. (Ezt most csak azért írom le, hogy ha valakinek ilyen gyereke van - márpedig majdnem mind ilyen - azonnal fogja meg, vigye el egy szakemberhez, mert teljesen értelmetlen otthon piszkálgatni, kellemetlenkedni a gyereknek.) Persze fájt neki, de a legjellemzőbb mondata mégiscsak az volt, amikor sírva kijött, hogy inkább egy doktornénit szeretett volna.

Aztán átvittem őket az öcsémékhez, én meg szaladtam a szerkesztőségbe. Egészen elképesztő módon már este volt, mire szabadultam. Siettem Milosért, mert a mamája dolgozni ment, a gyerekre Szonja vigyázott - az öcsém lányát is úgy hívják, mint Wandáét, vagyis az unokámat.

Milos az úton elaludt, azt hittem, megint nem tudom fölébreszteni, de aztán magától ébredt. Nagy harcban voltunk, mert nem akart kamillában, lavórban fürödni, így kénytelen voltam az egész gyógylevet a kádba önteni. Kicsit ücsörgött benne, aztán lefürdettem, és persze hátravolt még az a jelenet, amikor a fütyijét öntöm le gyógyszerrel. Volt nagy cirkusz és hadakozás, de persze én győztem. (Föl kellett hívni Edééket, hogy elújságolja, hogy már megint milyen bátor volt az orvosnál.)

November 1. (kedd) A mai se volt valami sűrű nap. Mondhatni, az égvilágon semmi lényeges nem történt. Persze elmentünk sétálni, de Milos nyűgös volt, nem akart száz méternél többet gyalog megtenni. Persze vittem, a karomon. Ilyenkor abból indulok, ki, hogy ugyan nem teszek jót a nevelésében, másrészt viszont már nem sokáig vihetem a karomon. Jó az, és hamar elmúlik.

Ebédre zöldborsó-főzeléket kért, de letagadta, amikor elkezdtünk enni. Ezen nem nagyon csodálkozom, mert ilyen rosszat még soha életemben nem főztem. Én se bírtam megenni.

Érdekes volt, hogy hosszasan épített egy lego hajófélét, amin emberkék ültek. De leejtette, összetört. Tőlem követelte, hogy építsem meg újra, de pontosan ugyanúgy nézzen ki, mint az eredeti. Így aztán kénytelen voltam az utasításai szerint cselekedni, és meglepetésemre úgy fél óra alatt sikerült a rekonstrukció. Ez azt mutatja, hogy milyen jól képes együttműködni, sőt munkát irányítani.

Október 31. (hétfő) Nem mondhatnám, hogy valami izgalmas életet éltünk az utóbbi két napban, de nem is baj, mert közben szépen meggyógyult. Persze sétáltunk, vásároltunk, de többnyire a szobában játszottunk vagy filmeket néztünk. Most a kedvenc játéka az autós ütközés. Én elindítok egyet, ő pedig megpróbál karambolozni vele. Többnyire sikerül is eltalálni, ami szép teljesítmény két méterről. Nem mondom, hogy ez egy épületes játék, de jól elvagyunk vele.

Ma reggel elmentünk Szentendrére, mert a gyerekorvosunk ott ügyelt. Nagyon szereti Milost, és most is, szinte elérzékenyült, annyira aranyos és bátor volt. Kevés gyerek megy be úgy egy rendelőbe, hogy maga emeli a ruháját és tartja oda a mellkasát hallgatózásra, nyújtja a nyelvét, odatartja a fülét, de még a fütyijét is hagyja megvizsgálni. És közben lelkesen dumál. A doktornő még arra is emlékszik, hogy Milos Sütibaba volt kisebb korában, mert csakugyan süteményillatot árasztott.

Aztán sétáltunk egy kicsit a Bükkös partján a napsütésben, majd fölmentünk Wandáékhoz. Persze hiába mondtam, hogy ne ugráljanak, meg kergetőzzenek most az egyszer Edével. De nem ártott neki a mozgás. Sándorka megküldte azt a felvételt, amit Gizi kávézójában készített a felolvasásomról, meg a zenei kíséretről, amivel az együttesével tisztelt meg. Nagyon jó lemez, pláne a zene, mert azért magammal nem vagyok annyira elégedett. (Lassan készülök a következőre, ami Szigetmonostoron lesz, november tizedikén, csütörtökön, este hatkor.)

Itthon ettünk, dominóztunk, ült egy órácskát a fejemen meg a nyakamban, aztán lefektettem, és persze én is elaludtam vele. (A fürdést megúszta, mert nem volt víz. Bár szeret a kádban lenni, és csak néha nincs kedve. Akkor többnyire meg is engedem neki, hogy úgy feküdjön le, mert nyilván indokoltan nyűgös valamitől. Attól nem lesz semmi baja, ha kéthetente egyszer tartózkodik a víztől. Fogat persze mos. Sőt: naponta többször is, és mindig kétszer, kétféle fogkrémmel. A hazai fogkrémfogyasztásban jelentős tényező lett az utóbbi pár hétben.)

A fennmaradó csekélyke szabadidőm jelentősebb részében a szerelmemmel beszélgetek különféle technikai eszközökkel. És ez jó. Nem olyan jó, mintha együtt lennénk, de azért Isten áldja azokat, akik kitalálták az Internetet. Már egy hónapja vagyunk együtt, és már alighanem így is marad. Ma például hülye viccből szakítottunk, amitől aztán teljesen beborultunk mindketten. Ez is jó. Jó jel.

Október 29. (szombat) Azt leszámítva, hogy egy kicsit elmentünk sétálni, és vásároltunk, nem mentünk sehova Milossal. Megpróbálom nyugalomban tartani. Kap gyógyteát, propoliszt, inkább üljön az ölemben, mint hogy ugráljon. Legózunk, dominózunk, számolni tanulunk. Most például megtudta, hogy mi a telefonszám, és meg akarja tanulni mindenkiét. Nem is rossz ötlet. Végülis a visszafogottságnak meg is van az eredménye, mert az egész éjszaka alatt egyetlen egyet sem köhögött. Reggel ugyan taknyos volt, és köhintett néhányat, de ez semmi a tegnap reggeli állapotához képest.

Válaszoltam arra a kérdésre, miszerint „Mit tud felesége(i) nagyapjának múltjáról?”: Jól megfogtatok, mert fogalmam sincs. Bár, mintha az egyik feleségem egyik nagyapja tanító lett volna, és borzalmas irredenta verseket írt. A másik meg patikus. A másiké talán nyomdász volt, szociáldemokrata… nem is sorolom, mert a többire nem emlékszem. De majd ha lesz erre hivatal, úgyis kideríti. A kérdés persze az, hogy ha az ember töredelmesen bevallja a feleségnagypapákat, aztán aláírja, hogy éppen a nagypapák múltja miatt vált el, akkor kap-e a náciknál jól bevált kivételezettségi okmányt?

Október 28. (péntek) Sokáig aludtunk a szerelmemmel - ami persze ahhoz képest sok, ha az ember hat helyett, mondjuk nyolckor ébredhet. Annyira szeretnék egyszer - csak úgy - délután aludni. Egy kicsit. Most is alszom, akár már egy órácskát is a szerkesztőségben, a székemben. Sose gondoltam volna, hogy ilyesmire képes leszek.  De az nem az, hogy az ember lepihen a gyerekével, vagy pláne a szerelmével, és boldogan alszik, mondjuk ebéd után.

Most volt három jó napunk. Hogy legközelebb mikor lesz, azt el se tudjuk képzelni. De valahogy a Jóisten mindig segít. Komolyan rá gyanakszom. Végülis ennyi pörlekedés meg nyomorúság itán az is lehet, hogy egy pillanatra odafigyelt rám, és úgy ítélte, hogy még - persze csak most az egyszer - lehet valami jó nekem. És az már két ember! Nem is olya kevés manapság.

Délelőtt visszavittem az öcsém kocsiját, majd jó nagyokat tömeg közlekedve elmente az enyémért. Azt leszámítva, hogy az indulás után már a kapuban leállt a motor, és ezt még háromszor megtette velem a fogalom kellős közepén, minden rendben volt. (Visszamentem, és egy szerelő kijavította a hibát.)

Nagyon siettem, mert Milos mamája dolgozni ment. Hamar fölvettem a kicsi gyerekemet, és olyan érdekes dolgokkal ütöttük el az időt, mint postán pénzföladás - Milos természetesen szexuálisan erősen zaklatta a kisasszonyt, majd hasonló kalandok a patikában és a közértben. Mindenhol volt egy nő, akit az én gyerekem kinézett magának.

Ma nem hoztam Szonját és Edét, mert Milos még nagyon beteg - köhög -, és attól tartok, hogy ha ők itt lennének, megint egész nap birkózna meg kergetőzne, ami nem tesz jót a torkának.

Nagyon jól megvoltunk. Hatalmasat legózott, aztán hagytam mesét nézni. Szerencsére be se lázasodott.

Október 26. (szerda) Korán keltünk, elmentünk egy éjjel-nappali fénymásolóba, de korán végeztünk, így volt alkalmunk hajnali látogatást tenni a turulos emlékműnél. Nem mondom, hogy egy rettenetesen igényes pasi vagyok, de most meggyőződhettem arról, hogy bár az építési engedély, a tudatos polgármesteri törvényszegés, mert a szennyezett jelkép közterületi alkalmazása is nagy baj, de az is tragédia, hogy ilyen ronda szobrot bír kiizzadni Magyarországon a jobboldali néplélek. Nem tudom, most hogyan van, de régebben valami zsűri döntött arról, hogy valami megjelenhet-e egy parkban, avagy sem. Annak idején biztos visszaéltek ezzel és esztétikai okokra hivatkozva, valójában politikai tartalom, vagy személyes ellenszenv miatt nem engedélyeztek köztéri szobrokat, ám ettől még lehetne valami művészeti kontroll. Ráadásul, ha az állam nem is működik ezen a téren a tőle elvárható módon, vagy nem tudja érvényesíteni a közakarathoz közeli szempontokat, vannak a jobboldalon kiváló művészek, akiknek én adnék a véleményére. Például meg lehetett volna kérdezni Melocco Miklóst, aki végülis zseni, és egyáltalán nem bánnám, ha az ízlése rátelepedne az ország bizonyos pontjaira. Valahogy mindig baj van akkor, ha a művészet megítélésében előre tör a politikai szempont. Ez a turul éppen olyan brutálgiccs, mint az ötvenes évek sematikus kommunista műveinek döntő többsége. Vagy éppen a náci művészet nyomasztó termékei. Bár – merőben baloldali szempontból – van egy nagyon fontos hatása: ha egy gyerek, még ha nyilaskás is az apukája, belenéz a szemébe, akkor olyan félelmet érez, ami talán élete végéig leszoktatja a turulozásról. (Szász István szerint a kiváló, és egyáltalán nem baloldali Zsigmond Attila által vezetett Budapest Galéria zsűrizte és borzalmasnak, köztéri kiállításra alkalmatlannak találta a szobrot, de a polgármester erre azzal válaszolt, hogy egyrészt ezt nem vette figyelembe, másrészt nem fizette ki a zsűri tiszteletdíját. Ezek ilyenek.)

Október 25. (kedd) Megint lázas vagyok, és nem tudom, hogyan bírnám rávenni magam arra, hogy elmenjek egy orvoshoz. Pedig előbb-utóbb kénytelen leszek.

Viszont Milost látta orvos, gégész, és azt mondta, hogy kezelhető a betegsége. Remélem, lassan jobban lesz.

Csak egy mondat Kertész Ákos holnap megjelenő írásából, amit az előbb tördeltem be: "Ezért van, hogy mi egy ötvenhatos forradalomra emlékezünk, a jobboldal pedig arra az ellenforradalomra, amivel Gerő Ernő vádolt meg bennünket..." (Népszava)

Délután a szerelmemmel elmentünk Fábry Sanyi könyvbemutatójára. Hihetetlen tömeg gyűlt össze. Szerinte csak az történt, hogy meglepetésre mindenki eljött, akit meghívott. Jó nagy, vastag könyv, dévédével, ha csak azokat meghívta – mint engem is -, akik szerepelnek benne, az bizony sok ember. Én egy egész oldalt kaptam, amelyen értő módon elemzi népművészeti tevékenységemet, valamint a falusi társadalomban elfoglalt kitüntetett szerepemet. Persze ez annak idején megjelent a Hócipőben is. Abból meg az lett, hogy hamarjában lett Kapolcson egy kiállításom, aztán pedig sok tévéműsorban szerepeltem, mint szobrász, faragó népművész, vagy „érdekes ember”. (Ezt a kategóriát utálom a legjobban a szakmámban.) Sanyi egyébként aranyos volt, egyáltalán nem kommunistázott le. Azt szeretem benne, hogy még mindig meg tudja zavarni az, hogy sokan szeretik. (Mondjuk azt nem tudom, hogyan viselkedne egy olyan tömegben, ahol sokan utálják.)

Aztán elmentünk inni egy kávét, majd – tekintettel a szokatlanul kellemes időre, és arra, hogy talán utoljára volt ilyen jó ebben az évben - sétáltunk a Duna partján. Aztán az Articsókába mentünk, ahol Milán öcsémmel is találkoztunk, mert Fiala meghívta. Telt ház volt, én jól éreztem magam, bár egy kicsit megzavarta a műsort, hogy elromlott a légkondicionáló.

Még elmentünk Milánnal hamburgert enni a Szentendrei út elejére az éjjel-nappal büfébe, aztán hazahajtattunk. Azt hittem, hogy a láztól, a munkától meg az articsókázástól úgy elfáradok, hogy azonnal fekete ájulásba esek, de ehhez képest fél háromig virrasztottunk. Biztos jók voltak a fényviszonyok.

Október 24. (hétfő) Ma volt az első nap, amikor megállapítottam, hogy amikor ébredek, teljes sötétség van odakint. Igaz, még hamar világosodott. Az egész reggelben az a legjobb, hogy a szerelmem ébreszt, ilyenkor persze csak telefonon. Aztán leülök az olvasószékembe, és félkómában nézek magamból kifele, tíz percig, legalább. Ha van erőm, bekapcsolom a tévét, és megnézem a miskolci körzeti híradót. Elég megdöbbentő, hogy nálunk azt adják, de legalább Miskolcból jó vagyok. Vagyis Észak-Magyarországból. Aztán készítek kávét, kétszer egymás után, és lassan fölébredek.

Ma egyébként is rendkívül hatékony voltam. Milos mamája éjszaka esemesezett, hogy vigyem át a gyerek inhaláló készülékét. Átvittem, de előbb vettem a patikában bele való ásványvizet. Aztán még a védőnőhöz is bementem, egy papírt intézni. Nem sikerült, de haladunk. Még idejében értem a munkahelyemre. Értekezlet után találkoztam Cseke Gábor barátommal, aki meglátogatott a szerkesztőségben. Kicsit beszélgettünk. Érdekes, hogy mindösszesen másodszor láttuk egymást, de mégis olyan, mintha gyerekkorom óta ismerném. Igaz, nem sok olyan ember van a világon, akivel több dolgot hoztam létre közös internetes munkával, mint vele.

A munkával elég hamar végeztem, aztán elfutottam az öcsémékhez, ahol autót cseréltem - mert az enyém még mindig nincs kész: egy pedál és egy csavar hiányzik. Onnan elvittem egy bordásfalat Milos óvodájába, majd futottam Wandához, hogy ott vigyázzak a kisfiamra, amíg a mamája szülőin lesz az óvodában.

Szegény Milos nagyon meg van fázva, vagy ki tudja miért rekedt be, nagyon fura hangon beszél, de aranyosan. Jókat játszottunk, hintáztunk is. Időnként az ölemben pihent. Igen sokat ivott, evett is, de csak sajtot volt hajlandó. Remélem, nagyobb baj nélkül hamar meggyógyul.

Elfelejtettem ide tenni, amit a múlt héten válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön melyik híres magyar tárgyait árverezné el?”: Lassan a saját tárgyaimat, mert most kiderült, hogy mennyi áfát kell befizetnem, aztán megnéztem, mennyi van a számlámon, és meg sem közelíti azt, amire szükségem lenne most hirtelenjében. Pedig ott lehetne, csak valahogy nem jut el idejében. Ebből baj lesz, legalábbis késedelmi kamat. Jól keres az állam a hülyeségemen. És ez így megy negyedévenként, aztán februárban pláne, és az egésznek csak az az oka, hogy rossz minden konstrukció, ami az én takarékos mivoltomra és állampolgári felelősségtudatomra épít. Csakugyan kipróbálok egy internetes árverést. Kezdjük a gyerekkori hajfürtömmel.

Október 23. (vasárnap) Nagyon sokáig aludtam - ha jól emlékszem, kilenc után ébredtem -, aztán nekiálltam dolgozni, és ez bizony egészen addig tartott, amíg hamar el kellett indulnom a szerkesztőségbe, hogy odaérjek a délutáni értekezletre. De ravasz voltam, délelőtt írtam egy jegyzetet, mert ugye, mégiscsak az a biztos. Úgyis kellene írni, de nem mindegy, hogy délután állok neki, vagy már magammal viszem. Természetesen el is találtam, miről jó, ha írok, legalábbis Dési Jancsi ezt kérte volna az értekezleten.

Hamar végeztem, szaladtam Leányfalura dobolni. Úgy néz ki, hogy a jövő héttől szombaton leszünk. Nagyokat játszottunk, néha repült minden - vagyis elszálltunk. Kicsit fura volt, hogy zárt térben játszunk, mert egészen másképp hallom a többieket meg magamat is - jobban -, de aztán megszoktam. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy egy hét múlva, ha több vendég lesz a Körházban, akkor ők hogyan bírják ezt a dübörgést. Ha egyszerre, mondjuk tíz dob szól egy nem túl nagy teremben, akkor az akár fájhat is. Bár nem vagyunk hangosabbak, mint egynémely autósok hangfalai.

Néztem az ötvenhatos ünnepségeket. Azért az lehetetlen állapot, hogy az úgynevezett polgárság nem ad magára, egyszerűen méltatlan módon viselkedik a saját, talán legnagyobb ünnepén, és helyette a baloldal ünnepel, beszél méltó módon. Ez abszurdum! Miért van az, hogy Magyarországon csak jobboldali csőcselék létezik, a baloldalinak gyakorlatilag a nyomát nem lelhetjük? Ma meggyőződtem arról, hogy Orbán Viktor hülyeségeket beszélt, végtelenül tehetségtelenül. Aki egy állami ünnepen képtelen palástolni az aktuálpolitikai mondanivalóját, az tehetségtelen. Nincs erre jobb szó. Orbánnak nem is volt más mondanivalója, csak választási. Egy kétségbeesett, zavart ember benyomását keltette. Az a fura, hogy az a sok jóarcú ember, aki körülveszi, nem vesz észre semmit.

Hajrá zavargászok!

Nem tudom, tudták-e a Fidesz központjában, hogy egynémely csoportok az ötvenhatos megemlékezések megzavarására készülnek, bár a turulavatás, fideszes díszpolgármesterrel az élén némi koncepciót sejtet. Mindenesetre volt zavar a parlament előtt és Bozóki miniszter beszéde alatt a Műegyetemen, és volt már távoli, kósza fütty a temetőben is. Egy éve úgy nézett ki, a jobboldal észrevette: a nép döntő többsége kifejezetten irtózik az ünnepgyalázástól, békés volt minden, a füttyügetőket meg a handabandázókat nyilván központilag leállították. De úgy látszik, a stratégák azt hiszik, hogy a szélsőjobb mozgatása és sunyi, bár nyilvánvaló támogatása erősíti a jobboldalt, és ezt a kampányidőszakban ki lehet használni.

Ez téves. Az emberek jelentősebb része utálja a balhét. Az igazi, nem csak politikai polgár úgy képzeli: ha már egyszer megállapodtunk arról, hogy egy bizonyos napon állami ünnep lesz, akkor annak zavartalansága az ország méltósága miatt kívánatos. Ha bárkik megszegik ezt, büntetik. Még a mérsékelten jobboldaliak is.

Az emberek még mindig jelentős része szereti a balhét, de csak akkor, ha annak agresszív szereplőivel tud azonosulni. Márpedig Magyarországon a mi szerencsétlen, nyomorúságos, dohosan nyilaskás és horthysta csőcselékünk csak mentálisan sérültek számára lehet vonzó. A többségben kínos érzeteket keltenek, és viszik a szavazatokat. Jobbról is.

Nem mentség, hogy a műbalhézás egynémely cselekedeteit gerontológia problémaként is kezelhetnénk, vagyis az utolsó nagy bátorság szindrómáját vélhetjük fölfedezni. Ez egyrészt szexuális eredetű, hogy ne mondjam, lelki viagrizmus, másrészt annak hiányából következő (hősi) halálvágyra vezethető vissza. Az öreg forradalmár többnyire még a fiatal konzervatívnál is taszítóbb. Pláne csoportosan. Mindig nevetséges, ha a vének úgy próbálnak méltósághoz jutni, hogy közben mások méltóságát rombolják. Ahogy én elvárom, hogy a gyerekeim akár erővel is visszatartsanak majd, ha egyszer elhülyülvén megint Robin Hoodnak, Winetunak vagy a Tenkes kapitányának képzelem magam, az úgynevezett fiatal demokratáknak is kötelességük lenne leállítani a mindenre elszánt, az izgalomtól önfeledt vénkommandókat.

Már csak azért is, mert nagyon viszik a szavazatokat. Pláne óva intenék a jövő hétre várható temetői zavargászásoktól, mert azoktól meg aztán hányingert kapnak a normális emberek, és ez bizony visszavonhatatlanul viszi azokat százalékokat, amikre a játszma megy.

Összességében: Hajrá Magyarország, hajrá Fidesz!

Október 22. (szombat) Az a megdöbbentő dolog történt, hogy sokáig aludtunk. Nem is emlékszem, hogy belátható időn belül valamikor hat óra után úgy voltam ágyban, hogy semmi nem zavart meg, pláne, hogy egyszer se kellett fölkelni valamiért. És még utána se kellett kipattanni, hanem nagyon ráértünk. Szeretek nagyon ráérni, és ha ketten szeretünk, akkor meg még jobb. Úgy terveztük, hogy elmegyünk egy piacra, és ott sült kolbászt eszünk, de ez az időjárásra, meg az állapotunkra való tekintettel elmaradt. Aztán a szerelmemet elvittem a mamájához, és hirtelen vágyat éreztem arra, hogy egy plázában mászkáljak. Be is mentem a legközelebbibe, vettem valami apróságot. Miközben kávéztam, néztem a nőket, és mindegyikről megállapítottam, hogy nekem jobb van. Ez is egy egészen kiváló örömforrás. Vagy mi.

Aztán simán eltévedtem, nem találtam a kocsit például. Most az van, hogy vagy megszeretem, jó kis kalandnak tekintem az állandó eltévedést, vagy sokat fogok szenvedni, mert egyre gyakrabban fordul elő velem.

Onnan egy másik bevásárlóközpontba mentem, bevásárolni, mert úgy számoltam, hogy kora délután hozom Milost, Edét és Szonját. Közben éreztem, hogy megint lázasodom. Aztán kiderült, hogy Milos és a mamája nagymamáznak, kicsit vidéken, és csak este jönnek haza, csak miattam nem maradnak holnapig. Arra gondoltam, hogy ez így hülyeség, maradjanak inkább, különben is, mire hazaérnénk, Milos már aludna, én meg holnap megyek dolgozni, alig lennénk együtt. Szóltam Wandának is, hogy nem megyek a gyerekekért, inkább lefekszem. Bár fogalmam nincs, mitől lázasodom - nem nagyon, de nekem az éppen elég -, nyilván pihennem kell.

De persze ebből se lett semmi, mert elmentem az öcsémékhez, Szentendrére. Ők még nem voltak otthon, csak Mirkó a barátaival, akik praktikusan feküdtek és bámulták a tévét. Mi Mirkóval azért jót beszélgettünk a nőkről, a szerelemről meg a szerelmeskedésről. Például arról, hogy mit nem tud meg, ha nem szeret eléggé sokáig egy nőt.

Aztán megjöttek Ákos öcsémék. Kávézgatva természetesen beszéltünk az úgynevezett magánéletemről. Megdöbbentő módon ők kicsit több részletet ismernek abból, mint én, bár néhány téves információra föl kellett hívnom a figyelmüket.

Aztán megjöttek a barátaik. Nagyon jót beszélgettünk, közös terveink is lettek, így - bár egyre rosszabbul voltam - elég sokára jöttem haza.

Gondoltam, lezuhanyozom és lefekszem, de az lett, hogy ne tudtam ellenállni: kipróbáltam egy törpebiciklit, amit tulajdonképpen a gyerekeknek hoztam Mirkó levetett játékai közül. Nagyon erős, kicsi kerekei vannak, nincs egy méterszer egy méter az egész. A kicsi kerekei miatt nehéz vele kanyarodni, pláne, hogy a térdeim néha hozzáérnek a kormányhoz. De fél óra alatt majdnem sikerült egy kört leírnom a konyhában. Majd holnap.

Persze barátom átküldött egy szöveget a kiváló http://index.hu/kultur/korrektor/ oldalról. Ide másolom, mert nagyon tanulságos:

emberi(es)ség elleni

2004. július 6.

és összevetjük az emberiesség négyszavas szócikkével, talán beláthatjuk, az emberiesség kevesebb jelentésű lévén valószínűleg alkalmatosabb jogi fogalomnak. Ha joginyelv-tervező lennék, én is inkább őt választanám. Na, mostanra meggyőztem magam, amikor a sajtómunkás emberiesség elleni bűntett-et ír, nem hülye, csak szabatos. 

Október 21. (péntek) Az történt, hogy éjszaka eltűnt az internet, ami elég brutális, ha az ember éppen elkészült egy csomó kézirattal, és elküldené őket. Gondoltam, reggelre meggyógyul, de mitől lett volna olyan szerencsém. A régi modemmel sikerült följutni és elküldeni a leveleket, de olyan lassú volt, hogy képtelenség lett volna naplót is pakolászni. Hát akkor erre is jó a blogspot.

Azt mondja a rádió, hogy az iraki diktátort emberiesség elleni bűntettek miatt vonhatják felelősségre. Vissza kellene keresni, hogy pár hónappal ezelőtt ki írta vagy olvasta félre, és kezdett emberiség helyett emberiességet mondani.

Ez egy jó nap, annak dacára, hogy hajnalban fázva ébredtem. Át is költöztem a lakás másik részébe, de aztán rájöttem, hogy egyáltalán nincs fűtés. Hiába piszkáltam nem találtam a hibát, míg rá nem jöttem, hogy a kapcsoló nem működik. Illetve működött, csak valahogy alacsonyra állt hőfok. Be, vagy mit tudom én.

Tegnapig úgy készültem persze, hogy hozom a gyerekeket, de Milos holnap megy valami zsúrba, és csak azután megyek érte. Amúgy is aludnom kellene, mert reggel már megint belázasodtam kicsit. A jövő héten a végére kell járni. Vittem az óvodába ünneplőt, aztán szerencsére nem kellett dolgozni menni, így találkozhattam a szerelmemmel. Persze ő tanított egész nap – éppen csak vásárolni mentünk le -, én meg Vivaldit hallgattam, fülembe dugott szerkezettel. És néha elaludtam. Kaptam krumplis tésztát. Nincs is jobb, ilyen mocskos, esős időben.

Közben persze híreket is hallgattam, például a nyomorúságos turulról. Nem tudom, kinek jó ez, de garantálom, hogy nem fog szavazatokat hozni a Fidesznek. Ez a sok sunyiskodás és műbalhé visszacsap. Nem hülyék az emberek. (Az éj leple alatt leszállt a Turulmadár…)

"Minden nagyon gyorsan történt. Nem néztem a szemükbe. Olyan volt, mint amikor állatot ölsz, csak semmi szemkontaktus" - nyilatkozta a Sternnek a 47 éves Boeru, aki egyik volt azok közül, akik Ceaucescut és Elenát, a feleségét kivégezték.

Boeru szerint a per komédia volt. "Ceausescu védői nem nagyon védték őket, s a bírákról is minden elmondható, csak az nem, hogy pártatlanok voltak....Már a per kezdetén azt mondta nekem Stanculescu tábornok, hogy keressek egy helyet, ahol Ceausescut és feleségét ki kell majd végezni".

Az osztag másik két tagjával ellentétben Boeru ma sem érez lelkifurdalást – írja a Stern -, lidérces álmai sincsenek, de mindhármuk többé-kevésbé üldözési mániában szenved.

Kérdezem én erre, hogy akkor az üldözési mánia mitől van. Kíváncsi lennék, hogy amikor ez a szegény Boeru majd haldoklik, életének melyik eseménye tör elő benne megállíthatatlanul. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki – hacsak nem volt teljesen elvetemült, embernek se mondható lény - embert ölt, és ne lenne furdalása, rémálma. Akkor is, ha parancsra tette. Olyan valójában nincs is, hogy „parancsra tette”. Tette és kész. Mindegy, miért.

Október 20. (csütörtök)

Olvasom Bolgár Gyuri éjszaka jött levelét, vagyis jegyzetét Dél-Koreából, amiből az derül ki, hogy a világ egyik legfejlettebb kommunikációipari hatalmával bíró országban képtelen telefonálni az itthoni telefonján, alig képes internethez jutni. Fölötte kíváncsi vagyok, mi vár rám – ebből a szempontból – Sri Lankán.

Jut eszembe, föl kell hívni az ANTSZ-t a védőoltások miatt. Hepatitis A, tífusz mindenképpen kell. (Bár egy orvos szerint, akinek volt alkalma saját szemével látni a májamat, azt állítja, hogy a hepatitist már egyszer átéltem gyerekkoromban, csak nem vette észre senki.) Veszettség elleni oltást is ajánlanak, de emlékszem, miket mesélt arról a nagyapám. (Egyszer valakit megharapott egy ló. Meg kellett ölni az állatot, ő - mint állatorvos - a fejét elküldte Budapestre, mert csak ott, talán az agyból tudták megállapítani, hogy veszett volt-e az állat – mondjuk egy kutyaharapástól. Azért volt szükség ilyen hosszú és körülményes macerára, mert a veszettség elleni oltás nagyon veszélyes volt az emberre, vagyis találomra nem adhatták be. Remélem, már van jobb vakcina.)

Irigylem Bolgár Gyurit, hogy elmehetett egy távol-keleti turnéra a fesztiválzenekarral. Pár éve, amikor még nem nagyon volt internet, Fischer Iván rajtam keresztül tudósította a sajtót egy japáni útról. Minden nap jött a levele, én föltettem az ékezeteket, és továbbítottam. Aztán találkoztunk, olyanokat mesélt, hogy azonnal kitaláltam, mi lenne, ha írnánk közösen egy szappanoperát a zenekar életéről, de nagyon vidámat, és mégis tanulságosat, sőt zeneszeretetre nevelőt. Nagyon jó ötletnek találta, el is kezdtünk dolgozni rajta. Például beülhettem a próbákra, hogy levegyem a gesztusokat, lássam, hogyan dolgoznak a zenészek. Felejthetetlen volt, nagyon sokat tanultam. Iván lett volna az egyik főszereplő. Azt hiszem, az egész világon megvennék. De persze nem lett belőle semmi, mert miért pont ebből lett volna.

Fázom. Azért nem szabad télen szerelmesnek lenni, mert ilyenkor nem csak az embermaradék teste fázik, hanem belül is, ha egyedül van.

Október 18. (kedd) Tekintettel arra, hogy úgy néz ki, hamarosan messzire utazom, ahonnan nem lehet majd a hagyományos módszerrel készíteni ezt a blogot, úgy döntöttem, hogy készítek egy másik felületet, amit majd könnyen föltölthetek a világ másik feléről is. Most a http://andrassew.blogspot.com/ címmel kísérletezek. Ha ezen az oldalon a kedves olvasó nem talál bejegyzést, kérem, nézzen be a blogspotos címre, hátha írtam valamit aznap. Ha igaz, ezen a felületen fogok tudósítani Srí Lankából.

A mai nap egyébként szinte csak munkával telt. Nagyon fájt a hátam, rossz kedvem volt. Hazafelé tovább romlott az állapotom, amikor a könyvelőm megmondta mennyi áfát kell befizetni. Fejben hamar összehasonlítottam azzal, ami a számlámon van, és megállapítottam, hogy ebből baj lesz. De azért beszereztem egy cipőt, tekintettel arra, hogy az, amelyiket pár hónapja vettem, és még nem is hordtam, egyszerűen eltűnt. Talány, hogyan tűnhet el egy cipő. Hacsak el nem ment. Eddig szandálban jártam, de ma reggel megállapítottam, hogy ezt nem folytathatom tovább.

Itthon belázasodtam, rázott a hideg egy kicsit, de nem volt annyira rossz, mint máskor. Háromhavonta rám jön ez, holnapra talán el is múlik. Mindenesetre nem lenne baj, ha valahogy kihagynánk ezt a telet, mert sokat javítana a túlélési esélyeimen. Nem is értem, milyen emberek azok, akik szeretik a hideget.

Átívelők

Egyre inkább foglalkoztat az a kérdés, hogy tulajdonképpen nem kellene-e megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy bizonyos posztokon direkt olyan embereket tartunk, akik nem feltétlenül az éppen országló kormány hívei. Hatalmi ellensúlynak, vagy minek. Nem lenne-e jobb - és ebben senki ne lásson állítást, mert csakugyan kérdezem -, ha a választások után a győztes mindent vinne? Biztosan nagyon sok hátránnyal járna, de talán nem annyival, mint az a kínlódásos országlejáratás, mint aminek az utóbbi években tanúi vagyunk. Nem arról van szó, hogy ne lenne demokráciához méltó dolog, ha a különféle kulcsposztok "átívelők", de az az érzésem, hogy ez a társadalom még nem érett meg erre. Vagyis: azok, akiknek rettenetesen vigyázniuk kellene saját, mindentől független hírnevükre. Hogy csak két nevet említsek: Polt Péter és Járai Zsigmond. Egy pillanatig nem kétlem, hogy az ország legjobban képzett emberei közül valók, csak emberileg képtelenek fölnőni a nekik kijelölt szerephez.

Természetesen ez arról jutott eszembe, hogy Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki eddig minden kormány-nyomást azzal utasított vissza, hogy ő mennyire független, már megint éppen akkor találja fontosnak kijelenteni, hogy ha így haladunk, Magyarország soha nem vezetheti be az eurót, amikor a miniszterelnök megerősíti, hogy 2010-re eltökélten eurót szeretne. Szemmel látható, hogy egyszerűen nem érdekli, hogy ezzel micsoda károkat okozhat. Az is rendben van, hogy tanulmányt ír, hiszen talán ez is a dolga, még az se lenne baj, ha az abban megfogalmazottak történetesen egybeesnek a Fidesz naponta hangoztatott sulykolmányaival. Na de az övé aztán kifejezetten olyan poszt, amelyikben talán nem kellene nyilvánosságra hozni a véleményét, viszont sokat segítene, ha azt a kormány rendelkezésére bocsátaná. Ezzel szemben folyamatosan odanyilatkozik, de olyan pesszimistán, hogy még a lelki gyomorbeteg Áder János is kifejezetten vidám fickónak tűnik mellette.

Értem én, persze, hogy ez van, nem csak a csőcselékünk pitiáner, hanem az elitünk is. Csak kényszeresen, csöndesen jegyzem meg: ez árt ám a Fidesznek is. Nehogy azt képzeljék, hogy Polt vagy Járai viselkedése nem járul hozzá a folyamatos erózióhoz, amivel lassan szembesülniük kell. Van olyan, hogy méltóság. Az egy olyan vonzó, sugárzó dolog. Szavazatokat hoz. De ha nem, akkor is tartoznánk magunknak vele. Vagy legalább a köztársaságnak.

Október 17. (hétfő) Reggel minden jól kezdődött, de aztán délben volt egy kis vitám Horváth Pistával a rovatommal kapcsolatban. Illetve nem volt vita, mert érdemben nem válaszoltam az amúgy jogos kérdéseire. Hat hónapja dolgozom éjjel-nappal, gyakorlatilag pihenés nélkül. Kicsit elfáradtam. Ezt meg minek mondjam, úgy is tudja.

Amúgy időben végeztem, siettem Szentendrére, Gizi kávézójába. Kicsit késve kezdtünk, mert talán túl korai volt az ötórai kezdés. Sándorkáék remek zenét adtak, én meg nem csak Avram Cyrill verseit olvastam föl a saját „fordításomban” - ez volt az első eset, hogy ezekkel a nyilvánosság előtt mutatkoztam -, hanem azokat a novellákat is, amelyek éppen Gizi kávézójában játszódnak. Eszembe jutott az a régi tervem, hogy be kellene ülni egy pont ilyen helyre, és egy asztalnál mindig csak egyetlen-egy embernek fölolvasnám a legújabb írásaimat. Személyesen, csak annak, aki annyira érdeklődik, hogy hajlandó erre egy kicsi időt áldozni. Azt hiszem, olyan másfél órát beszéltem, fogalmam sincs, milyen volt, de én jól éreztem magam.

Aztán átmentem Wandáékhoz, ahol éppen valami forgatás volt, és immár idősebbnek mondható muzsikusokkal találkoztam. Ott volt például Nagy Feró, akit ki nem állhatok, de szerencsére ellensúlyozta Szkárosi jelenléte.

Október 16. (vasárnap) Ez olyan igazi vasárnap volt, ami most azt jelenti, hogy nem nagyon csináltunk semmit. Már reggel fél hétkor fölébresztett Milos, de aztán szinte tízig hagytak bóbiskolni. Nagyon erős fájdalmakra ébredtem: megjött a háromhavonta szokásos hátfájásom. Olyan erős, hogy a lábaimra is átsugárzik, tulajdonképpen sántítok. De nem baj, három nap alatt elmúlik.

Ma megelégeltem a rendetlenséget. Van egy szoba, ahova gyakorlatilag csak nagy óvatossággal lehet belépni, mert a padló tele van játékokkal, és eddig remény sem volt arra, hogy a gyerekek tegyenek valamit ellene. Természetesen én meg addig nem akartam, mert arra gondoltam, hogy talán mégiscsak rá tudom őket venni egy kis pakolásra. Miután a szoba közepére tegnap sátrat vertek, és abban is aludtak, rájöttem, hogy ez így is marad. Ha viszont azt akarom, hogy azért mégiscsak lehessen valahogy mozogni a házban, akkor az az egyetlen megoldás, hogy megtisztítom a másik szobát, és átviszem a sátrat. Fél nap alatt sikerült is ezt a programot végrehajtani.

A dobolás elmaradt, amit sajnálok, és a gyerekeket is csak este kilencre vittem vissza, mert Wanda és Milos mamája a Vörös Sátorban volt, ahol éppen holdtöltekor szoktak találkozni.

Október 15. (szombat) Ez nem volt valami jó nap. Mondhatni, eléggé szét vagyok esve. Például reggel akkorát rándult a derekam, hogy délutánra már járni alig bírtam. De nem ez volt az igazi baj, hanem az, hogy nem tudtunk sehova elmenni, mert az én kicsi fiam nem tudott kakilni. Illetve tudott, csak kicsiket, és nem oda, ahova kellett volna. Így nem lehet sehova elindulni, még a játszótérre se. Igazából ettől keseredett el nagyon, és hiába mondogattam neki, hogy amint sikerül, rendesen, akkor máris indulunk. Természetesen már csak akkor sikerült, amikor lement a Nap. De azért betartottam az ígéretemet, és kimentünk a játszótérre. Ott legalább egy órácskára jól voltak. (Kell vennem pingpongütőt, mert asztalra leltek.) Csak a fagy beálltával jöttünk haza.

Érdekeset mondott Milos, miközben hintáztattam: - Szóval Wandusnak két gyereke van?

- Igen.

- Nőtt a hasa, elment az orvoshoz, és kivették őket.

- Valahogy úgy.

- Kétszer volt nagyon éhes? És annyira teleette magát?

Érdekes, hogy azt, miszerint a gyerek evés által kerül a hasba, még nem hallottam egyik gyerekemtől se. Pedig teljesen logikus.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Érdemes-e kilopatni az Ön adatait?”: Tekintettel arra, hogy nincs olyan ember, akinél ne lehetne találni valami apró kis hibát - és most itt nem az „Apró-Gyurcsány” viszonylatokra gondolok, bizony érdemes az olyan emberek adatait megszerezni, akik bármilyen szinten részt vesznek a politikai életben. Amúgy át is éltem ilyesmit: egyszer betörtek hozzám, de fura módon szinte semmilyen értéktárgyat nem vittek el, csak számlákat. Az egészben az volt a vicces, hogy a kedves adóhivatalnokok a legnagyobb szeretettel bántak velem, és ki is húztak a bajból. Emberek ám ők is, és utálják, ha hülyének nézik őket.

Elnézést kérek mindenkitől, aki a múlt héten hiába jött erre az oldalra. Hivatkozhatnék bármire, de az az igazság, hogy az ember életében vannak napok, amikor semmi más nem fontos, csak egy másik ember. Ezek most ilyen napok voltak. Jó napok. (Persze azért írtam, és már pótoltam is a bejegyzéseket.)

Október 14. (péntek) Kora reggel a szerelmem lakását ellepték a fűtésszerelők, így el kellett indulnom vándorolni a városban. Fölhívtam a szervizt, hogy mi van a kocsimmal. Ötszázezer forintos javításról kezdtünk beszélgetni, de aztán bementem, és hatvanezer lett belőle. De csak a jövő héten lesz kész. Ezért aztán kölcsönkértem a sógornőmtől, Brigitől a kocsiját, amit persze oda is adott, mint rendesen. Megetetett, beszélgettünk is. A dolgokról, amik most vannak körülöttem. Aggódnak persze. De most nincs miért. Jól vagyok, és így is maradok. Aztán elmentem bevásárolni, aztán Milosért, majd együtt Szonjáért és Edéért. Nem sokat időztünk Szentendrén, mert Wandának is dolga volt. Itthon a gyerekek kicsomagolták azokat a játékokat, amiket Brigi küldött nekik. Volt köztük egy sátor, amit mindjárt föl is állítottak. Így aztán, most lett a szoba közepén egy lakóalkalmatosság. Be is rendezkedtek: Szonja és Ede benne alszik. Csak azt nem engedem, hogy teljesen zárt legyen. Nem attól félek, hogy megfulladnak például, hanem emlékszem, hogy egyszer Dávid is önfeledten sátrazott a lakásban, aztán a sátor belső falán szépen kicsapódott a pára. De annyira, hogy lefolyt, és tócsában állt Dávid martaca.

Október 13. (csütörtök) Vannak az újságcsinálásnak borzasztó részei. Ma meghalt Eörsi István, aki ugyan nem volt a barátom, de nagyon szerettem az írásait. Nem olyan régen még föl is hívott telefonon, elég hosszasan beszéltünk mindenféléről. De ilyenkor, ahelyett, hogy úgy gyászolnám, hogy elővenném valamelyik könyvét, és olvasgatnám egy kicsit, mert az az egyetlen lehetőség, hogy méltósággal szót váltsunk egy lélekkel, ki kell találnom, hogy mi legyen róla a lapban. Természetesen Szász István írjon egy nekrológot a publicisztika rovatba. Az éretekezleten Németh Péter mondta, hogy keressünk egyet a régi népszavás írásai közül, és tegyük be oda, ahol a rovata volt. Ezt jónak találtam, csak macerásnak, hiszen sok-sok jegyzetet kell, mondjuk fél óra alatt átolvasni. Az nem is lenne baj, de mennyit találunk meg? Persze Mágó Karcsi már az értekezleten jelezte, hogy a keresést bízzuk csak rá. Aztán Dési János telefonál, hogy van neki egy Eörsi-interjúja, amit még soha, sehol nem közölt, beleférne-e a Szép Szóba. Persze, hogy belefér, és nem is lehet olyan fontos írás, amit ne vennék ki ilyenkor. De mivel nem tudom, milyen hosszú lesz, azt az oldalt kell nyitva hagynom, amelyiken a saját naplóm jelenik meg. Az ugyanis az egyetlen írás a lapban, amelyik korlátlanul húzható. Karcsi délután egyre talál írásokat, rábízom Szászra, hogy válassza ki a megfelelőt. Kiválasztja, begépelteti, közben elkészül a nekrológgal is. Lemegyek a fotórovatba, hogy keresünk képet szegény Eörsiről. Találunk: egészen frisset. (Nagyon érdekes, emlékszem hogy Eörsi kövérkés emberként élte élete nagyobbik részét, de mégis úgy emlékszem rá, mint ahogy utoljára láttam a Könyvhéten megdöbbentően soványan és kicsikén. János is nekiáll az interjúnak. Gyorsan dolgozik. Betördelem a publicisztika oldalt. Bolgár Gyuri pont most az egyszer rövidet írt, ami azért baj, mert fölülre kerül, hiszen az ő megszokott helyén lesz a régi Eörsi-írás. Kicsit félek, hogy akkora lyukak lesznek az oldalon, amiket már Csilla se tud betömni. Fura módon inkább több betű van, mint kellene. Sebes Gyuri írása szépen befér, de Szász nekrológja kicsit hosszú. Igenám, de bármit szívesen megrövidítek, ám a nekrológot, legalábbis kínos. Az nem egy olyan műfaj. Tudom, hogy Szász nagyon szerette Eörsit, nem rutinból dolgozott, hanem csakugyan a szívéből írt. Ebbe belehúzni, csak rossz érzéssel lehet, és egy kicsit halottgyalázás is. Szerencsére Csilla akkor is érti, hogy mi a bajom, ha nem is mondom, és öt perc alatt csodával határos módon eltünteti a kilógó sorokat. Arról nem is beszélve, hogy méltó módon tördeli be Eörsi régi írását. Nagyon szép lesz az oldal. Elkészülünk a Szép Szó összes oldalával, már csak János interjúját várjuk, ami aztán meg is érkezik. Betördeljük, nagyon jó a kép is. Végülis az az érzésem, hogy egy igazán nagy író halála körüli ipari munka egy részét végeztem el. Bár most, hogy végig gondoltam, talán hozzájárultunk a neki járó végtisztességhez.

Emlékkönyvbe

A rendszerváltás elején törvényben szögeztük le, hogy miféle jelképeket nem szabad többé használni. Bár sok vita van erről, olyan épelméjű emberrel még nem nagyon találkoztam, aki nyíltan követelné a horog- vagy a nyilaskereszt nyilvános használatának engedélyezését. A vörös csillag meg a sarló és a kalapács kényesebb kérdés - mert nem eleve aljas mozgalmakat jelöltek -, bár én hajlok arra, hogy amíg egy olyan ember is akad, aki például azért találja undoknak ezeket a jelképeket, mert a „nevükben” megölték a szeretteit, vagy más minősített módon nyomorították meg az életét, tartózkodjunk a használatuktól.

Az is lehet, hogy a rendszerváltás hajnalán le kellett volna ülni, megbeszélni, és valami füzetecskébe fölírni, hogy miféle szavakat nem használ úriember, pláne ha még ráadásul politikus is. Egyszerűen azért, mert a szó anyagi természetű dolog. Üt. Fojtogat. Föltép. Amúgy gyógyíthatatlan sebeket.

Emlékszem, amikor Csurka István valamelyik különösen nyomorúságos szövegében használta az „élettér” kifejezést - pláne abban az összefüggésben, hogy ha túl sok izraeli vesz ingatlant, veszélyben a magyar élettér. (Vagyis a „lebensraum”, a náci szakkifejezés tükörfordítása, ami azt a valós vagy virtuális területet jelöli, ahol csak németek maradhatnak, minden más fajtájút el kell onnan üldözni, vagy ki kell irtani.) Orbán később vagy véletlenül, vagy nagyon is tudatosan a „gazdasági élettér” fogalmát használta, a közismert szellemiségű Vasárnapi Újságban. (Akkoriban hittem, hogy ez meggondolatlanság, egy percig sem föltételeztem, hogy egy akkora formátumú és akkora intelligenciájú személyiség, mint ő, ilyesmivel merészelne sunyiskodni)

De úgy látszik, nem helyes a politikusokra vonatkozó intelligencia-fölfogásom, mert mégis inkább úgy néz ki, hogy szeretnek játszani, vésőkig elmenni, és ezért kockáztatnak is. Ha politikus lennék, egy örökvesztes focicsapat emlékkönyvébe se merném beírni, hogy „kitartás”. Egy jobboldali „polgári” körben pedig tréfából a vécépapírra sem. Még akkor se, ha kifejezetten kérnék. Még akkor se, ha nagyon távol vagyok Magyarországtól, és van esélye annak, hogy ez sose derül ki. Nem azért, mert hátha mégis kiderül, és akkor vagy számítgató aljasnak, vagy hülyének néznek. Hanem azért, mert ott, ahol ez a szó lelkesítő lehet, vagy egyáltalán eltűrik, fél percet sem tartózkodhat egy demokrata. Emlékkönyvbe írogatni pedig végképp nincs sem kedve, sem ideje.

Október 12. (szerda) Fura módon reggel működött a sebességváltó, legalábbis addig, amíg eljutottam a szervizig. Ott persze volt nagy ködösítés, hogy mekkora nagy munka egy ilyen hibát megvizsgálni. Hiába mondtam, hogy szerintem, mondjuk az olaj hiányzik a sebességváltóból, és ahogy valami melegedés van, akkor nem dolgozik tovább. Legalábbis erre lehet következtetni, ha hidegen működik valami. De az nem úgy van, és különben is, nincs bejelentve a kocsi, tehát csak úgy lehet fölvenni, ha akkor foglalkoznak vele, amikor van egy kis maradék idő. Mondtam, hogy nem tudok mást tenni, mint otthagyni, hiszen balesetveszélyes minden további mozgás. Bármikor leállhat, és nem nagyon tudok kimászni vele, mondjuk egy villamossínről. Otthagytam, majdcsak lesz valahogy.

Még így is igen korán érkeztem a szerkesztőségbe, ahol mindjárt rájöttem, hogy máskor is hajnalban kellene járni, mert ilyenkor igen hamar, nagyon sok munkát lehet elvégezni. A vége persze az lett, hogy írnom is kellett megint, szerkesztettem is, jó későn végeztem. És persze megint nem otthon aludtam, mert ugye hogyan is lehetne gyalog hazamenni?

Kár

Járai Zsigmond, a Nemzeti Bank elnöke sokat beszél. Mindig nagy izgalom támad, ha megszólal, ha a kormányzati tendenciákat erősíti, ha nem. Többnyire persze nem. Bár pár hete például, amikor a monetáris tanács ülésén a pénzügyminiszter is részt vett, úgy tűnt, hogy az erők egy irányba húznak. Most azonban Járai hirtelen azt mondja, "a pénzügyi helyzet még stabil, de a magas ikerdeficit, vagyis az államháztartás és a fizetési mérleg együttes hiánya folyamatosan növeli a befektetői kockázatot. Ennek pedig az adósságállomány emelkedése, végső soron tehát az ország eladósodása a következménye."

A legfőbb bankelnöknek természetesen az a dolga, hogy figyelje és segítse a gazdaságot, és most sem mondott oktalanságot. Bizonyára jól látja az ikerdeficit veszélyét és a pénzügyi rendszer gondjait is.

Inkább az a kérdés, hogy miért mondja, miért pont most mondja ezt? A nyilvánvaló apropó: a "Jelentés a pénzügyi stabilitásról" legújabb, éppen aktuális kiadványa. Ez mindig az adott időpont helyzetét értékeli. De talán éppen most, az Ecofin - az eu-s pénzügyminiszterek ülése - előtti napon ez nem volt túl szerencsés. Pláne ha azt is figyelembe vesszük, hogy ma meg újra jó inflációs adat látott napvilágot - előre jelzi a KSH, hogy mikor adja ki. Van egy olyan rossz érzés is az emberben, hogy némiképp ellensúlyozni kell azt a sikerpropagandát, ami a miniszterelnök amerikai látogatásával együtt járt. Ha jó indulatúak vagyunk, akkor Járai "helyre akarja tenni a dolgokat", ha a rosszaság bujkál bennünk, akkor meg ellenpropagandista - vagyis politizál. Bonyolítja a bankelnök cselekedeteinek megítélhetőségét, hogy gyanakvás közben is el kell ismerni, sőt hangsúlyozni kell: mindaz, amit mondott igaz. Ha a rosszabbik verziót hagyjuk magunkban elhatalmasodni, akkor ki kell mondani: Járainak nem kellene politizálnia és úgy szapulni a költségvetés felelőseit, mint az ellenzékieknek. Ha meg ezt teszi, legalább ne siessen megjegyezni, hogy az "egyensúlyi problémák" mennyire elbizonytalaníthatják a befektetőket, és hogy gyengülhet a forint.

Mert például éppen azért tartjuk, hogy egy kicsit dolgozzon a forint védelmében. Van úgy, hogy a dolgozás nem más, mint a hallgatás. Az is a munka része, hogy a lehető legjobb időben szólunk felelős posztról, de legalábbis nem a legrosszabban. Az Ecofin ülése előtt a magyar - kétségkívül alattunk mozgó - kulimászra irányítani a figyelmet, szinte ugyanolyan, mint amikor a Szapáry úr az autópályázás miatt "fölnyomta" a magyar költségvetést Brüsszelben. Kínos. És egy kicsit nevetséges is.

Október 11. (kedd) Reggel jó korán ébredtünk, elvánszorogtunk a szerelmem munkahelyéig. Igen hamar beértem a hivatalba. Elég fura dolog egyedül lenni egy szerkesztőségben, ami mindig tele van emberekkel. Hamar nekiláttam dolgozni, de persze csak úgy ment, hogy közben piciket aludtam ültömben. Azt hittem, az értekezlet után hamar végzek, és kiszaladok Tahiba, hogy megetessem a kutyát, de persze semmi nem lett belőle, mert miért lett volna. Így aztán Erzsi etette meg, mert megkértem telefonon. Még írnom is kellett egy jegyzetet, amihez ráadásul olvasgatni is kellett, jó sokat. Miután elmentem, és poroszkáltam a csúcsforgalomban, a kocsim sebességváltója megadta magát a sorsnak. Az mindig botrányos, leizzadós dolog, ha az ember megáll az út közepén és bekapcsolja a vészvillogót. Hosszas kísérletezés után végülis be tudtam tenni kettesbe, és elmésztam egy darabig. Otthagytam, meg se vizsgáltam, mi lehet a baja, és „meglepő módon” egész este nem is érdekelt. Jól megállt az idő, és ha nem pörög, kihullnak belőle a dolgok.

Kár lenne

Csányi Sándor tudatta, hogy nem akar politikus lenni, és ezzel a pár napja - immár nem először - fölszínre bukkant lehetőségnek vége, kár találgatni. Egyelőre legalábbis. Az azonban talán mégsem véletlen, hogy az utóbbi hetekben ez közbeszéd témája lett. Mindegy, hogy Csányiról van szó, vagy másról, ám vele kapcsolatban már a konstrukció is kirajzolódott: az MDF színeiben indul, amitől az MDF bejut a parlamentbe, és mivel nagyon szoros lesz a választások végeredménye, a Fidesz kénytelen lesz a kicsi, de megerősödött MDF-fel koalíciózni, annak viszont a legfontosabb feltétele, hogy Orbán helyett maga Csányi legyen a miniszterelnök. Olyannyira komolynak tűnt a képlet, hogy még maga az amúgy ravaszkás Boross Péter is üdvözölni látszott a televízióban.

Működőképes konstrukció. És bármikor előkapható. Kétségtelen tény, hogy a Fidesz hatalmas hibát követett el, amikor nem jelölt meg más lehetséges miniszterelnököt arra az esetre, ha Orbán valamiért lecsúszik. Nem is kellett volna kimondani, csak jelezni, hogy "van másik!". Hogy aztán a lehetséges utód hiánya a Fidesz természetéből adódik, avagy Orbánéból, netán a Fidesz természete Orbán természete, azt mindenki maga döntse el ízlése és vonzódásai szerint. Tény, hogy Orbán folyamatos - persze relatív - lecsúszása, amit magának, a barátainak és üzletfeleinek, valamint elsősorban Kövér Lászlónak, Áder Jánosnak, és Répássy képviselőnek köszönhet, lélekben elindított valamit a jobboldalon. Például Kövér delíriumos vizionálásai - "maffiotikus politikai garnitúra bitorolja" a hatalmat, gigantikus sátáni erőkről beszél - már a benső rajongói táborban is kétségeket keltenek. Ez Orbán megítélésére is visszahat, hiszen egyre szerencsétlenebbnek tűnik Gyurcsány nyílzáporában. Az őt három éve ádáz verbális tusakodásokban védő barátok egyszerűen elunalmasultak. Úgy tűnik, a népnél a - nem teljesen alaptalanul bírált - dumakormányzás most egyre jobban bejön a vicsori ellenzékieskedéshez képest. Pláne, hogy már maga Kövér is odamond, hogy esetleg Orbán nélkül is elképzelhető lenne valami jövő.

Kár lenne. Orbánnak kijár a nagy csata, ha már képtelen volt választási vereségéből levonni azt a következtetést, hogy nagy hátránnyal indul, aki a fölről fölállva szitkozódni kezd, azzal szemben, aki maradék méltóságával félrevonul, hagyja, hogy legenda legyen, aztán megújultan tér vissza a ringbe, ha hívják.

Október 10. (hétfő) Nagyon korán keltem, hogy összetakarítsam, amit a gyerekek hagytak, és még el is mosogassak. Plusz még mosást is betettem, mert a törölközőket már piszkosnak találtam. Meglepő módon, még így is hamar beértem, föl is készültem az értekezletre. Utána keményen olvastam, szerkesztettem, mert összetöpörödött az idő, hiszen a héten a Szép Szót is meg kell szerkesztenem. Estefelé találkoztam a szerelmemmel, és elmentünk az Articsókába, megnézni Fiala műsorát, amelyben az utóbbi hónapok eseményeit foglalta össze, legalábbis mindazokat, amelyek a Paizs Miklóssal való gyanútlan találkozásából következtek. Nagyon érdekes és tanulságos, ha valaki egyszercsak észreveszi, hogy a politika mezejére terelték,  és abban az erőtérben már hiába kiváló újságíró, a hatalmak gyakorlatilag azt tesznek vele, amit akarnak - és mindaddig, amíg ez az érdekük. Azon gondolkoztam, hogy a mi habitusunk, vagyis ebben az esetben Fiala habitusa mennyire hat vissza az ilyen küzdelmekben. Nagyon érdekes, szokatlan volt a nézőtéren ülni. Aztán Fialával átmentünk az Echo TV-be, ahol Wahorn András már várt mindet. Jót sutyorogtunk a műsorban, kár, hogy nem látta senki.

Onnan hazamentünk és boldogok voltunk, míg meg nem haltunk.

Október 9. (vasárnap) Valamilyen fura oknál fogva a gyerekek majdnem kilencig hagytak aludni. Nem is tudom, milyen régen ébredtem ilyen későn. Ettől aztán elég jó napom lett. Néha kellene aludni is egy kicsit. Nem sok dologra jutott idő. Meglehetősen nagy munka a gyerekeket összepakolni, megetetni. Az lett, hogy hatalmasat reggeliztünk, de azért még ebédelni is képesek voltak. Az egyetlen zavaró körülmény az volt, hogy Milos behisztizett egy LEGO-motor miatt, aminek az első kereke nem eléggé forgott. Nem tudtam megcsinálni, ettől aztán még nagyobbat hisztizett. Kicsit meg is emeltem a hangomat, bár tudom, hogy az a legrosszabb. Csak nyugodtan lehet megnyugtatni. Fogalmam sincs, valójában mi volt a baja. Nem is szokott ilyen lenni. Remélem, nem valami betegség lappang benne, bár nem lepődnék meg, hiszen a környezetében mostanában előfordult egy gyors lefolyású influenzaféle. Még az autóban is sírdogált. Erre még egyszer szemügyre vettem a motort, és kiderült, hogy elgörbült egy alkatrész. Erre meg az lett, hogy jó, de akkor most menjünk vissza, mert ő szomjas. Tudtam, hogy ha engedek, nincs többé megállás. Meg pláne azt is tudtam, hogy tíz perc múlva Wandánál leszünk, ott majd ihat. Mivel nem fordultam vissza, sírdogált, aztán becsukta a szemét, úgy tett, mintha aludna. Két perc után kinyitotta, és nevetett. Azt hiszem, nagyon intelligensen oldotta így a feszültséget. Cserébe maradtunk egy kicsit Wandáéknál. Az utcán megcsodáltam Öcsike chopper-bringáját, amit éppen a ház előtt pucolgatott, hogy aztán öltönyben végigfeszítsen a városon. Hihetetlenül szép darab, még nem is láttam olyat. Kár, hogy nem volt nálam fényképező.

Aztán elvittem Milost a mamájához. Jól elment az idő, éppen csak beértem értekezletre. Hamar akartam végezni, mert siettem dobolni, de valahogy minden másképp volt, mint ahogy terveztem. Végül aztán odaértem a dobolásra. Mivel számosan elutaztak, csak hárman voltunk Gáborral és Péterrel. Viszont így is nagyon jókat doboltunk. Nem is bírtuk abbahagyni, csak amikor már besötétedett, és történetesen pont a csúcson voltunk, a legjobbat játszottuk. Aztán még bementünk a Körházba, és beszélgettünk, Péter megetetett minket kiváló tatárbifsztekkel. Jó este volt. Alighanem ez volt az utolsó idén, hogy szabadban doboltunk, mert nagyon közelít a tél.

Október 8. (szombat) A tegnap este kicsit furán alakult. Eredetileg úgy volt, hogy én megyek Milosért, aztán Edéért és Szonjáért, de aztán Milos mamája esemesezett, hogy úgyis jön Tahiba, hozza az összes gyereket, úgy öt körül. De valahogy csak nyolcra ért ide, Milos már elaludt a kocsiban, de persze abban a pillanatban fölébredt, amikor lefektettem. Szonja és Ede meg kilencre ért ide, Wandáék hozták őket. Fél óra múlva már mind aludtak.

Ma átmentünk a komppal Vácra, onnan Vácrátótra, és vagy három órát sétáltunk a botanikus kertben. Nagyon szerették a gyerekek. (Persze megint az volt, hogy én akartam oda menni, mert gyerekkoromból emlékeztem, hogy jártam egyszer ott, volt valami kis malom például. Féltem, hogy majd nem tetszik nekik, mert miért tetszene három gyerekben egy kert, tele növényekkel, de hála Istennek, tévedtem.)

Utána hatalmasat ebédeltünk egy helyi vendéglőben, ahol minden kívánságomat teljesítették, és még a gyerekek is viszonylag kulturáltan viselkedtek. Egyébként nagyon érdekes az álláspontjuk az illetlenségről. Ha azt mondom, hogy csak az állat szürcsöli ki a salátás tányérból a levet, akkor hosszas, korukhoz képest figyelemre méltó, és majdnem meggyőző fejtegetésbe kezdenek az ember állati eredetéről, és arról, hogy csak az intelligenciánk különböztet meg minket az oktalan lényektől. Természetesen az intelligenciánál megfogom őket, mert én meg kifejthetem, hogy az intelligens ember azért talált ki viselkedési szabályokat, hogy képes legyen az együttélésre, vagyis senkinek ne kelljen nyilvánosan undorodni a szürcsöléstől. Ha ezt nem is fogadják el elsőre, talán másodikra bemegy valami a fejükbe. De akkor is zseniálisak.

El akartunk még menni medvét nézni Veresegyházára, de valahogy elfáradtunk. Visszamentünk Vácra, fagylaltoztunk, aztán átkeltünk a folyón, és hazaértünk.

Estére annyira elfáradtak, hogy enni se volt kedvük. Nézték még egy kicsit a vakondos rajzfilmeket, aztán elaludtak. (Ede mondta, hogy inkább ezeket szeretné nézni, mert ami a tévében van, az brutális. Valaki megkérdezhetné már a gyerekeket.)

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mire használná a találkozót Bush elnökkel?”: Mindenekelőtt ujjlenyomatot szereznék tőle. Koccintás után valahogy megkaparintanám a poharát. Itthon hacker barátaimmal addig mesterkednénk, míg bevinnénk az Amerikai Egyesült Államok beléptető rendszerébe, méghozzá úgy, hogy magyar állampolgárnak minősítenénk. Azt nem mondom, hogy a következő három évben fönnakadna, de az is lehet, hogy egyszer a tőle megszokott tréfáskodással megmutatná a sajtónak, hogy nem is olyan fájdalmas az ujjlenyomatos beléptetés. És akkor - ha csak egy percre is - megérezné azt, amit mi.

Október 7. (péntek) Sok aggódó levelet kaptam azért, mert az utóbbi két napban nem írtam ide semmit. Ez nagyon jól esett. Egyszerűen arról volt szó, hogy lappangott bennem valami, és emellett gyakorlatilag a végletekig kellett dolgoznom. Néha van ilyen. Ha szerkeszteni kell, vagy muszáj írni, akkor az értelemszerűen előbbre való, mint bármi más. Azokra a levelekre pedig, amelyekben kedvesen az ebből a naplóból áradó érzelmi válságra is jut némi gyanakvás, megnyugtatásul: már nem vagyok érzelmi válságban, sőt - hogy úgy mondjam - „szeretésben vagyok”, nagyon is. Erről eddig merőben babonából nem írtam, meg ugye nem is nagyon lehet. Az ember tartson mértéket.

 *

Makinának nyílt egy kiállítsa az Origo Galériájában (http://galeria.origo.hu/), ezt írtam a „katalógusába”:

Makina úgy tesz néha, mintha csak firkálna, de ha megadjuk neki a nagy lehetőséget, vagyis illő érdeklődéssel és figyelemmel nézzük a lapjait, hamar kiderül, hogy valójában egy kivételes humorú szatirikus művész, akit azért sem fogok senkihez sem mérni, hasonlítani. Biztos hatással volt rá az apja - mert kire nincs? - és Varga Zsófi, de ez családban marad, és természetes. A többi meg nem érdekes, és egyébként is arról lehet megismerni az otromba embert, hogy nem csak fejben skatulyáz, hanem le is írja, mert azt hiszi, hogy mások is olyan ostobák, hogy ilyesmi nélkül nem tudnak tájékozódni, és eldönteni, hogy jó-e valami. Meg egyébként is, Makina önmagához képest fejlődik, ha van ilyen egyáltalán. Persze, hogy van, hiszen látom például a Machinációk című sorozatát, ami afféle világnapló, arról szól, hogy egy ember följegyzi, hogy miket gondol a dolgokról. Ő történetesen rajzban jegyzetel, nagyon ravasz módon, mert a látszólag szerteszét szaladó, de mégis összetartozó figurákat látunk mindenféle pózokban, azok aztán valahogy mégis egységes képpé, véleménnyé, pláne egységesen értelmezhető humorrá, szeretetteljes szatírává állnak össze különleges lapjain. Imádkozzunk együtt, hogy legyen szorgalmas, élete végéig csinálja ezt a sorozatot! Aztán az emberek az idők végezetéig csodálják, mi lesz egy lányból vénasszony korára, és mi minden említésre méltó fordul meg a fejében élete során. Azt is kutattam, más munkáit is nézegetve, hogy Makina szereti-e a világot? Arra a meggyőződésre jutottam, hogy noha ez érthetetlen, vélhetően igen: szereti. Sőt, az embereket is, ami végképp talányos. Másképp honnan lenne az a ragyogás, ami képeiről árad?

Október 4. (kedd) Biztos megint hidegfront jön, mert már amikor bementem a szerkesztőségbe, és láttam, hogy van még egy fél órám értekezletig, hát gyorsan elaludtam a székemen. Aztán, értekezlet után is egy fél órát pihengéltem. Szász Pista jelezte, hogy ő meg beteg. Később sikerült egy kicsit fölpirkadni, összeszedtem minden erőmet, és megszerkesztettem az oldalamat. Majd elkezdtem a Szép Szót szerkeszteni, mert két hétre átvállaltam.

Más nem történt. Itthon kicsit takarítottam meg mostam.

Este meg nézem Kállai Ferencet, mert hogy nyolcvan éves. Régebben beszélgettünk párszor. Egyszer neki adtam a sapkámat, mert attól féltem, hogy napszúrást kap. Ez biztos szokatlan dolog, mert megjegyezte, és talán némi szeretettel volt irántam. Persze a nőkről beszélgettünk. Csak hát ő olyan, hogy valójában nem a nőkről tud meg az ember sokat tőle, hanem saját magáról. A magunkban lakozó szeretetről.

Október 3. (hétfő) Jó sűrű nap volt. Reggel elvittem Wandához Milos itt maradt cuccait, aztán máris mentem a hivatalba, értekezletre.

Jó hangulatú értekezlet után munkám érdemi része jól és gyorsan zajlott. Utána el akartam menni Kipke Tamáshoz, a barátomhoz, de éppen Tolnában, vagy hol dolgozott.

Aztán elmentem Tamarához, de előtte még járkáltam egy kicsit a városban. Nagyon jók voltak a fények.

Két hete láttam Marcit, de azóta is sokat fejlődött. Kézen fogva mászkáltunk a lakásban, és mindenről, amire rámutatott nem kellett mondanom, hogy „mi ez?”. A maga módján persze, de állandóan beszél. Persze Tamarával is beszélgettünk, aztán meg is etetett.

Onnan szaladtam Fialával tévézni. Ungár Klára nem tudott jönni, így kettesben beszélgettünk. A műsor érdekes volt. Noha eredetileg arról szól, hogy megbeszéljük az elmúlt hetet, valójában arról diskuráltunk, hogy életünk során milyen atrocitások érnek, vagy érhetnek minket a munkánk miatt. Mert, hogy erős érzelmeket keltünk az emberekben, és nem csak szeretetet.

Október 2. (vasárnap) Összességében nagyon rossz nap volt ez, ám mégis tele jó dolgokkal. Vannak ilyenek. A legrosszabb az volt, hogy Milos megsérült. Ráadásul pont úgy, ahogy az ember a legrosszabb álmában gondolja. Éppen a fürdőszobában tartózkodtam, - hogy finom legyek - beszappanozva, amikor egyszercsak ordítani kezdett, aztán már nem csak azt hallottam, hogy sír, hanem azt is, hogy Szonja és Ede is kiabál, hogy megütötte magát és vérzik. Számtalanszor végiggondoltam már, hogy mi van akkor, ha a lehető legkellemetlenebb állapotomban történik ez meg, de nem lehet fölkészülni. Mindenesetre másodpercek alatt kint voltam, és láttam, hogy Milos csakugyan vérzik, de azért nem olyan nagy a baj. Persze kétségbe volt esve, hiszen talán még soha nem érzett és látott olyat, hogy ömlik a fejéből a vér, a ruhájára, a padlóra. Hamar bevittem a fürdőszobába, elkezdtem mosni a sebét. Nem volt nagy, de elég mély.

Nagyon fontos, hogy Szonja és Ede nem esett pánikba. (Az emberek húsz százaléka marad ilyenkor normális. A többség vagy hisztizni kezd, vagy lebénul.) Hogy mennyire jók például Szonja reflexei, az akkor látszott, amikor mondtam neki, hogy adjon még papír zsebkendőt. Igenám, de én Milossal a kád és a mosdó között minden helyet elfoglaltam, a zsebkendőhöz pedig csak rajtunk keresztül lehetett eljutni. Minden gondolkodás nélkül beugrott a kádba, és elment mögöttünk. Ez nagyon jó, hiszen katasztrófahelyzetben ki tudott lépni a normális életben megszokott térből.

Végül Milost megnyugtattuk, a vérzés elállt, a sebet betapasztottam, aztán át is öltöztettem. Játszottak tovább. Agyrázkódásnak jele sem volt, tíz perc múlva már rohangált megint, le se lehetett állítani. Kiderült: ugrált, és guggolásból az asztal alsó élébe verte be a homlokát. (Ebből is kiderül, hogy gyakorlatilag lehetetlen veszélymentesíteni egy lakást.)

Aztán elmentünk Szentendrére, mert haza kellett vinni a gyerekeket. Jót beszélgettünk Wandával mindenféléről. (Nagyon szeretek a gyerekeimmel beszélgetni. Mindig kiderül, hogy mennyire jó emberek. De mindegyikről, folyton.) Egy kicsit Wahornnal is beszélgettem, mert ugye ő Wanda sógora, és ott volt. Aztán egyszercsak Milos letépte a sebéről a tapaszt. Nem volt nagyon véres, de Wanda megvizsgálta közelebbről, és azt mondta, hogy szerinte jobb lenne, ha megnézetnénk orvossal, mert az is lehet, hogy össze kellene varrni. Rájöttem, hogy milyen hülye vagyok: nekem ilyesmi eszembe se jutna. Tele vagyok gyerekkori hegekkel, akkoriban elő nem fordulhatott, hogy egy ilyen sérüléssel orvos foglalkozott volna. (Pedig az orvosunk, mondhatni a nagyapám legjobb barátja volt a faluban.)

Le is mentünk az ügyeletre. Egy nagyon kedves doktornő megnézte a sebet, és azt mondta, hogy ez túl szép kicsi pasi ahhoz, hogy nagy heg legyen a homlokán, menjünk csak be a János Kórházba. Ott összevarják. Milos mondta, hogy neki már nincs kedve. A mamája éppen akkor telefonált Wandának - de amúgy is hívtam volna -, így őt is fölvettük a város határában. Milos aludt, és amikor beértünk a kórházba, akkor sem cirkuszolt. Kicsit sírdogált, de nagyon férfiasan. Sokáig vártunk, mert behoztak egy gyereket, aki alighanem leeshetett valahonnan, talán lóról. A rendelőben megint két igen kedves nő fogadott minket. A doktornő is, az asszisztense is olyan profi módon nyugtatta a gyereket, hogy az pillanatokon belül hanyatt feküdt, és éppen csak könnyezgetve hagyta magát kezelni. Az én dolgom annyi volt, hogy fogtam a kezét, meg a haját simítottam hátra. A mamája a lábát simogatta. A doktornő mondta, hogy szerencsénk van, mert meg tudja ragasztani a sebet, föltéve, hogy Milos nem sír, nem izzad, és jól viselkedik. Ő meg erre megmutatta, hogy pillanatnyilag ki a legkeményebb férfi a Dunakanyarban. Nagyon bátor volt, igazán büszke vagyok rá.

2005. október 1. (szombat) Jó sokáig fönt maradtam, hogy lelkemmel beszélgessek. Van így néha, hogy eldiskurálunk, mert tisztázni kell bizonyos dolgokat. Mond ezt, mondok én azt, aztán úgyse úgy lesz.

Reggel arra ébredtem, hogy Milosnak pisilni kell. Nagyon jó készségfejlesztő feladat hamar kiszaladni a biliért, aztán vissza, aztán Ede feje fölött a félhomályban elintézni a dolgot, majd visszaaltatni Milost, mert különben esélyem nincs arra, hogy egy percet is pihenjek. Sikerült. (Az érdekes, hogy napközben is ragaszkodik ahhoz, hogy tartsam neki a bilit, noha tud egyedül vécébe pisilni. Viszont: legyenek átkozottak azok, akik a nyilvános vécékbe nem raknak gyereknek is elérhető magasságú piszoárt. Szerintem ez is esélyegyenlőségi kérdés. Az nem lehet, hogy egy gyerek csak úgy végezheti a dolgát, hogy közben a fütyije hozzáér valami mocskos porcelánhoz. Persze nem ér hozzá, mert én lógatva tartom. De az méltatlan és kínos póz egy gyereknek is.)

Tegnap este is, és ma reggel is hatalmas mennyiségű tejbedarát csináltattak velem. Holnap már csak azért nem lett, mert a gríz elfogyott. Szerintük jó lesz holnap reggel a tejberizs is.

Elég hamar elkészültünk, de látva, hogy esősre áll az idő, megint nem Vácrátótra a botanikus kertbe mentünk, hanem a fővárosba, mozizni. Előtte bementünk egy gyorsétterembe, amit Milos „kumlis”-nak, vagyis krumplisnak hív. Rendesen ettek, aztán játszótereztek. Meg akartak nézni valami filmet, de aztán kicsikocsisat láttunk. Hát jó, ne mondok semmit. Gagyi, de nézhető. Persze én mindent Milosra mérek - hiszen Szonja és Ede már élvezi, érti az ilyen filmeket. A közepe felé Milos megkérdezte, mikor lesz vége, de aztán valamiért fölvette az ütemet, és élvezte is. A jó győz, a vesztes megőrül. Állítólag ezt nevezhetjük tanulságos történetnek. Bár kicsit zavart, hogy a győztes nem a saját erejéből, hanem egy lélekkel és más személyiségjegyekkel bíró autó akaratából éri el a sikereket. A győztes egy lány. A maga nemében először, az amerikai autóversenyzés történetében. A feministák helyében szóvá tenném, hogy mit nyomatnak a gyerekek fejébe.

Itthon nagyot vacsoráztak, aztán fürödtek, és hamar elaludtak.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön miről írna könyvet, ha miniszterelnök lenne?”: Ezen még nem gondolkodtam, de mentségemre szolgáljon, hogy a mértékadó politikai erők meg se próbálták kitalálni, hogy miniszterelnök szeretnék lenni. Vélhetően mindenféle bölcsességeket hordanék össze, beleugatnék a tudomány kérdéseibe, koncepciókkal rémisztgetném a művészeket, néha versben, esetleg színi jelenetekben foglalnám össze nézeteimet és tanításaimat, valamint nagyokat vizionálnék a jövőről. Bár, most is ezt teszem. Ezen kívül éreztetném barátaimmal és ellenségeimmel, hogy folyamatosan naplót írok, amiben minden benne lesz. De csakugyan minden, vagyis az igazság. Bár, most is ezt teszem. Minek ehhez miniszterelnöknek lenni?

Ha nem találsz itt bejegyzést:

blogspot