Illanófény

 

   "A papa pihen", mondta Matildka, amikor bekopogtam és megkérdeztem tőle, hogy beszélhetnék-e az apjával. Kijött a tornácra, megtörölte a kötényében a lisztes kezét, aztán intett a szemével, hogy nézzek balra, ott van a fa alatt, és vélhetően alszik, mert ha nem, akkor nyilván meghallotta volna, hogy jövök, és valamit tán mozdul is azért, hogy észrevegyük: beszélni akar velem.

   Ezt már eljátszottuk. Legalább százszor.

   Egy fenyő alatt ült a vas karosszékben, bundában és takarókba tekerve. Csak annyi látszott belőle, hogy ember lehet a rongycsomó alatt, de hogy csakugyan alszik, vagy éberen leselkedik, azt senki meg nem tudta volna mondani olyan nagy távolságról.

   Egyszer már meg is kérdeztem Matildkát, hogy honnan tudja majd meg, ha egyszer csak úgy meghal. Csak úgy álmában, téli napozás közben. Mert én például azt szeretném, ha még meleg lenne a testem, amikor megmosnak, és gyolcsba tekernek.

   "Nem lesz már teste", mondta erre talányosan, de annyira természetesen, hogy nem mertem tovább kérdezni.

   Amikor novemberben először láttam, hogy kiültette, azt mondta, "kell ám a jó levegő, meg a téli napfürdő az öreg embernek is". Eszembe jutott, de azt se kérdeztem meg, hogy miféle napfürdő az, amit takaró alatt veszünk.

   Február végéig szinte minden nap meglátogattam, és talán ha tízszer beszéltünk. Illetve - ha így utólag meggondolom - tízszer beszéltem. Ő meg inkább hallgatott. Bár egyszer nyíltan megkérdeztem, miért nem láthatom az arcát, ha délután a kertben pihengél vagy napfürdőzik.

   "Mert megijednél, fiam."

   Talán azért nem kérdeztem tovább, mert megzavart azzal, hogy a fiának szólított. És ez nem az a régi, de szép formula volt, hogy az öreg ember a fiának szólíthat bárkit, még az ilyen ötven éves öregedőt, sőt a neki kedves nőket is, hanem mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy a pokróccsomó igenis fiat látott bennem. De ő mégis válaszolt arra a kérdésre, amit föl se tettem:

   "Elillanóban vagyok."

   "És mi jár egy elillanóban?"

   Kicsit meglepődhetett arcátlan kérdésemen, mert megmoccant. Ámbár föltűnő volt, hogy ettől a takaró szinte behorpadt. Úgy, mintha csak lufikból lenne oda valami emberfélére formázva, és most hirtelen megtöppedtek volna a ballonok.

   De aztán valahogy visszanyerte a formáját az a tér, amit én az öreg barátomnak gondoltam.

   "Szerelmek járnak az elillanóban."

   "Valóságosak, vagy álmok?"

   "Valóságos álmok."

   Megpróbáltam mélyebbre hajolni, hogy belássak a fejét is beborító csuklyaszerű pléd alá, de nem láttam semmit. Két, kicsi tüzes tekintetet se.

   Aztán már nem mondott semmit.

   "Odamehet hozzá", mondta Matildka. A maradék lisztet is beletörölte a köténybe. "Aztán jöjjön be, hogy palacsintázzunk." Ezt majdnem úgy mondta, mintha az valami szerelmes játék lenne.

   Ahogy közelítettem, egyre nagyobb izgalom vett erőt rajtam. Azt éreztem, hogy most már aztán végére kell járnom ennek a dolognak. Akár így, akár úgy, de bizonyosságot kell szereznem. És azt is tudtam, hogy ezt csak egy lendülettel tehetem meg: le kell rántanom a leplet. Vagyis a pokrócokat. Ha palacsintát süt, Matildka se tud az ablakból figyelni.

   Abban a pillanatban, amikor odaértem - még a köszönéssel se húztam az időt -, lekaptam róla a takarókat. Ott ült mosolyogva, parázsló szemmel. Csak éppen fele akkora volt, mint amikor utoljára láttam teljes valójában. Nagy párnákon ült. Nyilván azért, hogy nagyobbnak lássa az, aki arra jár, és odapillant.

   "Mondtam, hogy elillanok." - belenevetett a szemembe.

   "De mitől? Hogyan?"

   "Elemészt a szerelem."

(Szép Szó)

 

 

Jártányi

 

Az öregasszony olyan lassan megy, hogy szinte nem látom a mozgását. Nekem fáj, annyira görbe. Nem lehet, hogy ne fájjon, ha valaki mélyebbre hajol járás közben, mint a dereka. És a lábai is annyira görbék, hogy folyamatosan azt képzelem: egyszer csak úgy, maguktól eltörnek, mert még azt a pille, semmi súlyt se bírják, ami maradt abból az asszonyból. A botja nem nagyobb egy fakanálnál. Ha rátámaszkodik - mindig támaszkodik - szinte a kezéig süpped a hóban. Fekete parasztasszony-ruhája annyira megszürkült, hogy ott, ahol már piszkos a hó, talán valaki széltől mocorgó rongydarabnak nézné, ha elesne.

   Bozsa azt mondja, hogy valaha az egyik legszebb nő volt a faluban. Magas, egyenes járású, büszke asszony. Amikor férjhez ment, ingyen fotózta Maskara fényképész, hogy aztán a képét a kirakatába tehesse. "Örökre ott állhat." - ez volt a szerződésben. S úgy is volt, amíg a háború után Maskara fényképészetét el nem szövetkezetiesítették, ott volt a kép, majdnem méteres nagyításban.

   Amikor a férje hazajött a háborúból, rajtakapta egy Márkus nevű falubelivel, akit azonnal meg is ölt, tizennégy késszúrással. Az asszonyt csak megverte, de annyira, hogy attól kezdve meggörbülten járt, és egyre tovább görbült és fonnyadt, míg aztán hatvan éves korára az orra már a dereka alá lógott.

   A férje ötvenhatban tört ki a börtönből, hazajött, és a feleségét egy bizonyos Bogár nevű ember társaságában találta. De nem úgy, hanem csak beszélgettek. Bogár a konyhában ült, és éppen valami lábas fülét próbálta megjavítani. A féltékeny férfi meg akarta ölni, de Bogár gyorsabb volt, egyetlen szerencsétlen ütéssel a földre küldte. Valahogy beverhette a fejét is, mert soha nem ébredt föl, egy éves halálos kómába esett. Bogár - aki amúgy a görbe asszony gyerekkori szerelme volt - öt évet kapott. Amikor kijött, a családja szépen visszafogadta, és nem csak a gyerekei, a felesége is megbocsátott neki. Ahogy a falu se találta bűnösnek.

   A börtönben - ami inkább kényszermunka volt - megfázott, minden izülete megkeményedett, végül húsz év múlva már alig tudta fölemelni a lábait. Előbb bottal, aztán botokkal, később mankókkal járt. Többen állítják, hogy hallották a templomban, amikor Istenhez könyörgött fájdalmában: vegye már el végre az életét.

Isten nem vette el. Hanem inkább megölte a fiát, akit egy autó ütött el, aztán a feleségét, aki szívbajt kapott, aztán a cukorbaj a szemére, a magas vérnyomás az agyára ment. Öt évig szenvedett, mire elpusztult.

   A temetés után Bogár már mankóval se tudott járni, járókeretet kapott. Az egyetlen, szép lassan alkoholistává vedlő vénlányával élt együtt.

   Minden nap átjárt a görbe asszonyhoz, akármennyire fájt is. Az enni adott neki, és talán beszélgetek is. De az is lehet, hogy csak hallgattak. Bozsa azt mondja, hogy ez az a két ember, akire rosszat senki nem mondott még a faluban. Talán babonából: nehogy úgy járjanak, mint ők.

   A görbe vénasszony annyira lassan megy, hogy ha esne a hó, nem maradnának lábnyomok utána. Megáll a sarkon, kicsit oldalra fordul, hogy ne kelljen fölemelni a fejét, amikor benéz a Petőfi utcába. Áll és szemmel láthatóan vár. Olyan sokáig, hogy arra gondolok, oda kellene menni, hátha valami baja lett. Görcs állt abba a görcsbe, ami ő.

   Egyszercsak a harmadik ház kapuja kinyílik. Először a járókeret jelenik meg, aztán bólogatva, inogva kitotyog Bogár bácsi is, és elindul az asszony felé. Ő észreveszi, a falnak támaszkodik és fölemeli a botját. Nem lengeti, nem mozgatja, csak fölemeli. Nyilván üdvözlés gyanánt. Ámulom a szétfolyó időt, ámulom, hogy lehetséges a lelassulás: több mint tíz perc kell, hogy Bogár bácsi megtegye a harminc métert a görbe vénasszonyig.

   Amikor már majdnem eléri, a kerítésem takarásában közelebb megyek hozzájuk, mert tudnom kell, mit mondanak, mit beszélhetnek egymáshoz.

   - Már megint késtél, drágaságom. - Ezt mondta az az asszony.

(Szép Szó)

 

 

Jégcsapás

 

   A jégcsapok szinte szemmel láthatóan növekedtek. Minden kétség kizárva: ez egészen különleges természeti jelenség volt. Az egyik oldalról a Nap sütött, olvasztotta a tetőhavat, a másikról a hideg szellő fújkált, vagy talán éppen pont nulla fok volt, a szelecske meg nem engedte fölmelegedni az árnyékban a levegőt… Amikor már méteresre nőttek, az iskolából hazatérő gyerekek mind ott álltak Pozsa bácsi házának sarkánál és szinte csöndesen figyelték a már-már baljós jégnyúlást.

   Úgy látszik, Pozsa bácsi véletlenül kinézhetett a mindig csaknem egészen leeresztett redőny mögül, mert egyszercsak kijött a kertbe.

   "Mit bámultok itt, kicsi mocskok?"

   A gyerekek nem válaszoltak, mert féltek tőle, és a faluban amúgy se beszélt vele jóformán senki. De nem is kellett, mert az öreg észrevette a méteres, vastag jégcsapokat.

   "Azt a…" - közelebb ment, szinte az eresz alá. Már olyan mélyre értek a függelékek, hogy a botjával elérte őket. Emelte is, nem ütésre. De azért az egyik gyerek vékony hangon rákiáltott: "Haggya má!"

   Az öreg megfordult, lassan végignézett a gyerekeken, és valami olyasmit dünnyögött, hogy "a kis rohadékjai".

   Egyszer megkérdeztem tőle, miért gyűlöli a kölyköket. Azt mondta, hogy gyerekkorában is utálta a gyerekeket, mint ahogy nyilván én is, csak ő ezt nem felejtette el. Mástól tudom, hogy állítólag folyamatosan szekírozták, mert az apja börtönben volt. Különös bűnügy miatt: megölte a szomszédját, akire egy nappal a halála után találtak rá a csűrben, a széna alatt, de ezt igazából soha nem bizonyították rá. A fegyvert se találták meg. A szomszéd nyaka volt átszúrva.

   Miután elhurcolták, nem is látta többé a fiát, mert két éves vizsgálati fogság után belepusztult a rabságba. Elemésztette magát. Így mondták.

   "Takarodjatok haza, mert letöröm a jégcsapokat" - mondta a gyerekeknek.

   Ettől aztán különös választásra kényszerültek: vagy hazamennek, és akkor megmentik a jégcsapokat, bár nem csodálhatják azokat, vagy maradnak, és akkor az öreg leveri őket. Ebben biztosak voltak.

   Pozsa bácsi feléjük fordult, fölemelt bottal várt.

   A gyerekek lassan, nagyokat sóhajtozva, morogva, de elindultak.

   Az öreg állt még egy darabig, figyelte, hogy nem jönnek-e vissza, aztán elindult a ház bejárata felé. De egyszercsak mégis megtorpant, visszafordult, mert észrevette, hogy a szembeszomszédját, Makkos urat a felesége éppen akkor tolja ki a kapu elé. Nem tolókocsiban, mert olyanra nem telt volna nekik, hanem egy olyan talicskafélén, aminek az elejére egy karosszéket szereltek. Azon ült naphosszat, legalábbis jó időben.

   A szerencsétlent májusban ütötte meg a szél. Azóta se járni, se rendesen beszélni nem tud. A jobb kezét föl bírja emelni. Ennyi maradt neki.

   Nem csoda, az alkohol ette meg az agyát, az ereit, a testét. És persze előtte már a jellemét is. Az utolsó években már csak ordítani és inni tudott. Inkább itatta mindenki, hogy fogja be a száját.

   Pozsa bácsi gyűlölte. Állítólag azért, mert annak idején, azt mondta a rendőröknek: el tudja képzelni, hogy az öreg Pozsa ölte meg a szomszédot, mert egy engedély nélkül épült ól miatt pörlekedtek, és néha tettlegességig is fajult a dolog.

   Miután Makkos urat jól betakargatta, és a napon hagyta a felesége, Pozsa bácsi még állt egy darabig mozdulatlanul, aztán odalopakodott a tuja mögé és onnan figyelte a szembeszomszédot. Egyszercsak előugrott, és a nyelvét nyújtogatta, szamárfület mutatott neki, és - bár halkan - vén szaros nyomoréknak csúfolta.

   Nem vette észre, hogy figyelem. Lankadatlanul csúfolkodott. Makkos úr majd megpukkadt mérgében. Kivörösödött, az egyetlen mozdulni képes keze rángatózott. Attól féltem, hogy elpusztul.

   Jó nagy zajt csaptam, mielőtt kiléptem az utcára, hogy Pozsa bácsi idejében be tudja fejezni a csúfolódást. Visszabújt a tuja mögé - azt hitte, nem látom.

   Odamentem Makkos úrhoz, és megkérdeztem, segíthetek-e.

   Azt láttam, hogy nagy izgalomban van. Nem a tuja felé, hanem Pozsa bácsi házának sarkára tekintgetett. Valamit akart mondani. Mozgott a szája, de nem jött ki hang.

   Megfogtam a kezét, és kicsit simogattam a fejét. Úgy látszott, lassan megnyugszik. Aztán nyögve, hörögve kimondta: "A fegyver…"

   Nem értettem.

   " Jég…csap volt a fegy…ver."

(Szép Szó)

 

 

A könnyű

(jegyzetek egy novellához)

 

Könnyű testű nő volt. Olybá tűnt, mintha itt se lenne, csak az árnyéka szálldosna közöttünk. De nem úgy, mint valami szélhordta, tépett, de gőgős lepke, hanem csak, mint amikor a semmit lengeti a szél. Lengeti és forgatja. A semmi semmivel telt árnyékát.

Nem hozzá nyúlni kellett, miként más némberekhez, hanem csak érezni, hogy itt van. Nem is itt, hanem csak erre. Valahol. A térben, ahol vagyunk. De jó, ha körénk lengeti valami szellő, még ha hűvös is.

Az arcára jártak a város homorú fényei. A legmélyebb sötétben is fénylett, vagy legalább derengett a bőre. De még a legerősebb napsütésben is, valahogy mélységes volt az arca. Nem ráncok vagy időnyomok voltak azon, hanem csak úgy elmélyültek benne a színek.

Nem voltak idomai. Segge semmi, a mellei is ilyen éppen csak, a szőrzete pedig elveszett. Nem beretválta, nem illette késsel vagy pengével, nem égette gyertyalánggal, hanem csak úgy eltűnt, vagy ki se nőtt, amikor ideje lett volna. A haja is inkább csak jel volt arról, hogy a nőnemű embernek ott szép hosszú szőre nő, többnyire.

És ettől nekem mégis fájtak a heréim. Ha csak láttam, megsajdultak. Kicsit. Éppen csak. De olyan az a fájdalom, hogy azt gondolod, ha holnap is így lesz, meg azután is, egyszercsak rohadni kezdenek. Bűzük lesz, meg förtelmes színük. És azt gondolod olyankor, hogy vagy magad teszed próbára, hogy élet van-e még bennük, vagy valami fekete nyamvadék, vagy meghágod azt, aki ezt tette veled. Még ha tudod, hogy nyomorult lesz, fájdalmas és undok az egész, akkor is.

Senkise gondolt róla semmit. Akik látták, nem vágyták, ám mégis, nem láttam olyan férfit, de nőt se, aki nem nyúlt felé, hogy megérintse. Észrevétlenül persze, legalább a szerteszálló fátylait, amelyek nem eltakarták a testét, hanem valahogy semmissé tették: nem volt alattuk testség. A finomabbak, és a gyávábbak csak a közelébe férkőztek, és véletlenül érintették, a faragatlanabbak belemarkoltak. De ezek jártak a legrosszabbul. Elsápadtak és kiverte őket a víz, aztán vörösödtek. Végül le kellett feküdniük, vagy legalább ülni. Soha, senki nem beszélt arról, hogy mit éreztek. Csak egyszer, egy Margot nevű kósza némber mondta ki, de ő is csak halkan, rettegve - Ez csak annak testesül meg, akit szeret.

Nekem testesült. Nem is kívántam meg. Hanem csak nem bírtam, hogy itt van, és ha nem látom, akkor is, ha nem hallom, akkor is. Kellett valami bizonyosság. Nem is megfogtam, csak utána kaptam. És lefoszlott róla minden kelme. Mint valami uszadék, úgy tűntek el a fátylak.

Amikor leszálltam róla, nevetgélt. Közel hajoltam hozzá, az arcába néztem, hogy féljen. De csak nevetett, tovább, csiklandósan, mint valami hülye kis madár. Aztán azt mondta, ugyanolyan hangok öklendenek majd ki belőlem, mielőtt megölöm magam, mint amikor belé élveztem.

Ettől a szótól, vagy talán az alpáriságától megint megkívántam. De aztán inkább megütöttem, hogy csöndben legyen végre.

Hát ennyi volt. Egyetlen kicsi ütés. Még annak se mondanám. Csak pofonka volt.

 

 

Az igazgató

 

Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nem csak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés…

Furcsa módon ötvenhét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogy ha csak megláttunk rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne.

Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált – például nem volt nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot – azt megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogy ha holnap is így jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket: mindenki hallja, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei.

Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is meg a fölszerelésem is, ám egy hatalmas kötés volt a fülemen – a nyaram legsúlyosabb balesete, egy fejesugrás miatt.

Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban tudtam, vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az ember kiszámíthatatlan: az igazgató rám üvöltött:

- Nem tud köszönni a félfülű?!

- Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: – Csókolom…

- Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK!

- Jó napot kívánok igazgató bácsi!

- Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat!

…

- Mondd csak a nevedet, jó hangosan!

Mondtam a nevemet. Jó hangosan.

- És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A TANÁRIBÓL!

Teljesen tanácstalanul álltam, és azt éreztem, hogy azonnal elájulok. Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki töltőtollat lopott a tanáriból…

Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött belőlem:

- Én nem loptam…

- MIT NEM LOPTÁL?!

- Töltőtollat a tanáriból.

Úgy látszik megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül.

- Na menj a dolgodra! – mondta. – Rajtad lesz a szemem.

 

Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilenc éves nője volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a szomszéd házban lakott:

- Én mellette szeretnék ülni. – És rám mutatott.

Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és megkérdezte, mi a bajom.

- Fáj a fülem. – mondtam.

- Nem igaz! – mondta erre Dóri.

- Nem fáj a füle?

- Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka lopott a béből.

- Igen. – mondta a tanítónő. – A Szabó…

- Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! – Itt jegyzem meg, hogy életemben először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit.

- Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől. – mondta a tanítónő. – De majd beszélek vele.

 

Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg éreztem, hogy szép lassan belázasodom. Nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a szégyentől, vagy a fülemtől.

Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam.

Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden. Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe.

A tornatanár fölkapott és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert beszélgettek:

- Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál.

- Meg van veszve.

- Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de gyerekeket békén hagyhatná.

- Az állat jobb.

 

Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyed óra múlva.

Sírt persze. A nővérke leültette és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott.

Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte: - Hol az a féreg?

- Ha tanácsolhatom asszonyom, akkor nem most keresse meg, mert…

- Mikor keressem?

- Hát…

- Mindenki fél tőle?

- Hát… Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán iderakták büntetésből.

 

Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt sokat, és egyáltalán nem hangosan:

- Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem tolvaj.

- De…

- Fél percet kapsz.

- De… a…

- Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.

 

Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan ordítani akart, de nem jött ki hang belőle.

Csak a nyitva maradt ajtó felé mutatott.

Anyám addigra már teljesen nyugodt volt.

- Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató.

Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában. Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én, egyszer, az iskola bejáratánál a tolvajozó igazgató színe előtt.

 

Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon. Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.

(Eső)

 

 

A dáma

 

A nyár utolsó szabad napján, a teraszon ültünk, és arról beszélgettünk, hogy holnap vissza kell mennem az internátusba, amikor a kertkapunál megjelent. Megdöbbentő módon meg se állt a kutyák ugatására, pedig azok acsarkodva álltak előtte, amikor kinyitotta a kaput. De aztán elkushadtak, csöndesen követték. Hátra se nézett, de még csak egy gesztusa se volt. Mások legalább a kezüket nyújtják az ebekben, megszagoltatják magukat, vagy mondanak valami nyugtatót.

Nem lehetett nem nézni, ahogy közelít. Sudár volt, úgy ringott, mint egy gyönyörű fa, és lépdelése inkább vonulásnak tűnt.

Apró kalapban érkezett, ami azért volt föltűnő, mert az két, parasztosan a fejére tekert copffonat tetején virított. Virított, mert szalmából volt, tele kicsi, színes szalmavirággal. Sőt, két kis madár is pihegett az apró kalap apró karimájában, mintha csak valami szalmafészek lenne, és az egész az élet maga, viselője pedig az egész Földet vinné a fején, a maga nagy természetével. Ez volt az első, amit észrevettem rajta, mélységes, szívdöngető ámulatom után.

Akkora bőröndöt hozott, amibe legföljebb egy váltás fehérnemű fér, azt cérnakesztyűs kézzel fogta, de valahogy nem marokra, hanem, mintha csak éppen csippentene az ujjaival.

Olyan kékfestő-féle parasztruhában volt. Más nők testét az ilyen holmi inkább takarta, de őt, talán a különösen hosszú lábai, és hatalmas mellei miatt olyanná tette, mintha egy tegnap, hirtelen megnőtt lány a tegnapelőtti ruháját vette volna föl.

Reggeliztünk. A kanalak és a kések megálltak a levegőben. Olyan csönd lett, amit sem lélegzet, sem pisszenés meg nem zavarhat, hanem csak átharapni lehet.

- Isten áldja kendtek gyönyörű napjait, én vagyok az új cselédlány, akit a Péter páter küldött, jó kívánságaival.

Ezt valami olyan istenverte tájhangokkal mondta, amiktől lehetett ugyan érteni, de csak úgy, ha az ember minden szót átgondolt. („Isstenn óggya kendtek gyünyürü naptyait, een vadjok, az új cselédleány…) Már csak ezért is csönd támadt, vagyis immár kettős csöndben ültünk.

A szemem sarkában láttam, hogy az anyám mindjárt elröhögi magát, a nagyanyám megtörli a száját, holott nem is evett, a nagyapám pedig föláll, közelebb lép a lányhoz, meghajol… Egy pillanatra talán úgy is volt, hogy kezet csókol neki zavarában - amint azt tette szinte minden érkező nővel -, de aztán ez szerencsére elmaradt.

Aztán anyám is fölállt, mindjárt letegezte és megkérdezte, hol a csomagja. Azt a választ kapta, hogy lent hagyta az állomáson, mert ugyan mindjárt akadt két dülledtfejű hetyke legény, akik elhozták volna, de ő nem akarta.

A nagyanyám is letegezte, de azon nem volt mit csodálkozni, mert minden cselédlányt tegezett. Nem kivagyiságból, csak azért, mert így volt szokás.

Aztán bekísérte a konyhába, megmutatta neki a házat, a szobáját.

Mi meg ültünk tovább a kerti asztalnál és nem nagyon mertünk egymásra nézni, mert tudtuk, hogy hangos vihogás lesz a vége. Legalábbis anyám biztosan rákezd, ám a nagyapámról hangoskodás elképzelhetetlen volt.

- Ez egy gyönyörű nő – mondta aztán az anyám.

- Azért nem teljesen hibátlan. – közölte a nagyapám. Ezen meg is lepődtem, mert még soha nem hallottam, hogy emberre megjegyzést tett volna.

- Ha nem parasztnak születik…

- Már értem, hogy Péter páter miért ajánlotta olyan meleg hangú levélben.

- Biztos istenfélő.

- Hacsak az meg nem ment minket…

 

A nagyanyám, aki igen kíváncsi természetű volt utána is érdeklődött. Csakugyan: Péter páter, nagyapám gyerekkori barátja teljesen beleszeretett a cselédjébe. De annyira, hogy – meglesték – éjszakánként az oltárnál hangosan imádkozott, hogy az Úr vigye el a közeléből az ördögöt. A lány semmit nem tett ezért, kifogástalanul viselkedett, Péter páter sem ért hozzá egy ujjal se, mégis véget kellett vetni ennek a háztartási viszonynak, mert szegény jó pap beleőrült volna.

Ezt már akkor tudtam meg, amikor az ősz közepén anyám meglátogatott az internátusban. Tulajdonképpen senki másról nem mesélt, csak a lányról, aki után úgy mászkáltak a falusiak, de még a nők is, mint a bagzó rókák... Még a majdnem nyolcvan éves, mankós Mikulka bácsit is rajtakapták, hogy bemászott a kertbe és a cselédszoba ablakrácsán át leselkedett.

A nagyanyám retteg tőle, de nem tud belekötni, mert a lány előbb kel, mint bárki, és később is fekszik, a házban olyan tisztaság van, mint még soha, úgy főz, hogy megszaporodtak a vendégek, néha csak azért benéznek a régi ismerősök, hogy kóstoljanak. (Bár ez alighanem csak ürügy.) De még a zoknikat is bestoppolja, anélkül, hogy erre bárki, bármikor kérte volna.

A dédanyám is megérkezett őszi szállásra, imádja ezt a lányt, mert népdalokat énekel neki, meg meséket mond, sőt esténként együtt imádkoznak. A lány nem tud hibázni, tehát a nagyanyám egyetlen egy módon szabadulhat tőle: ha férjhez adja.

Ja és engem is félt tőle, mert ez a nő maga az ördög.

- És te is féltesz?

- Dehogy! Bár csak ilyen szép, tiszta nő lenne az első szeretőd.

 

Nem tudom, miért mondta ezt anyám, de rosszul tette, mert elkezdtem álmodozni. Legalább száz lehetséges változatát képzeltem el annak a pillanatnak, amikor a karácsonyi szünetben a mi cselédünk mégiscsak úgy dönt, hogy kell neki valaki, és pont én lennék a legjobb.

A végén már teljesen belebetegedtem a képzelgéseimbe, és meg is értettem, mit érezhetett a jó Péter páter, ha én meglehetős távolból is meg tudok bolondulni.

 

Anyám még egyszer meglátogatott a karácsonyi szünet előtt, és arról az elhatározásáról számolt be, hogy nem hiúsítja ugyan meg nagyanyám férjezési tervét, ám úgy gondolja, hogy nem valami falusihoz kell egy ilyen különleges kincset adni, hanem egy igazi úrhoz, de előtte ki kell kupálni. Azon, hogy anyám egyáltalán férjhez adásra gondol, kicsit csodálkoztam, hiszen annyira utálta a házasságot, hogy már tizenhat évesen úgy nyilatkozott, miszerint ő elvált asszony szeretne lenni, ami aztán sikerült is neki.

- Csak nem azért menjen férjhez, hogy elvált asszony legyen belőle?

- De. Jó, hogy mondod.

Kiderült, hogy már meg is kezdte a kupálást. Nem kis összeget áldozott arra, hogy a városban új ruhákat és cipőket vegyen a cselédünknek.

„Képzeld el, hogy nyáron bugyit se hord! Csak télire meg ünnepnapra volt neki”. „Máris úgy néz ki, mint egy dáma.” „Kibontattam a haját és kicsit meg is festettük.” „Már nőnek a körmei.”

Kiderült, hogy anyám nem csak a nemi élet minden titkába vezette be, hanem gyorsított házi főiskolára járatja. Délelőtt a konyhában angolul tanulnak. Este, mivel a lány már úgyis bestoppolt minden zoknit, olvasni köteles. De nem ám képeslapokat, mint eddig, hanem Jókait, Mikszáthot, sőt már egy kis Hemingway is jutott neki.

Remekül halad. Élvezi. Az a csuda, hogy nem kérdez semmit, mindent ért, és ráadásul meg is jegyez. Kezdi elveszteni a tájszólását.

Ezen kívül már háromszor voltak színházban – „Na, azt láttad volna, amikor bevonult estélyiben.” – Moziban is, a városban. Mondhatni, teljesen barátnők lettek.

Én már csak arra voltam kíváncsi, hogy a lány nem kérdezi-e meg tőle: mire ez a nagy igyekezet.

- Dehogynem. Megbeszéltük. Azt mondtam neki, hogy értékesebb annál, mint hogy itt vénüljön meg a cselédszobában. Nyáron, Kenesén megtaláljuk neki az igazit. Egyetemista lesz, de az is lehet, hogy tanár. Egyetemi.

- Vagy művész.

- Vagy az.

- Filmszínész.

- Esetleg.

- Világhíres író.

- Az is lehet.

Akkor árultam el anyámnak, hogy világhíres író leszek. Örült neki, de szemmel láthatóan még nem tudta magát abba beleélni, milyen lehet, ha valaki egy világhíres író anyja, mert lekötötte a cselédkupálós szerepe. Vakságában nem értette meg a célzásomat sem.

Amikor elment, arra gondoltam, hogy nem kellett volna megemlítenie azt, hogy bugyit se viselt, mert ezzel fogok álmodni. Azonnal eszembe jutott, hogy tömjénfüstbe zárt szellem vagyok, és a templomban a szoknyák bodrai között keresem a megfelelő, langymeleg helyet a megtestesülésre.

Meg arra is gondoltam, hogy hátha mégse valami hülye egyetemista kell annak a némbernek. Csakugyan nagyon jók például a nagyobb reménységre okot adó fiatal írók is.

 

Az internátusban külön fölhívták a figyelmünket arra, hogy ne nagyon essünk szerelembe a téli szünet idején, mert érettségi előtt fél évvel az nem szerencsés.

 

Amikor hazaértem, nem volt otthon senki, csak a lány. Nem az, amelyiket hónapokkal előbb megismertem, nem az a kissé komikus csodanősténység, hanem a világ legszebb nője. Egyszerűen letaglózó volt a látványa. A konyhában ült, amikor beléptem és Platont olvasott. Ez kicsit meglepett, mert anyám nem is szerette. Fehér vászonruha volt rajta, de olyan, annyira egyszerű, és mégis annyira ravasz, hogy nem takarta, hanem megmutatta a testét. Félmagas sarkú cipője volt, a szeme kifestve, de éppencsak. A haja olyan volt, mintha a szélcsöndben is lobogna.

Nem is tudom, miről beszéltünk. Csak arra emlékszem, hogy hiába próbáltam, nem tudtam levenni róla a szemem. Soha nem éreztem még azelőtt ilyesmit. Mint ahogy azt se, hogy valóságos erőtér valóságos örvénye kapott el, és nincs menekvés.

Ráadásul, amikor enni adott, megkérdezte, hogy nagyon fárasztó volt-e az utazás, én meg azt mondtam, hogy nem, csak a hátizsákom megrántotta a vállamat, mire ő elkezdett masszírozni. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ép elmével.

Soha nem szedtem még össze minden bátorságomat, hogy valamit kimondjak, és az volt a különös, hogy nem is kellett, mert a lehető legtisztább természetességgel közöltem vele:

- Amióta elmentem, minden este rólad álmodtam.

- Tudom – mondta csöndesen. Tudom én azt kedves úrfi. - Én is gondoltam magára.

Aztán nagyot sóhajtott és ezt mondta:

- De most már gondolni sem lehet.

Nem tudtam megkérdezni, hogy miért nem, mert megjött az anyám és a nagyanyám. Én meg, miután illő módon köszöntöttem őket, kimentem a kertbe, biciklire kaptam, és dacára annak, hogy szállingózott a hó, elvágtattam hét határba, hogy meg ne bolonduljak.

Sőt, úgy határoztam, hogy előre hozom, amit újév utánra terveztem: másnap átmegyek a szomszéd faluba Pime bácsikámhoz azzal az ürüggyel, hogy föl kell készülnöm az érettségire Adyból. Ő többet tudott Adyról, mint amennyit maga Ady tudhatott. Így kapok pár nap haladékot. Elég, ha Karácsonykor, délután hazatérek.

Úgy is lett, bár reggelig tépelődtem, magam is meglepődtem azon, hogy hallatlan önuralommal és józansággal el tudtam hagyni a házat.

Azt nem mondom, hogy Piménél minden figyelmemet le tudta kötni Ady élete és munkássága, de azért valamicskével okosabb lettem. Talán.

 

Karácsony délutánján gyanús csönd fogadott a házban. Aztán mintha szipogást hallottam volna. A konyhából. De a konyhában nem találtam senki, tehát a cselédszobából jött. Bekopogtam, és be is nyitottam. A lány ott feküdt az ágyon. Meglepetésemre a nagyapám ült mellette, és fogta a kezét.

Kihátráltam.

Körbe jártam a lakást, hogy megtudjam, hol lehetnek a többiek. Meglepetésemre a nagyanyám a szobájában feküdt, szipogott, az anyám meg az ágy mellett térdelt és fogta a kezét. Ő is szipogott.

 

Persze az derült ki – és ezt már előttem sem titkolták -, hogy a lány teherbe esett a nagyapámtól. A nagyanyám először ragaszkodott a váláshoz, de miután a nagyapám közölte vele, hogy a dolgot úri módon és diszkréten kellene elintézni, ezt visszavonta.

Anyámra maradt, hogy az úri mód és a diszkréció szabályait kitalálja, és az esetre alkalmazza. Végül úgy határozott, hogy mivel ő amúgy is évek óta vágyott egy gyerekre, csak férjre nem, a lányt dehogy viszik küretre, hanem neki fogja megszülni azt a kölyköt. Az pedig úgy lesz, hogy megfelelő helyen megfelelő gondoskodásban részesül, miközben ő lassan elkezdi párnafélékkel tömködni a hasát, aztán egyszercsak hazajön a gyerekkel. A népek majd hümmögnek egy kicsit, de az elvált asszony mégsem lányanya… A lány meg majd visszamegy a falujába és ha látni akarja a gyereket, elvisszük neki vendégségbe.

A nagyanyám eleinte hallani sem akart erről, de aztán valahogy belőle is előtört az anya, meg különben is megértette, hogy ha az anyám a fejébe vesz valamit, az úgy is lesz – kivéve, ha közbe jön valami -, a nagyapám is megbolondult, így aztán ő könnyen mindent veszíthet semmiért.

A Szent Este természetesen elmaradt, bár én arra gondoltam, hogy mégiscsak kaptunk valamit.

 

Így született a húgom.

 

Az anyját soha nem láttam azután. Miután a gyereket örökbe adta anyámnak, többé életjelt se adott magáról. Anyám persze résen volt, mert tartott attól, hogy egyszer visszajön és elveszi a gyereket, néha megtudott róla ezt-azt.

Először a faluja orvosához ment feleségül, aki otthagyta miatta a családját. A fővárosba költöztek, ahol a lány egyetemre is járt. De nem sokáig éltek együtt, mert az orvos meghalt. Állítólag öngyilkos lett, a furdalásai miatt és féltékenységében. Később a lány hozzáment egy jónevű operaénekeshez, de az csapodárnak bizonyult, és ezért otthagyta. A bortányaikról számos képes beszámoló jelent meg a német női- és bulvárlapokban. Ezeken egy gyönyörű nő, egy valóságos dáma látható a neves dalnok oldalán. A válás után persze külföldön maradt, talán Amerikában. Néha azt álmodom, hogy egy világhíres író felesége lett, és én irigy vagyok és magányos, de meg is érdemlem. Olyankor álmomban ki akarom mondani a nevét, de aztán mégse teszem, mert a nagyanyám egyszer s mindenkorra megtiltotta. És azért annyi mégiscsak jár neki, hogy ezt tiszteletben tartsuk.

(Alibi)

 

 

Az asztrálgyémánt

 

Egy kopott kis emberke ült velem szemben, menetiránynak háttal, és nagyon szomorúan nézte a Déli-pályaudvart. Már amit azon egyáltalán lehetett nézni. Futkosók, cipekedők, sokpótkocsis targoncák, kalapácsos vasutasok, mozgóárusok, semmi érdekes. Le nem vette volna a szemét az ablakról, de láttam rajta, hogy nem látja, mi történik odakint. Túlnézett az embereken, át rajtuk, mintha ott se lettek volna.

Szürke, kiskockás zakót viselt, piros nájloninget, barna nadrágot, sötétkék zoknit, félrekopott, már szinte kifordult zárt barna szandált, és volt nála egy nagyon öreg, nagyon elvásott bőrű aktatáska is. Jól megtömve. Annyira érdektelennek, annyira semmilyen embernek tűnt, hogy fölkeltette a kíváncsiságomat.

A forgalmista, vagy mit tudom én kicsoda, akinek ez a dolga, megnyomta a dallamkürtöt, aztán bejelentette, hogy a mi vonatunk azonnal indul. Akkor ez a férfi fölpattant, magához kapta a táskáját, elindult, szinte ugrott a kupéajtó felé, mintha menekülne, aztán megállt, mint akit rajtakaptak valamin, legyintett, és visszaült a helyére. És szinte szégyenkezve összehúzta magát, becsukta a szemeit.

Nem néztem rá, mert nem akartam zavarba hozni, ha mégis kinyitná. Hogy jövök én ahhoz? Még szerencse, hogy csak ketten ültünk a kupéban.

A vonat hamarosan az alagútba ért, sötét lett, nagyon figyeltem azt az embert, de mozdulatlan maradt, pedig nem lepődtem volna meg, ha abban a pár percben elmenekül, és a vonat másik végén keres magának menedéket. Talán én így tettem volna, ha túl sokat engedek megtudni magamról egy idegennek, akivel órákat kell majd együtt töltenem, és aligha kerülhetem el a magyarázkodást.

Amikor kiértünk az alagútból, azt láttam, hogy sír. Csöndesen, csukott szemmel, mozdulatlanul. Kövér érben folytak le az arcán a könnyei.

Nem akartam ránézni, nehogy az legyen, hogy amikor kinyitja a szemét, észrevegye szemérmetlen vizslatásomat. De persze, miközben a jól ismert épületeket, köztük egykori iskolámat néztem, a tekintetem fénykörének szélén ott volt az arca. De nem volt mit észrevenni rajta. Csak azt, hogy szakadatlanul folydogálnak a könnyek.

Arra is gondoltam, talán nekem kellene átköltöznöm a vonat másik részébe, és hagyni ezt az ember békességben. De eszembe jutott: hátha valami szörnyű tragédia érte, és kárt tesz magában, kiveti magát az ablakon például, ha nem vagyok vele.

Máskor talán bosszantott volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, ha hirtelen felelős leszek valakiért, akit azelőtt soha nem láttam, és ha láttam volna mégis, semmivel nem keltette volna föl a figyelmemet. Sőt, ha nem kerülök kényszerű összezártságba az ilyenekkel, kerülöm, kikerülöm őket, hiszen lerí róluk a nyomorúság, és azt fertőzőnek gondolja az ember. Bár ez a férfi nem volt tolakodó, még a tekintetével sem kért segítséget. Sem ő, sem én nem tehettünk arról, hogy a sorsunk néhány órára a kényszerű együttlét.

Azt vártam, hogy esetleg Kelenföldön megint fölpattan, kitör, leszáll a vonatról. De nem mozdult, ült tovább ugyanúgy, és sírdogált csöndesen. Sokan szálltak föl, reméltem, hogy senki nem ül be hozzánk, mert valahogy szerettem volna, ha ez az ember békességben sírhat akár a Balatonig, ha az jó neki. Nem éreztem gyengédséget iránta, mégsem akartam, hogy egy csomó ember, pláne gyerek előtt szégyenüljön.

Amikor Kelenföldről elindult a vonat, megérintettem a térdét, és megkérdeztem, segíthetek-e. Nem nyitotta ki a szemét, ami azt jelentette, hogy nem ijedt meg az érintésemtől, sőt talán várta is. Megrázta a fejét, de mondani semmit nem tudott, mert abban a pillanatban kicsapódott az ajtó, és belépett egy férfi. Nagyon kiáltva jó reggelt kívánt, a csomagtartóra dobta a két bőröndjét, még állva kezet nyújtott nekem, valami Steve-nek mondta magát, és közölte, hogy ő bizony Ausztráliából jött, ötvenhat után most látogatott először haza, és két napra lemegy a Balatonra, mert látni akarja a szép idők emlékhelyeit. Megfordult, hogy annak a másik embernek is kezet nyújtson, de az még mindig magába zárkózva, csukott szemmel ült. Ettől Steve keze megállt levegőben, felém fordult, és csak az arcával, a tekintetével kérdezte, hogy mi van. Én vállat vontam, talán valami grimaszt is megengedtem, amitől azonnal árulónak éreztem magam, mintha valami családtagomat gúnyoltam volna ki. Steve is megrántotta a vállát, aztán leült mellém, és csöndesen nézte azt az embert.

 De nem nyughatott sokáig.

- Tizenöt éve nem ültem vonaton.

Bólintottam, hogy értem: Ausztráliában nyilván autóval járnak, vagy esetleg repülővel, nagy ország, a vonatokon inkább bányatermékeket szállítanak, láttam én ám erről egy filmet… De ezt nem mondtam, csak gondoltam.

- Ausztráliában csak autóval járunk. Hehe.

Megint bólintottam.

- Nekem három van. Egy limuzin, egy terepjáró, meg egy kicsi az asszonynak, hogy legyen mivel bevásárolni. Hehe.

Ismét bólintással jeleztem, hogy értem én. Közben nem vettem le a szememet a másik emberről. Hátha ez a derék Steve észreveszi, hogy jobb lenne, ha csöndben maradna, mert valami baj van, ez most nem a hetvenkedés ideje.

- Nekem aztán olcsó a benzin, mert van három benzinkutam. Hehe.

Ettől a mondattól kicsit megmérgedtem: - Az egyik a limuzinhoz, a másik, a terepjáróhoz, a harmadik meg az asszonykának… - mondtam.

De nem vette észre, hogy gúnyolódom, figyelmeztetem, mert azt mondta erre, hogy nem, ő abból él, hogy vannak neki benzinkútjai. Szépen meggazdagodott. Nyaranta lejár az óceánra, cápára vadászni, és ha megadom neki a címemet, küld csomagban egy igazi cápaállkapcsot.

Mondtam, hogy anyám örülne, mert kedveli az ilyen dolgokat.

Hát akkor ő feltétlenül küld neki egy jó nagyot. Megengedheti magának. Akinek van annyi esze, hogy beáll az eresz alá, amikor esik, ott meggazdagszik. A magyarok majdnem mind…

Na, ekkor szólalt meg a síró ember. Nem nyitotta ki a szemét, csak halkan megjegyezte:

- Rohadt Ausztrália.

Steve majdnem fölpattant, de rátettem a kezét a térdére. Intettem, hogy most maradjon csöndben. Pisszenés nélkül néztük a kopott férfi arcát, aki már nem sírt, és nyilván tudta, hogy várunk tőle valamit, néhány szót, esetleg.

Végre ránk nézett.

- Bocsánat – mondta Steve-nek -, nem akartam megbántani. Csak ide Fehérvárra megyek, mindjárt leszállok.

- Semmi baj. – mondta csöndesen Steve.

Szinte biztos voltam abban, hogy soha nem tudom meg, mi történt ezzel az emberrel, miért sírt itt fél órán át, és miért pont Ausztráliával van baja.

Steve arcán meg azt láttam, hogy kicsit dühös, mert úgy látszik tolakodó harsánysága dacára volt benne annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit, de majd megpukkadt a kíváncsiságtól.

Hogy szóval tartsam, megkérdeztem mikor ment el, merre lakik, hány gyereke van, milyen arrafelé az időjárás, sok-e a kenguru meg a koala, ha már cápaállkapcsot küldd, legyen kedves és tegyen mellé egy kis eukaliptusz-mézet is, mert olvastam valahol, hogy az milyen finom, és sehogyse jutok hozzá…

A férfi nem szólt egy szót sem, nézett kifelé az ablakon, de úgy látszik, becsületes ember volt, talán érzete, hogy tartozik nekünk - de legalábbis nekem - valamivel, mert egyszercsak maga elé kapta a táskáját, kinyitotta, kivett belőle egy borítékot, abból egy csillogó kicsi tárgyat és elénk emelte.

- Ez itt egy asztrálgyémánt. – mondta.- Látott már ilyet? – kérdezte Steve-től.

- Nem.

- Pedig Ausztráliából való.

- Nagy érték lehet. – mondtam, hiszen a kő akkora volt, mint egy kisebb mogyoró, szépen csiszolt élei csillogtak a napfényben.

- Ja, hatalmas kincs. Bűvös varázsereje van neki. Megmutatja, hogy mekkora hülye az ember. Nézzenek csak bele, hátha maguknak is mondd valamit.

Néztük, hümmögtünk. Persze semmi mást nem láttunk, csak egy kristálykövet.

- Na akkor, ha már eleget nézték, akkor hagyjuk, hogy más is boldog legyen tőle.

Fölpattant, lehúzta az ablakot és egy jó nagy mozdulattal kihajította az ablakon.

- Na! – mondta Steve.

- Találja csak meg más is.

Kicsit döbbenten ülhettünk, az az ember meg nézett minket. Már nyoma sem volt a szemén a sírásnak, de nem is nagyképűen bámult az arcunkba, hanem csak szomorkásan.

- Az apám küldte Ausztráliából. – mondta. – Tíz év után jelentkezett. Ha kíváncsiak, elolvashatják a levelét.

Mi persze kíváncsiak voltunk, és ezt észre is vette, mert kutatni kezdett a táskájába, amibe így beleláttunk. Papírszalvétába csomagolt szendvics, kis üveg tea volt abban, meg két könyv, és valami pulóver. Aztán megtalálta a levelet, becsukta a táskát. Kihajtogatta a papírt, nekiállt olvasni, de azonnal patakokban kezdtek ömleni a könnyei.

Átnyújtotta nekem a levelet. Géppel írta valaki:

„Kedves Fiam! Tiz eve hagytam el a hazamat, nem a sajat akaratombol. Sok szemvedest hozott ram ez az ido, mert soha nem birtalak elfelejteni, sem Tegedet, sem Edesanyadat. Azert nem jelentkeztem eddig, mert nem akartam zavarni az eleteteteket. Dolgoztam, kuzdottem, mindig nagy szeretettel gondolotam ratok, es az vezetett, hogy egyszer majd boldogga teszlek tegedet meg Anyadat is. Akkor is, ha mar elfelejtettetek. Most vegre megjott a szerencsem, gazdag lettem, es azt akarom, hogy te is az legyel. Meg azt, hogy sose felejtsel el. Ezert kuldok neked egy asztralgyemantot, ami talan sok millio Forintot er. Soha nem mutasd meg senkinek, rejtsed el, es csak akkor add el, ha mar tenyleg nincs mas valasztas. De semmikeppen ne add olcson, es ne hidd el, ha valaki lebecsüli.

Most gazdagga tettelek, es ha soha nem is talalkozunk, talan megorzol szep emlekeidben. Talan egyszer majd hazalatogatok, de addig is azt akarom, hogy tudd: szerencses ember vagy. Szeretlek. Apad.

1967. Majus. Noosa, Aust.”

 

Csödben ültünk. De akkora volt a csönd, hogy még a vonatkerekek kattogását is elnyomta. Steve-ből se jött ki egy pisszenés se. Talán azon gondolkozott, hogy a véletlenek micsoda összjátéka kell ahhoz, hogy ő pont ezen a vonaton, ebben a kupéban üljön, ezzel az emberrel, akinek az apja talán éppen vele együtt menekült.

- Tíz évig rejtegettem ezt a rohadt követ. Most beteg lett a feleségem, kellett volna egy kis pénz. Elvittem egy pesti ékszerészhez. Nem hittem el, amit mondott. Hogy ez üveg. Elvittem egy másikhoz, az meg ki is nevetett. Agyon bírnám verni az apámat.

- Ha gondolja, megkeresem. – mondta Steve, alighanem zavarában.

- Vigye el cápát nézni, aztán felejtse köztük.

Egy darabig hallgattunk, aztán Steve megjegyezte: - Nem mindenki ilyen szemét ám Ausztráliában. Ha kisegíthetném egy kis pénzzel…

A kopott férfi elmosolyodott és intett, hogy nem, erre semmi szükség. Steve keresgélt a pénztárcájában, de a férfi rátette a kezét, jelezve, hogy úgyse fogadja el. Aztán föl is állt, elbúcsúzott, elnézést kért.

Fehérváron kihajolva integettünk annak a szegény embernek.

Mielőtt elindult a vonat, odalépett alánk és azt mondta Steve-nek, hogy mindenképpen küldje el nekem a cápa állkapcsát. Meg az eukaliptusz-mézet. Hogy legalább nekem legyen szerencsém.

(Alibi)