Ladu

 Csak napok múlva láttuk a cimlaphírt, hogy "Leugrott az ózdi Batman". Ha azon a szombaton egy perccel hamarabb indulunk, még talán repulni is láttuk volna. Mert ez tényleg repult a nyolcadikról. Besurranás közben a szomszédok kihivták a rendöröket, a fickó meg semmi áron nem akart az ajtón kimenni, inkább kidobált egy rakás matracot meg paplant az ablakon, és kiugrott. Hogy a szegény jámbor milyen technikával akart a pihe-puhaságokon landolni azt nem tudom, de sikerult úgy ráesnie egy fenyöfára és legallyaznia azt úgy, hogy másnap már életveszélyben sem volt, ami nyolcemeletes ugrásoknál nem szokás. tova

BDK

 Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi?  tova

December 29. (csütörtök) Persze nem tudtam dolgozni menni, mert ki kellett menni Tahiba a szerelőket várni. Kettőre jöttek, de már tízkor elindultam, mert Katának tanítványa jött. Bevásároltam, aztán még Wandához is fölmentem. A szerelők éppen kettőre jöttek, és háromra végeztek is. Nagy szerencsém volt, mert nem találtak más hibát, csak azt, hogy egy csavar kilazult. De ha már ott voltak, megkértem, hogy végezzenek el egy nagy karbantartást. Kiderült, hogy valami kis – harmincerer forintos – hiba maradt, de ráérek azt nyáron kijavíttatni. A karbantartás eredménye, hogy talán már a legutolsó szobában is rendesen működik majd a fűtés.

Akkora szerencsém volt, hogy így eljutottam a délutáni dobolásra is. Remek volt, alig bírtuk abbahagyni. Elragadtatásomban szét is vertem a kezeimet, este alig mozogtak, és annyira fájt a vállam, hogy alig bírtam mozgatni.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy:”Ön milyen malac farkát huzigálná?”: Bocsánat, azt hiszem, ünneprontó vagyok, sőt abban az értelemben hazafiatlan is, hogy idegenkedem bizonyos honi népszokásoktól. Sőt humortalan, ami nagy bűn Szilveszter idején. De mit tegyek: teljesen elképzelhetetlen, hogy egy halálfélelemtől reszkető szerencsétlen kis állat farkát rángassam, csak azért, hogy nekem szerencsém legyen, például. De ennél talán még súlyosabb, hogy kifejezetten rosszul leszek, ha meglátom az asztalon az egybesült malacot, citrommal a szájában. Mindig az jut eszembe, hogy én is így járhattam volna, ha az evolúcióban a disznó győz, és - mint hízásra hajlamos lényeket - minket tenyészt.

December 28. (szerda) Ez egy gyalázatos nap. Reggel még jó volt minden - bár este azt láttam, hogy teljesen tönkrement Milos inhalálója. Jó kedvvel ébredtünk, játszottunk, eszegettünk. Hamar fölöltöztettem Milost, mert féltem, hogy megfázik. Éppen harmadszor mosott fogat - nagy örömömre - amikor észrevettem, hogy erősen folyik a víz a gázkazánból. Kezdődött a rémálmos telefonozás. Viszonylag hamar rátaláltam az interneten a falubeli víz- és gázszerelőkre, de persze egyik se vette föl a telefont. A víz meg folyt, rendületlenül. Fél óra után hívtam Gábor unokaöcsémet, hátha tud valakit Leányfalun. Tudott is. Föl is vette, de átirányított egy budakalászihoz, aki holnapra vállalta a megnézést.Így aztán Milossal el kellett hagynunk a lakást, mielőtt megfázunk. Wandához mentünk, ahol éppen vendég volt, így nem sokat tudtunk beszélgetni. A gyerekek is csak később jöttek, aztán mentek tovább vendégségbe. Estefelé fölvettük Milos mamáját, aztán mentünk Bagra. Az út már jó volt, csak egy kicsit féltem a ködben.

December 27. (kedd) Bekövetkezett a rémálmom: pont akkor kellett mennem Milosért Bagra, amikor leesett az első nagy hó. Eszegettem az uzsonnát, amit Kata pakolt, és csak néztem ki a szerkesztőségi ablakon, és vártam, hogy esetleg, mégis megkegyelmez nekem az idő, és egy órával az indulás előtt abbahagyja. Mert akkor, mire lemegyek már legalább a főutakról eltakarítják. De nem! Hanem - ráadásul - a hó alá befagyott a lé, és így hóval megszórt tükörjégen araszolgathattam a többi, föltűnően óvatos autóssal. Annyira lassan mentünk, hogy csak a zsigulik, a mercédeszek meg a buszok voltak veszedelmesek, a hátsókerék meghajtás miatt. Időnként kipördültek és oldalra csapódtak. Velem még egy hókotró is megpróbált párkapcsolatot létesíteni a szomszéd sávból. Azon sértődött meg, hogy nem akartam mögé kerülni és az ablakomra kapni azt a sóból és homokból álló elegyet, amit oly hevesen szór ki hátul. Végülis egy óra alatt kijutottam a hármas útra. Azért nem az autópályára, mert még fél óra kellett volna a megközelítéséhez, és annyi meg elég volt nekem ahhoz, hogy már Gödöllőn legyek. Na jó: félúton Gödöllő felé. Két óra alatt elértem Bagot. A nagyszülők kiadták Milost, és máris fordulhattam vissza. Szerencsére elaludt az úton, mert azt a csoszogást nehezen bírta volna. Végülis másfél óra után - ennyire javultak az útviszonyok visszafelé - éppen Tahiban, az utcánk elején ébredt föl. Persze elzsibbadt a karja, és persze ettől ordított. És persze nem lehetett parkolni, viszont - persze - mögöttem jött egy csomó kocsi. Valahogy leálltam, behoztam levetkőztettem, megnyugtattam, aztán behoztam az autót is, nehogy holnap valami jégpáncél alól kelljen kiolvasztani. Persze Milos rendesen fölébredt, és kegyetlenül virrasztott féltizenegyig, viszont cserébe nem volt hajlandó megfürödni. De legalább fogat mosott - igaz, azt kétszer, mert kétféle fogkrémje van. De azért nagyon aranyos volt: ötpercenként kaptam egy nagy búcsúpuszit, azzal, hogy most már elalszik. De nem. Én aludtam el, és mindig a búcsúpuszikra ébredtem.

Itt szeretném megköszönni azt a sok-sok levelet, amelyben mindenféle jókívánságokat kaptam. Sajnos nem volt időm mindegyikre válaszolni, vagyis nem a bunkóságom miatt, hanem a végzetes időhiánytól van az, ha nem válaszolok.

December 26. (hétfő) Nem mondhatnám, hogy tudtam írni az ünnepek alatt. Figyelembe kell venni, hogy a sokgyerekes, ám – pláne sokszor - elvált apák sorsa az, hogy ilyenkor kevéssé érnek rá.

Viszont jó karácsonyom volt – a körülményekhez képest, persze. A rossz körülmény, hogy ez volt az első év, hogy nem voltam együtt Milossal az úgynevezett szent estén. Nyilván jobban megviselne, ha nem éltem volna át már ezt a többi gyerekeimmel. De hát senki nem tehet róla, úgy is igazságos, hogy az elvált szülők gyerekei a mamájuknál legyenek az első este. Meg is érdemlik a mamák, mert mégiscsak ők azok, akik a legsúlyosabb terhet viselik, és már teljesen mindegy, miért váltunk el.

Persze voltam kicsit Wandáéknál. Már csak azért is, mert kivittem hozzájuk Tamarát, Andrist és Marcit. Aztán Tahiba mentem, hogy összecsomagoljam az ajándékokat. Visszafelé megint bementem Wandáékhoz, aztán át Ákos öcsémékhez az összes ajándékokkal, hogy ne kelljen másnap cipekedni. Onnan Katához, ahol jött a Jézuska, vacsoráztunk, aztán késő este jött a kislányáért, Saciért az apukája.

Katától pont azt kaptam, amit szerettem volna: jegyet a Yamato koncertre (japáni dobosok). Ez azért jó, mert mindig elhatározom, hogy az ilyen koncertekre elmegyek, egy darabig erősen foglalkoztat is, hogy ahhoz jegyet is kellene venni, aztán egyszercsak azt veszem észre, hogy a tévében vágóképeket mutatnak arról, amit meg kellett volna néznem. Vagyis hallgatnom. Így aztán szinte mindenről lemaradok, és nyilván szegényebb is leszek.

Tegnap elmentem Milosért, vele az öcsémékhez, ahol aztán megkezdődött a szokásos hatalmas családi karácsony. Milán kivételével mindenki ott volt. (Róla este kiderült, hogy magas láza van.) Jókat ettünk és beszélgettünk, a gyerekek meg őrjöngtek. (De előtte még csodás volt, hogy Ede és Milos kettesben énekeltek, karácsonyosat.) Annyi ajándék jött össze, hogy alig fért el a fenyőfás szobában. (Kaptam lávalámpát, különleges párologtató, GPS-t – az egy műholdas navigációs eszköz, aminek nagy hasznát veszi az ember, ha hajlamos az eltévedésre, mint én -, valamint Holló Színház-válogatást, hamutartót, ládát, kulcstartó dobozt Wanda eredeti festésével, és képeket-kivágásokat a gyerekektől.) Az, hogy „mindenki ott volt”, nálunk nagyjából annyit jelent, hogy több, mint húsz ember. Hogy egy ilyen tömeg puszta etetése mit jelent, azt nem nehéz elképzelni. A java Brigire, a sógornőmre hárul, és minden évben kegyetlenül végig is csinálja. Nekünk szerencsénk van az életben, mert egynémely volt anyósokat leszámítva olyan nők voltak körülöttünk, akik hisztériával, elmebetegségig való túlfontoskodással nem tették tönkre a karácsonyainkat. Ezért mondtam már régen is azt, hogy ha valaki úgy tervezi, hogy hosszasan együtt él valakivel, várja meg az első karácsonyt, mielőtt végleg dönt, mert akkor nagyon sok meglepetés érheti. Ha tetszik, ha nem, olyan életünk van, amilyet a nők adnak nekünk, és az, aki a karácsonyt tönkreteszi, előbb-utóbb a hétköznapokat is megrontja. Vagy nem. (Mielőtt kapok hat-nyolc kedves érdeklődő levelet azzal a kérdéssel, hogy vajon akkor Kata milyen karácsonyi nő, most jelzem, hogy nagyon jó, de ez már a vásárlások idején is nyilvánvaló volt. Arról már nem is beszélve, hogy jó étkeket készít, és hála Istennek nem ragaszkodik ahhoz, hogy káposzta, hal meg affélék legyenek karácsonykor. Kedvelem a hagyományokat, de van úgy, hogy azok unalomba hajlanak.)

December 21. (szerda) Egész nap rohantam, aztán elmentem Milosért az óvodába. (Előtte óvatosan bevásároltam, nehogy együtt menjünk.) Elmentünk Szentendrére is, kicsit vásárolni. Mondjuk, nem volt egészen zavartalan, mert például egy könyvesboltban az egész vásárlóközönséget szórakoztatta azzal, hogy talált száz forintot és mindenkit megkérdezett, hogy elteheti-e. Aztán mégse merte, hiába mondta neki a pénztáros, hogy ha ő találta meg, akkor az övé. Egyedül egy nagyon kedves pasi tudta megfogni azzal, hogy latin szavakkal sűrűn tűzdelt szövegeket mondott neki. Talán orvos lehetett.

Aztán nézegettük a kecskéket meg a nyulakat. Ezeket valamiért egy karámba tették a főutcán, a gyerekek örömére.

Aztán elmentünk sült krumplit meg efféléket enni, majd egy mignonnal fejeztük be a gasztronómiai sétát. Itthon aztán még említésre méltó volt, hogy a kádban azt találta ki, hogy én fújjak neki szappanbuborékot, ő meg majd eltalálja azokat vízipisztollyal. Nagyon ügyes volt, gyakorlatilag mindet levadászta. (Gyengébb idegzetű szülőknek: remek játék, de el kell viselni, hogy a plafon, a fal, a tükör, a padló, az összes vécéújság, a száradó ruha, vagyis minden vizes lesz. Nagyon. De megéri. Azt hittem Milos valami új játékot talált ki, de amikor meséltem Katának, azt mondta, hogy már olyan buborékfújót is lehet kapni, ami egy vízipisztolyban végződik.)

 Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ön mit vár a Jézuskától?”: Lepjen meg azzal, hogy picit visszavisz abba a boldog állapotba, amikor még azt hittem, hogy csakugyan ő hozza az ajándékot, és ez annyira fölizgatott, hogy minden karácsonykor eleredt az orrom vére. Szeretném megint az hinni, hogy ha hitetlen létemre nem káromolok, tisztelem anyám és apám emlékét, nem ölök, csak olyan asszonnyal hálok, akit szeretek, és nem csalom meg, nem lopok, nem teszek hamis tanúbizonyságot, és nem kívánom más jószágát és feleségét, akkor közben jár értem, hogy az ő Atyja legalább szenvedést ne hozzon rám és népségemre.

December 20. (kedd) Nincs borzalmasabb, mint reggel a kocsiról jeges havat kaparni. Egyszerűen nem bírom. De mindegy, holnaptól kifelé megyünk a télből. Még jó lenne elutazni valahova a trópusokra riportot készíteni. Mikor Katának megemlítettem, sírva is fakadt. Jó, modortalanul belevettem egy kis lövöldözést is, de csak vicceltem. Azt hiszem, többé ez nem fordul elő.

A szerkesztőségben jól ment a munka, bár néha az volt az érzésem, hogy belesüppedek egy betűrétbe, annyi mindent kell elolvasnom. Olyan sok gyűlt össze hirtelen, hogy estig föl se tudtam állni. A rovatvezetésben az a legrosszabb, hogy minden szerző elégedetlen: akármit csinálok, a szerzőknek az az érzésük, hogy túl sokat várnak a megjelenésre, és ezért állandóan telefonálnak. A jobbak nekem, a többiek a főszerkesztőnek. Az utóbit nehezen bírom. Németh Péter nem különben. Persze értem én: nehéz megmagyarázni annak, aki méltán gondolja, amit írt annak a legalkalmasabb, ha mindjárt holnap megjelenik, hogy még tíz ember gondolja ugyenezt. Szintén méltán. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha minden nap várni kellene arra az írásra, ami majd holnap jelenik meg.

Tegnap fölhívott Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, hogy olvasta, ami szombaton a Szép Szóban megjelent. Meglepte, hogy milyen sok baptista olvasgatja a Népszavát, mert kapott egy csomó visszajelzést. Kérdeztem, hogy írtam-e hülyeségeket, mert mindig attól tartok, hogy félreértek valamit. De nem!

Ha valamit a hónál is jobban utálok, az a téli eső. Amikor este hazajöttem, alig láttam ki a kocsiból. Szerencsére Szendrei Lőrinc is velem jött egy darabon. Legalább beszélgettünk a csúcsforgalomban.

Holnap reggel elviszem Milosnak a szánkót, bár azt hiszem addigra a maradék havat is elmossa az eső. Csak nehogy lefagyjon reggelre, mert a jeget meg kifejezetten gyűlölöm. (Az öcsémmel már régen kitaláltuk, hogy ezt az egész tél nevű disznóságot meg lehet szüntetni, csak meg kell billenteni a Földet. Úgy, hogy a tengelyére merőleges legyen a Nap beeső fénye. Így a Föld minden pontján állandósulnának az időjárási viszonyok. Persze mindenki azt gondolja, hogy ez marhaság, meg azt kérdezi, hogy mekkora rakéták és mekkora drótkötelek kellenének ehhez. Egyszerű pörgettyűkkel megoldható, bár elég sok kell belőle. Na jó, ezt most nem magyarázom el.)

December 19. (hétfő) Reggel Katával elmentünk Kecskemétre, ahol a Bólyai János Gimnáziumban előadást kellett tartanom „A világ rossz, de szórakoztató” címmel. Nagyon kedves tanárok fogadtak minket, mindenféléről beszélgettünk. Aztán megtartottam magvas előadásomat. Már nem emlékszem, miket beszéltem, különös tekintettel arra, hogy úgy tíz perc után gyakorlatilag elájultam, annyira rosszul lettem. Elég érdekes volt, mert elég hosszú időn át azt vártam, mikor esek össze, kivert a víz, és tulajdonképpen már kíváncsi is voltam, hogy mi lesz, meddig tudok még beszélni. Azt hiszem, egyebek mellet az volt a baj, hogy nem jól öltöztem, vastag pulóverben voltam, és nem kaptam levegőt. De az is lehet, hogy bajom belülről indult, és a külső dolgok csak rátelepedtek. Mindegy, úgy húsz perc után beállt az egyensúly, aztán jobban lettem. Nyilván sok hülyeséget beszéltem. Van ilyen.
   Kaptunk még ebédet is, aztán hazahajtattunk.Ma még el kell mennem az Echo Tévébe, hogy Fialával a Sri Lanka-i dolgokról beszélgessünk. Majd ott is elájulok, hogy érdekes legyen.

December 18. (vasárnap) Ma megint jó sokáig aludtunk. Tudom, van, akinek föltűnik, hogy ez miért olyan fontos, ám mi alkatunk és hülye időbeosztásunk miatt többnyire négy órákat alszunk, és van egy határ, ameddig ezt lehet bírni. Amúgy és ráadásul mindketten afféle tenyésző típusok vagyunk, vagyis sem szorgalom, sem semmiféle belső mozgáskényszer nincs bennünk, vagyis kifejezetten természetellenes, ahogy élünk.
   De nem lehetett menekvés: elmentünk vásárolni. Meglepő, hogy milyen nagy nyugalommal bírtuk. Érdekes: ugyanaz az ajándék, amit Milosnak szántam és nem vettem meg tegnap, abban a boltban, amelyikbe ma vetődtünk, éppen a felével volt olcsóbb. Nem is értem, hogyan lehetséges ez.
Délután ismét elaludtam, aztán elmentem Wandához, hogy neki és a gyerekeknek átadjam, amit még Sri Lankáról hoztam. Kicsit beszélgettünk. Nem volt valami vidám. De annál szebb.
Este még meg kellett írnom egy útibeszámolót a Képes Újságba, plusz el kell olvasnom egy csomó írást, kiváló szerzőktől. Már megint aludnék.

December 17. (szombat) Megpróbáltam korán kelni, de nem annyira sikerült. Tízre vittem Milost, de alig bírtunk elkészülni az indulásig, pedig a szokottnál együttműködőbb volt, például az öltöztetésnél. Még reggelit is evett. Ráadásul egy munkagép miatt állt a forgalom a városban, vagyis inkább csak csoszogott, de azért idejében értünk a mamájához.
   Aztán Katához mentem, onnan meg együtt átvenni magas kitüntetésemet. Érdekes volt, sok kedves emberrel. Végülis hatalmas megtiszteltetés olyan emberekkel együtt emlegetve lenni, mint Ferge Zsuzsa vagy ifjabb Donáth Ferenc. Mint kiderült, az emberjogi és gyermektagozattól kaptuk a Szalai Pál-emlékdíjat. Az, hogy én átveszek valamit Hiller Istvántól a Köztársaság téren, a székházban, még rendben van, de abban csakugyan van valami abszurd, hogy Donáth Ferenc fia ott van. Ráadásul arról beszélgettünk, hogy annak idején, ötvenhatban szerinte a lincselés, Mező Imréék elpusztítása az akkori magyar jog szerint is háborús bűncselekmény volt, és ezzel is szembe kellene nézni. Vannak olyan félelmetes lelkű emberek, akik valóban képesek átlépni saját lelkük árnyékain. Ilyenek a Donáth-testvérek.
   Aztán elmentünk vásárolni. Az egyig szuperizébe be se fértünk, a másikba valahogy mégis, de annyian voltak, hogy időnként féltem egy kicsit. Jellemző volt az a kép, hogy itt-ott egy egy ember, teljes letargiában ácsorog a tolókosarára hajolva és csak néz, megkattanva. Jó lenne, ha az ilyen bevásárlóközpontok előtt karácsony táján állna egy mentő, pszichiáter szakorvossal bélelve. Amit sejtettem, beigazolódott: mindazok a játékok, amiket a mesecsatornákon hirdetnek, szinte mind kifizethetetlenek.
Katának unokaöccse született. Hazafelé még beszaladt a kórházba, megnézni. Végül annyira elfáradtunk és kifagytunk, meg talán a hidegfront is hatott, hogy agyonaludtuk magunkat.

December 16. (péntek) Nem tudom, mi van ma, de tele vagyok szorongással. Olyan, mint a féltékenység, de nem is a másik szerelmének esetleges elvesztése miatt való, hanem az, amikor azt érzi az ember, hogy a másikat valami méltatlanság érheti, és félti. Biztos a széltől van meg az esőtől.

Amúgy nagyon jó napunk volt Milossal. Sokat játszottunk, még vásárolni is voltunk. Egész nap nyomogatós játékokkal meg matricákkal volt elfoglalva. Szegény, megismerkedett a rontásos kudarc élményével. Matricákkal díszítette föl az íróasztalom egyik ajtaját, ami amúgy az ő kis lakába és játékraktárába vezet. De aztán rájött, hogy nem eléggé esztétikus az egész, és leszedte őket. Visszaragasztotta volna mindet az eredeti papírhátlapokra, de valahogy elment a ragasztó, és a gyűrődések miatt sem voltak már olyan szépek, mint eredetileg. Ezen nagyon elkeseredett. A mai, legfontosabb kérdése: hova kakálnak a sárkányok? Ezen kívül az egyik játék megoldásával kapcsolatban kijelentette: van még egy B-tervem is. Ez elég furán hangzik három és fél évesen.

Fontos fejlemény, hogy kétszer is kikapcsoltatta velem a tévét. Méghozzá azzal, hogy nem érdekli, inkább játszik.

Megint nyertem a lottón: tizennegyedszer ebben az évben. Persze csak ezer forintot. (A múlt héten három szelvénnyel három és fél ezer jött össze.)

Éppen a boltban voltunk, amikor kaptam egy telefont, hogy holnap vegyek át egy díjat. Tudtam róla, mert megkérdeztek egy hónapja: ha jól emlékszem, az ifjú baloldaliak Szalai Pál emlékdíjra jelöltek, és elfogadom-e. Elfogadtam. Mert hogy jövök én ahhoz, hogy Szalai Pál áldott emlékét azzal csúfoljam meg, hogy visszautasítom a róla elnevezett díjat? Másrészt, hogy jövök én ahhoz, hogy olyan emberek nyilván jószándékú csoportját sértsem meg, akik így akarják kifejezni, hogy megbecsülik a munkámat. Mert szerintük „sokat teszek az emberi jogok érvényesítéséért, tetteimmel elősegítem a társadalmi esélyegyenlőséget és szolidaritást, fellépek a társadalmi kirekesztés ellen, elősegítem a romák integrációját”. Tény, hogy ha halványan és teljesen reménytelenül is, de ilyesmik lebegtek előttem, bár szerintem az égvilágon semmit nem értem el. Hogy ezek szocialisták? Elfogadom majd a fideszesektől is, ha hasonló indokokkal megtisztelnek.

Egyébként meg már régen unom azt az értelmiségi nyafizást, amivel sokan figyelmeztetnek, hogy íróként nem kellene ennyire belemenni a politikába, nem tesz jót, hogy publicisztikát írok, és pláne rovatot vezetek egy vállaltan baloldali napilapban. Kitüntetést, díjat kapni meg egyenesen borzalom. Ugyanezek, akik oly finnyásan távol tartják magukat, azért arra nem restek, hogy röstellkedve, a szükségre hivatkozva tülekedjenek a pénzelosztók popsijánál és a pénztárakban. Valahogy ismerőseik is vannak a politikusok meg az udvari jóemberek között. Azokat szeretem a legjobban, akik mindkét oldallal hatékonyan és eredményesen barátkoznak. Én meg úgy gondolom, hogy az a tisztességes - ha már úgy alakult, hogy két részre szakadt az ország népe -, ha az ember vállalja, amit gondol. És ha tud írni, akkor írja is le. Az is hazudozás, ha tudsz beszélni, van véleményed, de hallgatsz.

Persze azért arra holnap illik figyelmeztetnem az egybegyűlteket, hogy a túláradó jószándékunk dacára szégyenkeznünk kell Szalai Pál emléke előtt, mert az égvilágon semmit nem érünk el abból, amit ő elvárt volna tőlünk. Ez egy hihetetlenül szar, ócska ország, teli mocsokkal, igazságtalansággal, esélytelenséggel és nyomorúsággal.

Földobni a semmit

Volt nekünk egy családi ismerősünk, aki egyszer hírbe hozta anyámat egy másik – szintén házas - családi ismerőssel. Szerencsére mindkettőjüknek a lehető legjobb alibijük volt: az adott időpontban, amikor állítólag együtt látta őket, éppen a saját házastársukkal töltötték az időt. Amikor közösen kérdőre vonták, azt tudta fölhozni, hogy „egy kis hazugságtól drágáim, csak érdekesebb lesz a világ.” Ez aztán olyan szállómondat lett a környékünkön. Talán azért, mert csakugyan: egy kis hazugság földobja a dolgokat.

Ez most nekem arról jutott eszembe, hogy az Index remek írásban számol be arról, hogy a Fidesz állítólag megkörnyékezte volna Medgyessy Pétert, mert hogy ő a hatalomváltáskor kicsit szembekerült a saját pártjával, pláne Gyurcsány Ferenccel. És hogy kellene egy ilyen jó trófea Szűrös, Pozsgay és Csintalan mellé. Azt leszámítva, hogy  –  talán Csintalan  kivételével  –   a Fidesz zsákmánya szánandó, és ha Medgyessyt esetleg meg lehetne győzni valamiről, akkor ez őt is a kitömve porosodó, naftalinszagú vadak közé tenné, és lebecsüli a volt miniszterelnököt, aki azt hiszi, hogy ezt ő nem tudja, van egy nagyobb baj is. Az írás szerzői még csak meg sem kísérlik, hogy a hiteleség látszatát keltsék. Jó, az Index eddig is híres volt felületességéről és tahóságairól, de nem gondoltam volna, hogy a jobboldali sajtóban megfigyelhető átlagos színvonalra süllyed.

Abból, hogy a Fidesz pár hónapja csakugyan visszasírta Medgyessyt  –  ezt előre megjósoltam, amikor Gyurcsány miniszterelnök lett, és könnyű dolgom volt -, meg az, hogy Medgyessyt hivatalosan meghívták egy olyan városba, ahol fideszes a polgármester, talán mégsem elég arra, hogy megkörnyékezést emlegessünk. Akkor se, ha a Fidesz politikájába ez is beleférne.

Mint ahogy az is belefér, hogy az Index adta lehetőséget kihasználva Révész Máriusz máris megpróbálja jól megalázni Medgyessyt, arra hivatkozva, hogy azért nincs eszük ágában sem megkörnyékezni, mert választóik fölháborodnának. Érdekes, hogy sem Szűrös, sem Pozsgay, sem Csintalan nem háborított föl senkit, nem is beszélve a Fidesz-kormány volt kommunistáiról, és a Fidesz környékén oly lelkesen kompenzáló volt munkásőrökről, besúgókról és más állampárti posztosokról.

Üres hír, üres cikk, műbalhé. Az viszont igaz, hogy pár órára megint érdekesebb lett a világ. De talán szánalmasabb is.

Válaszoltam arra a kérdésre, hogy „Ha pozícióban lenne, ön milyen döntést vonatna vissza?”: Az attól függ, mivel zsarolható az, akivel vonatok. Mert ugye megvesztegetésről szó sem lehet, az méltatlan egy pozíciós emberhez. Pénzzel csak az próbálkozik, akinek nincs hatalma. Hanem olyan embereket kell kineveztetni, akiknek lehetőleg vajból van a fejük, és ettől állandó idegbajban élnek. A legjobb az a fajta, amelyik képtelen lemondani, ha rettenetesen kínos helyzetbe kerül, és ha mégis megpróbál gyáván menekülni, egy csöpp zsarolással a még meg sem hozott döntését is visszavonja. A demokráciákban egyenes derekú emberekre van szükség, ám azokkal nem működtethető.

December 15. (csütörtök) Egyre nehezebben írom ezt a naplót. Ezért persze elnézést kell kérnem azoktól, akik minden nap megtisztelnek azzal, hogy benéznek ide. Borzasztó, mennyi dolgom van. Mostanában csakugyan éjjel-nappal dolgozom, és abban az áldatlan állapotban élek, amiben az az alapérzés, hogy soha nem érem utol magam. De azért próbálkozom. Azt ígérhetem, hogy aki hetente egyszer látogat ide, annak azért mégiscsak lesz mit átnézni.

Ma persze elvittem Katát tanítani, aztán dolgoztam, délre pedig az Articsókába mentem, ahova ebédre voltam hivatalos. Fiala meghívta azokat, akikkel együtt szokott hónapértékelni. Hihetetlenül finomakat ettünk, és fölötte jó hangulatban beszélgettünk. Jövő hétfőn este fél tizenegykor leszek az Echo Tévében, ahol János műsorában beszámolok Sri Lankán tett, hallatlanul izgalmas utazásomról.

Aztán elmentem Milosért. Nagy örömmel fogadott, és gyakorlatilag elalvásig örvendeztünk egymásnak. Csocsóztunk, mesét néztünk, fürödtünk, ettünk.

December 14. (szerda) Ma lecsapott rám a rovatvezetők-szerkesztők rémálma: reggel Sebes Gyuri azzal köszöntött, hogy egy írás - tíz napon belül - kétszer jelent meg a rovatomban. Ehhez a rossz döntések olyan láncolata kell, amelyeket külön-külön lehet magyarázni, de nem érdemes, mert bárhonnan nézem, mindenképpen én vagyok a hibás. Vagyis jól nem jöhetek ki belőle. Akkor is én vagyok a hibás, ha nem voltam itthon, akkor is ha rossz információt kaptam, akkor is, ha rákenhetném másra, akkor is, ha előző nap egy sürgősen megírandó riporton dolgoztam. Ja és akkor is, ha ez szinte minden lapban előfordul. Egy hete például az egyik kedvencemben. (Egyszer már átéltem, hogy a szerkesztésem alatt álló felületen ugyanaznap kétszer jelent meg egy hír. Az talán még kínosabb volt.) Nagyon jó volt, hogy sem az értekezlet előtt, sem alatta nem volt ebből hatalmas - természetesen jogos - bírálat. Amúgy is eléggé összeomlottam a saját hülyeségem és pláne az utólagos tehetetlenség miatt. Az meg kifejezetten jól esett, hogy noha én az elnézést kérő közleményben, amit az oldalam aljára tördeltettem, rovatvezetői tévedésre hivatkoztam, azt valaki szerkesztői tévedésre javította ki.

Este a KOKSZ évzáró összejövetelére mentem, ahol drága karikaturista - szatirikus képzőművész - barátaimmal találkoztam. Végülis nagy megtiszteltetés, ha egy olyan embert is meghívnak, aki rajzolni se tud. Azt hiszem, én voltam a KOKSZ egyszemélyes baráti köre. Jó nagyokat beszélgettünk. Megtudtam, hogy benne leszek Tettamanti Béla hamarosan megjelenő kötetében „A graficista” című írásommal.

Nem tudtam végig maradni, mert Kata délelőtt kosarazott, nagyot reccsent a lába, és este telefonált, hogy már járni se tud. Próbáltam ápolni, borogattam. Reggelre annyira rendben jött, hogy el tudott menni dolgozni.

December 13. (kedd) Gyakorlatilag két napja mással sem foglalkozom, mint írom azt, ami majd a szombati Népszava, Szép Szó két oldalára kerül az utazásunkról. Persze sok fényképpel. És persze szerkesztem a rovatomat, olvasom a távollétem alatt beérkezett anyagokat, megpróbálom átlátni, mi minden történt az úgynevezett közéletben, és miért. Amúgy hihetetlenül pitiánernek találom az egészet. Könnyű és jó kiesni belőle.

„Valaki” kérdezte, hogy milyen változásokat látok magamon. Eléggé megdöbbentő, de nem fázom, például. Régebben, ha olyan idő volt, mint ma, rendesen szenvedtem, igazi fájdalmaim voltak, a hóesés puszta látványa is mély boldogtalanságba taszított. Most meg nem. Pedig azt hittem, hogy a trópusi melegből hazaérve, ahogy kiszállok a repülőből, azonnal görcsbe rándulok, és ez így is marad májusig. De nem: olyan, mintha föltöltődtem volna. Már csak az a kérdés, hogy kimegy-e belőlem ez a töltelék.

Szavazz Halmai Attila építészmérnök honlapjára itt: http://www.archilink.hu

December 12. (hétfő) Amióta hazajöttem Sri Lankáról, tulajdonképpen módosult tudatállapotban vagyok. Nem egészen arról van szó, hogy az időeltolódás és az általános fáradtság miatt kicsit kótyagos lettem, hanem ez attól lehet, hogy olyan sok dolgot láttam, annyira brutális élményeim voltak, hogy a dolgok - mint annyiszor -, megint átrendeződnek bennem. Figyelem magam: nagyon érdekes. És tanulságos is.

Sri Lanka-i utazásunk naplórészletei a http://andrassew.cjb.hu/srilanka oldalón olvashatók és láthatók Isza Ferenc képeivel.

Ha nem találsz itt bejegyzést:

blogspot